A borsos árakért diszkrét, bizalmas környezet és a közkórházaknál jóval magasabb nívójú felszereltség várja a szépülni/gyógyulni vágyókat. A plasztikai sebészet, nőgyógyászat mellett számos más területtel is foglalkoznak - bőrgyógyászat, rehabilitáció, kényszerbetegek kezelése, stb.
*** Dr. Rhydian Winter - Kardiológus és Szívsebész, Magzati- és Gyermek Szívspecialista Második emelet 3 Rendelési idő: Hétfő - Kedd: 9:30 - 12:30 Csütörtök: 17:00 - 20:00 *** Dr. Marie Bianchi - Sürgősségi orvos és Onkológus Második emelet, 5-ös rendelő Kedd 9:00-12:00 Szerda 16:00-24:00 (ügyelet) Csütörtök 12:00-18:00 Szombat 16:00-24:00 (ügyelet)
Miután túljutottunk a kis közjátékon, ami Bruno és köztem történt a telefon-ügy miatt, megvontam a vállam és a sarokban lévő asztalhoz sétáltam. Istenem, életem legnagyobb hibája legyen, hogy nem veszem fel azt a rohadt telefont. Azt se tudom, hogy minek van, olyan ritkán használom mostanság. Szívem szerint kidobtam már volna az első kukába, ha lett volna hozzá merszem. Meg persze, ha nem mindenki ezen zargatott volna. Letettem a kávékat az asztalra és felkészítettem magamat lélekben arra, hogy ideje a munkára koncentrálni. Biztosan ment volna, hogyha nem hozza fel Henry a múltkori találkánkat, ő is tudja, hogy nem jókedvemből száguldoztam, mint egy őrült. Az is vagyok egyébként. Üdv Dora a való világban, ahol az élet nem habostorta, merre mászkáltál eddig? Ahogyan felém lépkedett, automatikusan hátrálni kezdtem. Mert borzasztóan megijesztett így véresen és nem tudtam, hogy mire számítsak ezúttal tőle. Ezek szerint arra, hogy beköp. -Hányszor kérjek még bocsánatot azért, mert egy idióta vagyok? -emeltem fel a hangom félelmemben. -Ragasszak egy cetlit a homlokomra, hogy jól olvasható legyen? Netán nyomtassak egy pólót és mászkáljak abban, hátha összefutunk a városban mászkálva? -a cinizmusba menekültem, az egyik legjobb védekező technikám. Bár jelen pillanatban, ha szépen akartam volna fogalmazni, „baszhattam az egészet úgy, ahogy van”. Pedig egyáltalán nem volt célom felcseszni egyikőjüket sem. Felvontam a szemöldököm, ahogyan Bruno felé fordultam: -Azért nem hívtalak, mert nincs szükségem köpeny nélküli szuperhősökre. Meg nem akartam, hogy ez legyen belőle, hogy majd te kimentesz mindenből Bruno, csak azért, mert a szárnyaid alatt vagyok. Egyébként köszönöm, megvan a jogsim, de gyalog mászkálok. Tudod, formában kell tartanom magam. Talán meg kéne tanulnom kussban maradni, mert szerintem ezzel a nagymonológgal egy életre elástam magam mindkettőjük szemében. Jó napot kívánok, egy ásd el magad felszerelést szeretnék kérni. Legyen inkább kettő. Bár, Henry-t ismerve őt pont nem érdekelte, de Bruno… pont neki nem akartam csalódást okozni. Ennél még az is ezerszer jobb lett volna, hogyha leordítja a fejem, ha kirúg, ha bármi, de ez a csend elviselhetetlen volt. Nem vagyok normális. Micsoda újdonság. Kisiettem a konyhába egy szó nélkül, hogy kivegyem a hűtőből a Henry által kért kólát és miután párszor megfejeltem képzeletben a szekrény ajtaját, átmentem Bruno irodájába is. Kutakodtam egy darabig az alkohol után, hogy ne kelljen visszamennem, és mivel egyedül voltam, szabadjára engedtem pár könnycseppet is. Elég sokszor volt hangulatingadozásom az évek során, viszont kifogások keresésében jó voltam, így ráfogtam a ciklusomra. Azért vagyok érzékeny. Pont. Véletlen sem azért, mert összetörtem Bruno szívét. Letöröltem a könnyeim és mosolyogva visszatáncikáltam. Egy idióta vagyok, de nem teljesen hülye. Mielőtt lepakoltam volna a cuccaim, rászántam magam a dologra. Nem akarom, hogy mindketten utáljanak csak azért, mert képtelen vagyok befogni azt a nagy, lepcses számat. -Nem tudok beismerő vallomást tenni, nem is akarok. Csak szimplán szeretnék elnézést kérni mind a kettőtöktől. Őrmester úr -szalutáltam felé egyet – sajnálom, hogy figyelmetlen voltam. De köszönöm is, mert sokat tanultam. Bruno – néztem rá – bocsáss meg, hogy előbb beszélek, mint gondolkodok. Nem úgy értettem. Odaléptem a kis betegünk mellé és átnyújtottam a cuccokat, amikért az előbb kimentem. -Tessék Henry, kóla, whisky, pohár, pincérnőnek jattot is hagyhatsz -magyaráztam. Reméltem, hogy nem hallatszik a hangomon semmi más a vidámságon kívül. Egész jó színésznő lennék. A munkámnak ezt a részét különösen szerettem, törődni azokkal, akik betértek hozzánk. Tágra nyílt szemekkel néztem Henry-re, mert igaza volt, tényleg meglőtték, hiába viselt védőfelszerelést. Asszem inkább kérek majd tőle egy listát, hogy melyik részeket kerüljem el. Hiszen rendőrként az állampolgárok védelme is a feladata. Mennyire fog szeretni engem azért, hogy ilyenekkel fárasztom. De, ha normális életet akarok ezek után követni, akkor kénytelen leszek ilyenekkel is tisztában lenni. Elvettem Bruno kezéből a röntgenképeket, amiket eddig nézegettem. A kérésére elemezni kezdtem őket és elgondolkodtam a válaszon. Hogy hogyan állnék neki? Eltűrtem a hajam és szólásra nyitottam a számat: -Először is, fertőtleníteném a területet. Mivel látom, jó mélyen van, így ejtenék egy bemetszést a vállán, nagyjából itt -mutattam a felvételre. -Szerintem csipesszel ki lehet szedni, de csak akkor, ha elég széles a bemeneti vágás és tudjuk pontosan, hogy merre található a golyó. Bruno kívánsága alapján nem lestem és próbáltam a legjobb tudásom szerint választ adni. Maximum orbitálisan nagy hülyeséget mondok, de azért vagyok itt, hogy tanuljak. Reménykedve pislogtam rá, hogy jót mondtam-e. Az előbbiek után kétszer annyira kell pedáloznom, hogy rendeződjön valamelyest a kapcsolatunk, de féltem, hogy olyan törést okoztam, amit nem lehet sem eltűntetni, sem elfedni. -Bírod Henry? Töltsek neked még egy pohárral? -kérdeztem aggodalmasan. Fogalmam sincs, hogy hogyan bírta ki ébren ezt a hatalmas szenvedést. Hallottam felőle valami morgásszerűt, de betudtam annak, hogy fájdalmai vannak. Nem csoda. -Szólj, ha kell bármi, itt vagyok.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ha Bruno mondja... Akkor biztos úgy van. Örülnöm kéne, hogy értékei a humoromat, de ez a baj velem és a világgal. Az emberek túlnyomó többsége azt hiszi, hogy viccelek, miközben nálam ez a normális. Ha komplett kar nélkül jöttem volna be ide, akkor is pontosan ennyire lennék "humoromnál". Szar ügy, de ez van. - Egy vén szar, az vagy. - nevettem fel az okfejtésére - Whisky, sör, minden más, ebben a sorrendben, de ártson. Csak én meg simán szar vagyok, gondoltam, lehúzlak, ha már elviszel. A kaviárt is utálom, de a bélszín jöhet. Nagyon is jók voltak a megérzései velem kapcsolatban, de nem én lennék én, ha nem dobtam volna be az idiótát, aki egyszer csak a kezébe kap egy fekete hitelkártyát, és olyanra is költ belőle, amire amúgy sosem tenné. Na jó. Talán igaza volt. Mégis csak megmaradt a humorom. Azt mondta, hogy röntgen kell, legyen hát. Nem vitatkoztam, nem ágálltam, csak furcsáltam, mert nem vagyok hozzászokva, ennyi. eszembe sem lett volna a kedves édesanyját a számra venni, hát gondolom halott, hát minek néz ez engem? Ja, pont annak ami vagyok. Ezt nem nyerhetem meg. - Nekem mindegy hombre, te vagy a főnök, csak nem vagyok ilyen úri ellátáshoz hozzászokva, ennyi. Éppen ezért (hálából is) befogtam, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban lehessenek kész a felvételek, és amikor már azt hittem, hogy az élet szép, csak mert jó gyerek vagyok, kiderült, hogy mégis inkább acélbetkóssal rúg állon, csak mert megteheti. Dora közeledett, én meg valahol bepánikoltam a kényelmetlenségem mellett, szarul jöhet ki ez az egész dolog farkas-ember viszonylatban. - Látszik, hogy nem vagy fakabát. - fűztem hozzá, mert én minden "kéremmel" max odáig jutottam, hogy vagy lehánytak vagy kis híján kikaparták a szememet az olyan elvadult Karenek, akik nyilván nem az Ő vendégköre - Ha te mondod... Legfeljebb annyiból nyugtatott meg a magabiztossága, hogy jóval idősebb volt, mint én, és hiába utáltam, Patnek is mindig rendre igaza volt velem szemben. Ráadásul Ő ismerte jobban a csajt, szóval akár csak emiatt is muszáj voltam hitelt adni neki a helyzetet illetően. Ha gáz lesz, és jön a Sumi, majd legfeljebb mutogatok, hogy Bruno volt a főnök.
Amint Dora belépett, én egy darabig csak figyeltem és hallgattam, hogy mit balhéznak ők ketten, és amikor üresjárat volt, akkor szólaltam meg. De a csaj utána rövid úton nagyon gyorsan pörgetett fel a nulláról azzal, ahogy előadta, mi történt. Megindultam felé, és elkaffogtam Brunónak, hogy mi történt valójában, lerántva a leplet arról, hogy tán még engem hozzon azzal szarba, hogy csak kedvtelésből kapcsoltam le és rángattam be. Meg a lófaszt! Hátrált. Úgy párolgott a bőréből a tőlem való félelem, mint a legszebb afrodiziákum, ami éltette a Haramiát, ami élvezettel úszott a fölényben, ami... Ami annyira elnyomottan élt a lelkemben, hogy minden meglengetett falatra elődugta az ördögi vigyorát. A Farkasom azonnal lángokban állt, szinte a nyálam is kicsordult, mert végre... Végre itt van ez a semmi, ez az ember, ez a lány, akit fél pillanaton múlna feltépnem. Már nem kellene semmin gondolkodnia. Áldozat. Gyenge. Akinek lakmározhatnék az érzéseiből úgy, ahogy a húsából is. Még közelebb nyomultam felé, egyre csak fodrozódó energiákkal, amíg azt nem éreztem, hogy Bruno farasa láncot tesz az enyémre, én pedig ennek okán csak a maradék emberi indulatommal válaszoltam Dora szavaira, némileg tisztább fejjel fel is fogva azokat. - Ne legyél újra és újra idióta baszod, akkor nem kellene matricáznod meg faszom pólókat hordanod! - rivalltam rá, és tényleg azért voltam amúgy pipa, mert - Hihetetlen vagy bazmeg, itt van neked Bruno, van egy rendőr ismerősöd, jóban vagy a Pit egyik kisfőnökével, még a nejem is bírja a fejed, és közben azon picsogsz, hogy neked nincs senkid. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, kurva feleslegesen ugatunk, te magadtól vagy továbbra is az a picsa, akinek fáj az élet, mintha nem mondtam volna legutóbb, hogy üdv a világban, nem csak te szenvedsz benne... Akkor hordjál pólót, leszarom, de engem felejtsél el. Én megpróbáltam. Dakota megpróbálta. Gondolom - Bruno is megpróbálta többször is, mint mi. Sarkon fordultam, és ahogy Bruno sem, én sem vettem a továbbiakban tudomást a lányról. A hím kérdése pedig hiába szólt nekem, mégis Dora válaszolt. Én csak megvontam a sértetlen vállam. - Nem én intéztem, ellenállás miatt muszáj voltam bevinni. A bírónál biztos működött, ami nálam már nem. Onnantól, hogy ott hagytam, le is vettem magamról minden további felelősséget. Adtam neki tippeket, amiket vagy megfogadott vagy... inkább nem. Ezek után én már tényleg csak túl akartam lenni az egészen, elhelyezkedtem a számomra kijelölt helyen, és whiskyt vagy kólát kértem. - Cowboy? - kérdeztem vissza értetlenül - Az se tegnap volt, mikor utoljára így hívtak. Beköpött a nejem? Röffentem fel, miközben Dora elveszett a látóterünkön kívül. Éreztem, hogy szarul van. Nem tudtam volna nem érezni, de nem érdekelt. Mármint, de, viszont... Egy szavamat sem vontam volna vissza. Bármi is az oka, még mindig nem tudja, mi az az igazán mély pont az életben, szóval úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna, Bruno felé sem intéztem kérdést, hogy vajon oké lesz-e. Ő baja. Ő gyakornoka. Nem az enyém. - Jól van, minden meg van bocsátva, csak most egy kicsit kussoljál. Magamhoz kaptam a whiskyt üvegestül, előre le is küldtem húzóra a negyedét, aztán csak szenvedtem és Dorának adtam életvezetési tanácsokat. Magamat úgy-ahogy visszafogva mordultam fel, ahogy Bruno közben nekem látott és Dora kérdésére csupán csak továbbra is szenvedő keménységgel válaszoltam. - Baszd meg a poharad. - Bruno beljebb hatolt, megrándult az arcom - Csak hagyjál szenvedni, a többit megoldom. És meg is oldottam, közben kicsit sajnálva, hogy megint hegfoltos lesz a hátamon a tetoválás, de ez legyen a legkevesebb. Csak ne szóljanak hozzám és hagyjanak inni, és... Akár... - Gondolom, az ki van zárva, hogy gyújtsak egy blázt, he? Kérdeztem nyögve Brunótól, és ha valamilyen csoda folytán az öreg mégis rábólintana, akkor Dorát irányítottam el a levetett dzsekimhez egy szálért.
- Mondanám, hogy te is leszel még az, de… inkább sok sikert hozzá! - nem mint ha annak drukkoltam volna, hogy ilyen fiatalon dobja fel a talpát, de vérfarkasnak lenni alapból nem feltétlenül életbiztosítás, ha még hozzávesszük azt, amiket Solomontól nemrégiben megtudtunk, vagy csak szimplán Henry életstílusát… azt hiszem, tényleg szüksége lesz a szerencsére hozzá. Aztán ki tudja, lehet nem is akar megöregedni, vagy ennyi idősen is ugyanilyen nagyra nőtt gyerek marad. - Egye fene, úgy is szoktam jótékonykodni. Mást nem vedd úgy, megvan a szülinapi ajándékod. - zártam a témát könnyedén, nem sokkal mielőtt Dora belibbent a rendelőbe, ideje volt felhúznunk az álarcunkat, hacsak nem akarunk az őrzőkhöz is menni emléktörlés végett.
