A Spenard-tó és a Hood-tó 'víztestként' egy és ugyan az, mégis két különálló egységként tartják számon őket. A tavaknál található a legnagyobb és legforgalmasabb hidroplán bázis a világon. Nyaranta rengeteg a látogató errefelé - a turisták egy-egy piknik közepette nézik végig a gépek fel és leszállását. A tavak körül továbbá kijelölt fürdőterület és játszóterek várják az ide látogatókat.
Pajzs, lepel, csupa szem, csupa fül. Ha nem vesszük a megtermékenyítéssel kapcsolatos kiemelkedő tehetségemet, akkor úgy fest, hogy ebben még jó vagyok. Csupán néhány este néhány óráját kellett feláldozzam az éjszaka leple alatt, hogy bármiféle csinnadratta vagy figyelemfelkeltés nélkül tájékozódjak arról, hogy pontosan kit és miért kell keressek. Persze nem először járok a városban, akadnak arcok, akiket látásból felismerek már, de ahogy lassan egy éve, úgy most is próbálok minden létező vérfarkasos buliból kimaradni. Van, akinek ez olyan, mint a drog. Én azonban fiatalabb éveim alatt többet voltam Wagabond annál, minthogy megérezzem a falka állandó hiányát a gyomromban. A jövőre való tekintettel sem igazán szeretnék belefolyni semmibe, ami itt működik. Ha mégis így kellene legyen, akkor talán még nem késő venni egy saját szigetet a Csendes-óceán kellős közepén. Viszont a Nagy Nap (jézusom) eléggé a sarkamban van, ezzel párhuzamosan az ideje is annak, hogy leszervezzem a maradásunkat. Vagy a továbbmenetelünket, bánom is én - mert tényleg nem érdekel túl sok minden. Ahogy igazából az sem, hogy a hím miért döntött úgy, hogy lelátogat a tó környékére és nem is azért vagyok itt, hogy megfejtsem. Ha az eddig idevezető úton nem tűnt fel neki, hogy követtem, hát most egyre többet engedve a vérvonalképességemből mintegy mentálisan vállbaveregetem. Itt vagyok, vegyél észre, mert akarok tőled valamit. A farkasom ezzel együtt minden külső körülményre odafigyelve hegyezi a füleit, méri fel a terepet, keresve az esetleges veszélyforrást a környéken - vagy akár ebben a Solomonnak nevezett Issumatarban. Többet kellene innom, vagy felírnom magamnak pár doboz nyugtatót, mert az az idegállapot, amit a baba óta elviselek, lassan jobban fáj, mint egy fazongyanta. Talán százméternyire, ha lehetek tőle, ám ha megáll és felémfordul, akkor a távolság fokozatosan csökken kettőnk között, mert lezser járással, zsebre dugott kezekkel közelítek felé egészen addig, amíg a normális hallótávolságon belülre nem kerülök. Istenem, hol van már az az "én", aki mindezt röhögve, nyolc üveg Martini után intézné! - Úgy tudom, hozzád kell jönnöm, ha be akarok jelentkezni. - mert a köszönés az luxus, bár ebből is érezheti, hogy tartom a két lépés távolságot és (sajnos) nem azért vagyok itt, hogy cimborapótlékot találjak magamnak - Be akarok jelentkezni. Apró, futó mosoly, féloldalas, mert az éppen eléggé sokat beszél helyettem, ha már én ilyen fenemód szűkszavúra vettem a figurát. - Azért vagyok itt, hogy biztonságban tudjam a családomat. Ennyire egyszerű. És pont ilyen egyszerűen vagyok hajlandó "fizetni" érte, semmi bonyolult egyeszségkötés. Gondolod, hogy menni fog? Kérdezem egyszerűen egy vállvonással. Nem kérem, hogy ő biztosítson védelmet, igazából abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekli az itt tartózkodásom apropója, de így tiszta. Kihívó vagy lekezelő továbbra sem vagyok, egész egyszerűen szeretnék a lényegre térni.
