A borsos árakért diszkrét, bizalmas környezet és a közkórházaknál jóval magasabb nívójú felszereltség várja a szépülni/gyógyulni vágyókat. A plasztikai sebészet, nőgyógyászat mellett számos más területtel is foglalkoznak - bőrgyógyászat, rehabilitáció, kényszerbetegek kezelése, stb.
*** Dr. Rhydian Winter - Kardiológus és Szívsebész, Magzati- és Gyermek Szívspecialista Második emelet 3 Rendelési idő: Hétfő - Kedd: 9:30 - 12:30 Csütörtök: 17:00 - 20:00 *** Dr. Marie Bianchi - Sürgősségi orvos és Onkológus Második emelet, 5-ös rendelő Kedd 9:00-12:00 Szerda 16:00-24:00 (ügyelet) Csütörtök 12:00-18:00 Szombat 16:00-24:00 (ügyelet)
Már épp nyitottam volna a számat, hogy legalább egy köszönést kipréseljek magamból, amikor meghallottam a kérdését. Kissé zavartan sütöttem le a szemeimet, mert azért még nem volt a legépületesebb látvány a képem, és erről megfeledkeztem. Illetve, azt sem értettem igazán, hogy ez vajon miért érdekli. Éreztem, ahogy megemeli az államat, vélhetőleg azért, hogy megvizsgálja a zúzódásaimat, bár ez már mind egészen szép volt a baleset utáni napokhoz mérten, szóval én már nem kaptam szívrohamot, mikor tükörbe néztem. Nem hiúságból, inkább azért, mert tudtam, hogyha átlagos ember lennék, már nem élnék. Nem hessentgettem el a kezét, nem viszolyogtam az érintésétől, ami azt illeti, éppen hogy volt benne valami kellemesen meleg, ami kérés nélkül lopta a bőrömbe magát, és tudom, hogy nem csak amiatt éreztem, mert vérfarkas, mert a többi társa sosem hozott ki belőlem ilyesmit. Ez is csak a zavartságomat fokozta, és jobbnak láttam nem jobban belegondolni. - Autóbaleset, de már jól vagyok. Azt inkább nem részletezném, hogyan feküdtem hetekig, és mennyire képtelen voltam ellátni magamat, mostanra a sok gyógyításnak köszönhetően már minden rendben van. A trauma azért nem múlt el, és azt is tudom, hogy Nigelben is mély sebeket tépett fel a dolog, amiért iszonyatosan utálom magam, még akkor is, ha nem én voltam a hibás. Pár pillanatra azért elidőztem a vonásain, mert úgy tűnt, mintha… nem is tudom, aggódna, ami azért elég bizarr tizenöt év után, bár ha azt nézzük, hogy elméletileg szingli nőként nekem azóta nem volt senkim, talán nem is annyira furcsa. - Bár a kezembe lenne az irányítás, de sajnos azt már régen elvesztettem. Nem is tudom, valaha volt-e egyáltalán az enyém, ám kár ezt firtatni, nem is tartozik erre a lapra. Tudom, mire értette, de egyik lépésem sem arról szól, hogy én mennyire vágyom rá, az egyikhez neki van joga, a másik pedig rég elmulasztott kötelességem, bármekkora sebeket is tépjen fel. - Fogalmam sincs, hogy kellene, hogy bemutassalak neki. Mit mondjak? És ha megmondom, hogy te vagy az apja, akkor hol voltál eddig? Miért nem voltunk veled? Én… atya ég, szerintem még soha életemben nem voltam ennyire elveszett. Pedig de, viszont bizonyos szempontból akkor sokkal erősebb voltam, mindenesetre akárhogy is legyen, elindultam befelé. Valahogy lesz, azon is sok múlik, miként reagál rá Alaia, ki tudja, talán valamit megérez, fogalmam sincs, milyen kapcsolat lehet egy apa és a lánya közt, még emlékek híján is esetlegesen.
Majdnem elkezdtem cirógatni az állát. Majdnem. Egy percig vizslattam még az arcát, miután megadta a választ, mintha azt kutatnám, mennyire bagatellizálja el a történteket. Nos, akármennyire is, már nem tartozott a hatáskörömbe ezt számon kérni rajta, vagy erről faggatni. Röpke sóhajjal engedtem el, könnyebbre véve ezt, mint amennyire valójában az volt. Örömest rágyújtottam volna, ám a mivel nem akartam húzni az időt, így ellenálltam a kísértésnek. - Ne bonyolítsuk túl - mint amennyire van amúgy -, mit szólsz ehhez? Futó kaland, de nem működött volna hosszan, normálisan és a külön volt mindenkinek a legjobb. Ezt talán egyszerűbb elfogadnia, mintha valami ködös családi barátnak adsz el. Az pedig, hogy eddig miért nem kerestem vagy vettem róla tudomást: Issumatar vagyok, viszonylag röghöz kötött, annyira pedig sose melegedtünk össze, hogy tartsuk a kapcsolatot. Nagyjából minden mondat masszív hazugság volt, viszont az emléktörléssel, az eddigi kapcsolat hiányával összecsenghetett. Kissé könnyelműnek és könnyűvérűnek tüntetni fel ugyan Jane-t, engem meg felelőtlennek, de úgy gondoltam, ha eddig tisztességgel felnevelte a lányunkat - amiben nem kételkedtem -, akkor ennyi nem fogja lerombolni a róla kialakított képet. - Ne aggódj, megoldjuk valahogy - fogtam két kezem az arcát, hogy mélyen a szemembe nézzen. Hozzá hasonlóan én is aggódtam, én is tartottam ettől az egésztől, viszont nem kell egyedül végigcsinálnia. Legalább ezt nem. - Essünk túl rajta - mosolyodtam el halványan, holott valójában a gyomrom épp öklömnyire zsugorodott, vagy még kisebbre. Tizenöt év után először látom a lányomat és sejtelmem sem volt, miképp fogok rá reagálni, már csak azért is, mert az előadott mesével ellentétben messze nem volt közömbös nekem. És soha nem akartam tőlük elszakadni.
Követtem Jane-t, amerre vezetett, miközben igyekeztem a lehető legsemlegesebb és viszonylag érdektelen hangulatot magamra húzni. Elvileg sosem éltünk együtt. Elvileg sose játszottam vele, sose tartottam a karomban, sose meséltem neki, nem kaptam a nyakamba, nem dobtam a magasba, hogy az anyja majd infarktust kapott, nem nevette vele a születésnapján... A hibáink mindig visszaütnek, Anatole sokszor mondogatta, párszor én is megtapasztaltam, de ekkora medvepuszikat még sose kaptam. Igaz, ekkora baklövésem se volt még egy. Elég egyszer egy nagy és az életem végéig kísért a jelek szerint.
Nem tudom, miért, de az érintése felzaklatott, olyasmit mozgatva meg bennem, amiről azt hittem, egyszerűen sosem létezett. Hogy életem során sosem szerettem egyetlen férfit sem, és erre kiderült, hogy de, minden bizonnyal nagyon is. Ugyanakkor nagyon is jól tudom, hogy fölösleges ezen gondolkodnom, mert már rég letűnt időszak, csak éppen felkavartam a port tisztességesen azzal, hogy idejöttem. - Azért az Issumatar dolgot nem dobhatom rá egyelőre csak úgy, lévén nem beavatott, még nem. Egyébként, megfelel, úgysem tudom, mi a valóság, bármit mondhatnék. Avagy mindegy, mit hazudok, s így, se úgy nem lesz jóízű, neki talán még kevésbé… S Alaia-nak… nos, azóta úgy tudta, ahogy én, hogy mesterségesen termékenyültem meg. Bár ezt még ki lehet azzal magyarázni, hogy nem akartam azzal terhelni, hogy az apjának nem áll módjában az életünk részének lenni, bármennyire ne legyen igaz ez sem. Van valami, ami egyáltalán még az? Szívesen megkérdezném, hogy nem fáj? Ez az egész? De fölösleges, mert tudom, hogy igen. Elég volt a lakásában szemben állnom vele, és látni a tehetetlenséget, a fájdalmat a szemeiben. Tudom, hogy pokoli lehet, de nem mászhatok bele mélyebben. Valamiért kilöktem az életünkből, és meglehet, már azért is tiltakozna az akkori énem, hogy most elviszem a lányunkhoz. Nem számít. Már semmi, akkor nem fog, ha Alaia nemet mond, mert darabjaimra hullok. Összerezzentem, mikor az arcomra simította a kezeit, és a tekintetünk összekapcsolódott. Valamiért felzaklatott, ez is, és hiába mondta, hogy ne aggódjak, merő aggodalom voltam, minek dacára azért bólintottam, annak reményében, hogy akkor elveszi a kezeit, és nem kell úgy éreznem, hogy majd felgyulladok az érintés nyomán. Ugyanakkor abban biztos voltam, hogy nem csak számomra közel elviselhetetlen ez az egész helyzet. - Igen, ez ilyen ragtapasz letépős dolog. Sóhajtottam fel, aztán elindultam, párszor már jártam benn, szóval egész rutinosan haladtam, bár közel sem olyan lendületesen, mint a korábbiakban. A feszültség egyre csak nőtt bennem, mert… nem tudom felfogta-e egyáltalán Solomon, hogy mennyire beteg, az a beteg. Hogy Alaia-nak nincsen már haja, bár igaz, ami igaz, az első kihulló tincsek után én magam borotváltam le neki, mert kérte. Azóta már megszoktuk, már amennyire meg lehet az ilyesmit, és azt is tudom, hogy sokkal erősebb, mint amit bárki kinézett belőle, de ettől függetlenül már körüllengte a búcsúzás szele, mert ő ment volna, éreztem, és azt is sejtettem, hogy egyedül az tartja még itt, hogy én képtelen vagyok elengedni. A kórterembe belépve elmosolyodtam, a lányunk épp laptopon nézett valamit, talán egy humoros sorozatot, innen nem láttam rá, mert meglehetősen derűs volt. - Anya! Csattant fel lelkesen, én pedig már ültem is az ágyára, hogy magamhoz vonva öleljem meg. Minden ilyen alkalommal közel álltam a síráshoz, de valamiképp mindig kibírtam. Apró csókokkal hintettem kissé beesett arcát, nem evett sokat már régen, és hiába kapott infúziót, az azért mégsem volt az igazi. - Én… szeretnék neked bemutatni valakit. Ő itt… Solomon LaChazar. Egyelőre az és ő az édesapád mondatfoszlányt képtelen voltam kinyögni, nem akartam egyből sokkolni, de sokáig nyilvánvalóan nem húzhatom a dolgot.