Nem hallotta a telefont, tipikus… de itt van, sok értelme nincs bánkódni miatta, meg eleve, miután nem vette fel, valahol már számítottam rá, hogy ez is benne van a pakliban. A világ azért nem dől össze, attól legalábbis nem félek, hogy nagy galibát okozna. Ha még valami tapasztaltabb segédem esett volna be, akkor talán. Hamarosan pedig az is kiderült, mi ez az egész üldözéses, rendőrségi sztori, amibe a lány keveredett. Nem mondanám, hogy büszke vagyok rá, sőt, inkább csalódtam benne amiért ilyen felelőtlenül viselkedett, de ezt úgy sem itt és most fogom vele megbeszélni, ráér később. Már csak azért is, mert úgy tűnik, neki és Henrynek is bőven van mondanivalója egymás számára, hadd mondják, úgy sem látják egymást napi szinten. Érzem Dora félelmét, hogy ne érezném, ahogy azt is, a másik farkasra milyen hatással van, a fenébe is! A bennem szunnyadó farkas néhány pillanatig csak szótlanul figyeli őket, nem avatkozva közbe, várva, mennyire tudja – vagy akarja a „kölyök” – kordában tartani a benne szunnyadó fenevadat, de úgy tűnik, túl nagy a kísértés. Mielőtt még elfajulhatna a dolog, közbelép, nyugalmat árasztó energiáival körbeölelve, lefogva a másikat. Mint ahogy egy szülő öleli át a dackorszakos, tomboló gyerekét, szeretlek, de amíg nem higgadsz le, addig úgy sem engedlek sehová. Ez van, toporzékolhatsz, ahogy akarsz, úgy is én vagyok az erősebb. Henry stílusán bőven lett volna mit csiszolni, de kivételesen valamilyen szinten egyetértettem vele. Elhiszem, hogy könnyebb utólag bocsánatot kérni, mintsem óvatosnak lenni, és ha másra nem is, remélem arra jó ez az egész incidens, hogy tanul belőle. Nekem pedig arra, hogy ráébredjek, lehet, hogy nem sikerült elég jól felmérnem a helyzetet korábban, nem figyeltem a lányra eléggé. Mert bár papíron „csak” a főnöke vagyok, nem árt figyelembe venni a tényt, hogy milyen fiatal, tapasztalatlan, és mindennek ellenére egyes egyedül érkezett egy teljesen ismeretlen helyre. Távol a családjától, távol mindentől, amit szeret, vagy ismer, nem csoda, ha össze van zavarodva, vagy még nem igazán találta meg a helyét. Senkinek sem megy egyik napról a másikra. Aprót bólintottam arra, hogy még van jogosítványa, majd Dora kiegészítésére is, miszerint ennek ellenére egyelőre nem használja. Helyes, legalább nem teljesen reménytelen a helyzet. Ha ezek után még mindig szemrebbenés nélkül azzal járna, lehet leülnék elbeszélgetni vele. - Értékelem a meglátásodat és az igyekezeted, ettől függetlenül nem szégyen belátni, ha néha segítségre van szükségünk. Másfelől pedig utólag is szólhattál volna… nem tudom, az egyetemi tanulmányaidat mennyire befolyásolják a különféle szabálysértések, de ha idővel orvosként szeretnél dolgozni, elég könnyen visszásan sülhetnek el. - hiszen hogy lehet felelősségteljes ember az, aki folyton folyvást életveszélyes helyzetekbe keveredik, ráadásul önhibájából? Másfelől, nem szeretném, ha meglepetésként érne, hogy egyszer csak beállítanak a rendelőmbe a rend őrei, hogy valami olyat tett, amit nem kellett volna. - Nem, nem igazán szoktunk rólad beszélni. Őszintén szólva, a nagymamájáról több szó esett már. - vallottam be, azt meg, hogy tudja-e, mi az egésznek a magyarázata, beavatta-e a felesége a közös „titkunkba”, nem firtattam különösebben – De ezek szerint neked is bejön ez a „western” téma? - kérdeztem vissza könnyedén, amíg Dora az italokat keresgélte, mint ha nem az előbb nyomtunk volna le valami brazil szappanoperába illő jelenetet mi hárman. Igaz, már nem volt könnytől maszatos az arca, a szemein azért még látszott, hogy kissé érzékenyen érintette az előbbi közjáték, de… inkább most pityeregjen miatta, mintsem elcseszi az egész életét ilyen fiatalon. Az érzéseiről meg inkább ne is beszéljünk, farkasként szerintem egy pár hetes kölyök is egyből kiszúrta volna, hogy mi a helyzet. - Semmi gond, Dora. Majd később megbeszéljük. - zártam le a témát, elvégre most tényleg volt fontosabb dolgunk, semmi kedvem itt tölteni az egész délutánt Henryvel, úgyhogy essünk túl rajta, a rend buzgó őre hadd siessen haza az asszonyhoz. A gyakornokom addig megkapta a röntgenképeket, meg egy feladatot mellé, addig se unatkozzon, én meg nekiláttam, hogy kioperáljam azt az eltévedt lövedéket. - Ha úgy nézzük, technikailag nem annyira mélyen, csak rossz helyen. De gyógyulás meg rizikó szempontjából jobb megkerülni a csontot, mintsem átfúrni, az izmok gyorsabban összeforrnak. Ami a golyót illeti, ha van legalább két képed a megfelelő szögből, akkor már pontosan be tudod határolni a helyét. - hívom fel a figyelmét egy apró lényegre. Csonttörésnél, ahol csak a törés tényét kell megállapítani, egy is bőben elég, de mivel nem akarom szétszabdalni Henry fél vállát, ezért készült esetében két felvétel. - Gondolatolvasó vagy, képtelenség normálisan kiszellőztetni, ráadásul ez steril terület. Ha végzünk, utána annyit pöfékelsz, amennyit akarsz. - úgy sem a tüdőrák fogja elvinni, meg esetében a regenerációt sem igazán befolyásolja a dolog. Egy sima embernél azért más téma… - Mindjárt kész is vagyunk… - adtam némi visszajelzést Henrynek, de úgy tűnt, amit még az érkezése előtt készítettem elő csipesz, ide kevés lesz – Dora, adnál kérlek a 200 mm-es hajlított végű csipeszt? - pillantottam felé, a helyét már úgy is tudja, melyik fiókban találja a sterilizált eszközök között. Ha pedig megkaptam, jöhetett az igazság pillanata… nem mondom, hogy fájdalmasabb lehetett, amíg kiszedtem a golyót, de az biztos, hogy nem kellemes. Ellenben egy fél percig sem tartott az egész, és a golyó már koppant is az odakészített kis fém tálkában. - Kéred emlékbe? - dobtam be félig komolytalanul Henrynek, tudja a fene, mennyire kötik gyengéd szálak hozzá… vagy akar-e kezdeni vele bármit, akár nyomozás szempontjából – esetleg pont leszarja az egészet.
Oké, életem során több olyan helyzetbe is kerültem, amelynek során a legtermészetesebb reakcióm a félelem volt. Néztem horrorfilmet, kellett nagy döntést hoznom, vesztettem el szerettemet… De embertől még nem ijedtem meg ennyire, mint most a felém lépkedő rendőrtől. Ösztönösen lépkedtem hátra, nem tudva, hogy mi lesz a végkimenetele a dolgoknak. Nem szerettem volna úgy végezni, mint egy légy a falon. Szétkenve. Erősen bennem élt a gyanú, hogyha Bruno nem lenne ott, akkor tényleg erre futott volna ki az egész. Azt hittem, hogy nem fajulnak el ennyire a dolgok, de azt hiszem, hogy Henry és én is mind a ketten túlságosan hirtelen lobbanunk és mondjuk ki azt, ami eszünkbe jut. De legalábbis én biztosan és az ő reakcióiból ítélve nem voltam annyira eltévedve. Kósza közös tulajdonságunk. Bleh. Igyekeztem visszafogni magam a többiek kedvéért, de nehezen ment. Nem vagyok jártas abban, hogy hogyan is nyugtassam le magam pillanatok alatt. Talán kéne keresnem otthon a neten valami lélegzőgyakorlatot, ami segíthet ilyen elbaszott helyzetekben. Próbáltam arra koncentrálni, ahogyan a szavakat formálta a két férfi ajka és felfogni, hogy pontosan mi is hangzott el. -Kénytelen leszek rohadt matricákkal járni, vagy postitekkel, hogyha ezen szenvelgünk. Oh… Oh! -csaptam a homlokomra hirtelen. Kívülről valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy idióta. Ez senkinek sem újdonság. Viszont én úgy éreztem, mintha fény gyúlna a fejem felett. Mint aki egyszerre megvilágosodott és más szemszögből látja a dolgokat. Pedig dehogy is, csak Henry mondta ki azt, amire csesztem eddig gondolni. Vagy csak lusta voltam meglátni. Mindenesetre úgy tűnt, mintha hirtelen megtaláltam volna az élet értelmét. Jó, még mindig szeretek túlzásokba esni és ez csak egy könyv oldalán állná meg a helyét. Ehhez képest igyekeztem Brunonak normálisan válaszolni. Végül is, nem az ő hibája, hogy néha lassú a felfogásom. -Köszönöm szépen, de az a helyzet, hogy jobban szeretem magamnak intézni a dolgaim. Viszont nagyra értékelem, hogy felajánlod a segítséged. Az egyetemmel pedig remélem nem lesz gond. De értem, hogy mit szeretnél mondani -erőltettem egy gyenge mosolyt az ajkaimra. Lehetséges, hogy Henry egy bunkó és én voltam a hülye a tetkóval. Az is lehetséges, hogy a világfájdalmam a képemre van írva, mert nem mindig van arra energiám, hogy elrejtsem. Sőt, az is lehetséges, hogy szimplán balfasz vagyok. Amíg a rendőrbácsim nem mondta, valahogy eszembe se jutott, hogy vannak itt emberek Alaszka kietlen tájain, akik kedvelhetnek annyira, hogy elviselnek. Azért reménykedtem benne, hogy ennél jobb a helyzet, de már ez is haladás volt. New York és a filmekbe beillő üldözős jelenetünk után nem sok ember maradt, akihez fordulhattam volna „vészhelyzet” esetén. Pedig de. Mert ezek a kapcsolatok máris őszintébbnek tűntek, mint azok ott a kollégium falain belül. És ki tudja, de valami jó is kisülhet ebből. Őszintén remélem. Csak mivel szokásom elég könnyen elrontani a dolgokat, figyelnem kell erre. Pozitívumokra koncentrálni. Eme szentimentális dolgokat is felírtam arra a számlára, hogy biztosan meg fog jönni, azért vagyok ilyen. Fájdalmat okozok Bruno-nak azzal, hogy bunkó vagyok vele. Henry-nek meg azzal, hogy egy idióta. Én is látom, köszi. Csak nehéz változtatni bizonyos dolgokon, és nem egyik pillanatról a másikra fog megtörténni. Miért nem képes senki sem időt adni? Azt hiszem ideje lenne új szinonimát keresnem magamra. Meg nem kifogásokat gyártani a nyilvánvaló tények mellett, de erre még nem álltam készen. Könnyebb volt pár könnycseppet ejteni és egy fokkal jobban is éreztem magam utána. Visszasétálva úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Nem kell minden apró szarról tudniuk. De azért érdemes volt bocsánatot kérnem tőlük, mert úgy éreztem, mintha egy egész szikla szakadt volna le a vállamról, miután mind a ketten elfogadták a sajnálkozásom. Apró, bébi lépések. Igyekeztem a kiadott feladatra koncentrálni és Henry kérésére legalább egy kis ideig csöndben lenni. De hajtott a tanulási vágy és az, hogy megmutassam, mit is tudok, így válaszoltam Bruno-nak. Ezek szerint rosszul. Sebaj. Ezért végzi ő a műtétet és nem én, szegény beteget nagyon sajnáltam volna, ha az én kezeim közé kerül. -Ah, erre nem is gondoltam -ismertem be a hibámat. -Valóban nem lenne szerencsés plusz sérüléseket okozni a páciensnek, hogyha nem muszáj. Ha pedig normálisan elvégezzük a műtétet, tehát a megfelelő helyről közelítjük meg a golyót, akkor a gyógyulási időt is csökkenthetjük. Hamarabb visszamehet Henry rosszcsontokat elkapni -kuncogtam. Kezdett javulni a kedvem. Kedvenc főnököm kérésére odatáncikáltam a fiókos szekrényhez és miután kinyitottam, gondolkodás nélkül kivettem a kért tárgyat. Ez még ment. A tenyerébe adtam, majd érdeklődve figyeltem, hogy pontosan mit is csinál. Nem igazán volt még lehetőségem ennyire közelről megfigyelni egy ilyen műtétet. Kiváltságosnak éreztem magam. És tényleg igyekeztem minden lehetőséget megragadni a tanulásra, hogy egyszer én állhassak a sebész helyén. Mikor sikeresen kiszedte Bruno a golyót, ösztönösen takarítani kezdtem volna a területet, hogy továbbra is steril maradjon a környezet. Nem árt erre figyelni néha, bár nem hiszem, hogy bárki is zaklatni merné a főnökurat emiatt. Túl nagy tiszteletnek örvendett szerintem. Ahogy a kezembe vettem egy papírtörlőt megütötte a fülemet a párbeszédjük és hangosan felnevettem. -Esetleg csináltathatsz belőle Dakota számára egy gyűrűt, vagy magadnak egy nyakláncot, New York-ban ismerek egy ilyet, aki ezzel foglalkozik -magyaráztam vidáman. -Vagy esetleg: „if you liked it then you shoulda put a ring on it” -énekelgettem. Nem mondom, hogy tökéletesen tisztán sikerült elénekelni ezt az egy sort, de a szándék a fontos, vagy valami olyasmi. -De, ha csöpp kis szíved másra vágyik, biztos vagyok benne, hogy az is megoldható. Nem ismerünk mi itt lehetetlent -vágtam ártatlan arcot. Dora a többiek agyára megy, sokadik rész.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Hiszed vagy sem, épp kurvára próbálkozom. Jó, hát ezt minden bizonnyal sem az eddigi stílusomból, sem abból a tényből nem vehette le, hogy épp egy golyót kéne kiszednie belőlem, de utóbbi legalább a szakmával jár, mosom kezeimet. - Okés. De akkor utószülinapnak fogom felszámolni, mert novemberben van, szóval rád nézve lenne gáz ennyire előre ajándékozni. Utólag is necces, de lásd, arany szívem van. Őszintén rohadt szívesen poénkodtam volna, meg húztam volna Bruno agyát akár egéészen addig, amíg helyre nem teszi a vállam, dehát, a Dorának nevezett élet közbe szólt, és jött a foscunami. Hurrá.
Amíg nem rángattak be alá, addig egész poén volt kívülről nézni, de benne lenni és alá is állni, hát... Nagyon nem tetszett. Főleg az a része, ahogy a csaj megpróbálta kimagyarázni a dolgokat. Hát baszki, értem én, hogy nem előttem akar a doki elé térdelve mély torokból bocsánatért esedezni, kajak megértem, de... Akkor mondaná azt, hogy szeretné ezt vele kettesben megbeszélni, és nem még engem beállítani a gyökérnek. Az vagyok, aláírom, de vele kivételesen eddig sosem voltam az. Félt. Most először félt, pedig már annyiszor félhetett volna. Annyiszor tudhatta volna, hogy hol a helye, hogy egy zsarunak nem pofázunk vissza, hogy már a látszólagos korunk és társadaloban betöltött pozíciónk szerint is kussolva kellett volna hálálkodnia az első perctől fogva. De nem. Dora elvitt odáig, hogy a Szürke Holdszín ezüstjének kelljen felforrnia a bőröm alatt. Hogy olyan éhségemet ébressze fel, amiből élve még nem sokan jutottak ki, és hát... Ha Bruno nincs most itt, ő sem jutott volna. Idegen ismerősöm volt az engem magához húzó, szerető energia. Nem Pat volt, nem a Sötétszürke volt, de ugyanaz a támogató hatalom láncolta le a lelkemet, mint amit Apám szokott alkalmazni, és ettől egy pillanatra megilletődtem. Aztán kaffogtam, mert hát, te nem agy az Apám, te senki sem vagy, közben mégis... Valahol hiányzott. Jól esett átadni magam ennek az erőnek. Végre, megint nem az én gondom. Végre, megint nem az én problémám. Hónapok után megint azt érezhettem, hogy valaki helyettem is ott van. A büdös életben nem fogom ezt hangosan kimondani, de valahol... Hálás voltam Brunónank. A hálám pedig abban tudott testet ölteni, hogy nem küzdöttem tovább a kelleténél, és csupán az emberi agyam dühével és gondolataival fordultam Dora felé. - Nem érdekel. Nem érdekelsz. Mondtam, azt csinálsz, mit akarsz. Én megtehettem. Bruno esélyesen nem. Miután rázúdítottam a lányra a Hurrikánom, már tényleg csak a pia érdekelt, meg az, hogy minél előbb elhúzhassak innen, hogy ők ketten megoldhassák, amiről úgy érzik, hogy meg kell. Gecire fáj a vállam. Nyűgös vagyok. Fel vagyok baszva. Le van láncolva a Szürkém. Nagyot szusszantam, és hagytam, hogy történjenek körülöttem a dolgok. Nem érdekelt, hogy Dora bőg, az sem, hogy ez neki trauma. Legalább volt újra pár közös pillanat Bruno és köztem. Cowboynak hívott, amin elcsodálkoztam annak ellenére, hogy jól esett, annak ellenére, hogy már rég nem voltam az. Papíron. Ma már vasparipán lovagoltam, és így, hogy Dakota nem árult be, csak elmosolyodtam. Egyrészt mert... - Helyes. - nem tetszett volna, ha "kidumál" engem vagy kettőnket, másfelől - Fasza, hogy még ma is hozom a vadnyugat életérzést. Billy, a Kölyök, szolgálatodra. Jó, hát a szolgálat az túlzás. De, azért, na. Sosem titkoltam a kilétem, de szerettem én eldönteni, hogy kivel, hogy és milyen körülmények közt osztom meg. Bruno nem hülye, és ezen tény tudatában dönthet úgy, hogy leszarja vagy megkínoz a vélt és valós bűneimért, nem érdekelt. De legalább adhatott neki némi kontextust arról, hogy honnan jövök, és miért vagyok olyan, amilyen. Ahogy Dora csatlakozott hozzánk, engem már tényleg csak a pia érdekelt, meg az, hogy kurvára nem haragszom, csak fogja már be egy kicsit, mert amúgy nem igazán éreztem úgy magam épp, mint a Bahamákon egy masszázságyon. Jobbára magam elé bambultam, amíg ők orvososat játszottak felettem. Elvoltam addig a whiskyvel - pohár nélkül nyilván. Bár számítottam arra, hogy nem gyújthatok rá, mégis hiányoztak a régi idők. - Uncsi vagy, Manzana... Manzano. Sóhajtottam fel szinte lányos zavaromban az elutasítására, ami tartott kábé addig, amíg fel nem metszette a húst a lapockámnál, és onnan hatolt belém, mint egy durva és határozott szerető. Dehát, se szub, se buzi nem vagyok, szóval ennek megfelelően hördültem fel az aktus durva részei alatt, és hát... Most Dora vagy elcsípte az ezüstösen csillanó pillanatot és bestiális arckifejezést, vagy nem - pont leszartam, ha Bruno nem rángatott vissza eléggé időben. Aztán, csak lihegve, sajgó lapockával köhögtem fel. - Kéri a faszom. Külön albi kéne a belőlem kiszedett golyóknak. - ezt Bruno érthette, Dora legfeljebb csodálkozhatott rajta - Mi van? - pillantottam fel a szenvedéseim árnyékától kissé megtépázva a szárnyaló Dora szemeibe - Csináltam neki gyűrűt. Csak nem ilyen Beyoncé-fancy jelleggel, hanem tetováltam, amit még csak le sem vehetünk vagy hagyhatunk el Oops, I did it again jelleggel, ha belibben valaki szexi... Kösz, Bruno. Hátra fordultam a hím felé - nem ragaszkodtam, ahhoz, hogy még össze is varrjon és igazából... Szükségtelen is volt. Ha lehetett és hagyták, csak lassan elkezdtem öltözni. - A whisky a ház ajándéka, gondolom. - vinném azt is, leszarom, majd megadom később - Tényleg kösz, egálban vagyunk. - fordultam Brunóval szemben - Te meg viselkedjél, a csajom meg nem rád tartozik. Ahogy igazából Brunóra sem, csak hát, ott akadt némi történti bökkenő. Ha csak valami olyan nem történt, én kész lettem volna menni, de ebből a kettőből kiindulva kinéztem, hogy alakítanak annyit a helyzeten, hogy kihűljön a tacóm, mire hazaérek.