Alkonyat előtt nem sokkal ültem a Harley Davidson nyergébe és indultam el a tavakhoz. Tegnap volt Hector búcsúbulija, meglátogatott a gyerek - amint beállított a Pitbe, felhívtam Wayne-t, az edmontoni Alfát, hogy tudja-e, hol a bánatban kódorog a Próbát álltam. Hihetetlen módon tudta, ami nem felkészültsége miatt volt különös, hanem mert a jelek szerint Hector kivételesen igazat mondott. Veszélyesen eszes a gyerek, minden gond nélkül forgatja úgy a szavakat, hogy véletlenül se érezzem hazugságnak. Egyik-másik lódítását már egyébként is elhiszi ő maga is, tartok tőle, hogy előbb-utóbb ez fogja a vesztét okozni. Talán előbb. A buli miatt másnapos és nyúzott voltam, reggel kerültem ágyba, ébredéskor pedig szükségét éreztem némi felfrissülésnek, ezért keltem útra szinte egyből. A tóhoz érve egyből csobbantam egyet a jeges vízbe, nem kellett közszeméremsértéstől tartanom, a kutya se vágyott fürdőzni ilyenkor, ráadásul direkt olyan részt néztem ki, ahol egyébként se szokott tömeg lenni. Miután megszárítkoztam, leültem a partra. Csendes óráimban általában Hannah szokott a társaságom lenni, de ő hajnalban nem egyedül lépett le, ami azt jelentette, hogy a következő két hétben rettenetesen szerelmes lesz, házassági tervekkel fogja megpróbálni rám hozni a szívbajt, aztán közli, hogy ráunt a szerencsétlenre. Törött szívek sorát hagyj hátra általában - ő meg emiatt fogja egyszer nagyon csúnyán megjárni. Olivier-ről ne is beszéljünk, az egyetlen, aki miatt nem kell, hogy fájjon a fejem, az Anatole. És saját magam. Addig nyugodtan ültem zenét hallgatva, amíg meg nem éreztem az ismeretlen energiákat. Leállítottam a számot, kivettem a fülest és hátrapillantottam a vállam fölött, hogy lássam, miféle szerzet érkezett. Ezzel a lendülettel pedig borítékoltam is, hogy ki lesz Hannah következő "élete szerelme". Csodás. Az egyetlen,a mi megmentheti mindhármunkat ettől, az a savanyú íz az energiáiban. Öcsém, neked valami nagyon bűzlik az életben, részvétem. Ülve maradtam és visszafordultam a tó felé. - Igen, én vagyok a recepciós - hagytam helyben mosolyogva a fagyos vízfelszínt szemlélve. Semmi különöset nem rejtett, pusztán azt a mélységes nyugalmat, aminek mindig volt partja. Következő szavai hallatán is kellett is a békés látvány. - A családodat... - ismételtem fejemet rázva. - Kiket értesz a "családod" alatt? - Vérfarkasok lévén nem volt mindegy, hogy a vérvonalában közvetlenül vele rokonságban állókra gondolt-e, vagy... vagy emberi, vérségi családra. Ismét hátrafordultam, ha eddig nem jött közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem. Szarban volt és nem azért jött a városba, mert neki ez volt minden álma, éreztem a körülötte lengő kényszer szagát. - Ülj le - intettem fejemmel magam mellé, aztán hogy ezt milyen közel vagy szándékozott megtenni hozzám képest, az már az ő dolga volt. Kényelmesebb így minden esetre.
