A borsos árakért diszkrét, bizalmas környezet és a közkórházaknál jóval magasabb nívójú felszereltség várja a szépülni/gyógyulni vágyókat. A plasztikai sebészet, nőgyógyászat mellett számos más területtel is foglalkoznak - bőrgyógyászat, rehabilitáció, kényszerbetegek kezelése, stb.
*** Dr. Rhydian Winter - Kardiológus és Szívsebész, Magzati- és Gyermek Szívspecialista Második emelet 3 Rendelési idő: Hétfő - Kedd: 9:30 - 12:30 Csütörtök: 17:00 - 20:00 *** Dr. Marie Bianchi - Sürgősségi orvos és Onkológus Második emelet, 5-ös rendelő Kedd 9:00-12:00 Szerda 16:00-24:00 (ügyelet) Csütörtök 12:00-18:00 Szombat 16:00-24:00 (ügyelet)
- Tudom, mindig megkapom érte a büntetésem - biggyesztettem le a szám, mint egy megszidott és bűnbánó gyerek, azt viszont egyből viccesnek találtam, hogy ő ilyen téren micsoda kudarcokat vallott. - Akkor mi egy óriási plusz vagyunk - nevettem, és ami azt illeti, úgy tűnik, az eljövendők ezt némileg igazolták is. A hajamat illetően töredelmes beismerővallomást hallhatott arról, hogy biza ez festett szőke, eredeti hajszínem egészen sötét barnában pompázott, aztán volt fekete is, meg mély rozsdaszínű, hosszú, rövid, hullámos, egyenes és nagyon figyelek rá, hogy a sok viszontagságtól ne menjen tönkre, ne legyen mindenhol töredezett és durva lószőrre hasonlító. Akár érdekelte mindez, akár nem. - Selymi-selymi - énekeltem nagy vidáman. - Szólj Connornak, hogy vigyázzon, még lecsaplak a kezéről - heherésztem, mintha erre lenne reális esély. - Bár belegondolva, lehet rejtett leszbikus vagyok és a hímek halálozása az elfojtott coming outom bosszúja... - Vérmes egy coming outom van akkor, mit ne mondjak! Basszus, lehet azzal találkoztam a Vörös Hold idején és nem ismertem fel! Nem csodálom, hogy olyan zabos volt... De tegyük jóvá részben bűneinket, villantsunk a kis Tanonc előtt és minden egyéb nyalánkság: visszacitáltam az előbbi morcos uraságot, hogy rávarázsoljak újfent. Talán tényleg van valami abban, hogy hajdan a sámánok bódult állapotban társalogtak a Szellemekkel. Egy őrült pillanatra homlokon csókolt a józanság, amikor a mágiám áramlása egy hullámhosszra lelt a Szellem energiáival. Olyan volt, mint egy tánc, egy tökéletesen kiegészített mozdulat, s tudtam, éreztem, hogy sikerült elérnem őt. A mágiám volt a kéz, ami a valaha volt farkas bundájába túrt szelíden, nyugtatón, szinte éreztem ujjaim alatt puhaságát, melegségét, a harag és sértettség elillanását. Bocsánatot akartam kérni, amiért eloroztam tőle jelleme szülte érzéseit, hogy saját kényem szerintire formáltam azt, ám a kapcsolat amilyen váratlanul és örömtelin született meg, olyan hamar ért véget. Mintha elvágták volna, ahogy beleájultam a sötétségbe, hogy a magánklinika padlóján amolyan Rómeó és Júliásan aludjunk egyet Naomival...
//Én is köszönöm, imádtam az egészet! <333
Dobás: Mennyire sikerült lecsillapítani a szellemet? 1-3: kicsit (már nem morgolódik és képes "elülni a fenekén") 4-6: nagyon (ennél nyugodtabb már nem is lehetne!)//
Hónapok óta heti kétszer járt a fiatal nőhöz, aki olyan kemény ellenállást tanúsított a valóság felé, mintha az egész tudata gyémántból lett volna. Habár a hónapok alatt elérte, hogy már rápillantott, ha megérkezett, és nem bújt az ágyalatti rémtől félős gyermekként a takaró alá, azonban a verbális kommunikáció még mindig váratott magára. A szép lassan haladó fairbanski költözés miatt az egész klientúráját elkezdte lassan leépíteni, és átadni a kollégáknak, azonban a nőnek még mindig nem szólt. Valamiért húzta-halasztotta a pillanatot, de az új és megfelelő szakembert már megtalálta. Hónapokkal ezelőtt kereste meg az elkeseredett anya, kinek fogalma sem volt, mit kezdjen a lánya műtétét követő elszigetelődésével, aki nem volt hajlandó elfogadni azt, amit az élet hozott. Habár sosem hallotta a nőt, sosem beszélt vele, mégis valamiért szerette a kórházban tartott üléseket, és az apró lépésenkénti haladást. Mert haladtak. Lassan, de legalább előre. Nem „beszéltek” a betegségéről, vagy arról mért él tagadásban. Nem nyüstette válaszokért, és nem állította olyan helyzetek elé, ami feszültséget okozhatott a nőben. Erin ha maga nem is akart, teste egy idő után reagált az orvosra. Megtanulta, hogy ahogy a férfi megérkezik, egy teljes óra nyugalom következik. Amikor senki nem követel tőle semmit. Amikor végre békén hagyják a testét is és a szellemét is. - Üdv Erin. – lépett be otthonosan a kellemes szobának tűnő kórterembe, majd csukta be maga után az ajtót. A karján tartott kabátját a megszokott fotelra tette, majd oldva sötétkék zakóját ült le a szokásos helyére, kissé oldalabbra a nőtől. - Képzelje mit olvastam a napokban. – kotorászott táskájában, majd előszedett belőle egy sportmagazint, és lapozni kezdte. – Itt is van… - morogta, majd elkezdte felolvasni. – „ Louinak a korcsolya okozta deformitás súlyos járási nehézségeket okozott, ezáltal a GAM korcsolyagyártót harminc millió dollárra perelte.” – tettel le a lapot a nő éjjeliszekrényére, háta később kedve támad belenézni. - Persze a gyártó cég nem fogadja el ezt. Önnek is volt GAM korija, és amint hallom, az egyik nagy kedvence volt még évekkel ezelőtt. Mivel rengeteg, most az élen lévő sportolónak volt vagy van profi GAM korija, sokan a gyártó mellé álltak a véleményükkel. - vonta meg a vállát, majd felállva bújt ki zakójából a túlfűtött szoba miatt. – Ami elég kellemetlen szegény Louira Korduera nézve, akiről viszont elég felemásan nyilatkoznak. Ön is ismeri, igaz? – nem is várt válaszra, csak megvonva a vállát terítette a precízen elrendezett zakót a kabátra. – Bizonyosan önnek is van véleménye a srácról. Bár én laikus vagyok, de nem látok benne nagy tehetséget. – ült vissza, majd újra a nőt kezdte fürkészni. - Na de hagyjuk a sportérdeklődésemet. Hogy érzi ma magát? – tette fel a kérdést, miközben tekintete a nő legapróbb testi reakcióit fürkészte. Habár combközépig be volt takarózva, az ágy támlája meg volt emelve. Haja egyértelműen frissen volt elrendezve, és mivel nem volt magatehetetlen, bizonyosan nem a nővérkék fésülgették. Végre nem pizsama feszült a karcsú alakra, hanem egy kényelmes és alapvetően csinosnak is mondható, lezser nadrág, és egy felső. A kényelmet és a praktikumot szolgálta, de nem hálóing volt. Elégedetten bólintott az apró változásokra. - Remek. Igazán jól néz ki. Épp ezért ideje is lelépni erről a kellemes kis helyről. Na, nem túl messzire, és nem túl sokáig, de ha bízik bennem, szökjön meg velem, főként azért mert szükségem van a segítségére valamiben, amivel egyedül nem bírok. – állt fel, majd nyújtotta kezét. Fontos volt, hogy a hasonló állapotban lévő betegek azt érezzék, hogy a veszteségük ellenére fontosak. Hogy még mindig van az életnek olyan területe, ahol képesek alkotni, adni és ezzel együtt kapni is. Hogy nem tehetetlenek és nem betegek. És habár sosem fogalmazták ezt meg magukban, legbelül a vágy ott vibrált. – Ne aggódjon, ahová megyünk, oda már így is túlöltözött. Ha jobban kiöltözne, hamar lebuknánk. – mosolyodott el cinkosan.
