Szerettem este, sötétedés után a városba menni, mindegy volt, hogy a föld mely pontján voltam. Éjszaka általában sokkal izgalmasabb egy-egy város, bár így se panaszkodhattam, mert eléggé sok minden történt velem az elmúlt hetekben, hónapokban. Lassan sétáltam és közben a várost figyeltem, a fényeket, mert nem akartam most otthon lenni. Szükségem volt egy kis sétára, a dolgok átgondolására, de nem mintha számított volna, hogy éppen hol vagyok, mert valami miatt Rhyd-nak bent kellett maradnia. Telefonon elér, ha esetleg hamarabb érne haza, mint én, de ezt kötve hiszem. Meg amúgy se vagyunk összenőve. Szerintem a farkasom és én egészen jól megvagyunk, így nincs mitől tartani, legalábbis szerettem volna ebben hinni. Mosolyogva köszöntem az egyik eladónak, amikor rám köszönt. Sokszor jártam ebbe a pékségbe, mindig barátságosak voltak és a süteményeik és a termékeik pedig igazán magával ragadóak. Legalább találtam egy jó helyet, ahol a néha rám törő édességmániámat kiélvezhetem, mert amúgy nem voltam túl édesszájú. Pár percre még megálltam és beszélgetésbe is elegyedtem a sráccal, mert már nem volt vevőjük, néha szálingózott már csak be egy-egy ember, vagyis itt lakó. Végül mosolyogva köszöntem el tőle, hogy folytassam tovább az utamat. A dzsekit kicsit összehúztam magamat, de fogalmam nem volt arról, hogy merre vagy éppen hova megyek. Egyszerűen csak szerettem volna egy békés és csendes helyet találni, ahol a fejemben kavargó dolgokat helyre tudom tenni, de úgy éreztem, hogy hamarosan újra Wendy-nél fogok kikötni, de ki tudja. Majd eldől, hiszen állandóan se akarok a nyakán lógni.
A lábaim a partra vezettek, hallottam a víz morajlását, a távoli hajók hangját, de nem zavart. A korláthoz sétáltam és annak dőltem neki a rakparton. Figyeltem az égbolt játékát a vízfelszínével és nem bántam egyáltalán azt, hogy nincs annyira kivilágítva. Így sokkal jobb volt a kilátás és a természet még inkább magával tudta ragadni az embert, az itt elhaladókat, ha adtak egy esélyt a tájnak. Miközben a vizet fürkésztem próbáltam a bennem lakozó zűrzavaros tengert megfejteni, de nem ment, így inkább csak magam elé bambultam, míg végül egy ismerős illatot meg nem éreztem. – Alec?!- csúszott ki egyetlen egy név az ajkaimon, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tényleg így van. Nem értettem, hogy mit kereshet itt, illetve ha itt van, akkor miért nem keresett már meg. Viszont az új vérvonalamnak köszönhetően sokkal több mindent megérzek már, mint korábban. S ha valóban itt van, akkor… Jesszusom, még nem is mondtam neki, hogy átharaptak. Sietve fordultam meg, hogy a hátamat vessem a korlátnak és úgy kémleltem a sétányt, a rakpartot ismerős alak után. De közben minden egyes porcikám készenlétben volt, mert az se kizárt, hogy lesből fog támadni. Értett hozzá, illetve reménykedtem abban, hogy nem csak a képzeletem játszik velem, hanem tényleg itt van.
Ideje körbejárni. Kifejezetten örültem annak, hogy Josh-al a határban vettünk házat, mert így könnyen áttudok menni Fairbanks-be is. Viszont, most Anchorage érdekelt. - Majd jövök, ne sírjál! Főzzél rizst, az jó lesz! - szóltam még vissza a hímnek, behajolva az ajtón, amit rögvest be is vágtam magam mögött; otthon hagyva a drága nejem. Nos, kedvem lett volna motorral menni, de ezúttal kihagytam. Úgy semmit se látok a városból, már pedig ez volna a cél. Ugyebár... Szóval komótosra véve a figurát indultam meg az utcában, felfelé, majd kanyarogtam jó pár háztömbön át. Hát ,egyelőre semmi extra, de ez is több, mint a semmi... amit eddig láttam itt. Voltaképpen csak pár napja költöztünk be, szóval nem igazán jutott még időm a körbe szaglászásra. Közben már nagyon máshol voltam, erre mondjuk csak akkor jöttem rá, mikor a házak helyén elnyúló utak, és boltok kezdtek el felsorakozni. Némelyik cégér elég lagymatagul, míg mások épp ellenkezőleg: kihívóan hirdették magukat. - Mi a szar az a lézeres szemérem masszázs? - tanakodtam el egy pillanatra, megrökönyödve, hogy ilyen van. Vagy... lehet én olvastam el valamit? Hát ez sem kizárt... Mindenesetre eléggé bizarr volt. A nagy elmélázásom folyamán pedig már el is tűntek a fényben úszó, cikázó mívelmények. Friss víz illata csapta meg az orromat, a fülembe pedig partot nyaldosó hullámok tánca vert zajt. - Hmm... - álltam meg, hogy jobban szemügyre vegyem a dolgokat, és próbáljam kitalálni, hogy hogy az istenbe voltam képes arra, hogy lazán átsétáljak a városon; idáig. Vállat vontam, végül is oly' mindegy. De meg is fagytam. Nem csak a hangtól, ami beleköltözött a dobhártyámba, hanem az illattól is, amit már nagyon jól ismerek. Felkaptam a fejem, és körbepillantottam, de egyelőre senkit se láttam a közelbe. Ráncoltam a szemöldököm, értetlenkedtem egy kicsit, mire végre a távolból kezdett kirajzolódni a női alak minden idoma, és formája. - Prim?! - szinte kurjantottam, az arcomra meg felköltözött egy széles vigyor. - Wáo! - örömködtem kicsit, na. Lehet, nem? Ezzel együtt pedig a léptem sietőssé váltak, majdnem hogy futottam, mikor hirtelen le is kellett fékezzek. Talán csak a megbújó Zsizsiknek köszönhetem, hogy nem rohantam bele frontálisan a nősténybe, nem tudom. De nem is számított, mert már vontam is magamhoz - na nem ölelésre, csak valami olyasmire. De hamar el is engedtem. - Nézd már, te mit csinálsz itt? - érdeklődtem, már-már izgatottan. De aztán le is lohadt a kedvem. Persze, nem miatta, dehogy. - Nem hívtalak... - állapítottam meg a tényt, amit nyilván ő is érzékelt; amúgy. Aztán még beszéltem volna, de... hirtelen bennragadtak a szavak. Olyan más volt... olyan... na várjunk csak. - Mi... mit érzek rajtad? - szaglásztam is, csak a miheztartás végett, habár addigra már bőven rájöttem mi a helyzet. - Új a szőrzsák? - vontam fel bal szemöldököm, hiszen a kérdésemre én magam is tudtam a választ. Ez nem ő volt. Vagy is ő volt, de a farkasa már messze nem. Idegen volt, ismeretlen, így a szürkém is felrántotta a fejét. Körbejárta, lapos, elhúzott pillantással mérte föl a másik farkast. Próbált volna többet is, dominanciáját előtérbe helyezi, de nem hagytam. Szépen a helyére parancsoltam. Majd ha engedem... - Mi történt? - kérdeztem halkan, fejemet lassan döntve oldalra, ahogy a tekintetét fürkésztem. Egyelőre nem tudtam hova tenni a dolgot, és csak remélni mertem, hogy önszántából adta le a régi "társát"...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Jó érzés volt kicsit kiszakadni a város forgatagából és a háborgó víz közelében lenni. Mintha a saját lelkem dallamát hallgatnám, de még se zavart. Csendesen dőltem a korlátnak és élveztem a város zajától mentes területet, a szél és a víz játékát. Picit talán olyan volt, mintha hazatértem volna. Sok minden történt az elmúlt időszakban és szép lassan mindent át kell gondolnom, de nem most. Nem akkor, amikor úgymond „szabad” estét kivettem, hogy megszabaduljak a sok zajtól. Egészen addig nem is volt semmi „baj”, amíg meg nem éreztem egy ismerős illatot, amit a szellő sodort felém. Sietve kaptam fel a fejemet és kezdem el körbepillantani és megállapítani, hogy merről is jöhetett az illat. S hamarosan már egymással néztünk farkasszemet, a sötétben is jól látunk. Tényleg te vagy az!? – szólaltam meg újra hitetlenkedve, majd ellöktem magamat a korláttól és amikor odaért, akkor viszonoztam a kicsit fura és szokatlan ölelést. De most nem is az ölelés volt a lényeg, hanem az, hogy tényleg itt volt. Nem értem, hogy mit keresett itt, mert tudomásom szerint Fairbanksban lett volna dolga. Itt lakom és sétálni támadt kedvem? – kérdezek vissza habozás nélkül, de ekkor eszembe jut, hogy nem szóltam erről neki. De amúgy se akartam zavarni, mert azt mondta, hogy majd keres és elintézni valója is van. Valóban nem, de legalább a másik fele igaz. Nem vagy összetörve, legalábbis külsőleg nem, belsőleg? – kérdezem meg óvatosan, mert nem biztos, hogy tisztességes kérdés, de tényleg érdekel, hogy mi van vele.
Aztán látom, hogy valami megváltozik, mintha elég hamar rájönne arra, hogy valami változott. Hééj, ne szaglász így. – s játékosan arcára raktam a kezemet, hogy kicsit arrébb toljam, de az egész csak viccelődés volt és semmit több. Majd a kérdését hallva az ajkamba haraptam és haboztam. – Igen, új a farkasom. Bár már jó pár hete velem van, szóval annyira nem is új. – jegyzem meg úgy, mintha nem lenne nagy dolog, pedig arról van szó. Nem mindennap kap az ember új lehetőséget arra, hogy végre megtalálja a farkasát. Valaki felajánlotta a segítséget és lehetőséget kaptam arra, hogy végre megtaláljam a tökéletes összhangot a bundival. Én pedig éltem vele. Nem akkora tragédia, mint amilyennek most gondolod. – mondom neki sietve, mert tényleg nem akarom azt, hogy ennyire rosszul fogja fel ezt az egészet. Én örülök a farkasomnak és szerintem ez a legfontosabb, illetve tökéletesen megértjük egymást. Olyan vele, mint a korábbival sose volt. Nézz rám. Jól vagyok és boldog is vagyok a farkasommal kapcsolatban- teszem hozzá mosolyogva, hogy végre elhiggye ezt a dolgot. Nem szokásom neki hazudni és nem pont ilyenről kezdek el hazudozni. De te mit keresel itt? Hol hagytad a hajódat? – kérdezem csodálkozva, mert tényleg nem értem a dolgot, meg legalább addig se nekem kell beszélni.