Nem szoktam hozzá a kelletlennek hangzó visszapofázásokhoz. Talán ez azért lehet így, mert eddig nem is igazán adtam okot arra, hogy valaki ilyen legyen velem szemben, most azonban biztosra veszem, hogy nem a másik hímben van a hiba, hanem bennem. Fasza. Csak biccentek, hogy vettem, tehát jó helyen vagyok. Ez legalább nem lep meg, nem is igazán tudnám elképzelni, hogy az információszerzésben kudarcot valljak, ámbár az elmúlt hónapok után az se lepne meg, ha az adottságaimat is lehúzhatnám a wc-n. De nincs így, apró reménygugár, mint Isten ruhájának a szegélye, úgy csüng le a füstszürke égbolt felől. Máskor, más helyen, más körülmények közt engedném, hogy elvágják a torkomat, mintsem bármiféle magánéleti információt kiadjak magamból. De most marhára nem válogathatok, ugyebár. - Tavasszal fog megszületni a gyermekem. - és hogy az milyen közel van, te jó ég - Ő és az édesanyja. Abban persze bízom, hogy nem kezdünk el azon filozofálni, hogy egyébként most akkor a feleségem-e és miért nem az. Nem hiszem, hogy túl sokat befolyásolna. Az utasítására kelletlenül sóhajtok fel, kissé oldalra billentve a fejemet, mintha csak ezzel a gesztussal kérdezném, hogy ezt most tényleg kell-e, de végül mégis megindulok felé és úgy ülök le mellé a földre, mintha ez lenne számomra a világ legtermészetesebb dolga. Még egy mosolyt is sikerül az arcomra varrni, ahogy felhúzott térdeimre dobott kezeim felett felé fordítom a tekintetem. - Láttam és hallottam ezt-azt. - kezdek bele a némileg oldottabb bájcsevelybe úgy, hogy többet áruljak el magamról, mint amennyit szavakba öntök - És nem akarok részt venni a függetlenség megóvásában. De ha kell, ellátom azokat, akik igen. Orvos vagyok, ha valakit rendbe kell hozni, csak egy telefonodba kerül. A szakszerű felnégyelésben is tudok tippeket adni, az eredeti szakmámat tekintve hóhérnak képeztek ki. Az idő pedig egy információs központtá, ahogy ez nyilvánvalóvá válhat a számára abból, hogy talán máris többet tudok róla és erről a helyről, mint amit sejthetett.
Nő és gyerek. Picsába. A Tökéletlen halkan mordult bennem, fejét továbbra is békésen nyugtatta előrenyújtott mancsain, de ettől a ponttól kezdve éberen figyelt. Leült, de ehhez se fűlött a foga, bele se gondoltam, hogy mire eléri a háromszázat, mennyire besavanyodott lesz. Ráadásul ezek után azzal is tisztában voltam, hogy amit mondani fogok, szintén nem perdíti örömtáncra, de az élet már csak ilyen ribanc én meg a kiábrándító szóvivője. Vagy valami olyasmi. - Jól felkészültél, de tudod, hogy van ez: ha egy elkezdi az alkudozást, másnak is megjön hozzá a kedve. - Oldalra fordítottam a fejem, kipasszírozott magából egy mosolyt. Nagyot sóhajtottam. - A legutóbb, amikor itt egy vérfarkas családdal próbálkozott, pokollá vált az élete, bár kicsit másabb volt a helyzet, mint esetedben. A baba és a család potenciális falkaveszély a környéken sokak szemében, és attól, hogy én rábólintok a letelepedésre, más szemében még lehetsz szálka, ráadásul ha emiatt védelmet és szövetséget keresnél, az tovább rontana a helyzeteteken. - Ezzel nem ártott tisztában lennie és eszerint mérlegelnie, mert igaz, hogy most találkoztunk először, ám egy család kiirtása, egy családapa megölése nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. - Alapozó jótanács: járj nagyon sokat a Pitbe. - Bár ha valóban olyan tájékozott, mint azt mutatta, akkor már valószínűleg tudta, hogy ott gyűlnek zömmel a farkasok. - A nem harcolsz, de gyógyítasz ajánlatodat pedig másnak ne említsd, hogy úgy mondjam: senkinek. Az orvosi praxisodat pedig nagyon nyomasd. - Nem fogok ebből rendszert csinálni. Belekotortam a mellényem belső zsebébe és kivettem egy egyszerű névjegykártyát, rajta a Pit címével, számával és a saját mobilszámommal. - Szólj, ha beköltöztetek és nagyon remélem, hogy semmit nem fogok rólatok hallani pletyka szinten sem. - Mert az azt jelentené, hogy nem kelt feltűnést, sem ő, sem a baba, sem a nője. Bár a helyzet úgyis tavasztól válhat jobban rizikóssá számukra, de ha addig ki tudna magára alakítani egy erős, érdektelen képet, mindenképp hasznos volna rájuk nézve. - Vannak közelebbi, helybeli ismerősök?
