A ösvény egy közel 18 km hosszú útszakasz végig a tengerpart mentén, mely kizárólag kerékpáros, illetve gyalogos közlekedésre alkalmas. Futók, görkorisok, rollerezők, bicajosok kedvelt helye jó időben.
Ötletem sincs, ezzel mit akart mondani, de az tuti, hogy elég nyálasan hangzott. Mondjuk a láng lehet éppen a vágy is, de oltogattuk már egymásét elégszer szerintem, én egyébként sem szeretem, ha többször nyársal fel ugyanaz, egész egyszerűen, ha túl sokszor történik meg, mindig fennáll valamiféle kötődés veszélye, amitől én meg menekülök. Nem is ragozom inkább, mert mi a túrónak. - Miért, tán addig akarsz az idegeimen táncolni? Nagyon ráérsz. Vagy vegyem megtiszteltetésnek, hogy az itt töltött idődet rám pazarlod? Mert őszintén, a mi kapcsolatunkat illetően minden maximum csak az lehet, elvégre sem csodás, példaértékű kapcsolat nincs köztünk, sem semmi több annál, minthogy kétszer örömünket leltük egymásban. Így hát nem mondhatnám, hogy sok értelme van a dolognak, de az ő ideje, nekem nincs kifejezetten tennivalóm egyéb ma, és nem is rühellem a pofáját, hogy ne tudjam elviselni, szóval felőlem. - És melyik nő volt képes ennyire letaglózni, hogy bár a jelek szerint semmi sincs köztetek, mégis bűntudat fertőzött? Nem mintha most már látnám nyomát, de érdekel, tudhat valamit. Kérdezek rá nyíltan, hagy tudjam már, ki az, aki miatt kedvem sincs széttenni a lábam senkinek újabban. Nem hibáztatom, erről szó sincs, illetve nem őt, de azért hajt a kíváncsiság ezt illetően. Nem kifejezetten örvendek annak a ténynek sem, hogy a magasba emel, és a vállára csap, mint valami tornazsákot, de nem nagyon tudok ellene tenni, csapkodom, mint egy eszelős, és ennyivel van ennyi, amit mások előtt tenni áll módomban ellene. Furán felelősségteljes lettem ilyen téren Őrzőként, de legalább ezt elmondhatom magamról, több, mint a semmi. - Biztosan, mert ha nem, akkor még meg is haraplak. Isten úgyse, beleharapok a vállába, és az aztán nem kéj szülte édes fájdalom lesz, mert tényleg nehezen kezelem azokat a helyzeteket, amiket nem tudok semmilyen szinten uralni, márpedig most ez van. S mivel úgy tűnik, hogy nem hajlandó ereszteni, meg is teszem hamarjában, érezze csak fogaim nyomát a bőrén, úgysincs rajta sok gönc, hisz edz. Igaz, amikor megérzem az izzadságot még az anyagon keresztül is, rögvest megbánom, de üsse kavics, nem ettől fogok hanyatt esni. Attól lehet, hogy letesz, bár első körben úgy tűnik, mintha pofára akarna ejteni. Végül, számomra rejtély hogyan de egy darabban, és a talpaimon landolok a földön, jobban mondva, kerekeimen. - Bájos elgondolás, még nincs meg a szalonom, magamhoz pedig nem viszlek fel, úgyhogy térjünk vissza rá mondjuk január második hetében, akkorra vélhetőleg már minden le lesz papírozva. Ami viszont a kajálást illeti, nos abban benne voltam, azzal a kitétellel, hogy hazamegyek átöltözni, és nem, azt tutira nem engedtem meg, hogy feljöjjön zuhanyozni, még csak esélyt sem akartam adni arra, hogy bármiféle szexuális tevékenységbe torkolljon a találkozásunk. Addig biztos nem, amíg nem lépek túl valahogy ezen az egészen.
//Köszönöm szépen a játékot! <3 Ez most részemről záró, de jöhet is a masszázs, ha gondolod, a topic már elkészült hozzá. ^^//
- Hát ennyire nincs benned a boogie, hogy mikor más ropja az idegeiden, nem szállsz be? Pazarlás és megtiszteltetés. Pirosbetűs ünnepi megemlékezésekhez hasonló a hangulata és nem fér a fejembe, hogy egy melléfogással hogy tudtam ezt elérni. A lényeg, hogy még mindig nagy hatással tudok lenni a nőkre, ez letagadhatatlan tény. - Amit a jelek mutattak, az már eltűnt a radar képernyőjéről. Épp ezért nevesíteni sem szükséges a kis kéretős csinibabát. Iris-nál sok frizura megnyirbáltatik és nem akarom bajba keverni amiatt, hogy én messzebbre néztem a távollátómmal, mint kellett volna. Lehet, hogy ez a létezhető legrosszabb válasz volt, de attól még csípőből jött és az általában kellemetes élmény. Mint a sózsákosdi is egy ilyen könnyű és légies teremtéssel, aminek Wendy-t érzékelem. A törzsi ritmusozást kannibalisztikus megmozdulás követi és hangosan hahotáznom kell, ahogy a húsomat rágná. - Az a csöppnyi száj nem a vállam nyálazására termett, kedves nyakba valóm! A végletekig nem akarom húzni az idegrendszere íját, mert a végén még ki talál lőni egy túl hegyes nyílvesszőt és valaki mehet a traumatológiára. Például a közöttünk lévő kapcsolat, aminek liliomát megtiporta a múltkori szex utáni letargiám látványossága. Wendy kísértő elpusztítandóból kellemesen nosztalgikus (szex)szimbólummá vált a szememben és nem szeretném elidegeníteni. Azt megjegyeztem, hogy ez egy gyenge pont volt, amire máskor még lecsaphatok. Az ember nem a levegőbe termett, de még a farkas sem, sőt az Őrző sem. Elveszettnek érezheti magát, ahogy Zsugás Jimmy a cinkelt lapjai nélkül. - Figyelem, a leszállást megkezdjük. Köszönjük, hogy a Wendy Légitársaság járatát választották! Ránézek, hogy biztosan áll-e a csinos kis virgácsain illetve kellő erővel gurul-e a kis szerkezeten. Úgy látszik, időben leengedte a futóműveit, úgyhogy elégedetten vigyorgok a szemei közé és a homloka közepére. - Papír nélkül nem masszázs a masszázs? Sietség nem hajt, úgyhogy majd a nyitási kedvezményt kívánom igénybe venni, mint az első ügyfél. Nem az első ügyfelek egyike akarok lenni, hanem konkrétan a dobogós. Semmi nem múlik rajta, de ha már lehet, ne előzzenek meg! A kirohant, kikerekezett energiák pótlását viszont együtt kivitelezhetjük. Ahogy ő tesz egy kört a tusfürdő dédelgető érintésével, én is eltüntetem a kellemetlen szagokat és frissen, üdén, citromillatúan jelenek meg a gyomrom megtöltésére szolgáló helyen, ahol már ott szobrozik a sportos masszázskirálynő.