A hozzászólást Eugéne Fortier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 28, 2015 9:04 pm-kor.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Unottan kapcsolgattam a TV-csatornákat. Egyik műsor se igazán képes lekötni a figyelmem, márpedig a kórházban eléggé lassan megy az idő ahhoz, hogy az ember lánya alább adjon a színvonalból, és rámeredjen valami olyan műsorra, ami elé régebben aztán biztos nem ült volna le. Hiába próbálok ráfókuszálni a vetélkedőre, hamar elunom magam, és inkább kikapcsolom a TV-t, mert csak idegesít. Nagyjából ekkor lépett be az ajtón a pszichiáter. Egy rövid pillantást vetettem rá, aztán letettem a távirányítót az éjjeliszekrény tetejére. - Üdv Mr. Fortier. A "Dr." talán helytállóbb megszólítás lett volna, de nem éreztem úgy magam, mint egy kezelésre szoruló páciens, akihez az orvosa érkezett. Még mindig nem értem, miért jár ide ennyire kitartóan. Anya folyton nyaggat, hogy beszélgessek vele, mert szerinte jót tenne, ha kiönteném a szívemet. Ugyan minek? Tök jól vagyok, semmi gond! Az élet megy tovább, lesz ami lesz... nem igaz? Nem szóltam semmit, csak a táskája felé pillantottam, amiben kotorászott, aztán az előbukkanó magazin láttán kissé felvontam a szemöldökömet. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy tényleg érdekli a sport. Gyanakodva hallgattam, hogy mit akar kihozni ebből az egészből. Elhúzva a számat pillantottam a ablak felé, majd vissza Mr. Fortier-re. - Én úgy tudom, hogy lúdtalpa van már gyerekkora óta, és a korikba lúdtalpbetétet tuszkol. Nem csodálom, ha problémái lettek. Vontam meg a vállamat. Nem ismerem túlzottan, csak néhány versenyen futottunk össze, de eléggé önimádó ahhoz, hogy a szimpla kisugárzásával taszítsa az emberek többségét. Ha a szülei nem lennének befolyásosak az üzleti érdekeltségeik miatt, szerintem biztosan nem jutna ki komolyabb versenyekre. Persze ezt nem kötöm a doki orrára. Néha jobb, ha a véleményünket megtartjuk magunknak. Sokszor jár el a szám, és fecsegek feleslegesen, de amikor épp észnél vagyok, akkor lakat a számon. - Jól, mint mindig! És maga? Futó mosoly tűnik fel az arcomon, mintegy alátámasztva szavaimat, és már terelem is a témát magamról. Kezeimet elrejtem a pulcsiim ujjában, úgy fonom össze magam előtt őket. A meglépéses ajánlatra nem reagálok kitörő lelkesedéssel, inkább punnyadtan felsóhajtok. Több kedvem lenne most aludni egy hatalmasat. A gyógytorna ugyan nem fárasztott ki annyira, hogy napközbeni szunyára legyen szükségem, csak már szeretném, ha hónap közepe lehetne, és leléphetnék innen Anchorage-ból, meg a kórházból. Herótom van ettől a helytől. - Gondolom úgyse hagy addig békén, amíg bele nem egyezek. Dünnyögtem az orrom alatt házsártosan, majd ledobtam magamról a takarót az ágyra, és felülve a papucsomba csúsztattam a lábaimat, mielőtt felálltam volna. Bár a pulcsim nyaka egyáltalán nem volt kikerített, mégis ösztönösen nyúltam a mellkasomhoz, hogy biztos takarásban van-e, mielőtt elfogadtam volna a felém nyújtott kart. - Pontosan hova is megyünk? Kérdeztem, miközben kiléptünk a kórteremből...
A nő hirtelen jött közlékenységére habár egyetlen arcizma sem rándult, magában meglepetten tapasztalta a pálfordulást. Az, hogy a másik végre megszólalt, sokat hozzáadott a terápia további menetéhez, ami már a kolléganő feladata lesz. Már ha Erin akaratán is át tudja verni a váltást ha nem is ő maga, de az anyja. - Ugyan Erin…kényszerítettem én valaha bármire is? – mosolyodik el, ahogy ujjai egy bíztató érintéssel ráfogtak az világoszöld ing anyagára simuló karjára. Persze, hogy nem szöktette meg a nőt. Orvos volt, nem hülye. Mielőtt a kis kalandra vitte volna, beszélt a kezelőorvosával, aki teljes szívnyugalommal bólintott rá a pár emelettel arrébbi sétára. Kifejezetten örült neki, hogy valaki kimozdítja a nőt a fásultságából. - Ami azt illeti, van itt néhány barátom. – kalauzolta párosukat a liftek felé. – De bevallom, sok éves tapasztalat ellenére nem bírok velük. – vonta meg a vállát megadóan, miközben az acélszerkezet emelkedni kezdett velük együtt. - Minden szakmai tudásom latba vetve is kevés vagyok az igényeik kielégítésére. – csilingelt a kabin, majd a kórházi miliőnek teljesen ellentmondó, színes figurákkal teli térbe nyitott kijáratot az önmagába összecsúszó ajtó. Kilépve fordította balra a nőt, majd intett a pult mögött épp a gyógyszereket rendezgető, színes pólóban lévő nőre, ki a legkevésbé sem hasonlított nővérre. - Doki! – mosolyodott el valós szeretettel a barna, középkorú, csupa bűbáj arc, ahogy meglátta a pszichiátert, kit három évvel ezelőtt még némileg félelmetesnek és mogorvának tartott. - Anabelle, had mutassam be egy kedves barátom. – engedte el a nő kezét. – Erin, Ana ennek a fenti világnak a főnővére. Hol vannak az ördögfiókák? – nézett körbe az üres folyosón, mi ritka látvány volt idefent. - Megszereztem nekik az Minionos filmet, mert már megölték az idegrendszeremet érte. – mosolygott a nő, majd fejével az egyik ajtón kibukkanó, kopasz kis fejecske felé intett, kinek meglátva a férfit vigyorodott el szélesen, majd futólépésbe váltva ugrott fel a felé nyújtott karokba. - Na mizu, rosszcsont. Gyakoroltál? – simogatta meg a serényen bólogató ötéves forma gyermek buksiját, kinek érdeklődését elfordította a szeretett férfival érkező fiatal lány. - Ő a feleséged? – Eugéne fémosollyal intve nemet, rendezte karjára a könnyű kis testet, majd vele együtt fordult Erin felé. - Nem. Ő egy nagyon kedves barátom, Erin. Erin, ő meg itt egy egész darab Oliver. – a kicsit félszegen hajolt közelebb a férfi füléhez, de szemét le nem vette a nőről. - Ez egy nagyon szép néni… - súgta a foghíjassága miatt némileg sejpegőn, mire Eugéne halkan válaszolt, mintha a nő ott sem lenne. - El a kezekkel, figyellek ám! – a kicsi vigyorogva bólintott, majd ficánkolni kezdett. - Megmutatom nektek! – iramodott előre, miután lábai újra földet értek. Eugéne a fiatal nő felé fordult, és utat mutatva a közösségi szoba felé indultak el a kicsi után. - Évek óta járok ide. Eleinte kérésre jöttem, hogy közös játékok keretében mérjem fel, hogy ki az aki mentálisan rosszabb állapotban van, kinek kell külön segítség azon felül is, amit alapból kapnak. Aztán…valahogy itt ragadtam. Azt hiszem, az az élniakarás, az a hihetetlen erő és hit, ami bennük van, az függővé tett. De ne mondja el senkinek! Még a végén jó híremet kelti, és akkor fuccs a karrieremnek. – futott félmosoly ajkára, majd belökve az ajtót engedett utat a nőnek. A 16 kis lurkó, akiknek kora a 3-4 évestől a 12-13 évesig terjedt, egyöntetűen kapták tekintetüket a belépő páros felé. Habár a leukémiájuk miatt volt aki hónapok óta itt volt, tekintetük tisztán, és érdeklődően csillogott. - Na figyelem! Te is Ben! Ez fontos! Hoztam egy áldozatot. Ő Erin. Lehet nyaggatni meseolvasásért, meg bármiért, amire vevő. Azonban nem ugrotok rá, nem rángatjátok, nem vetetitek fel a nehéz feneketeket vele. – halk kuncogás kísérte a megjegyzést, hisz a betegségtől és a kemoterápiától mind túl soványka volt, és ezt ők is tudták. – Világos? - volt szigorú az arckifejezés is és a hang is. A kicsik már jól tudták, mi az amikor nem viccel. - Igeeen. - Na még egyszer! Mindenki megértette? - Igeeeen! – jött a hangosabb kórus, majd a férfi intésére nyílt a zongora, és Oliver várakozón pillantgatva hátra kezdett el nagyon koncentrálva egy egyszerű dallamot pötyögni, amit egész héten gyakorolt. Eugéne közelebb hajolva a nőhöz mosolygott rá biztatóan. - Hát…jó játékot kívánok. Ha elkanászodnak, csak szóljon. – fordult el nőtől, majd a zongorához lépve ült le a kicsi test mellé, kinek még a lába sem ért le a székről, miközben a gyerekek egy része mesekönyvvel, legóval, és babával kezdett közelebb somfordálni a nőhöz.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Megrándult enyhén a szemöldököm a kérdése hallatán, de inkább nem válaszoltam semmit. Igazából nem is ő az, aki kényszerített… hanem anya. Én tényleg nem akartam, és nem is akarom, hogy pszichiáter foglalkozzon velem, de anya meg se hallgatta az érveimet. Felnőtt ember vagyok, de úgy kezel, mintha még mindig gyerek lennék és mintha még mindig ő tartozna értem felelősséggel, pedig ez már régóta nincs így. - Ezt nehezen tudom elhinni. Kommentálom a szavait miközben beszállunk a liftbe. A lift hűs falának dőlök a hátammal, mialatt emelkedik velünk a szerkezet. Feljebb nem jártam még. Az udvarra szoktam kimenni néha nővéri vagy szülői kísérettel sétálni, meg persze a vizsgálatokra a különböző szakrendelésekre, de azok mind lentebb levő szinteken vannak. Amikor felérünk egy teljesen másik világ tárul a szemünk elé. A vidám színekből talán elsőre le kellett volna esnie, hogy a gyerekosztályon vagyunk, de kellett pár pillanat, mire rájöttem. - Üdv. Halovány mosollyal ajándékoztam meg Annabelle-t, aztán Mr. Fortier-re pillantottam. Egyelőre még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is keresek én a gyerekosztályon. Néhány éve már nagykorú vagyok, szóval… Zöld tekintetem az előbukkanó kopasz kisfiúra ugrott. Egy pillanatra lefagytam. Nem találkoztam még személyesen rákos gyerekekkel, de valahogy ösztönösen éreztem, hogy valamilyen rákról lehet szó az esetében. Figyeltem ahogy a kisgyerek a számomra merevnek és ridegnek tartott férfi karjai közé szalad, és az egész jelenet valahogy abszurdnak hatott. Jó, tudom… én nem álltam vele szóba igazából, ő próbált beszélgetni, szóval nem róhatom fel neki azt, hogy nem néztem ki belőle… de akkor is meglepő. A kisfiú kérdésére megugrott a