Tudtam, mennyire nehéz Jane közelsége és ehhez szinte hozzászoktam. Troll vagyok, az egyik mazochista vérvonal tagja, idővel minden fájdalom megszokhatóvá, túlélhetővé válik. Ez is ilyen, nem szabad rá másképp tekintem, mert abba tényleg beleroppannék, amit egyszerűen nem engedhettem meg magamnak ennyi idő, ekkora út után. Követtem őt, vezessen, amerre akart, a lányunkhoz, akit több mint egy évtizede nem láthattam, aki már a létezésemről se tudhatott. Fájt a feleségem első, idegen pillantása, azt hittem, ezt követően rosszabb már úgysem jöhet, vagy ha mégis, hát készen állok rá. Anatole-hoz méltó a mód, ahogy rá kellett arra döbbennem, mekkorát tévedtem. Ahogy benyitottunk, ahogy megláttam Rosalie-t, mintha összeomlott volna bennem az a rom is, ami még a hajdani csodából megmaradt. A lányom, aki mindig erősebb volt pár perccel idősebb nővérénél, haldoklott. Még beszélt, még mozgott, még örült, még mosolygott, de éreztem a betegség szagát, azt, ami el fogja ragadni, ami napról napra többet vesz el tőle és ad a halálnak. Az Új Élet fia voltam és mégis annyi halál járt a nyomomban, hogy a farkasomra aggatott gúnynév lassan átokként tűnt fel. Tökéletlen. Nem csak külsőségét tekintve, hanem a vérvonalat is, mert képtelen az élet megtartására. Észre se vettem, hogy ledermedtem a küszöbön állva, se megszólalni, se megmoccanni nem bírtam, mert az, ami odabent fogadott letaglózott. Valaki mondja, hogy ez nem igaz, csak egy rossz, visszatérő rémálom, semmi több. Valami, amiből képes leszek felébredni, amint megszólal az ébresztő. - Szia, nagylány - léptem közelebb és minden igyekezetem ellenére megremegett a hangom. Ha csak sejtenék, mióta vágytam erre a napra, hogy újra láthassam őket, kettejüket, együtt... s most, hogy elérkezett, azt kívántam, bár sose jött volna el ez a perc. Se nekik, hogy arra kényszerüljenek, hogy már az én segítségem kell, se nekem, hogy így lássam mindazt, amiről azt hittem, megmenekült a pusztulástól. - Hogy érzed magad? Hova jártál iskolába? Mennyi barátod van/volt? Mennyi fiút kellett anyádnak sörétessel elkergetnie? Miket láttál, miket éltél meg? Van jogsid? Ha igen, ki tanított vezetni - helyettem? Nagyon hiányzik Noëlle, igaz? Kérdések, amiket annyiszor fel akartam tenni és amiket talán sose fogok. Jane-re pillantottam, néma kérdéssel tekintetemben, mert a korábbi magabiztosságom megingott. Most hogyan tovább? Ezt mégis hogyan mondjuk el? És minden mást... Miért nem emlékszel rám? Sokkal könnyebb lenne, akkor is, ha gyűlölet lenne a szemedben minden alkalommal, amikor rám nézel. Közelebb sétáltam és megálltam az ágya végében. Farkasom örömmel vette a viszontlátást, emlékezett a gyermekre, akitől elvette az ikertestvérét, a lányra, aki úgy is hozzá tartozott, hogy nem volt a Kölyke. - Mondd, Rosalie... szeretnél meggyógyulni? - Néztem rá múltba révedő tekintettel, elszakadva a jelentől, visszatérve abba a korba, amikor még örömmel szaladt felém, valahányszor meglátogattam őket és már mászott is fel rám,a hátamra, a karomba, az ölembe, akárhova, csak a közelembe lehessen, amíg nem szólít el a kötelesség. Nem akadtam fenn azon, hogy a régi, az igazi nevén szólítottam. Jogom volt hozzá. Az én lányom is, akkor is, ha évek teltek el azóta, hogy utoljára annak hívtam.
Úgy éreztem, hogy még az is jobb lenne, ha itt helyben elnyelne a föld. Nem csak amiatt, ami ránk várt, hanem a közelségét is nehezemre esett elviselni, pont azért, mert valahogy magától értetődően tűnt túlságosan kellemesnek, viszont az eszemmel már tudtam, hogy valamiért durván kitépettem az életünkből. Szerencsére már jó ideje nem vagyok az érzelmek rabja, így könnyebb az eszemre hallgatni, bár attól még megélni nem egyszerűbb. Bár ahogy beléptünk, csak Alaia létezett a számomra pár pillanat erejéig, míg üdvözöltem, de utána hátrapillantottam, és a küszöbön megrekedt hím reakcióija engem is letaglózott. Nem, nem vicceltem, mikor azt mondtam, a lányunk haldoklik, noha tény, személyesen megtapasztalni, főleg egy vérfarkasnak az ilyesmit azért egészen más, s egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy kell neki némi idő. - Ööö… jó napot! Ebbe még én is belefeszültem, s nem is kételkedtem abban, hogy mennyire lehet nehezen feldolgozható a tiszteletteljes távolságtartással felvértezett szavakat hallani. Ki kellene mondanom, hogy ki ő, joga van tudni, joga van megismerni az édesapját, ha már én elvettem tőle ezt a lehetőséget, még akkor is, ha fogalmam sincs, miért tettem. - Én… most éppen jobban, ilyenkor mindig jobb a helyzet. Válaszolt, mert erre neveltem, mert mindig jó kislány volt, már-már tökéletes, és elég ez a gondolat, hogy az élet adta igazságtalanság megremegtesse ajkaimat, és le kelljen sütnöm a szemeimet, ne lássák, mennyire könnybe lábadtak. Annyira igyekszem mindig, de egyre kevesebb az erőm. - Persze, mindenki szeretne meggyógyulni. Még emberként is, vagy sokkal inkább az anyjaként is megtelepedett hazugságának masszív mivolta a zsigereimben, elképzelni sem tudtam, milyen lehetett akkor Solomonnak. - Nem, nem mondott rossz nevet… Alaia, te Rosalie LaChazarként jöttél a világra, ő itt… az édesapád. Ideje volt legalább annyira erősnek lennem, hogy ki tudjam mondani ezeket a szavakat, bármennyire tépjen fel sebeket mindnyájunkban. Meg kell tennem, hogy tovább léphessünk, és csak eztán fordultam Solomon felé, nem törődve azzal, hogy Alaia ujjai kicsúsztak az enyémek közül, hogy a sokk, vagy a fellobbanó csalódottsága okán irányomba, azt magam sem tudhattam, de most nem is ez volt a lényeges. - Mutasd meg neki, meg tudod, úgy elhiszi. Mágiaérzékeny. Az emlékeit úgy is át tudta adni, hogy nem a Megoldó leszármazottja volt, a képek ugyan nem elevenednek meg ilyenkor tökéletesen, de ott lesznek a fejében, látni fogja őket, és idővel el is fogja hinni, mert egyszer átélte őket, könnyebben hajlunk az ilyesmire. Magam felé sosem kérnék ilyesmit, de a lányunkkal kapcsolatban talán könnyebben boldogulunk, hogyha hamarabb elfogadja kész tényként, és nem azt kell bizonygatnunk, hogy valóban az apja. Ennél sokkalta súlyosabb dolgokat is le kellene ma még nyelnie, noha fogalmam sincs, meddig erőltethetjük egyáltalán. Egyelőre nem szól, csak felváltva, értetlenül cikázik pillantása egyikünkről a másikra.
Annyi éven át tanultam Anatole-tól, annyi mindent. Farkasként, emberként egyaránt, a vége felé elsősorban azt, miképp kell viselkednie egy Issumatarnak, milyen egy jó diplomata, miképp vágjak kártyajátékon kívül is pókerarcot. De erre... erre a világon semmi sem készíthetett fel. Jó napot... Mintha ostorral metélték volna hátam bőrét, az izmaim is belefeszültek. Mindeközben pedig csak az járt a fejemben, hogy megérdemlem, én intéztem el. Jane-től már megkaptam a büntetésemet, amiért elvettem tőle az egyik lányát, most Rosalie-n a sor, hogy revansot vegyen a testvéréért. Lehunytam szemem, amikor a hazugság bűze megcsapott, állkapcsom megfeszült, de ennél több bosszúságot, indulatot nem mutattam. Egyetlen kérés hagyta csak el a számat: - Ne hazudj nekem. Így is épp elég hazugság - pontosabban elnyomott igazság - van itt, nem kell tetézni. Míg Jane alátámasztotta szavaimat, aközben is csak a lányunk arcát tudtam nézni. Bármi legyen, örök életre meg akartam jegyezni - most, így, ilyennek. Tekintetem Jane-re siklott, s megmagyarázhatatlan oknál fogva cseppnyi büszkeség öntött el hallva, hogy mágiaérzékeny. Nyomába egyből keserűség költözött: mennyi elpocsékolt lehetőség... Nagyot sóhajtottam, közelebb léptem kicsit, de még mindig nem éreztem magam feljogosítva arra, hogy leüljek lába mellé, az ágy szélére. Enyhén remegett bal kezem, de mivel azt zsebre tettem, így legalább nem látszott. Kellett pár másodperc, mire eldöntöttem, mit fogok neki megmutatni. Igazából mindegy, jelen helyzetünkben az összes közös pillanat fájdalommal jár - nekem mindenképp.
Nigel autójából szálltam ki a házunk előtt. Az autót megkerülve meglapogattam az őrző vállát néma hálaképp, de már fordultam is a boldogan sikongató, felém szaladó, ötéves ikrek felé. - Apa, apa, apa, apaaa... Mindkettőt felkaptam, másztak is, mint a kismajmok, s a világon semmihez se fogható örömöt loptak a szívembe. Kérdeztem, mit csináltak, mit játszottak, mit segítettek az anyjuknak a héten, ők pedig egymással versengve kezdtek csivitelő meséjükbe, mialatt Jane-hez cipeltem őket és csókkal köszöntettem azt, akinek mindezt köszönhettem.
Elszorult a torkom, lesütött tekintetem a klórszagúnak tetsző lepedőt fürkészte. Képtelen voltam megszólalni, akár egy szót is kinyögni. Könnyeim se voltak, annál ez mélyebbre mart, semmint ki tudnám engedni. Amikor elvették az emlékeiket, üvöltöttem, a világra eresztettem minden dühöm és kétségbeesésem - most még annál is tehetetlenebbnek éreztem magam, aminél kevés rosszabb van így háromszáz felett, felelős beosztásban.
Éreztem, láttam, tisztában voltam Alaia értetlenségével Solomon kérése kapcsán, azt szerintem sejtette, hogy én már rég tudom, nem akar ezen a világon maradni, de vajon… miként is tudhatná ezt egy számára idegen? Csöppet sem meglepő, hogy kérdések merülnek fel benne, és noha az áldott tudatlanság talán jó volna, de már nem járható út, adnunk kell egy esélyt az igennek, talán meggondolja magát, ha biztosan kapaszkodhat valamibe. Én már csak erre vagyok képes gondolni. - Anya, mi ez az egész? Mit mutasson meg? – Erőtlen, vékony kis ujjai a kezeim közé siklottak. Bőven felnőtt nő volt már, de a betegség újra gyereket faragott a testéből, valósággal csontos kisfiút, akiről ordít, hogy valami rágja belülről. Ijedt volt, mégis tekintete kíváncsian futott a férfire, aki egykor a világot jelenthette neki, csakúgy, mint nekem, most viszont… Tudni, hogy ő az aki, közel sem ugyanaz, mint megélni és érezni. Távolról sem. Még én sem tudom kezelni igazán, nem várhatom el, hogy a lányom érettebb legyen nálam, és felfogja a helyzet súlyát, igazságát, s rögtön mindent készpénznek vegyen. Azt én magam nem tudom, mit mutathat neki, de én elhiszem, hogy az, akinek mondja magát, illetve mondják, hiszen többen tanúi voltak életünk egyes fejezeteinek. Nincs okom kételkedni, azon már rég túllendültem, hogy miért tépettem ki a saját emlékeimet a fejemből. Az egyetlen, amit viszont képes voltam látni, az a lányom vonásainak változása, a tekintetében kétely mögül előre furakodó fájdalmas nosztalgia, élek a gyanúval, hogy Noëlle is szerepelt abban az álomban, aminek a gondolatától az én szívem is elszorul. - Nem értem, anya… - Sóhajtottam egy mélyet, homlokára puha csókot nyomtam, mielőtt bármi egyebet is mondtam volna, kellett pár békés pillanat, ami csillapítja a háborgón lüktető szíveket. - Sok minden van, amit nem tudsz a világunkról drágám, és sok mindenről kell még ma beszélnünk. Arra, amit láttál, van magyarázat, és válaszolok, válaszolunk is minden kérdésedre, cserébe neked is kell majd egy nagyon fontosra. – Bármennyire is úgy érzem, tisztában vagyok azzal, hogy nemet fog mondani, egy esélyt muszáj adnom a dolognak. Csak várakozásteljesen pillant rám, úgyhogy… elkezdek beszélni, az őrzőkről elsősorban, mert én az vagyok, s általuk jutunk el arra a meglehetősen ingatag talajra is, hogy mégis miért nem emlékszik a saját apjára. - Az őrzők képesek emléktörlésre. A miénkkel is ez történt, amikor a nővéred elhunyt. – Megremegnek az ajkaim, igyekszem legyűrni a reszketésemet, de szörnyen nehezen megy. - De… miért? Mi történt? - Drágám, az emléktörlések kivétel nélkül mindig súlyos, nyomós esetekben történnek, nem puszta szeszély okán. – Magamat ismerve lehetne az utóbbi is, de tudom jól, hogy Nigel nem tette volna meg, hogyha nem kellőképpen komoly a helyzet. Még értem sem. - És te nem is akarod tudni? - Nem, drágám, nem kell tudnom. – Nem is akarom, azért küzdök, hogy minél kevesebbet tudjak róla, bárki is voltam előtte, nem hazudtolhatom meg önmagam azzal, hogy minden egykori törekvést felrúgva beleártom magam a múltamba. - Te is őrző vagy? – Fordul Solomon felé, egészen érdeklődő tekintettel, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy mindez egyszerre rettentően sok lehet neki.
