Ez a rendkívüli természeti csoda az egyik legnépszerűbb látványosság Alaszkában, mindössze egy órányira Anchorage városától. A kilátás lélegzetelállító a gleccser forrását elérve. Figyelem! A jégkorszaki "ereklyék" természetvédelmi felügyelet alatt állnak, megrongálásuk, komoly károkozás bennük súlyos következményekkel jár.
Brian hozott fel a gleccserhez kocsival, hogy segítsen a műszerek kipakolásában. A turistaterülettől távolabb eső helyen álltunk meg, kiszállva azonnal meghallottam a nyugati irányból felénk morajló hangokat, a fényképezőgépek kattanásait, ahogy minden bizonnyal jó pár fotót örökítenek meg a természet azon csodájáról, aminek látványa szinte egész évben vonzza a látogatókat. - Nem gondoltad meg magad? Megmutathatom… - Éreztem Brian rám szegeződő pillantását, miközben hallottam a csomagtér ajtajának nyitását, és a fémplatón súrlódó súlyos láda hangját, amit egy könnyed mozdulattal kiemelt onnan. – Nem. Így is túl sokszor nyúltam ehhez a megoldáshoz az utóbbi időben, de azért köszönöm. – Követtem Brian lépteinek zajait, majd tenyeremmel kinyúlva érintettem meg egy hófödte éles sziklát. A magas nedvességtartalmú levegőt mélyen leszívtam a tüdőmbe, majd hófehér kezeslábasom zsebéből kihúztam a hajgumimat, és hosszú göndör hajamat felcsomóztam egy copfba a fejem tetejére. Amíg Brian a műszerek és a műholdvevő beüzemelésével foglalkozott, én a ropogó hórétegen sétálva fújtam bele a sípomba, hallgatva a gleccser visszhangjait. A hangok segítenek behatárolni, hogy mekkora lehet az a terület, amit szabadon be tudok járni anélkül, hogy falakba ütköznék. Ha valaki fél évezredet leél vakon, az megtanulja, hogy boldoguljon az életben anélkül, hogy a világtalanságba bármiben is hátráltatná. - Kész van. – Szólalt meg Brian negyed órával később, majd odasétálva hozzám tette vállamra a kezét. - Nem szívesen hagylak idefent egyedül. Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra… de a gleccserekben sose bíztam, és nem is most fogom elkezdeni. Vigyázz magadra. Ha bármi van, szólj le. – Adott puszit a halántékomra, aztán kezembe adta a fémbőröndöt. - Csak két óra. Az aksik úgyse bírják tovább. – Nyúltam fel, majd simogattam meg a hím borostás arcát, ki évszázadok óta mellettem van. Se vérségileg, se farkasaink által nem vagyunk rokonok, mégis olyan, mintha a fivérem lenne. Halkan morrant, majd megfordulva indult vissza a kocsihoz, hogy a majdan átjátszón keresztül befutó adatokat kapásból fel tudja dolgozni, és összevetni a korábbi kutatási adatokkal. Ezt a gleccsert már nagyon régóta nem vizsgálta senki, így jó eséllyel tartogat majd meglepetéseket. Belefújtam ismételten a sípomba, ahogy egyedül maradtam, aztán a visszaverődő hangok alapján indultam el abba az irányba, ahonnan a leggyorsabban visszahallottam a sípot. Méterekkel a sziklafalhoz érkezés előtt megéreztem a nedves kőtömeg jellegzetes illatát, és a szélcsendet, amit felfogott előlem. Ujjaimat futólag rásimítottam, a szél koptatásának irányáról árulkodó barázdák vonalát követve folytattam a sziklafal mentén az utamat, amíg ismét nem éreztem az arcomba vágó szelet. Megérkeztem a gleccser széléhez. Leguggolva tettem le magam elé a bőröndöt, majd felpattintva zárját, nyitottam fel…
Fel se tűnt, merre járok, úgy űztem azt a gyökér Thompson-t, mikor feltűnt, hogy elcsórná a ruháimat. Csórta is, szájában fogva nyargalt vele a meredekebb vidék felé, én meg utána... Hiába voltunk hasonló korúak, világ életében városi farkas volt, a falka igája elől menekült ide, városunkba néhány éves és most a Pit mixere, pultosa. - Lényeg a lényegben: amikor utolértem, nem elégedtem meg annyival, hogy visszaszerezzem megtépázott ruháimat, jól el is agyaltam a szerencsétlent. Tudja már, hogy hol a helye...! Itt is hagyott szépen, magamra, én meg ráérősen vettem fel a farmer, a fekete felsőt, s a bőrdzsekit. Rám fért némi szusszanás a hajsza és a bunyó után, találomra indultam meg a cipőim felvétele után egy irányba, igyekezve nem széttörölni a vért a homlokomon ejtett nem túl mély karmolásnyomból, bármennyire is ingert éreztem rá minduntalan, hogy oda-odanyúljak... Percek kérdése és begyógyul úgyis. Mind mondottam vala, ezidáig nem nagyon tűnt fel, mennyire messze járok a várostól, most is inkább az emberi hangok, a civilizáció jele volt az, amit furcsálltam és ez által kissé körbekémleltem, megállapítva, hogy a gleccserek táján időzök. Mondjuk ilyenkor nem nagyon szoktak turisták erre keveredni, de mindig akad egy-két elvetemült. Arra mondjuk nem számítok, hogy pont itt botlok ismerősbe... Óvatosan közelítek, a világért se szeretném, ha a vöröske lezúgna a jégtáblák közé itt nekem nagy riadalmában. Habár kedveltem a magam módján a nőt és érdeklődő voltam mindig is irányába, van, ami nehezen változik, ez pedig annak a ténye, hogy egyszerűen nem tudom kezelni a vakságát metsző természetességgel - és mindezt nem is titkolom. Azért afféle "előrejelzésként" lassan leengedem pajzsomat, még kellő távolságra léve tőle, hogy ha az övé sincs állig felhúzva, érezhesse érkezésemet. - Julia...? Heló! Hát te? - Firtatom aztán viszont, miután meggyőződtem róla, hogy érzékelt és fel is fogta, hogy nem a Yeti vagyok.
Ezek a műszerek mind nagyon érzékenyek, nem mellesleg elég drágák, szóval hatványozottan is fontos, hogy vigyázzunk rájuk. A központ pénzügyi erőforrásai se végtelenek… nem csoda, hogy a szállásunk is elég szerény. Tökéletesen megfelel a garzonlakás, ilyen téren soha nem voltak teljesíthetetlen igényeim. Tenyeremmel elsöpörtem a havat a jégrétegről, majd a háromlábú súlyozott műszert óvatosan felállítottam rajta. Addig helyezgettem, amíg az idegesítő pittyegés – ami azt jelezte, hogy nincs vízszintben – meg nem szűnt. Régóta dolgozom ezzel, automatikusan nyúlok rá a megfelelő gombokra. Hallom, ahogy a csendes szerkezet működésbe lép, és a fúrófej lassan elindul lefelé, majd forgácsolva a jeget, hatol le a jég felszíne alá. Hagyom, hadd végezze a munkáját, én addig a bőröndből kivett légkörelemzővel bíbelődök. Brian bizonyára már visszaért a kocsihoz, úgyhogy perceken belül el is kezdi közvetíteni az adatokat az antennával felszerelt műszer. A jóval fiatalabb hím közeledtét már elég korán észlelem, mert a szél felém fújja a szagát, és a pajzsom sincs felhúzva. Arcomat felé fordítom, s mikor előbukkanó energiái elérnek, elmosolyodok. Zach. Meglephetne, hogy mit keres ő itt, hiszen eddig mindig csak Anchorage-on belül találkoztam vele… főleg a Pitben, de végül is annyira nem lep meg, hogy idekint van, hiszen minden farkasnak szüksége van arra, hogy kiszabaduljon a természetbe, és megmozgassa magát. A vadászt hagyni kell vadászni, ha elnyomjuk magunkban farkasunk ezen természetes, és ösztönös vágyát, egy idő után az embereket sodorhatjuk vele veszélybe. Jobb ennek elébe menni. Ha vadászott is, nem érzek rajta jellegzetes vérszagot, ami az elejtett zsákmányról árulkodhatna. Más szagot viszont érzek felőle. Thompson… Őt nem érzékelem, de az biztos, hogy nemrég még együtt voltak, mert érzem Zach felől az ő szagát is. - Szia Zach! – Ejtek meg a hím felé egy barátságos mosolyt. Igyekszem mindenkivel kijönni, és semmi okom rá, hogy direkt módon ellenségeket szerezzek magamnak Anchorage-ban. Amúgy sem vagyok az a bajkereső típus. Ahogy én rajta megéreztem Thompson-t, ő megérezheti rajtam Brian-t. - Dolgozom. – Kopogtatom meg a fémbőröndöt, majd lassan felegyenesedve megtörlöm havas kezeimet a ruhámban. - Na és te? Thompson-al kirándultatok? – A kirándulás alatt persze inkább vadászatot értek, de ez így emberibbnek hangzik, pláne hogy viszonylag kis távolságban emberek vannak.