szemöldököm, a szemeim egy pillanatra kikerekedtek, majd hevesen-nemlegesen rázni kezdtem a fejem. - Szia Oliver! Emeltem fel a kezem, és barátságosan integettem a kisfiúnak. A megjegyzést persze én is hallottam, hiszen nem álltak tőlem olyan messze, és egy halovány mosolyt csalt az arcomra, még ha nem is érzem magam még „néni” korúnak. Szerény véleményem szerint elég siralmasan festhetek, szóval még ha egy öt évestől is érkezik a bók, jól esik a lelkemnek. A kisfiú elszaladt, Mr. Fortier pedig utána invitált, miközben elmesélte, hogy is lett állandó „tagja” a gyerekosztálynak. Oliver után beléptünk egy ajtón, és hirtelen sok gyerek pillantása szegeződött ránk. - Sziasztok. Köszöntöttem őket. Nem szoktam feszélyezve érezni magam gyerekek között, mert bár nekem csak bátyám van, nincs kisebb testvérem… se kisgyerek a rokonságban, a jégpályán gyakran szoktam találkozni kicsikkel, és anya is szokott kisebbeket is tanítgatni. Néha én is be szoktam segíteni, ha épp volt rá időm. Általában jól ki szoktam jönni a lurkókkal, de most valahogy nehezemre esett mosolyogni, annyira megrendítő volt ennyi beteg gyereket látni ilyen kicsi négyzetméteren. Amikor leesett, hogy én mit is keresek itt, egy néma „Ó” hagyta el ajkaimat, majd a kisebb rohamnak engedelmeskedve hagytam magam a mesefigurás játszószőnyeg felé terelgetni, miközben a vállam fölött Mr. Fortier-re pillantottam, aki Oliverrel a zongorához ült. - Elmeséled a Hófehérkét? Sápadt bőrű, szeplős arcú kislány állt meg előttem. A kézfejéből egy branül állt ki tapasszal rögzítve a bőréhez. Belőlem pár hete szedték ki, de még mindig lila egy kicsit a helye. - Befonhatom a hajadat? Egy idősebb kislány sietett a másik oldalamra, kezében egy fésűvel. Ő is teljesen megkopaszodott már a kemoterápiától, a szemei körül pedig sötét karikák húzódtak. - Van kedved csocsózni? Érkezett az újabb kérdés, ezúttal egy nyurga tíz év körüli fiú részéről, aki a gyerekekre szabott csocsóasztal felé mutatott. Zavartan pillantottam a gyerekekre, nem igazán tudtam, hogy a sok felkérésből melyikre bólintsak rá. - Nos, mi lenne, ha szép sorjában szakítanánk mindenre egy kis időt? Először elolvasom a Hófehérkét, addig Zoe… Pillantottam a lány csuklóján levő szalagra, amire a neve volt írva. - …befonhatja a hajam, aztán csocsózhatunk is. A gyerekek lelkesen bólogattak. Egyikük kerített nekem valahonnan egy Micimackós párnát, hogy arra üljek le az olvasáshoz. Mire helyet foglaltam, már elő is került a könyv, a gyerekek pedig körbeültek. Zoe egy kisszéket tett mögém, majd leülve nagy műgonddal elkezdte átfésülni dús, szőke hajkoronámat. - Egyszer volt, hol nem volt… Kezdtem bele az olvasásba, amihez alaphangulatot a zongorajáték adott.
A mese aláfestéseként a hat éves pötyögését idővel felváltotta egy jóval halkabb, mégis folyamatosan a mese hangulatát és dramaturgiáját kísérő dallam, mi olykor búskomor, szívet szaggató volt, máskor gyors, vidám zongorafutamok rohantak végig a fekete-fehér billentyűkön. A három éves Lili apró, virágos ruháját húzgálva, harisnyába bújtatott popsiját riszálta, majd olykor elveszítve egyensúlyát csüccsent le a földre, hogy aztán kicsit elbajlódva valamivel kapjon újra észbe, és kezdje előröl a folyamatot. Olykor-olykor hátranézett a nőre, ki töretlenül haladva előre a történetben kezdett talán felengedni. A gyerekek édes kényszere egészen más volt, mint egy felnőtt akaratossága. Ahogy a mese a vége felé közeledett, a zongora is elcsendesedett, majd végképp elnémult. - Igazán lenyűgöző a frizurája. – nyújtott egy bögre koffeinmentes kávét a nőnek, és mosolyogva figyelvte a fonatszerű madárfészket, mi a szépen fésült tincsek helyére költözött. Leülve a nő mellé pillantott rá fürkészőn. - Na, mit szól hozzájuk? – indult el közben valamiféle legoháború a hatalmas, kerek szőnyeg közepén, mi odavonzotta a gyerekeket. – El tudná őket viselni heti egyszer-kétszer, amíg ki nem engedik? Igazán sokat segítene. – csattant fel zajos, buzdító kiabálás, mivel egymás bíztatták az épp felépült szupergépek összecsapásában. Az időközben odakavarodó Lili ujját rágicsálva kavarodott melléjük, mire a férfi kinyúlva oldalra kapta el a pöttöm kislány derekát, majd dinamikus lendülettel, mégis óvatosan emelte el a földől. Ölébe ültetve hagyta, hogy a kicsi kacarászva dőljön hátra, és kezdje lógatni a fejét. - Hé te kicsi denevér. – tartotta a vékony kis karoknál fogva, majd egyenesbe húzva nyúlt a gerince mögé megtartva az újra hátradőlni akaró testet. - Elég. Az összes vér a fejedbe megy, és akkor fuccs a repülésnek. Olyan nehézfejű denevér leszel, hogy lepottyansz. – a kicsi nevetgélni kezdett, de ujjai már újra a szája felé vándoroltak, és kezdték is volna a rágcsálást, ha a férfi nem emeli ki öléből, majd a levegőbe leírva egy kört vele indítja újra útnak. - Lili sokat fejlődött az elmúlt hónapban. Még mindig szorong… - intett a kézrágás miatt itt-ott beszakadt, sebes kezecskék felé. - …de már közel sem annyira, mint mikor idekerült. Sokkal jobban van, ahogy a többiek is. Habár rengeteg fájdalom, félelem, és rettegés fogja körbe a mindennapjaikat, tudják és akarják a gyógyulást. És minden pillanat, mi elfeledteti velük a karjukból kilógó branült, a reggeli kemoterápia hozta hányingert, az étvágytalanságot, az anyjuk beesett és karikás szemeit miben nagyobb félelem ül, mint amit felfoghatnak… - beszélt halkan, hogy csak a nő hallja. - …minden ilyen perc csak a gyógyulás felé viszi őket. – kutatta a nő tekintetét. – Erőt merítenek belőle, hogy bármi is van most, ez elmúlik. És ha még meg is változnak a sok hatás miatt, még ha egész életük felett is ott lebeg a kiújulás veszélye, jól tudják, hogy annyi minden és mindenki csak rájuk vár. – intett a gyerekek felé, hol az összecsapásba már más legorobotok is beszálltak.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Csak egyetlen ponton tört meg a mesélés lendülete: amikor a gonosz királynő Hófehérke szívét akarta, de a vadász megkímélve Hófehérke életét egy állat szívét vitte cserébe. Viszonylag gyorsan kapcsoltam, így a gyerekek szerintem semmit nem vettek észre a pillanatnyi szünetből, inkább csak hangulatfokozó hatással volt rájuk. A mese végéhez érve már a fonatom is elkészült. Zoe nagyon el volt ragadtatva az eredménytől, s mivel tükör nem volt a kezem ügyében, ezért óvatosan végigtapogattam a művét az ujjaimmal, és megköszöntem a frizurakölteményt. A gyerekek szeszélyesek, így a csocsózásból nem lett semmi, mert jobb ötletük támadt. Én egy kicsit a háttérbe húzódtam, nem akartam elfoglalni a helyet a szőnyegen, ahova építkezni terveztek, így inkább az egyik sarokban levő babzsák fotelek egyikébe telepedtem le. Mr. Fortier-re pillantottam, és a kezében gőzölgő jellegzetes illatú fekete nedűre. - Zoe érdeme, köszönöm. Vettem el a bögrét, aztán ujjaimat a csésze köré fontam. - Barátságosak. Válaszoltam, miközben a gyerekeket fürkésztem, aztán óvatosan belekortyoltam a meleg italba. Elég rég ittam már kávét, nem is igazán tudok hirtelen különbséget tenni a mentes és a koffeines íze között. Talán nincs is. A kérdés eléggé meglep. Szeretem a gyerekeket, de soha nem gondoltam rá, hogy ilyen módon foglalkozhatnék velük. - Lehet ilyet? Úgy értem… a kórház szabályzata engedi? A jogi dolgokkal nem vagyok tisztában, meg aztán gondolom a szülők hozzájárulása is szükséges. Bent lakó vagyok, de a gyerekek számára mégis csak egy idegen… néni. - Persze, szívesen. Sokáig már nem leszek bent, ha minden igaz. Dr. Winter azt ígérte, hogy ha minden jól megy, két hét, és elhagyhatom a kórházat. Az még a jövő zenéje, hogy visszamegyek-e anyával New Yorkba, vagy átmegyek Fairbanksbe a bátyámhoz. Eredetileg azért ültem repülőre, és indultam el Alaszkába, hogy a bátyámmal tölthessek egy kis időt. Jelenleg nem érzem úgy, hogy helyem lenne New Yorkban, inkább vágyok Jacksonhoz, de ezt még meg kell beszélnem mindenkivel. Figyelem a jelenetet, ahogy Mr. Fortier a kislány után kap, majd szinte feltűnés nélkül téríti el az ujjmarcangolás szándékától. Ügyes, ezt meg kell hagyni. Jól bánik a gyerekekkel, talán már neki is van sajátja. - Szomorú, hogy a gyerekkorukat így kell tölteniük, és nem úgy, ahogy más egészséges gyerekek töltik. Mindenkinek kijárna a boldog gyerekkor. Nem mintha a sarokban ülve zokognának. Nem, koránt sincs így! Ha nem lenne a többségük teljesen kopasz, és nem tudnám, hogy egy kórházban vagyunk, simán beillene ez az idilli kép egy vidám óvodai foglalkozásba. - Nagyon szépen játszott a zongorán. Tanulta? Mióta bejár hozzám, nem igazán mutattam érdeklődést se a személye iránt, se az iránt, hogy miért „lopja” nálam a napot. Nem a személye ellen szólt a dacos hallgatásom, hanem az ellen, hogy anyám rám erőltette az akaratát, és hiába nem akartam pszichiátert, beküldte hozzám. - Sajnálom, hogy olyan barátságtalan voltam magával, csak nem szeretem, ha anyám azt gondolja jobban tudja mire van szükségem, mint én saját magam. Vélhetőleg a kötelezettségei, amik anyám által hozzám kötik már nemsokára megszűnnek. Ha elhagyhatom a kórházat, visszamegyek New Yorkba, vagy a bátyámhoz Fairbanksbe. Akár meg is nyugtathatná az anyámat, hogy semmi bajom, és nincs szükségem ilyesfajta… Nem is tudom igazából, hogy fogalmazzam meg. Kezelésekre? Találkozásokra? Fáradt mosoly költözik az arcomra, s ha a tükörből látnám magam, valószínűleg én magam se hinném el azt, amit az imént mondtam. A problémák szőnyeg alá söprésében mindig is remekeltem… Attól, hogy nem veszünk valamiről tudomást, még nem jelenti, hogy nem létezik.