Nem voltam oda a dologért. Ami a farkasát illeti. Már csak azért sem, mert számomra felfoghatatlan miért tesz valaki ilyet. De ő Prim, és ha úgy látja jónak, akkor én nem szólok érte. Mindenesetre kelletlenül húztam el a számat. - Értem. És arra nem gondoltál, hogy esetleg összeszokj a másikkal? Vagy bármit elkövess annak érdekében, hogy összesimuljatok? - farkasom szimatolta, körbejárta az övét, erőteljesen dobogott a mancsaival. Idegen volt neki, de végül halk fújtatással végre végleg visszavonulót fújt. - Szóval, ezzel a döggel kijössz. Vágom én. - csak nem tetszik bólogattam is, habár még mindig nem értettem egyet a döntésével. De nem firtattam, nem akartam én bántai, egyébként is örültem annak, hogy végre újra látom. - Nem, nem vagyok összetörve. Sehogy se. Hiányolod? - mosolyodtam el egész kedvesen, ami rám mondjuk nem igazán vall, de... tény hogy örültem annak, hogy végre egyben vagyok, és ilyen formában találkozhattam Primmel. - Ezt a farkas dolgot meg... lépjük túl. - túrtam bele a hajába, kócoltam - csak mert megtehetem és ennyi épp elég - hátulról, ahogy mellé érkeztem. - Séta? - ha pedig nem ellenkezett, hát az oldalán maradva indultam meg... előre. Nem számított hol lyukadunk ki, vagy hol lesz a cél... egyelőre élveztem az estét. - Itt lakom. - válaszoltam röviden, szűkszavún, tekintetemmel egyelőre nem keresve meg az övét. - A hajó a helyén van. Ha Fairbanksben vagyok ott hesszelek. De mostanság több időt töltök ideát. - különösebb oka nincs. Egyszerűen nem akarom háborgatni a falka falait, ha nem muszáj. Így is elég zavaró, hogy szaglásznak utánam, és valljuk be: ez még az őrzőknek is elég nehezen ment anno is. Nem adom a bundám olyan könnyen! - És a teremtőd? - vágtam be a kérdést, minden előjel nélkül, hiszen akármennyire nem fűlött a fogam az egészhez, ettől még érdekelt. Ahogy minden más is vele kapcsolatban. - Mesélj róla... És ne kérdezz vissza, hogy mit. Mindent. - haraptam a szavakat, szívem szerint jól elláttam volna a bolhás baját, de... ez csak dac, meg méreg, amit olyan gyorsan igyekeztem kiűzni magamból, ahogyan az jött. Már csak azt nem értem, ha ilyen gondja volt, hogy a farkasa... miért nem hozzám fordult? Egyáltalán ki ez a fickó - vagy nő -, aki ilyet tesz? Ő is farkas... ő is tudja milyen durva dolog kiölni a... lényünket.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Láttam rajta, hogy nem örült annak, amit mondtam, vagy inkább annak, amit tettem. Tagadhattam volna, de még se tettem, hogy ez kicsit rosszul esett. Szerettem volna, ha egy régi barát, aki mondhatni ismer, megérti és támogatni fog. De végül igyekeztem leplezni a dolgot, még ha ő nem is tette. Mennyi évtizedet kellet volna még várnom a csodára várva? – kérdeztem vissza egyből, hiszen lehet, hogy nem voltam több száz éves, mint ő, de elég közel jártam a százhoz. – Történtek olyan dolgok a múltamban, a kölyök éveim végén, aminek köszönhetően lehetetlen lett volna tökéletesen összehangolódnom vele. – teszem hozzá lesütött szemmel. Mind a kettőnk múltjában voltak sötét foltok, mindegy, hogy mennyi ideje ismerjük a másikat. Vannak olyan pillanatok, amiről nem volt lehetőségük vagy éppen nem szívesen beszélünk. A cipőmmel a földet piszkálom, nem akarok ránézni. Érzem a farkasát is, érzem azt, hogy neki se tetszik annyira a dolog… Igen, kijövök és végre nem rettegek bizonyos dolgoktól. – szólalok meg elcsukló hangon, s végül elfordulok. Az égitestek játékát figyelem a vízen. Habozok, várok, mintha félnék megszólalni. – Haragszol Alec? – de nem nézek rá. Nem tudok, érzem, érzem azt, hogy nem igazán örül se ő, se a farkasa. Mondhatni egy ismeretlent hoztam a „bandába”, számukra és még nem is szóltam róla, de ő se hívott, hogy itt él már. Azt hiszem, kvittek vagyunk. Természetesen örülök, hogy végre épp vagy. Bár tény, hogy szokatlan. – nézek rá egy halovány mosollyal az arcomon. Fura ez az egész helyzet. Máskor bolondoztunk, de most hirtelen olyan, mintha valami megváltozott volna és nem jó irányba. Bólintottam a dologra, majd megráztam a fejemet, amikor összekócolta a hajamat és elkaptam a kezét is. – Nem szép dolog bántani a kisebbet. – szólaltam meg játékosan és mosolyogva, majd amikor a sétát említette, akkor csak bólintottam és elindultam mellette. Reménykedtem abban, hogy innét már csak felfelé vezet majd az út és nem pedig lefelé. Szerettem volna, ha minden visszatér a normális kerékvágásba. Hogy-hogy? Mi miatt döntöttél ez a város mellett? És miért nem szóltál? Azt mondtad, hogy majd felhívsz, de még se tetted. – jegyzem meg kicsit szomorúan, de végül megrántom a vállaimat. Barátok voltunk, vagy társak, ki tudja. Főleg most, hogy ilyen furán reagált a farkasomra. Kíváncsian várom a válaszát, s közben hol őt, hol pedig a vizet fürkészem a pillantásommal. Farkasok vagyunk, így a sötétben is jól látunk, s ennek köszönhetően a víz is érdekes festmény lehet a mi szemünknek. Azt mondtad hagyjuk. Miért akarod magad kínozni? Szemmel láthatóan erőfeszítés még arra is gondolnod, hogy nincs többé az, akit ismertél. – majd elkapom a kezét és megállítom, szembefordítom magammal és a szemei után kutatok. – Nézz rám Alec! Prim vagyok, az, akit ismertél. Egyszerűen csak nem voltam boldog a régi bundásommal, de lehetőséget kaptam, hogy végre szabaduljak kicsit a démonaimtól! Éltem vele! Nem fogok bocsánatot kérni miatta, de ahogy az első találkozásunkkor is adtál egy esélyt, úgy adhatnál most is egyet a bundásomnak! Én még mindig ugyanaz vagyok, egyedül ő változott, de részben ő is én vagyok!– jegyzem meg sietve és nem engedem el a kezét. Nem gondoltam volna azt, hogy a találkozásunk ilyen lesz. Nem értettem, hogy mi bánthatja, ha csak az… - Válaszolok a kérdésekre, ha tényleg szeretnéd ismerni a választ, de előtte válaszolj te... – túrok bele a szabad kezemmel a hajamba, majd végül elengedem őt. Nem fogom megállítani, de mindennél jobban fájna, ha esetleg egy régi barát hátat fordítana nekem. – Mi zavar igazán vele kapcsolatban? Főleg úgy, hogy még nem is ismeritek őt. Az, hogy nem téged kértelek meg? – teszem fel végül a nagykérdést. S továbbra is őt fürkészem, idegesen várva a válaszra. Nem dühös vagyok, hanem sokkal inkább félek attól, hogy mi lesz ennek a vége…
Értem én az indokait. És valahol meg is értem. Még sem tudom lenyelni, még sem tudom azt mondani, hogy jól van, jól tetted. Ez egy volt belőle. Ez ő volt. Számomra ez olyan, mintha önként gyilkolta volna meg egy részét, a farkasát, aki ő volt. Igazából így is volt, akárhogy is nézem. Csak megráztam a fejem, nem akartam megbántani. - Nem haragszom, Prim. Dehogy haragszom. - erőltettem egy mosolyt, és bár tényleg nem haragudtam, ettől még csalódott voltam. Különös érzés volt, hiszen valóban nem haragudtam. Együtt tudtam érezni az okokkal, mégis... mart legbelül ez a valami. Talán túl régóta vagyok az, ami. Talán nekem könnyebb dolgom volt. Mindenesetre ezért még nem fogom őt megkövezni. - Erre most már vigyázz. - csak ennyit jegyeztem meg, elnyelve a szavaim végét. Tényleg nem akartam firtatni tovább a dolgot, ennek pedig hangot is adtam. Inkább sétáljunk, beszéljünk egymásról, magunkról. Ezen már úgysem lehet változtatni. - Néha nekem is szokatlan. - viccelődöm vele, habár tény, hogy az utóbbi időben nem kellett senkinek se összeraknia. - Bántani? A kisebbet? Ugyan, én olyat nem csinálok! - vigyorogtam rá, olyan fogvillantósan, hiszen jól éreztem magam. Mégis - bár lezártam a témát - motoszkált bennem valami, ami ki akart törni belőlem, és be kell vallanom: nem is akartam visszafogni. Így ellapozva a feltett kérdéseire a választ, én tettem fel egyet. Ellenben a reakciója meglepett, és eleinte nem is nagyon tudtam hova tenni. De hagytam, hogy megállítson és maga felé fordítson, és még az sem zavart, hogy egyelőre nem adott választ. Megráncoltam a homlokom, és kicsit oldalra is döntöttem a fejem, ahogy őt figyeltem. A szemét követtem, ajkának mozgását, és nem értettem igazán miért is kéne bocsánatot kérnie. Hiszen megértettem őt, ezen már túl vagyok. De a teremtős rész - sajnálom - de nagyon is érdekelt. - Hmm... - egyelőre ennyi ment, ahogy elcsendesedett. - Azért nem hívtalak, mert intéztem a dolgaimat. De tervben volt. Ne haragudj, hogy eddig nem tettem meg. - igen, tudom, hogy nem ez a válasz érdekelte. Szóval hagytam neki némi hatásszünetet, majd egyet hátra lépve tőle bontottam le kezemről az ujjait. - Nincs miért esélyt adnom, Prim. - szólaltam meg színtelen hangon - Sosem vesztetted el. Ez - mutattam rá majd magamra - nem változtat köztünk semmit. A farkasomnak barátkoznia kell a dologgal, és én sem repesek, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek úgy, mint eddig. - a zsebembe kotortam, előkotorva egy doboz cigit. A gyűrött csomagolásból előhúztam egy szálat, majd tekintetem bele akadt a nőstényébe. - Kérsz? - lököm felé a paklit, ha vesz hát vesz... ha nem, nekem az se gond. Rágyújtottam, lassan engedve ki tüdőmből a gomolygó füstöt. - Tudod igen. - kezdtem bele reszelős hangon. - Ez mondjuk zavar. Nem is az, hogy nem engem kértél meg, mert még én se tudom mit kezdtem volna azzal, ha kreálok magamnak egy kölyköt. Főleg úgy, hogy te lettél volna az. De az már igen, hogy nem kerestél meg, holott azt hittem - és ezt erősen ki is hangsúlyoztam -, hogy vagyunk annyira jóban, hogy ha ilyen fontos döntést hozol meg, akkor legalább - ha nem is az első -, de legalább az első ötben benne lettem volna, akit értesítesz. Hogy segítsek! Ahogy én is téged kérlek, téged hívlak. De ezt nem tetted... Látod, ezt nem. - fújtatok, kicsit felment a pumpa, sorry. - Érted ezt? Megérted? És igen... talán mélyen, valahol zavar, hogy nem rám gondoltál ebben. Segíthettem volna, vagy faszom tudja! Mindegy. Oké? Ne ostorozd magad, ez az én hülyeségem. - elsétáltam mellőle, hátat fordítva, és csak a folyót elválasztó korlátnál fékeztem le. Rákönyököltem, újabb és újabb adag füstöt tüdőzve le...