- Igen, azt látom... Mit is csináltok egészen pontosan? - Az érdeklődő él hangomban nem kényszeredett, valóban kíváncsi vagyok rá, mire jó mondjuk az, amit épp a keze ügyében tud a nőstény. Közben persze odaintek Briannek is, mikor kiszúrom, meg nyilván ő is engemet. Eszem ágában sincs zavarni a kettőst a melóban különben, sok dolgot éltem és megéltem már kétszázhúsz évem alatt is. Többet, mint valaki dupla ennyi idő alatt teszi, mégis valahogy az általuk képviselt terület kimaradt a szórásból, s sejtem, nem most fogok tanoncnak jelentkezni Juliához, legyen bármennyire is kedves számomra társasága. Thompson említésére felmorranok kissé, alig kivehetően az átlag fül számára, ám nem úgy egy farkasnak, pláne, ha vak is. Legalábbis van egy ilyen elgondolás, hogy akinek az egyik érzékszerve elveszik, a másikak felerősödnek. - Gondolom Julia esetében sincs ez másként, sosem kérdezősködtem ennek kapcsán, mindig akadt érdekesebb témánk ennél. - Bahh, hagyjuk azt az idióta gyökeret! Fogadtak valakivel, hogy úgysem meri elcsórni a gönceimet vadászat közben, azt ennek lett az eredménye, hogy idáig kergettem. - Elégedett félvigyor kúszik képemre a mondandó végére, mert mégiscsak jó érzés volt kicsit kiadni a feszkót a másik hímen, hímmel. - Bármilyen buzisan is hangozzék ez így leírva. - Sajnos nem tudott maradni, de biztosan üdvözletét küldené, ha tudná, hogy itt vagytok fent! - Jegyzem meg szórakozottan szemlélve a ketyeréket, meg ha ténykedik közben, akkor a nőstényt is, igyekezve nem lábai alatt lenni jelenlétemmel.
- Mintát veszünk az utóbbi évtizedekben lerakódott rétegződésekből, és a minták elemzése alapján meg tudjuk állapítani, hogy mennyi… és pontosan milyen típusú változásokon ment át a környék éghajlata. Ez itt… - Indult oldalra a kezem, ujjaimmal rátapintva a súlyos dollárokat érő szerkezetre. - …egy olyan fúrószerkezet, amit a tengeri olajfúró tornyoknál is szoktak használni, csak éghajlatkutatásra van specializálva. A fúrófej lehatol abba a mélységbe, amit előzetesen beprogramozunk neki… azt egy szonda követi, ami rétegenként vesz mintákat. – Próbálom elmagyarázni a dolog lényegét, miközben Brian észlelve Zach jelenlétét, visszasétál hozzánk. - Szevasz! – Nyújt kezet a fiatal hímnek, tekintete csak itt-ott akad meg a fognyomokat viselő ruházaton, majd elvigyorodva lép mellém, kezét a vállamra helyezve. - Kicsit távolabb viszem az antennát, mert valami leárnyékolja, és zavarosak a jelek. – Magyarázza, majd Zach felé fordul. ~ Itt maradnál addig vele? Tud magára vigyázni, de azért megnyugtató lenne, ha nem kéne teljesen magára hagynom… ~ Intézi Brian csak Zach-nek a szavait. Ismerve engem nem mondja ki hangosan, mert úgyis azt mondanám, hogy nem kell rám vigyázni. Amúgy tényleg nem kell, csak hát Brian hajlamos túlaggódni a dolgokat időnként. A kis incidensen csak mosolygok. Fiatalok… - Remélem legalább olyan dologban fogadtak, hogy megérte neki a dolog. – Kétlem, hogy Zach komolyabban megtépte volna, amiért lenyúlta a ruháit, de azért biztos helyre tette valamennyire, hogy a jövőben ne legyen annyira kedve a hasonló akciókhoz. Egyébként az egész egy ártatlan tréfa. Az én életemből kimaradt az ilyen, mostanra pedig már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ilyenekkel tréfálkozzak. - Milyen volt a fogás? – Érdeklődök úgy a vadászatról, mintha könnyed pecázásról érkezett volna épp, de ez nem szokatlan. Nekünk vérfarkasoknak ez teljesen természetes velejárója az életünknek egy bizonyos kor után már.
- Aha... - Szalad ki számon a roppantmód értelmes(nek látszani akaró) megjegyzés, miközben figyelmem a nőstényé minden ízében. Igyekszem azért, tényleg, de jelen reakciómmal beállhatnék a kamaszcsapat közé is halál lazán, akiknek pár méterrel odébb magyaráz az idegenvezető a gleccserek kapcsán olyan okosságokat, amit két perc múlva halál lazán felejtenek majd el. Érdeklődve hajolok közelebb, még nem mászva bele privát szférájába Juliának, s magamat nem hazudtolva meg, bukik ki belőlem az őszinte kérdés: - És ez azért jó nekünk, mert...? - Tekintek rá, bár csak ez után esik le, hogy ebből esélyesen semmit nem érzékel a finom rezdüléseken túl. Kiegyenesedek hát, úgyis befut Brian is közben. - Ne vedd sértésnek, mert mind szép és jó, ahogy így elmondtad, de ebből következtetni lehet a jövőbeli változásokra vagy hasonlók? - Mondjuk értelmét emberek esetében akkor se nagyon látom, ha száz évekre lehet előre jelezni a dologgal a Földünk kapcsán, farkasoknak még csak-csak hasznos tudomány, de mit értek én mindehhez, földi halandóként, nem igaz? Lekezelek inkább az érkezővel üdvözlő "Heló!" közepette. Üzenete meglep ugyan, de teljesen érthető. Rá is bólintok aprót a válaszom közepette: ~ Persze, nem probléma haver, menj csak! ~ Küldöm felé a szavakat, s a közjátéktól teljesen mentesen lépek közelebb Juliához kiszélesedő mosollyal képemen. - Bevállaltak helyette egy hétvégi műszakot a srácok, a hülyének is megérte volna! - Csak gondolatban teszem hozzá, hogy nyilvánvalóan kellemesebben is el tudná tölteni a fiatal farkas azt a napot, semmint a sebeit kelljen nyalogatnia, mert ellátták a baját. De azt nem mondhatja egyik fél sem,hogy elrontója lennék a bulinak! - Jutott is, maradt is, ha úgy tetszik. Következő kérdésére már kevéssé jó kedélyű a válaszom. Fogamat szívva ingatom a nyakamon levő glóbuszt. - Érezhetően itt a tél náluk is már, lejjebb kell menjen az ember, ha nem potyára akar eltölteni órákat a vadonban! Szerintem holnap valahol a városszélen teszünk inkább próbát Pascallal is. - Nagyobb a lebukás esélye az egyszerű emberek előtt, ez tény, de nem volt már kezdő a kölyköm se, idestova 21 éve űzte a vadászmesterséget, szóval nem lehet belőle probléma, ha valahol víz- és városközelben lessük meg a vadkínálatot.