- Lehet. A szabályok azért vannak, hogy kiskapukat teremtsünk hozzájuk. A kezelőorvosa is, és az itteni osztályos főorvos is egyöntetűen egyetértett abban, hogy ez egy jó ötlet. Így csakis azon múlik, hogy akarja-e? – nyúlt oldalra a kisasztal felé, majd vette fel a saját bögréjét, melyben egy túl forró fekete gőzölgött. – Nézőpont kérdése, hogy valóban szomorú-e? Van amin nem változtathatunk, és bárhogy is gondoljuk újra, rájövünk, hogy akármit is tettünk a múltban, a jelen nem annak a következménye. Hogy nem rontottunk el semmit, egyszerűen csak így alakult, akárcsak az, hogy nőnek vagy férfinak születünk, hogy egy alapvetően felvilágosult és gazdag országban szocializálódunk, vagy egy közel keleti háborús övezetben. A lényeg, hogy ha már nem tudunk változtatni az állapoton, ki tudjuk és ki akarjuk hozni belőle a legtöbbet. Ezek a gyerekek azt teszik. És ez minden, csak nem szomorú. – beszélt halkan, és szavaiban valós elismerés és hit csengett. Belekortyolva a feketébe pillantott a zongora felé, majd egy hosszú pillanatig eltűnődött. Nem is a nő érdeklődése lepte meg, inkább maga a kérdés. - Az anyám balerina volt, majd később balett oktató. Mivel sokáig egyedüli gyerek voltam, és a balettre nem tudott rávenni, - és hál Istennek a katona apám sem hagyta ezt az őrületet elhatalmasodni anyámon - úgy érezte, legalább valamit át kell adnia magából. Ez a zongora és a zongorázás szeretete volt. Később, mikor a húgom balettozni kezdett, sokszor ültem be a terembe, és játszottam a kért darabot. Aztán elkezdte túl komolyan venni, míg végül Ballet de l’Opéra de Paris prima balerinája lett. Szóval idővel lett saját zongoristája. – mosolyodott el a keserédes emlékek során, mi épp annyi örömöt hordozott, mint amennyi rosszérzést. Azonban hamar továbblendült a letapadni akaró gondolatokon, hisz a nő szavai épp arra terelték a beszélgetésük folyamát, amerre kellett. Figyelmesen hallgatta szavait, majd a mondat félbeszakadását, bólintott. - Értem. Ön egy felnőtt, egészséges nő. – értette főként a mentális állapotára, mi ugyan megroggyant egy kicsit, de nem volt eredendően bugos. – Ha előbb mondja, hogy nem akar többet beszélni velem, már rég megszabadulhatott volna tőlem. Nagykorú. Nem kényszeríthetem semmire, sem én sem az anyja. Azonban Ön sosem küldött el. – fürkészte a szomorkás mosolyt, mi otthagyta maradványait a nő ajkán. - Hamarosan Fairbanksba költözöm. – közölte röviden a tényt. – Az, hogy az anyját megnyugtassa, az az Ön dolga, nem az enyém. Ahogy az is, hogy ha nincs szüksége ilyesfajta…. – szakította meg direkt a mondatot ugyanott, ahol a nő, majd kis várakozás után tette fel a kérdést. - Mondja meg Erin. Mi az amire nincs szüksége? Vagy inkább azt mondja meg, mi az amire van?
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Rendben. Egyeztem bele. Legalább a hátralevő idő gyorsabban eltelik a kórházban, és valami értelmes dolgot is csinálok. Szerettem gyerek lenni, s talán ezért is érzem jól magam gyerekek között… kicsit visszahozzák a saját gyerekkoromat. Végighallgatom az érvelését, és biztos igaza van… de én ezt akkor se tudom ilyen szemmel nézni. Én tudom milyen felhőtlenül felnőni. Persze egészséges soha nem voltam, mint kiderült, hiszen végig ott lappangott bennem ez az egész. Vannak, akiknél már a serdülőkor kezdetén kiderül a szívbetegségük, de vannak olyanok is, akik az általam képviselt csoportba tartoznak, és derült égből villámcsapásként töri ketté az addig felépített életüket. Teljesen biztos, hogyha tizenéves koromban észreveszik a születési rendellenességem, akkor soha nem vált volna belőlem profi sportoló és az olimpiát is maximum a lelátóról nézhettem volna. Nem tudom melyik lett volna a kettő közül a kevésbé rossz, csak azt, hogy most nagyon tanácstalan vagyok a jövőmet illetően. Ott van az újságírói diplomám, de vajon tényleg akarnék-e újságíróként dolgozni? Valamit kezdenem kell magammal, ha kiengednek a kórházból. Az elmúlt hónapokat lábadozással és pihenéssel töltöttem. A családunk mindig is aktív volt, sportszerető… ahol nem volt divat a lustálkodás. Nem csoda, hogy nyűgösen viselem ezt az időszakot. - Ezt át tudom érezni. Nekem is az anyám az edzőm. Régen világhírű műkorcsolyázó volt ő is. Az apám sportriporter, a bátyám pedig jégkorongozik… vagyis jelenleg edző és tanár Fairbanksben. Volt egy komolyabb sérülése, és abból lábadozik, de ha ismét száz százalékos lesz, visszatér a profi mezőnybe. Érezhető a hangomban csengő szeretet és büszkeség, ahogy a bátyámról beszélek. Nagyon közel állunk egymáshoz. Nincs nagy korkülönbség, így szinte mindent együtt csináltunk gyerekkorunkban. Mr. Fortier szemeibe pillantottam, amikor rávilágított arra, hogy nem küldtem el. - Ez igaz. Elküldhettem volna, és valószínűleg el is ment volna, de akkor hallgathattam volna anya litániáját. Így viszont egy szava se lehetett, hiszen Mr. Fortier a kettejük egyessége szerint bejárt hozzám. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitába szálljak anyával. Nagyon sokáig a nap huszonnégy órájában fáradtnak éreztem magam. A műtét, a lábadozás és a gyógyszerek teljesen leszívták az erőmet. - Kicsi a világ. Konstatáltam, hogy Fairbanksbe megy. Anya már készíti elő a terepet arra, hogyha kijövök a kórházból, visszamehessek vele New Yorkba, de persze még nem említettem neki, hogy talán nem térek vissza, hanem Jackie-hez költözök egy időre. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok arra, hogy visszatérjek New Yorkba. - Őszintén? Tettem le a félig teli bögrét az asztalra, majd megigazítottam a fonatomat, mert előre bukfencezett a vállam fölött. - Nincs szükségem arra, hogy valaki azért érdeklődjön a hogylétem felől, vagy azért törődjön velem, mert fizetnek érte. Ez elég keményen hangozhat, de szerintem hallott már cifrábbat is. Mindenesetre nem sértésnek szánom, hanem tényleg így gondolom. Eddigi életem során nagyon sokan csapódtak mellém érdekből, és belefáradtam az ilyen jellegű emberi kapcsolatokba. Arra a kérdésre, hogy mire lenne szükségem, hirtelen ötlettől vezérelten a zongora felé intek a fejemmel. - Mondjuk taníthatna valami egyszerűt.