A logikám már rögtön fel is lázad: ugyan miért kellene tudnia bárkinek, hogy én az Issumatarral alkudozom? Ez a beszélgetés csupán egy kötelező tiszteletkör részemről, hiszen úgy akarok "kilógni" a helyi farkasközösségből, hogy azért valamilyen szinten mégis a része vagyok. Egyébként sem vagyok Tark. Meg tudom védeni magam, ha a szükség úgy hozza, de nagyon kétségbe esettnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy engem állítson bármilyen csata élvonalára. - Éppen egy falka elől próbálom megmenekíteni az életünket. Már megint ezek az agyonmisztifikált kötelékek. Elnevetem magam kissé a helyzet komikusságán - ezt ő valószínűleg nem fogja humorosnak találni, de mégis. A védelem, a szövetkezés csak egy rohadt nagy teher valaki olyannak, aki szellemiségében igazság szerint mindig is jobban szeretett független lenni. Annyira nem hiszem, hogy jó barátok lettünk volna három perc alatt, hogy beavassam abba, hogy a gyerek is pont emiatt nehéz feladat. Meg úgy a család elképzelése is. - Akkor át kell szoknom a Bushból. - rántom meg nemtörődöm mód a számat - De értem. És köszönöm. Nem szégyen ám hálásnak mutatni magam, ha éppen olyan a helyzet. A felém nyújtott névjegykártyát eleinte csak az ujjaim közt forgatom: mintha mondhatna bármi újat vagy éppen érdekeset a nyomtatott név és néhány szám az apró keménypapíron. A kérdésére dőlök csak kissé hátra, hogy a kabátom belső zsebébe süllyesszem el a kártyát. - Igen. - nyalom meg gyorsan a szám szélét - Holly. Holly Fields, az esküvős. - teszem hozzá a könnyebb beazonosítás érdekében - És néhány átutazó. Gondolom sokat elárul, ha azt mondom, hogy a legutóbbi falkám fairbanks-i. De nem onnan jövök, annak a történetnek már nagyon rég vége van. Ezen a ponton fedem fel magam teljességgel, hiszen szeretném megelőlegezni azt, hogy én aztán egészen biztosan nem fogok ide látogatóba hívni magamhoz senkit, akitől esetleg tartania kellene. Meg olyat sem, akitől nem. Ha ingázni kell, hát ingázom én a városok között. Bebaszna, ha Solomon azt gondolná, hogy egy egész család ürügyén kémkedek a Jóistennek. - A házat már megvettük egyébként, az a kicsinek van. És van egy albérletem is itt, a belvárosban. Teszem hozzá, és hagyom, hogy olyan elméleteket állítson fel a dolog miértje kapcsán, amilyeneket csak szeretne, és azért a pontos címeket hozzáteszem, hátha szükségesek. - Van bármi, amire illik odafigyelni a sztenderden kívül? - kérdezem meg végül, bármiféle szabály, itteni hagyomány, amit nekem nem kellene ösztönösen, farkaslétemből kifolyólag ismerni.
Szerettem volna láthatólag minden indok és ok nélkül felnevetni, helyette viszont csak sóhajtottam egyet és egy biccentéssel vettem tudomásul a hallottakat. A Bush-ra nevettem el magam, árnyalatnyi hálát érezve, amiért mégis kiengedhettem ezt, adott rá ürügyet. Ettől még nem omlottam hálásan a nyakába, csak lassan megráztam a fejemet a végén. - Hát, sajnálom, azért a Pitben is akadnak lányok, bár nem nyilvánosan vetkőznek. - A köszönetre biccentettem. Szerencsétlen bolond, nem szívesen lennék a helyében az igazat megvallva, egyszer voltam, elég is volt, most pedig bőségesen megtette, hogy az ő kálváriáját tisztes távolból megpillanthattam. - Ismerem - biztosítottam Holly felől, de ha olyan jól értesült, mint mutatta magát, azt hiszem, ez nem nagyon lepte meg, bár nem is meglepetésnek szántam. - Remélem tényleg senkit nem küldenek utánad. - Félig őszinte kívánság, félig önös érdek: a legkevésbé sem hiányzott, hogy a fentről érkező volt-tagok miatt a fél falka itt tolongjon erőfitogtatási és megtorlási célzatokkal. Nagyon régen vége van... ha ők is így gondolták, szavam nem lesz, bár a közeljövőben valószínűleg ki fog derülni. Nem ő az egyetlen ex-fairbanksi a városban és lassan égnek