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Csendesen fürkészem őt, majd pedig a vizet, miközben a válaszára várok. Nem számítottam arra, hogy ilyen lesz az újra találkozás, de hát nem minden alakulhat úgy, ahogyan eltervezzük. Sőt, az én életemben legtöbbször baromira nem úgy alakulnak a dolgok, de lassan szerintem már hozzászokhattam. Csak bólintottam a szavaira, hiszen már ez is fél siker, hogy nem haragszik, de attól még éreztem azt, hogy nincs minden rendben, hogy nem lesz ez se könnyűmenet, de remélhetőleg minden a helyére rázódik és ők is megszokják az új farkasomat, mármint Alec és a farkasa. Legalábbis bíztam és reménykedtem ebben. - Igyekszem. – fogadtam meg úgy, ahogyan egy kiscserkész tenné, de talán csak azért viselkedtem így, hogy kicsit oldani tudjam ezt az egész helyzetet. Nem állt szándékomban megválni tőle, mert a bundásom és én tökéletesen megértettük egymást, s igazán örültem neki… - Majd megszokod, ahogyan a világ változásait is megszokjuk. – jegyzem meg egy halovány mosoly keretében. Hiszen a farkasoknak tényleg sok esetben meg kell szoknia a világ „új” dolgait. - Persze-persze, hiszipiszi, aki elhiszi. – jegyeztem meg egy kisebb kuncogás keretében. Legalább kezdett kicsit oldódni a hangulat, ha más nem, akkor legalább a beszélgetésben, mert nem hittem egy percre se, hogy olyan könnyedén túl tenné magát a dolgon és kár lett volna tagadni, hogy ez elszomorított. Nem sejtettem azt, hogy így fog reagálni a dolgokra, de majd kiderül, hogy mi lesz. De végül én nem bírtam tovább ezt az egész fura és szokatlan dolgot. Én állítottam meg, s adtam hangot mind annak, amit éreztem vagy éppen gondoltam. Ritka pillanat az, amikor ezt valakire rázúdítom, de most megtettem. Úgy voltam vele, hogy jobb túl lenni rajta most, mintha esetleg később kerülne a felszínre mind ez. Beszéljük meg most, ha ennyire zavarja az új farkasom, az, hogy megöltem egy részét annak, aki vagyok, hogy egy új és jobb részt kapjak az élettől… Majd hamarosan végére érek a mondandómnak és türelmesen várok a válaszára, majd amikor meghallom a „Hmmm”-t, akkor kicsit feljebb szökik a szemöldököm és nem akarom elhinni, hogy tényleg csak ennyit tud mondani. De nem szólaltam meg, megálltam, inkább csak vártam, hogy hátha kapok valami bővebb választ is. Majd kíváncsian pillantottam rá, amikor meghallom a szavait és egy pillanatra se kapom el a fejemet, nem érdekel jelen pillanatban még a víz játéka se a csillagokkal, a holddal. - Ennek örülök, ha ez nem változtat semmin se, illetve időd, mint a tenger, mert én itt leszek. – jegyzem meg egyre halkabban, de tényleg adok neki időt, amennyit szeretne, hiszen nem akarom elveszíteni és örülök annak, hogy nem fog semmin se változtatni, legalábbis reménykedek abban, hogy tényleg így van. Amikor pedig cigivel kínál, akkor sietve rázom meg a fejemet, hogy nem kérek. Nem vagyok nagydohányos. Hallgattam a szavait és ha eddig még nem éreztem magamat igazán pocsékul a dolog miatt, akkor most már igen. Ahogy mondani szokás felhőtlen boldogság nincsen, de még mindig inkább ez, mint a párizsi incidens ismételné meg magát ezzel a farkasommal is. Figyelem őt, arcának minden apró rezdülését, majd azt is, ahogyan látszik rajta, hogy kicsit felhúzta magát. Bár a szavai is biztosítottak ettől, majd egyszerűen csak figyelem, ahogyan a korláthoz sétál és a messzeségbe bámul. Pár pillanat erejéig habozok, nem mozdulok és meg se mozdulok, majd a hajamba túrok, miközben azon gondolkozok, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. - Sajnálom, nem gondoltam azt, hogy ennyire rosszul fog érinteni téged a dolog. – lassan elindulok felé és ha nem húzódik el, akkor mellette dőlök neki a korlátnak. – Tudod én magam sem tudtam, hogy mi lenne a megoldás, vagy tudtam, csak féltem szembenézni vele, vagy bárkitől akkora felelősséget kérni, hogy lehessek a kölyke. Aztán egyszerűen, mint derült égből a villámcsapás jött egy lehetőség és én pedig éltem vele. – s egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd a víz felé fordítom a fejemet és azt figyelem. – Azt se tudtam, hogy te szeretnél kölyköt, elmondtam volna, de nem tudtam, hogy miként. Illetve, amikor legutóbb láttalak, akkor szinte az életedért küzdöttél és gondoltam jobb elfoglaltságod is van, mint ilyen dolgokkal terheljelek. – harapok egy aprót az ajkamba, de nem mozdulok meg. Hallgatom a hullámok dallamát, mintha azok képesek lennének segíteni ebben az egészben. – Nem hülyeség, miért lenne az? Eddig mindig számíthattunk a másikra és meg is bíztunk a másikban. S ez most se változott, legalábbis irányomból biztosan nem. Jobb most megbeszélni, mint később ebből adódóan baj történne. – jegyzem meg az utolsó dolgot halkan, s rövid időre némaságba burkolózom. A gondolatok cikáznak a fejemben, de a káosz nem lesz kisebb, ahogyan a szomorúság se. De igyekszem helyre hozni a dolgokat, már amennyire lehet, mert tényleg nem ellene irányult a tettem, az, hogy nem őt kértem meg. Engem is váratlanul ért és fogalmam sem lett volna arról, hogy miként változott volna meg Alec és az én kapcsolatom, ha esetleg őt kérem meg hamarabb erre a dologra. - A beharapóm itt él, itt találkoztam vele, mielőtt még Fairbanksba utaztam volna. Akkor is egészen jól megértettük egymást. Ismersz, nem vagyok olyan, aki csak úgy megbízik a másikban, de benne valami könnyedén megbíztam. – kezdek bele a mesébe, hiszen megígértem neki, hogy válaszolni fogok. Akkor legyünk túl ezen is. – Majd pedig jó pár héttel később újra beszélgettünk, én visszatértem ide látogatóba. Akkor ajánlotta fel a dolgot. Mielőtt azt mondanád, hogy felelőtlen voltam, nem voltam az. Egy esélyt kaptam és én éltem vele. Ő megértette azt, hogy nem igazán találom az összhangot a farkasommal, mondhatni hasonló cipőben járt már ő is korábban. – majd óvatosan Alec-re pillantok, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként is fog reagálni ezekre a dolgokra.
Nem néztem rá. Egyelőre nem ment, hiába biztatott és bizonygatott. A vizet néztem, és annak ezernyi féle vonulatát, ahogy tovább haladt előttünk. A cigim már nem égett, de csak talán egy perc múlva szabadultam csak meg tőle. Tele volta fejem, viszont tudtam: emiatt nem bánthatom Primet. Hiszen megértettem őt, tényleg. Pontosan tudtam, hogy nem jött ki az előző bestiával, ahogy azt is, hogy szüksége volt a váltásra. Mégis nehezen ette csak be a gyomrom, de erről nem ő tehetett. Megvontam a számat, oldalra, majd halk sóhaj kíséretében fordítottam az arcomat felé. - Legalább normális? Erős? Tud rád vigyázni? Tudja, hogyan segítsen? - mert ez érdekelt, mondhatni csak ez. Azt akartam, hogy biztonságban legyen, hogy ne essen baja, mert fontos volt. Ahogy a boldogsága is, amit jelenleg jócskán lecsapoltam róla azzal, ahogy reagáltam. - Hagyd már ezt. - löktem fel magam a korlátról, ezúttal egész testemben a nőstény felé fordulva. - Nem akarok kölyköt. Egyébként is egy egomán fasz vagyok, úgy meg pláne nem. - mert kövezzenek meg, úgy gondolom, hogy az én farkasom gyermeke adomány, és erősen kiérdemelhető, semmi több. Persze, ez nem azt jelenti, hogy Primen nem segítettem volna, ha úgy van, vagy hogy tőle is sajnálnám a farkasom kölykét. Dehogy. - De ha rólad van szó, még azt is leszarom, hogy nem kell. Mindegy, nem tudhattad. - haraptam az állkapcsom, engem ez tényleg bántott. Vagy sértett; momentán halálosan lényegtelen volt ez a része. - Örülök, hogy volt egy lehetőséged. - fordultam végül el tőle, visszatelepedve a korlátra. Már nem néztem rá, csupán szemem sarkából tudtam követni árnyának játékát. - És annak is örülnék, ha ez a híres teremtő tudná a dolgát. - morogtam, még mindig hisztiztem, mint egy dísz picsa; hiába... - Mert abban biztos lehetsz, hogyha egyszer is bántani mer téged, akkor épp annyi darabra tépem, ahány éves. - és így is gondoltam, még az ujjaim is ökölbe szorultak. Nem tudom... nekem valahogy Prim mindig is több volt, mindig is féltettem. Akár a húgom is lehetett volna, noha ebben az esetben a legkevésbé sem érdekelt a vér, vagy a hova tartozás. Szerettem, szeretem. És ami/aki irányt így érzek - vajmi kevés az ilyen -, azért nyílt színen is ölök. - Kérlek, Prim. - dörmögtem - Dehogynem, felelőtlen voltál. Ismered a pasit... - álltam meg egy pillanatra pontosítani - Fickó, gondolom... Szóval ismered... alig. Ugye. Aztán... találkoztál vele, hányszor is? Nem sokszor, úgy hiszem. Ennek fényében, de! Nagyon is felelőtlen voltál! Még akkor is, ha egy lehetőséggel éltél basszus! - jaj, megint elpattant a cérna. Imádom magam... - Mondd már meg nekem, hogy ki ő, hogy ekkora májer!? Honnan jött és hova tart? Mit tett le az asztalra? Szeret téged? És ha netán igen, akkor biztos? Jézusom, ne mondd nekem azt, hogy nem volt felelőtlen! - ellöktem magam - újfent -, heves gesztusokat ejtve, hogy a végén ketté tárt karokkal álljak, szavak nélkül, megdöbbent képet vágva. - Sajnálom... - engedtem le a karjaimat, ezzel együtt a fejemet is lehajtottam. - Csak... vigyázzon rád. Ha már adta, amit tudott. - fintorodtam el, majd nemes egyszerűséggel a másikhoz léptem, és ha akarta, ha nem... magamhoz húztam. Igen: megöleltem. Nem hosszan, és nem is kellett missziszipiket számolni... De ez kellett. - Nem akarlak bántani. Csak nehezen emésztem, ennyi. - visszavettem a dühből, a hangból... mindenből. Tényleg nem akarom őt még csak szavakkal se bántani. - Gyakoroltok? - érdeklődtem, ezúttal őszintén, de nem léptem el a nőstény elől. Ott maradtam.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem értettem, hogy miként ronthatok el mindent. Nem régen veszítettem el egy igazán fontos személyt. Egyszerűen kisétált, miközben a szívem darabokra hullott és nem álltam arra készen,- azt már nem bírtam volna ki-, ha még Alec-et is elveszítem. Egyszerűen az már túl sok lett volna, s emiatt még inkább rettegtem a reakcióinak köszönhetően. Féltem attól, hogy egyszerűen ő is csak elsétál majd. Fájt, hogy nem nézett rám, pedig annyi mindent túl éltünk már és mindig ott voltunk a másiknak, ha szüksége volt a másikra… Türelmesen vártam arra, hogy mondjon valamit, vagy legalább rám nézzen és ő is azt mondja, hogy „Ég veled, Prim”. Szinte már féltem legbelül, hogy őt is elveszíthetem egy döntésem miatt, de ugyanakkor reménykedtem abban, hogy ennél erősebb a köztünk lévő kapocs a múltunk fényében, de valójában korábban is reménykedtem valakivel szemben és mit ért? Semmit, mert utána csak a fájdalom és a „pusztulás” maradt… - Igen, erős és normális, illetve pontosan tudja, hogy miként segítsen. – felelek neki sietve, de ugyanakkor félénken, mert nem szeretném tovább rontani a helyzeten, de szemmel láthatóan tökéletesen értek ahhoz, hogy miként rontsak el dolgokat… A szavaira végül egy aprót összerezzentem, pedig se megijedni, se sírni nem szoktam, vagyis baromi ritkán, de úgy néz ki, hogy ezek a napok pont arról szólnak, hogy olyan dolgokat teszek, amik nem jellemzőek rám. Hallgattam őt, majd csak lassan bólintottam néha, de közben őt fürkésztem. Nem sütöttem le a szemeimet, s próbálta leplezni azt is, hogy mennyire rosszul esik az, ahogyan viselkedi, vagy amiket mond. – Nem vagy az, egyszerűen csak nem vagy könnyű eset és nem adnád bárkinek meg ezt az ajándékot. Ez nem rossz, hanem jó..- jegyzem meg csöndesen, mert legalább nem harap be fűt, fát, hanem megfontolja és tudom, hogy nem lenne rossz Atya se, ha egyszer kölyök mellett döntene.