Szavai nyomán csak elmosolyodva nyugtázott. Nem volt sem szüksége sem értelme annak, hogy vitába szálljon. Ezért nem foglalkozott gyerekekkel. Ha valaki hozzá jött, az szabad akaratából tette, és valóban rájött, hogy segítségre van szüksége. Csakis azért vállalta el Erin esetét, mert az anyja oly mértékben volt kétségbe esve, hogy végül megesett rajta a szíve. Illetve a legelső ülésük folyamán feltette a kérdést a nőnek, hogy kíván- e együttműködni? Nem kapott nemleges választ, ahogy azóta sem. Alapvetően teljesen mindegy volt, hogy Erin mit és hogy gondolt. A lényeg az volt, hogy láthatóan sokkal jobban volt ,mint mikor elkezdték a terápiát, bár a tagadás vékonyodó takarója még mindig fedte a valóságot. Viszont egyértelműen szüksége lett volna folyatásra, azonban ezt már magának kellett belátnia, mindenféle kényszerítő erő nélkül. - Talán majd máskor. – állt fel, és kezét nyújtva a nőnek húzta fel a babzsákok öleléséből. – Megígértem a kezelőorvosának, hogy a vizitre visszaviszem. – fordult a legózó gyerekek felé. - Hej! Erin a következő két-három hétben jönni fog hozzátok játszani. A szabályok, amiket elmondtam, a következő találkozókra is élnek, akkor is, mikor nem vagyok itt. Világos? - Igeeen! - Helyes. – lépett közelebb hozzájuk, majd a kisebbek fejét megcirógatva búcsúzott. – Kedden jövök. – vette fel végül Olivert, ki kezeit magasba nyújtva követelte azt a szerepet, amit meg is kapott. - Te meg gyakorolj. Ne kavard össze az ujjaidat. – mosolyodott el, ahogy a kiskölyök a nyakát átölelve tartotta egy pár pillanatig, majd Erinre pislogott a férfi válla felett. - Szerinted ad nekem a szép néni puszi? – a férfi akaratlanul is elvigyorodott. - Szerintem a sármod és a zongoratudásod már lenyűgözte, szóval van esélyed. – tette földre a kopasz kissrácot, ki átölelte Erin lábát.
Visszakísérve a kórterembe egyeztek meg még a következő két időpontban, majd „szakításukban” - Bármikor megtalál, ha mégis úgy érzi szükségét. – csúsztatta névjegyét a nő éjjeliszekrényére, majd távozott.
Elvigyorodva a nő rosszallásán húzódott a belső sávba, rohamtempóval száguldva a villogó kocsi után, mi elől engedelmesen húzódott le a forgalom. - Már most megérte, hogy elhoztalak. – simított rá röpkén a nő combjára, majd újra a kormányra futottak ujjai. - Szóval házibuli. – somolygott az orra alatt, sokkal többet képzelve bele a régmúlt estébe, mint amit a nő elmondott. - Muszáj volt kihasználni a helyzeted. Az én hegemtől nem indult volna be a védelmező ösztöne. – vigyorodott el, majd a nő kérdésére oldalra pillantott. - Egy nagyon kedves barátom születésnapi partijára megyünk, ami nem csak egy egyszerű születésnap. – pillantott a nőre. – És csak azért, hogy most tisztázzuk. – vált komollyá a hangja. – Lesz ott egy nő, aki 10 évvel ezelőtt a menyasszonyom volt. A mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. Ha ezt el tudod fogadni, velem jöhetsz. De ez az a hely, ahol nem csinálhatsz jelenetet. – volt kellően komoly a hangja ahhoz, hogy a nő megértse, hogy ha kevés dolog is volt, ami igazán fontos volt a másiknak, ez volt közülük az egyik.
Ahogy begördültek a kórház elé, a férfi rápillantott. - Ne játszd túl, de legyél gyenge. – állította meg a motort, majd kiszállva kerülte meg szinte futólépésben az autót, és kinyitva az anyósülés ajtaján, hajolt be a kocsiba. - Gyere. – súgta a nőnek, majd lábai alá nyúlva emelte ölébe a karcsú alakot. A rendőr eddigre már ott állt mellettük, és belökve a Volvo ajtaját nézett a nőre. - Minden rendben lesz? - Rendben kell lennie. – volt szándékosan túlzón, erőltetetten elbizakodott. – Hálás köszönet biztos úr… - mondta még az ajtóból, majd bosszankodva húzta össze szemöldökét, mikor a rendőr még a nyíló üvegajtón belül is követte őket. A recepciós felállva pillantott rájuk, majd hál istennek megismerve a korcsolyázót, ki hónapokat feküdt itt, nyúlt a telefonért. - Erin Carter van itt...igen, rosszul. – tette le a telefont. – Azonnal jön a doktor. Jöjjenek a vizsgálóba. – vezette őket a zárt folyosó felé, nem véve tudomást a rendőrről, ki beigazolódni látta a vészhelyzetet, és magával megelégedetten vonult vissza. Persze az egész kalamajka azt eredményezte, hogy habár a doktor jót vigyorogott a történeten, és jól tudta mért sietett a pszichiáter, kit szintén ismert, azért ha már a keze közé akadt a nő, megvizsgálta.
Fél óra elteltével végre bezáródott mögöttük a lift ajtaja, majd a férfi Erin felé fordulva simogatta végig arcát. - Kösz…tényleg. – tartotta tekintetét, majd ahogy kinyílt a lift ajtaja, kézen fogva a nőt lépett ki vele a színekkel teli osztályra. A hónapokkal ezelőtti helyzethez képest a folyosón gyerekek grasszáltak, vagy épp az egész osztályon szóló zenére rázták a feneküket. A páros felé forduló sötét szempár felragyogott, majd futólépésbe kezdve vetette magát a tüskés hajú kisfiú a férfi karjába. Eugéne elengedve a nő kezét kapta fel Olivert majd szeretettel ölelve át simogatta meg a sarjadó hajacskát. - Nehéz vagyok, igaz? - Hat évesen? Naná, hogy nehéz vagy. Jövőre már nincs nagy emelgetés. Öreg vagyok én már ehhez a tempóhoz. – mosolygott a gyermekre. - Elhoztad a szép nénit is! – vigyorgott a kisfiú, ki látványosan jobban volt, mint hónapokkal ezelőtt. - El. Erin a neve. – pillantott a nőre, ki addigra biztos realizálta, hogy mért is volt fontos rohanni. – Oliver, hol van anya? – a kicsi a játékszoba felé intett, mire a férfi Erinre mosolyogva intett a fejével, hogy induljanak. Belépve az asztalnál ülő, harmincöt körüli nő felemelve tekintetét egy gyerekrajzból pillantott a belépő férfira, majd szeme megtelt mélységes és kétségkívüli szeretettel. Lesimítva az almazöld kosztümöt állt fel, és figyelve ahogy a férfi óvatosan a földre teszi gyermekét, lépett közelebb, majd hosszan átölelte valaha volt vőlegényét. - Hát ideértél. – Eugént gyengéden simítva meg az elmúlt két évben oly sokat öregedett nő hátát bólintott. - Soha ki nem hagytam volna. – volt olyan gyengédség hangjában, miről Erinnek fogalma sem volt azelőtt. Kibontakozva a nő öleléséből fordult a fiatalabb felé. - Erin, had mutassam be a másik legjobb barátom, Lorelai-t. Lor, ő itt… - emelte meg egy pillanatra kezét tanácstalanul. Nem volt felkészülve arra, hogy mit kéne mondania Erinről. - A barátnőd. – segítette ki az idősebb nő, miközben valós, szívből jövő mosollyal fordult a fiatalabb felé. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhettelek. Sokat hallottam a „szép néniről”, és a fiam nem túlzott.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Tudom… hihetetlen! Én is voltam fiatal, és felelőtlen. Most már persze nevetek a történteken, de akkor eléggé be voltam parázva. Az idő sok emléket megszépít. A programot hallva komollyá vált az arcom. - Tényleg sajnálom a múltkorit. Nem kellett volna annyira kiborulnom… ne aggódj, nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni. Ígértem, és komolyan is gondoltam. Tíz év nagyon hosszú idő, és nyilván nem vinne magával oda, ha lenne még valami. Több fiú haverom volt az iskolában, mint lány… a lányokkal kevésbé jöttem ki jól, mert irigykedtem rá a sikeres sportkarrierem miatt. Egyszóval tudom, hogy létezhet férfi és nő között szimplán barátság is. Csak hozzá állás kérdése.
- Hello, ismét… Pillantottam a jól ismert épületre, majd halkan felsóhajtottam. Elméletileg csak márciusban kellett volna újra látnom az itteni kórházat. Fene se gondolta, hogy egy hónapra rá, hogy „szabadultam”… megint itt leszek. Pláne nem Eugéne-el. Karommal átöleltem Eugéne nyakát, fejemet a mellkasának döntöttem, majd rebbenő pillákkal a rendőrre tekintettem, aki aggódva méregetett „férjem” kezei között. Könnyen megfog a nap, de az idei nyári szezon a kórházba töltöttem, ezért orosz génjeimnek köszönhetően eléggé tejfehér a bőröm ahhoz, hogy rá lehessen fogni egy rosszullétet. A recepción ismerős arc pillantott ki rám, kezemet megemelve intettem neki oda, aztán ahogy Eugéne elfordult velem a folyosó végén, még láttam a rendőr hátát, ahogy elhagyja az épületet. Igazából nem volt olyan nagy baj, hogy soron kívül bejuthattam a dokihoz, ugyanis most nem volt nálam a vérhígítómból. Amikor reggel elindultam meglátogatni az egyetemre a bátyámat, nem sejtettem, hogy délutánra Anchorage-ban kötök ki. Szerencsére mindent rendben találtak, csak a pulzusom volt kicsit magasabb, amiért futólag szúrósan pillantottam Eugéne-re, majd elvigyorodtam. Mire azonban visszafordult a doki, hogy beadja az injekciót, már komoly arcot vágtam.