Boldog voltam, hogy Jane-t kérdezte és neki jutott így a válaszolgatás terhe, mert addig legalább látszatra, valamelyest rendezni tudtam magam. Szinte mániákusan tört utat bennem a gondolat, a tiltakozás, hogy az egy szem életben maradt, vér szerinti lányomat is elragadhatja a halál. Annyi halált hordozott magában az Új Élet, amit Anyánktól örököltem, az Örökítőmtől kaptam, s még ha közömbösen is tudtam már visszagondolni a megannyi gyermekre, akik sikertelen örökítési kísérleteim áldozatául estek... Az ég szerelmére, ők a lányaink! Látni, hogyan sorvadt el, hogyan sodródik ő is egyre inkább a halál torkába... Érzem, minden érzékszervemmel, s szinte energiáimmal is, miközben nem értem, mivel vétettem akkorát, hogy a büntetések nem értek véget. A lesoványodott arcról pillantásom feleségemére siklott. Kérdeztem volna, hogyan csinálta eddig, hogyan bírta. Bocsánatot kérnék újra és újra mindazért, amit vele tettem, visszacsinálnám, ha lehetne. Helyette csupán a hallgatás maradt, mialatt ő beavatta Rosalie-t az őrzők létének titkába. Emléktörlés... Lehunytam pár másodpercre a szemem, szám keserű mosolyra húzódott. Ó igen, a nyomós ok, na az megvolt. S ha tudnák, ha emlékeznének, talán inkább törődnének bele mindketten a sorsba, semmint hogy velem egy levegőt szívjanak, ezért pedig aligha feddhettem volna meg őket. Sok van a rovásomon. Kérdésére, hogy én mi vagyok, először jelenik meg kissé bús, de őszinte mosoly az arcomon, ahogy rá tekintek. Az igazi farkas elvette tőle a testvérét, a plüsst viszont nagyon szerette régen. Egy másik életben. Odahúztam egy széket az ágya mellé és leültem. Az ágy szélét még mindig nem éreztem kiérdemeltnek, nem is fogom, de... ennyi azért járt, nem? Csak egy kevés. - Nem, nem vagyok őrző - kívánnám, hogy bár lettem volna inkább az, de annál jobban tisztelem és szeretem Anatole-t -, vérfarkas vagyok. Megengeded, hogy megmutassam, mint az előbb? Ha beleegyezett, emlékeim segítségével meséltem neki a holdfényes éjszakákról, a vadászat öröméről, azokról, akikkel megosztom a zsákmányt. Az első suta, fájdalmas lépéseket, mert nem akartam romantizálni ezt a létet, a durva leckéket, azt, hogy mindenki, aki családi, baráti, ismerősi körömbe tartozott, előbb halt nálam. Mindnek a temetésén ott voltam, a távolból figyelve - nem szentimentalizmusból, hanem mert Örökítőm így nevelte belém a körülöttünk lévők múlandóságát, igyekezett kiirtani belőlem a kurta életük végett érzett bánatot, részvétet. - Egész csinos bundám van - mondtam megengedve egy halvány, féloldalas mosolyt, majd Jane-re pillantottam -, édesanyád se tudott neki ellenállni. - Szikrányi pimaszság, némileg elnézést kérő mosoly. - A vérfarkasok nem betegszenek meg fizikálisan, testileg. Immúnisak vagyunk az ezüstön kívül mindenre. - Megnyaltam a szám. - És akit beharapunk, vagyis akiből vérfarkast csinálunk, felépül, bármilyen betegségben is szenvedjen. Ha elbírja a farkast, amelyet kap és túléli a beharapást. - Szerintem sejtette, hogy hova tartott ez a beszélgetés. Megint vetettem egy futó pillantást Jane-re és ha legalább tekintetével megerősített, folytattam, ellenkező esetben visszaadtam neki a szót. - Szeretnénk, ha fontolóra vennéd ennek a lehetőségét. Semmibe se fogunk belekényszeríteni, csak... gondold át. Egyelőre nem mondtam el, hogy Hannah szívesen megtenné, nem akartam, hogy úgy érezze, mindent előre elrendeztünk a feje fölött, előre és nincs más választása. Mert van. Bármennyire is ránduljon görcsbe a gyomrom attól a lehetőségtől, igenis ott van.
Látom az arcán, hogy ismét megrökönyödik, de azt hiszem, a mi világunkba való betekintés után kicsit könnyebb feldolgozni, hogy egy ismertebb mese is igaz. Én csak a kezét szorítom, sejtem, milyen lehet ez neki, átéltem. Másként ugyan és lényegesen fiatalabb fejjel, ámde talán befogadóbb is voltam akkoriban, nem csak riadtabb. Figyelem a fiatal vonásait, mik bár nem egészséget tükröznek, mégsem törtek mert, hisz tudja, mit akar, igazság szerint rettentő régen erre vágyott, nem is annyira meglepő, hogy végül megbetegedett, nem mintha ő okozhatta volna, de benne volt a génjeiben ennek a lehetősége, tudom jól, ugyanakkor elfogadnom a mai napig nem sikerült igazán… talán sosem fog, de hogyan is fogadhatnám el, hogy mindkét gyermekemet elvette tőlem a sors? Talán szülhetnék még, de őket semmi sem hozná vissza, és ez az eshetőség egyébként sem fordult meg soha a fejemben, és most, ahogy nézem az Issumatart a lányommal beszélni, lányunkkal… nos, kezdem sejteni, miért nem. Hiába minden emlékem törlése, ő volt AZ. Már mindegy, hisz sejtem, nem véletlenül hagytam itt mindent, vele együtt, de talán vannak dolgok, amik nem múlnak el, hiába nem emlékszünk rájuk. Egy mosoly halovány árnya átrebben a vonásaimon, ahogy azt taglalja, nem tudtam a csinos bundájának ellenállni, ugyanakkor mérhetetlenül zavar, hogy semmi emléket nem tudok hozzá kapcsolni. Az tagadhatatlan, hogy az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, ahogy visszajöttem Fairbanksben, van bennem valami megmagyarázhatatlan vonzalom, amit tudom jól, botorság éreznem. Eleinte nem értettem, de mióta tudom, ki ő, már nem tűnik abszurdnak, csak… szükségtelennek. Újabb szívfacsaró tragédia nem kell az életembe. Bólintottam, mondja csak el, én úgyis sejtem, mi lesz a válasza, és ezt elmondtam Solomonnak és Zachnek is. Hihetik, hogy nem ismerem eléggé a lányom, de az egész életét mellettem élte le. Azt is tudom, mikor vág pofát, mikor háttal áll nekem. - Én… - Láthatóan nem jut szóhoz, ami nem lep meg, és szerintem nem is kell elvárnunk, hogy most azonnal válaszoljon, ugyanakkor erre nem is kérte senki. – Oké, gondolkodom rajta, de most… - Nem kell vérfarkasnak lennem, hogy tudjam, szörnyen össze van zavarodva. Nem fog nyilvánosan kiakadni, annál erősebb lélek, ellenben biztos vagyok benne, hogy nagyon zaklatott most, és közel sem vagyok benne biztos, hogy mindezt egyhamar képes lesz megemészteni. - Persze, megyünk. Holnap visszajövök majd, jó? – Hajolok oda, hogy egy puszit nyomjak a homlokára, de aztán már állok is fel, ellenben azt még hagyom, hogy Solomon elbúcsúzzon úgy, ahogyan szeretne, de aztán finoman a felkarjához nyúlok, hogy kifelé tereljen, nem akarom elnyújtani az érintést, sem kirángatni, bízom benne, hogy ért a szép szóból, de hiszem, hogy tiszteletben fogja tartani, mit szeretne a lánya. Csak akkor szólalok meg, ha már kinn vagyunk az épületből, a kérésem nem való senki más fülének. - Én… tudom, hogy ez jó eséllyel megint túlságosan fájó lesz, de kérlek… vigyél el hozzá. – Pillantok az arcába, nem akarom, hogy a szemzugaimban reszkető cseppek meginduljanak, de egyszerűen tudnom kell, hová temette Noëlle-t. Több okból is. Az első és legfontosabb az az, hogy sosem jártam még nála, a másik, abszolút nem kevésbé lényeges pont értelemszerűen Alaia halálával lép majd életbe.
Pillantásom a szemtelen megszólalás alatt egy másodperc erejéig találkozik Jane-ével, ám aztán újfent a lányunké minden figyelmem. Szikrányi, hamar múló kis öröm volt ez, egy csepp a keserűség tengerében. Ésszel felérve számítottam rá, hogy Rosalie nem fog most azonnal válaszolni, mégis a kétségbeesés ezen óráiban hálás lettem volna, ha másképp történik. Ugyanakkor... mélyre süllyesztve az érzést, megtagadva annak legapróbb kimutatását is: féltem. Féltem a választól, attól, hogy mi lesz, ha nem kér ebből az esélyből. Újabb gyerek a listán, aki közvetve-közvetlen miattam hal - az én vérem, belőlem egy, s tessék... Ha egy percig is hinném, hogy használhat, könyörögnék neki, ám az egyikünkhöz se lenne méltó. Az apja vagyok és még ha naivitás is, de bíznom kell abban, hogy testvére halála ellenére is inkább az életbe kapaszkodna. Egy Új Életbe. Néztem, ahogy anya és lánya búcsúzott, s ahogy rám került a sor, hirtelen zavaróan elveszettnek éreztem magam. Nem jó, ennyi idősen, felelősségteljes pozícióban ez nem helyes, pár szívdobbanásig mégsem tudtam, mit tehetek. Kilenc éves kora óta nem láttam, nem hallottam a hangját, nem fogtam a kezét, ami lesoványodása miatt most is pontosan olyan aprónak, törékenynek tűnt, mint gyermekkorában. A Tökéletlen keserű, tehetetlen dühe mart: a mi lányunknak sose lett volna szabad idáig jutnia. Hogy egy betegség ez tegye vele. Keze után nyúltam, határozottan, csuklóját pedig a számhoz emeltem. Próbáld meg, lehetne ennél rosszabb? Nem tettél már így is elég ostoba meggondolatlanságot ezzel a családdal? Kék szemembe aranyszálak kúsznak, ahogy tekintetem a lányoméba kapcsolódik. Már nyitnám a szám, már érzem, hogy nyúlna agyaram, görnyedne hátam, farkasom bundája ellepné testem. De a szeméből a testvére néz vissza rám, aki kíváncsi, bizalommal telt tekintettel pillantott fel rám azon a végzetes estén, amikor utoljára túrta apró ujjait a tarka bundába. Futó csók, amit csontos csuklójára nyomok, majd sietve fordulok el tőle, rácsapva az ajtót a feltört ösztönre. Hagyom, hogy Jane tereljen, szinte vakon megyek ki az épületből, a jelen és a múlt képeivel lelki szemeim előtt. A hangja és a szavai zökkentettek ki ebből a katatón merengésből. Hirtelen nem értettem, mire gondolt, ám ahogy lassan a jelen helyzetbe rázódtam, biccentettem. - Motorral vagyok. Felülsz mögém, vagy kocsival követsz? - Minden évben megemlékeztem arról a napról, de a temetés óta nem bírtam kimenni hozzá, képzeletben mégis végigjártam azt az utat nem egyszer, nem kétszer. Behunyt szemmel is eltalálnék ahhoz a sírhoz, bár rossz ómennek éreztem most kimenni oda. - Te tudod, mit fog válaszolni? - kérdeztem esetlenül. Mégiscsak az ő nevelése, ő töltött vele több időt... ő követte nyomon ezt a folyamatot. - Sajnálom. - Mindent. - Nagyon elfáradtál? - Ma, tegnap az elmúlt évtizedekben... Képtelen voltam már közömbös és diplomatikus lenni, nem is erőlködtem.