mered a szőr a hátamon tőlük. Nem fenyegetően, csak... mondjuk úgy, hogy az sem okozna álmatlan éjszakákat, ha mondjuk nem itt, hanem egy még távolabbi városban akarnának ezek a farkasok új életet kezdeni. Közös ház, saját albérlet... gyanítottam, hogy ez a családi idill annál is komplikáltabb, mint amilyennek esetleg tűnhet, de se kedvem, se érdeme nem volt belemászni a magánéletébe, így csak egy biccentéssel nyugtáztam a dolgot. - A saját posztommal kapcsolatban van egyetlen dolog: nem kihívás útján nyerhető el. - Az eddigi kis információ alapján nem gondoltam volna, hogy nagyon a helyemre pályázna, de annyiból jó, ha ezzel tisztában van, hogy ha valami ostoba mégis így próbálna Issumatar lenni itt, akkor semmi oka nincs elfogadni. Pusztán azért, mert kihívott és legyőzött. - Ezen kívül nincs. Húzd meg magad, járj nyitott szemmel és füllel az első időszakban és nem lesz gond. Részemről nem volt egyelőre, amivel traktálnom kellett volna, bíztam benne, hogy nem lesz vele semmi gond. Se az én oldalamról úgy, mint problémás egyeddel, se város szinten, hogy sokat csesztetnék a nője és a leendő kölke miatt. Ha felőle is tisztázott volt minden felmerült kérdés, és távozóra fogta, elköszöntem tőle, majd visszafordultam a nyugodt vizű tó felé. Kár, hogy a "múlt árnyai" csak egy klisés kifejezés és nem látható-tapintható dolog, mert most szívesen integettem volna neki.
//Amennyiben nincs más, úgy köszöntem szépen a játékot! //
Tegnap a motelben aludtam, késő volt már nem hívhattam fel a lányomat, még Nigelt sem zavartam, csak egy e-mailt küldtem neki, bár az egész terjengősre sikeredett. Ma szerintem őt is megcsörgetem majd, de az első Alaia. S mivel szívből gyűlöltem a moteleket, ötletem sem volt, miért, ezért túráztam egy kicsit, míg ki nem lyukadtam a tavaknál. Emlékszem, mennyit voltunk itt Nigellel régen, és sajnáltam is, hogy a lányokat nem tudtam elhozni ide, mert Fairbanksbe költöztünk. Kár volt, jobban szerettem ezt a várost, de az áthelyezés az áthelyezés. Fura mód akkor az tűnt biztonságosabbnak, most viszont az ottani légkör egészen durván megülte a gyomromat, pedig alig voltam ott pár órát. Leültem az egyik tóparti játszódér padjára, jellemzően szerettem tépni a lelkemet ilyen finomságokkal, minthogy annak tényével nem foglalkozva, hogy a lányom haldoklik, itt kötöttem ki. Elmélázva bámultam a hintát, benedvesítettem az ajkaimat, tegnap óta valami nincs rendben. Felkavar ez a város, még úgy is, hogy nem emlékszem semmire. Össze vagyok zavarodva, és nem tudom, merre menjek tovább. Mi van, ha nem tud segíteni az a hím sem? Mit fogok akkor csinálni? Hazamegyek, és közlöm a lányommal, hogy várunk a csodára? Vettem egy ilyen eldobható kütyüt, telefonálásra jó, másra nem nagyon, de nekem most egyébként is csak emiatt szükséges. A lányom számát fejből tudtam, szóval tárcsáztam is gyorsan, kisvártatva fel is vette, a hangja fáradt volt és elgyötört, szokás szerint. - Szia Életem! Remélem, nem ébresztettelek fel. - Nem, dehogy, ébren voltam, csak rosszul aludtam. Szia Anya! - Már Anchorageban vagyok, megérkeztem egy darabbal, de egyelőre még nem jutottam sokra. - Figyelj, Anya, gondolkodtam. Nem jönnél inkább haza? Jobban örülnék, ha itt lennék. - Tudom, és elhiheted, hogy én is, de még futok egy pár kört, mielőtt visszamennék. Nem akarom feladni, nem adhatom fel, miatta, magam miatt, egyszerűen nem teheti meg velem, hogy itt hagy. Önző vagyok, tudom, de nem akarhat meghalni, harcolnia kellene, én is élek Ada nélkül, neki is menne. - Jól van, de siess, jó? Hiányzol. - Te is nekem, nagyon-nagyon. - Mennem kell, Anya, jönnek vért venni! Szeretlek, puszi! - Puszillak drágám, Nigelnek majd szólok, hogy vigyen be neked szőlőt! - Szuper, köszi! A sípoló hang minden alkalommal kicsit megöl, amikor épp nem tudok benn lenni nála. Sosem tudom, melyik az utolsó. Tenyereim közé fogom a telefont, és lehajtva a kezemet kezdtem értelmetlen mintákat rajzolni magam előtt a kavicsfövenybe. Eszméletlen módon tehetetlennek éreztem magam, és szörnyen nehezemre esett nem darabjaimra hullani…