// Én is nagyon köszönöm! Mindjárt megy a pm, hogy merre guruljunk tovább //
Egészen furcsa, hogy míg napközben tömve van ez a hely emberekkel, addig az éjszaka és a hajnal tök nyugodt errefelé, rajtam kívül szerintem nem is nagyon ólálkodik errefelé senki. Pedig tiszta nyugalom-szigete, komolyan mondom. Jó, nyilván nem az élet problémáin fogok itt merengeni, csak.. itt vagyok. És hogy miért pont itt? Hát, az egy kicsit hosszabb történet. Szabadulnom kellett Fairbanks-ből, enyhén szólva is kezdett kissé fullasztóvá válni a helyzet. Aimée újfent lelépett, apa nagyon hősiesen tartotta magát, bár az a kiltes "felvonulás" azért.. na jó, szóval hol is tartottam? Ja igen, ott volt még Bastien, akivel komolyabb bajom nem volt mint Bastien, egyszerűen csak a létének tényével nem tudtam megbarátkozni. Mert bármennyire is vágtam jópofát a közös ebédhez és bármennyire is próbáltam könnyedén viselkedni, azért nem volt egy egyszerű szituáció és még most sem mondanám annak. Arról nem is beszélve, hogy még mindig ott motoszkált bennem mindaz, amit apa mondott ezzel az egész vétkezés, szembe nézés, megbocsátás dologgal. Olyan miatt ítéltem el Dakotát, amit tulajdonképpen én is megtettem és olyanért nem voltam neki hajlandó megbocsátani, amiért én viszont elvártam, hogy megbocsássanak nekem. Szar egy szitu, baszki... Szóval fogtam magam, autóba ültem és eljöttem ide. Nem azért, mert remélem, hogy mivel Dakota délre tartott, esetleg itt megtalálom - legfeljebb csak tudat alatt volt ez jelen, egy egészen kicsit. Egyszerűen csak szükségem volt némi levegőre, egy kis térre, hogy ne kelljen attól tartanom, mikor lépek a falka sarkára, itt nincs ismerős, itt nincs lista, amire felkerülhetnek a rossz pontjaim. Itt szabadság van. És meg kell mondjam, igencsak vonzó. És hogy a tengerpartra hogyan keveredtem? Kissé sokat ittam, ami azt illeti, szóval addig megvan, hogy enyhén ittas állapotban autóba ültem, aztán a következő már az, hogy itt fekszem a frissen hullott hóban. Az autómat mondjuk látom, az út szélén dobtam le valami bokrosabb közegben, de mivel elég kihalt ez a része a partnak, itt világítás sem annyira van, szóval nem leszek feltűnő. Már nem fekszek, már ülök és nem is a földön, hanem valami padon, kezemben pedig cigaretta parázslik. Asszem a negyedik szál. Vagy az ötödik? Franc tudja, azzal sem vagyok tisztában, hogy mióta ücsörgök itt. De a pad jobb, mint a hideg föld, már nem mintha a felfázás veszélye fenyegetne, egyszerűen csak nem olyan kellemes élmény, amikor átázik az ember gatyája... Szóval itt ücsörgök, bár a naplemente előtt távozni készülök, az már azért túl giccs lenne. Most csak olyan.. nyugodt és csendes itt, rég volt ilyesmiben részem, szóval igyekszem kiélvezni. Még nagyjából öt percig, amikor is megérzem a felém közeledő energiákat. Hát frankó... - Remélem nem fogsz elszaladni - mondom magam elé, amikor már biztos vagyok benne, hogy hallótávolságon belülre ért. Tekintve farkas mivoltunkat azért még így sincsen túl közel, hiába nem ordibálok. Semmi gúny, egyszerűen csak... fogalmam sincsen, mire számítsak tőle az elválásunkat követően, igencsak mellbe vágna, ha elrohanna, mindamellett, hogy tökéletes meg is érteném.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Olyan voltam, mint egy kóbor árnyék. Nem zavartam sok vizet, sőt, semennyit sem igazából. Prim rengeteget segített, már csak azzal is, hogy egyáltalán ide hozott, a náluk lakást viszont elutasítottam. Túl fix, lehet, hogy el kellett volna számolnom arról, hol vagyok, mit csinálok, nehogy rajtuk csattanjon a saját hülyeségem ostora... Egyébként sem akartam túl gyorsan kimeríteni a szívességkeretem. A motelt választottam, mint már oly sokszor, a penészszagú ágyneművel, a foltos falakkal és szőnyeggel, a kókadt szobanövényekkel, amik erőltetetten igyekeztek némi otthonosságot csempészni a szomorú lepukkantságba. Olykor felkerestem Primet kérni ezt-azt, mindig csak apróságokat, ami kellett, azt általában megszereztem valahogy - lopással, édesgetéssel, csalfasággal. Eltűnődtem a tisztes munka lehetőségén is, ám egyelőre nem tudtam magam rávenni, hogy beszálljak ebbe a mókuskerékbe. Sehogy sem volt jó, semmi sem volt elég, semmi sem tetszett, semminek sem volt értelme. Ha jött egy nagyobb és erősebb, önként félreálltam, nem cicóztam farkasokkal, így több esélyem van túlélni. Ha nem lett volna az erdő és a vadászat, biztosan csonttá-bőrré fogyok. Erdő nélkül pedig nem tudtam volna hol eltölteni a napjaim zömét. Egyre hosszabb időt töltöttem farkas alakban, mind észrevétlenebbül nyújtva meg ezt az intervallumot. Több tér jutott az ösztönnek, kevesebb a helyzetem fölötti agonizálásnak. Az erdőjárás mellett a kihaltabb, csendesebb helyeken tett hosszú sétákat is megkedveltem, mindegy volt, hogy parkos rész, a tavak környéke, vagy a tengerpart. Csak legyen szinte teljesen kihalt, ne legyen farkas a közelben és én jól elvoltam a magam magányában. Most is a partot választottam, állig gombolt szövetkabátban, bokacsizmában, vastag göncökben. Már egész jól megszoktam ezt az éghajlatot, de a többiekhez képest még így is sokkal több rétegre volt szükségem ahhoz, hogy ne dideregjek. Dél forróságához szoktam inkább, hiába. Szórakozottan követtem egy sor lábnyomot, azzal szórakoztatva magam, hogy igyekeztem pontosan oda lépni, ahova az előttem járó. Kicsit csálé volt a lépte itt-ott, mintha viszonytalan lenne. Olykor nyújtottabb, máskor egész apró, csoszogó... Vajon mi lelhette? Mindenféle elméleteket kezdtem gyártani az ismeretlenről, nem figyelve, igazán környezetemre. Elkalandoztam gondolatban, ez volt a legjobb, ilyenkor nem figyeltem magamra, se másra. Így történt, hogy csak akkor eszméltem, amikor már energiáiban tapicskoltam, a felismerés viszont kegyetlen, karmos pofonnal térített magamhoz és rántott vissza a valóságba. Szemem elkerekedett, gyomrom tűhegynyire zsugorodott. Zsigeri menekülési vágy fogott el, ösztön hajtotta, aminek engedve egyből hátrálni kezdtem. Remegtem, de nem a hidegtől, émelyegtem és minden idegszálammal azt kívántam, hogy tűnjön el, egyszerűen váljon kámforrá, mintha sose lett volna! A szavai állítanak meg. Ha akar, úgyis utolér. Könnyedén, semmi perc alatt, a rövid üldözésre pedig szánalmas kis vaddá, prédává válnék. Nem akartam megszerezni neki ezt az örömet. A dac és a félelem viaskodott bennem. Kifejezetten messze volt tőlem, egy ember biztosan nem hallotta volna egy szavát sem, de én még pont megfelelő távolságban álltam tőle. Mégis túl közel, mert ez a táv neki semmi, a tudattól pedig elemi pánikot kellett leszuszakolnom a saját torkomon, bár esélyesen mindent érzett felőlem. Hátráltam még két lépést. - Menj el. - Kérés, könyörgés, utasítás masszája a két szó, amit remegő hanggal ejtek. Nem csalogat a Farkas, nem igézi a pillangót a láng. Megégetett, már félek tőle, ezzel együtt pedig lassan de biztosan kopott, fakult bennem napról napra a csodálatraméltó ragadozó képe és vált szörnyeteggé, ami álmaimban kísértett, ami elérte, hogy a motel csendjét felverve sikítva ébredjek. A vörös szempár nem ígért titkokat, csak vért és kínt, a fekete bunda tömött puhasága nem melengetett, a gyász színét hordozta csak. Soha nem gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor ennyire félni fogok tőle.
Éreztem mindent, minden egyes apró rezdülést, a pánikot, a félelmet, ott kavargott körülötte, az orromba kúszott, mintha beitta volna magát minden ruhámba, a bőrömbe. Cseppet sem volt jó érzés. Amikor elküldtem, akkor vad vigyort fakasztott mindez a képemen, hiszen ez volt a célom, most viszont.. most viszont csak egy keserű görbületre futja, hiszen mindez miattam van. Én okoztam ezt benne. Én törtem össze valamit. Remeg a hangja, nem tudom eldönteni, hogy kér, vagy utasít, talán mindkettőt egyszerre. Mélyen szívom be a füstöt a számhoz emelt cigarettából, jó néhány lassú, lomha, súlyos másodperc eltelik, mire ismét meg tudok szólalni. - Félsz tőlem - nyugodt a hangom, éppen annyira halk, hogy még tudjam, biztosan hallja. Mit sem törődve a kérésével közlöm a teljesen nyilvánvalót. Fél, retteg. Amennyire ezt akartam, most annyira megrémiszt ez a felőle áradó masszív félelem. Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, hogy már bánom, ami történt, amit tettem, de.. nem teljesen volt igaz. Semmivel sem lett volna jobb, ha legyintek és közlöm, hogy ponyvát rá, nem is várhatott el ilyesmit. Én epekedve vágytam arra, hogy az apám kiabáljon velem, hogy levezze rajtam a dühét, mégsem tett semmit. És talán az az állapot sem volt semmivel sem jobb, mint az, amiben Dakota tengődött. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy megérdemelte, amit kapott, képtelen lettem volna szótlanul elmenni a történtek mellett. - Nem akarlak bántani - továbbra is nyugodtan beszélek, némi keserűséggel a hangomban. Nekem sincsen ínyemre a kialakult helyzet, talán ha figyel egy kicsit, észre is veszi. Nem akarom bántani és nem is szeretném többet. Nem azért jöttem. Talán egyszerűbb lenne tényleg elmenni, hagyni, hogy élje tovább az életét. De biztosan ezt akarja? Befejezés, lezárás nélkül? Vagy neki jó így? Mert ha neki jó így, ahogyan most van, akkor sarkon fordulok, elmegyek és soha nem is jövök vissza.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
I'm like your dirty little drug Just a little bad habbit that you hide from your friends
Kényszeredett, már-már hisztérikus nevetést hallattam. - Nahát, Sherlock, erre mind magadtól jöttél rá? - Maró a hangom, kezem ökölbe szorul. Szeretném elüldözni valahogy, akárhogy. Legyen dühös, pattanjon fel és hagyjon itt, vissza se nézzen, többé a város felé se szagoljon. Miért tetted ezt velem? - Ezzel elkéstél - mondtam szárazon, egy árnyalatnyit felszegve állam. A keserűség undok kígyóként tekergett körülöttem. - De megnyugtatlak, pazar munkát végeztél - hangom gúnytól csepegett -, minden egyes éjjel rémálmom van. Remélem ez már elég neked. Mert nekem több, mint bőség. Nem is volt más közlendőm, ennyi tartozott rá, de csak mert ő érte el, mert mióta megcsaltam, más vágya sem volt, minthogy végleg eltűnjek az életéből, mert végre célt ért. Élvezze a diadalt, a megfutamodásomat, mert az ösztönbe égett félelem erősebb lett vele szemben, mint bármi más, ami bennem lakott. Zsebre tett kézzel indultam el, nyújtott léptekkel, hogy mielőbb népesebb helyre érjek, vagy ki az útra. Kis szerencsével le tudok inteni valakit, vagy akad egy hülye, aki a kulcsot a kocsijában hagyta és el tudom kötni. Ebben az esetben nem biztos, hogy a városon - vagy egyáltalán az államon - belül maradnék. Miért tenném? Aki, ami itt tartott, szinte teljesen eltűnt, saját magamnak okozok fejfájást és dermesztő félelemben töltött perceket azzal, ha továbbra is maradok. Eleve hülyeség volt itt megállnom. Hegyeztem a fülem, mert bár mérhetetlenül gyorsabb volt nálam, az alkohol szagát is éreztem. Talán ez jelentene némi előnyt. Ugyanakkor... ittasan talán még ijesztőbb, mert most már nem tudom, nem lehetek biztos abban, hogy ilyen állapotban miképp viselkedik, viselkedne velem. Nem is akarom tudni. Ha nem állít meg, úgy tűnik el a közeléből, ahogy betoppantam.