Megtorpanok az ajtóban, hagyom, hogy sokat takart energiáim fodrozódjanak körülöttem, ujjaim az ajtófélfába marnak. Nem hagyom. Anélkül nem, hogy beleegyezne, még ha az önző anya bennem sikoltana is, hogy tegye meg, akkor is, ha nem akarja, őrzőként nem engedhetem, és van olyan részem is, ami tudja, soha nem bocsátaná meg, ha erőszakkal ezen a világon tartaná bárki. Bízom benne, hogy nem kell Solomon ellen fordulnom a lányunk védelmének érdekében, mert nem szándékom bántani, de ebben a helyzetben Alaia döntése szent és sérthetetlen kell legyen mindkettőnk számára. Én tudom, milyen a másik felünk nélkül leélni egy életet, és megértem, miért adná fel inkább. Ha megbetegedtem volna, én is elhatárolódok mindenféle lehetőségtől a túlélés irányában. Nem szólok, nem boncolgatom, örülök, hogy nem kell végül mozdulnom, s hazudnék, ha azt mondanám, nem érint meg a fájdalma, de valamiért nem szeretném, ha tisztában lenne vele, mintha az együttérzés mentességgel is szeretném minél inkább elhatárolni magam tőle. Egyszer már döntöttem afelől, hogy nélküle megyek tovább, bármennyire is lehetet ez az egész végzetszerű köztünk, 15 éve vége szakadt, és tulajdonképpen Alaia halálával már nem lesz, mi összekössön bennünket, meglehet, így is kell lennie. - Felülök, azt hiszem, nem fogok tudni vezetni utána. – Színtiszta logika, ismerem magam, össze fogok törni – megint -, úgy nem kéne volán mögé ülnöm, hogy felcsavarodjak az első fára. Még egy baleset nem hiányzik. Tudom, hogy nem kellene gyötörnöm magam, de egyszerűbb egymás után letépni a ragtapaszokat, mint mindegyikre hosszasan felkészülni. Amióta a városban vagyok, el akarok menni oda, de kezdetben nem tudtam, ki temethette el, ellenben már biztos vagyok benne, így hát meg kell tennem, nem számít, mennyire fáj. Készíttettem nekik nyakláncokat, ezüstöt, Alaia már megkapta, most Noëlle-n a sor. - Én már a lakásodon is megmondtam, hogy mit akar. Nem érezted? Sosem mondta ki, de… én érzem, tudom. Soha, egyetlen egyszer sem ejtette ki a száján, hogy anya, ne aggódj, meg fogok gyógyulni. Inkább készített fel arra, hogy itt hagy. – Nem szeretek erről beszélni, nem volt egyszerű feldolgozni, ellenben nekem éveim voltak rá, neki nincs ennyi ideje, és attól, hogy nem látta ilyen sokáig, még nem szűnt meg az apjának lenni, nem kevésbé érintett, ezt tudom jól. - Én… én is sajnálom. – Talán nem kellene, talán jogos volt, amit tette, de attól még a mostani fejemmel nem feltétlenül tartom fairnek, hogy ilyen drasztikus lépésre szántam el magam. Egyszer talán majd megkérdezem Nigelt, hogy túlreagáltam-e, vagy volt súlya annak, hogy mindent kitöröltettem vele kapcsolatban. - Igen. Nehéz megmondani, és őszintén nem akarok neked panaszkodni, de mindig hiányzott valami az életünkből… bármennyire is fölösleges már ezt taglalni, egyszerűen… így volt. Amióta Alaia beteg, még annyira sem vagyok teljes. És… nincs rendben minden a fejemben, sokszor elfelejtek dolgokat, kézenfekvőeket is, túlzottan nehezen tanulok. Tulajdonképpen ebből jöttem rá, hogy valami történt. – Kérdezett, talán nem ezt, és nem ennyit, és esetlegesen összefüggéstelen is lehetek, vagy olykor érthetetlen, de túl nagy a kuszaság a fejemben is. Próbálom elhatárolni magam ettől az egésztől, de minden idevezet, a gondolataim is folyton-folyvást ide lyukadnak ki, pedig még a fejemben is ott a stop tábla. Ha egyszer elvették, maradjon is a homályban. - Sajnálom, hogy nem láthattad felnőni. – Nyögöm ki, mert ha az egyiket nem, hát a másikat joga lett volna, bármi is történt a múltban.
"Soha többé ne érj a lányomhoz!" Megrándult a szám sarka, mikor eleresztettem Rose-t. Szinte vártam, hogy belém állítson egy dobótőrt, ám a támadás elmaradt, minden gyászos csendbe burkolózott.
Kint biccentettem kérdésemre adott válaszán, s igazából nem kellett volna másról, többről faggatnom. Ez lett volna az ésszerű: kimaradni, elhatárolódni, amennyire csak lehet. zon a ponton azonban már túl voltam, hogy a tiszta logika útját kövessem - e tekintetben bizony csapnivaló diákja tudtam lenni Örökítőmnek, úgy hajdan, mint ma. - De. Csak azt hittem... azt reméltem, hogy talán... - az elvesztett évekért cserébe kapok némi időt, akkor is, ha vérvonal szerint nem lányom, hanem unokám lett volna. - Bárcsak látnám az értelmét ennek az egésznek - horgasztottam le és ráztam meg fejem. Ahogy beszélt, eleinte fel se emeltem rá pillantásomat, mert féltem, hogy a szavak, mint egy áradat indulnának meg, bugyognának fel belőlem és mosnák el hajdan volt józan döntése emléktelen következményeit. Azt viszont már semmi se hozná helyre, amit én tettem velünk, amit ő tett magával az emléktörléssel. Mégsem bírom megállni. Egy ponton borzalmas férj voltam. Gyilkos apa. De soha semmi rosszat nem akartam nekik, ellenkezőleg! Egyik kezemmel megfogtam az övét, másikat arcára vezettem és homlokon csókoltam. Jóban, rosszban, míg a halál el nem választ, hm? Boldoggá akartalak tenni, egy ideig tényleg hittem, hogy sikerülhet, s tessék. Most a legtöbb, amit adni tudok annyi, hogy nem kell ezt egyedül végigcsinálnod. Nem tudom, mikor vontam ölelésbe, ha nem lökött el. Csak el akartam rejteni a világ elől, ne lássák, hogy épp kimerült - miközben ugyanúgy az szerettem volna lenni, aki mellett egy hosszú nap után megpihenhet. Tisztességtelen lenne úgy, hogy semmire sem emlékszik, semmit se tud, legfeljebb azt, hogy jó oka volt minderre. - Én is - mondtam halkan, már-már suttogva. - Bár másképp lett volna... - Mert az azt jelentené, hogy ami szétszakított minket, nem történt meg. Ha nem ágált ellene, kézen fogva vezettem oda a motoromhoz, mert amennyire próbáltam ezzel támaszt sugallni, annyira volt nekem is szükségem erre. Akkor engedtem el, amikor a kezébe nyomtam a bukósisakot. Megvártam, hogy felcsatolja, majd nyeregbe ültem, s miután felszállt mögém, elhelyezkedett, indítottam.
Messzire vitt az út, el a kórház közeléből, el a temető mellett, ki a városból. Nem volt szívem oda temetni Noëlle-t, ahol már majdnem a születésük előtt halniuk kellett, mert fenyegetést láttak a családom létében. Ugyanakkor Fairbanks se lehetett végső nyughelye - a város, hol ugyan örömteli pillanataink is voltak, de ugyanakkor ott ért véget számunkra minden. Több mint két órán tartott az út motorral, majd még tovább, gyalogszerrel az erdőn át. Rutinos könnyedséggel mozogtam, pedig azóta nem jártam itt. Farkasom feszülten járkált bennem, az emlékek őt is környékezték, állati tudata másképp élt meg fájdalmat és gyászt, de az akkori keserű düh és zavarodottság nem tűnt el belőle sem nyomtalanul. Egyszerre akart előjönni, hogy négy lábon rövidítse meg a magunk számára az utat, de legalább ennyire szeretett volna elfutni, vissza se nézni. A sziklaszirthez érve már nehezebben szedtem a levegőt de nem azért, mert kifulladtam volna. Maréknyi vadvirág lett a sír jelölője - azé a gödöré, amit alig látva ástam ki farkasom karmaival. - Idegen lett volna neki a hideg márvány - mondtam elszorult torokkal. - Itt szép és csendes - vezettem feljebb tekintetemet a virágokról az alant elhúzódó erdőre, majd a távolban húzódó hegyekre. Nyugalom áradt a tájból, olyan, amilyet én itt sose fogok érezni.
- Aminek nincs, azt hiába keressük. Innen legalábbis. – A mi szemszögünkből. Az anyáéból és az apáéból. Fölösleges. Az övékéből, az elválasztott ikrekéből lehet, ők biztosan egyek szeretnének lenni ismét, mindegy, milyen áron. Nem fogok ennek az útjába állni, már nem akarok, már elfogadtam, bármennyire is tépjen szét a valóság súlya. Az érintése épp annyira rémiszt meg, mint amennyire szomjazom is, nehéz felfognom ezt a kettősséget, azt sem tudom, miért érzem, csak a puha melegség kúszik rideg bőröm alá, mintha ez pont úgy lenne jó, ahogy van. Holott nem az, tudom én is, tudja ő is. Már régen nem. A csók a homlokomra, az ölelés, ami kétségkívül egykor a világot jelentette, összeroppantja csekély ellenállásomat, és ahogy a mellkasába fúrom az arcom, néma zokogás kezdi rázni a testem. Nem akartam, hogy így lásson, de képtelen vagyok tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne, erősnek tettetni magam, és elhitetni a világgal, hogy megbirkózom ezzel. Az igazság az, hogy elképzelésem sincs, miként fogom átvészelni. A kabátjába marnak az ujjaim, az illata otthonosan fészkeli magát az orromba, ismerős. Minden emlékem hiányában is tudom, hogy itt már jártam, vagy csak becsap az agyam, és feltételezem, kellett már így lennünk, ha egykor férj és feleség voltunk. Becsapós, a saját elmém játszik velem, mintha nem lenne már éppen elég pokoli a helyzet. - Bárcsak… – Vajon régen boldog voltam? Vele? Szeretném megkérdezni, de talán mindkettőnknek éppen annyira fájna mind a kérdés, mind a reá adott válasz. Hallgatok hát. Nem számít, mi volt, mert már túl messze sodródott az az életünk, s nem volna ép észre valló döntés visszaevezni oda. A motoron ülve hagytam, hogy a tompa zúgás, a szél játéka, a csontjaimba marni vágyú hűvös levegő mind-mind arra terelt, hogy gondolataimba merülve vészeljem át az utat. Szó nem fakadt ajkaimról, csak átkarolva szorítottam, néma fohászt rebegve azt illetőn, hogy Alaia gondolja meg magát, fogadja el, legyen a farkas, maradjon a lányom, éljen… Amikor a motorról leszálltam, azt sem tudtam, hol vagyok, de az eszembe véstem, hogy csikorog talpaim alatt az útszéli murva, hogy hajlik a fenyő ága, hogy borul a tájra a Hold kerekded képe. Hiába haladtunk már zajok nélkül, csendesen az erdőben, nem bírtam szólni, elképzeléseim szerint ő sem. Ő tudta, merre menjen, én csak azt tudtam, hová megyek. A cél a szemeim előtt lebegett, feketébe öltöztetve a szívemet, gyászoltam, sokáig, de a sírjához sosem jöhettem, rettenetes, hogy ennyi időnek kellett eltelnie. - Értelek. – Ahelyett, hogy leguggolnék a vadvirágok tövébe, térdre esem, nem a fáradtság az oka, talán csak a súly, ami a vállaimat nyomja már túlságosan is régen. Édes kicsikém. Megremegnek az ajkaim, már bizonyára csak csontjai vannak a földben, de azt hiszem, hamarosan Alaia is mellé kerülhet majd. Pesszimistának hathatok, de biztos vagyok abban, hogy jól ismerem a lányomat, és nem fogja elfogadni a gyógyulás lehetőségét. - Én… kérlek ne haragudj, hogy ezt kérdezem, de… eltemeted majd velem? – Őt, a megmaradtat, együtt. Ahogy bizonyára Noëlle is érdemelte volna, de én magára hagytam holtában, nem törődve azzal, hol nyugszik majd az idők végezetéig.