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Azt mondják, hogy idővel minden jobb lesz és minden fájdalom elillan, vagy csak egyszerűen túl jutunk rajta. Fura dolog az élet, hiszen korábban a farkasommal volt mondhatni baj, de boldog voltam. Most a farkasommal tökéletesen megértettük egymást és boldog is voltam, de a boldogság nem tarthatott sokáig, hiszen „remekül” alakult az életem. Nem akartam erre gondolni, így szappanoperák nézésébe fojtottam el az érzéseimet, mintha az segítene, de tudtam, hogy nem így lesz, mert aztán egyszer csak ki fog törni az egész. Viszont amíg lehet, addig mindenki meg kímélek ettől a vihartól, ami szép lassan kezd el gyülekezni. Valószínűleg amikor majd kitör, akkor Wendy-nél fogok menedékre lelni. Ott legalább nem kell elrejtenem azt, amit érzek. Ő ismer és benne megbízok, hogy a titkaim biztonságban vannak. Lassan sétálok az utcán, miközben a telefonommal szórakozok. Figyelem rajta az üzeneteket és néhányat inkább ki is törlök, majd pedig betérek a kedvenc helyemre, a pékségbe, ami részben kicsit olyan is, mint egy cukrászda. Mondhatni a kettőnek a keveréke. Mosolyogva köszönök az egyik ismerősnek, aki minden szó nélkül két sütit rak elém. Ez kicsit sok lesz, nem gondolod? – kérdezem tőle barátságosan, mire megrázza a fejét. Rád fér. – lassan bólintok, majd elveszem, de fizetni már nem tudok. Nem engedi. Ha nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, akkor nyugodtabb órákba elszoktam idejönni és besegítek neki. Legalább van társasága és nekem is. Nem rombolom az agysejtjeimet a tévével. Hamarosan pedig már helyet foglalok az egyik asztalnál és a gondolataimba elmerülve kezdem el fogyasztani a süteményeket. Csendes vagyok és még a betérőket se figyelem meg. Magamon érzem a férfi pillantását, de ismerem már annyira, hogy ne kérdezze és mire a sütemények végére érek, újra mosoly ül az arcomon. Néha a legkisebb dolgoknak is örülni kell és én most erre törekszem. Egy puszit nyomok az arcára, majd ki is viharzom az üzletből, hogy folytassam az utamat. Nincs konkrét kiszemelt hely, se személy. Egyszerűen csak sodródom az árral, ahogyan a hajók tennék… Aztán megpillantok egy nőt. Figyelem őt és próbálom megfejteni messziről. Az érzéseit, azt, hogy milyen állapotban lehet. Mintha csak valami fura játékot játszanék. Egyszer volt is valami sorozat, amiben arról beszéltek, hogy bizonyos helyzetekben mindenki ugyanúgy reagál, arcának a vonásai nem hazudnak, majd valami fura késztetésnek köszönhetően elindulok felé. Mintha csak ki akarnám zökkenteni őt a szomorúságából,- vagyis azt hiszem, hogy szomorú -, ahogyan velem tette valaki nem olyan régen. De ahogy egyre közelebb érek kicsit idegesebb leszek, hiszen nem szoktam csak úgy leszólítani idegeneke. - Szabad? – mutatok a mellette lévő helyre, hiszen szerencsére tényleg nincs máshol szabad hely, ha csak a földre nem akarnék leülni. Ha igen volt a válasz, akkor csak leültem mellé. - Egészen szép idő van, ahhoz képest, hogy hamarosan itt a tél. – jegyzem meg kicsit szerencsétlenül, de akkor se vagyok ennyire profi benne. Mintha a korábban kapott boldogságból, figyelem elterelést szeretném tovább adni. Valami miatt úgy érzem, hogy beszélnem kell vele, de nem tudom, hogy miért. - Egyébként Primrose Trevelyan vagyok és bocsi, hogy csak úgy megzavartalak a rajzolásban. – s oda pillantok, ahol korábban még rajzol. Figyelem az ujjainak a nyomát és egy barátságos mosollyal pillantok rá.