Saját lábaimon sétáltam be a liftbe, megdörzsölve a ruhán keresztül az injekció helyét, aztán kezeimet összefűzve a hátam mögött, dőltem a lift oldalának. - Nincs mit. Ebből Pulitzer-díj gyanús cikk születhetne. Húzódott széles mosoly az arcomra simítása alatt. Kilépve a liftből elkerekedtek a szemeim. Ó! Alig ismertem meg Olivert, pedig miután Eugéne először felhozott hozzájuk, minden nap több órát fent voltam a gyerkőcöknél. Volt, hogy a vizitről is elfelejtkeztem, és a dokinak kellett körbejárnia a kórházat értem. - Szia Kisherceg! Hajoltam le Oliverhez, majd magamhoz ölelve adtam puszit az arcára, miközben végigsimítottam a fejecskéjén. A többi gyerek is észlelte, hogy megérkeztünk, és kisebb tömeg vett körbe minket rövidesen. - Visszajöttél! Erin visszajött! Ugrált tapsikolva Sarah, és megrohamozva ölelte át a lábamat. - Nézd Erin, megvan még a karkötőm! Pillantott fel rám, nyújtva a kezén lógó színes, műanyag gyöngyökből fűzött karkötőt, amit az utolsó előtti napon együtt fűztünk. - Látom nagyon vigyáztál rá. Az enyém is megvan ám otthon. Nyúltam a négy éves kislány hóna alá, majd óvatosan felemeltem a karjaimba. Nagyon sovány még mindig, de sokkal jobb színben van, mint egy hónapja, amikor utoljára láttam. - Hú de finom illatod van. Szagolt bele a nyakamba, mire behajlított mutató és középső ujjam közé kapva a nóziját játékosan megmozgattam. - Neked meg jó szimatod. Eugéne felé fordítottam, majd a kislány mindkét kezét Eugéne arca felé nyújtva adott két cuppanós puszit, és a gyerekek szókimondóságával szólalt meg. - Jé! Ugyanolyan illatod van, mint Erinnek! - Na nézd már! Neked tényleg jó szimatod van… Törpe chihuahua! Csiklandoztam meg a hasát, aztán a nyakamba csimpaszkodó kislánnyal léptem be a játszószobába. Pillantásom egyből rátalált a nálam nagyjából tíz évvel idősebb, nagyon csinos nőre. Kicsit furcsa érzés volt, hiszen egy órával ezelőtt még arról se tudtam, hogy Eugéne-nek volt valaha menyasszonya. Sarah belefelejtkezve varkocsom tanulmányozásába ücsörgött még mindig a karomban, amikor Lorelai és Eugéne figyelme együttesen felém fordult. - Szervusz! Engedtem le a karomból a kislányt, aki bármennyire is volt pehelysúlyú, most már kezdtem érezni, hogy fáj a hátam a tartásától. - Erin Carter… Erin. Én is örülök, hogy megismerhetlek! Nyújtottam a kezemet mosolyogva. Nem is sejtettem, hogy Oliver édesanyjáról van szó! - Hosszú időt töltöttem én is ezen falakon belül, de sajnos csak az utolsó fél hónapban jártam fel ide a gyerekekhez. Oliver nagyon aranyos kisgyerek. Sokkal jobban néz ki, mint amikor utoljára láttam. Pillantottam a kisfiú után mosolyogva, aki épp egy játékautót ugratott egy „versenypályán”. - Igen, most úgy tűnik, hogy túljutottunk a mélyponton. Nagyon szeretném már hazavinni. De gyertek, üljetek le! Kínált minket hellyel az asztalnál, és ahogy leültem, már éreztem is a kis kezecskét a combomra nyomódni, majd Sarah visszamászva az ölembe tett le elém egy rajzot. Nagyon ragaszkodó volt azokhoz, akiket egyszer megszeretett, és sokszor aludt el nekem dőlve, miközben a játszószőnyegen mesélem nekik. A rajzon sok pálcika alak volt egy réten… egy kivétellel az összes kopasznak volt ábrázolva. - Ez te vagy Erin. Mutatott a citromsárga zsírkrétával satírozott hajjal rendelkező pálcika emberkére. - Nahát Sarah! Ez nagyon szép. A rajz hangulata alapvetően vidám volt a hajatlan emberkék ellenére is. A sarokba rajzolt napocska is, és az égen úszó bárányfelhők is mosolygós arcot kaptak. - A tiéd. Döntötte hátra a fejét. - Tényleg? Ez nagyon kedved tőled. Pusziltam homlokon, majd nevetve az arca elé húzta a varkocsom végét, és azzal kreálva magának műbajuszt, bandzsított Eugéne-re.
- Gyere, nézd mit tanultam. – esélye sem volt öt percnél tovább a felnőtt társaságban ülni, hisz várt rá a zongora. Kibújva zakójából terítette fel a szék háttámlájára, majd elnézést kérő mosollyal indult a nagy hatéves után, ki már az első hangokat kalimpálta. Lorelie csendes megnyugvással nézett élete két legszeretettebb férfija után. - Nehéz, mióta elköltözött. Oliver nagyon szomorú miatta. Eugéneon kívül más apafigurát nem ismer. – vonta meg a vállát keserűen. – Még egy éves sem volt, mikor az apja elesett. – vált egyértelművé, hogy a nőnek nincs könnyű élete. Egy leokémiás gyerekkel özvegye katonafeleségként. – Mikor Paul meghalt, Eugéne segített át minket mindenen. Nem tudom nélküle hogy lett volna. – volt hála a mosolyában. - Örülök, hogy kibékültetek. – mosolyodott el őszintén a nő, ki úgy tűnt, valóban napi kapcsolatban van a férfival, még ha nagy is a távolság. – Eugéne nehéz ember, tudom. – bólintott valós tapasztalattal. – De nézz rá… - emelte kezét a zongorázó párosra. - …ne engedd neki, hogy ellökjön. Rég nem agonizált ennyit senki miatt. Fontos vagy neki, ha idehozott. – Sarah komoly gyermekszemei okosan csillogva pillantottak fel a szőke nőre. - Te szerelmes vagy az agyasdoktorbácsiba? – kerekedett el szeme, majd mindkét kezét a széles vigyorba húzódó szájára szorítva kuncogott.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Mosolyogva pillantottam Eugéne után, míg le nem ült a zongorához. Igen… most már határozottan biztos vagyok benne, hogy másfél hónapja… amikor felhozott ide magával, kezdett figyelmem igazán az övé lenni. Sokat megtudhatunk egy emberről, ha láthatjuk gyerekek között. Amennyire hidegnek és merevnek mutatkozott, annyira képes volt feloldódni közöttük. Sarah közben egy üres rajzlapot húzott maga elé, és a színes fémdobozban keresgélte a legújabb mesterművéhez a megfelelő színű filctollakat. - Sajnálom. Mondtam őszintén. Akármennyire is rossz a viszonyom a szüleimmel most, mégis csak teljes családban nevelkedtem. Sokaknak nem adatik meg ez. - Imádja Eugéne-t. Bólintottam egyetértően, aztán további szavait hallva leplezetlen meglepettség költözött az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy Eugéne beszélt neki rólam. Zavartan elmosolyodtam. - Nem egyszerű kiigazodni rajta, de ő… csodálatos ember. Sokkal jobb, mint amire ő tartja magát. Sóhajtottam fel, aztán Sarah mocorgását megérezve pillantottam le rá. Lorelai rutinos anyukaként mentett ki, amikor látta, hogy Sarah kérdésére mennyire elvörösödtem. - Ejnye kisasszony! Nem illik ilyet kérdezni senkitől… Pillantott fel rám, s a sötét íriszekben láttam, hogy a válaszom nélkül is tisztában van az érzéseimmel. Talán egykoron az ő szemei is épp úgy csillogtak, mint most az én zöldjeim, amikor Eugéne-t szóba hozták előtte. Sarah magához szorítva legújabb rajzát, csusszant ki az ölemből, majd a zongorához szaladt vele, és olyan feltűnően szugerálta Eugéne-t, hogy egész addig nem vette le róla a tekintetét, amíg nem érezte magán a doktor bácsi kitüntető figyelmét. A kezébe nyomta a rajzot, majd kuncogva a fülébe súgott valamit. - Ki kér tortát? Lépett be az egyik nővérke egy jókora dobozzal a kezében, majd őt követte még kettő… tányérokkal és evőeszközökkel. - Segítek. Emelkedtem meg az asztaltól, hogy Lorelai-nak segítve rendet tegyünk az asztalon. A rajzeszközöket visszatettük a dobozokba, a lapokat pedig egymás tetejére halmoztuk. Láttam, hogy Lorelai tekintete egy pillanatra megakad rajtam mellkas tájékon, majd bocsánatkérően elmosolyodott. - Emiatt soha ne szégyenkezz. Inkább légy rá büszke, hogy volt erőd felállni, és tovább menni. Hunyorított rám biztatóan. - Köszönöm. Egyenesedtem ki. Nagyon jól estek a szavai. Ebből a megközelítésből még soha nem gondoltam a történtekre, pedig mennyire igaza van! Oliver az anyja mellé rohant, majd feltérdelt a székre, és nézte a dobozból előbukkanó tortát. A gyerekek izgatottan tipródtak az asztal körül. Kicsit a háttérbe húzódtam, hogy teret adjak nekik, derekammal a csocsóasztal szélének dőltem.