Felszisszentem az első marását hallva, de nem zavartattam magam különösebben a szavak gúnyosságán. Nyugodtan szívtam bele a cigarettámba, mintha az enyém lenne a világ összes ideje. Látszat nyugodtság volt, mert belül cseppet sem voltam ennyire harmonikus állapotban, de a világért sem mutattam volna ezt meg Dakotának. A következő szavait hallva rajtam volt a sor, hogy kényszeredett nevetést hallassak. Cseppet sem éreztem jól magam, hogy ilyesmit kellett hallanom, mert valahol tisztában voltam vele, hogy ilyesmi érzelmeket váltottam ki belőle, de így, hogy kimondta, túlságosan kézzelfoghatóvá vált. - Igazán bájos, hogy még te érzed magad megsértettnek - válaszoltam teljesen nyugodtan, hangom minden gúnytól mentes volt. Nem fogok elkezdeni a bocsánatáért esdekelni, főleg, mivel a jeleket tekintve egy cseppet sem kíváncsi rám. Nem akartam ezt tenni, Dakota… Most már nem. Akkor elégedett voltam, hogy sikerült megijesszelek, de most már nem… Lassan álltam fel, szívtam egy utolsó a cigimből, hogy aztán könnyed mozdulattal pöcköljem el a megmaradt csikket, csak eztán fordultam Dakota felé, hogy a távozni készülő alakját pillantsam meg. - Komolyan kergetőzni akarsz? - hitetlenség csendült a szavamban, ahogyan teljesen nyugodtan indultam meg felé. Ne akarja, hogy utána fussak, mert ha nem áll meg, bizony megteszem és tudhatja jól, hogy semmi esélye sincsen ellenem. Lehet, hogy érzi a pia szagát, de tekintve, hogy már órák óta a parton ücsörgök, nem sok maradt belőle a szagán kívül. Ha megállt, akkor nemes egyszerűséggel megálltam elé kerültem, ha viszont tovább folytatta az útját, akkor kénytelen voltam utána rohanni, hogy így állítsam meg azzal, hogy elé állok. Nem akartam erőszakot alkalmazna és nagyon bíztam benne, hogy nem ad rá okot, hogy megtegyem. - Nem is érdekel, miért nem húztam el egyből a csíkot, amint megéreztelek? - néztem rá kérdőn, ha sikerült megállnunk egymással szemben. Ismert, tudhatja jól ő is, hogy az elválásunk után aligha akartam volna vele találkozni, így kézenfekvő lenne a távozás megoldása, csakhogy nem mentem el. Nem akarom bántani, már közöltem vele, ha pedig ezeket összerakja, akkor rájön, hogy akarnék valamit. Kissé csalódott vagyok, hogy nem is érdekli és alapjáraton lehet hagynám is a dolgot, had menjen, aztán másnap megkeresném, de ismerve a jellemét tartok attól, hogy holnap már hiába keresném Anchorage-ben, úgyhogy kénytelen vagyok kihasználni az adódott lehetőséget, akár tetszik neki, akár nem.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A nevetése sérti a fülem, ám a szavai jobban betalálnak, és félelem ide vagy oda, nem állom meg mordulás nélkül. - Ez. Nem. Sértettség. - Bár az volna! Annyival könnyebb lenne rajta túllépni, esküszöm. - De ha te annak hiszed, váljék egészségedre. Nem kell a bocsánatkérése, meg úgy nagyjából semmi sem tőle - és ez sokkal jobban fájt, mint kellett volna. Sose gondolkodtam azon, milyen lenne, ha egyszer csak tényleg nem láthatnám többet, esélyem se lenne összefutni vele a világ valamely pontján, ám abban biztos voltam, hogy nem arra akartam emlékezni vele kapcsolatban, hogy rettegéstől hajtva hagyom faképnél. Mégis mentem, igyekezve kizárni motoszkálása hangjait. Könyörgöm, Uram, add, hogy csak helyezkedett egy kicsit és eszbe sincs követni! Mintha ostorral hasítottak volna hátam vékony húsába, olyan volt, felszólalása, ehhez társult léptei hangja, aminek hála a sajátjaimat megszaporáztam. Gonosz hang duruzsolt bennem, kaján örömmel mantrázva, hogy a világon semmi esélyem elmenekülni. Jól esne a lelkemnek, ha azt mondhatnám, hogy a kudarc tudata okozta a kudarcot, de ez nem mentális kondíció kérdése volt. Épphogy nekiiramodtam, amikor Aiden már előttem is termett. Csak azért nem rohantam neki, mert ha eddig így reagáltam rá, elképzelni se mertem, hogy a fizikai kontaktus mit váltana ki. Inkább megtorpantam, ijedt kisnyúl módjára, még ez is jobb volt. - Biztos akartál lenni a tartós hatásban? - kérdeztem karjaim széttárva, némileg türelmetlenül, miközben hátráltam. Hatalmas tér állt a rendelkezésünkre, mégis sarokba szorítva éreztem magam, mindennek hála lassan kezdtem komolyan kétségbe - vagy épp pánikba - esni. - Nem tudom, Aiden, oké? Tippem sincs, csak... el akarok tűnni a szemed elől és úgy tenni, mintha sose léteztem volna. Akkor most ez sem lenne. Majdnem lesütöttem a szemem, hogy inkább a földet fixírozzam, de nem mertem megkockáztatni, hogy szem elől tévesztem. Felszínesen szedtem a levegőt, kiúton agyaltam, de teljesen feleslegesen. Amíg ő azt nem mondja, végeztünk, mindegy, mit teszek vagy mondok, ebbe pedig kénytelen voltam beletörődni. Leigázott, alatta álltam, nyomorultul éreztem magam, gyomoridegem volt, méghozzá egyre durvább. Csak azt reméltem, hogy bármit is akar mondani, gyorsan teszi, hamar túl leszünk rajta, mielőtt vagy elájulok, vagy kiadom azt is, amit nem ettem.
- Akkor ne viselkedj úgy - válaszoltam teljesen nyugodtan, nem véve tudomást az ezután elhangzó szavairól. Nem az volt, igaza van, de valóban egyszerűbb lett volna, ha csak annyi lett volna. Túl mélyre szúrtam, túl hatásosra sikerült az elijesztése és amennyire régen vágytam erre, most éppen annyira gyűlöltem magam miatta, hogy sikerült elérnem. Talán nem is lett volna baj, ha Emma és az apám nem nyitja fel a szememet és világít rá egy hatalmas igazságra. Jobban mondva kettőre, merthogy mindegyikük társaságában másra döbbentem rá. Azonban ezzel egyelőre fogalmam sem volt, mit kezdhetnék, abban viszont biztos voltam, hogy nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Hogy így csússzon ki. Hogy fél tőlem, hogy retteg, rémálmok gyötrik minden este. Miattam. Nem ért semmit a nekiiramodása, hamar előtte teremtem, nem volt körülöttünk senki hála égnek, aki előtt titkolnom kellett volna farkasom nyújtotta előnyömet. Cseppet sem tetszett sem az, amit hallottam, sem az, amit láttam, sem az, amit éreztem felőle. Nem léptem felé, amikor hátrálni kezdett, mindössze az arcát fürkésztem, a tekintetét próbáltam elcsípni. Belém vájnak a szavai, mégsem akartam ezt kimutatni neki, mindössze a homlokom ráncoltam. Néhány szívdobbanásnyi ideig még figyeltem az arcát, enyhén húzva összébb a szemeimet is, mielőtt megszólaltam volna. - Nem ezért - oszlattam el minden tévhitét, talán a legegyszerűbb az lett volna, ha ledobom a pajzsom, de nem akartam mindent egyből a nyakába zúdítani, valószínűleg csak többet ártottam volna vele. - Meg akarok bocsátani - határozottan, mégis őszintén keltek szavaim, eltökéltség látszódott a tekintetemben is, ahogyan továbbra sem akartam elereszteni a tekintetét. Nem léptem közelebb, nem mozdultam, csupán figyeltem, egyetlen apró rezdülést sem szerettem volna elmulasztani.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Játszi könnyedséggel termett előttem, meg se lepett vele, a hátrálás sem emiatt volt, de ez számára is egyértelmű lehetett. Vele ellentétben én semmit sem tudtam rejtegetni. És így volt jó. Ne mutasson meg mindent, sőt! Tartottam tőle, mi lehet még ott, ahonnan legutóbbi megmozdulása jött és köszönöm, inkább a kevéske, megmaradt boldog tudatlanság, csak ne lökjön még mélyebbre. Nehezemre esett állni a tekintetét - magamban azért fohászkodtam, hogy véletlen se váltson vörösbe írisze. Most nem akartam látni a Farkast, se semmi rá utalót, se... Mindkét kezemmel a hajamba túrtam és finoman megmasszíroztam a halántékom. Csak legyen vége. Minél előbb lehetőleg. Nem ezért jött, nos, akkor ezt bónusz gyanánt kapta, ám szavaimat megtartottam magamnak. Egyáltalán nem bíztam a hangomban, abban sem, hogy legalább egy szó menne még, így inkább összefűzve karjaimat hallgattam, vártam. Később se lett jobb a helyzet, amikor kibökte, mire fel volt maradása és mostani akaratossága. Szemem meglepettségtől és hitetlenkedéstől kerekedett el. Kinyitottam, majd becsuktam a szám, megráztam kissé a fejem, hogy aztán értetlenül pislogjak rá. Reflexből csapdát gyanítottam, trükköt, orv ámítást. Tekintve, miket műveltem vele, talán megérdemelném mindet, ám mindeközben úgy éreztem, törlesztettem rendesen. - Megbocsátani? - kérdeztem vissza óvatosan, attól tartva, hogy valójában mást mondott, csak valamiért én hallottam ezt. Akadt mit, tisztában vagyok a bűneimmel, viszont ez túl hirtelen és váratlanul jött, előjel nélkül, ezért képtelen voltam hinni benne. Gyanakvó tekintettel fürkésztem arcát, ugrásra, menekülésre készen, bár tökéletesen feleslegesen. Ha akar, elkap. Ilyen egyszerű. - Most... szórakozol, igaz? - Rajtam, a helyzeten, akármin. Nem, nem tudtam elhinni. - Vagy... ez mi?