– Sajnálom… - nem tudtam, hogy képes lenne ekkora áldozatot meghozni értem, ahogyan abban se vagyok biztos, hogy képes lettem volna ekkora szívességre megkérni. Fontos számomra és szerettem/szeretem is őt, ha nem így lett volna, akkor nem mentettem volna meg annyiszor a fenekét, de ez egy igazán fura és nehezen szavakba önthető kapocs volt köztünk. Talán olyanok voltunk, mint két testvér. Ő az oltalmazó báty, én meg a bajkeverő húg, aki mindent elront. Amikor pedig újra elfordul, akkor lesütöm a szemeimet és én is a tenger felé fordulok. Hallgatom a víz ezer színű hangját, de végül közelebb lépek hozzá és a kezem az ökölbe szorult kezére siklik, ha csak el nem rántja. – Tudom, de hidd el, nem lesz baj… - s óvatosan pillantok fel rá újra, majd végül távolabb lépek tőle. Miért csak fájdalmat okozok másoknak? Miért nem tudok boldogságot, ahogyan régebben? Mi történt velem? Miért kellett mindennek ennyire megváltoznia? Az újabb szavaira lesütöm a szemeimet és érzem, ahogyan egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon. Sietve kapok oda és törlöm le őket. Nem, nem lehetek ekkora szerencsétlen, hogy újra elbőgöm magam. Nem adhatok teret az érzéseimnek, mert akkor a jó pár napja elfojtott könnyek, fájdalmak, sérelmek, elveszettség és minden egyéb a felszínre kerül, az pedig senkinek se lenne jó. Inkább csak leszegem a fejemet és úgy állom minden egyes szavát, hiszen tényleg alig ismertem, ismerem Rhydian-t, de mégis bíztam, bízok benne, hallgattam a szívemre, hogy nem lehet baj. Pár napja is hallgattam a szívemre Jacksonnal kapcsolatban, s lám csodát, akkor meg összetörték. De még se érzem azt, hogy hibáztam volna azzal, hogy elfogadtam ezt a lehetőséget. – Talán igazad van, talán tényleg felelőtlen voltam, de nem bántam meg a dolgot. Boldog vagyok az új farkasommal, még ha ez másnak nem is túl nagy örömhír. – szinte suttogtam a szavakat, mint aki attól fél, hogy hamarosan sírásban tör ki, mint valami idióta… Mint aki retteg már mindentől és aki elveszett a káoszban, az élet forgatagában újra, s nem látja a kifelé vezető utat. Talán akkor már vissza se kellett volna térnem, hanem egyszerűen hátat fordítani mindennek, de nem tudtam még egyszer megszegni a szavamat, amit az öcsémnek tettem. Nem ment volna… S nem is bírok többet mondani. Egyszerűen nem megy. A szavai fájnak, s a reakciója is. Már rápillantani se megy, mert félek attól, amit esetleg a szemében látnék. Egyszerűen csak a földet és a cipőmet figyelem mindaddig, amíg meg nem érzem az ölelését. Nem érdekel, hogy mennyire idétlen dolog, vagy mennyire gyerekes, de még inkább az ölelésébe fúrom magamat, s nem engedem el. Szükségem van végre egy ismerős, de ugyanakkor védelmező ölelésre, mintha ez segítene a kitörni látszó vulkánt visszaszorítani. - Nem lesz baj, vigyázz rám, s ha ő nem tenné, akkor itt vagy te, hogy vigyázz rám és megóvj az ostoba lépéseimtől. – nézek rá egy apró mosollyal az arcomon, de ez messze van attól, amilyen szokott lenni. Végül pedig távolabb lépek és újra neki dőlök a korlátnak, mintha csak valami támasztékot keresnék. - Tudom, s idővel remélhetőleg minden rendben lesz és minden visszatér a normál kerékvágásba. – pillantok rá reménykedően, majd egy pillanatra lecsukom a szemeimet, hogy elvesszek a tenger hangjában. A kérdésére pedig bólintok. - Igen, edzünk, de még nem vagyok zseni, viszont idővel menni fog, ahogyan régebben is ment. – bizakodóan pillantok rá. - Mondhatni végleg maradni fogsz? Vagy ez is csak átmeneti? – kérdezem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekel. Jó lenne, ha még egy ismerős maradna a közelemben, s szívesen mennék farkasként közös vadászatra is, vagy csak bolondozni vele, ha már képes lesz elfogadni az új bundásomat, aki még mindig hol kíváncsian, hol pedig kicsit megtörve figyeli az eseményeket…
Nincs mit sajnálnia. Ez az én hülyeségem, az én terhem. Az, hogy számomra ez nagy dolog, még nem jelenti azt, hogy valójában is az. Csak az elv szorít, és köt rám ezüst kötelet, semmi más. Hiszen örülök neki, hogy így boldog, hogy végre úgy érzi, teljes ebben a világban. Mégis dühít a dolog. Majd elmúlik. El fog. Ez csekély ahhoz képest, ami mögöttünk van. Kettőnk mögött. Persze sért, valahol tényleg sért, hogy nem voltam elsődleges opció, de lássuk be: nem jeleskedtem valami hú de jól az életében. Számíthat rám, ez pipa, ahogy én is rá. De mit tettem le én az asztalra, ha már kérdőre vonom ezt az egészet? Mit? Nem sok mindent. Mindenesetre őszintén reméltem, hogy nem esik majd baja, ahogy azt is, hogy idővel nem kattan meg a teremtője. Nem venném a szívemre, ha ezért kéne egy farkast kihúzni a névsorból. Szóval, bárhol is legyen ez a fickó, remélem tényleg tudja a dolgát!
Ahogy ujjai az öklömre simulnak rá néznék, sőt: ráfognék én is kezére, de nem teszem. Helyette szavaira figyelek, majd lassan, fáradt pillantással keresem meg arcának vonalát. - Tudom, hogy nem lesz baj. - hagyom ellépni, ellenben én még nem mozdulok. Mardos a kétely, és az, hogy ezzel megbántottam őt. Pedig nem akartam. Azt pedig végképp nem, hogy miattam üljön szívére sötétség, komorság. Közelebb lépek hozzá, noha csak a háta mögé, kicsit talán srégen. Látni akartam az arcát, legalább egy részét. - Ne is bánd meg soha. Miattam meg pláne ne. - suttogom csak, baritonom finoman rezegteti meg a levegőt. - Nem hibáztál. Ez nem hiba... - nyugtatom, de őszintén. Az, hogy én hogyan érzek, az mellékes. Neki kell bíznia magában, a tettében, és annak várható következményeiben. Hát magamhoz húzom, szorosan... és azt sem bánom, ha ez más szemében gyengeség, megteszem. Mert így akarom. Érzem, ahogy közelebb bújik a karjaimban; nem bánom. Ölelem őt, talán jobban, mint két másodpercre, aztán még jobban, míg végül elengedem. Testének helyét hűvösség veszi át, mellkasomba költözik a hideg. - Én mindig vigyázni fogok rád. - mosolyodom el én is, kedvesen, halovány Alec-es huncutsággal a képemen. Követem őt, a korláthoz, én magam is felkönyökölve rá, ahogyan nem rég. Így hallgatom őt, egészen közel engedve le vállaimat mellette. - Azt nem kétlem. - hogy olyan lesz. Sőt, igazából ez nem változik, hisz mondtam már. Ez nem változtat semmin. Monotonan bólogatok, ahogy az edzésről beszél, de belefolyni nem akarok. Nyilván rendben van ez a gyerek, és tudja is miként készítse fel Primet az adományára. Csak azt remélem, hogy nem cseszi el, hogy nem hagyja el... Kérdésére akaratlanul is felé fordulok. - Az a vicc kiscicám, hogy még mindig nem tudom. - vigyorodom el, megrázva a fejemet. - Nevetséges mi? - vonom fel egyik szemöldököm játékosan, ahogy tekintetét fürkészem. - Szeretnék, elhiszed ezt? Vettem egy házat, van egy hajóm. Kezdenek még a dolgok is ide kötni. Például te. - bökök felé a korlát felett, ahogy azon még mindig alkarom támaszkodik. - Jó lenne maradni. - nyomatékosítom is a dolgot. Igen, akarok. A kérdés már csak az, hogy ez mennyire kivitelezhető.
Aztán percekig nem szóltam, csak élveztem Prim közelségét, a folyó morajló hangját a fülembe. Talán képes lettem volna még órákig is így maradni. Komolyan. - Legközelebb mutass be az új cimbidnek. - lököm meg oldalról a vállammal a vállát. Csak finoman. - Vadászhatnánk. - borzolok bele a hajába, ha tetszik neki, ha nem. Nekem jól esik. Közben ellököm magam a korláttól, zsebre tett kezekkel húzva ki magam. - Itt lakom a határban. Míves ház, elég fasza. Josh-al hálok cuccoltam össze. Prim... - lépek oda hozzá, két tenyerem közé fogva állát. - Ha bármi van, ott megtalálsz. Kérlek... ha bármi van: keress meg. Ha nem ismered az utcákat, az se baj. Hidd el a szagom előbb beköszön az orrodba, mint, hogy észrevedd a házszámot. Amúgy 57. - magyarázom, miközben hüvelykujjammal megsimítom az arcát; aztán leengedem róla kezeimet. Ellépek. De csak egyet. Hátrafelé. Teret hagyva neki, elvégre nem kívánom megfojtani.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Tényleg nem szerettem volna megbántani őt, mert fontos számomra. Sok mindent megéltünk már együtt és eléggé fura, illetve megfoghatatlan volt a mi kapcsolatunk. Talán egymás őrangyali voltunk, ha egyáltalán farkasban létezik ilyen. Többször beállt már a találkozás óta a csend, de most mind a ketten tiszteletben tartottuk az ilyen szüneteket, mintha csak időt szeretnénk adni a másiknak, hogy feldolgozza azt, amit hall és ami legbelül kavarog.
Az érintés szinte automatikus cselekedett volt tőlem és amikor nem rántja el a kezét, akkor picit legbelül meg is nyugodok. Legalább tudom, hogy még nincs minden veszve. Állom a pillantását és közben a szemeiben lakozó érzéseket fürkészem. A szavaira pedig csak bólintok, majd pedig távolabb lépek tőle, mintha csak teret szeretnék adni mindenhez, minden dologhoz, amit még meg kell „emészteni” és idővel elfogadni, vagyis remélem, hogy sikerülni fog. Amikor pedig közelebb lép hozzám, mondhatni kicsit srégen, akkor kíváncsian pillantok fel rá, majd újra bólintok a szavaira. - Igyekszem, de tudod, hogy fontos vagy és a véleményed, illetve az érzéseid is azok, még ha te nem is mindig törődsz a sajátjaiddal. – jegyzem meg egy fancsali grimasz keretében, hiszen tényleg fontos számomra Alec és rossz látni azt, hogy ez ilyen hatással van rá. – Reméljük, hogy mindig is így fogjuk gondolni. – teszem hozzá egy biztató mosoly keretében, de nem hiszem, hogy Rhyd magamra hagyna. Remek Apa és tényleg úgy gondoskodni rólam, ahogyan egy jó apa tenné a gyerekével. Amikor pedig közelebb húz és magához ölel, akkor nem ellenkezem. Jó érzés végre egy ismerős és biztonságot jelentő ölelésben lenni. Átölelem én is őt, a fejemet a mellkasára hajtom és rövid időre ott is maradok. Nem mozdulok meg, hiszen még a szemeimet is lehunyom, mintha csak menedékre leltem volna ott, a karjai között a bennem tomboló káoszra, de ez a pillanat se tarthat örökké. - Megígéred? Többé nem szeretnélek szem elől téveszteni, vagy azért aggódni, hogy életben maradsz-e. – nézek rá komolyan, s a mosolyát látva még szélesebb lesz az én mosolyom is, majd pedig kicsit közelebb csúszok hozzá és a vállának döntöm a fejemet. Úgy figyelem a víz és a hold játékát, illetve úgy hallgatom a vízmoraját. Amikor pedig az edzésről kérdez, akkor sietve adok választ, de nem ragozom túl. Jobb megmaradni a biztonságos rövid és tömör válaszoknál. Nem szeretném még inkább bántani, s közben kíváncsian fordulok felé, hiszen újra a korlátnak dőlök és nem neki. Amint meghallom a „nevemet” egy kicsit megrázom a fejemet és még egy kisebb kuncogás is elhagyja az ajkaimat. Majd a folytatással igazán meglep. Még kíváncsiabban hallgatom őt, majd még szélesebb lesz a mosolyom, amikor azt mondja, hogy például én is idekötöm őt. Bár biztosan lenne jobb indoka is, mint én, de nem vágok a szavába. Türelmesen végig hallgatom és csak utána engedem szabadjára a hangomat. - Én örülnék annak, ha maradnál. Jó lenne, ha itt lennél a közelemben, legalább többször lóghatnék a nyakadon. - nézek rá egy tündéri mosoly keretében. - - És tényleg én vagyok a legjobb ok a maradásra, vagy melengetni szeretted volna a szívemet? – kérdezem tőle játékosan. Ohh, ismer már annyira, hogy képes vagyok pimaszul lecsapni egyes kijelentéseire és ez alól ez se volt kivétel.