Mondanám, hogy lobognak barna tincseim a menetszélben, ahogy a motoromon hajtok a naplementébe – tiszta idilli az egész, komolyan –, de akkor hazudnék, mert a bukósisak megakadályozza, hogy szanaszét szálldogáljon a loboncom ötven mérföld/órás sebességnél. Amiről amúgy is lassítanom kell, köszönhetően egy sebesség korlátozó táblának és annak, hogy mostanában túl sok büntetést sikerült összeszednem gyorshajtásért. Hihetetlen, hogy hosszabb ideje van meg a kiszáradt szavannák színeit is megszégyenítő árnyalatú bundában pompázó Bestiám, mint ameddig a fekete gyorsaság az enyém volt, mégis, a mai napig szeretem a sebességet. Két keréken különösen tudom élvezni. Mégis lassítok, amit, ha nem tennék, akkor nem valószínű, hogy kiszúrnám az ismerős járművet – motort vagy autót –, ami, ha nem is feltétlen van szem előtt hagyva(?) annak, aki szintén hasonló módon szokta „széthagyni” váltáskor, így is feltűnik. Pláne, hogy a gazdája nem is akárki számomra. Hirtelen fékezek le – előtte azért belenéztem a visszapillantóba, mert nem örültem volna néminemű fémes meglepetésnek a hátsómba a kis malőrömtől, de mivel a kutya sincs mögöttem, így aztán vidáman teszem meg – és fordulok is, hogy végül a két – vagy négy – kerekű mellett álljak meg. Minő meglepetés a ruhái is itt vannak, akkor pedig előbb-utóbb Ő is esélyesen felbukkan. Amúgy is terveztem már beállítani hozzá, csak még azt nem döntöttem el, mit vagdossak hozzá – nem, nem a szavak szintjén –, amiért eszébe sem jutott tudatni, hogy egyébként él és jól van. Vagy jól lesz azok után, ami Fairbanksben történt. Évek óta esik meg minden áprilisban az, amiről csak a hülye nem tud, főleg, ha a szomszédban él – és ha nem is lett szóbeszéd tárgya kit érintett és kit nem pontosan az esemény –, azért a kirakóst nem volt olyan nehéz összerakni. Pláne, hogy vannak még barátaim odaát, akik azért tudtak némi infót is adni. Ha már itt vagyok, megvárom, látni akarom, hogy egyben van. És, akkor már valószínűleg mondanivalóm is lesz a számára. Amíg várok, leszállok a motoromról, kitámasztom és lazán dőlök neki, félig visszatéve a hátsóm az ülésre, csak most ugyebár nem úgy, hogy a lábaim között volna a két kerekű. Leveszem a sisakot és előveszek egy szál cigit majd pedig rágyújtok. Újra és újra ajkaimhoz emelem a nikotinszálat mélyre szívva a füstöt minden egyes alkalommal. Amikor/ha felbukkan, akár a látványát, akár az energiáit veszem észre, a tekintetem ráemelem, de csak egy pillanatra, a leégett csikket pedig a lábam elé ejtem – arra figyelve – és rá is lépek az izzó végére. - Látom életben vagy. Király. – akár vidám is lehetnék, de a nagy örömködés helyett inkább van némi cinizmus a hangomban. Nem sok, csupán árnyalatnyi és az sem annak szól, hogy valóban életben van – ennek tényleg örülök – hanem, hogy… mindegy hagyjuk, úgysem tartozik elszámolással, nem igaz?! Mégsem vagyok képes önfeledt csicsergéssel fogadni.
Fekete bundás képében szelem az erdőt, a szabad, szilaj vidéket. Talpam alatt előbb szikla harsan, körmeim koptatva élesre, később pedig, feljebb haladva hó ropogása lesz társam a magányos rohanásban. Kellett már ez, mint kölyöknek a napi szintű megregulázás... Nekem volt időm gyógyulni, megélni a történteket, azok súlyát, ám eközben az ösztönlény-felem némán tűrve hallgatott, hol előrébb kúszva, hol háttérbe szorulva várva ki tombolásának idejét, mely a mai napon jött el.
Vér nem szennyezi képem, jó ideje ejtettem már és faltam be prédámat, ahogy mint ki jól végezte dolgát, tartok motorom felé vissza, trappoló fekete árnyékként haladva a fák közt. A világ szép, az egyensúly helyreállt, épp csak pillangók és unikornisok nem röpködnek köröttem szivárványt hányó kismacskákkal karöltve. Jobb ez az erdőjáró futás, mint bármely wellness, én mondom! Oké, majdnem. Az egész rózsaszín-mázas buborékot telibe találják Cressida energiái, amiket, bármennyire is kedveljem a nőcit, kihagytam volna a regenerációs-programom eme fázisából. Az összesből azért nem, de igazán megvárhatott volna mondjuk a PIT-ben, egy korsó sör társaságában a nőstény. Hogy mindenbe bele kell ütnie az orrát... remélem nem apa vagy nagyapa küldte pesztrának utánam. Bebaszna. ~Valóban király, bocsássmeghogynemszóltam,kérleknebánts, ó hatalmasságos Cressida, mi a francot keresel itt? ~ Üzentem felé egy szusszra hadarva el, s mázli, hogy farkas képében a szemforgatás kevéssé feltűnő; bár azért elégedetlenkedő szusszanásom és a képemről közeledtemben tovatűnő farkasvigyor árulkodó lehet. A motorom mögött verek tanyát, a következő pillanatban már emberi csupaszságomban (ez egy elég undorító, nyomorék kis szó, holott a látvány sokkalta kellemesebb - bizonyítékom van rá, nem egoizmus ez kérem! - mint azt eme kifejezés sejteti) bukkanjak fel. Kitakar a motor és sokat sejtet, de rohadtul telibe szarnám azt is, ha nem ekképpen lenne. Áldásos, hogy farkas ő is, így nem törne ki szemérmes sikongatásban a motor híján se, ám esélyesen akkor se zavartatnám magam, ha mezei tudatlan volna. A fránya megszokás... Na de, motor van, én meg annak "rakteréből" halászom elő a ruhaneműket, megtoldva a farkasként üzent szavakat annyival egy felé vetett félvigyor és pillantás keretében, hogy: - Dögös vagy ma is. - És bízok benne, nem hagy válasz nélkül, mert nekem nincs sok mondani valóm azt hiszem. Úgyis tud mindent, mi a közre is tartozik az egész mizériából, a többiről meg okkal kussol mindenki sajátos családi berkeinken kívül.