A francba is, hogy mindennek a tetejébe még felbukkan egy farkas. Remélem, legalább nem olyan, aki mindent tud rólam, és totálisan idiótának fog nézni, amiért én meg semmit magamról. Nem ismerős egyébként, szóval bízom benne, hogy erről nincs szó. Erőtlen mosollyal pillantok fel rá, amikor végül közelebb ér. Bevallom, nem bántam volna, ha inkább tovább viszik a léptei, most nem vagyok a legcsodálatosabb társaság. Sőt. Az energiáimat tökéletesen leplezik a tetoválásaim, nem tudható számára, hogy Őrző vagyok, és ez számomra most tökéletesen megfelel. Egyszerű embernek lenni egy kicsit jól esik, még csak gondolat szintjén is. - Csak nyugodtan. Közterület, csapnám hozzá szívem szerint, de az bunkóság volna, és nem célom mindenkinek rossz napot okozni, csak mert az enyém az. Ugyan az előbb beszéltem a lányommal, de őszintén, fogalmam sincs róla, hogy meddig bírom még, az is csoda, hogy nem táska méretű karikák vannak a szemem alatt, és nem dagadt a szemem a sok sírástól. - Igen, legalább az idő szép. Más nem nagyon, az én szememben legalábbis, és gyűlölöm azt, aki most vagyok, hogy ebben az egészben nem találom a szépet és a jót. Egyáltalán hol kellene keresnem? Ha Nigel nem lenne, már réges-rég feladtam volna. Oké, nem olyan rég, de pár hónapja igen, nem bírom már úgy látni a lányomat, borzalmasan gyenge vagyok, szégyellem is magam miatta. - Rajzolás? Áhh, csak elütöm az időt, semmi lényeges, szóval nyugodj meg, nem zavartál meg semmiben. Nem mintha olyan idegesnek tűnne, bár most, amikor felnézek az arcába, megrezzen az enyém is. Sorstárs, szomorúságban mindenképp, úgy tűnik, neki sincs éppen a legjobb időszaka, de idegenek magánéletébe nem vájkálunk, főleg akkor nem, ha a miénk egy vicc. Mennyire kell szánalmasnak lenni ahhoz, hogy csak egy spermabanki minta segítségével lehetett gyerekem? Vajon az egykori harcos mentor után nem is szexeltem? Nagyon durva, hogy semmi hasonló emlékem nincs, ez egyszerűen túlságosan is fura. Életem végéig csak nem várhatok a igazira, nemdre? - Az én nevem Eliana Nayara Belmonte. Örvendek! Egy erőtlen mosolyt megengedek magamnak, ahogy felé nyújtom a tenyeremet egy egyszerű kézfogásra, persze csak azután, hogy beletöröltem a nadrágomba, nehogy koszos legyen. - Nézelődsz a környéken? Nem vagyok ugyan csacsogós hangulatban, de talán egy friss ismeretség elfeledteti velem néhány röpke percre a vállaimat nyomó megannyi súlyt.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Biztos voltam abban, hogy jobban örült volna annak, ha egyszerűen tovább sétálok, de most valahogy nem sikerült. Úgy éreztem, hogy muszáj odasétálnom és beszélgetni vele, egy kicsit elterelni a gondolatait, pedig én nem szoktam ilyet tenni. Nem szeretem mások dolgába beleütni az orromat és most se állt szándékomba, ha csak egy kis beszélgetés nem számít annak. A mosolyát látva még inkább biztos leszek abban, hogy tényleg nincs jól és valami nyomja a lelkét, de nem fogok semmit se erőltetni. - Köszönöm. – szólalok meg egy barátságos mosoly keretében. Felőlem lehet őrző, vagy farkas is, aki leplezi