Számítottam rá, hogy meglepettséget fog kiváltani belőle a válaszom, nem is lepődtem hát meg a reakcióján. Nekem is időbe telt, mire elfogadtam és rendbe raktam magamban a dolgokat, hiszen nem minden nap kap olyasmit az ember a képébe, mint amit nekem jelentett a felismerés. Nem akartam elfogadni egész egyszerűen, hogy ez megtörténhet, most azonban mégis itt vagyok és kimondtam. És nem csak azért, mert ez a helyes, hanem azért, mert így akarom. - Igen, megbocsátani - ismételtem el még egyszer, hogy teljesen világossá váljon, nem hallotta félre, valóban ezt mondtam. Zsebre vágtam a kezeimet, egyrészt kényelmesebb volt így, másrészt így talán nehezebb lesz utána nyúlni, ha úgy adódna a helyzet. Nem voltam ostoba, ha a puszta jelenlétem ilyet váltott ki belőle, akkor nem akartam elképzelni, mit okozna, ha hozzá is érnék. - Úgy ismersz, mint aki szórakozni szokott az ilyesmivel, igaz? - szalad feljebb a szemöldököm, semmi gúny nem volt a szavaimban, pusztán tényeket közöltem vele. Éppen elég komoly volt a képem most is, hogy minden ilyen irányú gondolatát szerteoszlassam. Mégis, sóhajtva húztam ki egyik kezem a zsebemből, hogy a hajamba túrjak vele, belemarkolva a tincsekbe egy pillanatra. Nem vagyok én sem olyan fene magabiztos, látod? Nekem is nehéz ez a helyzet, nehogy azt hidd, hogy örömet okoz mindez. - Nem ítélhetlek el olyan miatt, amiért én magam is megbocsátást várok - nyilván elég ködös lesz ez így neki, de egyelőre nem akartam ennél jobban beavatni. Legyen elég annyi, hogy én is hibáztam és ha az apám képes volt megbocsátani, akkor nekem is ezt kell tennem. És nem csak azért állok itt, mert így diktálja a lelkiismeretem és a kötelesség… - Mit gondolsz, élnél a lehetőséggel, vagy inkább most is a könnyebb utat választanád? - húzom fel ismét a magabiztosság kemény maszkját, választás elé állítva. Döntsön, itt és most. Én tudom, mit akarok. Őt…
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Csak pislogtam értetlenül és próbáltam a helyére tenni ezt az egészet, de mintha egy rettenetesen hiányos kirakós lenne az egész. Mégis... azt elérte vele, hogy már nem akartam mindenáron elrohanni, bár feszült óvatosságom megmaradt. - Eddig azt se gondoltam, hogy képes vagy olyasmire. Velem - mondtam csendesen, elhagyva minden vádló élt, egyedül a bánat maradt. Mert mással szemben persze, legyen ijesztő, sose voltam olyan bolond, hogy azt higgyem, egy birka lakik benne, tudtam, hogy veszélyes, ennek ellenére is szerettem. Vagy pont ezért. Ám más mindezt csodálni benne és más a saját bőröm tapasztalva elborzadni. Máskor rászóltam volna, hogy ne legyen határozatlan vagy bizonytalan, most egy cseppnyi nyugalmat csempészett belém, hogy nem teljesen magabiztos. De meddig tud ez fokozódni? Képes lesz egyáltalán valaha visszaadni, amit elvett? Vagy legalább egy kis részét... Szemöldököm ráncoltam szavaira, nem tudtam mire vélni őket, még inkább összezavartak, mint a megbocsátási szándéka. - Ezt hogy érted? - Csekély esélyt adtam annak, hogy érdemben fog felelni, egy próbát minden esetre megért. Erőltetni nyilván nem fogom, hülye lennék! Még a végén kicsikarok egy ugyanolyan megmozdulást, mint hónapokkal korábban, ami egyáltalán nem hiányzott. Egyenes kérdésére szorongás fészkelte belém magát, pár másodpercre beharaptam alsó ajkam és gyűlöltem, amiért ilyenné tett. Rá fogtam, az ő hibája volt - amit én vívtam ki. Képtelen voltam egyből felelni, mert tényleg nem tudtam, mit mondhatnék. Élni a lehetőséggel vagy a könnyebb utat választani? Elég manipulatív a feltevés, azt meg kell hagyni, ugyanakkor árulkodó is, már ha hihetek még neki. - Mit jelent nálad a "lehetőség"? Hajbókolást, engedelmességet és azt, hogy úgy járjak-keljek a közeledben, mintha hímes tojásokon lépkednék? - Megráztam a fejem, s volt merszem egy-két másodpercre lehunyni a szemem. - Mert jelenleg így érzem magam. Folyton azt lesném, mikor jár el megint a mancsod, és az mit sem érne, ha félelemből görcsösen próbálnék megfelelni. - Elhúztam a szám, egyrészt mert már a kép is abszurd volt, másrészt mert: - Félek tőled. Hidd el, ha tehetném, egy gombnyomással kapcsolnám ki ezt magamban, de nem megy. És így egy kicsit nehéz a lehetőséget lehetőségnek látni.
- Én sem gondoltam volna, hogy te képes vagy rá - jegyeztem meg szinte ugyanolyan csendesen, minden vádló él nélkül. Már nem haragudtam rá. Nem maradt düh, csak némi keserűség. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy én sem hittem volna magamról? - keresem továbbra is a tekintetét. Soha nem bántottam, soha nem akartam szándékosan félelmet ébreszteni benne. Akkor mégis kibukott, akartam, vágytam rá, hogy érezhessem a félelmét. Én is, nem csak a Farkas. - Nem érdekes. Most nem. Legyen elég annyi, amennyit hallottál - nem fogom mélyebben beavatni, most nem. Ennél többet nem fogok neki mondani, majd talán egyszer, ha képes leszek ismét megbízni benne. Figyeltem a kérdésemet követő reakcióit, nem volt sok, ám az annál beszédesebb volt. Türelmesen végighallgattam a szavait, a kérdéseit, a felvetéseit és nem is válaszoltam egyből. Előhúztam a zsebemből a cigis dobozt, számba tettem egy szálat, aztán felé nyújtottam, ha kért, hát vegyen, ha nem, akkor eltettem a dobozt. Rágyújtottam, mélyet szívtam és csak aztán kezdtem neki a válasznak. - Nem kell hajbókolás, sem semmi ilyesmi, nem akarlak a pincsimmé tenni - ráncoltam a homlokom. Rosszul volnék tőle, ha úgy viselkedne a közelemben, az talán még a jelenlegi helyzetnél is rosszabb lett volna. - Nem akarlak bántani. Akkor is azért tettem, mert okot adtál rá - mondjuk ha úgy nézzük, alapnak ez már jó, találhat ebben is kifogást, de önszántamból soha nem volt célom bántani és ezután sem lesz. - Nem akarom, hogy megint kisétálj az életemből - határozottan, keményen koppannak a szavak, halványan dereng egy lehetőség. Képtelen volnék elviselni, ha megint itt hagyna. - Bármennyire is ciki, egyszerűen képtelen vagyok elengedni téged - csóválom meg a fejem egy újabb slukkot követően, félmosoly szalad a képemre, de nem az öröm szüli. Félre vagyok kódolva, franc se tudja, azt sem tudom, mit érzek iránti, abban azonban biztos vagyok, hogy nem akarom elengedni. - Te félsz tőlem. Én nem tudlak elengedni. Szerintem te is sejted, hogyan tudnánk a leghatékonyabban orvosolni mindkét problémát - dobtam el a félig leégett cigarettát, nem kellett belőle több. Tudom, hogy tudja, vagy legalább sejti, más opciót nem látok, legalábbis olyat nem, ami ennyire biztos és talán tartós megoldást kínálna. Éppen ezért mocorog Ő is odabent, nem jön a felszínre, nem mutatja magát a tekintetemben sem, de mocorog. És jelen pillanatban vagyok olyan önző dög, hogy egy határozott nem hallatán se akarjam visszafogni…
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Úgy látszik tudunk még meglepetést okozni a másiknak - húztam el fanyarul a szám, mert ez volt az, amire egyikünk sem vágyott. Kivételesen nem szájaltam és erősködtem az elhallgatott dolog kapcsán. Valahogy nem volt kedvem nekifutásból felcseszni és kiprovokálni, hogy megtépjen. Nem vagyok mazochista. Lassan már optimista sem, ami azt illeti, mivel élből hitetlenkedéssel reagáltam felvetésére. Apró megkönnyebbülésként ér, hogy nem akar ölebnek, hála isten, hogy ezt továbbra se bírná elviselni tőlem. A kezemet felemelve jeleztem, hogy nem kértem a cigiből. Egyrészt tényleg nem kívántam, másrészt továbbra is tartottam egy-két piszkos trükktől, akár rászorult volna, akár nem. Egy félrepillantással nyugtázom, hogy okot adtam a bántásra. Objektíven nézve: igen. Szubjektíven... szerintem mindegy, mikor, hogyan közlöm, így is, úgy is ez lett volna a vége. Mint egy feszült helyzet, elég a legkisebb szikra, hogy berobbanjon a levegő. Sehogy se lett volna jobb szerintem, vagy kevésbé rossz. Enyhén oldalra biccentett fejjel néztem rá, a vonásait fürkésztem és minden okozott trauma ellenére valahol igenis jól esett ezt hallani. Kár, hogy valahol egymás fordítottjai vagyunk ezzel. Ha nem is hiányzott, amikor távol volt, ha a közelemben lézengett, ragaszkodtam. Most pedig, hogy a legkönnyebb el tudnám ereszteni, akár végérvényesen, most rájön, hogy nem akarja. Véletlenül sem lennénk egyszerre egy hullámhosszon. Várakozón néztem, kezdett komolyan érdekelni, mire akarja ezt az egészet kifuttatni - ha két percet képes lennék a jövőbe látni, sokkal kevésbé lennék kíváncsi természet. A pulzusom megugrott, a korábbi félelmem semmi volt ahhoz a páni riadalomhoz képest, ami hirtelen elöntött. Egyből hátráltam pár lépést, heves tiltakozásképp szaporán ráztam a fejem, miközben ellenérvek hada robogott át gondolataim között. - Nem! Nem-nem-nem-nem-nem! Ezt nem teheted! - szedtem kapkodva a levegőt és kétségbeesetten néztem körbe, mintha lenne egy csak nekem fenntartott egérút, pontosan az ilyen helyzetekre. - Azt mondtad, hogy nem akarsz bántani - emlékezettem korábbi szavaira. - Szerinted ez mi lenne? Kegy? - Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem. - Te... tényleg nem tudsz elengedni. Komolyan így akarod megoldani? Tényleg azt hiszed, hogy ezzel megoldanád és minden jó lenne? Könyörgöm, térjen észhez, ennyire borulhatott el!