Ahogy gondolatai – szavai – a sajátjaim között landolnak, úgy változnak grimaszba vonásaim, kezdve a szűkebb résre csukódó szemhéjaktól, egészen az elhúzott ajkakig. - Minő szörnyűség, hogy érdekelt élsz-e vagy halsz-e, egyébként meg kabbe Zach. – érkezik a válasz csípőből és ha neki nem is jött össze annyira az a szemforgatás a bundás alak miatt – bár ennek ellenére is sikerült levágnom az üzenetet, amit nem az elhadart mondatba sűrített –, az enyém kifejezetten látványosra sikerül. Szeretném odavágni, hogy egy hívástól még nem tört volna le a kis keze, végül is csak három évtizede ismerjük egymást, vagyunk jóban meg elvileg barátok, de felfogtam, semmi közöm hozzá és amúgy is húzzak a vérbe. Nyitnám a szám, hogy azért másnak még hangot adjak, főleg ha már oly kedvesen kérdezett is, de ekkor vált és sikerül a látvánnyal a szuszt belém fojtania, akkor is, ha nyilván nem direkt csinálta. Nem arról van szó, hogy nem láttam volna még – egy falkába tartoztunk, vadásztunk együtt, farkasok vagyunk –, csak… - Hazafelé tartottam és megláttam a motorod. – vonok vállat végül. Hát ezt keresem itt, véletlen alakult így, nem utána jöttem és nem a dolgaiba ütöm a fitos kis orromat. - És nem akartam undok lenni, szóval bocs. Örülök, hogy jól vagy. – szusszanok végül, visszavéve magamból. Tényleg nem tartozik semmivel. Még egy hívással sem. És amúgy is a fúriáskodás semmire sem jó. - Kösz. – jelenik meg némi somolygás az orrom alatt és a tekintetem is nevetőssé válik. - Azért te sem panaszkodhatsz. Öltözz lassabban. – húzódik a somolygás széles mosollyá komolytalan kérésem nyomán és eszemben sincs másfelé nézni. - Van rám és egy sörre időd? – mármint most és nyilván nem itt az út szélén. Na meg persze az sem mellékes kérdés, hogy az idő mellett kedve van-e egyáltalán, mert ez sem elhanyagolható, mi több, igen lényeges a válaszát tekintve. Mégsem toldom meg a kérdést vele, nagy fiú már, ha nincs, úgyis elhajt én meg nem erőltetem a dolgot tovább. Magamat sem, nem szokásom.
Nem illettem további szavakkal megjegyzését, csupán halk morranás volt válaszom ötletére, mely szerint kapjam be. Végtelenbe nyúló adok-kapok lenne, amit más stílusban szívesebben folytatnék le véle, de nem ilyen morgós, sehova-nem-vezető torokcibálásban. Ettől többre tartottam őt, meg a barátságunkat is, éppen ezért kötött le sokkal inkább az alakváltás, meg hogy előkotorjam ruháimat a motor ülése alatt rejlő boxból, hallgatva válaszát. Nem hazudik. Miért is tenné? Megereszkednek vállaim némileg a bocsánatkérés közepette, s megadóan engedem le kezeimet, benne a ruhaneműkkel, vissza az ülés bőrhuzatára. Ezzel együtt felpillantok Cressie-re, feladva a dacos magam elé bámulást. - Tudom, én sem, csak... a sokadik után már nehéz higgadtnak maradni, ha te továbblépnél, de a környezeted még mindig ezen csámcsog. Szóval én bocs. Nem ellened szólt. - Tekintetem arcát fürkészte, ott ült még benne némi dac az előbbről, de már tudta: nem neki, inkább az egész témának szól igazából. - Ami pedig engem illet, ne gondold, hogy könnyen megszabadulsz tőlem! - Húzódik félsódéros vigyor képemre, felé küldve azt, egyúttal bókot is elejtek felé, hogy a boxeremet kihalászva a többi anyag közül, azt vegyem fel elsőként. Alig mozdulnék a pólómért, mikor jön a "visszavágás" szavaimra nevetős könnyedséggel, mely az én képemre is újabb mosolyt csal. Képe felé hajítom játékosan, hanyag mozdulattal a pólóm. - Tudtam, hogy van valami hátsó szándékod! - Ciccenek egyúttal, s ha már pólóm oda, a farmerért nyúlok és azt rángatom magamra, közben szinte már gyerekek lelkesedésével ecsetelve, hogy: - Volt egy lyuk a mellkasomon, nem nagy, akkora, mint az öklöm. Pont itt, a szívemnél! - Mutatom is, miután már csak az övvel kell bajlódjak. - Szóval ez a rész most totál új itt, kívül-belül. Meg akarod érinteni? - Pofátlan a vigyorom, kissé még szemöldököm is megszalad felfelé a kérdéssel együtt, mit Cressida felé elejtek. De hát mit várt, majd hagyom leesni az általa feldobott labdát? Azért a pólómat vissza szándékozván még mindezek után szerezni, kilépek a motor mögül, felé haladva lépteimmel. - Hogy a fenébe ne lenne! Ez a legkevesebb, ha már csesztelek felhívni, nem igaz? - Fűzöm hozzá végét némileg békülékenyen.
- Részemről rendben vagyunk, nincs gond. – bólintok egy aprót és mellékelek egy ekkor még visszafogott és szelíd mosolyt is. Tulajdonképpen jogos volt az indíttatás, főleg annak tudatában, amit most megosztott és valljuk be, én sem voltam éppen túl kedves, szóval meg is érdemeltem. Viszont egyáltalán nem akarom, hogy ez éket verjen közénk, ennél sokkal többet jelent számomra, szóval sajnálom a dolgot, tényleg. - Ezt jó hallani, mert képes lennék utánad menni… – ez felérhetne egy vallomással, de mielőtt még azzá válna, megfejelem a mondat befejezésével. -… de csak azért, hogy jól megcibálhassalak. – öltök rá nyelvet roppant éretten, ahogyan azt kell, immáron vigyorogva, mint a vadalma és tökéletesen elkomolytalankodva az egészet. Nem, valóban nem akarok megszabadulni tőle Visszabókolni nekem is megy, főleg pimaszul és amint felém repül az a póló, elkapom. - Naná, még szép, nekem mindig van. – na ez viszont nem igaz és tuti ki is szagolja, de érdekli a nyavalyát. Nem mindig van hátsó szándékom, csupán olykor, de ez meg nem újdonság, ennyire azt hiszem már bőven ismer. A kapott labdát viszont én sem hagyhatom csakúgy leesni. Oké, a szavaira első körben pislogok párat. Még, hogy nem nagy egy öklömnyi lyuk a mellkasán a szívénél?! Az eszem megáll. - Meg hát! – vágom rá azonnal, leginkább a köpni-nyelni nem megy életérzés hirtelen felütése miatt, de azért elindulok felé, a pólója pedig még mindig a kezemben. - Szóval hol tapizzalak? – megtalálva újra a pimaszságom állok meg előtte, ahogy felfelé pislogok rá és ez alkalommal az én szemöldökeim is feljebb szaladnak, míg ajkaimra kiül egy rémesen szemtelen félmosoly. Ha felveszi a kesztyűt – na nem szó szerint – és tényleg hagyja, akkor minden szívbaj nélkül simítom végig a bőrén ujjbegyeimet lassan. - Khm… nos, kívülről egész jó. Belül sajnos nem tudom. – állapítom meg a nyilvánvalót újabb pimaszkodással megfejelve az eddigieket. - Mondjuk úgy, kezdetnek megteszi. – hogy a fenébe, ne örülnék annak, hogy van rám ideje és hozzám kedve is?! Legalábbis merem remélni, hogy hozzám van nagyobb kedve és nem sörhöz, bár ki tudja. - Hm, póló nélkül a tavasz ellenére is feltűnő látvány leszel. – lépek el tőle, így szemrevételezve látványosan – és akkor még finoman fogalmaztam –, mert hát arról kérem szépen nem volt szó, hogy kéri vissza a hozzám hajított felsőt.