- Nézzenek oda, a végén még több közös van bennünk, mint azt az ember hinné. - utalok arra, hogy mindketten ugyanabban a hónapban ünnepeljük a születésnapunkat. Nem mint ha a mi döntésünk lett volna, de azért na. Így viszont ugrott a szülinapos ötlet, tényleg hol van még a következő… A fiatalok veszekedésébe igyekszem nem belefolyni a kelleténél jobban, egyrészt, mert az ő dolguk, oldják meg, ha nem megy, akkor meg vagy kérnek segítséget, vagy az ő gondjuk. Az viszont, ha Dora ellehetetleníti a gyakorlatát meg az egyetemi tanulmányait egy priusszal, már az enyém is, aminek röviden hangot is adok, a többit meg majd megbeszéljük Henry nélkül, ráér. Pláne, mert úgy tűnik, olyasmi irányt vesz a szóváltás, aminek nem igazán lenne szerencsés kimenetele. Az, ha a saját hülyesége miatt nem fejezi be a lány a tanulmányait, az egy dolog, de hogy azért nem, mert felcseszett egy önmagán uralkodni képtelen vérfarkast, az már több, mint kínos lenne. Mindenkire nézve. Nem is várom meg, hogy ilyen szintig fajuljon a történet, amikor látom, hogy a fiatal hímnek teljesen eszét veszi a gyakornokom felől érkező erőteljes érzelemkavalkád, én is közbelépek – még ha szabad szemmel, Dora szemei láttára láthatatlanul is. Nem hatott meg különösebben a Henry energiáiban érzékelt ellenkezés, küzdés, volt akkora korkülönbség köztünk, hogy nem okozott különösebb problémát számomra. Ő meg? Majd megnyugszik. Köszönetet sem vártam érte, és még csak azt sem mondanám, hogy a múltkori kis szívességéért cserébe akadályoztam meg a vérontást. Egyszerűen… ha semmi közünk nem lenne egymáshoz, akkor is hasonlóan döntöttem volna, mert mindenki jobban jár. Azért értékeltem, hogy hamar alább hagyott az ellenkezése, így pedig neki is láthattam a munkámnak. Az, hogy szavakkal hogyan marcangolják tovább a fiatalok, lelkem rajta… Fiatalság, bolondság. Van akinél idővel sem sokat javul a helyzet, van egy érzésem, hogy pont két ilyet fogtam ki. - Ó, vagy úgy! - világosodok meg, ahogy bemutatkozik egy korábban ismert nevén, és csak mosolyogva megcsóválom a fejem – Akkor úgy tűnik, pont elkerültük egymást, pedig lett volna alkalmunk összefutni. - fűzöm még hozzá, mert bár a pontos élettörténetével nem vagyok tisztában – rajta kívül szerintem senki – de élete első évtizedeiben én is épp New York környékén éltem, tevékenykedtem. Mondjuk már akkoriban sem volt kis város, szóval… annyira nem meglepő. Viszont inkább a vállába fúródott lövedékre koncentrálok, egyrészt, mert Dora is visszatért idő közben a folyékony fájdalomcsillapítóval másrészt meg ha már érzéstelenítés nélkül kérte a műtétet, ne kínozzam feleslegesen. Elég szar lehet így is golyóval a vállában mozogni. - Igazából ha úgy nézzük, maga a műtét is egy kisebb sérülés, de minimális beavatkozással később sokkal gyorsabb és problémamentesebb a gyógyulási folyamat. Ezért kell mindig mérlegelni, a számos opció közül melyik a legoptimálisabb adott helyzetben? Vagy a kevésbé rossz, mert vannak olyan szituációk, amikor valahogy egyik megoldás sem az igazi. - ilyen az élet, nincs mindenre jól bevált megoldás, amit lépésről lépésre követni lehetne, ahogy két egyforma páciens sincs, de pont ez az orvostudomány és a gyógyítás egyik szépsége – és egyúttal nehézsége. - És milyen gondokat okozna, ha benn maradna a lövedék? - kapja Dora az újabb kérdést, hogy tanuljon is valamit az esetből a szájkaratén kívül, mert ahogy elnézem, abban már ő is egészen rutinos. A golyóval kapcsolatos utasításnál vettem a lapot, mondjuk ha belőlem is annyit szedtek volna ki, mint belőle, esélyesen engem se hatna meg különösebben a dolog. Majd igyekszem eltüntetni, mielőtt még bárki kérdezősködne utána. Ami pedig a tetovált gyűrűt illeti, nos, tudtam volna vitatkozni Henry meglátásával, de inkább nem akartam kipukkasztani a friss házasok rózsaszín szappanbuborékját. - Nincs mit. 2 perc és kész is vagyunk . - ő lehet, hogy nem ragaszkodott a varratokhoz, én igen, mert már az elején is megmondtam neki, félmunkát nem adok ki a kezeim közül, és amúgy is, az eddigiekhez képest ez már tényleg csak szúnyogcsípés. Francnak hiányzik, hogy utána meg azért hisztizzen nekem, hogy a heg tönkre vágta a tetoválását… - Persze, egészségedre. Azért majd beszerzek még pár üveggel, ha megint erre fújna téged a szél. - apró bólintással vettem tudomásul, hogy a „számlánk” rendezve – color=darkseagreen]Ami a varratokat illeti… alapból egy hét múlva szoktuk visszavárni a pácienseket varratszedésre, de sejtem, van jobb dolgod is, úgyhogy… Ha látod, hogy összeforrt a seb, csak vágd el őket és húzgáld ki.[/color] - ha képes kivárni, akkor alig észrevehető lesz a heg, szóval részemről megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a tetoválását se vágjam totál gallyra. - Egy tiszta pólót esetleg így búcsúzóul? - fordultam még Henry felé kérdő tekintettel, majd ha igényt tartott rá, akkor Dora kapta is az újabb feladatot, keressen egyet a szekrényemben, úgy is mindig tartottam bent néhány váltás ruhát.
Gyengének éreztem magam. Tényleg, mint egy bogár, amit bármelyik pillanatban eltaposhatnak vagy lecsaphatnak. Utálom, hogy ennyire meg tudott ijeszteni Henry, oké, hogy háromszor magasabb nálam, de nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen is tud lenni. Ezek szerint félreismertem vagy őt vagy a helyzetet. És semmire se mentem volna a testi erőmmel, ugyanúgy én szenvedtem volna. Szörnyű baszki, hogy az egyetlen értelmes reakció, ami eszembe jutott, az a menekülés volt. Nem tudom, hogy miért, de úgy tűnt, hogy kicsit lenyugodott. Talán nem volt kedve élből letartóztatnia saját magát gyilkosságért. Vagy csak Bruno nyugodt kisugárzása segített rajta. Totál feleslegesen spekulálok, sosem fogok belelátni a fejébe. Pedig jó lenne, akkor legalább tudnám, hogy mégis mi az istennel cseszem fel állandóan az agyát. Jóllehet, most nem is próbálkoztam, csak rosszul választottam meg a szavaimat. Pontosan ezt a helyzetet akartam elkerülni, de mivel olyan a szerencsém, mint egy elütött macskának, természetesen belekeveredtem a sűrűjébe. -Jó, akkor ne érdekeljen. Mivel nem akarok gyerekes lenni, nem mondom, hogy engem sem érdekel. De… -haraptam a nyelvemre, hogy ne fejezzem be a mondatot. Így is túlságosan szálltak az indulatok, nekem pedig nem volt erre szükségem. Viszont akkor is szöget ütött a fejembe a felsorolása és nehezen engedtem el ezt a gondolatot. Hosszú idő után végre elérte valaki, hogy befogjam és arra koncentráljak, amit mondott. Volt egy kis időm átrágni magam az érzelmeimen, amíg egyedül voltam és úgy éreztem, hogy szükségem volt erre. Néha nem árt megélni az érzelmeket a teljes valójukban, rajtam meg úgy száguldott át a szomorúság és a remény, mint a gyorsvonat a megálló nélküli útvonalon. Mondanám, hogy világmegváltó pillanatok voltak ezek, de az a nagy helyzet, hogy csak én éreztem úgy, hogy megvilágosodtam. Vagy valami olyasmi. Igazából szükségem volt arra, hogy utat engedjek ezeknek, de szokás szerint senkinek nem vallottam volna be, akkor sem, ha kínoznak. Jó, rendben, lehet, hogy ebben Bruno-nak van igaza, hogy néha nem árt megosztani a gondjainkat másokkal, de nem fog ez egyik napról a másikra megváltozni. Eddig se kértem segítséget és most ennek ittam a levét. Nem számítottam arra, hogy egy összetört szívet is felírhatok a listára. Viszont a segítségkérés nehéz téma számomra, hozzászoktam ahhoz, hogy mindent megoldok így vagy úgy. Ennek ellenére változtatni kívántam a dolgokon. Apránként. Talán. Én meg fogom próbálni, ezt itt és most megfogadom. Miután lerendeztem a bocsánatkérést és békében hagytam Henry-t az alkoholjával, igyekeztem arra koncentrálni, ami valóban fontos: tanulni minden egyes helyzetből. Bruno az a fajta tanár volt, aki mellett öröm volt a tanulás és egyáltalán nem okozott nehézséget figyelni arra, amit magyarázott. Ritka kincs az ilyen ember. -Persze, ebben igazad van Bruno. És izé… tudtommal a legtöbb golyó ólomból van, így felléphet az ólommérgezés veszélye. Ráadásul, ha jól tudom, legtöbbször nem is azonnal jelentkeznek a tünetek, hanem akár évekkel később lehet belőle probléma, például a vesékkel. Ha pedig ezektől eltekintünk, akkor szimplán kényelmetlen lesz a plusz anyag a testben és gyulladást is okozhat, például ránőhet az izom és emiatt nem fogja tudni felemelni a karját a páciens -magyaráztam szokás szerint úgy, mint aki lenyelte a tankönyvet. Nem tehetek róla, engem ez éltetett, a tanulás és a tudás. Jézusom, milyen közhelyesen hangzik. Figyeltem, ahogyan Bruno gyakorlott mozdulatokkal kiszedte a lövedéket a másik férfi testéből. Egyszer szeretnék én is ilyen ügyes lenni. Jót nevettem a párbeszédükön, azért nem lennék a rendőr helyében, hogyha valóban ennyi golyót látott már. Basszus, tényleg be kéne szereznem egy kevlárt vagy jobban edzeni a teremben esténként. Nem tudom, hogy mi lenne a megfelelő taktika. Tényleg el kéne kérnem azt a listát Henry-től és ellenőriztetni, hogy megfelelő a lakásom biztonsága. Próbáltam nem hangosan felnevetni a Britney-utaláson, nagyon szerettem az ő dalait is, pláne a zuhany alatt énekelni. -Kár, pedig nemrég beszéltük le Dakota-val, hogy elmegyünk egyet sétálni meg sörözni egyet az esti edzésem után -kuncogtam. Szerettem húzni a rendőröm agyát ilyen kis apróságokkal. Ártatlan kis tréfa. -Egyébként, ha úgy érzed Henry, nálam is van plusz felső, ilyen csini neonrózsaszín. Bár lehet, hogy szűk lenne -pillantottam végig rajta. Azért megnéztem volna hogyan mutat az ő testén az a ruha, ami még rajtam is feszült. Valószínűleg nem látnám viszont egyben a felsőmet. -Amúgy erről a véres pólóról, ami ott van -biccentettem az említett tárgy irányába -a múltkori sétám jut eszembe, amikor azt a farkast láttam az erdőben. Mármint, a bundás is tiszta vér volt, végig azon gondolkoztam, hogy mit reggelizhetett. Meg azon, hogy neki a torkom vagy a combom lenne szimpatikusabb -közöltem ártatlanul a szobában lévő férfiakkal, miközben a kezembe vettem a fertőtlenítőt, hogy ismét steril állapotába varázsoljam vissza a műtőt, mielőtt mindannyian hazaindulunk.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Alapvetően nem túlzottan vertem a seggemet a földhöz egy újabb közös dolog kapcsán - már így is több volt, mint amennyi amúgy kényelmes. Egészen pontosan egy Dakotányival több, és meg sem próbáltam kideríteni, hogy a közös szülihónap mellett esetleg lyuktesók is vagyunk-e (Dakotát sem kérdeztem a nagy esélyek okán). Négyszáz év ide vagy oda, nem néztem ki belőle, hogy jelen körülmények között repetáért kuncsorogna, és bármi is történt (vagy nem), addig részemről nem lesz problémánk. Éppen ezért is fordultam hozzá. Persze azt nem tudtam, hogy a kezeléshez grátisz jár az agyvérzésközeli állapot is Dora személyében, ahogy az sem szerepelt a paktumban, hogy egy olyan étvágyam is fel fog ébredni, amit már nagyon rég éreztem ennyire intenzíven. És a szinte "atyai" megkötés sem. De jobban belegondolva nem biztos, hogy ért ennyit az egész. Ettől függetlenül az emberi dühöm csak lassan csillapodott Dorával szemben. Nem vagyok haragtartó típus, érzelmileg már a múltkori sem érdekelt volna, ha nem kezdett volna el megint faszul viselkedni, még ha hazugságokkal is, de rám mutogatni azért, hogy őrizetben kötött ki. A létező összes "jófej-kártyámat" ellőttem vele kapcsolatban, többre nem futotta és most úgy éreztem, hogy az eddigiek is tök feleslegesek voltak. Elfogyott, kész, én befejeztem, azt csinál, amit akar. Annak viszont valahol örültem, hogy Bruno legalább azt hagyta, hogy kikaffogjam magam. Nem vártam el, hogy bármelyikük megértsen, mert egyikük sem ismert annyira, hogy tudja, nálam ez első reakció, a Sátán seggéből ered az indulatom és a szavam járása, de ha ez átment rajtam... Gyakorlatilag percekkel később képes vagyok normálisan beszélni bárkivel. - Nem is. Dora csak majdnem, én full totál gyerekes módon szóltam vissza, miközben helyezkedtem, elmerülve a "nem-érdeklésben", és szinte csettintésre váltani a figyelmem Bruno szavaira, és arra, kiderült, hogy Dakotával nem szoktak rólam pletykálni. Mondtam már, hogy imádom a csajom? Életem, meghagyja az örömöt, hogy magamról pletykáljak helyette, amit nem voltam rest most sem megtenni. - Meglepődnél, milyen sokan mondják ezt. - röhögtem fel röviden, ércesen - Aztán az is lehet, hogy találkoztunk, én arra sem emlékszem, mit ettem tegnap vacsorára. A fénykoromban - haha - rengetegen megfordultak a vadnyugaton a jobb élet, az arany reményében. Nem csoda hát, hogy a mi fajtánkat is vonzotta a vidék: vagy az ilyen-olyan préda vagy egy belengetett szebb élet reményében. Amit aztán legtöbbször a magam fajta rombolt porig.
