Ez a rendkívüli természeti csoda az egyik legnépszerűbb látványosság Alaszkában, mindössze egy órányira Anchorage városától. A kilátás lélegzetelállító a gleccser forrását elérve. Figyelem! A jégkorszaki "ereklyék" természetvédelmi felügyelet alatt állnak, megrongálásuk, komoly károkozás bennük súlyos következményekkel jár.
Sóhajtok egyet lemondóan és megrázom a fejemet is, hiszen nem erre céloztam, hanem arra, hogy még én se igazodok ki rajta sokszor. Nem látom értelmét a tettei mögött, vagy a motivációját, hogy mi vezérelte őt erre. - Komolyan mondom, ha még egyszer ezt mondod, akkor összecsomagollak, hogy tényleg pici legyél és feladlak a postán. – mosolyodom el játékosan és kicsit meglököm őt a vállaimmal, hiszen neki köszönhetően vagyunk itt. Magának köszönheti, hogy él, én pedig azt, hogy végre megmertem tenni azt, amiről annyiszor álmodoztam már. – Nem erre céloztam, csak azt akartam mondani, hogy én se mindig látom a tettei mögött rejlő motivációt vagy miérteket. – fejtem ki végül és remélhetőleg végre rájön arra, hogy nem tartom kicsinek se őt, se kevésnek. Sok mindent másképpen lát, mint én, de ez jó. Pont ennek köszönhetően vagyunk most itt és élünk. - Awww…. – pislogok párat meglepetten, majd nedves hajamba túrok zavarodottan. – Nos, azok meg úgyse most fognak begyógyulni attól, hogy itt ücsörgök, nemde? – pillantok rá kérdőn, vagyis inkább kötőinek szántam a dolgot, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy a sebek nem gyógyulnak be könnyedén. Nem felelek a kérdésére, hiszen felesleges lenne. Láthatja, hogy nincs semmi baj se, hamarosan pedig ő landol először a kicsit fagyosnak nevezhető vízben, de igazából passz, hogy mennyire is meleg. - Hééé nem fair dolog a kisebbet piszkálni. – szólalok meg bolondozva, majd sejtelemesen megrántom a vállaimat. – Talán pont eleget, de az is lehet, hogy keveset. – nyújtom ki rá játékosan a nyelvemet, mielőtt én is csatlakoznék hozzá a vízben. - Nyolc pontos, miért is csak annyi? Hmm, lehet meg kéne próbálnom, hátha megnyerem a bűvös tízest? – kérdezem egy kicsit kihívóan a hangomban, de a mosoly ott bujkál az arcomon. Mert mélyen legbelül még mindig ott van az a nyomasztó érzés, de most azt hiszem erre van szükségem. Arra, hogy kicsit elterelje valaki a figyelmemet és rájöjjek arra, hogy ama érzések ellenére is még lehet az ember boldog és élvezheti az életet. - Így jár az, aki túl sokáig nézelődik. – heccelem tovább őt, majd pedig tovább folytatom az úszást. Nem adom bele igazán az éveimet, hiszen akkor nem tudna utolérni, ahhoz túl vén és már gyors is vagyok. És ez egyébként se a menekülésről szólt, hanem a bolondozásról. Amikor pedig egyszer csak hozzám ér a víz alatt, akkor sikítva sodródok arrébb, majd pedig nevetésben török ki. - Valóban nem? – pillantok rá kérdőn és úgy teszek, mint aki elgondolkozik ezen, majd közelebb úszom hozzá. – És miért ne tudnálak? Egyébként is ez verseny, vagy móka? – billentem oldalra a fejemet, miközben csak annyira mozgok a vízben, hogy ne akarjak megfagyni és ne süllyedjek el. Majd a következő pillanatban sietve bukok le, hogy elkapva a lábát lejjebb rántsam, utána pedig pár méterre arrébb bukkanok fel kisebb kuncogás közepette, hiszen csak annyira tettem meg, hogy kicsit ellepje megint a víz. Ez meg talán váratlanabb volt, mintha csak úgy a fejénél fogva akartam volna belenyomni a vízbe.