Felkaccanok kissé annak hallatán, hogy képes lenne... Hajamba túrok, kócosan merednek a szőke tincsek mindenfelé - rájuk férne már egy nyírás, szerintem beugrok a húgomhoz a téma kapcsán valamelyik nap a héten még - ahogy Cressida felé tekintek. - Nem állna jól neked a sápadt halál drága, ne erőltesd! - Húzódik félvigyor képemre szemtelen éllel, de tekintetem hálás fénnyel csillan mégis. Jó a bizonyosság időnként, hogy vannak a családomon kívül is olyanok, akik tűzbe tennék a kezüket értem (nincs ez másként fordítva sem különben), s hiányozna a hülye fejem nekik, ha már nem lennék. Nevetve veszem fel a farmeromat, ha már a pólótól sikerült egy előre át nem gondolt mozdulat keretében megszabadulnom, s hirtelen jövő felajánlásom elfogadását hallva nem vagyok rest a motort megkerülve adózni a nőstény közelségének. Farkasvigyor terül el képemen kérdése hallatán. Rossz lóra tett velem ezzel a felütéssel, de szerintem tisztában van vele... - Úh, hát ha már válogatni is lehet, izgalmasabb felületet is mondanék, mint a mellkasom... de amúgy itt. - Fogok rá finoman csuklójára és ejtem mancsát a mellkasomra - pontosan oda, ahol az életet jelentő ketyegő dobog középütt, kissé a balabbik oldalam felé húzva -, mielőtt még puszta felebaráti szeretetből tekerné megjegyzésemre nyakam köré a beleimet vagy hasonló kedvességgel honorálná a ki nem mondott gondolatokat. Jobb a békesség, ma valahogy nincs kedvem a verbálison túlmutatóan hadakozni - sem vele, sem pedig mással. Épp csak egy pillanat, míg elfelejtek levegőt is venni, megemelkedő mellkasom úgy marad, kissé befeszülten kellemesen borzongató, finom érintésének köszönhetően. Mázli, hogy nem vagyok valami kibaszott macska, lehet dorombolnék is, jelezve, hogy jóleső a gesztus. Így azonban "csak" állom tekintetét a csajszinak, arcát, vonásait fürkészve, mintha most látnám először és nem ismerném untig a kis mókus-képét. - Jó az onnét nézve is, higgy nekem! - Szisszenek a diagnózis hallatán, némi elégedettséggel nyugtázva, hogy elfogadja a sört engesztelésnek. Minő kegy! Nem is tudom, hogyan élnék nélküle! De amúgy tényleg... tök gáz volna kerülgetnem, kukán, mintha idegenek volnánk. - És el se tudod képzelni, mennyire élvezném... - Tárom szét kissé karjaimat, de ahogy felé lépek, már le is engedem magam mellé újfent azokat, s igyekszem a kezében levő felső felé kapni, mintha holmi zsákmányállaton acsarkodó kölykök lennénk, nem többek. - Nem akarod ezt lejátszani Cressie, higgy nekem! - Fenyegetem hangomban játékos, komolytalan éllel. Hiában jár előttem korban, mindketten tudjuk, nem pusztán ezen múlik soha az, ki kerül ki győztesen, miként azzal is tisztában van, nem szokásom megfutamodni Dávidként az utamba kerülő Góliátok elől sem. Majd pont ő ijesztene meg? Jó vicc!
Ahogy a hajába túr, tekintetemmel követem a mozdulatát és egy diszkréten az ajkaim szegletébe szökő mosollyal figyelem ezerfelé meredő tincseit. - Mindig is díjaztam a nyers őszinteséged. – rázom meg a fejem lassan, kis pimasz mosollyal ajkaimon. Tiszta szerencse, hogy nem csinálnék csinossági kérdést a dologból, ha úgy állna… de nem áll úgy és reméljük, hogy nem is fog. Jobban hiányozna és fájna az elvesztése, mint hinné vagy gondolná. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem hagyja szó nélkül pimasz kis kérdésemet a tapizás kapcsán, így kifejezetten várom mivel is csapja le vagy dobja még magasabbra azt a bizonyos labdát, ami elég jól ütögetünk már vagy kerek öt perce. - Hallgatlak. – pillantok fel íriszeibe, sunyi kis vigyorral az arcomon, de enyhén feljebb szaladó szemöldökkel homlokomon. Nem futamodom meg, nem szokásom, mi több, kész vagyok még rá is pakolni egy kicsit, csakúgy, a szórakozás kedvéért és most kivételesen eszembe sem jut máshogyan honorálni a megjegyzését, mert örülök, hogy él, hogy jól van, hogy itt van teljes valójában és, hogy van még alkalmunk húzni a másikat. - A formás hátsódra már felhúztad a farmert, szóval arról lecsúsztál. – emlékeztetem komolytalanul, nagyra nyílt bambi szemekkel kifejezve sajnálatom, hogy azt bizony, már elszalasztotta. Vagy én. Pech, de van ilyen. Nevetősen széles mosoly ül meg ajkaimon, azonban nagyjából oda is vagy vonásaimra, ahogy kezemet a szíve fölé húzza. Megérintem és nem sietem el a mozdulatot, de éppen csak, hogy ujjbegyeimmel megsimítom ott, ahová irányította a kacsómat. Érzékelem, hogy nem vesz levegőt, hogy az izmokon átszalad némi feszültség. Tekintetét figyelem, miközben attól, hogy így reagált rám ugyanolyan röpke és múló pillanat erejéig felejtem el oxigénhez juttatni a tüdőmet, mint ő az imént a sajátját. Mielőtt még azonban megszületne egy olyan pillanat, ami elől évek óta menekülök gyáván, megszólalok, ezzel trappolva telibe a néma érintés idilliségét. - Legyen, hiszek neked. – veszem el a kezem róla és igyekszem nem tudomást venni arról, hogy ujjbegyeim még bizseregnek az érintéstől, tőle. - Néhány rajongó vagy elismerő pillantásra vágysz? Esetleg a kettő egyvelegére? – nevetem el magam, de résen vagyok, amikor visszanyúlná a saját pólóját és a hátam mögé rejtem. Nem mintha nem lenne így is kartávolságon belül, hogy felém lépett, amikor én el tőle. Felfelé pillogok rá, mert egy fejjel legalább alacsonyabb vagyok nála nesze neked Góliát, akinek mélysége van inkább, mint magassága és ilyen közelségből így látom íriszeit. - Épp az előbb hittem neked és most megint kéne? – és akkor már szerveződjek egyszemélyes hitgyülekezetbe is. Ez a hülyeség, meg, hogy jutott eszembe?! Újabb széles mosolyt eresztek meg felé és a nyelvemen van a mit adsz érte? gyerekes megjegyzés, de végül nem mondom ki. Nem bitorlom el tőle tovább a felsőjét, ha akarja eléri és viheti is, nem fogok tenni ellene semmit az égvilágon. Ha visszabitorolja általam eddig fogva tartott pólóját, úgy a farzsebeimben akasztom meg ujjaimat, amíg befejezi az öltözködést. - Mi is lett azzal, hogy mennyire élveznéd a feltűnést? – szemtelenkedek még egy kicsit, de ezzel ezt a pólóügyet befejeztem, nehogy a jóból is megártson a sok. Meg azt sem szeretném, ha furává avanzsálódna az egész. - Hová akarsz menni sörözni? Pit vagy valami nyugisabb? – nyilván nem másik kocsmára gondolok, hanem tópartra, árokpartra, hozzá, hozzám, sört gyakorlatilag száz meg egy helyen kapunk útközben. Részemről tök okés a Pit is meg bármi más is, nem a hely a lényeg.