Piám volt még akkor is, ha a blázra várni kellett. Szomorú, de még ennek ellenére is jó beteg voltam, nem nyígtam, nem ficánkoltam, és ahogy kihallottam, neki is az volt a célja, hogy a legkevesebb kínzással szabadítson meg a golyótól. Áldassék a neve. Bezzeg Dora élvezte volna a bemeneti sebből szétszadizni a húsomat, miért is vagyok meglepve? Nem vagyok. És igazából azt is elviseltem volna - mondjuk garantáltan több anyázással -, ha eredménye van. Cuki volt, hogy arról diskuráltak, mit okozhatna egy bent maradt golyó úgy egyébként. Én legfeljebb, ha nagyon megunom, tőből letépettem volna a karomat, mert hát, visszanő, ha már annyira idegesít, h nem tudom mozgatni, a gyulladással meg el lett volna a Szürkém, kit érdekel. Az persze nyilván szar volt, amikor Bruno már majdnem befejezte, az utolsó mozdulat, amivel végül a csipeszt kihúzta a húsomból ,nem kívántam volna még Dorának se, de azon kívül, hogy morogtam és a farkasom, amennyire tudott, a bőrömhöz közel játszott, nem történt semmi baj. Már köszöntem is volna mindent, hogy húzzak a vérbe, de nem bazmeg, hát ez egy eminens profi, nyilván muszáj még össze is varrnia, mert ha nem, a végén még nem alszik miatta éjjel. - Ne már, Manzano... Gyenge, elhalt és nyűgös próbálkozás volt, csak felsóhajtottam, meghúztam a whiskyt és türelmesen vártam, hogy befejezze a varrást is. Gondoltam, hogy leszámolom neki a százhúsz másodpercet, de fejben háromig jutottam, aztán rögtön százhúsz következett, úgyhogy inkább feladtam, és magam elé nézve hagytam, hogy szorgoskodjon, mint egy jó háziasszony. Ennyit megtehetek, nem? Ki tudja, talán ezért sem problémázott, hogy akkor viszem a piát is - a lelke és szíve egy darabjával együtt, tudom én -, a pólóra viszont megráztam a fejem. Már épp szóltam volna, de Dora megelőzött. Az életről teljesen lejőve eresztettem le kissé az állam, felhúztam a jobb szemöldököm, és annak árnyéka alól néztem a lányra. - Ja, tudom, és én foglak titeket lovaskocsin hintóztatni A-ból B-be. - igen, Dakotának vannak fura dolgai, de ez így teljesen elképzelhetetlen volt, ehhez mérten sütött az én hangomból is az irónia. - Ne fáradjatok, bármilyen csábító is lenn a cuccotokban hazamenni, én mocskosan szeretem - muhaha - Másrészt kocsival vagyok, addig a kabátomban is kibírom, amíg hazaérek. Meg talán a varratok is, majd megkérem a mi amort, hogy baszkurálja ki őket, tuti adtál neki negyed óra felhőtlen élvezetet. Ha már eljut oda, hogy túlteszi magát azon, hogy (megint) meglőttek, biztos élvezni fogja, ahogy kihuzigálhatja belőlem a cérnát. Ha már pattanásaim nincsenek, amikkel el tudna lenni... Az élet és az apró örömök, ugyebár. Össze is húztam magamon a kabátot, miközben Dora meséjét hallgattam, ami alapvetően kurvára nem érdekelt volna, mert... Nem szoktak érdekelni mások dolgai. De ahogy behozta a vért meg a farkasos szálat, felcsillantak a szemeim, mit csináljak. Aztán, egyszerre több dolog is történt. A legszembetűnőbb az volt, hogy minden korlát vagy gátlás nélkül elröhögtem magam a sztorin, miközben (ha engedte a pajzsa), Bruno gondolatai közé tolakodtam. ~ Istenem, mondd, hogy te terrorizáltad.. ~ Már csak a móka kedvéért is. Mire a mondat végére jutottam, már muszáj voltam megtörölni a szemeimet, és még mindig nevetéstől akadozva, de azért Dorához is volt pár szavam. - Hát nem szimpátia alapon, de először a torkod, hogy feltépje vagy megfojtson. A combod le van szarva, feltépné a hasad, és rámenne mondjuk.. a májadra. - most mi van, én szeretem a májat - Mázlid, hogy már jól volt lakva és megérted ezt a napot, hogy itt boldogíthass bennünket... Nem, igaz, Bruno? Csenevész pillantással adóztam az idős hímnek, az arcomon féloldalas mosoly jelent meg, és már kezdtem magam megint geci menőnek érezni, de... Megkordult a gyomrom. Tehetek is róla, kell nekünk kajáról beszélgetni, ugyebár.
Tisztában voltam vele, miközben Dorát faggattam, hogy a kérdésemre adott válasz Henryt szinte egyáltalán nem érintette, de ha már úgy alakult, hogy egy beavatatlan ember is csatlakozott köreinkhez, aki túlontúl kíváncsi típus, inkább kötöttem le a figyelmét ilyesmivel. Ha próbálnám távol tartani, úgy is csak gyanút keltene, így viszont a lehető legnagyobb természetességgel követkette az első sorból az eseményeket, még se nagyon láthatott semmi olyat, ami lebuktatná a másikat. - Igen, jól tudod. Amit még nem szabad elfelejteni, kimondottan nagy a fertőzésveszély, illetve… van akinél a lövedék semmit nem mozdul később, de akad olyan is, akinél „elvándorol” a testen belül. Azért ez utóbbi is tud kisebb-nagyobb gondokat okozni. - volt már szerencsém hasonlóhoz életem során, el is tartott egy ideig, mire sikerült kideríteni, mi okozza pontosan a problémát a páciensnél. Két kérdés között azért hagyom, hadd beszéljék meg ők is a dolgaikat, pláne, hogy szemmel láthatóan akad mindkettejüknek bőven mondanivalója. Még jó, hogy ilyen heves, robbanékony természet mindkettő, hogy a bolhából elefántot csinálnak, legalább addig is nyugodtan tudok dolgozni, amíg Dora leköti Henry figyelmét. Nesze neked fájdalomcsillapító… Bár sejtem, az italt többre értékeli a hím, mint az asszisztensem segítségét. - De már, McCarty. - ha eddig kibírta, akkor nem ez a két perc fogja földhöz vágni, amikor pedig nem él a felkínált tiszta ruha ajánlatával, nos, rajtam ne múljon, ha nem hát nem. Ezen nem fogunk összeveszni. - Ez esetben készen vagyunk. Hát, Dakotának meg jó szórakozást hozzá, add át üdvözletemet neki! - mondanám, ha jobban lesz, vállon paskolhatja magát, amiért ilyen meglepően jól tűrte az egész beavatkozást érzéstelenítés nélkül is, de ez is csak azt igazolja, hogy már tényleg rutinos a témában. Amíg Henry öltözködik, én is nekilátok eltakarítani magunk után, a gumikesztyű a kukában landol, a mindenféle orvosi eszközöket a használt felszerelések közé pakolom, amiket majd fertőtleníteni kell… amikor meghallom, hogy Dora drága pont a múltkor kis erdei találkánkra asszociál a másik véres pólója láttán. Más se hiányzott, azt hittem, ezt már eléggé kiveséztük párszor a munkában. ~ Ha nem én „terrorizáltam” volna, akkor esélyesen most nem boldogítana itt téged. ~ értsd = igen, én voltam ~ Épp az éjszakai vadászat után indultam volna haza, amikor neki kirándulni támadt kedve, persze, hogy nem a kijelölt útvonalon ~ avattam bele kicsit jobban a másikat a történtekbe, még ha ebből Dora semmit sem érzékelt. - Valahogy úgy, ahogy Henry mondja. - értettem egyet vele, miközben a másikat hallgattam. Egy párszor már én is próbáltam utalni rá, hogy miért nem szerencsés egyedül túrázni a vadonban, pláne nem a kijelölt túraútvonalakon haladni, de reméltem, ha mást nem, a másik egyenes stílusának több haszna lesz. - De igazából ha átharapják a torkodat, onnantól neked úgy is mindegy, mi a folytatás. - csatlakoztam be én is a beszélgetésbe, tűnjön akármilyen morbidnak is a téma így külső hallgatók számára – Azt viszont biztosra veheted, hogy pocsékba semmi nem menne, a természetben nem szokás pocsékolni, pláne ahol ennyire zordak a külső körülmények. Amit a farkasok esetleg meghagynának, arra még néhány más ragadozó simán sorba állna, szóval lehet, hogy annyi se maradna az emberből, amennyi alapján azonosítani tudnák. - vagy ha maradna is pár csont, esélyesen előbb tippelne bárki szarvasra vagy vaddisznóra, mintsem pont emberre. Hiába, a mai embereknek nem erőssége a biológia, ilyen szinten legalábbis. Egy emberi koponyát még csak felismernek, hála a hollywoodi filmeknek, de egy lábszárcsonttal már meggyűlne a bajuk. - Pont úgy, ahogy mondod. - értettem egyet a zseruval - A történet tanulsága pedig, a farkasok nem simogatni való, nagy testű kutyák, igaz, Dora? - vetettem egy pillantást én is az említettre, újabb apró részletet megosztva a másik farkassal is, milyen felelőtlen terveket dédelgetett a leányzó amikor összefutottunk. - Mivel az ebédszünet nálam is kimaradt, így amondó vagyok, hogy majd máskor folytassuk a társalgást. - már ha lesz még ilyen alkalom – Dora, nyugodtan menj haza te is, a délutáni műtétek át lettek tolva jövő hétre. Kaptál egy szabad délutánt, használd ki okosan! - ne feltétlenül olyan… Dorásan.
Bólogattam Bruno szavaira, mert végső soron igaza volt. Én egyáltalán nem gondoltam ilyenekre, hogy elvándorol a golyó meg hasonló kedvességek, de egy dologban biztos voltam. Ha én lettem volna Henry helyében, én valószínűleg úgy elájultam volna, hogy még az asztalt is lefejelem nagy sietségemben. A hideg is kirázott a gondolattól és csodálattal gondoltam a rendőrre, aki a morgáson kívül egész hősiesen viselte a műtétet. A húszast meg behajtom rajta legközelebb. Viszont kifejezetten büszke voltam magamra, amiért jól válaszoltam Bruno kérdéseire. Rajta meg majd a buksisimit hajtom be. -Alig várom, hogy cuki pacikkal vigyél minket -kuncogtam. Hirtelen milyen jó kedvem lett. Még én is meglepődtem a hangulatváltozásaimon, pedig nekem volt időm hozzászokni saját magamhoz. Talán tényleg ennyit segített Henry beszólása. A fene se tudja. Néha már én sem tudom követni a gondolatokat, amik ilyenkor lejátszódnak bennem. De annak kifejezetten örültem, hogy végre nem a félelem és a bőgés, hanem a jókedv árasztja el a testem. Egy fokkal jobban éreztem így magam. Próbáltam nem prüszkölve felnevetni arra, hogy mocskosan szereti. Dakota légi beszámolója után valahogy sejthettem volna. -Azért óvatosan, és mosson kezet előtte, nehogy most fertőződjön el a seb, ha már Bruno ilyen szépen kiszedte a golyót. Illetve fertőtlenítsétek le az eszközöket -tanácsoltam. Egyszer Abuela azt mondta, hogy túl élénk a fantáziám és emiatt dramatizálom túl a dolgokat. Én viszont mindig is szerettem, hogy ilyen az agyam, mert legalább soha nem volt egy unalmas percem sem, mindig kreált nekem valamit, ami lefoglalt. Így nem tehetek róla, de a vér és a póló látványa valahogyan továbbgörgött az agyamon és megint a kis bundást láttam magam előtt. Nem is volt az olyan kicsi, viszont megmentett egy kórházi látogatástól és ezzel kivívta a hálámat. Mondjuk fogalmam sincs, hogy ezen Henry mit talált viccesnek, de örültem neki, hogy végre látom nevetni. Ezek szerint erre is képes. Hm. Érdekes. -Persze, mert olyan sokra menne az én májammal. Szerencsétlen csoda, hogy még egyben van a különleges diétám mellett. Kávé és bor kombó mellett még azon csodálkozok, hogy egy darabban van és még nem adta fel a harcot. Ugyebár, kedves Henry, erről tudnál te is mesélni, de hidd el, nincs rá szükség -vigyorogtam idegesítően tudálékos fejjel. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy felemlegesse a megismerkedésünk estéjét. Túlságosan görbére sikeredett és nem voltam rá túl büszke. Tágra nyílt szemmel hallgattam a főnökömet és sikerült olyan nagyot nyelnem, hogy tuti ők is meghallották. -De jól hangzik. Igazán szimpatikus. Ezek után többet nem megyek se az erdőbe, se a külvárosba, de még csak a lakásomból sem lépek ki, bocsi Bruno, de holnap nem valószínű, hogy talizunk -vinnyogtam. Kicsit erősebben szorítottam meg a kezemben tartott fertőtlenítőt, már az se zavart, hogy rám fröcskölt. Kész szerencse, hogy még itt vagyok ezek után. Hála ott fent bárkinek is, aki hajlandó még ennyi szar után vigyázni rám. -Jó, de akkor is olyan aranyos volt. És még meg is mentett, sőt, a kávémat is békén hagyta -biggyesztettem le az ajkaimat. Túlságosan vonzódtam a veszélyes helyzetekhez, csak ez lehetett az oka annak, hogy annyira meg akartam simogatni a frissen megismert négylábú haverom. Véletlen sem az, hogy bolond vagyok, ah, dehogy. Letettem a fertőtlenítőt a helyére és elégedetten elmosolyodtam. Ma is tanultam valami újat, több szemszögből is, így ezt az egészet egy sikeres napnak könyveltem el. Több volt a pozitív, mint a negatív, legalábbis szerintem. -Legközelebb mindketten vendégeim vagytok egy pohárkára -néztem vidáman a két férfira. -És nyugi, nem tervezek bajba keveredni újra, a baj úgyis megtalál mindig engem. Valószínűleg lemegyek edzeni egyet és utána folytatom a könyvet, amit adtál. Tényleg érdekes, szóval még egyszer köszönöm. Jó étvágyat mindenkinek -bár szerettem a fehér köpenyem, örültem, hogy kibújhattam belőle. Mondanám, hogy végre egy kis nyugi várt rám, de nem merek ilyeneket kijelenteni, mert úgyis pont az ellenkezője történik velem. Mielőtt kiléptem volna a műtő ajtaján, elvettem a sarokból a kávékat, amit az ebédszünetem végén hoztam és Bruno kezébe nyomtam az egyiket. A másik pohárba belekortyolva megnyugodott a kis szervezetem. -Oh, jut eszembe. Legközelebb csinálok egy nagy adag tapas-t is nektek, csak mert cuki vagyok -vigyorogtam. -Szép estét fiúkák -dobtam feléjük egy-egy puszit és kisétáltam az ajtón. Nem tudom, hogy mikor fogom újra együtt látni ezt a két embert, de tény és való, hogy jó volt velük tölteni a délutánt. Éppen elmerültem a gondolataimban, amikor eszembe jutott, hogy bent hagytam a táskámat és sarkon fordultam, hogy visszamenjek érte. Csak reménykedni tudtam benne, hogy semmi extrának nem leszek ezután se fül-, se szemtanúja. -Bocsi, bocsi, ez itt maradt -emeltem fel a táskámat a földről. -Már itt sem vagyok.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 165
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Már láttam a Fényt. Már éreztem a közelgő (padlófűtés) melegségét is, amikor Bruno kitalálta, hogy még nincs itt az időm átkelni a Másvilágra, mert hát muszáj a túlnál is túlabb kompenzálnia a... Nem tudom, miért ilyen kibaszott perfekcionista. Na mindegy, piám van, úgyhogy tényleg, ezt az örökkévalóságnak tűnő két percet még én is kibírtam, bár a nyüffenő reakcióm most volt a leghisztisebb az egész művelet alatt. Akár hálás is lehettem volna Dorának, hogy egy atomfaszsággal elterelte a figyelmemet közben. Majd küldök neki egy képeslapot. - Mustangunk van, meg Ramünk, - egy paci meg egy kos - de cukinak egyiket sem nevezném. Irtó könnyedén jött ez a királyi többes nagy hirtelen, dehát ez van. Enyém-övé, övé-enyém. Ezen a szinten már nem mentem bele, hogy ki vette melyiket, de azért azt a konklúziót levontam, hogy: - Felőlem simizheted a motorháztetőket, de ha megkarcolod a fényezést, picsán rúglak. Annak ellenére, hogy természetemnél fogva mindenre is ugrottam, a kocsik és a motorok hogyléte komolyan érdekelt, szóval nem vicceltem. Bruno viszont tényleg király, tök gyorsan készen lett a matyóhímzéssel is, szóval mehettem is öltözni, meg elutasítani mindkét felsőre tett ajánlatot. Az kéne még nekem, hogy ok nélkül bármelyikkel is összefussak, hogy visszaadjam a szarjaikat... Így is túl kicsi ez a város, mint a mai példa is mutatja, nem kell évekig hiányolnia majd egyiknek sem, ha azt a szép, szakállas pofámat akarja látni. Mást nem, a kisboltban futunk össze. - Átadom... - ciccentem vissza Bruno üdvözletére - Feltétlen... - kapta meg Dora is a maga ciccenését - Szakadjon rám az ég, ha feleslegesen dolgoztattam a plátói szerelmedet. Kettőig nem gondolkoztam, amikor összeraktam a mondatot, de hát... Majd mint a kocsis-bíróságos balhét is, ezt is majd egymás közt megoldják. Szívesen, hát nehogy már nekem szegény lány még itt szötymörögjön hónapokig az álmaiban, bár Brunót úgysem tudja átverni, de erről ő nyilván nem tud. Na mindegy. Utánam az özönvíz, ahogy volt mindig is. A farkasos sztori az viszont teljesen váratlanul baszta le nálam a biztosítékot, és nem tehetek róla, feltört belőlem a röhögés. Egyrszt, mert a csaj tényleg nem százas, másrészt Bruno még válaszolt is, és a hangneme nem segített bekussolni. De most komolyan! Amikor Pat és a későbbi falkatársak engem követtek a prérin, én reflexből rájuk lőttem, hiába volt mindnek olyan gyömöszölni való pofája - hát, az élni akarásom emberként is erősebb volt. ~ Ó, Guta, gyere le...~ röhögtem még gondolatban is Bruno felé ~ Kész van a csaj. De milyen jó, hogy a te bajod és nem az enyém, minden esetre le a cowboykalappal, hogy még bírod szusszal... ~ Én már rég megettem volna őt is, a máját is, a mindenét is, ha nem lennének kibaszott "világi" korlátok, ugyebár. Na, mindegy, remekül szórakoztam és rém tapasztaltan letoltam egy NatGeós kiselőadást, amit Bruno még tovább is vitt. Tovább röhögtem. Nem, én ezt nem bírom, mert bazdmeg, két ragadozó mesél épp Piroskanak arról, hogy egy óvatlanabb pillanatban a saját gusztusunk szerint hogy zabálnánk le róla minden értékelhető falatot. Asszem, ilyen sem volt még. - Hát... mesélhetnék, de emberként az egyetlen szerved, ami kimondottan jó a regenerációban, az pont a májad, szóval azért ne add fel, még lehetsz finom, ha teljesen százas már nem is. - mert hát - Cuki volt, bazmeg. - nevettem megint - A tegnapi vacsorája is biztos ezt mondta. Én nem hiszem, hogy Dora bármit is tanult volna az egészből, vagy ha mégis, akkor a következőnél megint rövidzárlatos lesz, és ha nem Bruno van ott, hát... Azt nem mondom, hogy örülök, hogy megismertem, csak azt, hogy a maga módján élmény volt. A témára hallhatóan kordult meg a gyomrom, Bruno szerint is húzhatna mindenki, ki merre lát zabálni (engem várt a taco). Nagy lendülettel indultam meg magam is az ajtó felé, de Dora beelőzött. - Jó, de az enyémet extra ciánnal, szeretem, ha fáj. Képzelem, mennyire lehetett odáig értem, szóval nem hibáztattam volna, ha a csajok végső és sunyi módszeréhez folyamodott volna egy szép italos és tapasos estén, hogy megpróbáljon megszabadulni tőlem. Na, mindegy. Kiment, becsukta az ajtót, és egy nagy szusszanással, még mindig hitetlenkedő vigyorral néztem az idősebb hímre egy pillanatra. - Minden elismerésem. Szólhatott ez a belém fektetett munkájának, szimplán neki, de leginkább annak, hogy még bírja cérnával. Már nyúltam volna a kilincsért, amikor Dora visszajött a táskájáért. A belőle sugárzó érzésekre és a bocsánatkérésére csak kirántottam az ajtót. - Bocsi, bocsi, hát menjél már, épp nekiállnánk buzulni. - nem, és ahogy kilépett az ajtón, mentem is utána, szóval esélyesen hármasban battyogtunk le, majd ki az épületből. - Na, csá. A Ram felé mentem, és elindultam hazafelé úgy, hogy pont nem érdekelt, hogy ők ketten hova és merre indultak tovább. A farkasok cukik... Még a kocsiban is felröhögtem a gondolatra.