Ezek után pedig csöndbe burkolózunk, de nem bánom, hiszen a közelsége képes kicsit megnyugtatni a bennem tomboló káoszt, illetve én is esélyt kapok arra, hogy eltemessek újra mindent jó mélyre, hogy ne most akarjon pusztítani az egyik „ostoba” lépésem, vagyis a naivságom okozta károk és érzések, amiket már jó pár napja elnyomok.
- Szívesen bemutatlak neki, szerintem neki se lenne ellenvetése. – nézek rá mosolyogva, majd játékosan visszalököm őt, a kijelentésére pedig sietve kapom fel a fejemet, miközben szinte tudomást se veszek arról, hogy újra összekócolt. – Most? Ma este? – kérdezem úgy, mint egy kisgyerek, akinek a legnagyobb kívánsága, vágya teljesült volna. Jó lett volna kicsit kiszakadni a városból és nosztalgiázni, de azt nem tudtam, hogy mennyire örülne a farkasa az új jövevénynek. Utána következő szavai még inkább meglepnek, bár az első mondata, inkább mosolyt csal az arcomra. – Mikor lesz az esküvő? S mikor ismerhetem meg a híres Josh-t? – kérdezem bolondozva, a szavába vágva, de utána valami megváltozik. Komolyabb lesz és fura módon az érintése szinte perzseli a bőrömet. Figyelem őt, s hirtelen nem értem, hogy mi történhetett, de hamar választ kapok. Majd egyszerűen bólintok, amikor pedig megérzem a simítását, akkor egy apró mosoly kúszik az arcomra, de ahogyan minden csoda tovaszáll, úgy ez a pillanat is elreppen és kicsit arrébb lép. Nem mozdulok rövid ideig. - Hidd el a szagodat mérföldekről képes lennék megérezni. S ez nem is volt kérdés, ha bármi van, akkor menni fogok. – majd pedig közelebb lépek hozzá, s mosolyogva pillatok fel rá. – Amúgy csak akkor mehetek, ha baj van? Máskor nem törhetem a „friss házasokra” az ajtót? – nézek rá ártatlanul és a hatalmas őzike szemeimmel, majd pedig elindulok, ha nem állít meg. – Megyünk? Vár a vadon, vagy más terved van ma estére? – kérdezem tőle kíváncsian.
Ebben igaza van. Tényleg nem szoktam törődni az érzéseimmel, és bár nem mondtam neki, de kifejezetten jól esett, hogy ő azért számba veszi. Épp így az ölelés is. Hiszen tudom, hogy jó neki. Nekem is. Valahol mindketten sérültünk ebben a dologban, jórészt: magunknak köszönhetően. Kérdésére mégis kisimul az arcom, és egy halovány mosolyt is megengedek magamnak. - Meg. - de tovább nem fűzöm az ígéretet. Mondhatnám, hogy ez nem csak rajtam múlik, de valahol mégis. Ha nem keverem magam bajba, akkor nem is murdálok meg egy könnyen. Persze mindig van egyéb tényező, de ezekre kár most gondolni.
A mosolyát láttam, a kacagását pedig jól esően fogadtam. Mindig is szerettem a nevetését; olyankor tudom, hogy ha nem is teljesen, de nagyjából minden rendben. - Bármikor lóghatsz a nyakamon. Egyelőre tényleg úgy néz ki, hogy maradok. Csak remélni merem, hogy semmi nem alakul úgy, hogy ezt alá ássa. - mert hát ez már tényleg nem rajtam múlik. Teszem, amit kell... próbálok megtűrt lenni, vagy legalább elfogadott ebben a szaros városban. És ahogy mondtam, egyre több dolog köt ide, és az ő jelenléte sem utolsó. Sőt. Nagyon nem az. - Mindkettő. - válaszoltam tömören, íriszeimmel megkeresve tekintetét. - Az egyik fontos ok vagy te. De persze akad itt más is, ami miatt muszáj maradnom. - gondolok itt például Joana-ra, vagy Josh-ra. Vagy arra, hogy ideje lesz végre valahol letennem a seggem, és nem állandóan csalinkázni a nagy világban.
A csendet követően széles vigyor telepedett a képemre. - Ne is legyen. Mert megrángatom! - csak hülyülök. Semmiképp se bántanám a farkasát, maximum akkor, ha szemtelen. De sose voltam sem az az atyáskodó, sem az a buldózer típus, aki siheder farkasokat ütlegel. - Nem. Nem ma este. Valamikor a közeljövőben. - kicsit lehet letörtem a lelkesedését, de mára ennyi is elég volt. Egyébként is sok időnk van még, és azt hiszem most már nem is nagyon fogjuk egymást elkerülni. - Esküvő? - hökkenek meg egy pillanatra, de aztán elnevetem a dolgot. - Isten ments! Előbb húznék gyűrűt magára a Keresztapára, mint rá! - na jó, ennyire nem vészes, meg amúgy se. Imádom Josh-t. De kétlem hogy jól működnék egy párként, már ha volnának ilyen ingereink. - Ha átjössz, megismerheted. Feltéve, ha otthon van. Változó. De majd összehozzuk. - mosolyodtam el, miközben már egész testtel felé fordultam. Én tényleg akarom, hogy keressen. Hogy számítson rám, ha baj van, és egyébként is. Én itt leszek neki, legyen bármi. - Nem, dehogy! Akkor jössz, amikor csak szeretnél. - korrigálok a kérdése nyomán, hiszen tényleg nem úgy gondoltam, hogy csak akkor jöjjön, ha gáz van. Én bármikor szívesen vagyok vele, mondjuk annak nem örülnék, ha valami hülye nyálas film miatt jönne át, hogy azt nézzük. De nem ilyennek ismerem, szóval ettől kár volna félnem. - Megyünk. De nem a vadonba. - kacagtam - Haza. Majd hívlak, ezúttal tényleg. Aztán bemutathatod nekem azt a pelyhes kis dögöt. - bököm meg finoman a homlokát mutatóujjammal. Ha pedig nincs ellenére, úgy ki is fordulok a korlát mellől, és visszafelé veszem az irányt, vele együtt. Késő van... holnap pedig bőven akad dolgom.
// Köszönöm a játékot! *-* Ez most a záróm, de ha gondolod kezdhetünk majd egy újat! ^^ //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Mosolyogva hallgatom és próbálom minél távolabb űzni a korábbi dolgokat és a sérüléseket, amiket az elmúlt hetekben, vagy éppen ma szereztem. Szerettem volna végre kicsit jól érezni magamat és úgy nézett ki, hogy kezdünk helyre jönni. S most csak ez számított, a többi nyavalyám igazán ráér, hiszen ha eddig kibírtam, akkor ezek után is menni fog, majd utána jön a káosz és a vízözön. - Vigyázz még a végén meg fogod bánni ezt a kijelentésedet. – nézek rá angyali arccal, hiszen tényleg képes lennék a szaván fogni és az agyára menni, de csak poénból. Amúgy nem lógnék rajta állandóan, eleve nem vagyok olyan állapotban, hogy túlzottan elviseljem bárkinek a közelségét. Ideig, óráig jó, de utána már nem tudom mennyire tudnám fenntartani a látszatott és senkire se szeretném rázúdítani a dolgot. A válaszán pedig elmosolyodom, majd kíváncsian billentem oldalra picit a fejemet. – Ezt örömmel hallom és egyszer esetleg a többi okot, vagyis személyt is megismerhetem? – kíváncsi voltam arra, hogy kik lehetnek ők és miért maradna miattuk is. Igen, kíváncsi természetem volt és most, hogy egy városban éltünk szerettem volna még inkább megismerni Alec-et. Ez szerintem nem akkora baj… - Azt megnézném. – nézek rá egy hamiskás mosoly keretében és játékosan cseng a hangom, hiszen tudom, hogy nem olyan. Sose bántana csak úgy mást, ahhoz azért eléggé nagydolognak kell történnie, hogy valakinek neki menjen. Csak bólintok arra, amit mond, hiszen mit mondhatnék? Reménykedtem abban, hogy esetleg ma este, de talán túl gyorsan történt volna minden. Időre van szüksége ahhoz, hogy megeméssze azt, amire ma rájött. Ezért pedig nem hibáztatom. Azt hiszem tökélyre fejlesztettem az elmúlt időszakban azt, hogy miként sokkoljam az embereket. Mosolyogva figyelem a reakcióját, majd a válaszának köszönhetően elnevetem magamat. Nem gondoltam volna azt, hogy ezt fogja mondani, de akkor valószínűleg Josh se egyszerű eset. Bár szerintem az én életemben semmi se az, így ezen meg se kellene lepődnöm. – Rendben, akkor majd egyszer megismerem, de remélem addig is vigyázz rád, mert ha nem, akkor tuti fenékbe billentem. – komolyan gondolom, még akkor is, ha eléggé furán venné ki a dolog magát. De ez szerintem nem meglepő tőlem. Főleg úgy, hogy ő már ismer engem. - Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. – a szavak mellé egy kisebb kuncogás is társul. Biztos lesz olyan, amikor fel fogom keresni, hiszen szeretek vele lenni. És jó érzés az, hogy végre újra ennyire közel vagyunk egymáshoz, s tényleg bármikor átruccanhatok, ha úgy tartja a kedve és remélhetőleg az időzítésem nem lesz rossz. - Értettem főni, akkor majd máskor. – majd pedig elindultam vele együtt vissza felé a városba. De út közben se lehetett szó arról, hogy a hangunkat kíméljük, mert faggattam, vagy ha ő tette, akkor válaszoltam rá. Vagy esetleg a múltat idéztük fel. Volt bőven közös történetünk. Tényleg örültem annak, hogy itt van és pontosan annyira ért váratlanul a felbukkanása, mint a szomszédságban. Vártam a következő találkát is, de volt egy olyan érzésem, hogy nem fog keresni, vagyis hamarabb fogunk egymásba botlani, mint hogy felemelje a telefonját.