Nem erőltettem a cigit, nem kért, hát elraktam, abba pedig már bele sem akartam gondolni, hogy miért is utasította vissza. Szimplán nem kívánta, vagy valami hátsószándékra gyanakodott? Nem is igazán lényeges, mert talán ez a legelhanyagolhatóbb pontja a mai találkozónknak. Hamarosan már sokkal komolyabb téma felé robogtunk, őszintén beszéltem vele, amúgy sem hazudtam még neki azt hiszem soha, nem most fogom elkezdeni. Joga van tudni, tudnia kell, hogy mit érzek és ha még csak egyetlen apró morzsáját is kapta meg belőle, szerintem kellőképpen tájékoztattam, hogy mindezzel támaszt toljak az ezt követő szavaim alá. Éreztem a riadalmát, hallottam a megugró szívverését, mégsem mozdultam, hagytam, had nőjön még nagyobbra a kettőnk közé feszülő távolság; nem számított, egyetlen pillanat alatt tehetem semmisé, ha úgy gondolom. - Mégis miért nem? - kérdeztem vissza teljesen nyugodtan. Semmi akadályát nem láttam jelen pillanatban, idősebb vagyok, erősebb vagyok és mindezek mellé önző is, hogy egész egyszerűen megtehessem, ha éppen azt akarom. - Számomra ez nem is minősül bántásnak - neki minden bizonnyal igen, de én jelen helyzetben próbáltam hosszabb távon gondolkodni. Most lehet fájni fog, minden bizonnyal gyűlölni fog egy jó ideig, aztán pedig vagy beleőrül a kettősségbe, vagy egyszerűen elenged valamit. Számomra mindkét opció sokkal, de sokkal jobb lett volna a mostani helyzetnél. - Kegy? Nem kifejezetten - nevettem fel röviden, továbbra is az arcát, a szemeit nézve. - Lehetőség, újabb esély, kihívás, büntetés - tártam szét a karom, még a vállam is megemelve kissé. - Attól függ, te miként tekintesz rá - számomra mindegyiket együtt jelentette, az pedig csak rajta áll, ő melyiket „választja” ezekből. - Azt hinném, hogy ezzel megoldanám és minden jó lenne? - ismételtem meg az elhangzó szavait, feljebb szaladt a szemöldököm. - Nem tudom, Dakota. Csak a halál a biztos, tudod jól, fogalmam sincsen, mit eredményezne mindez, csupán sejtéseim és reményeim vannak ezt illetően. Abban viszont biztos vagyok, hogy ennél a mostani helyzetnél csak jobb lehet - akár ilyen, akár olyan formában folytatódna a történetünk, ebben szinte teljesen biztos voltam. Hogy miért? Már elmondtam; képtelen vagyok elengedni őt. Ezzel a lehetőséggel olyat adnék neki, amivel nem akarna minduntalan kilépni az életemből, egy jó ideig legalábbis semmiképpen sem. - Miért, neked talán jó ez így? - tártam szét ismét a karom, homlokomat ráncoltam, miközben megtettem az első lépést felé. - A rémálmok, a félelem, a menekülés? - minden egyes szó egy lépésemhez társult, így hacsak nem hátrált, vagy rohant el előlem, akkor immár előtte álltam. Haloványan kezdett derengeni kékjeimben a karmazsin örvény. - Elfogyott a türelmem és nem leszek többé én az az áldozat, aki csendben tűri a megalázást és azt, hogy kihasználják.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hogyan lehet ennyire nyugodt? Tényleg nem érzi mindannak a súlyát, amit az imént mondott? Annak, amit tenni készül? Jézusom, nagyon remélem, hogy még csak elméleti, fontolgatás szinten, nem pedig már azon filózik, miképp tegye, melyik pillanatban. Csak tátogni tudok, mint egy partra vetett hal a visszakérdezésre. Ahogy folytatja, úgy lesz ez is egyre rosszabb, még a rémálmaimon is kezd túltenni. Szerintem megőrült, elment az esze, és ha tényleg így van, esküszöm mindenre, ami szent nekem, bűnbánatot fogok tartani, mert ez tényleg nem akartam. Számára ez nem bántás... Kétségbeesetten túrok a hajamba, miközben kényszeredetten nevetek. Ez téboly. Ő a tébolyult! És ha így folytatjuk, csatlakozom hozzá, remek lesz. - Vadbaromságként! - kiabáltam az arcába és hátráltam, hogyne tettem volna? - Nem tehetsz a kölyköddé! Én nem a gyereked vagyok, Aiden, a kurva életbe! - Értsd meg, könyörgöm, fogd fel, különben ez a mostani szar helyzetből tényleg tragédiába fog átcsapni. Ha ezt akarod, legyen, de amíg szólni és moccani tudok, tiltakozok ellene. Ellened, az ellen, hogy a Farkas kölyke legyek. Ennél csak jobb lehet? Mindig lehet rosszabb, Aiden! A fejem rázom, folyamatosan motyogom a "nem"-eket és erőmnek erejével agyalok a kiúton, már ha még létezik olyasmi. Rá nézek és komolyan kételkedem. - Megteszek... bármit, csak kérlek, ne tedd meg - tagoltam a szavakat, próbáltam hangomba némi nyugalmat erőltetni, hogy legalább egy árnyalatnyival határozottabbnak tűnjek, miközben egész testemben remegtem, mint a nyárfalevél. - Nem szökök el. Elülök a seggemen. Csak ne tegyél a kölyköddé. Élek mellette, a közelében inkább rettegésben, semmit hozzáláncolva a kölykeként, a legutolsó porcikám is tiltakozott ez ellen. Ugyanez a tiltakozás hajtott a karmazsin derengés feltűnésével is. Reflex volt, reménytelen, értelmetlen menekülésbe vetett hit, ösztönös élni akarás, tiltakozás, ami arra sarkallt, hogy futásnak eredjek. Lélekszakadva futottam, ahogy csak bírtam, miközben az ősök szellemeiért fohászkodtam, hogy ne jöjjön utánam, hagyjon elmenekülni, hagyjon rettegésben élni, hagyjon meg inkább a rémálmaimnak!