//Nagyon szépen köszönöm, imádtam, és hát... Ahogy alakul, next time! //
Mondanám, hogy egész jól szórakozok a kis civakodásukon, elhallgatnám még egy darabig, de az igazat megvallva, hosszú távon elég fárasztó tud lenni a dolog. Még úgy is, hogy Dora stílusához már egészen jól hozzáedződtem, mióta a szárnyaim alatt gyakornokoskodik. Mindenesetre sajnálnám megakasztani a sajátos kis dinamikájukat, így amíg tart a figyelemelterelés, igyekszem minél gyorsabban kioperálni azt a fránya golyót Henry vállából. ~ Köszi. Tudod, a rutin meg az évek… Meg a vérvonal mellett a másik szuperképességem. ~ vagy valami olyasmi az a szinte végtelen nyugalom, amit így túl a négyszázon magaménak tudhatok. Nem mondom, sokszor van olyan hasznos, mint a Kaskaetől származó erőm. - Nézd Dora, az első lépés, hogy felismerted és tisztában vagy a problémával, jöhet a következő, hogy a megoldás felé is megteszed az első lépéseket. - csatlakoztam be én is az okfejtésbe, mert na, nem mondom, hogy soha ne igyon egy kortyot se, de ha már ő is félig alkoholistaként, vagy függőként tekint magára, ennyi idősen, ott azért már akad némi gond, amit nem ártana orvosolni. Pláne, ha idővel orvosként szeretne dolgozni, és már emberek életéért, épségéért lesz felelős. - Veszélyes időket élünk, no. Meg kell találni az egyensúlyt benne. - vontam vállat Dora komolytalankodására, miszerint ezentúl a lakásból sem fog kilépni. Pedig ő még a boldog tudatlanságban tengődött eddig, ó, ha tudná, hogy mennyi veszély(es lény) között mozog nap mint nap… - Tuti. Vagy azt, hogy: röff. Vagy… nem is tudom, a szarvasok milyen hangot adnak ki. Ha átharapják a torkukat, olyankor már nem sokat, az biztos. - hagytam annyiban a dolgot, mielőtt Dora megint belelendülne a hülyeségbe, kapva a komolytalankodásunkon, holott reméltem, tanul belőle valamicskét. - Szívesen. Ha elolvastad, van még egy fél könyvespolcnyi, amiből lehet válogatni. - nem kell aggódnia, amíg tart a gyakornoka, bőven ellátom olvasni valóval, legalább addig sem keveredik semmi hülyeségbe. Remélem. De ideje volt takarodót fújni, így gyakorlott mozdulattal pár perc alatt el is pakoltam mindent, mint ha sosem jártunk volna itt, gondoskodva arról, hogy a golyó se szúrjon senkinek szemet. Egy szótlan biccentéssel köszöntem meg Henry elismerését, miután magunkra maradtunk, amikor újra Dora közeledő energiára figyeltem fel, mondjuk meg se lep, hogy valamit itt felejtett. Remélem, rezidens korára kicsit összeszedettebb lesz, mielőtt még benne felejt valami eszközt a páciensben műtét közben, kicsit cikibb, mint egy ittfelejtett könyv, vagy táska. - Köszi, igazán kedves tőled, Dora. Az enyémből ha lehet, majd hagyd ki az olajbogyót. - tettem még szóvá, mert ha volt valami kaja, amivel nem sikerült megbarátkoznom ennyi idő alatt sem, az az volt, spanyol vér ide vagy oda. Henry szavaira csak a fejemet csóváltam, már meg se szólaltam, inkább én is utánuk mentem, hogy zárjam a rendelőt… - Sziasztok, fiatalok! - köszöntem el én is tőlük, hiába, hogy az épület bejáratáig még együtt ballagtunk. Utána viszont ahányan voltunk, annyi felé. Én még beugrottam valahová valami ebédnek valót venni, aztán irány haza.
// Én is nagyon szépen köszönöm, élmény volt, mint mindig! //
Ha egyszer sok időm lesz, biztosan sikerül kideríteni, hogy honnan jött ez a sok faszság, amit Henry-re zúdítottam, miközben Bruno összevarrta a sebét. Mindenesetre nagyon jól szórakoztam az egész cirkusz után. Valahogy jobban bírtam, hogyha nem a feszültség ölelt körbe minket, hanem ez a civakodós-vidám hangulat. Ezzel ki tudtam békülni. -Egyrész, tudok vigyázni a kocsikra, ha nem esett volna még le. A múltkori bérelt autómnak se lett semmi baja, pedig ott bőven túlléptem a sebességhatárt, de ezt te tudod a legjobban. Másrészt, járok bokszolni esténként, úgyhogy, ha leveszed az egyent, akkor szívesen kiállok ellened -szájhősködtem vidáman a rendőrbácsimnak. Már csak azért sem lenne fair az a meccs, mert 30 centivel biztosan magasabb volt nálam és legalább ugyanennyi kilóval nehezebb. Bár Bruno biztos összeszedne a földről, ha mégis sor kerülne egy ilyen meccsre. Vagy valaki más biztosan, aki el is bírja a habtestem. Kórosan dramatizálom a dolgokat a fejemben. A jótanácsom után számítottam arra, hogy Henry visszaszól valamit, de erre felkaptam a fejem és összehúzott szemekkel néztem rá, mint valami mérges kismacska. Ha ölni tudnék a szemeimmel, tuti, hogy összeesett volna ott. Francnak kell állandóan felhoznia a görbe estém minden apró részletét. Legfőbbképpen a kamuzásomat. Megesik, na. Azon voltam, hogy minél előbb elfelejtsem a kínos részleteket, és az, hogy valaki öt percenként emlékeztetett, nem volt túl kellemes. Azt hittem, hogyha bedobom a farkasos sztorit, akkor azzal biztonságosabb vizekre evezek téma szempontjából, de amilyen szerencsém van nekem, még kiderült, hogy ennél rosszabbat fel se hozhattam volna. Henry pofán röhög, Bruno meg a legrosszabb horrorfilm jeleneteket vetíti a szemem elé. Kellett nekem pasikkal dolgoznom… -Köszi Henry, igazán megnyugtató volt ez a mondat. Igazán inspiráló -a főnököm felé fordultam és neki intéztem a következő szavaimat. -Tudom, napi 6 kávé helyett elég öt is, és csak péntek esténként borozunk, köszi -apuci. Gondolatban a szemeimet forgattam. Jó, igaza volt, de bíztam abban, hogy szegény májam nem adja még fel a harcot, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy műtéti hegem legyen. Vagy nem tudom, sárga legyek, túl szép vagyok a sárgasághoz. Fuj. Már így is felfordult a gyomrom és képes lettem volna a lakásomban kuksolni az ágy alatt. Szerintem élvezik ezt. Megborzongtam arra, ahogyan elképzeltem szegény szarvas haldoklását, túlságosan a lelkemre vettem a dolgot. Borzasztóan sajnáltam szegész állatot, akkor is, hogyha a vadvilágban farkastörvények (haha) uralkodnak. Oké, valahol logikus, de akkor is sajnálatot váltott ki belőlem ez a szituáció. Életemben nem ettem szarvashúst és ezt a jó szokásomat szeretném tartani a továbbiakban is. És ha nem akarom ugyanúgy végezni, kénytelen leszek vigyázni magamra. Nem mindig van mellettem olyan, aki segíthet. A fentiek meg onnan nehezen segítenek fizikailag, na. A tapas sokkal jobb ötletnek tűnt és legalább olyannak, amin kiélhetem a kreativitásom. Ahogyan kedvenc főnökuram mondta, addig se kerülök bajba, amíg otthon főzőcskézek. Hacsak nem vágom meg az ujjam, de annál nagyobb baj nem igazán érhet a négy fal között. Elméletileg. -Hm, sajnos ciánt nem tudok szerezni, de esetleg egy kis morfiumot talán. De remélhetőleg elég lesz a tequila is, nagyon finomat rendeltem múltkor otthonról -mosolyogtam ártatlanul az ajtóban állva. -Igenis, majd nem pakolok olajbogyót a tányérodra! Viszont talán rá tudlak venni, hogy megkóstold, arra is vannak praktikáim -a puszik után nem is én lettem volna, ha nem kell visszafordulnom. Kicsit szétszórt vagyok, előfordul néha. Vagyis mindig, csak igyekszem jól titkolni. Az őrmester úr szavaira csak kinyújtottam a nyelvem, majd a kávémat szürcsölgetve lépkedtem mellettük. Rohadt kicsinek éreztem magam, de hát así es la vida. Azért integetés közben elnevettem magam, amikor a meghívók grafikájára gondoltam. Én se arról leszek híres, hogy normális vagyok, de talán ők már nem is várják el ezt tőlem. Azt hiszem, erről már lecsúsztam.
Általában elsők között szoktam beérni a rendelőbe, még úgy is, hogy alapvetően én laktam a legtávolabb a klinikától… de szeretem még a reggeli műszakkezdés előtt átnézni az aznapi programokat, milyen műtéteim lesznek, készülni rájuk, hangolódni, ha szükséges… mindez jóval nehezebb, amikor hangyaboly módjára zizeg mindenki az ember körül. Másfelől meg, egyedül élek, időm mint a tenger, belefér, otthon úgy is maximum olvasnék, vagy kiülnék a teraszra kávézni, hogy elüssem az időt, de tekintve, hogy a forgalom is igencsak meg tudja tréfálni az embert, már jó ideje az előbbi stratégiát követem. Nem volt ez másképp ma reggel sem, amikor leparkoltam a klinika mellett, és a kulcsomat keresgélve, még mit sem sejtve sétáltam végig a folyosón a rendelő felé. Az első gyanús dolog már a zárnál fogadott, nem hogy bezárva nem voltunk, láthatóan megpiszkálta-rongálta valaki, amikor pedig óvatosan belöktem az ajtót, az egyből nyilvánvalóvá vált, hogy újratervezés… nem hogy ma műteni nem fogunk, mást sem nagyon. Egyértelmű, hogy valaki betört ide – amit lehet, felborítottak, levertek, a fiókok kiborongatva, a szekrényajtók tárva-nyitva, némelyik félig leszakítva lógott, a műtőt beterítették a mindenféle orvosi eszközök… Körbekémleltem a farkas érzékeimmel, de senkit sem éreztem a közelben, még valamikor este járhattak itt, így próbálok körbeszimatolni, vagy körbenézni, találok-e bármi nyomot, jelet… egyelőre semmi olyan, amivel mennék bármire is, de tény, nem is 5 perc egy komplett helyszínelés. És ha már helyszínelés, azt hiszem, ideje értesíteni a hatóságokat is… Mire a többi kolléga szállingózni kezd, már javában dolgoznak a rend hű szolgái, egy részük helyszínel, még a többiek a dolgozókat faggatják ki, a vallomásokat veszik fel, hátha valami érdekeset megtudnak, ami közelebb visz az ügy megfejtéséhez. Nem biztos, hogy köze van a múltkor esethez, ami miatt Fairbanksbe kellett mennem, de miután megosztom az engem kérdezgető nyomozóval az esetet, nem zárja ki ennek a lehetőségét sem, biztosít róla, hogy majd felveszi a szomszéd városból való kollégákkal a kapcsolatot. Ami pedig minket illeti… a műtétek lemondva, nem csak mára, egész hétre, bele sem akarok gondolni, milyen őrültek háza lesz az elkövetkező hetekben, mire utolérjük magukat, de kell idő, mire rendet rakunk, leltározunk, megbizonyosodunk róla, hogy minden rendben. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit kereshettek ennyire, bár van egy-két tippem, míg tart a nyomozás, engem sem engednek szabadon mászkálni odabent. Úgy tűnik, ez egy ilyen nap… aki akart, a vallomások felvétele után hazaengedtem, többet úgy sem igazán tudunk tenni jelenleg, elég ha én itt vagyok jobb híján, de ha valaki nagyon maradni akart, azellen sem ellenkeztem. Mást nem ma több kávé meg ebédszünetet tartunk, várva, hogy végezzenek a helyszíneléssel, késő délutánra úgy-ahogy meg is voltak, egy rakás lehetséges nyommal meg bizonyítékkal feltárazva kezdtek lassan elszállingózni. - Hát, nem mondhatod, hogy az orvosok élete olyan unalmas lenne… - szólaltam meg hosszas hallgatás után Dorának címezve a szavaimat, miután újabb néhány rendőr cuccolt ki a rendelőn kívülre a felszereléseikkel – Nem épp így terveztem a hetet, de unatkozni nem fogunk. Remélem, szeretsz pakolni meg leltárazni, mert lesz mit. - nézek végig a csatatérbe illő képen. - Amúgy minden oké? Veled is beszéltek a nyomozók? - akkora zsongás-pörgés volt egész nap, hogy nem igazán volt kapacitásom mindenkire külön odafigyelni, de remélem, nem érintették túlságosan érzékenyen a történtek.