Összehajtva a kislány rajzát rejtette öltönynadrágja zsebébe, majd felállva a zongorától indult a torta felé szaladó gyerekek után, kik kivétel nélkül tartották tányérjaikat a gyümölcsös-túrós érdesség felé. Eugéne Lorelie mellé lépve súgott valamit a nő fülébe, ki kellemesen nevetett fel, és bólintott. A férfi kettőt tapsolva hívta fel magára a figyelmet. - Pockok, sorakozó! Nem…nem hármasával, hanem sorban. Remek. Most balra át! A másik balra! Nem, David, te jó helyen voltál…áh…mindenki az ajtó felé. Csodás! – mosolyodott el. – Most a legnagyobb fogja meg a legkisebb kezét. Úgy! Most megint a sorban lévő legnagyobb, a legkisebbét. Szuper. Így tovább! – egy perc múlva párokban álltak az ajtó felé. - És most mindenki keresésre fel. A folyosón el vannak rejtve ajándékok. Mindenkinek a ma délelőtt kapott új karszalag színéhez igazodó masnit kell keresni. A nagyok segítsenek a kicsi párjuknak. Akik megtalálták, jöhetnek a tortáért. – a gyerekek izgatottan indultak ajándékvadászatra, és alig pár pillanat múlva az első páros meg is jelent a saját kis apróságukkal. Végül mindenki megkapta a szelet tortáját, csak Oliver jött vissza, tanácstalanul vonva meg a vállát. - Na mi van? Nincs masnid? – vonta fel a szemöldökét Eugéne, majd megfogva a széket, min a zakója lógott, fordította ki a gyermek felé. Zsebéből egy sötétzöld masni lógott kifelé, mi egy borítékra volt kötve. A kicsi vigyorogva kapta ki onnan, majd lemarcangolva róla a szalagot nyitotta ki, és húzta elő a fotót. Az arcán ezernyi érzelem futott át, ami a meglepetéstől a csalódottságon majd a titkolni próbált szomorúságon át ívelt. Értetlenül forgatta meg a fekete, lakkozott zongorát ábrázoló fényképet, majd tanácstalanul nézett anyjára, ki megvonva vállát pillantott Eugénera. - Otthon vár téged ez a zongora. Igaziban, nagyban. – pillantott a férfi a közben belépő főorvosnőre, ki egy dossziét nyújtott át Lorelienak, mi szintén zöld szalaggal volt futtatva, majd tovább szőve a férfi szavait bólintott. - És holnap este már játszhatsz is rajta. Egy hónap múlva várlak kontrollra. – Oliver anyjára pillantott, kinek sötét szemei könnyel teltek meg, majd egyszerre ölelte meg a hozzájuk rohanó, majd Eugéne ölébe kerülő fiát és a férfit. A pszichiáter keze a nő feltűzött tincseit simították, majd magához ölelve ejtett csókot a sötét hajra, hagyva hogy a nő néma örömzokogását beigya az inge.
Tíz perc elteltével már csak az öröm és az ünneplés maradt, mikor Eugéne újra Erin mellé keveredve dőlt neki a zongora oldalának, kérdőn pillantva rá. - Hé… - simogatta meg a nő arcát. – Mi jár a fejedben? – futottak ujjai a széke fürtök között, míg el nem akadtak a kezdődő fonatban.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Halkan nevetve figyeltem a sorba rendeződő gyerkőcöket. Nem volt túlzottan egyszerű dolga velük Eugéne-nek, hiszen voltak közöttük annyira pöttömök is, akik talán még azt se tudták, hogy melyik a jobb és melyik a bal kezük. A lódobogáshoz hasonlatos trappolásnál magam alá húztam a lábaimat, nehogy valamelyik lurkó megbotoljon a lábamba. Elléptem a csocsóasztaltól, amikor Mara négykézláb bekúszott alá, hátha megtalálja ott, amit keresett. - Pszt! Hajoltam le hozzá mosolyogva. - A folyosón keresd! Emeltem arcom elé a kezemet, ahogy odasúgtam neki, hogy rossz helyen keresgél. A kislány kissé zavartan kapkodta a fejét, rájőve, hogy rajta kívül már mindenki odakint van, aztán a kezemet nyújtva neki kisegítettem onnan, és menetirányba állítva az ajtó felé fordítottam, így utolsóként… de ő is megérkezett a folyosóra. - Hogy vagy Erin? Lépett mellém Marcy nővér, akivel sokat beszélgettem, miután a gyerekek lefáradtak a játékban, és kidőltek. - Köszönöm, szerencsére jól. Úgy tűnik, hogy sikerült egy remek munkát találnom, és lassan hozzászokok az új étrendemhez is. - Dr. Winter örülni fog, hogy jól alakulnak a dolgaid! Utána még könnyebb lesz, ha átállít a gyógyszerre. Látványosan sokat javultál, jót tesz az alaszkai friss levegő! Elmosolyodtam, majd lassan bólintottam. A lehető legjobb döntést hoztam meg azzal, hogy nem mentem vissza New Yorkba. Ez a levegőváltozás üdítő, még ha Fairbanksben nincs is akkora élet, mint New Yorkban. A gyerekek visszaszállingóznak az ajándékokkal. Sarah odarohan hozzám, hogy megmutassa nekem ő mit kapott, aztán visszaszaladt az asztalhoz a tortafelvágáshoz. - Gyere kicsim, segítek! Ültem le a földre, az ölembe ültetve Marát, aki esetlenül fogva a tompa hegyű műanyag villát próbált megbirkózni a tortaszelettel. Tenyeremet a tányér alá tettem, majd elvettem tőle a villát is, és kicsiket szelve a süteményből etettem meg. Olyan kis elveszett… csetlő botló kislány, akire sokkal több figyelmet kell fordítani. Miközben az egyik falaton nyammogott, felemeltem a fejemet, és tekintetem lekövette a boldog jelenetet. Elmosolyodva hajoltam le a kislányhoz, majd egy könnyed mozdulattal töröltem le az arcáról a kikent habot. Ujjai is mind habosak lettek, mert amíg nem figyeltem, belenyúlt a sütibe. - Hékás! Vettem fel magam mellől a szalvétát, majd nevetve töröltem le az ujjait. Nem ette meg az egész szeletet, csak a felét. Kikelve az ölemből szaladt oda az asztalhoz, hogy ő is megnézze a fotót Oliver új zongorájáról. Felkelve nyújtóztattam ki a lábaimat, majd a zongora oldalának dőlve ettem meg a főorvosnő által mosolyogva kezembe nyomott tányérról a süteményt. Nem mondott semmit, de nem is látszott meglepettnek, hogy itt vagyok.
Mire Eugéne mellém keveredett, már a szám szélét törölgettem a szalvétával. A simításra elmosolyodtam. , és gondolkodás nélkül bukott ki ajkaimon a válaszom. - Beléd szerettem. Hangomat elnyelte ugyan a zsivaj, de nem volt elég halk ahhoz, hogy Eugéne ne hallhassa meg, és a saját fejemben is ott visszhangzott a vallomásom. Arcom a fehérből látványos árnyalatváltozással csapott át pipacsvörösbe, amikor felfogtam: kimondtam.
A nő szavai megfagyasztották. Hidegkék tekintete hosszan fürkészte a nőt, majd csukódott le egy elnyúló pillanatra, mintha csak erőt gyűjtött volna a válaszhoz. - Erin… - fújta ki a bennrekedt levegőt, azonban a karjára simuló érintés megtörte szavainak alakuló lendületét. Lorelie felé forduló tekintete ellágyította, bármit is akart mondani. - Nem kellett volna Eugéne. Ez túl… - Csss! – vonta magához a nőt gyengéd szeretettel - Nem tudom, hogyan háláljam meg. - Legyél jól. – simította a gyönyörű, de meggyötört arcot. – Legyél jól! És fontold meg, amit kértem. Most már könnyebb lenne. – volt köztük oly mély kötelék, mi túlmutatott szerelmen vagy szenvedélyen. Sokkal tisztább volt annál. Lorelie bólintott, majd kibontakozva Erin felé fordult, és egy pillanatnyi habozás után melegen ölelte át. - Köszönöm neked is. Mindent, amit neki adtál. – hogy a fiára, vagy a férfire gondolt-e, ezt nem fejtette ki. Végül újra „kettesben” hagyva őket ült le a férfi a széles zongoraszékre, majd maga mellé húzta a nőt is. Hosszú percekig tartva fogva a kezét, figyelte Olivert és az anyját, majd végül a nőre pillantott. - Menjünk. – volt halk a hangja.