Hagytam, hogy sírjon, némán, mint azon az estén, sok-sok évvel ezelőtt, amikor hazatértem hozzá és egyből felém fordult az ágyban, mintha leleplezte volna minden titkomat. Ezúttal is volt mit rejtegetni, rengeteg ki nem mondott dolog, ami a felszínre kerülve csak még több zavart és fájdalmat szült volna. Elmondanám neki, hogy régen ő volt a legboldogabb, ha tudnám, hogy ez valós vigaszt szolgáltatna neki, nem pedig még több keserűséget. Szeretném, ha most is az lenne, ha még létezne számára ilyen. Mert mindazok után, amit vele műveltem, megérdemli, sőt... az egész előtt is így gondoltam: megérdemli a boldogságot. Ahogy ölelem, ahogy sír, majd később belém kapaszkodik a motoron, mint egykor... Aljas hazugság lenne, ha azt mondanám, "mindegy ki mellett, csak örömre leljen". Nincs bennem ennyi jóság, ennyi önzetlenség. még akkor sem érzem ezt magamban, amikor megérkeztünk Noëlle sírjához. Lesütöm tekintetemet, ahogy térdre esik. Ő talán kijárt volna hozzá, naponta vagy hetente? Egyre ritkábban, ahogy tompul az elmúlhatatlan fájdalom. Nekem nem ment, az eltemetése épp elég volt, s utána Hannah segítségébe menekültem. A lányom a lányom helyett. Megrándult az arcom, ahogy Rosalie elföldeléséről beszélt - nem akartam elfogadni, hogy tényleg a halált fogja választani. Ne csinálja! - Ha erre kerülne sor - minden szavamból sütött a tiltakozás, az elfogadásra való képtelenség, hiszen az Új Élet leszármazottja vagyok, az ég szerelmére -, itt leszek veled. Nem kell egyedül lenned, Jane. Emlékszem, amikor Anatone megleckéztetett, mert szentimentalitástól hajtva felkerestem addigra agg, hajdani jegyesemet. Mint egy rossz szokás, önsanyargatás, mégsem tudok róla letenni. Talán a hagyomány is az oka, hogy nőstényre úgy sose gondoltam, de rá... Megvártam, hogy lerója kegyeletét, majd hazavittem. Ha esetleg beinvitált, deja vum támadva utasítottam el egy halvány mosoly kíséretében. Ha nem, úgy könnyebb volt az elválás, gyorsabb az út, sebesebb a váltás, hogy azt követően egész éjjel az erdőt járjam, mint annak idején, megnyugvást nem lelve.
//Köszönöm szépen a játékot és a végtelen türelmed! <333333333//
Egy újabb eseménytelen este. Nos, viszonylag eseménytelen. Az imént már bejött valaki felszakadt varratokkal, meg van néhány bentfekvő beteg, de lényegében eseménytelen. Marie a pultot támasztja és unalmában a jelenlévők kartonjait nézegeti. A legtöbbjük mélyen alszik, vagy fájdalomtól fetreng az ágyán. Legalább a pénzük megvan rá, hogy minőségi helyet kérjenek ki, ahol egyedül vannak egy full extrás szobában. Sokaknak erre nincs lehetőségük és vagy tízen szívják ugyanannak a légtérnek a levegőjét. Marie-t persze zavarja a tudat, hogy nem tud mindenkin egyszerre segíteni, de a búsás fizetése árpótolja. Csak szépen, lépésben - gondolja magában, hiszen tudja, hogy semmit sem lehet elsietni. Úgy ahogy nem egy nap lett belőle orvos. És azzal is tisztában van, hogy mennyi mindent kell még tanulnia. Ebben látja az előnyét a jöendőbeli hosszú éveknek, amiket még megélhet. A hátralévő idejét minden bizonnyal azzal fogja tölteni, hogy még többet tudjon és tanuljon. Ám itt vannak ezek a fránya üres járatok. Nincs ideje belekezdeni semmibe, se könyvbe, se tananyagba, mert bármikor szükség lehet rá. Muszáj figyelnie. Közben peidg nem történik semmi. És ez az egész helyzetben az átok. Marie azokat a napokat szereti, amikor nem jut ideje a gondolataira sem, de most bőven el tud bennük merülni. Utálja a gondolatait. Körbesétálja a pultot, kezében egy agydaganatos beteg aktáját tartva. Egyik kedvenc témája ez a betegség. Nyilván nem magát a rákot szereti, hanem érdekli minden megnyilvánulása na és persze a gyógymódja. Hát, valljuk be, a kempoterápia is csak egy kompomisszum.
Megtanultam már az évek alatt, hogy ne kételkedjek a farkasom ösztöneiben, mert többnyire igazak szoktak lenni, és valóban az én javamat szolgálja. Így volt ez részben ma is, amikor jött a leküzdhetetlen késztetés, hogy vadászni induljak az éjszakába, lévén azonban nem vagyunk jósok, egyikünk sem tudhatta, hogy milyen... khm, kellemetlen vége fog szakadni az őzek hajkurászásának. Magam sem tudom pontosan, mennyi időbe tartott, mire sikerült kiszabadítanom magam a medvecsapdából, amibe véletlenül sikerült belerohannom az éjszaka során. Komolyan, ki az a vadállat, aki még ilyesmit használ? Azt hinné az ember, hogy az ezredfordulóval együtt ez is történelemnek számít most már, mégis... az a három levágott lábujjam a bizonyíték rá, hogy mégis létezik, ami most itt lapul a zsebemben, egy marék hóval „összecsomagolva”. Valószínűleg bármelyik orvos kiakadna, ha látná, milyen méltatlan módon szállítom őket, de az ember azzal gazdálkodik, ami megadatott számára. Egyébként meg vérfarkas vagyok, idővel úgy is visszanőne, de ha menthető, inkább nem szeretnék heteket, hónapokat tölteni nélkülük. - Dr. Bianchi? Remélem, jó a kézügyessége, és akad a közelben némi tű és cérna is... - bicegek be az osztályra, ahová az ügyeletes recepciós irányított... Amikor meglátta, mi a gond, már szaladt is a tolókocsiért, de leintettem, annyira nem vészes. Ha már eddig elvergődtem magam az erdőből, ezt a néhány métert igazán leküzdöm, inkább, mint a méltóságomon aluli kétkerekű... - Medvecsapda, vadászat közben találtam rá. - felelem nemes egyszerűséggel, ahogy a zsebkendőbe bugyolált havas lábujjakat is kipakoltam a zsebeimből, én magam pedig letettem magam a vizsgálóra. Ilyen szerencsétlen módon is csak én járhatok, nem elég, hogy a lábujjaimat lenyisszantotta az a fém szörnyeteg, még a lábszáramon is díszeleg egy sor „harapásnyom” tőle. De szerintem a törést megúsztam.
Marie a kinti nővérpultot elhagyva az aktával visszavonult a rendelőjébe. Igaz, most ügyeletben van, de ha nincsen dolga, akkor sem fog lazsálni. Éppen emiatt marad le első körben Marláról, aki pont ezt a pillanatot választja, hogy bebicegjen a klinikára. Marie hallja a szóváltást, de egy ilyen nyugot hang hallatán nem hinné, hogy tényleg komoly gond van. Azért mikor a lábujjhiányos nő betámolyog és előadja a problémáját, még az ő szeme is kikerekedik egy kicsit, ám különösebben nem hökken meg. Ezt szereti a vérfarkasosdiban, hogy mint orvos így sosem fog unatkozni. - Ó, hello! - köszön meglepetten, ám nem zavarja meg a páciens nyugodtsága. Annak ellenére, hogy Marla jól viseli a balesetet, Marie nem szeretné elpazarolni az időt. Hiába van farkasról szó, bizonyára nem szeretnék megvárni, amíg a sebek elezdenek beforrni, mert utána már sokkal nehezebb dolguk lesz. - Hát akkor csüccs - veregeti meg Marie a vizsgálóasztal kényelmes szivacsát. Remélhetőleg Marla nem vesztegeti az időt. A doktornéni gyorsan kerít fertőtlenítőt, tűt és cérnát is, ahogy kérve volt. - Egyébként, ha engem kérdezel talán még jobban is járnál vele, hogyha megvárnád míg visszanő - mosolyog rá kedvesen Marlára. Odahúz egy széket a kis ágy/asztal mellé, hogy jobban szemügyre vegye a problémát. - Jó ötlet volt a hó - jegyzi meg még utólag, miközben félig-meddig már bele van merülve a munkájába. Fertőtlenít majd jöhet a tű is. - Milyen napod volt ez előtt? - kérdezi, hogy elterelje a betege figyelmét a gondról. Közben ő zavartalanul tud dolgozni, még arra is van lélekjelenléte, hogy náha felnézzen Marla arcára, ha amaz csakúgyan beszédbe kezd.
- Ezer örömmel! - teszek eleget a doktornő kérésének, elég volt idáig elbicegnem valahogy saját lábon, hogy szinte már nem is nagyon érzem, úgy elzsibbadt a fájdalomtól... idefelé jövet esni is sikerült ebből kifolyólag pár nagyot, de azt hiszem, az a pár extra zúzódás most semmi a többi sérüléshez képest. - Azt mondod? Nem lesz nehezebb úgy a járás? - vonom fel a szemöldököm, miután már a vizsgálóasztalon ülök, engedve, hadd vegye szemügyre Marie közelebbről is a sebeket. - Csak azért kérdem, mert ilyen jellegű... balesetem még nem volt korábban. Most a fájdalom miatt nem igazán tudok mit kezdeni vele, de ezek szerint, ha beforr, és eláll a vérzés, akkor nem lesz ilyen nehézkes minden lépés? - gondolom, furának így is az lesz, így aztán már inkább nem is kérdezem. Maximum Marie kijavít, ha rosszul tippelnék, elvégre kettőnk közül ő az orvos, biztos többször volt már ilyesmihez szerencséje. - Mivel nem steril orvosi szervszállító kistáskákkal szoktam vadászni menni, jobb híján csak ez jutott eszembe. - szabadkoztam mosolyogva, igaz, azogy megkezdődik a fertőtlenítés, akaratlanul is felszisszenek a lábamba maró égető érzéstől. Én naiv, és én még azt hittem, hogy ettől jobban már nem tud fájni! - Egészen jó, mondhatni. Úgy néz ki, hogy az elmúlt hetekben egészen... magam voltam. - felelem tűnődve. Igaz, száz százalékosan azért nem jelenteném ki, hiszen sokszor nem is realizálom ezeket a személyiség-váltásokat, pláne, hogy néhány alteregómmal emlékezetkieséssel jár az egész, de a naplómat visszaolvasva úgy tényleg, tényleg egész csendes volt az elmúlt időszak. - Még mindig nincs semmilyen új gyógyszer, megoldás, vagy valami, ami hatásos lenne ellene, mi? - tudom, az ilyen mentális betegségek kezelése jóval keményebb dió, mint mondjuk egy elvesztett lábujj, ami így is, úgy is begyógyul, de ki tudja? Hiába szoktam hozzá egészen az évek alatt, azért annyira még sem ragaszkodnék eme defektemhez. - És itt hogy telt a nap? Egész nyugisnak tűnik a hely. Csak most, vagy jókor érkeztem? - intettem a fejemmel a folyosó és a többi kórterem felé.