Ma reggel sikerült jókedvűen felkelnem, és bár közel sem aludtam ki magam, örültem neki, hogy egy újabb napot tölthetek el a munkában, valami újat és érdekeset tanulva. Szerettem a munkámat és azt, ahogyan Bruno próbált tanítgatni kisebb-nagyobb sikerrel. Ilyen kis vidám gondolatokkal ugrottam be a kávézóba a szokásos koffeinbombámért és lépkedtem a rendelő felé. Sikerült annyira belemélyednem a könyvembe, amit Bruno a legutóbb adott, hogy észre sem vettem, hogy a szokásosnál több ember nyüzsög a környéken. Csak akkor esett le, amikor sikeresen nekimentem az egyik embernek, akiről kiderült, hogy valami nyomozó. Micsoda váratlan fordulat! A külvilág eseményei érdekesebbnek tűntek, mint a könyv és inkább becsuktam, hogy megpróbáljam felfogni a látottakat, kevés sikerrel. Fogalmam sem volt arról, mégis mi a fene történik. Talán valaki megint nem fizetett, a múltkor hallottam a valami ilyesmi pletykát a mosdóban. Megvontam a vállam, majd felvonultam volna a mi kis szobánkba, de nem sok esélyem volt erre a rend éber őrei mellett. Azt láttam, hogy valami felfordulás van, de hogy pont nálunk… Egy biztos, amikor én elmentem, akkor patyolat tisztaság volt, nem pedig ilyen romhalmaz, ami most tárult elém. Megpróbáltam a legjobb tudásom szerint válaszolni a kérdésekre, miközben fél szemmel Bruno-ra sandítottam némi kétségbeeséssel a tekintetemben. Elképzelni nem tudtam, hogy mi történhetett. Így tényleg csak maradt a válaszolgatás, némi kávé és az ideges járkálás fel-alá. Még az ebédem se csúszott le a torkomon, bár ezen annyira nem lepődtem meg. Túl sok inger ért túl kevés idő alatt. Hiába mondtam el többször is, amit tudtam, vagyis nem tudtam, nem úgy tűnt, hogy bármi épkézláb dolog fog ebből kisülni. Fáradtan lerogytam az egyik kinti székbe. Nem ilyennek terveztem nyilván a napomat, de azt hiszem, hogy a karma, vagy az életnek nevezett valami mindig tud meglepetéseket tartogatni. Belekortyoltam a zöldteámba, amit a kezemben tartottam. A mai kivételesen egy olyan nap volt, amikor már a kávé látványa is undort váltott ki belőlem, így a teából ittam apró kortyokat és reménykedtem, hogy ma már többször nem kell elismételnem magam. Halványan elmosolyodtam, amikor Bruno mellém lépett, végre valaki, aki nem ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. És végre egy ismerős arc ebben a zsibongásban. Lassan azt sem tudtam, hogy merre van a konyha, annyira összezavartak a ma történtek. -Egy pillanatig sem hittem ezt, de valamiért az én képzeletemben Anchorage egy nyugis városnak tűnt. A múltkori események ellenére is -vontam meg a vállaim. Én és a képzelt világom, ahol minden olyan szivárványhányósan tökéletes. -Hát persze, mindig is szerettem volna Consuela-ra hasonlítani, végül is, én lenni jó takarító, lenni sok tapasztalat. A kezdeti kíváncsiságot egy idő után felváltotta az unalom, majd a szarkazmus. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy mi történt pontosan, azon felül, hogy romokban volt a szeretett kis irodánk és hogy valószínűleg az éj leple alatt valaki betört ide. Ezt még össze tudtam rakni, de a nyomozók semmi hasznosat nem mondtak. -Naná, egész nap ugyanazt a hat mondatot ismételtem, hogy mikor voltam bent utoljára, mit láttam vagy mit nem és hogy merre voltam. Otthon aludtam, mint minden normális ember. De úgy tűnt, hogy nem elég nekik ennyi, igazából lefárasztott ez az egész -kortyoltam bele a teámba ismét, hogy lefoglaljam a kezeim, elrejtve Bruno elől az ideges remegését. Mégis ki az isten jött be ide és mit keresett? Miért pont nálunk? Mit akarhattak? És a legfontosabb… veszélyben vagyunk? Ezer meg ezer kérdés cikázott egész nap át az agyamon, de egyre sem tudtam konkrét választ adni. És addig kérdezősködni sem akartam, amíg itt voltak a rendőrök, nem akartam véletlenül sem gyanúsnak tűnni. -Szabad a vásár, vagy még van valaki ott bent? -böktem az ajtó felé a fejemmel. Nagyjából láttam már, hogy milyen állapotok uralkodnak odabent, de szerettem volna közelebbről is megnézni, hogy mi a helyzet. Feltápászkodtam a székből és kérdőn pillantottam a kedvenc főnökömre, hogy mitévők legyünk. Én szívem szerint csak hoztam volna egy szemeteszsákot, és húzzunk befele a szobánkba, hogy végre feltehessem a kérdéseimet.
- Minden csak viszonyítás kérdése. Sitkához képest pörgős, modern nagyváros. New Yorkhoz képest… egy nagy falu. De néha „vidéken” is történhet felfordulás, nem igaz? - döntöm oldalra a fejemet, hisz ahol emberek vannak, élnek, ott előbb-utóbb konfliktusok is. Betörések, gyilkosságok sem csak a nagyvárosokban szoktak történni… - Tudod, Dora, sokszor csalóka a látszat. Hogy mennyi minden olyan húzódik meg a háttérben, amire még csak nem is gondolnál… - jegyeztem meg töprengve, elsősorban a nyugodt város képzetéhez, de ugyanígy igaz lehet ránk, a mágiával szoros szimbiózisban élő lényekre is. Ó, ha tudná, hogy én sem csak egy egyszerű orvos vagyok, vagy a Pitet sem egyszerűen egy rakás fiatal működteti… De addig a jó, amíg nem tud rólunk, egyelőre enélkül is bőven akad elég gond(ja). - Örömmel hallom! Az Önéletrajzod „Erősségek, képességek” részhez ne felejtsd el beírni majd! - fűztem hozzá komolytalanul, ahogy felé sandítottam. Amúgy meg vártam, hogy végre búcsút inthessünk a rend buzgó őreinek, akik már javában pakoltak és cuccoltak le az autóikhoz. Te jó ég, mennyi munkánk lesz, mire minden a régi gőzzel tud tovább haladni! - Nézd a jó oldalát, azt legalább nem nehéz megjegyezni. Nálam is hasonló a helyzet, csak én egy fél órás monológot szajkóztam papagáj módjára akárhány nyomozónak. - sóhajtok fáradtan, aztán ha véletlenül valami kimaradt, biztos, hogy egy órán belül már megint ott legyeskedtek körülöttem, hogy ezt miért nem említettem? Mert… mert én is ember vagyok és hibázhatok? - Tudom, nem túl felemelő, de sajnos ez a protokoll. Mindenkit kifaggattak, de semmi okod aggodalomra, nem vagy gyanúsított. Csak ki tudja? Lehet láttál bármi olyat, ami segíthet nekik a nyomozásnál. - próbálom más megvilágításba helyezni a dolgokat, én is nagyon remélem, hogy fognak jutni valamire, mert múltkor Fairbanksben is csak annyit mondtak, hogy semmi okom aggodalomra, és tessék! Egy hónap nem telt el, és már romokban hever az egész rendelő! Nem vagyok nyomozó, de meglepne, ha semmi köze nem lenne a kettőnek egymáshoz… Nem igazán tudok senkiről, aki haragosom vagy rosszakaróm lenne, aki volt, azok már rég nem élnek. Érzékeltem a Dora felől érkező érzelemkavalkádot, a félelmet, bizonytalanságot, de addig nem akartam sokkal többet vagy konkrétabbat mondani, amíg az utolsó rendőr ki nem sétált az ajtónkon. - Szabad. A többiek hazamentek a családjukhoz, miután felvették a vallomásukat, majd holnap reggel jönnek a szokásos időben, hogy összetakarítsunk. - zártam be a bejárati ajtót, majd indultam meg az imént Dora által mutatott felé, hogy felzárkózzak mellé – ami pedig a rendőrséget illeti, egyelőre végeztek nálunk, ha bármi van, majd jelentkeznek. - az igazat megvallva vártam is meg nem is… annyiból mindenesetre jó lett volna, minél előbb jelentkeznek, hogy előbb pontot tehetünk az egész ügy végére. - Hát, unatkozni nem fogunk, az tuti. - csóváltam a fejem lemondóan, mert szinte minden helység úgy nézett ki, mint ha bomba csapott volna be, azt sem tudtam hirtelen, hol lenne jó hozzákezdeni. A betegaktáknál? A gyógyszereknél? Orvosi szereknél? A konyhában? Előbb vagy utóbb úgy is sorra kerül minden, a kérdés csak, hogy mikor? Vagy mikor tudjuk újra vállalni a műtéteket? Hogy belegondolok, milyen felfordulást okoztak nekünk alig néhány óra alatt, esküszöm, még bennem is kezd ébredezni a düh, még ha nem is engedek teret neki, mert mégis, mi értelme lenne? Semmi. Az viszont valószínűleg már Dorának is feltűnt, hogy én is sokkal feszültebb vagyok, mint szoktam, kivételesen nem leng körül az a fene nagy nyugalom. - Ha engem kérdezel, valamit kerestek, mert mi másért lenne felforgatva az utolsó fiók is? És tippem is lenne, hogy mit, de… majd holnap utána járunk, igazam van-e. - veszem az irányt az irodám felé, és Dorának is intek, hogy kövessen, betérve pedig az italszekrény felé veszem az irányt, hogy töltsek valami erőset magamnak. - Te kérsz valamit? - nem szoktunk nagy tivornyákat meg iszogatásokat tartani idebent, többnyire csak különleges alkalmakkor, de azt hiszem, ezután a nap után bőven ránk fér, nem igaz? Egy pohárnyitól neki sem lesz baja, maximum kicsit old a szorongásán. - És mondd csak, vagy kérdezz nyugodtan, látom rajtad, hogy szeretnél. - hogy valamit megosztani, vagy faggatni, azt nem tudom, de sejtem, úgy is megtudom hamarosan.
Elgondolkodva kaptam az alsó ajkamat a fogaim közé. Teljesen logikus volt az, amit Bruno mondott. Mennyi dolog van a világon, amit nem tudok és nem ismerek! Alig voltam még néhány városban, alig éltem, tapasztalatlan és naiv voltam. És az a baj, hogy ezt is csak azért tudom, mert Zack és Dakota is megmondta. Borzasztó, hogy erre is képtelen voltam magamtól rájönni, pedig rendszeresen túlgondoltam a viselkedésemet álmatlan éjszakáimon. Azért az a durva, hogy mindkettőjük az első találkozásunk alkalmával megmondta, én pedig kénytelen-kelletlen igazat kellett adjak nekik. Bíztam benne, hogy csak jót akartak nekem ezzel. Erőtlenül felnevettem Bruno szavaira, hihetetlenül elfáradtam ebben az egész kavalkádban. Már egész sok mindent beírhatok az önéletrajzomba, csak éljem is meg azt a pillanatot, amikor ennek hasznát veszem. Ahogyan a jelen események alakultak, nem igazán láttam sok esélyt arra, hogy akár a holnapot is megérem, de az legyen a holnapi Dora problémája. A mai Dora egyelőre megpróbálta összeszedni magát, és ezt a nyugalmat a zöldteától reméltem. Legalábbis a doboz szerint ez a csodaital „megnyugtatja az idegeket”. Ennél még én is jobban hazudok. -Biztos nagyon cuki papagáj lennél -nevettem fel őszintén. Vállaltam, hogy vérig sértem ezzel Bruno-t, de annyira jól esett végre olyanra gondolni, amitől nem rázott ki a hideg és ennyire őszinte reakciót váltott ki belőlem. Barátilag átkaroltam a vállát, hogy tudja, csak a poénkodtam egy sort, nem bántani akartam. A pár másodperces kontaktus után elengedtem és belekortyoltam a langyos italba. -Valóban nem gondolom úgy, hogy gyanúsított lennék, mert tudom, hogy nem tettem semmit. Csak az a helyzet, hogy kissé ijesztő volt testközelből beszélgetni a nyomozókkal, érted, nekem eddig csak Henry-vel volt hivatalos… -haraptam el a mondat végét. Az eddigi egyetlen konfliktusunk a főnökömmel akkor volt, amikor kiderült az, hogy icipicit túlléptem a sebességhatárt. És annak nem volt jó vége, nem akartam újra emlékeztetni rá, nem tudtam volna elviselni, ha megint napokig tartó némasággal büntet. Elég volt akkor a bocsánatért esedezni, azóta pedig igyekeztem jókislányként viselkedni. Figyeltem, ahogyan az utolsó rendőr is kisétált azon a hülye ajtón és kiengedtem az eddig bent tartott levegőt. Egy fokkal jobban éreztem magam így, hogy kettesben maradtunk, éreztem, ahogy ellazulnak a vállaim. Bruno volt az az ember, aki mellett biztonságban éreztem magam és úgy éreztem, hogy semmi ok az aggodalomra, bár a gondolataim továbbra sem hagytak nyugodni. Rohadt sok kérdésem lett volna, de a látvány, ami bent fogadott, az a torkomra forrasztotta a szavakat. Kicsit szorosabban markoltam meg a bögrémet, továbbra is rejtegetve a valódi érzelmeimet, egyszerűen nem akartam gyengének tűnni. Követtem a főnököm az irodája felé és hálás voltam a felajánlott alkoholért. Igazi alkoholista gondolkodás, gratulálok Dora. -Kérlek, de csak egy pohárkával. Fogalmam sincs, hogy hol a másik poharam, szóval nem lesz ebből ír kávé -magyaráztam, miközben fel-alá lépkedtem, igyekezve, hogy ne verjek le véletlen sem semmit, nehogy egy újabb óra takarítást zúdítsak ezzel a nyakunkba. Közben pedig végre szabadjára engedtem a gondolataimat. -Igen, én is így gondolom, hogy valamit nagyon kerestek. Az a kérdés, hogy mit és vajon megtalálták-e? Mert ha sikerrel jártak, akkor az kurva nagy gáz ránk nézve. Mert az egy dolog, hogy mondjuk gyógyszert loptak, az szerintem a legkisebb rossz -hadartam. -Viszont, ha személyes adatokról van szó? Rengeteg aktánk volt bent, tele olyan dolgokkal, amihez köt az orvosi titoktartás és hasonlók, tudom, mert a múltkor rendeztem össze őket. De… mi van akkor, ha rólad kerestek valami személyes dolgot? -abba bele se mertem gondolni, hogy ezáltal én is potenciális célpont lehettem bárki szemében. Vettem egy mély levegőt és Bruno szemébe néztem, hátha ő okosabb nálam. -Az a probléma, hogy amíg nem kezdünk el takarítani, addig nem tudjuk meg, hogy mi hiányzik, ha hiányzik egyáltalán. Simán lehet hibás az elméletem, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem így van -húztam el a számat. Mert lehet, hogy általában a legjobbat feltételezem az emberekről, de ebben a szituációban félre kellett tennem minden ilyesmit. Letettem a poharam az asztalra és újra kontyba fogtam a kócos hajamat. Ha tényleg egész délután itt leszünk, akkor legalább a hajam álljon stabilan. Átfésültem az ujjaimmal és összegumiztam az egészet a fejem tetején, miközben Bruno-t figyeltem és ha beszélt, akkor hallgattam az okfejtését. -A nyomozók nem mondtak semmit, viszont egy dolog még érdekelne, mielőtt belemerülünk a takarításba. Van valami halvány sejtésed arról, hogy ki lehetett az? Esetleg valami mezei bűnöző, aki kereskedni akar a lopott gyógyszerekkel a mexikói határnál, vagy más állhat a háttérben? -kérdezősködtem.