Érzem a súlyát az elhangzott szavaimnak, hogyne érezném? Csak kissé másként látjuk a dolgokat és mindazt, amit ez az egész hordozna. Azért vagyok nyugodt, mert tudom, hogy ezt akarom, mert biztos vagyok benne. Bármi is lesz ebből, bárhogyan is alakul majd, abban a tudatban fogok élni, hogy ezt én akartam, az én döntésem volt. Ezúttal nem fogok más kénye-kedve szerint meghajolni, vagy elviselni más döntésének a következményeit. A saját kezembe akarom venni az irányítást. - Dehogynem, megtehetem - jelentettem ki teljes magabiztossággal, egyáltalán nem érdekelt, hogy nem a gyerekem, nem ez volt a lényeg. - A lányom számára megtiszteltetés volt, hogy a Kölyköm lehetett, ő kegyként kapta. Veled más a helyzet - talán nem kell mélyebben magyaráznom mindennek a jelentését. Éppen annyira mondta a Farkas mindezt, mint én, Dakota és a lányom - merthogy nem voltam hajlandó közös gyermekünkként nevezni őt - egyáltalán nem egy szinten állnak. - Már mondtam, hogy nincs szükségem talpnyalóra - hűvösen, határozottan koppantak a szavak, mintha erőt merítettem volna a félelméből, a remegéséből, mintha ittam volna a belőle áradó energiákat. - Nem hiszek neked. Egyszer elhittem, amikor ezt ígérted, nem esek többé ugyanabba a hibába - ha a házastársi esküt felrúgta, akkor miért kellene elhinnem mindazt, amit a félelem diktál belőle? Nem hatsz meg ezzel, Dakota, túlságosan akarom, túlságosan önző vagyok, hogy hagyjalak újra futni. Eltűnik a kék, hűvösen csillan a karmazsin, együtt sóhajtunk fel, amikor Dakota futásnak ered, a ragadozó mosolya jelenik meg az arcomon, ahogyan ledobom a földre a kabátomat.
~~~
Meglódultam, egy pillanat alatt engedve szabadon a fekete fenevadat, ruha anyaga reccsent, de nem foglalkoztam vele, a legkisebb problémám volt most mindez. Nem akartam vele játszadozni, hiszen nem vad volt, akit becserkészni akartam, nem kellett a félelmének szaga, már így is bőven betöltötte az orromat. Az enyém lesz, pillanatok kérdése csupán, hiszen előlem nem futhat el. Ezúttal nem, most nem létezik könnyebb út, nem létezik kibúvó. Siettem, játszi könnyedséggel értem utol, hogy elébe kerülve álljam el az útját. Karmazsinjaim szinte lángoltak, vicsorgó pofámból morgás tört elő. Ne játszadozz, úgysincs semmi esélyed ellenem! Egyetlen pillanatot vártam csupán, egyetlen pillanatra igyekeztem felvenni vele a szemkontaktust, hogy aztán megugorjak. Könnyedén döntöttem le a lábáról, mancsommal szegezve a földre, energiáimmal együtt préselve őt a talajhoz, ha pedig a benne élő valami szeretett volna oly botor lenni, hogy a felszínre törjön, ezúttal hagytam, had váljon teljes mértékben egyértelművé, hogy velem szemben semmit sem ér. Nincs esélyed, élvezd hát az utolsó pillanataidat. A vállába martam, erősen, magabiztosan, határozottan, nem állt szándékomban csontot törni, hiszen nem akartam bántani, olyan formában semmiképpen sem, hogy az én értelmezésemben is annak minősüljön. Gyenge volt, hozzám képest semmi, amúgy sem akartam sokáig húzni ezt az egészet. Recsegve tátotta el a Farkas a pofáját, hogy minden félelmet, kétségbeesést, ellenkezést magába szipolyozzon, minden ellenállást magába szívjon, hogy ezt követően marjon rá a satnya bundás torkára. Ezt nem lehet finoman csinálni, Ő amúgy sem ismerte a könyörületet és a gyengédséget, kíméletlenül cibálta ki a szürkét onnan, hogy valami másnak adja át a helyet, valami fenségesebbnek, valami előkelőbbnek. A saját Kölykünknek. Lényünk egy darabjának. Belőlünk születik, a miénk. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Akár tetszik, akár nem, változtatni rajta már nem lehet. Az enyém vagy.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Minden szava összetörte benne a remény halvány várát, minden szava beletépett eddigi életembe. Könnyedén ütötte félre az összes ellenérvem, ellenkezésem - elhatározta magát, ismertem, tudtam, mennyire képes magát ilyenkor megmakacsolni. Ha betelik a pohár és nem létezik más akarata csak az övé. Egyetlen ponton sem ért még hozzám, mégis mintha megint torkomat szorongatná karmos mancsával. Nem hisz nekem, a kérlelés sem használ, talán a menekülés - senki sincs a közelben, jóval idősebb nálam, hamvában halt ötlet, mégis élek vele, megpróbálom, mert ha több nem is, ennyi legalább még adasson meg nekem. Léptem már le tőle, nem egyszer, nem kétszer, ám egyik sem volt ehhez fogható menekülés. Menekülés az ítélete elől, mert ez az volt: kegynek, lehetőségnek távolról sem nevezhető, ítéletnek annál inkább, úgy is éreztem magam, mint akinek hurkot vetettek a nyakába. Akkor húzta ezt szorosabbra, amikor elém került. Felrémlett az első alkalom, amikor megmutatta nekem a Farkast, az éjfekete ragadozót. Akkori csodálatommal vetekedett mostani rettegésem, még egy utolsó "ne" kikívánkozott, ám éppcsak kinyitottam szám, máris rám vetette magát. Nevetséges kapálózásnak tűnt, ahogy megpróbáltam lelökni magamról - esélyem se volt. Karmom vájt oldalába, ahol értem, panaszos nyüszítést hallattam, az utolsót, amiről elmondhattam még, hogy a sajátom, mert utána megölt.
Dacosan trappoltam a kert végébe, eredetileg azon mesterkedve, hogy legalább egy éjszakára megszökjek otthonról, míg a szüleim a bál előkelő maskarásainak és katonatiszteknek bókolnak. Vakmerő voltam, bele se gondoltam, hogy bármi baj érhet, később visszaemlékezve be kellett látnom, mekkora szerencsém volt, hogy nem egy martalóccal futottam össze. Meglepettségében is csibészes mosoly, cinkosan hunyorgó szempár, kurta köszönés, szakadt külső. Gyerekes csínytevés volt vele visszatérni, fiatalok lázadása áldást kérni. Mégis helyénvalónak tűnt, mert életem legboldogabb éveit adta...
Zokogtam, könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, ahogy mindkét karommal a nyakát öleltem, görcsösen markolva a sűrű, fekete bundába. Már ne csak én vagyok. Van bennem valaki, vagy valami, Aiden, hallod? Érzed? Széttéptél, ketté hasítottál, hogy az egyik felét kitépve belőlem egy idegent tegyél a helyére, aki nem én vagyok, akinek semmi köze hozzám, mégis a lényem részévé akar forrni, követeli és nem csak ezt. Téged is. Örül neked, boldog, hogy itt vagy, hogy érezheti az illatod, megfürödhet energiáid örvényébe, vidáman rohanna veled a világ végére is, mert semmi más vágya nincs, mit addig a közeledben lenni, amíg csak lehetséges. Hálás, hogy létezhet, hálás, hogy a tiéd lehet, hálás, hogy kell neked. Szeret téged. Én is szeretlek. De hiszen tudod, nem rejtettem, hogy hiába hagylak el újra és újra, képtelen vagyok kiszeretni belőled. Ebben mindig is te voltál az első és egyetlen. Ezt sose akartam elhagyni, fontos volt, mert Te is az voltál. Keservesen sírtam. Feleségből a gyermeke lettem... Csináld vissza! Nem érdekel, hogyan, csak csináld vissza...
Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ebből, hogy hova fogunk így eljutni, abban azonban biztos voltam, hogy nem volt hiba a cselekedetem. Akartam, mindennél jobban, talán soha nem vágytam még ennyire semmire sem. Nem azt akartam, hogy a Kölyköm legyen, hanem Őt akartam. Csakis Őt. De mivel utóbbit nem tudtam elképzelni az előbbi nélkül, így hát belevágtam, ingoványos talajra léptünk, tudtam jól. Végérvényesen kitöröltem belőle valamit, arról azonban nem volt tudomásom, hogy mekkora részt jelentett ez, mennyi mindent vitt magával. Idővel úgyis ki fog derülni, talán sokkal hamarabb, mint arra bármelyikünk is számítana. Eleresztettem, lenyalva a vérét a pofámról. Nem volt jó, nem volt benne semmi öröm, hogy megízlelhettem. Könnyeinek sós szaga kúszott az orromba, éreztem a nyakamra görcsösen fonódó karjait. Nem mozdultam. Itt vagyok. Közelebb hajoltam hozzá, ha nem lökött el, mindössze annyira, hogy pofám oldalát az arcához érintsem, mintha csak könnyeit akarnám felitatni a fekete bundával. Addig nem is mozdulok, amíg el nem ereszt és ha ez megtörténik, akkor sem megyek messzire, mindössze pár lépést hátrálok csupán tőle, teret engedve neki. Hallom, Dakota, érzem. Átéltem már egyszer én is ugyanezt, lényem egy felét tépték ki belőlem, hogy egy idegen költözhessen a helyére, aki nem én voltam, akinek semmi köze nem volt hozzám. Gyűlöltem, őt is, a Teremtőmet is, több évtizedig küzdöttem a belülről feszítő kettősséggel. Tudom, milyen érzés. Engem elhagytak utána, magamra maradtam néhány év után. Nem ígérhetem, hogy könnyű lesz, hogy minden jó lesz. Azt viszont igen, hogy itt leszek. Hogy nem foglak magadra hagyni úgy, ahogyan velem már annyiszor megtették. Kíváncsi voltam rá, a Kölykömre, most azonban nem siettetem a történéseket, időt hagytam neki, jöjjön úgy, ahogyan az neki kényelmes. Ahogyan ők szeretnék. Ott volt, éreztem, mindössze csak fejem billentettem enyhén oldalra, így szemléltem a feleségem, az egykor volt feleségem, a Kölykömet. Én is szeretem őt. És szeretnélek téged is szeretni, úgy, ahogyan régen, ahogyan már az első pillanatban. Szeretnék ismét bízni benned. Nem tudom, visszakapatok-e ezekből bármit is, de az első lépést megtettem. És hogy ebből mi lesz? Csakis rajtunk múlik. Nekem is zavarosak a dolgok, fogalmam sincsen, mit hoz majd a holnap, de nem fogok megretteni tőle. ~ Mutasd magad ~ szóltam csendesen néhány hosszúra nyúlt percet követően, ha eddig még nem indult meg az átváltozás. Nem követeltem, nem utasítottam. Kértem.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Közelebb hajol, jobban szorítom, mert ami bennem van, ezt akarja. Ő örül, én darabjaimra hullok. Ennyire messzire mentem anélkül, hogy igazán észrevettem volna? Hogy idáig jutott és nekem már nem maradt tiltakozási lehetőségem, semmit sem számított a szavam. Úgy tűnik. Sose akartam vérvonalat, se Teremtőt, akihez az ösztön köt, jól éreztem magam úgy is, hogy mások szemében gyenge voltam. Engem nem érdekelt, nem az erőért éltem, a függetlenségemet élveztem szívtam magamba minden egyes nap. Most mintha mindent elvett volna tőlem azért, hogy senki és semmi más ne maradjon nekem, csak ő, mégis teljesen másképp, mint eddig. Ezért sírtam, ezt gyászoltam. Nem szívesen engedem el, karommal rejtem arcom, szemem - szeretnék így maradni örökre, hogy ne kelljen ezen a ponton tovább lépnem, ne kelljen mindezzel megbirkóznom. Nagy jóindulattal sem lehet igazán küzdőszellemnek nevezni, mindig inkább odébb álltam, elhagytam a gondokat megoldás helyett, mert lehetett, megtehettem. Nem akartam ezzel szembe nézni, ezzel a - már most érezhető - gyökeres változással. Mostantól mindig így lesz? Az egyik felem lelkesen, örömmel zsong majd mellette, miközben a másik elbújna minden és mindenki elől? Szétfeszít már most és az, hogy ennyire ellentétes irányba mennénk, rekeszt meg minket középen, ezért nem tud megkezdődni a váltás. Nekem jó így - így még jó. Maradnék is, ám a kérés parancsként hat rám, arra ott bent, mintha csak erre várt volna. Izgatottan pattan fel, készül neki, remélve, hogy megfelel, hogy tökéletes lesz, hogy büszkévé teszi, akitől az életet kapta. Kíváncsiak rá, akarják őt, efölötti örömittassága pedig mindent háttérbe szorítva bennem robban elő. Nem érdekli a ruha, semmi sem számít, csak az, hogy Ő szólította, s ehhez mérten legjobb tudása szerint akar teljesíteni, siet, ahogy bír, bár még kicsit suta. Nem számít neki - se -, hogy csendre inteném inkább, hogy visszahúznám. Szürke bunda helyett fekete borítja be a testem, barna szemem vörösbe fordul, hogy kisebb, nőstény változatként álljak a Farkas előtt, sebességre termett, karcsú, könnyű alkattal, mégis büszkén, erőteljesen. Nézz meg, csodálj, szeress! Kellettem, akartál, itt vagyok, most nem tud sírni az ember, nincs szava, nem is lehet már. Le akarok ülni, lesunyni fejem, hagyni, hogy füleim kókadtan csüngjenek, engedni, hogy testtartásom mindent elmondjon rólam, de a nőstény mást diktál, amibe nincs beleszólásom. Könnyedén vígan ugrándozva kerüli meg a Teremtőjét, játékosan dörgöli egy pillanatra pofáját az övéhez, majd mellős lábaira feküdve, farát az égnek csapja, farka vígan jár jobbra-balra, s ha a másik mozdul, szelesen szökken arrébb. Fürgén egy pillanat alatt, bután kacérkodva az illúzióval, hogy gyorsabb lehet nála. Meghempereg a hóban, hogy aztán lerázza azt, ami a bundájára tapadt, mert bár jó a játék, szórakoztatja még minden apróság, semmi se rejtse külsejét, őt magát.
Nem tartott sokáig a váltás, mégis megfeszült izmokkal, kíváncsian vártam, hogy előbukkanjon, hogy megmutassa magát. Nincs szüksége segítségre, jön ő magától is, látványa pedig elégedettséggel és örömmel tölt el. Az én Kölyköm, akkor is, ha ezzel minden bizonnyal visszafordíthatatlanul kiöltem valamit Dakotából. Azon majd ráérek később bosszankodni, most túlságosan kíváncsi voltam, ugyanaz az izgalom járt át, mint amikor a lányomat beharaptam. A felismerés szinte pofán csapott, ahogyan teljes valójában állt immár előttem. Annyira hasonlít… Nem meglepő, hiszen mi teremtettük őket, de mindeddig eszembe sem jutott, hogy kísérteties lesz a hasonlóság, hogy rá fog emlékeztetni… Másak az energiák, persze, de a külső jegyek ugyanolyanok. Gyorsan ráztam meg a fejem, próbálva kisöpörni minden kellemetlenséget a gondolataim közül, ebben nagy segítségemre volt, hogy körbeugrált, hogy a pofáját az enyémhez dörgölte, utána kaptam, de már elszökkent előlem. Elégedettség töltött el, ahogyan néztem, annyira szép, kecses, erőteljes, gyorsaságra termett. Tökéletes. Belementem egy kis időre a játékba, közel sem olyan intenzivitással, mint ő, de utána ugrottam, játékosan kapva felé, hol a mancsommal, hol a pofámmal, aztán hirtelen termettem a másik oldalán, belelöktem a hóba. Rövid, mégis tartalmas vonyításom kélt útra a hajnal első sugaraival. Szerettem volna telekürtölni az egész világot a büszkeségemmel, az elégedettségemmel, mégsem akartam túlságosan felhívni magunkra a figyelmet. Lassan ideje lesz indulni. ~ Idővel könnyebb lesz majd ~ szóltam az emberhez odabent, nekem elhiheti, én is átéltem ugyanezt. És, hogy jobb lesz-e? Azt nem ígérhetem, mert nagy részt múlik rajta is, én viszont minden tőlem telhetőt megteszek majd. Nem lesz mindig ilyen, a feszítő érzés is elmúlik majd idővel, az egyik fél vagy felülkerekedik a másikon, vagy elenged magából valamit, összefogva, közösen vágva neki az új útnak. Nekem egyedül kellett mindezzel megküzdenem, azért tartott több évtizedig is. De neki nem kell, mert itt leszek, támasza és segítője leszek, akár engedi, akár nem. Gyorsan szaladtam vissza a kabátomért, hogy pofám közé kapva induljak meg az autó irányába, fejjem intve neki csupán, hogy kövessen. Az autó mellett álltam meg csupán, hogy alakot váltsak, bízva abban, hogy követni fogja a példámat, a csomagtartóból pedig ruhát szedtem elő. Nem volt túl nagy a választék, lévén nem kirándulásra készültem, de néhány ruhadarab akadt nálam, így abból adtam neki is. - Nagyon gyűlölsz most, igaz? - tettem fel halkan a kérdést, mert hiába éreztem mindent sokkal intenzívebben felőle, mint ezelőtt, nem akartam néma csendbe burkolózni, hallani szerettem volna a hangját és azt, hogy kimondja, bármennyire is elkeserített a tudat, hogy leromboltam benne valamit.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Elvesztette a lányát, hát kreált magának egy másikat, egy újat. Ugyanaz a vér, ugyanaz a külső, csak kicsit más, de épp eléggé hasonló... Ennél már csak jobb lehet? Neki lehet, de én komolyan úgy érzem magam, mint akit lelöktek egy meredek lejtőn. Ezalatt a másik születésének és Teremtőjének örülve szöges ellentétem. Hagyom, hadd élje ki magát, nem gátolom, nem akadályozom, mert ennek okán legalább elbújhatok. Vonyít, amit először csak kíváncsian hallgat a nőstény, de nem akar elmaradni tőle, ha már a sebesség a sajátja, szégyennek érezné lemaradni bármiben is, így hát hamar csatlakozik, próbálgatja a hangját, hogy már ne csak lássák, hanem hallják is. Itt van, és mostantól számolni kell vele. Könnyebb lesz? Buta ez a hím, nem látja, milyen könnyű nekem már most is? Amíg velem van, nincs olyan, hogy nehéz, nem igaz? Újszülött vagyok, mégsem gyerek, tudok én mindent, miféle nehézség jöhet? Egy szót sem szólok, nem reagálok, mintha nem is hallottam volna. Duzzogásnak tűnhet, ám valójában képtelen vagyok mit mondani erre. Egyébként is mit számítana? Teljesen mindegy, akad-e hozzáfűznivalóm a dolgokhoz, vagy nem, s most épp elég mélyen éreztem magam ahhoz, egyáltalán kedvem se legyen megnyikkanni. Fut jobbra-balra, amikor pedig hív, a nőstény habozás nélkül ugrik meg, vígan követi, ha utoléri, játékosan csíp belé fogaival. Még benne a kajlaság, öröme vegytiszta, egyedül akkor vegyül a csalódottság íze energiáiba, amikor a visszaváltozásra kerül sor. Ellenkezne, ugyanakkor mindennél jobban meg szeretne felelni, elégedetté, büszkévé tenni a Teremtőjét, így amilyen lelkesen előtört, olyan iparkodva bújik vissza, megmutatva, hogy képes ő erre is. A roncs kell neki valamiért? Visszaadja.