Amikor pedig búcsúzkodtunk, akkor megöleltem újra őt, majd nyomtam egy puszit az arcára, végül pedig mosolyogva indultam haza, vagy tűntem el a ház rejtekében attól függően, hogy hol váltak el az útjaink…
|| Én is köszönöm a játékot! *-* Napokban pedig majd megy a kezdő is. ^^
Megforgatva ujjai közt a mélybordó Mazda kulcsát, pillantott körbe a bérautók között. Megtalálva a választását indult el felé, majd bepakolva cuccaikat lépett el az autó mellett, és vonta magához a nőt. - Ne feszengj, nem harapnak. Anyám egy törékeny, kedves tündérke…nos apám… - simította ki az előre eső tincset arcából, azonban ezúttal nem bontotta szét a gondosan összetekert kontyot. - Apám katona. És ez a merevség nyomot hagyott rajta. De jó ember. Csak…kicsit maradi… - vonta meg a vállát. - …légy önmagad… – gombolt összébb egy gombot a nő blúzán. – …de csak módjával. – mosolyodott el a nő szenvedélyességére utalva, majd röpkén csókolva nyitotta ki neki az ajtót. Háromnegyed óra volt csupán, mire a 6-os Mazda begurult a takaros, kertvárosi ház előtt kirakott díszköves felhajtóra. Nem volt kérdés, hogy bőven középosztálybeli szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Mindezt a környék épp úgy tükrözte, mint a ház, vagy a benne élők. Kiszállva az autóból pillantott végig gyermekkorának színhelyén, majd mélyet sóhajtva vonta maga mellé a nőt. - Felkészültél? – pillantott rá, de a kérdést inkább magának szánta. Azonban több idejük nem volt. A díszüveggel szedett ajtó kinyílt, majd az aprócska, karcsú, kecses, hatvanas éveit ugyan elhagyó, mégis még mindig szép és aktív nő gyengéd mosollyal pillantva fiára lépett le a kőre. - Eugéne. – falta tekintete egyetlen igaz gyermekének minden mozdulatát, majd ölelte át oly mély odaadással, mire csak egy anya képes. A férfi mozdulatában is benne volt ugyanaz az a gyengédség és figyelem, mi a fiúgyermekek sajátja volt anyjuk felé. - Jól nézel ki Anya. – tűnt el az aprócska balerina a hosszú karok közt. – Had mutassam be a… - volt egy pillanatnyi elakadás, de a szemfüles anya okosabb volt annál, minthogy kikényszerítsen bármit is a zárkózott fiából. - Erin Carter. – mosolyodott el a nő. – A lányom már mesélt rólad. Remélem, hogy lesz alkalmam személyesen is megismerni. Sok jót hallottam rólad. – tűntek őszintének a szavai, ahogy közelebb lépve kezet nyújtott. – Clerice Fortier. – pillantott végig a fiatal nőn, és habár nem tette szóvá, figyelmét nem kerülte el az egyértelmű hasonlóság a lánya és a nő között. - Gyertek… - mutatott utat az ajtó felé. – Apád már nagyon vár titeket. – mosolygott bíztatóan a nőre.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Bár most is zavart, ahogy a reptéren méregettek felszállás előtt a biztonságiak, mégis sokkal nyugodtabban ültem le az ülésbe, hiszen Eugéne ott volt mellettem ezúttal. Ujjainkat összefűzve próbáltam ellazítani magam felszálláskor, és most nem is volt semmi gond. Az út is gyorsabbnak tűnt Alaszka felé, hiszen a társaságom kellemes volt. Háromnegyed órára el is szenderedtem. Nem aludtunk éjszaka se sokat, és már korán ki kellett mennünk a reptérre a fokozott ellenőrzési tortúrák miatt. Miután Anchorage-ban landolt a gépünk, az események még gyorsabban váltották egymást. Az autókölcsönzőnél egyik lábamról a másikra állva tipródtam, és vastagabb kabátom zsebébe rejtve kezeimet figyeltem, ahogy Eugéne lebonyolítja a papírozási procedúrát. - Ennyire látszik? Kérdezek vissza a tanksapka mellett dőlve a kocsi oldalának, miközben bepakolja a csomagjainkat. Tök természetes, hogy izgulok. Ha nem izgulnék… szerintem az lenne fura. Elmosolyodok, ahogy magához von, majd megugrik a szemöldököm és nevetésre feszülnek ajkaim. - Igenis, Uram! Csókoltam vissza, majd beülve az anyósülésre dőltem előre, és Eugéne-re kacsintottam, mielőtt rám csukta volna az ajtót. Ujjaim az övért nyúltak, majd rutinos mozdulattal húztam magam elé, s kattintottam be a helyére. Szinte végig a térdeimen doboltam az ujjaimmal, és a környéket fürkésztem. Időnként helyezkedtem is, mintha nem lenne kényelmes az ülés. Lerítt rólam, hogy izgulok, bár a vonásaimra nem engedtem kiülni ennek nyomait. Mély levegőt vettem, amikor Eugéne lassítva felhajtott egy házhoz, s kifújtam, ahogy leállította a motort. Végigpillantottam magamon, ahogy kiszálltam az autóból, majd kissé megszeppenten bólintottam. - Persze. A válaszom nem volt túl meggyőző, de nem volt több időm, hiszen az ajtó máris nyílt. Eugéne édesanyját igyekeztem nem tolakodón végigmérni, és csak egy röpke pillanatig figyeltem csak őket, ahogy egymást köszöntve összeölelkeznek. Tekintetem inkább a házra kalandozott, majd ahogy Eugéne felém fordult, én is visszafordítottam a párosukra a figyelmemet. Őszinte mosoly ült ki az arcomra, ahogy zöld szempárom találkozott Eugéne anyukájának érdeklődő tekintetével. Ez vegyült meglepettséggel, amikor azelőtt kiejtette a nevemet, hogy Eugéne… vagy én bemutatkozhattam volna. Elisé említésére nem ült ki az arcomra semmilyen reakció, túllépve a tényen léptem oda Mrs. Fortier-hez. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Én is sok jót hallottam már Önről, Mrs. Fortier. Finoman fogtam rá a felém nyújtott kézre, aztán az invitálásra beljebb indultam. Talán csak néhány évvel lehet idősebb apánál… és az első benyomásom elég pozitív. A ház is takaros kívülről. El is kalandozok pár pillanatra, és akaratlanul is elmosolyodok, ahogy elképzelem Eugéne kisgyerekként az udvaron rohangálni. Beléptem az ajtón, majd Eugéne segítségével levettem a szövetkabátomat, és egymás után kibújtattam lábaimat is a csizmákból. Tinta színű farmer, kék-fehér kockás blúz van rajtam, amit derékmagasságban egy vékony öv húz össze, megadva a ruhadarab karcsúsított fazonját. Ha nem tudom, hogy Elisét örökbe fogadták, nem mondanám meg. Bár vonásaiban nem… alkatilag hasonlítanak Eugéne édesanyjával. Visszahúzom a csuklómon elfordult karórámat a helyére, majd futó pillantást váltok Eugéne-el, mielőtt meghallom a közeledő lépteket, és feltűnik az emlegetett édesapa is.
- Apa… - fogott kezet a hozzá hasonlóan magas, szikár férfival, ki le se tagadhatta volna, hogy a fia áll előtte. Erin láthatta, hogyan fog kinézni a férfi jó harminc év múlva. Az öreg morogva valami „jó hogy itt vagy” mondatot ölelte meg férfias merevséggel a fiát, majd összevonva szemöldökét mérte végig a nőt. - Azt hittem, Elisét hozod. – mondta ki azt, amit a felesége magában tartott. Eugéne tekintete csak egy pillanatra árulta el neheztelését a helyzet miatt, majd a nő felé nyúlva vonta magához a kezénél fogva. - Apa, Ő Erin Carter. – az öreg végigpillantott a karcsú alakon, majd hosszú ujjai előre nyúltak. - Alfred Fortier. Örvendek. – volt mély, reszelős a hang, de valahogy illett az öreghez. – Hány évvel fiatalabb a fiamnál? - A lányom lehetne, ha összejön az első randi. – vonta magára a figyelmet egy erős mondattal Eugéne, és látszott, hogy bizony az öreg ezredes és ő megvívták már a maguk harcait, mit hasonlóságuk okozott. Alfred szürke szemei rosszallóan fordultak fiára, ki rendületlenül tartotta tekintetét. Az öreg összeszorította száját, mikor rájött, hogy ezt a csatát nem nyeri meg. Ajka egy alig érzékelhető mosolyra rándult, majd újra Erin felé fordult tekintete. - Nagyon remélem, hogy jól bánik magával a fiam. – lépett el az említett mellől, majd utat mutatva engedte előre a nőt az ebédlő felé. - Meséljen Kedvesem. Had élvezzem ki a fiatalságát, és a tényt, hogy oly sok év után valakit ide mert hozni. – Eugéne hátramaradva sóhajtott fel, majd a mellé lépő anyjára pillantott. - Nyugalom. Nem lesz gond vele. - Mármint kivel? – mosolyodott el Eugéne, jól ismerve az apját. A nő egy egész vallatószázad elé került, és erre nem készítette fel. Gondolt rá, de remélte, apja nem lesz elemében. - Gyere. Segíts kinyitni a bort. – karolt anyja a jóval magasabb fiába. – És mesélj erről a lányról. - Ne légy Apa. – morogta a férfi, miközben anyja mellé szegődve hagyta örege karmai közt Erint, remélve hogy feltalálja magát. - Ugyan Eugéne. Több mint tíz éve nem hoztál nőt ebbe a házba. Mit vársz tőlünk? Öregszünk…látni akarjuk még az unokánkat. – mosolyodott el a nő, nem tudva, hogy szavai markolatig tolták be a tőrt fia gyomrába.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Ami feszültség lepergett rólam Eugéne édesanyjának kedvessége okán, az triplán visszamászott rám, ahogy megpillantottam a tiszteletet parancsoló férfit. Fegyelmezettnek és szigorúnak tűnt már első pillantásra is, ahogy azt is szinte azonnal megállapítottam, hogy nagyon hasonlít rá Eugéne. Mintha csak abban reménykedtem volna, hogy elbújhatok mögötte hozzájuk képest aprócska termetemmel… húzódtam meg a háttérben, és mellettem lógó kezeimmel a nadrágom oldalát piszkáltam ezzel próbálva csökkenteni feszültségemet. Az összevont szemöldök láttán egy pillanatra megszeppent arcot vágtam, majd önkéntelenül is elmosolyodtam. Eugéne homlokán épp így vet ráncot a bőr, amikor ugyanezt csinálja. Alig érezhetően rándult csak meg nyelőcsövem, ahogy lassan lenyeltem az ajkaim mögött összegyűlt nyálamat, mikor Mr. Fortier célzást tesz Elisére. Kezem a szokottnál kicsit nyirkosabb volt, bár Eugéne-nek ezt leszámítva is leeshetett, hogy feszült vagyok. Finoman rászorítottam a kezére, mielőtt elengedtem volna, majd az apukája elé lépve fogadtam el a felém nyújtott kezet. - Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Fortier… Uram. Mosolyogtam rá, és hirtelen nem is tudtam, hogy egy olyan magas rangú katonaembert, mint amilyen rangot betöltött, hogy illik szólítani? Egyáltalán nem ismerek katonákat. A nekem szegezett kérdés teljesen váratlanul ér, ha akarnám se tudnám hirtelen megmondani, hogy hány év van közöttünk, annyira zavarba jövök. Szerencsére Eugéne kiment a válaszadás alól, bár nem tudom hirtelen, hogy mitől vörösödök el jobban… Attól, hogy megmukkanni se tudtam – ami valljuk be, nálam azért nem mindennapos -, vagy pedig attól, amit Eugéne reagált az apja kérdésére. Tekintetem a két férfi között járt, s mikor Mr. Fortier újra rám pillantott, felkészültem egy újabb lényegre törő kérdésre, ám szavai gyengéd mosolyt csaltak ajkaimra, s feszült vonásaim is ellágyultak kissé, ahogy az említettre emelve lélektükreimet csillogni kezdtek zöld lélektükreim a belőlük sugárzó érzelmektől. Ugyanúgy elcsíphette ezt a pillanatot Eugéne anyukája is, ahogy az édesapja, akinek nem is volt szüksége szavak által megformált válaszokra. Lábaim automatikusan vittek előre, s nem is nagyon néztem körbe, amíg be nem értünk az ebédlőbe. Takaros… tágas, és világos a helyiség… olyan igazán otthonos. A kínálásnak megfelelően foglaltam helyet az egyik széken, lábaimat keresztezve az asztal alatt, s dőltem hátra addig a pontig, míg meg nem éreztem a szék támláját. Mr. Fortier az asztalfőn foglalva helyet fürkészett a pillantásával. - Közel fél éve élek Alaszkában, de New Yorkban nőttem fel. Fairbanks-ben a városi lapnál dolgozom, mint újságíró. - Miért jön el manapság egy ilyen fiatal hölgy abból a metropoliszból, olyan kisvárosba amilyen Fairbanks? Kérdezett rá minden sallang nélkül arra, ami érdekelte. - A bátyám jéghoki edző, és tavasszal ő vette át a Nanooks hokicsapatát. Gyerekkorunkban szinte mindent együtt csináltunk, nagyon szeretem őt… és borzasztóan hiányzott, amikor elköltözött ide, Alaszkába. Szerettem volna meglepni, és megnézni milyen az új élete, de… Mély levegőt vettem. Még mindig nehezemre esik beszélni a műtétemről. Mr. Fortier látva a habozásomat, érdeklődve előre dőlt az asztal felett, s felkönyökölve zárta össze maga előtt az ujjait. Épp úgy, ahogy Eugéne szokta. - Sajnos váratlanul rosszul lettem, és sürgősen meg kellett műteni a szívemmel. Rándult meg a szám sarka egy pillanatra, majd újabb mély lélegzetet vettem. - Nagyon sokáig voltam kórházban, Eugéne-t is ott ismertem meg… aztán miután kiengedtek, nem vágytam vissza New Yorkba. Fairbanks kisváros, de gyönyörű hely, és szeretek ott élni. Ott van a bátyám, az unokahúgom és… Eugéne. Mosolyodok el, mire az ezredes arcára is visszafogott mosoly ül ki. - A szülei mivel foglalkoznak? - Apukám szintén a médiában dolgozik. A CBS csatornán sportriporter, és a főbb sporteseményeket is ő közvetíti. Mikor megszülettem, már akkor is a TV-nél volt. Anyukám fiatal korában világhírű műkorcsolyázó volt, aztán ahogy egymás után megszülettünk a bátyámmal, visszavonult. Azóta edzőként tevékenykedik… nekem is Ő volt az edzőm, még a műtétem előtt. Én is műkorcsolyázó voltam. Az egész családom nagy sportrajongó. - A lányom balerina, bár ezt bizonyára tudja. Találkoztak már, nem igaz? Fürkészett továbbra is, majd egy pillanatra széttárta ujjait. - Most, hogy jobban megnézem, nagyon hasonlít rá. Nincsenek francia felmenői? Zárta össze ismét ujjait, majd hátra dőlve húzta ölébe a kezeit. Felsóhajtottam. - Nem tudok róla. Édesanyám orosz… apukám ágán a dédszülőkig mindenki amerikai, de előfordulhat, hogy több generációra visszanyúlóan francia gyökereim is vannak. Miután Kolumbusz Kristóf felfedezte az „Új világot”, a fehér emberek szép lassan bekebelezték. Közülünk itt senki se őslakos, mindenki érkezett valahonnan. - Szóval orosz. Tűnődött el egy pillanatra, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó… vagy rossz pont nekem!? - Az Első világháborúban is szövetségesünk volt az Orosz Birodalom, és a Második világháború alatt is együtt harcoltunk a Szovjetunióval. Beszéli is a nyelvet? - Természetesen. Anya sokat beszélt velünk oroszul, és a szünidőt is Oroszországban töltöttük a bátyámmal. Még élnek a nagyszüleim, igyekszem minél többször meglátogatni őket. Helyeslően bólintott. - Fontosak a gyökerek. A fiamat is és a lányomat is úgy neveltük, hogy ezt szem előtt tartsák. Most először ült ki az ezredes arcára egy szívélyesebb mosoly, amiből úgy gondolom, hogy talán sikerült elnyernem valamennyire a szimpátiáját.