- Cuki? Dehogy… idegesítő, nagyon! - vágok vissza komolytalanul. Ha nincs is különösebb tétje annak, hogy eljátszunk a gondolattal, mást nem arra jó, hogy kicsit kizökkentsen az egész napi feszült, bizonytalan hangulatból egy kicsit. - Nem akarlak elkeseríteni, Dora, de elég elkeserítő a statisztika, hány olyan ember ül éppen börtönben, aki valójában ártatlan, csak mert a bizonyítékok vagy a körülmények azt sugallták, ő tette. Az, hogy te tudod, sajnos sokszor édes kevés. - szomorú, de sajnos ez volt az igazság. Az élet sokszor sokkalta igazságtalanabb, mint azt naivan feltételezné az ember. Lehet, hogy voltak rendfenntartó hatóságok, meg milliónyi jogszabály, ami a rendet volt hivatott megőrizni, de sajnos ha elég jól ismerték őket, könnyen meg lehetett találni azokat a bizonyos kiskapukat, vagy nem volt nehéz mások ellen fordítani őket. Nem hiába, ügyvédek között is azok az igazi nagyágyúk, akik jobban forgatják a szavakat. Hiába fújja valaki az összes jogszabályt, ha nincs meg a kellően határozott kiállása az ügyhöz, sokszor pedig tényleg csak azon múlt egy-egy ügy kimenetele, hogy kinek sikerült jobb ügyvédet találnia. - Ne aggódj, nem terveztelek leitatni. - nyugtattam meg, más se hiányzik nekem emellé a felfordulás mellé, mint egy részeg gyakornok, akit még pátyolgathatok is amíg haza nem keveredik, tényleg csak azért kínáltam meg egy kis adaggal, hogy kicsit oldjon a feszültségén. Ennyi nem vot megártani. - Őszintén? Ha rólam kerestek volna valami személyes dolgot, akkor annak örülnék a legjobban. - kortyoltam bele a whiskymbe – Tudod miért? Mert akkor biztos, hogy üres kézzel távoztak. - fűzöm hozzá, mert maximum a munkaszerződésemben találnának bármi hivatalos adatot, amivel mennek is valamire, de az meg fent van a HR-nél a klinika többi munkaszerződése között… mert lehet, hogy önálló kis praxis vagyunk, de mégis csak a klinika megbízásában. - A számítógépeket szinte biztosra veszem, hogy nem törték fel, ahhoz azért elég komoly munkaerő szükséges, na meg a klinika biztonsági rendszerét kijátszani sem egyszerű feladat, szóval ha valamit keresnék, én is a papír alapú változatokra utaznék. Én betegaktákra tippelek, de azt meg csak akkor fogjuk tudni, ha rendbe raktuk és összehasonlítjuk az online adatbázissal, megvan-e mindenkié. - már ha komplett aktát nyúltak le. Ha csak valami vizsgálati eredményt, zárójelentést, vagy bármilyen más adatot, akkor ki tudja, mikor fogunk rájönni, hiányzik-e valami, és ha igen, még mi?! Jó dolog manapság ez a minden részletre kiterjedő dokumentáció, hisz sokkal egyszerűbb úgy kezelni bárkit, hogy ilyen részletes kórelőzmények állnak rendelkezésre, ugyanakkor sokszor mégis a pokolra kívántam az egészet. Mennyivel egyszerűbb volt már régen?! - Bár ha gyógyszert loptak, az se túl jó dolog, akad nálunk bőven olyan erős fájdalomcsillapító, ami már-már a drog kategóriát súrolja, nem hiába, hogy elzárva tartjuk és nem osztogatjuk úgy, mint a cukorkát… de valóban az lenne a kisebb probléma. -eladják, elfogy, ennyi volt. Nem mondom, hogy nem veszélyeztet emberi életeket, de a személyes adatokkal sokkal csúnyábban vissza lehet élni, pláne annak fényében, amiket múltkor tudtam meg a fairbanksi kirándulásom során a helyi rendőrörsön. - De, jól látod. De mire mindent összetakarítunk úgy, hogy számba tudjuk venni egyáltalán, mi hiányzik… Bahh. - csóváltam a fejem, mert bele se akartam gondolni, mennyi munka… egy-két óra alatt hány napi munkát csináltak nekünk a betörőink, amit ilyen értelmetlen pakolászással kell töltenünk, holott hány fontosabbnál fontosabb műtétünk lett volna, amire már hetek, hónapok óta várnak egyes betegeink! És tessék, önhibánkon kívül, de csúsztathatjuk el őket. Mondanám, hogy akár a szombatokon megpróbálhatjuk behozni a lemaradást, de attól, hogy nekem szinte semmi életem a munkán kívül, nem akarom mások szabadidejét elvenni. - Nem igazán. Legalábbis konkrét személyt nem tudok, ki lehetne. - figyeltem Dorát, ahogy előkészül a munkára, nos, csodálom a lelkesedését, én még mindig csak az asztalnak dőlve kortyolgatom az italomat – Mondd, emlékszel? Nemrégiben át kellett ugranom egyik nap Fairbanksbe egy váratlan ügy miatt. Rendőrségi kihallgatás volt, nem kizárt, hogy összefügg a két ügy. - vezettem fel a témát, azon gondolkozva, vajon mennyit mondjak neki, hogy elég legyen a kíváncsiságának, de ne sodorjam különösebb veszélybe? - Valószínűsíthető, hogy akik ide betörtek, az egyik korábbi páciensünket keresik. - csak eddig nem találták, mert olyan szépen átszabtuk az arcát még hónapokkal ezelőtt… jóval, mielőtt Dora egyáltalán elkezdett volna itt dolgozni.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy Bruno mennyire lenne érdekes látvány papagájként és arra jutottam, hogy valószínűleg nagyon. És hogy hiányolnám emberi állapotában, úgyhogy gyorsan tovasöpörtem ezt a gondolatot és hálásan rápillantottam a rövidke ölelés után, amiért megpróbált felvidítani. Lelkileg megterhelőnek éreztem a mai napot a rohadt nyomozással, és hol volt még a vége… -Sajnos értem, hogy mire gondolsz -húztam el a számat. Nem egy ilyen eset eszembe jutott pár rövidke másodperc alatt. Komolyabban nem is mertem belegondolni. -Az élet szívás, pláne, ha nem hisznek neked. Az irodában már csak örültem annak a kevéske alkoholnak is, amit kitöltött nekem. Kellett valami, ami elűzi ezt a sok szart, legalább a fejemből, ha már a szemem elől nem tudta. Ötletem sem volt, hogy hol álljunk neki ennek a sok szarságnak, túl sok szemét volt szanaszét szórva. Inkább beleittam, és nem törődve azzal, hogy marja a torkom a tömény. Ha már az a rohadt tea nem segített az idegeimen, hátha az alkohol fog. Ennek örömére feltettem a kérdéseimet és Bruno válaszaira koncentráltam. -Mondjuk ez igaz, még én se sok személyes dolgot láttam tőled, pedig minden nap látlak szinte. Eddig talán a legszemélyesebb a váltáspólód volt, de más… semmi olyat nem tudnék felhozni, ami hozzád köthető -bólogattam. Igyekeztem lazának tűnni, de nehezen ment. Nem így terveztem tölteni a napomat, nem azzal, hogy elméleteket gyártok. -Esélytelen, hogy bármit is találunk, legalábbis nem egyhamar. Tudod mennyi munkám volt a rendezgetésben? Néhány akta vastagabb, mint a combom -néztem le az említett testrészemre. -Egy-egy lapot kilopni nem lehet feltűnő, de tényleg ezer év lesz, mire ezt észrevesszük. Éppen ezért gondolnék a gyógyszerekre, mert azok könnyen lenyúlhatók, eladhatók, felhasználhatók. Sőt, valószínűleg azzal könnyebb is kisétálni, nem látszik a kamerákon. Tényleg, -kortyoltam újra a poharamba. -vannak biztonsági felvételeink? Az ajtó feletti kamerába szoktam néha én is integetni, de azokon látni valamit, vagy teljesen vakon vagyunk? Utáltam, hogy semmiben sem lehettem biztos, féltettem magamat is valamennyire, de Bruno-t jobban. Neki azért van neve és ez lehet, hogy baromi nagy hátrányba helyezi őt. Szerettem volna hamar megbizonyosodni arról, hogy nem lesz baja, nem tűnt el semmi olyan, nem… egyszerűen csak reménykedtem abban, hogy nem lesz nagyobb szívás a takarítás és az iratrendezgetés. -Hmm... -haraptam az ajkamba. -Igen, emlékszem, fel is írtam a naptáramba, hogy aznap ne vállaljunk beteget, mert nem leszel bent -én már csak ilyen jegyzetelős lány voltam, felírtam a legtöbb dolgot, hogy ne felejtsem el. Általában jól jött, annyifele kellett figyelnem mindig, hogyha nem lenne a naptáram, lassan azt se tudnám, hogy hova kell mennem. -Baszki. Ez kicsit sem hangzik jól így -ráztam meg a fejem. Pedig drukkoltam azért, hogy ne egy páciens adatait lopják el, ennél a gyógyszerlopás is jobban hangzott. Megdörzsöltem az arcom, nem érdekelt, hogy mennyire kenődik el a sminkem, csak próbáltam összeszedni magam. Ki tudja, hány órát leszünk itt, amíg értékelhető állapotúra varázsoljuk a kedves kis rendelőnket, bele se akartam gondolni, hogy mikorra lesz olyan tiszta, mintha soha nem járt volna ott senki. -Na jó -húztam le a maradék alkoholt. -Én azt hiszem, hogy hozok egy kesztyűt és pár darab szemeteszsákot. És főzök még egy teát magamnak, te kérsz valamit? -kérdeztem a kedvenc főnökömtől kedvesen, majd a válasza függvényében kimentem a konyhába, hogy italt készítsek. Kicsit szétestem az új információk tudatában, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy kinek lehetett ilyen fontos betörni a mi irodánkba, mi kellhetett neki és kezdtem úgy érezni, hogy minél többet tudok meg az estéről, annál kevesebb dolgot értek. Az egyik kezemben az ital(ok)kal, a másikban pedig a fent említett tárgyakkal nyitottam be újra Bruno-hoz. Igyekeztem nyugodtnak tűnni, bár nem sok esélyt láttam arra, hogy át tudom verni a mosolyommal. Komolyan, ez az ember jobban kiismert pár hónap alatt, mint valaha bárki más az egész életem alatt. -Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? Végül is tökmindegy -vontam meg a vállamat. Próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy estig a földön fogunk térdelni, hogy legalább az ajtót vissza lehessen csukni normálisan. -A jó hír az, hogy megtaláltam a zsákokat, mint látod. A rossz hír meg, hogy fogalmam sincs mivel kezdjünk. Belekortyoltam a teámba és elgondolkodva néztem Bruno-ra, hátha ő okosabb nálam. Erősen élt bennem a gyanú, hogy egyikőnk se tudja, hol kezdjük el, mi a fontosabb, az akták, a rendelő, az iroda… Mindenképpen szívás lesz a délután, ebben az egyben biztos voltam. -Illetve, még egy kérdés, tudom, bocsi, sokat kérdezek. Nem láttad véletlen a kulcscsomómat? Egész nap olyan káosz volt és annyi ember mászkált, hogy ötletem sincs, hova tehettem le. Ha megtalálod, akkor kérlek szólsz? -pillantottam bociszemekkel a főnökömre.
Így, hogy Dora értette, mire próbálok célozni, nem is fejtegettem tovább a témát. Hála az égnek nem érintett minket, és negatív érzelmekből, eseményekből most nekünk is bőven kijutott, nem hiányzott jelen pillanatban más nyomora is, akármilyen szomorú is volt. Pláne, hogy azokkal úgy sem igazán tudnánk mit kezdeni, ellenben itt, a sajátunkkal. - Na látod, erről beszélek. - az meg már részletkérdés, hogy úgy alapjáraton nem volt sok személyes cuccom, sőt, úgy általánosságban cuccom se… Hiába, aki annyiszor költözik életében, mint én tettem, belátja, hogy a nagyja csak felesleges kacat, amire valójában semmi szüksége az embernek. Már csak abból kifolyólag sem, hogy ha egyszer úgy is elérjük az utunk végét, úgy sem viszünk magunkkal semmit a szellemek világába. - El tudom képzelni. Gondolom te is, hogy hány órányi munkám van abban, hogy egy akta olyan vastag legyen. - kutatások, konzultációk, műtétek, kontrollok, mindenféle vizsgálatok… na igen, lehet, hogy egy szimpla rutinműtét aktája nem vastagabb pár oldalnál, de az igazán komoly, összetett beavatkozást igénylők, esetleg a több alkalmasok nagyon gyorsan képesek megnőni. - Tisztában vagyok vele, Dora. Ezért is mondom, mint ha tűt keresnénk a szénakazalban. Ha szerencsénk lesz, a rendrakás végére nagyjából képbe kerülünk, mit vihettek el. Ha nem, akkor ki tudja, rájövünk-e valaha is… - nyilván, neki lehetne ülni és mindent egybevetni az online adatokkal, hogy mi hiányzik, de őszintén szólva, kinek volt annyi szabadideje? Nem lábat lógatni jártunk be az irodába, még Dora sem, pedig nem is volt bent minden egyes műtétnél, bőven kapott adminisztrációs feladatokat is, hogy a praxis működésébe is kapjon némi bepillantást, ne csak abba, milyen egy műtét. Arra még úgy is bőven lesz alkalma a gyakorlatai, rezidens évei során… - Kamera az van, de nem mi működtetjük őket, hanem a klinika, szóval nem igazán tudok mit mondani róla. Mondtam a rendőröknek is, elvileg beszélnek a vezetőséggel meg az IT-vel, kikérik a felvételeke, átnézik, aztán szólnak, ha van valami használható. De ha például maszkban törtek be, akkor sokkal azzal se vagyunk előrébb. - mást nem magasságot, nemeg lehet tippelni, alkat, magasság, hányan voltak, de az úgy is beleveszik az átlagba a nagy számok törvényét ismerve, sokkal jobb lenne, ha az arcukat is látnánk, esetleg valami különös tetoválás, ami árulkodó lehet… de majd elválik, találnak-e valamit. - Igen, meg egy rakás másikat át is ütemezhettünk miatta. - húzom el a számat, mert így is bőven van munkánk, nem szeretem halogatni, tologatni az időpontokat, akkor se, ha néha rákényszerülünk. - Nem kérek, köszönöm. - rázom meg a fejem, bőven elég az ital a poharamban, mire Dora visszatér, addigra el is tüntetem azt a maradék pár kortyot, ami ott árválkodott a pohár alján – Amelyikkel szeretnéd. - ajánlom fel nagy kegyesen, mert sejtem, Dorát ismerve milyen „komoly” hírek lehetnek… ha valami tényleges gond lenne, akkor azt már megéreztem volna tőle. - Őszintén? Ahol szimpatikus. Úgy sem fogunk ma a végére érni, szóval a következő pár nap is a takarításról fog szólni. Én szerintem a műtőt meg a raktárt veszem a sor elejére, ahol a gyógyszereket meg az egyéb dolgokat tároljuk. - az, hogy a konyhában bokáig gázolunk a törött porcelánokban, valahogy jobban nyugodni hagy, mint hogy hány gyógyszeres üveg tört ripityára, vagy tűnt el tegnap éjjel óta. Meg az egy dolog, hogy rendbe rakjuk a műtét, mire még mindent leellenőrzünk, hogy a műszerek, eszközök is megfelelően működnek, sterilek, meg a többi… az is több körös mulatság lesz. Inkább veszek pár zsákot a gyakornokomtól, aztán elindulok a műté felé, essünk neki. - Csak nyugodtan. Magunk vagyunk, ráérünk. Ha szeretnél, akár valami zenét is kapcsolhatsz, rádiót, vagy ami szimpatikus. - na jó, bármit azért nem, de feltételezhetően ismer már annyira, hogy ne egyből a kiskapukra utazzon, mivel tud kiidegelni. - A kulcscsomódat? - állok meg egy pillanatra – Mármint most? Ma? Vagy a tartalékot, amit néha bent szoktál felejteni? - kérdezek rá, mert nagyon nem mindegy. Ha ma hagyta el, akkor itt kell lennie valahol, csak meg kell találni, viszont ha nem bukkanunk rá, nem fog tudni bemenni… ha a tartalékot, na… ha az eltűnt, az szívás. - Lehet, hogy nem ártana felhívni a főbérlődet, hátha van neki is tartalék kulcsa. Jogszabály szerint hivatalosan a beleegyezésed nélkül nem lehet, de ki tudja? Szeretnek trükközni vele, sokszor bizalmatlanok a külföldiekkel szemben. - adtam egy ötletet neki, mert ha még ezzel a „krízissel” is számolnunk kell, legalább készüljünk fel rá időben.
Lelkesen bólogattam a drága főnökuram szavaira. Tényleg nem jutott eszembe olyan alkalom, amikor valami személyeset láttam volna nála a táskáján és a váltáspólóján kívül, úgyhogy, ha úgy vesszük, akkor valóban biztonságban volt. Ez egy kicsit könnyített a lelkemen, annak ellenére, hogy a munkaadóm volt, mint embert eléggé megszerettem, így természetes volt, hogy aggódom érte és miatta. Néha előjön a gondoskodó énem is, na, nem kell annyira meglepődni. -Persze, tudom. Láttam, hogy mennyit adminisztrálsz akár egy öt perces miniműtét után is, szóval bele se merek gondolni, hogy egy nagyobbnál mennyi papírmunka van. Nem lenézni akartalak, ne haragudj -hajtottam le a fejem. Hajlamos vagyok megfeledkezni néha arról, hogy nem csak úgy maguktól lettek ott azok a papírok. Pedig nem egyet én magam töltöttem ki és raktam be a helyére. Komolyan mondom, szétszórtabb vagyok, mint egy… nem tudok rá jó hasonlatot. Figyelmetlen vagyok és kész. Ezért van a naptáram is mindig kéznél, hogy azonnal fel tudjam írni a dolgokat, hátha nem felejtem el őket. -Oké, oké, csak egy ötlet volt -emeltem fel védekezően a szabad kezem, amiben nem az alkoholos poharamat fogtam. -Sajnos ennyit tudok hozzátenni az egészhez, nem nyomozónak készülök és hiába néztem annyi dokumentumfilmet ezekről, valahogy a valóság mindig bonyolultabb. És ez elég elkeserítő. Megvontam a vállam, ha nem kér semmit, akkor az ő baja. Én elkészítettem a teámat, mivel továbbra is taszított a kávé látványa a sokadik pohár után, sőt, még azt is ellenőriztem gyorsan, hogy nem vagyok-e lázas. Ritka alkalom volt az, hogyha én nem kértem kávét, de szerencsére nem voltak ilyen panaszaim, így visszatrappoltam az italommal és a szemeteszsákokkal Bruno-hoz. Kezdődjön a Consuela-maraton… -Ha nem gond, akkor én az asztalomnál kezdenék, jó lenne, ha legalább az rendben lenne. Az úgyis ott van a műtő mellett, szóval tudunk beszélgetni is közben, ha segítségre van szükséged. De szerintem hamar megleszek vele -vontam meg a vállaimat. Szerettem, ha a cuccaim katonás sorrendben álltak és éppen ezért a jelenlegi állapot rettenetesen idegesített, hogy egy hurrikán nem hagyott volna ennyi mocskot maga után, mint ezek a szemét betörők. Átadtam Bruno-nak pár zsákot és a nyomában lépkedve odamentem az asztalomhoz, ahol mosolyogva beraktam némi dallamos spanyol zenét. Természetesen csak halkan, amolyan háttérzajnak. Egy icipicit hiányzott az otthonom és reméltem, hogy Bruno is elviseli a latin zenét. Végül is, majdnem közösek a gyökereink. -A pótkulcsomat, tudod, amin van egy fehér gyöngyös kulcstartó -válaszoltam szórakozottan. -És egyébként azt se tudom, hogy hogyan néz ki a főbérlőm, mert valami rokonát küldte a szerződés megírásához. Szóval sajnos ez az opció nem játszik, de örülök neki, hogy a rasszizmus ezt a helyet sem kerüli el -ráztam meg a fejem gúnyosan mosolyogva. Pedig azt hittem, hogy itt, a világ vége után kettővel elkerül az, hogy a bőrszínem miatt bélyegezzenek meg. Biztos valami öreg faszi a főbérlő, hogy ilyen előítéletes, mert eddig egy új ismerősömet se érdekelte, hogy spanyol vagyok és egy kicsikét barnább a bőröm, nem olyan fehér, mint az ittenieknek. Istenem, de idegesítenek ezek az emberek. A talpam alatt szakadó papír hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből. Ámulva lehajoltam és felfedeztem a saját kézírásom – a jelentkezési lapom, amit nem mertem beküldeni. Nem mertem meghozni a döntést egyedül, túl sok tényező volt, ami marasztalt itt Alaszkában és eszem ágában se volt visszamenni New York csodás városába. Nem csak a munkám, hanem egy bizonyos valaki is, aki miatt megint kihagyott egy ütemet a szívem. Mély levegőt vettem és a kezemben a papírral az ajtófélfához támaszkodtam, ahol figyeltem Bruno-t pakolás közben. Nem tudtam, hogy hogyan hozzam fel a témát, így, ha megfordult, csak felé mutattam a papírt. -Én… én, izé -köszörültem meg a torkom. -Szóval izé, na. Emlékszel, amikor szóba került a fairbanksi egyetem? Hogy te néha tartasz ott órát és azt mondtad, hogy jó ott az oktatás? Kicsit kutakodtam az egyetem honlapján és jónéhány fórumon. Jókat mondanak róla mások is, az az általános közvélemény, hogy érdemes oda járni. Én pedig úgy döntöttem, hogy szeretnék jelentkezni oda. Tudom, hogy messze van innen, de New York még messzebb és… megszerettem itt lakni -pirultam el. -Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, nem tudok már semmit. Egyedül azt, hogy nem szeretnék elmenni innen. Átnyújtottam a főnökömnek a szakadt papírt, amin az adataim és a kiválasztott szakom szerepelt. Nyilván nem ezt terveztem elküldeni a bizottságnak, majd nyomtatok egy másik jelentkezési lapot és kitöltöm, de szerettem volna kikérni Bruno véleményét a dologról. Általában a legtöbb döntésem a pillanat hevében hoztam, de most el voltam bizonytalanodva és szükségem volt valami atyai tanács szerűségre, amit tőle reméltem megkapni.