Ezek a hétfők, bazmeg. Legutóbb is hétfőn volt, amikor a kedves és barátságos és közkedvelt Bruno mackó szétbaszta a szolgálati kocsimat, ma is hétfő van, szóval... Mondanám, hogy a mai nap érdeklődés hiányában elmarad, de most éppen azért szakad csak félbe, mert meglőttek. De meg ám, mint a picsát, és kajak nem hiszem el, hogy megint a vállamat érte a golyó. Alaszkában vagyunk, Anchorage-ben, itt a külvárosban gyakorlatilag minden napos, hogy valaki ránk lő, már csak azért is, mert egyenruha van rajtunk. A világ menekültjei laknak itt voltaképpen rajtunk, meg az ide születetteken kívül, de igazából azt sem tudom, pontosan hogy történt. Valami szomszéd telefonált, hogy "furcsa zajokat" hall, mi kimentünk, amikor tüzet nyitottak gyakorlatilag... Egyszerre mindenhonnan. Hiába kerestem menedéket a kocsi mögött, a hirtelen tűzpárbajban valahonnan vállon talált egy golyó. Hogy az isten baszná meg. Felmorrantam, a Szürkéhez kapva mértem fel a terepet, majd lőttem vissza, és hát... Ja. Eltaláltam azt, aki az utcáról és nem a ház felől tüzelt rám, később be is vittük, az egy dolog a többi haverjával együtt. Hurrá, legalább nem nyírtam ki, ez nagyon sok későbbi jogi procedúrától megkímélt. De az a kurva golyó nagyon szar irányból jött, a bal vállamba fúródott, és minden mozdulatnál éreztem, hogy Houston, baj van. Takartam a sérülést, ahogy lehetett, később át is öltöztem, de nem akartam erről jelentést tenni. Simán kihordtam volna a dolgot lábon amúgy, de az tűnt a legjobb döntésnek, hogy inkább azt mondom a Hadnagynak, hogy fosok, hazamegyek betegszabival - aztán... Felhívtam Brunót, elmondtam neki, hogy hát, akkor most kéne törleszteni (először), mert kurva ciki lenne emberi kórházba menni ezzel, de így nem maradhat. Segíccsélmár, baszki. Fantasztikus, pont rám ért, és amíg kicsit kínlódva vezettem felhívtam Dakotát, ha épp nem vette fel, hagytam üzenetet. - Kések, beugrom Bruno macihoz, mert vállon lőtt valami szar, aki nem te vagy kivételesen, minden oké, csak bent marad a golyó. Rendelj tacót vacsira, imádlak.
Nem faszkodtam semmit, mentem a Bruno által megadott címre, leparkoltam és felsétáltam Dr Alma, izé, Manzano rendelőjébe. Sem kimondottan udvarias vagy türelmes nem vagyok, szóval bármiféle várakozás vagy kopogás nélkül nyitottam be a rendelőjébe. Munkahely baszki, nehogy nekem most álljon neki kirázni vagy valami, főleg, hogy mondtam, hogy jövök. - Szevasz. - köszöntem, és ha kellett, hát még kezet is ráztam vele a jobbommal, ha már a bal volt épp kevésbé használható, aztán azonnal vetkőzni kezdtem. Egyikünk idejét sem akartam húzni feleslegesen, szóval közben magyaráztam - Szóval, ahogy telóban is mondtam, semmi extra asszem, csak meglőtték a bal vállamat és nem jött ki a golyó, most meg nem igazán tudom mozgatni rendesen. Szerintem a bemeneti heg már össze is forrt, nem mentem volna rendes kórházba, mert lég sok kérdést vetne fel a helyzet... Lekerült rólam deréktól felfelé minden. Kivétel a nyakamban lógó, arany revolver medál és a tetoválásokat a hátamon, az oldalamon, a bicepszemen, a csuklóimon és a bal gyűrűs ujjamon. Nyögtem, és rámásztam az asztalra/székre, aztán hagytam, hogy a csoda kezei remélhetőleg gyorsan zongorázzák ki belőlem a dolgokat. - És, amúgy mizu? Még mindig nem vittél el vacsorázni, hogy szakadna le a pofád... Ja, mostanra jutottam el odáig, hogy kérdezzek is. Meg hogy baszogassam is egy kicsit a legutóbbi talink kapcsán. Nem mintha éltem-haltam volna a társaságáért, de a múltkor ez legalább poén volt. De mindent leszámítva az sem zavart, ha nem akart dumálni, mert rám figyelt, és elég tapasztalt beteg voltam ahhoz, hogy ne vinnyogjak vagy rángatózzak egyelőre, bármit is csinált. Na jó. Egy ponton mégis vinnyogtam. Amikor megéreztem - minden bizonnyal Bruno után - azt az energiát, ami most pont nem hiányzott. - Na, ne basszál már fel, hogy ehhez asszisztensre van szükséged! - hápogtam kissé megfeszülve, az energiák pedig egyre közeledtek - Nem hiszem el... Mert nem, tényleg nem hittem el, hogy úgy tűnt, bármerre fordulok ebben a kurva városban, Dora mindenhol ott van. Mint egy kéretlen hirdetés az Instán vagy nem tudom. Hát jó. A golyónak kint kell lennie akárhogy is, remélem, hogy legalább így, Bruno jelenlétében nem fog nekiállni lehozni az életről semmivel, főleg nem az annyira gyűlölt rendőrbácsizásával sem. Nem, fogalmam sem volt róla, hogy a múltkori ügye miben maradt, nem néztem utána, csak valahol reméltem, hogy megfogadta a tanácsaimat. De amikor benyitott, csak egy nagyon jól komponált művigyorral fordítottam felé a fejem. - Nahát, te meg megint mi a faszt keresel ott, ahol én? - szia Dora - Látom, mégis csak kidumáltad magad a sittről, szívből gratulálok. Tényleg akartam valahol, hogy megússza az egészet - úgy, hogy tanult is belőle. Utóbbit nem tudtam volna megmondani, ahogy azt sem, mennyibe fájt neki a bírság, de nem is érdekelt. Csak kissé türemetlenül visszafordítottam a fejem a plafon és Bruno arca felé. - Sokáig tart még? Mert kurva jó lett volna leredukálni az itt tartózkodásomat így, hogy már a "csaja" is itt van, és akivel amúgy semmi bajom nem volt azon kívül, hogy... Eddig kettőből kétszer agyvérzésközeli állapotba vitt. Kurvára nem hiányzott a harmadik.
A hétfő délelőtt meglepően unalmasan telt – számomra legalábbis, életem nem tudom hányadik mellműtétje után, Dorának viszont annál érdekesebb lehetett. Legalábbis tudtommal először lát ilyesmit élőben. Miután már bő két hónapja nálunk dolgozik, ideje, hogy kicsit barátkozzon a szakmával, ne csak eszközöket készítsen elő, iratokat fénymásolgasson, aktákat rendezzen, meg kávét főzzön… Néhány egyszerűbb műtétnél asszisztálhatott is, adogatva a megfelelő orvosi eszközt, de az azért még odébb van, hogy ténylegesen besegítsen a műtéteknél. Elég, ha néz… aztán magában sikerül tisztáznia, tényleg ez az, amivel foglalkozni szeretne utána élete során, vagy inkább valami más? Ráadásul, mivel ez nem egyetem, nincsenek beadandók és vizsgák, meg más munkájáról sem tudok, nem vagyok rest heti szinten ellátni mindenféle hasznos olvasmánnyal, mondván, úgy is belefér az idejébe. Az örökölt irodám egyik fala úgy is könyvespolcnak van beépítve, tele mindenféle anatómiai és orvosi szakkönyvekkel. Ne csak a port fogják! Délutánra is be volt tervezve két kisebb műtét, de amikor megcsörrent a telefonom, és a kijelzőn megláttam McCarty nevét, éreztem, hogy ebből programváltozás lesz, és nem is tévedtem nagyot… biztos ami biztos, miután végighallgattam, szóltam az asszisztensemnek, hogy valami sürgős ügy közbejött, legyen szíves lemondani, átütemezni a mai műtéteket, utána meg nyugodtan hazamehet. Én mindeközben Dorát hívtam, aki még nem ért vissza az ebédszünetről, hogy nyugodtan hazamehet, szabad a délutánja. Vagyis hívtam volna, csak tipikus, hogy pont ilyenkor nem veszi fel, jobb híján csak hangüzenetet, meg sms-t hagytam neki, hátha valamelyiket elcsípi. Örülnék neki. Hála az égnek, mire megéreztem Henry energiáit a rendelő felé közeledni, már egyedül voltam odabent, előkészítettem a kis műtéthez, amit szükségesnek gondoltam a hallottak alapján, aztán majd meglátjuk, ha megérkezik, mennyire rossz a helyzet. Az sem kizárt, hogy egy csipesz meg két öltés, aztán mehet is dolgára. - Szervusz, fáradj bentebb. - mutattam neki, a kézfogáshoz nem ragaszkodtam, ha már pont a karja sérült, valószínűleg neki sem lesznek álmatlan éjszakái miatta – Nézzük a jó oldalát, nagy baj biztos nincs, mert akkor nem jönnél-mennél ilyen kedélyesen. Vetek rá egy pillantást, aztán mindjárt meglátjuk, mi a helyzet. - annyira ő sem mai csirke már, de egy esetleges belső vérzés azért jobban meglátszana rajta, szóval egyelőre biztató a helyzet. Megvártam, amíg nekivetkőzik, majd közelebbről is szemügyre vettem, óvatosan megtapogattam a sérülését, és igazat kellett adnom neki mindkét dologban: valóban bent volt még a golyó, és a bemeneti seb is összeforrt. - Te is nagyon hiányoztál. Kitaláltad már, hogy mit szeretnél enni? Nem? Akkor meg ne nekem panaszkodj, Henry. - csóválom a fejem az érdeklődésére, majd a szomszéd helység felé intek neki – Csináljunk pár röntgent, hogy lássuk, pontosan hol rejtegeted azt a lövedéket, aztán utána akár kezdhetünk is. - mutattam neki az utat. Kivételesen védőfelszereléssel, meg hasonlóval sem bajlódtam, mert minek… vérfarkasok vagyunk, úgy sem rákban fogunk meghalni. - Jut eszembe, Dakotát megkérdezted már, ő is szeretne-e jönni? - kérdezek vissza, mert a múltkori találkozásnál még nem igazán volt biztos, hogy ki kinek a kicsodája, azóta már tisztázódott a helyzet. Közben a műtőbe visszatérve épp a röntgenképeket tanulmányoztam, amikor egy pillanatra lefagytam… a fenébe is! Ezek szerint Dora nem kapta meg az üzenetemet, nem kellett sokat várnom, hogy Henry is érzékelje közeledő szárnysegédemet. - Nekem nincs. De ha ilyen last minute jelented be az érkezésedet, ne csodálkozz, ha nem sikerül mindent elrendezni addig. Ha nem tetszik, máskor kérj időpontot. - vontam vállat, azt meg inkább nem tettem hozzá, hogy inkább Dorának van szüksége arra, hogy itt legyen és tanuljon. Mondjuk kivételesen nélküle is meglettem volna, de sebaj, majd megoldjuk. - Theodora kedves, minek neked mobiltelefon, ha úgy sem használod? - köszöntöm én is a gyakornokomat amint belép az ajtón, ha pedig nem tenné, intek neki, halássza csak elő, aztán zárkózzon fel a hírekkel. Már épp küldeném haza, hogy menjen nyugodtan, egyedül is boldogulok, amikor valami olyan üti meg a fülem, amire nem számítottam. - A sittről? Álljatok meg egy pillanatra, mégis miről van szó? - nézek az egyikre, majd a másikra, hisz szemmel láthatóan mindketten vágják a témát, én vagyok az egyetlen, akinek lövése sincs az egészről, mégis mi történt, szóval magyarázatot várok. - Mivel még el sem kezdtük, igen… Mondanám, hogy ha gyorsan túl akarsz lenni, Dakota biztos szívesen kioperálja belőled, de valószínűleg az ügyes kezei ellenére is elég ronda hentes munka lenne… Úgy tűnik, a golyó nem csak a válladon fúródott keresztül, de beágyazódott a lapockacsontodba. Megmagyarázza, hogy miért nem jött ki, meg miért nem tudod normálisan mozgatni a karod. - mutatom felé a képeket, az ujjammal követve a golyó útját a röntgenfelvételen – Na ülj le, essünk neki, előbb végzünk. Henry, te ide, Dora, te oda – intek a terem másik felébe – Ha valami kell, majd szólok. Sőt, tudod mit? Lennél oly kedves, hoznál egy italt Henrynek? - nem kérés, utasítás. Ha van bármi kívánság, akkor ki vele, ellenben marad a víz...