- No és mit szólnak a szüleid a kapcsolatotokhoz? – tette fel a keresztkérdést az öreg, a nő vonásait fürkészve, mintha csak sejtené a választ.
Mire beléptek a konyhába, már ösztönösen váltottak át az anyanyelvük dallamos biztonságára. Hiába született már itt a férfi, valóban az anyatejjel szívta magába a francia nyelvet, mi a családon belül egyértelműen mutatta az egymáshoz való szoros kötődést is. Az asztalhoz lépve forgatta maga felé az előkészített palackokat. Anyja nem tette fel a feleslegesen tartott kérdéseket, hogy komoly-e a dolog. A kérdésnek csak akkor lett volna értelme, ha az elmúlt tíz évben láttak volna valakit mellette, azonban mivel semmit nem tudtak fiuk nőügyeiről, várható volt, hogy az első lány akit idehoz, némi megnyugvást okoz majd szívükben. - És mit szól a kapcsolatotokhoz a lány családja? – volt tükörképe a konyhai beszélgetés annak, mi egy pár méterrel odébb folyt. Eugéne felvonva szemöldökét pillantott az anyjára, majd vonta meg a vállát. - Gondolhatod mennyire értékelik azt a 17 év korkülönbséget. - Valóban fiatal. – nyugtázta a nő, miközben megkóstolta a mártást. – Ami azt illeti, ha Elisé hazahozna egy korod béli férfit…nos…bizonyosan én is meglepődnék. – Eugéne nem reagálva a felvetésre, oly percíz elszántsággal bűvölte a bornyitót, mintha valóban nehéz feladat lenne kinyitni. - Szerintem meg örülnél, ha boldognak láthatod. – morogta végül, mire az anyja kezében megállt a kanál, és bekapcsolt az a bizonyos radar, mi csak az anyák sajátja. - Valami baj van Elisével? – a dugó jellegzetes hanggal hagyta el az üveg száját, majd koppant az asztalon. - Túl van egy nehéz szakításon. – mondott csak félig igazat, nem ejtve szót betegségéről. - A koreográfus?! – sóhajtott a nő. – Sajnálom. Pedig komolynak tűnt… - mosta el a kanalat, majd eltörölgetve tette vissza a fiókba, nem véve észre fia döbbenetét.– Pedig olyan lelkesen beszélt róla a telefonban. Örültem, hogy végre talált valakit, és nem valami fantomszerelmet kerget. – Eugéne ezen a ponton ült le a székre, majd akaratlanul is nyelt egyet, próbálva orvosolni a hirtelen kiszáradó szájának kellemetlen érzetét. - Elisé mindig is jó volt a fantomkergetésben. – mondta halkan, mire az anyja nekidőlve a konyhapultnak fonta karba kezeit. - Talán…de ismerem a lányomat, a szertelenségét, a csapongását, és az ábrándos tekintetét is. Évek óta mást se látok, csak azt a tekintetet…és őszintén Eugéne…haragszom arra a fiúra, hogy nem elég neki a lányom. – a férfi felvonva szemöldökét túrt bele hajába, próbálva valami értelmeset reagálni. - Elisé felnőtt nő. Ő maga hozza meg a döntéseit, akár jót akár rosszat szeret. Te…Ti mindent megtettetek érte…értünk, amit emberileg meg lehet tenni. Nincs okotok tovább aggódni. – a nő elmosolyodva ingatta meg a fejét. - Tudod ki az, igaz? - Igen. És hidd el nekem anya, az az egész kapcsolat már akkor halott volt, mikor kipattant Elisé fejéből. – morogta. – Most azonban van esélye a boldogságra…csak ki kell nyitnia azt a makacs elméjét. – a nő azonnal kapcsolva tette össze kezeit. - Végre…nem is vágynék többre. Natheniel a legjobb lenne, ami a húgoddal történhet. Sosem értettem, mért nem léptek már rég. - Mert ebben a történetben mindenki túl önző és gyáva volt. – zárta rövidre a férfi, miközben az ajtó felé pillantott, hol apja megjelent a nála jóval alacsonyabb nővel. A férfi tekintete hálásan villant feléjük, majd váltott vissza a közös nyelvre. - Nos ezredes? Vége a kihallgatásnak? – vonta fel szemöldökét, miközben kezét a nő felé nyújtva vonta magához. Az apja tekintete neheztelően fordult felé, majd morranva válaszolt. - Neki igen! – mosolygott bajusza alatt. – De anyád bárányraguja előrébb való mint a te faggatásod. – vette kezébe fia borválasztását, majd bólintva helyeselt rá.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Váratlanul érte őket. Fogalmaztam diplomatikusan, zavartan nyúlva a kontyomhoz igazítva vissza a fülem mögül előre táncoló szőke tincset. Hálás voltam, amiért Eugéne édesapja volt annyira tapintatos, hogy nem feszegette tovább ezt a témát. Leszűrte belőle azt, amit már amúgy is sejtett… s vélhetőleg meg tudta érteni a szüleim hozzáállását, hiszen neki is van egy lánya, aki alig idősebb nálam. - A kertre néz az ablak? Szabad…? - Természetesen! Állt fel, majd lépett mellém, hogy felsegítsen az asztaltól, és maga elé engedve zárkózott fel mellém, ahogy az ablakhoz sétáltunk, majd hosszú kezével elnyúlva fölöttem húzta félre a függönyt, hogy ne zavarjon a kilátásban. Gyönyörűen rendezett kertet pillantottam meg, tele örökzöld növényekkel, és egy kis sziklakerttel, aminek a csobogója ebben az évszakban nem üzemelt. - Nahát… - Clerice keze munkáját dicséri a kert. Ő álmodta meg ilyenre, én csak itt-ott besegítettem. Tulajdonította feleségének a munka érdemi részét, bár ő is épp úgy kivette a részét abból, hogy ilyen szép legyen a környezetük. Még így télen is barátságos látványt nyújtott a kert, jól esett a szemnek végignézni rajta. - Az ott madáretető? Emeltem fel a kezem a mélyen barázdált kérgű feketefenyőre mutatva, de nem értem hozzá az üveghez. Mr. Fortier felmorrant az orra alatt, mire szemöldökömet kissé felvonva pillantottam fel rá, és az arckifejezése láttán széles mosoly ült ki az arcomra. Eugéne is nagyjából ilyen arcot vágott, amikor szegény Katya-t bemutattam neki. Most már legalább tudom, hogy kitől örökölte az unszimpátiáját a madarak iránt. - Nagyon szép a kertjük, Mrs. Fortier. Húzódtam Eugéne ölelésébe, ahogy az édesapjával beléptünk a konyhába. - Köszönöm! Elég sok időt töltünk odakint. - Én is családi házban nőttem fel, de a mi kertünk inkább hasonlított egy mini sportcentrumra. Hasonlatomra kellemesen csengő nevetést hallatott Eugéne anyukája. - Ugye szereted a bárányhúst, Erin? Mért végig némi aggodalmaskodással, mintha azon tűnődne, hogy vajon vegetáriánus vagyok-e. - Igen, szeretem. Nyugtattam meg, majd mielőtt mindannyian az asztalhoz ültünk volna, pár percre kimentettem magam. Mrs. Fortier megmutatta a mosdót, én pedig megigazítva a hajamat mostam meg étkezés előtt a kezeimet.
Ahogy a nő kilépett, az öreg azonnal visszaváltva a számára kényelmes nyelvre emelte a palackot, majd töltött a fia után magának is. - Itt maradtok? - Ha nem gond. – biccentett Eugéne, majd megringatta az öblös pohárban lévő vérvörös, nehéz italt. - Van elég hely. Sok is kettőnknek. Most, hogy te is elköltöztél még a városból is, szinte mindig üres a ház. – Eugéne csak bólintott a szokásos lemezt hallgatva. - Igazából már hívni is akartunk. Reméljük, karácsonykor hazajöttök Elisével. – lépett az ezredes mögé a törékeny nő, ujjait a szikár vállakra futtatva. – Persze Erin is, és remélem Nathe is jönnek. Meg Lorelie és Oliver. Jó lenne együtt lenni. – Eugéne őszintén bólintott. Valóban jól esett volna egy olyan karácsony, amit a szülei elképzeltek. Csupán az hibázott a tervben, hogy nem ismertek minden részletet a gyermekeikkel kapcsolatban. - Nem tudom Erin hogy tervezi…azt sem tudom, mi náluk a szokás? – vonta meg a vállát Eugéne, majd apja fürkésző tekintetére választ adva folytatta. - Tényleg fogalmam sincs Apa. Nem kibúvóként mondom. – emelte meg a kezét. – Egyszerűen Erinnel a kapcsolatunk…nos…elég rapszodikusan kezdődött. Szóval…nem igazán tervezgettük még együtt az eljövendőket, nem hogy a pár hét múlva esedékes karácsonyt. - Mégis mióta vagytok együtt? – tette fel a keresztkérdést az anyja, mire Eugéne elmosolyodva állt fel. - Az ő vagy az én számításom szerint? – nevetett fel halkan, mikor meglátta a szülei égnek emelkedő tekintetét.