- Nem vettem annak, ne aggódj emiatt. - legyintek Dora szavaira, ez az előnye annak, ha a másik szinte nyitott könyv előtted… ha más miatt, legalább az érzések kapcsán nem kell magyarázkodni, ha akarna, se tudna átverni. Ami meg az iratokat illei, ne is mondja… hónapokig ellennénk vele, ha mindent ellenőrizni akarnánk, nem kevés munka, az biztos. Egyelőre már azért is örülnék, ha újra műtétképes állapotban lehetnénk. - Nyugi, én is csak azért tudom, mert már átrágtuk párszor a témát a nyomozókkal. Amúgy én se vagyok az, szóval… - vontam vállat. Valamilyen szinten értettem hozzá, de inkább a hagyományos, kinti, terepen történő nyomolvasáshoz, nem ehhez a mai, modernhez. Itt maximum a farkasom szaglására hivatkozhatok, de sokkal előrébb az sem visz, mint néhány ismeretlen illat, amik az épületből kiérve el is tűnnek, mert valószínűleg autóval hagyták el a betörők a tett helyszínét. - Csak nyugodtan, szabad a vásár, ami szimpatikus. Holnaptól, ha a többiek is becsatlakoznak, akkor meg ami marad. - ezen aztán nem fogunk összeveszni, úgy is van bőven mit csinálni, meg akár tetszik, akár nem, úgy is végig kell menni az egész rendelőn, szóval nem dől össze a világ, ha az asztalával kezdene. Engem a műtő állapota jobban szíven üt, mint a saját asztalomé, szóval ráér az majd később, ha többen bent leszünk és esetleg egy kis nyugalomra vágynék. Dora szavaira csak bólintottam, sőt, ötlet gyanánt bedobtam, hogy ha szeretne, kivételesen zenét is hallgathat, választhat ő. Addig is megittam a maradék italomat, és hozzáláttam én is a munkának… Ami törött, használhatatlan, a zsákba, a szanaszét hajigált orvosi eszközök egy dobozba, majd mennek ismét fertőtlenítésre… Azt az egy-két bútort, amit felborítottak, visszaállítottam, a fiókok is visszakerültek a helyére… Kíváncsi vagyok, a nap végére mennyi látszata lesz a több órás munkánknak. - Tudom. - szólalok meg, lefagyva egy kissé a munka közben, mert amit az előbb Dora kérdezett, az még elég nagy probléma lehet később. De félsiker, hogy legalább a lakásba be tud menni – Emiatt ne aggódj, a rasszizmus egy helyet sem kerül el. Tapasztalat. Tudom, bosszantó, de ne is törődj vele. - mondanám, hogy jobb a helyzet, mint korábban volt, de sajnos hazugság lenne, hol jobb, hol rosszabb, attól függ, épp merre jár az ember. Egy párszor már volt szerencsém végigzongorázni ezt a történetet, és mégis, a 21. században is ugyanúgy bele tud futni az ember, mint pár száz évvel ezelőtt. - A kulcsodat nem láttam, de akkor figyelek, hátha megtaláljuk. - és nem elvitték, teszem hozzá gondolatban. Bele se akarok gondolni, akkor mi történne, ha megtalálnák a kulcshoz tartozó lakást – Hol hagytad utoljára, arra emlékszel? Az asztalodon, vagy valahol máshol? - igaz, sokat nem jelent, de hátha így könnyebben a nyomára bukkanunk. Mást nem ha végeztünk, utána arra folytatjuk a takarítást, bár elnézve ezt a rendetlenséget, ha itt van, akkor sem biztos, hogy egyhamar megtaláljuk. - Hm? Szeretnél valamit? - szólaltam meg, amikor érzékeltem, hogy Dora már egy ideje az ajtófélfának támaszkodva figyel engem. Én magam is megálltam a munkával, és rá figyeltem, kérdő tekintettel, a figyelmemet pedit a kezében tartott, szakadt papírlap sem kerülte el. Ahogy beszélni kezd, csak egy-egy apró bólintással jelzem felé, hogy hallgatom, amikor pedig felém nyújtja a lapot, érdeklődő tekintettel veszem el, gyorsan átfutva a tartalmát. - Az anchorage-i egyetemen szokta órákat tartani, Fairbanksben tényleg csak néha-néha, alkalom adtán. De tényleg jó egyetem. És igen, ezzel nem lehet vitába szállni, ami New Yorkot illeti. - nevettem el magam. Egyébként, ha az embernek nincs baja a repüléssel, az Anchorage-Fairbanks távolság sem vészes – És jól látom, levelezőn szeretnéd folytatni? Nem szeretnélek lebeszélni, de nem lesz az túl húzós? Az orvosi alapból sem egyszerű… - anatómia, biokémia, meg megannyi más tárgy, ami számos álmatlan éjszakát okoz még manapság is a hallgatóknak – Ha nappalin végzed, hétvégente, vagy a szünetekben akkor is gond nélkül vissza tudsz látogatni ide, ami meg a munkát illeti, amiatt ne aggódj, egyetem után is ugyanolyan szívesen várunk vissza. A te döntésed. - nem tudom, milyen tényezők játszottak közre a döntésében, amikről esetleg nem tudok, de ha az általam említett problémáktól tart, akkor felesleges.
Bruno tanácsa után az asztalom környékét kezdtem el rendbe szedni, miközben halkan dúdoltam azt a számot, ami éppen a telefonomból szólt. Lehet, hogy ez már feszegette a főnököm türelmének határait, de reménykedtem benne, hogy nem ennyitől akad ki. Történtek ma már rosszabb dolgok is. Például az, hogy akármennyit is gondolkoztam rajta, nem jutott eszembe, hogy merre lehet a kulcsom. Tényleg nagyon megkavart ez az egész nyomozós-betörős történet, a fene sem számított rá, hogy egy átlagos munkanap helyett ez fog fogadni. Utáltam az egészet, ahogyan azt is, hogy a tea nem nyugtatott meg a felirat ellenére. -Az, rohadt bosszantó. Mert anélkül ítél el, hogy rászánná az idejét arra, hogy megismerjen engem. A sztereotípiáknak élnek, aszerint én csak rossz ember lehetek, mert egyszer hallott valamit a spanyolokról egy részeges estén valamelyik kocsmában nyolc sör után a hasonlóan alkesz barátjától. Az mondjuk nem jut eszébe, hogy ilyen elavult felfogással nem is fog semmire menni az életben? És tényleg nem vagyok olyan, aki kirabolja őt, hanem az vagyok, aki segít neki? -dühöngtem, miközben kidobtam pár szemétnek ítélt tárgyat az asztalomról. Utáltam minden percét annak, hogy bőrszín meg születési hely alapján ítélnek el embereket. Belevágtam a zsákba egy újabb adag szemetet és úgy válaszoltam Bruno-nak. -Köszönöm szépen. Éppen ez az. A fiókomban volt, mint mindig, legalábbis emlékeim szerint. És amikor beengedtek a nyomozók megnézni, akkor csak azt nem találtam, minden más ott volt szétszórva a felső fiókban, de a kulcsom az nem. Lehet, hogy véletlen felakasztva hagytam a kabátoknál, tudod, ahol a táskámat is szoktam hagyni, de nem tudom -magyaráztam oda sem figyelve. Az jobban lekötött, hogy legyen valami értékelhetően tiszta felület az asztalon, ahonnan majd belátom a káoszt, ha lesz egy nyugodt másodpercem. Miután felvettem a szakadt papírt, egy darabig csendben figyeltem a férfit. Már eddig is rengeteg mindent köszönhettem neki, és az, hogy segít egy újabb döntésben, már nem igazán számított. Maximum felírom a listára, és ha egyszer lesz alkalmam, akkor viszonzom. Amikor végre felém fordult, odaléptem Bruno-hoz a lapommal, muszáj voltam neki kiönteni a szívem. Kevés ember ítéletében bíztam annyira, mint az övében és szükségem volt minden épeszű tanácsra jelen helyzetemben. És ki lenne jobb választás, mint az, akinek már van gyakorlata ezekben? Neki még azt is elhinném, hogy az ég nem kék, hanem rózsaszín. -Igen, levelezőn gondoltam. Tudom, hogy nem egyszerű -vontam meg a vállam. Az elmúlt pár év remekül bebizonyította ezt számomra. -Figyelj Bruno, én nagyra értékelem az ajánlatot, tényleg. Baromi jól esik, hogy tudom, tárt karokkal várnál vissza. De az a helyzet, hogy… egyszerűen tényleg szeretek itt lakni. Máris annyi emlék köt ide, fájna ezeket itt hagyni, hogy egy másik városban kezdhessek mindent elölről. Arról nem is beszélve, hogy nálad jobb dokit keresve sem találnék, nem mintha keresni akarnék bárkit is helyetted. És ami kialakulóban van Za… akarom mondani, az új ismerőseimet sem akarom rögtön itt hagyni. Az a nagy helyzet, hogy nem tudok normálisan aludni, többet forgolódok az ágyamban, mint amennyit alvással töltök. Akkor már inkább hasznosan töltöm az időmet és bemagolom azt a rohadt tananyagot -igyekeztem lazán válaszolni, de valószínűleg Bruno is láthatta rajtam, hogy nem tudom félvállról venni a szituációt. Hát ezért volt akkora szükségem a tanácsára. Nem akartam a szüleimet fárasztani ezzel, néha becsekkoltam, hogy minden rendben, hideg van. A többiről pedig nem kellett tudniuk, egyrészt eszemben sem volt esküvőt szervezni a jelenlegi helyzetemben, másrészt… megvolt a maguk baja azzal, hogy papa is beteget jelentett a múlt hónapban. Zavartan eltűrtem egy tincset az arcomból, ami a nagy pakolászás közben kicsúszott a kontyomból. Nem igazán voltam hozzászokva ahhoz, hogy ennyit és ennyire nyíltan beszéljek a bennem zajló érzelmekről. Mögöttem a telefonomból szóló női hang dalolászott arról, hogy „mañana será bonito”. Aha, hát jó, legyen így. -Szóval így röviden -köszörültem meg a torkom -ez a véleményem a dologról. Nagyobb részem maradna itt, mint menne. Ezért a levelező, mert akkor csak néhány hétvégémet bukom el, de itt tudok maradni és élni azt az életet, amibe az elmúlt pár hónap alatt beleszoktam. De lehet, hogy hülyeség az egész, mindegy, nem számít. Csak egy ötlet volt -lemondóan sóhajtottam egyet és a jelentkezési lapomért nyúltam, hogy kidobjam a francba az egészet. Talán tényleg alábecsültem a dolgot, de tudtam, hogy mire vállalkozok. Hogyan is fogalmazott egyszer? Miss Ösztöndíjas Éltanuló? Nem tévedett sokat, engem ez éltetett, a megszerzett tudás és annak az alkalmazása. Dios mío, őszintén nem tudtam, hogy mi lenne a helyes lépes, így sarkon fordulva visszaindultam az asztalomhoz, hogy összeszedjem a maradék köteg papírokat, mielőtt azokat is szétszakítom egy véletlen mozdulat következtében.
- Persze, hogy az. Spanyolok vagyunk, szóval csak hangosak, lusták, folyton későn érkezők, sokat sziesztázók, vérszomjas, korrupt, vallási fanatikusok lehetünk. Ennyi. Te is olyan sok mindenben ismersz magadra benne, mint én? - mert a spanyol speciel stimmel, de a többiben nem igazán érzem úgy, hogy hoznám a jól ismert sztereotípiákat, vagy csak szimplán én lennék az a bizonyos kivétel – Ne is foglalkozz vele, a másik értelmi intelligenciáját írja le, ha ezek alapján feltételezi azt, hogy ismer téged, nem a tiédet. Aki ismer, az úgy is tudja. - bosszantó, bosszantó, tudom, de tényleg felesleges ezen kattogni. Bár, ha azzal könnyít a lelkén, hogy kipuffogja magát nekem, akkor mondja csak, elég feszült volt ez a mai nap, és még nincs is vége, úgyhogy van mit kiadnia magából. - Ez jól hangzik… szóval akkor gyakorlatilag bárhol lehet? - kérdezek vissza óvatosan, mert ha nincs azon a két-három helyen, ahol hagyni szokta, akkor ötletem sincs. Vagyis, egy azért még akad – Esetleg az információs pultot nézd meg. Ha telefont, kulcsot, vagy bármi talált tárgyat találunk házon belül, akkor ott szoktuk gyűjteni őket. - nem látok nagy rá esélyt, hogy ott lesz a kulcsa, amit keres, de ki tudja, a remény hal meg utoljára. Remélem, hogy hamar megtaláljuk, legalább egy dolog, amit ki lehetne húzni a listáról és nem kell idegeskedni miatta. Arra meg gondolni sem akarok, hogy esetleg annak is lába kélt tegnap este. Nem is kattogok feleslegesen ilyen problémákon, elég lesz majd akkor, ha aktuálissá válik, most úgy is szó szerint bokáig gázolunk az egyéb gondokban. Mondjuk a rendrakásban, takarításban… Nem is kell sokat várnom, hogy Dora felbukkanjon az ajtóban, bár érzékelem a felőle érkező bizonytalanságot, amíg nem nyújtja felém a papírt, nem igazán tudtam, pontosan mivel kapcsolatban érez így. - Örömmel hallom, hogy sikerült új ismerősökre szert tenni. - mosolyodok el, valahol pedig az is a szívemet melengeti, hogy ezek szerint Dora is szeret itt dolgozni, így a kis összefoglalóját hallva a levelezőről, csak bólintok egyet, hogy értem az érvelését. - Ne úgy gondolj rá, hogy elbukod. Kilépni a komfort-zónánkból mindig nehéz döntés, érthető, ha nem szeretnél megint fejest ugrani az ismeretlenbe, feladva mindent. Mint mondjuk az Alaszkába költözéssel. - megvan annak is a maga szépsége, de legyünk őszinték, azért némi állandóság is jól tud esni az ember életében, én már csak tudom. Még ha hosszú távon talán unalmassá is válhat a monotonság, de ha úgy nézzük, Dora sem olyan régóta él még itt. Lehet, a helyében én sem rúgnék fel egyből mindent. - Nézd… a döntés úgy is a te kezedben van, de én azt mondom: ha ezt szeretnéd, próbáld meg! - felelem komolyan – Ha kihagynád, akkor lehet, hogy később életed végéig bánnád, amiért esélyt sem adtál neki. Amúgy meg, mi a legrosszabb ami történhet? - kérdezek vissza, félig-meddig költőinek szánva a kérdést, de ha válaszolna rá, kíváncsian hallgatom, nem vágok a szavába – Ha esetleg mégsem bírnád, akkor lehet halasztani, nem te lennél az első, aki egy-két évvel később fejezné be az egyetemet. Legrosszabb esetben meg még mindig itt az anchorage-i egyetem. És még van egy rakás egyéb lehetőség is… de ha meg kiderül, hogy elsőre is megy, nem megérte? - bátornak lenni, világot látni, bízni önmagadban, új dolgokat tanulni? Mondanám, hogy ha úgy adódik, számíthat a segítségemre, de egyrészt, ennyi idő után úgy is tudja, másrészt, ismerem, hogy szeret önerőből megoldani mindent, amit tud, tisztelem is érte. - Dora? - szóltam utána miután elindult vissza az íróasztala felé – Fel a fejjel, bízz magadban! Már így is olyan dolgokat vittél véghez, amiről mások csak álmodnak, csak így tovább! - legyen szó akár arról, hogy maga mögött hagyta a hazáját, családját… felvételt nyert az orvosi egyetemre, ahol eddig is jól teljesített, New York után Alaszkába költözött, holott még 25 éves sincs. Mással egész életében nem történik ennyi minden. Reméltem, hogy csak egy kis biztatásra van szüksége, és nem eddig tartott az önbizalma, mert kár lett volna érte, viszont tényleg olyan döntés volt, amit neki kellett meghoznia, neki kellett akarnia… és véghez vinnie. Mégis csak az ő élete. Ha pedig nem minden sikerül elsőre, azzal sincs semmi probléma, remélem, tudja.
Kezdőlap
//
//