Az utóbbi időben sikerült kialakítanom a napirendem és magamhoz képest egy kicsit lenyugodni. Ebben segített az új tetkóm is, amit büszkén viseltem, meg persze az is, hogy nagyon ki se mozdultam a lakásomból az erdei kirándulásom óta. A fiktív világban kevesebb baj érhet engem és én is kevésbé okozok másoknak fejfájást. Mivel a helyi kávézó nekem köszönheti az éves bevételének nagy részét, így ma is ott töltöttem az ebédidőmet Bruno egyik könyvének a társaságában. Szerintem komolyan vette azt az álmomat, hogy a világ összes könyvét kiolvassam, bár erre nem lesz elég az a fennmaradó 60-70 év, de jól esett a próbálkozása. Örültem neki, hogy támogatja ezt a vágyamat és olyan köteteket adott, ami hasznomra is válhat. Bár nem feltétlen nevezném ebédnek a jeges kávém és a muffinom, de jó volt azt majszolgatni. Az órára pillantva rájöttem, hogy lassan ideje lenne visszacsámpáznom a klinikára, így kértem még két kávét elvitelre és továbbra is az orromat beletemetve a könyvbe útnak indultam. Nem tehetek róla, baromi érdekesnek találtam ezt is. Csak a liftben álldogálva csuktam össze a könyvet, nem hiszem, hogy Bruno túlságosan értékelné, hogyha munkaidőben is olvasnék, elvégre nem ezért kapom a fizetésem. Pedig mennyire jól hangzik az, ha az ember azért kap pénzt, mert olvas. De várt a másik szenvedélyem, úgyhogy vidáman léptem ki a liftből. Szerettem itt dolgozni. Az ajtó felé táncikálva mintha két hangot is hallottam volna, de nem igazán kapcsolt az agyam, hogy ki lehet a másik Bruno kedves hangján kívül. Annyi ember megfordult már itt, örültem, hogyha valakinek egyáltalán megjegyeztem a nevét. Sosem voltam túl jó ezekben. Belöktem az ajtót a vállammal és beköszöntem. -Halihó, megjöttem és hoztam egy kávét is -néztem Bruno-ra mosolyogva. Ez az öröm eltartott vagy két másodpercig. -Oh -csaptam a homlokomra és előbányásztam a telefont a táskám oldalzsebéből. -Tényleg volt pár nemfogadott hívásom, ne haragudj. De nem tehetek róla, hogyha ilyen jó könyveket adsz, hogy eszembe se jut a telefonom! De nézd, időben visszaértem, hogy megcsináljuk azt a műtétet… -körülnézve megpillantottam a kis betegünket. Ezt nem hiszem el. Már megint belefutottam a rendőrbácsiba. Bár, most kivételesen józan is voltam és a törvényt sem sértettem meg, legalábbis nem tudtam róla. Hacsak az nem számít annak, hogy az ember körül se nézve sétál be a munkahelyére. Ha hinnék istenben, most azért szívesen megkérdezném tőle, hogy ezúttal mit vétettem. Már éppen nyitottam a számat, hogy köszönjek a kedvenc rendőrömnek, de ő megelőzött. És pont azt a témát hozta fel, amihez nagyon nem volt kedvem. Hiába tanácsolta, hogy hívjam fel Bruno-t, eszem ágában sem volt ilyen kis apróságokkal zavarni őt. Na, meg túlságosan önfejű és makacs vagyok ahhoz, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Így szokásomhoz híven megoldottam egyedül a dolgot és aznap este még a plusz tervemet is meg tudtam valósítani. Jó kis lecke volt, annyi biztos. Tudatában voltam annak, hogy ott állok lefagyva, éreztem magamon a szemrehányó pillantásokat. Legalábbis a főnökömét, Henry valószínűleg le se szarta, hogy mi van velem. Nem az a típus. -Izé, kösz Henry -sziszegtem, majd vettem egy mély levegőt és Bruno szemébe néztem. -Semmi extra nem történt, McCarty őrmester úr úgy gondolta, hogy megmutatja milyen egy igazi amerikai rendőr élete és ebbe beletartozott a bilincs használata és az őrs bemutatása is. Rengeteg hasznos információval gazdagodtam -magyaráztam össze-vissza. Továbbra sem állt szándékomban elárulni, hogy mi volt a pontos oka, de azt hiszem, a rendőr elvette ezt a lehetőséget tőlem. -Egy megállapításom volt, méghozzá annyi, hogy nem működött a kávéautomata, pedig a sorozatokban mindig lehet belőle inni. Egyik lábamról a másikra álldogáltam, utáltam hazudni Bruno-nak. De jelen pillanatban jobbnak éreztem, hogyha majd megbeszéljük kettesben. Vagy valami olyasmi. Egy fokkal kényelmesebben éreztem magam, amikor megkért, hogy hozzak egy pohár valamit a kis páciensünknek. Kislisszoltam az ajtón és a konyhában egy gyors kézmosás után kitöltöttem a kért italt. Mindig is pincérnő szerettem volna lenni. Mivel elég messze voltak, így hangot adtam a gondolataimnak. -Nem hiszem el, én hülye még tetkót is csináltatok emiatt a bunkó miatt… Ellöktem magama konyhapulttól. Minden rendben lesz Dora, végül is, még egyben vagy és semmi probléma nem történt. Felöltöttem a szokásos kedves mosolyom, majd visszamentem a műtőbe. Miután letettem Henry poharát, felvettem a kis köpenyem és beálltam Bruno mellé. Érdeklődve szemléltem a röntgenfelvételeket, még sose láttam igazi golyó által okozott sérülést. -Ez mennyire számít szokásosnak itt Amerikában? Mert ha nagyon, akkor inkább golyóállóban sétálgatok ezentúl -bevallom, megijesztett a sérülés. De, mint orvostanhallgató, tényleg izgalmasnak találtam a dolgot, hiszen ezzel is tanulhatok. Én pedig szerettem tanulni. Elfordítottam a tekintetem a röntgenképekről és Henry-re néztem. -Egy húszasban fogadok arra, hogy fel se fogsz szisszenni műtét közben -vigyorogtam. Csak azért dobtam be ezt, hogy eltereljem a figyelmét a műtét közben várható fájdalomról. Mert baromi fájdalmasnak tűnt a válla, ha jól emlékszem a tanulmányaimra, az egyik legrosszabb terület. De szerintem ő féllábon kibírja, nem csak azért, mert kemény ember, hanem mert Bruno-nál jobb sebésszel még életemben nem találkoztam.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
-Kedélyesen... - ismételtem el Bruno kifejezését hitetlenkedve - A megtestesült móka és kacagás vagyok. Nyögtem, miközben már az inget is sikerült magamról leszerencsétlenkedni. Nem voltam sem épp türelmes, sem pedig éppenséggel annyira használható, hogy még fél kézzel gombolgassam is, szóval egy cseppet sem színpadias mozdulattal rángattam le magamról a sötétkék anyagot. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Bruno nem érti félre vagy veszi zokon: akkor különben is inkább vele szagattattam volna le magamról, az sokkal jobban lázba hozna. - Aw. - nyöfögtem vissza mély hangon arra, hogy hiányoztam neki, ja, gondolom, kábé mint egy hányós vírus a nyaralás alatt, de nem sértődtem meg, az én szívem kőből van - Már hogy ne találtam volna ki! - csattantam fel - Wellington-bélszínt, kaviárt valami geci drága pezsgővel... - soroltam csak pár tippet - Most mi van, csak jól tudnál lakatni egy fél műcsöcs árából, belefér, nem? Elröhögtem magam, mit csináljak. Oké, már a múltkor is mondtam neki, hogy leszarom a pénzét, ez tényleg így van, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnám kihagyni a lehetőséget, hogy minden szégyen nélkül összehozzak neki egy pár száz dolcsis cehhet, ha már egyszer ilyen jól fizető munkája van. - Röntgent? Oké... - meglepődtem, mert őszintén szólva nem tudnám megmondani, hogy mikor röntgeneztek utoljára... Én ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valaki jön, turkál bennem egy darabig, aztán kiskacsát hímez rám, ha ellátásról van szó. Meglepett az alapossága, de nem kezdtem el kötekedni - Dakotát? Minek rontsa ott a levegőt... - feleltem, miközben követtem a szomszédos helyiségbe, és forgolódtam, mint egy grillcsirke Bruno utasításai szerint - Különben sem tudom, meddig bírnál egyszerre kettőnket elviselni, azért a te türelmednek is van határa. Gondolom. Ha csak nem vagy teljesen hibbant. Az egy dolog, hogy Patnek volt, mert hát, Ő kénytelen volt engem másfél évszázadik napi szinten elviselni és nevelgetni, de... Azon kívül, hogy úgy senkit sem szerethet, mint engem (nyilván), nem igazán volt kérdés, hogy vajon miért nem harapott be nekem soha egy kistesót. Ennyire Ő sem mazochista. Visszacammogtunk a műtőbe, Bruno nagyon elvolt képekkel, én pedig csak fel-alá lépkedve kurvaanyáztam az orrom alatt, ahogy kezdett egyre inkább kényelmetlen lenni a vállam, és néha oda pillantottam a válla felett, bár nekem legfeljebb annyi móka volt a röntgenképekben, hogy láthattam magamat belülről, de emiatt sem kezdtem el tapsikolni. Amiatt meg aztán pláne nem, hogy nem sokkal Bruno után engem is elöntött a para, ahogy megéreztem Dora közeledését. - Jó, legközelebb majd megmondom a dílernek, hogy csak jövő kedden lőjön már le, mert akkorra van hozzád időpontom, bazmeg... - nem szórakozásból jöttem most se, szerintem ezzel pontosan tisztában volt, de Dora személyétől függetlenül is összeszorult kissé a gyomrom, a Szürke moccant odabent - Nem lesz gáz? Kérdeztem halkan Brunora pillantva, és nem, nem azért, mert "lebukunk", hogy velem csalja a kiscsajt, hanem mert... Mert tudja a faszom! Egy látszólag behegedt sebtől volt a bal oldalam vérmocskos, tudja az isten, mit lát meg, amit nem kellene - hát pont ezért jöttem ide bazmeg, hogy ilyen bajok ne legyenek. Kivételesen tök jól megvoltam a háttérben valahol Bruno mögött, és hagytam, hogy lezongorázzák a kis nyitányukat, mielőtt Dora elkapta volna a tekintetem, és udvarias kisfiú módjára köszöntem neki. Ahogy éreztem felőle, ő sem örült különösebben annak, hogy pont engem lát itt, de gondolom, az nem fogja meglepni, hogy nem én vagyok az, aki a délutánra beütemezett zsírleszívásra jött. Kedves és elbűvölő volt, mint mindig. Bezzeg ezt ő nem értékelte, ahogy a gratulációmat sem, hát, komolyan... A lelkembe gázol. Összeráncolt homlokkal figyeltem a lassan kibontakozó helyzetet kettejük közt. Család dráma, a kedvencem! Ja, nem. És az sem tetszett különösebben, hogy a kellős közepébe csöppentem, ráadásul Dora mellé dumálása facsarta az orromat. Ez még úgy is felbaszott, hogy pontosan tudtam, hogy Bruno is pont annyira érzi, mint én, hogy nem feltétlenül pontosan az történt, mint amit a kiscsaj elmotyogott. Meg is indultam felé két határozott lépést, hacsak Bruno "le nem fogott". - Héj, mi vagyok én szerinted, valami kibaszott tárlatvezető? - persze, csak hobbiból vittem be és társai - Arról van szó, - fordultam