Elmosolyodva billenek meg, vele együtt, majd ingunk vissza az eredeti állapotba. - Extra túlsúlyt fognak felszámolni. Viszlek magammal – szemöldököm felvonva tekintek rá. - Így már pontosabb, köszönöm – az általánosításokkal, vagy a túlzásokkal az a gond, hogy túl nagy. De így már értem, pontosan. – És... - nézek rá ismét – köszönöm – mert tudom, azért is javított, hogy elmondja, nem tart kicsinek. Csak egy nagy levegőt veszek és sokat jelentően nézek rá, mielőtt a testekről gondoskodnék. Pár percig állok előttük, miután eltűntettem mindent, megadva a végtisztességet számukra. Hiszen őket is várták haza, őket is szerették és ők is szerettek. - És, mennyire hideg ezek után a víz? – adom tovább a cukkolást, ha már látott is, meg nem is látott eleget. Játékosan elgondolkodom, míg kanalazom a vizet magam előtt. - Ha sokat gyakorolod, akkor talááán lesz lehetőséged elérni a bűvös tízest – mosolygok vissza rá. Hiába tűnik úgy, mintha hamar elfelejtettük volna azt, ami az imént történt velünk, tudom, hogy életünk végéig velünk lesz, legfőképpen Hellával. - Hát, ha egyszer kitűnő látványban van részem – beletempózok a válasz után. A sikításra ugyan fel nem nevetek, de széles mosollyal bukkanok fel a víz színén, mert még a víz alá is jutott a hangból, még ha fojtottan is. - Mmmm.... mind a ke... – nem tudom, hova bukik le a víz alá, aztán érzem is a rántást, időt nincs levegőt venni, de sokkal inkább nevetek, mint meg vagyok rémülve, viszont direkt nem jövök fel a víz színére, hiába alig van levegőm. Aztán úgy emelem ki a víz fölé a kezem, mint aki levegőért, feljutásért kapálózik.
- Hmm, azt inkább neked kéne tudni? Vagy annyira nincs is különbség így a hideg víznek köszönhetően? – kérdezem meg kicsit szemtelenül és minden habozás nélkül. Kérem, nem tinédzserek vagyunk, hogy megilletődjünk ilyeneken, vagy éppen túlzottan is zavarba keveredjünk. Másrészt meg, ha nem is erre értette, akkor sincs gond. Úgyis szeretem olykor húzni mások agyát, meg ha már láttam is, meg nem is dolgoknál tartottunk, akkor szerintem ez is belefért. - Valóban? És mégis mennyit kellene gyakorolnom? Na, meg az is kérdés, hogy egyedül is gyakorolhatok, vagy csak szigorúan a bíra előtt? – kérdezem meg csöppet se komolyan, de most szükségem volt erre a játékosságra, adok-kapok dologra. Nem is kicsit ,de ettől tudtam még azt is, hogy nem fog eltűnni a süllyesztőben az, ami történt. Sose voltam ilyen, aki csettintet egyet és máris tovább tudott lépni, elfelejteni dolgokat. És ez most se lesz másképpen, de mindenki van úgy, hogy annyira mélyre zuhan, hogy bármit megtenne azért szinte, hogy rövid időre a gondolataiból ki tudjon szakadni és számomra eme percek ilyenek voltak. - Ha így folytatod, akkor még a végén zavarba fogsz hozni. – mosolyodom el és még kicsit a fejemet is megrázom. Hamarosan pedig egy kisebb sikítás töri meg a csendet, pedig sejtettem, hogy valamire készül, de nem is baj. Csak megforgatom a szemeimet kicsit bosszúsan, amikor nem kerül elől a víz alól. Pár méterre tőle „taposom” a vizet, hogy a felszínen maradjak. Aztán pedig előbukkan a keze kicsit, de az energiái még mindig beszédesek, hogy nincs baj. Végül lassan közelebb úszom hozzá, de közben azért figyelek is arra, hogy vajon mire készülhet, mert biztosan van benne csel, ha nincs akkor egyszerűen elkapom a kezét és a felszínre húzom.
- Nem én néztem félre – jegyzem meg, nyitva hagyott mondattal, félig mosolyogva. – Én pontosan tudom, az a kérdés, te mennyire láttad – dobom még hozzá. A mosolyom szélesebbre vált, ahogy kapcsol, s tovább görgeti az adott fonalat. - Nos, addig, amíg el nem éred a tízes pontszámot. Ez pedig már rajtad áll, mennyire van szükséged ilyen motivációra – sejtelmesen válaszolok, s mintha némileg könnyedén is. Nincs mit veszítenünk? Vagy átléptünk egy morális határt, s keressük a dolgok szépségét, feledve, mi történt velünk? Nem tudom eldönteni. Mi számít rossznak? Mi számít jónak? Annyira viszonylagos, s annyira sok mindentől függ, hogy nem akarok én már ezen dilemmázni. Meg kell történnie, különben nekünk van végünk. Farkastörvények uralkodnak állítólag a világban. Ideje nekünk is gyakorolni. - Mert olyan könnyű téged zavarba hozni – mosolygok rá. Érzem, hogy a csel annyira nem jön be, de aztán mégis megfogja a kezem, ekkor kulcsolom rá a csuklójára a kezem, s kezdem húzni lefelé. A farkasom dörömbölni kezd, de még van időnk, egy kis tréfa meg nem árt. De bizony, fázni is kezdek lassan, a víz azért hideg.