Felkaccanok könnyen jövő nevetéssel hangomban válaszára, s ráhagyom, hagy legyen övé az utolsó szó komolytalan adok-kapokunkban, hisz a lényeg valóban csak annyi, hogy mindenki él és virul, remek egészségnek örvendve. Már... a körülményekhez képest, de ez meg igazán nem olyan, amit reklámoznék, s nem azért, mert nem tartom rá érdemesnek. Egyszerűen csak könnyebb mindenkinek úgy, ha pofám lapos és megpróbálok tovább lépni az egész fiaskón. Kár, hogy mindig akad valaki - éppenséggel Cressie drága - aki visszaránt a közelmúlt emlékeihez. Persze, nem is mi lennénk, ha nem kanyarítanánk ezt is akképpen, hogy egymást húzhassuk. Válaszára, mely szerint hallgat, hagyom, inkább a tettek beszéljenek a szám helyett. Közelebb lépek hozzá, a lehetetlennél is közelebb, szinte kényszerítve, hogy hátsójával a motornak koccanjon finoman, hacsak nem akar testével premier plánban az enyémnek feszülni. Így is épp elenyésző a távolság kettőnk között, ahogy lepillantok rá, ami azt illeti. - Ismerek egy remek megoldó embert a problémára, ami azt illeti... - Súgom szinte, hiszen minek ordítanék eme elenyésző közelségben, mikor majdhogynem cirógatja leheletem a bőrét. - Tuti szívesen megbirkózna a feladattal! - Fűzöm hozzá pofátlanul, mert azért ez inkább erős feltételezés részemről, nagy adag húzással párosítva Cressida irányába. Meg hát kérem... hiába a barátságunk, nem lettem tőle (még?) vak! Hazudnék, ha azt mondanám, sosem gondoltam rá, mi lenne, ha több is volna, mint ami van. De a racionalitás mindig felülmúlta érvelésével az egész gondolatmenetet mocskosul. Éppen ezért könnyed és mindenféle mellékvágányra terelt gondolattól mentes a mozdulat, mivel kacsója után nyúlok, s noha bennem reked egy adagnyi levegő, a pillanat varázsát elütik a nőstény szavai. Felnevetek, némi egészséges exhibicionizmus mindig is jellemző volt rám, de ami azt illeti, mára hanyagolnám a "rajongók" hadát. Lehet, nem is a PIT-be kellene beugranunk, hanem valami kevéssé forgalmas helyre? - Első körben a pólómra vágynék mondjuk, a többit már megoldom azzal együtt is! - Kapnék az említett ruhadarab irányába, ám résen van (csalódnék, ha nem így lenne), s nem érek célt, ennek ténye pedig mosolyt szül képemre. Vagy tartósítja az előzőt ott, nézőpont kérdése! - Mindig. Ilyen ez az asszonysors! - Csettintek nyelvemmel a költői kérdésre, "már-csak-azért-is" módon vágva komolytalanul vissza, ahogy elenyésző közelségünket kiaknázva nyúlok mögéje, ahol a pólómat rejtegeti. Meglepően könnyen engedi, elégedett szusszanással el is lépek, csupán a motor nyújt immáron támaszt számára, miközben én a pólót is felveszem. Igazítok a ruhadarab alsó szegélyén még, mielőtt közben befutó kérdésére flegma vállvonással válaszolnék. - Veled megyek sörözni, nem azért, hogy összeszedjek valami nőcskét... - Mintha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló, de komolyan! Még kacsintok is szemtelen cinkossággal felé, hogy lássa, kivel van dolga! A gyilkosan féltékeny pillantásokkal meg már neki kell megküzdenie majd. Nem mintha félteném, de most, hogy ez így beugrott máris kevéssé tűnik rossz ötletnek a törzshelyünknek számító intézmény. - Jó lesz a PIT, csak haladnánk már! - Hagyom hát rá nevetősen, tulajdon járművem felé lépve. - Az első kört én állom, ha előbb érsz oda nálam! - Eszem ágában sincs lehagyni különben, épp csak annyira tartom majd az iramot, hogy ne hagyjon le, húzva-cukkolva, gyorsabb sebességre sarkallva ezzel is. Apa feje úgysem őszül még, némi hangosabb motorzúgás és belvárosi versengés meg se kottyan majd neki, ha hírét veszi!
// Ha gondolod, akár folytatódhatunk is ott! (Vagy ugorhatunk időben a jelenre - szintén ott - egy közös sörözésre. Rajtad áll.) :3 //
Sose hittem volna, hogy egyszer ezt fogom tenni, hogy egyszer a sajátjaim ellen fordulok, hogy apám vérebei közül fogok életet elvenni. Mégis miként gondolta azt, hogy fiatalabbakkal küldött el? Ennyire bízott volna bennem, vagy sejtette, hogy esetleg árulás lesz a vége? Ezt akarta, hogy elbukjak és utánam küldhessen valakit, hogy befejezze helyettem a feladatot, vagy esetleg az én életemet is elvegye? Fogalmam sincs és hirtelen nem is érdekelt. A szívem még mindig hevesebben ver, ahogyan bundámat piros csíkok tarkítják. Gyorsabban voltam és ügyesebb, vagy én tudtam, hogy mire készülök, míg ők nem is sejtették, hogy pont az Alfa lánya fogja elvenni az életüket. Magam sem tudom, de érzem, hogy hatalmas szerencsém volt, hogy kisebb sérülésekkel megúsztam az egészet. A nyakam vonalán van egy kisebb karmolás, ahogyan a mellkasomon is, mellé jön még a mancsaimat ért támadások, de egyik se volt komoly. Nem volt veszélyben az életem, ahogyan számon lévő kisebb karom nyom se érdekelt. Pillanatokkal később egy vonyítás hagyta el az ajkaimat, majd pedig a csillagos égboltra emeltem az arcomat. Nem voltam képes innen elmenni, de a tetemekre se nézni. Gyilkos lettem, ahogyan az apám. Elvettem önös érdekből az életüket, hogy végre szabad lehessek, még ha nem is örökre. Nem érdekelt mások érzése, vagy mi lesz a buktatója ennek az egésznek, csak az önös cél vezérelt részben. Tényleg olyan szörnyeteggé váltam volna, mint apám? Apám, aki legtöbb esetben a saját érdekeit nézte és az alapkán irányítja a falkáját? Még a hideg is kiráz a gondolattól. Végül sietve öltöm vissza az emberi alakomat, hiszen nem voltam szem előtt. Hatalmas ez a terület és sikerült találnom egy olyan vízparti részt a városon kívül, ami eléggé kihalt volt. Nem érdekelt az se, hogy mennyire lehet fagyos a víz, mert le akartam mosni magamról a vérüket, vagy éppen a sajátomat. Végül elmerültem a vízben és jó pár percig fel se bukkantam, míg végül mondhatni teljesen el nem fogyott a levegő. Akkor sietve tértem vissza a felszínre, hogy levegő után kapkodja. Még jó párszor elmerültem, mintha csak arra vágytam volna, hogy többé ne engedjen a felszínre a jeges víz, de mindig felengedett, míg végül ki nem kecmeregtem a partra, hogy aztán ott apróra összehúzva ismét a nyakamba akasszam anyámtól kapott ékszert, de valójában úgy éreztem, hogy meg se érdemlem. El kellene temetnem a testeket, már rég vissza kellett volna mennem Kramhoz, de nem bírtam. Inkább csak ültem ott a parton, a lábaimat szorosan átöleltem és a fejemet a térdemre hajtottam. Képtelen voltam megmozdulni és még az se érdekelt, hogy meztelen vagyok. Farkasok vagyunk hozzánk tartozik, de a ruhám amúgy is darabokban volt ezen a területen. Mennem kéne, de nem bírtam megmozdulni, mintha csak a tettem súlya még jobban a földhöz szegezett volna, mint hittem azt.