Ez a város igazán csodás, épp csak az unalomtól meg fogok benne dögleni. A testfarmtól egyre messzebb és Roxanhoz egyre közelebb (ez nem baj, csak a köpködő-böfögő miniterrorista tud néha bekavarni a képbe náluk) kerülve idejét éreztem annak, hogy ne csak én legyek a morcos kínai az őrzők között, hanem én legyek a rosszarcú kínai a helyi orvospopulációban. Nem, mintha önbizalomhiányban szenvednék, de remek a hallásom és bár nem vagyok informátor, azért sikerült felcsipegessek egynémely morzsát arról, hogy mi itt a vélekedés rólam. El is gondolkodtam azon, hogy be kéne kopogtassak az Issumatarhoz, a Halloween úgyis itt van a nyakunkon, hátha jelmez nélkül is meg tudnám rémiszteni, amennyire jó a híre a fejszerkezetemnek és a modoromnak egyaránt. Az unalom teszi, hogy humorosan igyekszem még gondolkodni is, távol állok magamtól. Éppen ezért ma úgy keltem, hogy márpedig én műteni fogok, s mit ad isten, még sikerült is megcselekdjem ezen kívánalmamat. Nem vagyok híve a magánklinikáknak, a szegények között sokkal több érdekes esettel tud találkozni az ember, de az is igaz, hogy akinek pénze van, annak komoly baja is lehet, szóval kielégíthető vagyok itt is. Csak kéne egy jópofa névtáblás iroda. Majd utánanézek hol kell kijárni az ilyet. Egy kávéért mentem megveszek. Az automata előtt állva viszont fitymálón veszem tudomásul, hogy egyelőre a gép löttynél nem találtam jobbat. Oda sem figyelve, hogy ki megy el mögöttem/mellettem szólítom le az illetőt. - Kit kell itt megölni egy jó kávéért? Nézek fel a kérdés elhangzása után a borzasztóbbnál borzasztóbb nevű gombokból, s keresem meg az illető köpenyén - ha ugyan viseli - a felvarrt nevet. Arcról hadd ne kelljen már felismernem a helyi szívspecialistát.
Történt egy s más azóta, hogy kijelentettem, eljövök a városból, lévén Alaia úgysincs itt. Mondhatni már másnap kiderült, hogy nem eszik ám olyan forrón a kását, mert Nigel olyan szépen keresztülhúzta a számításaimat, hogy több sem kellett. Aztán ahogy megérkeztek, természetesen sikerült egy derekasat karamboloznunk, és szerintem csak azért élek még, mert Nigel azonnal igyekezett ellátni a súlyosabb sérüléseimet. Külsérelmi nyomokat még most is viselek magamon, itt-ott még mindig kék és lila a bőröm, de ez csak az orrom környékén látható. Szerencsére a szemeimről már felszívódott a véraláfutás, ami a törött orr következtében alakult ki, és nem szégyenítek meg semmilyen vörös szemű horror nyuszit. Azóta már azért Alaianál is voltam benn, és persze bevallottam, hogy megesett egy kisebb baleset, de semmi vész, csak az orrom bánta, Nigel meg nem akarta, hogy felzaklassuk vele, szóval nem engedett be. Természetesen azt mondta, hogy ugyan, anya, simán jöhettél volna. Na igen, ha bírtam volna járni, bizonyosan. Most, itt várakozva a klinika bejárata előtt, fogalmam sincs, hogyan fogok ezt kibírni, miként fogja fogadnia Alaia már eleve az apját, azonfelül meg úgy egyáltalán mikor és hogyan adagoljuk majd be neki ezt az egészet a mi kis világunkról… Őszintén, rettegek az egésztől, és nem szeretném a saját füleimmel hallani, hogy köszöni, de nem él a lehetőséggel. Kissé fázósan húzom magamon össze a szövetkabátomat, a szél bele-belekap a hajamba, azt hiszem, inkább fel kellett volna kötnöm, de már mindegy, nincs nálam semmi, amit erre használhatnék. Lapos talpú csizmáimmal a járda és a szélén húzódó kövek közti hómaradványokat piszkálom ki. Ugyan én írtam Neki tegnap sms-t, de nem igazán várom a pillanatot, amikor meglátom. Már egy ideje rájöttem, hogy épp annyira vágyok a közelében lenni, mint amennyire el szeretném kerülni. Hogy a túróban van ez? Egyszerűen utálom, hogy van egy részem, amit megmozgat bennem úgy is, hogy gyakorlatilag szemtől-szembe, kettesben, teljes őszinteségben egyetlen pillanatot sem töltöttünk, mióta visszajöttem. Az eszem tudja, hogy nem véletlenül téptem ki magunkat az életéből, és hogy kegyetlenség itt lennünk, de ez nem az én döntésem, épp annyira nem, mint amennyire az övé sem lehetett. Bár, a mai napig nem vagyok abban biztos, hogy könnyebbséggel töltötte volna el a távozásom híre. Fel akartam hívni, de nem volt elég erőm hozzá, így csak egy sms-t küldtem tegnap. A maga személytelenségében azt hiszem, bizonyos szempontból mégis meglehetősen elevenbe vágó lehetett. ”Látni szeretnéd a lányunkat, és van valami, amire viszont nekem van szükségem. Gyere holnap háromra a Magánklinikára, akkor kezdődik a látogatási idő. Eli Jane” Miért Jane? Nem tudom, úgy hívott, pedig tudta az új nevem, figyelek a részletekre, és az eddigiek alapján az esetében semmi sem véletlen, és minden mögött van valami ki nem mondott mélyebb dolog. Azt hiszem, tudom, hogy mi vonzott benne annyira, hogy a felesége legyek, de mindez már lényegtelen, igaz? Nem köphetem szembe saját magam, nem tagadhatom meg a tizenöt évvel ezelőtti énem döntését azzal, hogy ilyesmin gondolkodom. Lépéseket hallok, és bár nem aktív a hatodik érzékem, mégis sarkon fordulok, hogy rögvest szemközt találjam magam vele. Kénytelen vagyok nyelni egyet, észre sem veszem, hogy azt követően idegességem ékes jeleként kissé beharapom alsó ajkamat, és nagy hirtelen fogalmam sincs róla, mit kellene mondanom. Még egy szia sem csúszik ki a számon…
Felüdülést jelentett minden, ami elterelte a figyelmem, ami munka volt, akár esetleges Pit körüli teendő - ebből volt kevesebb, Goran mellé nem kellett pesztra szerencsére -, akár issumatari dolgok. Egy lánybúcsú szerevezésénél való asszisztálás, elköltözöttek számon tartása, jövevényekre való figyelés, visszatért szemmel tartása... "Szürke" hétköznapok, amikbe szinte menekülök, mert míg ezekkel foglalkozom, biztosan nem teszek ostobaságot. Mind Anatole-nak, mind nekem kínos lenne, ha ennyi idősen is fejmosásra szorulnék, s ráadásul újfent olyasmin menne a csörte, ami körül egyszer már vívtunk egy kisebb csatát. Olivier elmondta az okait, az indítékait, megértettem, őszintén... mégis egyszerűbb lett volna, ha... ha és ha és ha. Az egész ott lett elbaszva, még akkor, a múltban. Ezen pedig az sem segít, hogy részemről minden jel szerint nem üres szócsépélés volt a holtodiglan, holtomiglan. Élt bennem a kísértés, hogy sztriptízbárba menjek vagy kurvázni, terápiás jelleggel. Ehelyett a parkban töltöttem az éjszakát, egyedül, mint a kisujjam, egy csomag cigaretta társaságában - egyre többet szívok egy nap, ezen túl viszont semmiben sem mutattam, hogy magánéleti téren bármi baj lenne. Az ilyesmi nem publikus, nem kirakatba való, kiváltképp az én pozíciómban. Hannah-val alig beszéltem. Nem volt mit mondanom, mert vagy elbizonytalanítottam volna, vagy hagyom, hogy a rémképeim áttelepedjenek rá. Az okát se kérdeztem, Olivier-nél sem firtattam, hogy honnan támadt fel a kölyökvállalási vágy. Az én lányomról... a lányaimról volt szó, mégis valahol csak erre a két kölykömre tartozott. Az üzenet katatón állapotban ér, ebből zökkent ki. Tárgyilagos hangnem, lényegre szorítkozás. Csere: neki kell valami, nekem kell valami; időpont, helyszín. Tiszta sor, ráadásul nem is vártam, hogy bármit is hosszan ragozzon, csupán az aláíráson időztem el kissé merengve. Miután elsötétült a kijelző szórakozottan húztam végig rajta hüvelykujjam, azon a ponton, ahol a név eltűnt.
Pontosan érkeztem és ijesztően hamar kiszúrtam Jane alakját. Tényleg örültem volna, ha nem megy ennyire gyorsan. Ezek után viszont gyalázat lett volna bármilyen formában időt húzni, így határozott léptekkel indultam felé, magamra öltve a megingathatatlan magabiztosság és nyugalom leplét. Kissé elnyűtt lett az utóbbi időkben, de messze nem használhatatlan - hittem én. Azzal nem számoltam, hogy a reflex még mindig nagyobb úr, ha lesből támad. - Mi történt veled? - kérdeztem egyből, még a köszönést is elhagyva, kezem pedig, ha nem tett semmit, automatikusan megtalálta állát, hogy megfogva, finoman kissé feljebb emeljem, mert jobban szemügyre akartam venni a zúzódásnyomokat. Egyből azt pörgettem magamban, jött-e hír mostanság Őrző elleni farkastámadásról, a lázas kutatás akkor is végbement, ha az érintésemet kivédte. Közben felsejlett beharapott ajka is. Igyekeztem önuralom, józanész gyakorlatként felfogni az egészet, hátha úgy jobb lesz. Pontosan tudtam, hogy ámítom magam. - Nos... a te kezedben az irányítás, Jane. Értettem ezalatt, hogy ő tudja, hol van a lányunk, ahogy azt is neki kell elmondania, mire van szüksége. Kelletlen érzés kúszott fel gerincem mentén, deja vu, mert megint nincs beleszólásom, s ez továbbra is a magam sara.
Kezdőlap
<333