- Mert talán még belém szorult egy kis úriasság, vagy illem. – kérdezem vissza pimaszul, hiszen teljesen más korban nőttünk fel. Nem vagyok én se egy szégyellős fajta, azt már kinőttem bőven ennyi farkas évvel a hátam mögött. Eleinte az voltam, de aztán minden megváltozott. – Nos, az szerintem az én titkom fog maradni. – kacsintok is egyet a szavaim mellé, majd a válaszára elnevetem magam könnyedén. - Hmm, talán akkor ideje lesz keresnem egy bírát. – direkt fogalmazok így, hogy nehogy azt higgye ilyen könnyedén beadnám bármi ilyesmire a derekamat. Nem, úgyse fogok a tízesre hajtani, ahogyan túl sokszor szerintem jeges vízben se fogok fürdeni. Most jól esett, de azért szerintem rendszer se lesz ebből. Másrészt meg fura volt ez a sok sejtelmes szó, megjegyzés és csipkelődés. Fogalmam sem volt arról, hogy éppen mi történik, vagy egyáltalán helyes-e az, aminek előszele talán megtalált minket, vagy elősodrása. Fogalmam sincs, hiszen megtanultam már, hogy a helyes dolgok is relatív dolog. Míg valakinek helyes, addig más szemében nem az. - Aww, azért nem lehetetlen, csak ügyesnek kell lenni. – viszonozom a mosolyát, majd hamarosan közelebb úszom hozzá. Amikor viszont magával kezd húzni, akkor valami elpattan mélyen legbelül. Egy emlék megjelenik, mire az összes évemet bevetve – pedig nem kellene – szabadítom ki magam és török a felszínre úgy, mint aki majdnem megfulladt. Sietve kapkodom a levegőt, sietve törlöm ki az arcomból vizet és próbálok lenyugodni és távol űzni az éppen megjelenő emlékeket. – Sajnálom, kint találkozunk. – mondok csak ennyit, amikor a felszínre ér. Könnyedén úszom ki a partra és közben sikerül lenyugodnom. Nem mászom még ki, inkább csak a segélyes részen bevárom őt. Fürkészem őt és próbálok rájönni a miértekre. Mit keresünk itt, mik történtek az előbb, vagy előtte és mi ez az egész. Sok mindent értek, de legalább annyi minden zavaros, mint amikor a vizet is megkavarják.
- Én kérek elnézést – adom a bocsánatért esdeklőt, ha éppen nem állna mosolyra a szám, még így hideg vízben is. - Ó, tényleg? – lepődök meg színpadiasan, majd sértődnék meg, de a lapátolással foglalom el magam, majd ránézek és egy arcot vágok, „na jó van, tudod mit” kifejezéssel. - De hiszen itt vagyok én. Minek keresnél másikat? – szándékosan nem dobok fel konkrét válaszokat. Azt viszont érzékelem, hogy furcsán érzi magát a baráti csipkelődéssel. Férfi kollégákkal és hímekkel gyakran még obszcénebb formában is csipkedjük egymást, szoknom kell, hogy ez a nőkkel másképpen van. Talán félreérthető lehet, feltételezem. Meglepve engedem el azonnal a kezét, amikor rájövök, ez nem olyan ellenállás. Az áramlat és a hirtelen megkönnyebbedés lefelé kezd szorítani, időbe kerül visszatérnem a felszínre, már majdnem szétrobban a tüdőm egy enyhet adó levegő kortyért. Nem tudom, mi történhetett, de én idéztem elő, ebben biztos vagyok. S azt hiszem, sikerült zavarba hozni. - Én is sajnálom – akármennyire is rohadtul hideg a víz, még maradok benn úszkálva igyekszem tartani a hőt, hogy hagyjak időt neki, de szemmel is tarthassam. Végül nem maradhatok tovább benn, akkor elindul a kihűlés, onnan meg még talán egy farkasnak sincs visszaút. Távolabb mászok ki a vízből, a ruhám felé veszem az irányt. Hagyok a számára helyet és lehetőséget, hogy összeszedje magát. Nem foglalkozom azzal, hogy vizes lesz a ruha, a hátizsákot otthagyom a számára, a ruhával benne, s jóval távolabb ülök le, bevárom, de ha látom, hogy másik irányt akar majd venni, akkor hagyom. Szeretnék neki segíteni, s úgy vélem, most ez a segítség a leghelyesebb.