A pincében a drénerezéssel foglaltam le magam, az legalább nem csak pepecs, de fizikailag is nehéz munka. Ideges vagyok. Hiszek Hellában, hogy képes megoldani egyedül, de láttam már hasonló esetben magukat túlbecsülőket, akik oltárit buktak, csak mert annyira szabadulni akartak a helyzettől, helyzetből. Az meg sem fordul a fejemben, ha Hella elbukik, utánam jönnek. Az aggodalmam Hella iránt sokkal nagyobb. Végül inkább lerakok minden szerszámot és a ház előtt járkálok oda-vissza. Előveszem a cigis dobozt, aztán visszateszem. Mostanában nem kell, nem is vágyom rá, a mozdulat nyugtatna meg, de inkább a hajamba túrok, a borostám is már a múlté. Ígéretet tettem, hogy nem fogom előbb keresni, mint, de nem bírok magammal. A megbeszélt határidő előtt kapom a vállamra a hátizsákot, amiben ruha, kötszer és minden fontos dolog van. Csak nyugalom bennem, az nincs. Akármilyen gyorsan haladtam, mintha napoknak tűntek volna az órák. Még akkor sem nyugodtam meg, amikor megláttam a két holt testet, s noha gondolatban egy tiszteletbeli biccentést kaptak, s éreztem Hella jelenlétét, még cseppet sem voltam nyugodt. Az, hogy ők halottak, még nem jelenti azt, hogy Hellával minden rendben lehet. Nagyot dobban a szívem, ahogy meglátom a parton, megkönnyebbülten engedem ki a levegőt magamból és egy jókora adag feszültséget is. Nem kell leengednem a pajzsom, még mindig lent tartom, jó vagy rossz szokásom szerint, s farkasom egyből Helláét keresi, míg én Hella mellé ülök, magam elé téve a hátizsákom, s kiveszek belőle egy takarót, s némán a hátára terítem. Némán ücsörgök mellette, s ha csak kicsit is látom a moccanásán, hogy közelítene felém, akkor átkarolom. Öltem már, emberként is, és nehéz feldolgozni, a mai napig nem tudom elfeledni. Némaságom a törődés jele, hagyom, hogy fokozatosan térjen vissza a jelenbe, az itt és mostanba. Vagyis először érintéssel kezdem.
Érzem, hogy közeledik, de még se érdekel. A vízcseppek könnyedén csalogatják elő a libabőrt is, hiszen az idő lehűlt, de a vér fémes illata még mindig ott terjeng a levegőben még se érdekel, ahogyan a léptek zaja se. Az energiái eléggé megsúgják azt, hogy Kram közeledik. A lábamat szorosan ölelem magamhoz, mint egy kisgyerek, aki ezzel akarja távol tartani a démonait. Nem sok mindent láthat úgyse belőlem, meg nem is én lennék az első nő, akit lát, meg egy falkában éltünk, ahol változtunk át együtt, így igazából hirtelen még ezek a dolgok se voltak számomra jelentősek. Csak hagytam, hogy a szellő körbe öleljen, a víz dallamos hangja pedig megpróbáljon megnyugtatni, ami nem igazán ment neki eddig. Vajon, ha most látna anyám, akkor azt mondaná, hogy többé nem vagyok a lánya? Vajon most csalódott lenne, vagy feloldozna, hogy okom volt ezt tenni, hogy szabadságot érdemlek és nem apám, Alfám kegyetlenségeit? Vajon önző tett volt elvenni mások életét azért, hogy nekem ne kelljen többé visszamennem a sajátjaim közé? Vajon tényleg ezt akartam, vagy csak hirtelen megrészegültem? Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, így nem mozdultam meg még akkor se, amikor egyszer csak leült mellém. Amikor meg rám terítette a plédet, akkor kicsit összerezdültem, majd pedig óvatosan magamra húztam még inkább, de a némaság megmaradt. Talán fél óra is eltelt, amikor a fejemet a hím vállára hajtottam. Ő a fiatalabb, de mégis az elmúlt időszakban mindig bölcsebbnek gondoltam, mint saját magamat. - Olyan vagyok, mint ő, igaz? – kérdezem meg alig hallhatóan és biztos vagyok abban, hogy érteni fogja kire is gondolok. – Pontosan úgy vettem el mások életét, ahogyan ő szokta. Önzőségből… - csuklik el a hangom és egy könnycsepp végiggördül az arcomon, majd pedig a pillantásomat az égboltra emelem. Mardos belülről a bűntudat. Öltem már, de azt mások védelméért tettem, vagy a sajátomért, sose önzőségből. Főleg mivel mindig is igyekeztem elkerülni az ilyen fajta harcot.
Végigtekintek rajta, ahogy közelebb érek, de sokkal inkább sérülések után kutatok, mint más miatt tenném. Ennek ellenére már korábban is megjegyeztem magamban, hogy Hellának gyönyörű a teste (is). Ahogy megrezdül, addigra már csak a takaró érinti, úgy terítem rá, hogy ne érjek hozzá, még csak véletlenül sem. Nem mozdulok, ülök mellette, felhúzott térdeimen nyugtatva karjaim és figyelem a tájat a szememmel, s figyelem Hellát minden mással. A vállamnak dől, egy ideig még nem érek hozzá, aztán kérdése és megjegyzése után a takarón kívülről ölelem át karommal. - Ez nem igaz, te is tudod nagyon jól – simítom meg felkarját a kezemmel, amely átkarolja őt. - Miből veszed, hogy bármiben is hasonlítanál hozzá? Hallgatok még egy ideig, tudom, hogy most nehéz neki gondolkodnia, csak kavarognak a szavak benne. - Van, hogy olyan döntést kell hoznunk, amely mások életébe kerül. Ezek viszont egyáltalán nem függetlenek egymástól, hiszen ők meg arról döntöttek, felvállalják akár a halált is, hogy utánamenjenek valakinek. Mert ez a dolguk. Felmenteni senkit nem lehet a tettei alól. Pusztán megérteni annak okait, s következményeit. Azt tetted, amit helyesnek tartottál. Csend borul ismét rám, nem zaklatom szavakkal, pusztán elvágni akartam a felesleges önvád mardosó szavait önmaga felé.
Amikor átkarol, akkor még inkább odafúrom magam hozzá, miközben a takarót még inkább összehúzom magamon, mert lehet farkasok vagyunk és jobban bírjuk a hideget, de azért ennyire még mi se. A hajamból is könnyedén hullnak alá a vízcseppek, majd pár pillanat erejéig lehunyom a szememet és hirtelen úgy érzem, hogy talán részben elveszítettem önmagam. - Ugyanúgy megöltem őket, ahogyan apám is tenné veled. Az szolgálta az érdekemet, hogy hallottak legyenek, ahogyan az ő érdekét meg a te halálod szolgálná. Talán mindannyian önzőek vagyunk és a saját célunk eléréséért semmire se vagyunk restek. – ejtem ki ezt a pár szót kicsit még mindig megrökönyödve és undorral, mert hirtelen tényleg úgy érzem, hogy apám lánya vagyok. Képes vagyok kioltani életet, ha azzal a saját javamat szolgálhatom. Nem pillantok hátra a két holttestre, hiszen nem fognak elszaladni, de azt is tudom, hogy még a hajnal előtt el kell tűntetnünk őket, mielőtt valaki rájuk talál. - És szerinted is helyes az, amit tettem? – pillantok fel a hímre, hiszen tényleg érdekel, hogy mit gondol. Nem akarom, hogy szívességből üljön itt mellettem, miközben talán elítél azért, amit tettem. Csendesen várok a válaszára és hol őt, hol pedig a tájat fürkészem a pillantásommal, miközben érzem, hogy ha még a lelkem nem is, de a testem legalább elkezdett gyógyulni. Semmi súlyosabb sérülés. Még mindig nem értem miként lehetett ekkora szerencsém, de nem is akarom igazán firtatni. - Talán itt lenne az ideje eltűntetni őket és menni. – töröm meg végül a csendet, ami vélhetően újra beköszöntött. – Köszönöm. – pillantok rá komolyan, majd egy apró puszit nyomok az arcára, mielőtt felállnánk. Lassan megigazítom magamon a textíliát és megkötöm úgy, hogy ne akarjon leesni minden egyes lépésnél, majd pedig nem volt más hátra, mint eltűntetni a nyomokat, amikor pedig végeztünk, akkor még egy utolsó pillantást vetettem az égboltra. – Van kedved? – kérdezem meg és a víz irányába mutatok, hiszen mire végeztünk mindenek vagyunk, csak tiszták nem. Akár vissza is mászhatunk a házikójába, de akár élvezhetjük a vizet is, még akkor is, ha eléggé hideg és sokáig vélhetően mi se fogunk tudni megmaradni benne.