még mindig indulatosan Bruno felé - hogy kis híján elkaszált lakóövezetben a kocsijával, mert autópályának nézte az ötvenes táblát, és csak akkor volt hajlandó megállni, amikor már átmentünk szirénázós autósüldözésbe, nekem pedig fegyverhez kellett nyúlnom. - nem, egy kicsit sem éreztem szarul magam azért, mert "bemártom", érezze magát szarul Dora. Ha tényleg ennyit köszönhet Brunónak, az a minimum, hogy beavatja abba, hogy valamit elbaszott - Bevittem, mondtam, hogy hívjon fel, a többi már nem az én dolgom. - a kocsmánál szóltam a hímnek, mert abban benne volt, hogy esetleg meghal vagy mit tudom én, ennyi felelősség érzet meg még belém is szorult - De legalább az őrmester úr már megy, máris nyertünk valamit. Mondjuk volt egy erős gyanúm, hogy csak Bruno jelenléte miatt nem rendőrbácsizott le megint, ami annyiból nyilván szar, hogy sem engem, sem a tekintélyemet nem vesz komolyan, de igazából fasz mindegy. Most már aztán tényleg szabadulni akartam volna, szóval még akkor is feltettem a hülye kérdést, amikor tök nyilvánvaló volt, hogy még hozzá sem kezdtünk. Puffogtam, igen. Aztán elhúztam a számat mindarra, amit Bruno mondott és mutatott. Nem, ezt most nem lett volna okos dolog Dakotára bízni, főleg azok után, hogy a lapockámban wellness-hétvégézett a golyó és gyanítom, kurvára nem két perc lesz odáig leásni. Mit követtem el... - Hogy rohadna meg... - mármint az is, aki meglőtt, meg a golyó is - Whisky nincs, mi? Akkor egy Dr. Pepperrel enyhítem a fájdalmam. Ha van, akkor ne is baszakodj nekem pohárral, jöjjön az üveg. Szóltam Dora után, és a jobbommal elégedetlen morgással megdörzsöltem a szemeimet, ezen kívül pedig hagytam, hogy Bruno instruáljon vagy esetleg nekikezdjen a műveletnek. Dora kérdésére és gondolatára harsányan nevettem fel. - Sétálgass abban, látod, nekem is kurva sokat segített... - böktem a fejemmel a levetett és valahol ott felejtett cuccaim, köztük a kevlár felé is - Nyilván nem ez az első alkalmam, de vannak dolgok, amikhez nem lehet hozzászokni. Attól nem visongtam könnyek közt, hogy így kellett "léteznem", de ahogy eljutunk odáig, hogy az eddigi regen miatt Bruno kénytelen lesz a már kissé gyógyuló húson átmetélni magát, hát... Az nekem sem lesz egyszerű menet. Ezért is kértem whiskyt, a morfium és társai picsáknak való. Ahogy Bruno valóban nekiállt belém hatolni, szaporán szuszogva vettem a levegőt és jobb híján magam elé bambulva engedtem magamba a segédeszközeit. A hím nyilván érezte, hogy valójában mennyire szar épp, ezt leszámítva pedig mély hangon morrantam fel és azért a biztonság kedvéért összeszorítottam a szemeimet. Nem hiányzott volna, hogy Dora találkozzon a Holdszemekkel. Nem érdekelt, ha ezzel szerinte buktam húsz dolcsit. Még mindig így jártunk jobban, mintha cipelhetnénk emléktörlésre őt is: még egy embert nem írnék fel a listámra, ha lehet.
- Nézd, régi igazság, amíg a humorérzékeddel nincs gond, addig nagy baj biztos nincs. És úgy tűnik, az a régi. - állapítottam meg, miközben kihámozta magát a cuccaiból, hogy szemügyre vehessen a sérülését. Ha szólt volna, segítek szívesen, amúgy a kisujjamat se mozdítom, nagyfiú már, csak el tudja dönteni egyedül, boldogul-e. - Hm, nem hittem volna, hogy pezsgős típus vagy. - előbb tippeltem volna sörre, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? - Ennyire szar a rendőrfizu, vagy ennyire sznob ízléssel áldott meg az ég? - vagy mindkettő, ne legyünk előítéletesek ugyebár. Mindenesetre észben tartom a kívánságát, már csak poénból is utánanézek, akad-e valami olyan hely a városban, ami teljesíteni tudná a kívánságait, bár nem tudom mennyire van tisztában azzal az egyszerű ténnyel, hogy a pezsgők általában minél drágábbak, annál ihatatlanabbak. - Nézd, ha az kell, egy sima vajazókéssel is kiszedem belőled, csak nyilván más a végeredmény. Ha már idáig fáradtál, csináljuk szakszerűen, hogy hogy a legkevesebb gondod legyen vele, és ne úgy, hogy hetekig anyámat emlegesd utána. - szóval igen, röntgen. Mert odáig oké, hogy valahol bement az a golyó, a kevlár miatt még totózni is lehetett volna, vajon merre lehet, hol akadhatott el, ha ugyan nem jött ki, de nem egyszerűbb lőni 2-3 képet róla, mint vaktában szabdalni? Azt elég akkor, ha az ember rákényszerül az improvizálásra. A Dakotás megjegyzésére kíváncsian vontam fentebb a szemöldököm, hisz velem valahogy kimondottan kedvesen szokott viselkedni, akárhányszor is futunk össze. De figyelembe véve a tényt, hogy a környék összes balfácánja közül pont ennek mondott igent, Henryt pedig már nem kell bemutatni… nincsenek illúzióim, hogy csak egy szeletet láttunk a viselkedéséből, tud ez sokkal rosszabb is lenni… azt hiszem, lehet igaza van. Jobb nekem, ha nem tömbösítve kapom őket. - Oké, azt hiszem meggyőztél. - ezzel pedig meg is válaszoltam a másik megjegyzését is, igen, az én türelmemnek is van határa. Mondjuk nincsenek illúzióim, hogy ne bírnék el velük, ha egyszerre jön rájuk az ötperc, de miért kísértsük a sorsot? - Tudod, a „kérlek” varázsszó csodákra képes. - adok neki egy komolytalan tippet a díler haverjai mellé, mielőtt még beesne kedvenc kis gyakornokom, Henry kérdésére azonban csak végtelen nyugalommal megráztam a fejem. - Ne aggódj, bízd csak rám. Még gyakornok, a legtöbb esettel még csak könyvekben találkozott. - legyintek, őt ismerve már attól totál le lesz nyűgözve, hogy lőtt sebről van szó, nem hogy ilyen részleteken rágódjon. Ha meg igen, majd megoldom, azért a saját gyakornokommal csak elbírok már.
- De köszönöm a kávét. Tedd csak le oda. - intek Dorának a pult felé, lehetőleg minél távolabb a munkaeszközöktől, mert ugyebár nálunk különösen fontos a szabály, munka közben nem eszünk-iszunk. Még úgy se, ha Henrynek nem okozna különösebb fennakadást. Egyből bele is vágunk a közepébe – no nem a műtétnek, hanem ennek a sittes történetnek, ami ezek szerint csak nekem újdonság, várok is némi magyarázatot. Hogy a hímtől, vagy a lánytól, nekem édes mindegy, csak bökjék ki végre, mi ez az egész. - Szóval nem működött a kávéautomata. Ezt nevezem nagy gondnak. - szerintem több száz km-es körzetben nincs olyan, aki képes lenne hazudni nekem, már csak a vérvonalképességem miatt se, pont Dora esetében ne jöttem volna rá, hogy azért nem teljesen kerek a történet? Ehhez vérvonalképesség se kellett, elég volt ránézni, szinte sült róla. Így amikor Henry veszi át a szót, kíváncsian hallgatom az ő szemszögét is, róla végképp nem feltételezem, hogy pont most próbálná elferdíteni az igazságot. Basszameg. Ez szarabbul hallatszott, mint amire számítottam, és az érzéseim kivételesen az arcomról is leolvashatóak voltak, hisz a fenébe is, egy ilyen szintű gyorshajtás azért nem tréfadolog, hát még ha szirénázva üldöznek, meg bilincsben kísérnek be a sittre. - Nos, nem hívott. - teszem hozzá, még ha valószínűleg nyilvánvaló is a reakcióm alapján – A jogosítványa még megvan, vagy egy darabig busszal fog közlekedni? - már csak ennyi kérdésem van a témához, mint ha az érintett ott se lenne… Remélem, volt annyi eszük, hogy egyből elvették tőle, és nem a pontokkal szarakodnak, más sem hiányzik, mint hogy legközelebb elcsapjon valakit, mert akkor nagyobb gondjai is lesznek így huszonkét évesen, mint hogy nem működött a kávéautomata. Ami pedig Dorát illeti… nem, nem kezdtem veszekedni vele. Semmi ordibálás, semmi fejmosás, többet nem is reagáltam a dolgaira. Nem csak most, az elkövetkező napokban sem tervezem, maximum annyit szólok hozzá, amennyit a munka miatt muszáj, mert… hátha végre észbe kap, ha már a túrázás során nem igazán hatotta meg az, hogy egy farkasba botlott. Értem én, hogy fiatalság, bolondság, szórakozás, hibázzunk, tapasztaljunk, meg minden, de azért van egy határ. A távolságtartó hallgatás pedig sokszor sokkal jobban eléri a célját, mintsem az idegbetegek módjára való ordítozás, üvöltözés. Téma lezárva, jöhet McCarty, aki hirtelen egy csapásra szimpatikusabb lett a szememben. Valószínűleg én is hasonlóan tettem volna a helyében. - Ez a szerencsenapod, cowboy. Dora, az irodámban a bárszekrényben találsz egy üveggel, idehoznád, kérlek? - gondolom, mondani se kell neki, hogy ha a pohár nem kell, a jéggel se fáradjon feleslegesen, hagyom, tegye hasznossá magát. Nos, azt tette, de ahogy látom, a hallása is átváltott szelektívre, így egy beletörődő sóhajjal vettem tudomásul, hogy mellettem állva szeretné követni az eseményeket. Legyen… számítottam rá, amilyen kíváncsi teremtés. Hagyom őket a kevlárról, fegyverekről értekezni, mert bár hozzá tudnék szólni, valószínűleg Henry jobban tisztában van a statisztikákkal, mint jómagam. Inkább Dora felé nyújtom a röntgen képeket, gumikesztyűt húzok, majd nekiállok megtisztítani a műtéti területet – Henry vállát a rászáradt vértől – kapásból eltüntetve egy oda nem illő anomáliát. - Nézd meg alaposabban a képeket, Dora. Te hogyan, vagy honnan állnál neki a feladatnak, hogy kiszedd az elakadt golyót? Nem ér rólam lesni! - szegezem neki a kérdést, lefoglalva egy időre az agytekervényeit, inkább azon kattogjon, mint azon, én mit csinálok. Bár felajánlom a helyi érzéstelenítés lehetőségét, mert nem lesz kellemes művelet, Henry nem kér belőle. Hát jó, mivel farkasról van szó, csak tisztában van a saját tűrőképességével, ki vagyok én, hogy győzködjem, de csak jót akarok neki? Helyette a szikéért nyúlok, és meg is ejtem az első bemetszést a hátán, a lapockája mellett. Mivel Dorának feladatot adtam, amire választ várok, Henryt meg gondolom nem igazán hozza lázba, pontosan mit csinálok, így hangosan nem kommentálom a dolgokat, inkább igyekszem minél gyorsabban és egyszerűbben feltárni a golyó helyét. Igen… ez esetben a hát irányából. Vérfarkas, belső vérzése biztosan nincs, nála a fertőzés sem játszik, egyszerűbb innen egy pár centis vágást ejteni rajta, mintsem a másik irányból előbányászni szerencsétlen lövedéket.
Kezdőlap
//
<333333333//