A hideg, havas földön térdeltem, hajam előreomlott, eltakarva arcom. Rövid ideig maradtam csak így, annyi dac még maradt bennem, hogy ne akarjak előtte térdepelni. Megtettem volna, azért, hogy ne harapjon át, képes lettem volna erre, ám így meghagyom ezt másnak. Felkeltem, fáztam, ezt viszont a világ összes kincséért sem mutattam volna ki, némán vettem át a ruhákat, azt se néztem, miféle, mekkora, mennyire lesz nagy rám, csak monotonon magamra vettem őket. Az illata volt mindegyiken, korábban mélyen magamba lélegeztem volna, most közönyösen fogadtam. A másik belülről bökdösött, noszogatott, nem tetszett neki a hozzáállásom. Nekem is akadt bajom a helyzettel, bár ez nem vigasztalta. Eligazgattam magamon a göncöket, hogy valahogy azért kinézzek, miközben a leginkább magától értetődő kérdés hangzott el. Csak egy pillanatra álltam meg az aktuális mozdulat közepette, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, befejezzem azt. Hátrasöpörtem a zavaró, barna tincseket, félelemmentes tekintettel néztem egyenesen a szemébe és ha sikerült meglepnem, ha nem tett ellene, életemben először egy istenes pofont akasztottam le neki, hogy csak úgy csattant és még a tenyerem is belesajdult. Ha megakadályozott, a szándék akkor is ott volt, benne minden véleményemmel. Ha nem volt más terve, nem tett ellene, akkor megkerültem a kocsit és bedobtam magam az anyósülésre. Vigyen, ahova akar, menjünk, ahova tetszik - én nem szólhatok bele, a másik pedig bárhova vele menne. Csak csevegést ne várjon tőlem, legyen elég, hogy a sírásra érzett késztetésem elmúlt, a rettegésemmel együtt. Bekötöttem magam és amennyire a jármű beltere engedte, elhúzódtam tőle, már ha beszállt ő is. Összefűztem karjaimat, felhúztam térdeimet, s miután kellőképp kényelmesnek éreztem ezt a katasztrofális helyzetet, tüntetőleg kibámultam az oldalsó ablakon.
Nem lepődtem meg, hogy nem kaptam választ a megjegyzésemre, igazság szerint nem is igazán vártam. Amúgy sem lehetett erre mit mondani, az ő esetében pedig pláne nem. Nem hittem, hogy szimpla duzzogásról van szó, annál többre tartottam, minthogy holmi sértettség miatt ne akarjon megszólalni. Átéltem én is egyszer ugyanezt, éppen úgy könyörögtem, mint ő, bármennyire is kilátástalannak tűnik, hittem, hogy neki is jobb lesz. Mint ahogyan nekem is az lett idővel. Érzem az energiáiba vegyülő csalódottságot, törődően lódítottam meg a sajátommal, egyáltalán nem bántón, csak mintha így túrtam volna a bundájába; egyet se féljen, lesz még bőven lehetőségünk ilyen alkalmakra. Nem érintett meg egyelőre túl mélyen, hogy rám sem nézett, hogy közönyösen fogadta a ruháimat, hogy monoton módon aggatta magára őket. Nem is vártam mást, sőt, rosszabb is lehetett volna, ami azt illeti, én pedig egyelőre bíztam benne, hogy ez idővel feloldódik majd, ha el nem is tűnik egyik napról a másikra, de szerettem volna hinni, hogy tényleg könnyebb lesz. Hogy nem volt hiábavaló mindaz, ami itt most történt. Láttam, hogy megakadt a mozdulatban a kérdésem elhangzását követően, a tekintete határozottan tetszett, nem láttam benne félelmet, ezt pedig pozitív jelként vettem. A pofont nem különben. Erős volt, gyors volt, a lendülete arrébb mozdította a fejem, a helye pedig piszkosul csípett és fájt. Megállíthattam volna, mégis hagytam, had vigye be a találatot, meglepett ugyan, de tökéletesen összefoglalta a helyzetet. Gyűlöl. De legalább hajlandó kifejezni. És az, hogy ilyen módon tette, egyértelműen bizonyította, hogy nem fél sem tőlem, sem pedig az esetleges következményektől, ez pedig még inkább növelte mind az elégedettségem, mind a büszkeségem. - Így már világos - több minden is, de vonatkoztassa arra, amire csak szeretné. A kérdésemre is megkaptam a választ ezzel a pofonnal, sőt, sokkal többet is. Tökéletes. Apró, mégis megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, ahogyan becsapta maga mögött a kocsi ajtaját, én pedig becsuktam a csomagtartót. Beültem mellé az autóba és indítottam, ám mielőtt még ráléptem volna a gázra, felé fordultam. Nem lepődtem meg a testtartáson, az elhúzódottságon, teljesen természetes és érthető reakció volt a részéről. - Hol laksz most? - kérdeztem a címet, hiszen talán nem árt, ha felszedjük a holmiját és jelen pillanatban még én magam sem voltam teljesen tisztában azzal, hogyan is tovább, ezt pedig feltétlen szerettem volna vele megbeszélni, de ilyen állapotban ő erre képtelen volt, így lehet jobb, ha egy ideig még itt maradunk, hátha elég lesz pár nap, hogy oldódjon valamennyit a helyzet. Reméltem, hogy megkapom a címet, ebben az esetben indultunk is és eltelt néhány perc is talán, mire megszólaltam. - Már nem félsz tőlem - megjegyzés volt csupán, talán erre sem igazán vártam választ, mindössze jól esett hangosan kimondani, hallja csak ő is, legyen teljesen egyértelmű számára is. Nem néztem rá, mindössze a szélvédőn tükröződött kissé az alakja, arra pillantottam olykor-olykor, főleg, ha egy piros lámpa megállított bennünket. - Egy kis ideig még itt maradunk - szólaltam meg, amikor leállítottam a motort a motel előtt - amennyiben megkaptam tőle a címet, természetesen. És hogy mennyi az a kis idő? Azt még eldöntöm, leginkább a helyzettől függ majd, de nem terveztem több naposra nyújtani az ittlétet.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Utálom érezni az elégedettségét, bezzeg a másik imádja, ahogy tulajdonképpen mindent, amit tőle kap, elvakultan rajong. Remélem, hogy ez csak a kezdeti lelkesedése, mai később csitulni fog, mert egyelőre igen csak külön hullámhosszon vagyunk. Mi sem mutatta ezt jobban, mint az indulatból lekevert pofon. Meglepett, hogy hagyta, s ezen felbuzdulva egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy akkor nekiugrok, ez viszont zsigeri ellenkezést indított el a másikban. Mintha tényleg megtettem volna... nem ment el az eszem. Fintornak is beillő mosolyt villantottam felé, afölötti mélységes örvendezésem jeleképp, hogy világos a válasz. Csodás. Mindezen túllendülve ültem be az anyósülésre és helyezkedtem el. Ha azt hittem Fairbanksből eljőve, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább, akkor rá kellett jönnöm, hogy ez az igazi homály. Akkor ez megijesztett - amire rátett egy lapáttal az alapvetően érzett félelmem -, most nemes egyszerűséggel passzolt le az ezen való gondolkodást, vele minden felelősséggel a Teremtőmnek. Ha az átharapást tudta, talán ezt is, ha pedig mégsem, akkor sem hagyom, hogy az én fejemre nőjön ez a kérdés. - Egyet tippelhetsz - mondtam kelletlenül, rá se nézve, majd ugyanekkora lelkesedéssel fűztem tovább, mert a másik ezt követelte. - A motelben, a város szélén. Annyira mindegy minden. Ez amennyire elkeserít, annyira dühít, tehetetlenségem fölött is ugyanezt a kettősséget érzem. Miután indít, belesüppedek az ülésbe, engedve, hogy az elmúlt percek felfokozott mivolta után rám telepedjen a fáradtság. - Nem. Dühös vagyok. - Biztosan érezte, biztosan tudta, ám ahogy neki a félelem elmúlásának kimondása, úgy nekem ez kellett. Legyen csak ezer százalékig biztos ebben is, barátkozzon vele, mert tényleg nem pár nap leforgása alatt fog ez megváltozni.
A motelhez érve sem szálltam ki. Fejből tudtam hatalmas vagyonom listáját: pár dollár, fél csomag cigi, egy póló, egy nadrág, egy dzseki, meg pár fehérnemű. Plusz egy bokacsizma. Egyik sem valami nagy durranás, ugyanannyi ragaszkodás fűz hozzájuk, mint minden holmimhoz - ma van, holnap már nincs, így megy ez. De gondolom ez is meg fog változni mától. - És utána? Felviszel Fairbanksbe és megint lefutom a megtűrt-vagy-falkatag-vagy-üldözött kört? - Rettentő sok kedvem volt hozzá, főleg, hogy azóta se változott a hozzáállásom. Vérvonalam lett, nem pénzem, vagy valamiféle képesítésem, a falkához pedig ugyanannyi affinitást éreztem magamban, mint eddig. Bár a másik szerintem képes lenne belenyargalni a dologba, ha a Teremtője azt kéri tőle. - Apád biztos oda meg vissza lesz... - Nálam mondjuk nem jobban.
Kezdőlap
Ez most részemről záró, de jöhet is a masszázs, ha gondolod, a topic már elkészült hozzá. ^^//
Mindjárt megy a pm, hogy merre guruljunk tovább 