Nem foglalkozom a vízzel, ami átitatja a ruhámat, felsőmet, még inkább magamhoz vonom, amikor hozzám furakszik. Jó jelnek tartom, hogy nyit. - Apád valami olyasmiért akar megöletni engem, aminek az okát nem tudom, s sokkal inkább a hatalmát félti miatta, mintsem a szabadságát szerzi vissza általa, s menti meg ezzel valaki életét. Te ezzel a szabadságodat vívtad ki, nekem az életemet mentetted meg. Igen, önzőek vagyunk, védjük a köreinket, s azokat, akik fontosak a számunkra – hangom halk, mégis tudom, el fog érni hozzá. - Nem dönthetem el, mi helyes és mi nem. Bátor dolognak tartom, hogy kiálltál és megtetted, ami meglátásod szerint meg kellett, hogy történjen. Becsülöm, ha valaki kiáll önmagáért. Sok mindent láttam nyomozóként, előtte rendőrként, s megítélni, elítélni bármilyen tettet, a háttérismerettel együtt is bonyolult. Nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Szükségszerű annál inkább, vagy két rossz közül a kevésbé rosszabb. A gyilkosságoknak is vannak saját okaik, s hiába tiltja a legtöbb vallás, erkölcsi norma, vannak szükségszerű esetek, amikor át kell hágni ezt a szabályt. A puszira megakadok a felállásban, majd újfent magamhoz ölelem, ezzel adok választ a köszönömre. Sokkal tartozok neki, de ez a hála nem kolonc, hanem őszinte érzelem. - Te csak maradsz itt és gyógyulsz. Hoztam ruhát is – teszem mellé a hátizsákot, majd nagyon aprólékosan gondoskodok arról, hogy minden nyom eltűnjön. Nyomozó voltam, igaz, hogy az emberek világában, de attól még jól jön ez a tudás. - Igen – kell a felfrissülés, mintha újra akarnánk kezdeni valamit, vagy lemosni magunkról. Érzem én is, Hellának azonban, az alapján, amit látok, s érzékelek, sokkal, de sokkal rosszabb. Nem vagyok szégyellős, hamar megszabadulok a ruháktól, s szinte fejest ugrok a vízbe, hogy a szervezetem minél előbb megszokja, hogy hideg. Aztán csak taposom a sodrásban a vizet, s evezek a karommal, hogy a felszínen maradjon a fejem. - Van kedved úszni egyet, míg bírjuk szuflával? – keresem Hellát a tekintetemmel. Ki akarom rázni belőle ezt az érzést, noha tudom, világ vidámja most nem lesz, s nem is ez a szándékom.
- Szerintem, ha valaki rá tud jönni apám különféle dolgaira, hogy mit miért tesz pontosan, az részben zseni lehet. Nem könnyű kiismerni az öreget. – vallom be, mert ez az igazság. Nekem se sikerült, de részben vélhetően a hímnek igaza van és apámat az vezérelte. Apám számára mindig is fontos volt a hatalom és a hűség, illetve azt, hogy körbevegyék más farkasok, akik felnéznek rá és tisztelik. - Néha talán ez a legnehezebb. Kiállni önmagunkért és tenni az álmainkért. – néha? Inkább mindig lenne a helyes, de egy aprót bólintottam a szavaira, hiszen igaza volt. Inkább becsülni kellene azt, aki ki mer állni saját magáért. Azt viszont tudtam, hogy nekem még kelleni fog egy kisebb idő, mire sikerül megbékélnem a tettemmel. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy megérte megtenni és rövid időre, mert örökké biztosan nem, de rövid időre legalább nyugtom lesz. Tudom, hogy nem kényszerből ölel, hanem mert ő így fejezi ki a szeretetét, vagy éppen azt, hogy valaki fontos számára. Haloványan elmosolyodom, de ezt ő úgyse láthatja, amikor viszont megszólal, akkor csak elnevetem magam és a fejemet is megrázom. - Jól vagyok, ennyire ne aggódj értem. Csak kisebb sérülések, semmi komoly. – pillantok rá komolyan, hiszen ez az igazság, majd pedig fel is állok, hogy segítsek neki. A ruha egyelőre nem érdekel. Megteszi most ez a pléd is. Ha pedig nagyon akadékosodik, csak akkor ülök vissza a korábbi helyemre és várom, hogy befejezze a nyomok eltűntetését. Meglepetten pillantok rá, amikor túl hamar és könnyedén le is veti a ruháit. Elmosolyodom, majd lesütöm rövid időre a pillantásomat, aztán jön a csobbanás hangja, mire sietve kapom fel a fejemet és a jókedv kicsit megjelenik. - Hmm, azért tízpontos ugrásnak nem mondanám. – cukkolom őt, majd lassan felállok amikor invitál engem is. A textília könnyedén hull a földre, majd elkezdek én is rohanni és hamarosan én is a vízben kötök ki. Pár pillanat erejéig eltűnök a víz alatt, majd felbukkanok. A vizet és a hajamat sietve simítom ki az arcomból. – Jól hangzik. Merre felé menjünk? – kérdezem meg játékosan, miközben kicsit lefröcskölöm, majd önhatalmúlag eldöntve elindulok az egyik irányba, mint aki így próbál meg kicsit „csalni”, mintha ez valamiféle fura verseny lenne.
Megállok a légvételben, de nem most fogom feszegetni, hogy egészen kivételes hülyének érzem most magam a válasza alapján. Mert igaz lehet, hogy kicsi vagyok én ehhez, mint sok mindenhez, de attól még próbálkozhatok követni a gondolatmenetét. - Igazad van, kicsi és kevés vagyok én ehhez – nyugodt a hangom és némileg halkabb a szokásosnál. Ilyenkor a hangok is bántóak tudnak lenni, ahogy most Hella érezheti magát. A válaszra újfent megsimítom felkarját, finoman. Elmosolyodva fordulok felé, kicsit el is hajolok, hogy lássam az arcát. - Nem a fizikai sérülésekre értettem – simítom meg a vállát, majd állok fel, hogy megtegyem, amit meg kell tenni, ha túl akarjuk élni mind a ketten, ez az én részem ebből, mást nem tudtam és nem is lehetett átvállalni. A gatyám még rajtam van, amikor észreveszem a nézését. - Mi a baj? – nézek rá érdeklődéssel, majd mikor látom a mosolyát, csak szusszantok egyet és hamarosan teljesen pucéran ugrok be a vízbe. Nincs bennem szégyellősség, a farkaslét kimosta belőlem. - Mennyit is láttál belőle? – cukkolom vissza, mert a félrenézést még elkaptam. Figyelem, ahogy ugrik, s valóban be kell vallanom, hogy formás alakja van, még így, sérülten is. - Ha úgy vesszük, a tiéd nyolc pontos volt. Ki is vezet? – cukkolom tovább. Felnevetve csukom be a szemem, ahogy megfröcsköl a vízzel, kisöpröm a szememből a hideg folyadékot, majd a sodrással ellentétes irányba mutatok. Lefelé majd könnyebb lesz csorogni. - Ez így nem ér! – fakadok ki játékosan, mikor visszafordulva látom, hogy ő már bizony nekiindult. Lebukok a víz alá, ott gyorsabban tudok úszni, s egy ideig még látok is, bár a sodrás nem túl erős és a víz is tiszta, hogy ez legalább addig kitartson, míg utol nem érem. Na most, az utol nem érem, az nagyon soká teljesül, lévén, hiába sérült, jóval idősebb nálam és jobban is megy neki így összességében, így az a csel, hogy a víz alatt hozzá érjek, majd felbukkanjak a víz színén, csak három levegővétel és felbukkanás után sikerül. - Nem fogsz tudni leelőzni – bukkanok fel mosolyogva.
Kezdőlap