- Még a végén túl elfogult lennél, vagy ilyentől nem kellene tartanom? – kérdezem meg továbbra is kicsit pimaszul játékossággal megspékelve. A mosolyt pedig szinte letörölni se lehetne az arcomról. Lesz idő, amikor minden rosszabb lesz, amikor ismét magával ránt a tetteim súlya, de most nem akartam még több időt keseregni és emészteni magamat, az önvádjaimat tovább táplálni és Kram pedig ebben tökéletesen segített, hogy miként is terelje el a figyelmemet a pár órával korábban történtekről. Megrázom, hogy ne tegye. Nem ő tehet róla. Nem ő vette el a kölykömet, nem miatta kellett egy ártatlan gyermeket a karjaimban tartani, miközben a vérében megfulladt. Apám pontosan tudta, hogy miként leckéztessen meg bárkit is. Azt hittem, hogy megölte, de csak pont annyira, hogy a végjátékot még láthassam. A vére mindent beborított és azokban a másodpercekben úgy éreztem, hogy én is fulladozom, mint amikor először támadtam véletlen emberre kölyökként. Az emlékeket elzárhatjuk, de örökre úgyse maradnak a megfelelő kalitkában, ahova tovaűzzük. Követem őt a partra, sietve bújok bele a ruhába, mit sem törődve azzal, hogy mennyire is tapadt a vizes testemhez, vagy éppen a hajamból csöpögő vízcseppek miként áztatják át még inkább. A hátizsákot felkapom, hátamra veszem és úgy indulok el felé. Cipőt nem húzok, mert felesleges lenne és csak az is szétázna. - Sajnálom, nem akartam elrontani a mókát. – pillantok rá komolyan és kicsit talán bocsánatkérően is. – Merre megyünk? – fogalmam sem volt, hogy merre menjünk, vagy már haza akar-e menni, vagy helyette inkább még az erdőbe vessük be magunkat, miközben úgyis tuti lassan ránk hajnalodik.
- Nahát, ennyi idő után sem tudod? – vonogatom fel a szemöldököm széles mosollyal. Elutasításnak veszem a válaszát, leveszem a kezem válláról és amilyen gyorsan tudok, kikerülök a látó- és hallótávolságából. Valami olyasmibe nyúlhattam, ami nagyon fájdalmas a számára. De nem merem így itt hagyni. Ha máshogy nem, akkor távolról segíteném. S közben gondolkodom. Mennyivel vagyok én jobb, hogy én maradtam életben? Vagy nem ez számít? A szerencse, vak véletlen? Vagy éppen ezekkel a sokszorosan elnyúló bizonytalanságokkal, hol pedig felcsillanó reménnyel, hogy vége, voltaképpen a végem készítem elő, s mindezt azért kapom így, mert tettem olyat, amiért így fizetek? Valahogy kezdem úgy érezni, hogy az élet sokkal egyszerűbb ennél, csak mi tesszük ennyire bonyolulttá. - Ezzel a mondattal én tartozom neked – nézek fel rá, a fatörzsön ülve. – Nem akartam olyat tenni, amivel megbánthatlak – aztán lenézek a lábára. – Amíg cipő nincs rajtad, sehová – halvány mosollyal nézek fel rá, de ha nem reagál rá, akkor az gyorsan tovaszáll. Nem miatta, miattam. Azt hiszem, már leszámoltam azzal, hogy meg akarjak felelni másoknak, s a másik hangulatához igazodjak, a helyett, hogy megélném a sajátom. - Kövess – állok fel, majd az egyik szirt felé caplatunk, hogy a napfelkeltetét végig nézhessük. Nem tudom megunni a látványukat, otthon, ha lehetett, mindig megnéztem. - Szabadságod első napja – szólalok meg végül mosolyogva.
Kezdőlap