Karba tett kézzel dőlve neki az ajtófélfának pillantott a kilépő nőre, majd dereka után nyúlva vonta magához egy lassú csók erejéig. - Bocs Apámért. – súgta halkan, majd kézen fogva a nőt vezette fel az emeletre, hol a tágas, virágokkal teli előtérből hálószobák sora nyílt . Belökve a legtávolabbi beugróban lévő ajtót tessékelte előre a nőt, majd maguk mögött becsukva pillantott körbe a régi szobájában, mit utoljára az egyetemi szünetekben lakott. A széles ágy fölött futó aszimmetrikus polcok roskadásig voltak teli francia és angol nyelvű könyvekkel egyaránt, akárcsak a szekrények között átívelő helyek is. Az egyik kilincsen futóérmek sora lógott, mit csak anyja tisztaságmániájának köszönhetően nem lepett el a por. A vitrinben számos kotta sorakozott, és habár a zongora nem volt a szoba része, sejtetni engedte, hogy valahol a házban bizonyosan rá lehet találni egyre. Az íróasztalon még mindig egymásra fektetve aludták álmukat az egyetemi jegyzetek, illetve pár sportmagazin, cd, teniszlabda, valamilyen kulcs, és még sok személyes apróság. - Anyámék némileg szentimentálisak. – mosolyodott el az ágy szélére ülve. – Úgy terveztem, hogy itt maraduk éjjelre. Hacsaknem szívesebben mennél szállodába. – pillantott a nőre, rábízva a választást.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ugyan, nem volt annyira vészes… Simítottam végig Eugéne vállán a csókot követően, majd kíváncsian nézelődtem, ahogy felsétáltunk az emeletre. Egy-egy falra akasztott családi képen megakadt a pillantásom… aztán ahogy beléptünk Eugéne régi szobájába, azonnal széles mosoly kerekedett az arcomra. - Te jó ég! Nevettem fel halkan, meglepetten. Itt olyan volt minden, mintha megállt volna az idő. Érdeklődő kíváncsiság csillant a szemeimben, ahogy alaposan végigvonult tekintetem a rengeteg könyvön, az asztalon… az ágyon, a szekrényeken, és magam elé képzeltem Eugéne-t a diákéveiben… itt tanulva a vizsgáira, vagy épp elmélyülten olvasgatva. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy mennyire nagy dolog az, hogy elhozott magával ide. Nem csak arra tartott méltónak, hogy a szülei előtt felvállaljon, de betekintést enged a múltjának ezen részletébe is. El nem tudom mondani, hogy mennyire sokat jelent nekem, hiszen ez hatalmas lépés tőle. Mástól nem lenne az, de tőle igen. A szekrényhez sétálok, ujjaim az érmek alá nyúlnak, majd a tenyerembe emelem őket. Finoman csilingelve koccannak egymáshoz, ahogy átforgatom őket a tenyerembe, megnézve a dátumozást, és a verseny apropóját, amin nyerte. - Nem is mondtad, hogy futóversenyekre jártál... Eresztem vissza mosolyogva az érmeket, majd a fejemet félrebiccentve teszem csípőre a kezeimet, ahogy a könyvek gerincére nyomott címeket futom át egymás után. A francia szöveggel nem tudok mit kezdeni. Magamban próbálom legalább kiejteni… ízlelgetni, de inkább feladom. - Otthon nekem is van néhány orosz nyelvű könyvem. Csehov, Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij… főként a 19. századi írók műveit kedvelem… de a nagyitól kaptam orosz népmeséket tartalmazó gyűjteményt is. Azt is nagyon szeretem. Fordulok Eugéne felé, majd tekintetem végigsiklik az ágy szélén ülő alakján. - Maradhatunk. Úgyis ritkán látnak… Sétálok hozzá mosolyogva, majd leülök mellé az ágyra, és egy mély sóhajjal hátra dőlök, de aztán a kontyom nyomni kezdi a fejemet, így inkább átfordulva könyökölök fel az ágyon, és támasztom alá tenyeremmel az államat. - Mesélj nekem, Eugéne! Milyen volt egy átlagos napod mondjuk… az egyetem első évében? Kérem. Tényleg érdekel! Úgy tűnik, nem csak a szülei szentimentálisak, hanem kissé én is az vagyok… bár talán csak a hely teszi, nem tudom.
Mintha csak a nő mozdulatának tartott volna tükröt, könyökölt le maga is az ágyra, a másikat fürkészve. - 16 éves korom óta minden nap futok. Még most is, többnyire kora reggel, bár már közel sem annyit, mint régen. Kitisztítja a fejemet. – mondta halkan. – Futás közben minden a helyére kattan, minden egyértelművé válik. – került végre helyére a még mindig szikár alakjának oka, miközben ujjai a nő derekára futva simították végig a blúz alatti ívet. - Az egyetemi években keveset voltam itthon. A Sorbonne-ra jártam, Párizsba. Csak a szüneteket töltöttem itthon, és azt se mindig. Olykor a kollégium jobb szórakozást ígért, mint a családi fészek. Azonban amikor itthon voltam, egy átlagos napom futással indult. Majd anyám vajas croissant és kávé reggelije…majd meglátod reggel. – mosolyodott el. – Aztán a nap nagy részét Elisével töltöttem. Akkoriban lehetett kb. 4 éves. – révedt a távolba egy hosszú pillanatra. Akkor még minden annyira egyértelmű volt. – Délutánonként Nathel, Lorelieal, és Paullal lógtunk együtt valamelyik bárban, billiárdklubban, borozóban, koncerten…és épp olyan dolgokat csináltunk, mint manapság a 20 éves, értelmiséginek készülő emberek. – vonta meg a vállát keserédesen. Azóta mennyi minden történt…Paul halott volt, Loreile összeomlott, Oliver rákos lett, Elisé felnőtt és…nos…hibát hibára halmoztak. Pár pillanat volt csak, míg a távolban merengett, majd újra felvéve a fonalat vonta közelebb a nőt. - Örülök, hogy itt vagy. – vonta össze szemöldökét, talán saját szavain gondolkodva el, hogy valóban kimondta-e azokat. - Eugéne…gyertek enni… - hallatszott valahonnan a lépcső aljáról anyja hangja, mire a férfi elmosolyodott. - Na, ez se sokat változott. Apám még nyolc előtt fel fogja ajánlani a lehetőséget, hogy alhatsz Elisé szobájában, csupán a korodra való tekintettel. – magasodott a nő fölé, majd csókolta meg hosszan. - Ha meginogsz, véged! - szakadt el nehézkesen, majd kezét a nő felé nyújtva segítette fel őt is.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Ujjaim Eugéne alkarjára futottak, finoman cirógatva miközben hallgattam. Megértően bólintottam, majd elmosolyodtam. - Azt tudtam, hogy szoktál futni... Hunyorítottam huncut csillogással a szememben. Egyébként egyszer láttam a futócipőjét, meg előfordult, hogy megébredtem korábban a telefonom jelzésénél, amikor ott aludtam nála, és nem találtam magam mellett... amikor meg rendesen felébredtem már, akkor fitten... kifürödve pörgött, mint aki magába döntött fél liter kávét. Egy sportember észreveszi a frissítő testmozgás jeleit a másikon. A verseny viszont valóban meglep. - Nem gondoltam volna rólad, hogy a másokkal való megmérettetés ilyen formája vonzott. Nem szeret a középpontban lenni. Elisé buliján is inkább a háttérben maradt... a jótékonykodását se veri nagy dobra. A versenyzéshez mégis kell egyfajta hiúság, magamutogatás. Én is szerettem, hogy a középpontban lehetek, hogy szeretnek... hogy ünnepeltek... de nem ez volt az, ami motivált. Ez inkább a fűszere volt a karrieremnek, vagy a mankója. Amikor már nagyon ki voltam készülve testileg-lelkileg a kemény felkészülésektől, az emberek kedvessége és szeretete... biztatása sok erőt adott. - Párizsban mindig csak a téli hónapokban jártam. Nagyon szép város... bár egész Európa gyönyörű. Sok helyen jártam már, de úgy igazán kevés helyet ismerhettem meg. Feszített volt a tempó. Minden a verseny körül forgott... mondjuk volt néhány hely, ahol jó fejek voltak a szervezők, és elvittek minket városnézésre. Irigyellek. Így utólag már érzem, hogy jó lett volna, ha nem New Yorkba járok egyetemre... nekem kimaradtak az ilyen kolis bulik az életemből, bár a kori miatt nem is lehetett volna összeegyeztetni, hogy máshova járjak. Jackson is nagyon ritkán járt haza, ő is inkább csak az ünnepekre... meg nyáron... nyaralni a családdal... meg néha én is meglátogattam az egyetemen, de az csak ilyen pár napos kiruccanás volt. Őt ilyen szempontból nem fogták anyáék keményen, de hát nem is anya volt az edzője... Vontam meg finoman a vállamat, majd Eugéne merengő tekintetét kezdtem fürkészni. Az ágymatrac finoman benyomódott alattam, ahogy a gyengéd húzást megérezve közelebb húzódtam Eugéne-hez, majd kezem... ami eddig a felkarján pihent, tovább siklik a vállára. Nem tudom, és nem is akarom leplezni az örömöt, ami a szemeimben csillan, ahogy meghallom a szavait, amik felmelengetik a szívemet. - Köszönöm, hogy meghívtál. Sokat jelent... A hangra finoman összerezzentem, majd halkan felkuncogtam. - Ez viszont fura. Nem szoktam hozzá a szülői felügyelethez, szóval jobb ha öt percenként emlékeztetem rá magam, hogy úgy kell viselkednem, mint egy földre szállt angyalnak. Mr. Fortier közelében ez mondjuk nem is olyan nehéz, eléggé fegyelmet parancsoló aura lengi körbe... vagy csak én beszélem be magamnak amiatt, mert magas rangú katona volt. Kitekert nyakkal pillantottam az ajtó felé, majd visszafordultam Eugéne-hez, és felszaladt mindkét szemöldököm. - Ó, ne már... Egy pillanatra lesápadtam a gondolattól... majd átcsúszva a hátamra, fontam a férfi nyaka köré mindkét karomat... hogy belesimulhassak a csókunkba. - Így nehéz lesz földre szállt angyalnak maradnom. Suttogtam vágyódva Eugéne ajkaira, még egy csókot lopva, mielőtt teljesen eltávolodott volna, majd kisebb sóhajjal haraptam az ajkamba, mielőtt elfogadva a segítő jobbot felálltam. Gyorsan megigazgattam a blúzomat, és a kontyomat, aztán Eugéne előtt haladva lesétáltam a földszintre. - Tölthetek? Emelte meg gyakorlott mozdulattal az üveget Mr. Fortier, és pillantott a tányérom előtt levő borospohárra, miután Eugéne hellyel kínált az asztalnál. - Igen, köszönöm. Bólintottam, aztán mikor már mozdult, hirtelen a pohár után kaptam. A mozdulat reflexből jött, és annál gyanakvóbb pillantást, amilyet Mrs. Fortier vetett rám, majd a fiára... aligha lehetne felülmúlni akár egy Oscar díjas színésznőnek se. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt sikerült megfagyasztanom a levegőt, és ebből csak én vagyok képes kihúzni magunkat. Zavartan megköszörültem a torkomat, majd a poharat visszacsúsztattam a helyére, és balommal a blúzom nyak alatti részét érintettem meg. - Elnézést. Ebéd után be kell adnom magamnak a gyógyszeremet, és nem tanácsos közvetlenül előtte, vagy utána alkoholt fogyasztanom. Mosolyodtam el haloványan, nem merve Eugéne-re nézni. Egyébként nem hazudok. Tényleg vár rám ebéd után a fecskendő. A repülőút miatt nem akartam reggel beadni magamnak, nehogy megzavarjon... mégis csak nyomáskülönbségnek voltam kitéve. - Sokáig kell szedned? Lassan Mrs. Fortier-re emeltem a tekintetem. - Igen. Életem végéig. Remélem, hogy idővel átválthatok tablettára. Kényelmesebb lenne... - Azzal is vérzékeny maradsz. A lényegen nem változtat. Felesége szúrós pillantására Mr. Fortier kihúzta magát, majd lassan felvonta a szemöldökét. Nem értette a feddést, hiszen csak tényt közölt. - Kétlem, hogy Erin szívesen beszélne erről. Inkább váltsunk témát. - Alaszkában karácsonyozol? Merítette kanalát Eugéne édesapja a levesbe, élve a témaváltással... ám egy olyan témát felhozva, amitől Eugéne édesanyja lassan a plafonra emelte a szemeit. Most először pillantottam Eugéne-re, aztán az édesapjára, miközben a kanalat a levesbe merítettem. - Még nem tudom hogy lesz. December végén derül ki, hogy maradhatok-e az újságnál jövőre is... emiatt nem nagyon tervezek elutazni New Yorkba. Jackson már szólt, hogy szeretnék, ha velük tölteném legalább a Szentestét... meg aztán idén nyáron nem láttam a nagyiékat sem, szóval már másfél éve nem voltam náluk. Jó lenne hozzájuk is elmennem, bár kétségtelen, hogy az nem két napos kiruccanás lenne. Ráadásul Eugéne-el is szeretnék lenni, igaz még nem beszéltünk a karácsonyról, de jó lenne, ha jutna egymásra is időnk. New Yorkba semmiképp nem megyek. Rossz lesz anyáék nélkül a karácsony, de borzalmasabb lenne egy vitával és veszekedéssel szétrombolt ünnep. - Szóval a szüleitek jönnek hozzátok Alaszkába? Vonta fel kérdőn a szemöldökét Mr. Fortier.
Kezdőlap
Ez most a záróm, de ha gondolod kezdhetünk majd egy újat! ^^ //