előlem a dolgokat, mert jelenleg nem ezek a dolgok vezéreltek ide, hanem a megtörtség látványa. Vajon én is néha így nézek ki, amikor magam előtt vagyok? Lehet, nem kizárt. Figyelem őt, de nem feltűnően. - Talán más is szép, csak néha a fájdalom túl erős, hogy észrevegyük. – sietve harapok az ajkamba, amiért ennyire ostoba voltam, hogy kapásból ilyet mondtam. Talán nem ártana néha lakatot tenni a számra. Komolyan remek indítás, szerintem hamarosan vagy nekem esik, vagy egyszerűen csak elsétál. - Ohh, értem. Akkor is bocsánat, mert szemmel láthatóan eléggé elvoltál merülve benne és néha jó a léleknek, ha elterelik a vállainkat nyomó terhekről a figyelmünket. – egyre jobb lesz. Tényleg nem akartam ilyenekről beszélni, vagy mondani neki. Egyszerűen tényleg miként lehetek ennyire idióta? Hogy mondhatok ilyeneket? Komolyan, ha még mindig itt marad, akkor szerintem csoda történt. Én nem szoktam csak úgy tippeket mondani másoknak, de most mégis azt teszem. Tiszta idiótaság az egész. - Igazán különleges neved van. Szépet választottak neked. – komolyan gondolom, mert tényleg igazán ritka és egyedi nevet választottak a szülei neki. Aminek nem tudom, hogy ő mennyire örül. Végül csak hátradőlök a padon és a messzeségbe bámulok, mintha a tavaktól várnám a választ arra, hogy mit mondhatnék, vagy mit kellene tennem, mert tényleg nem tudom. Tanácstalan vagyok, hiszen sose voltam jó lelki támasz, egyedül Wendy-nek, meg még egy-két embernek, de idegenek nem túlzottan szoktam. A kérdésére sietve rángatom ki magamat a gondolataim tengeréből és pillantok rá. - Igen, nézelődöm és felderítem a várost. Te? Új vagy erre felé? – kérdezem kíváncsian, hiszen tényleg érdekel az, hogy esetleg máskor is láthatom-e őt, vagy nem, majd hirtelen eszembe jut, hogy van nálam csoki is. - Csokit esetleg? – nem oldja meg a gondokat, de azt mondják szomorúságra legalább egy kisebb gyógyír, majd azzal a lendülettel kihalászom a táskámból és felé nyújtom. – Ne félj, nem mérgezett.
- Nem, a fájdalom sosem lehet annyira erős, hogy ne vegyük észre a szépet. Akkor mi értelme volna? A harag még csak meg sem közelít, sosem voltam egy kifejezetten robbanékony típus, szenvedni is mindig csak csendesen volt szokásom. Az én válaszom a csalódásra egész más, nem vagyok kifejezetten nehéz eset, de ha egyszer csalódom valakiben úgy igazán, akkor az volt az utolsó. Ez van, számomra semmi különös sincs ebben, mindenki másként rendezi életének nagy, kicsi, bármekkora fajsúlyú kérdéseit. - Valóban. Ha nem tudnám, hogy farkas, akkor is tökéletesen biztos lennék benne, meglehetősen választékosan fogalmaz, és máris kapom a nagy bölcsességeket. Aranyos tőle egyébként, hogy valamilyen szinten idegenként biztatni akar, csak sajnos rajtam ez most nem segít, az én lelkem nem lehet könnyebb, amíg a lányom olyan helyzetben van, amilyenben. - Köszönöm, én is szeretem. Erre egy halovány mosolyt megengedek magamnak, bár az igazság az, hogy nem választották, én választottam, de az eredetit még mindig jobban szeretem, ám az már egy letűnt korszak, nem kevésbé fájdalmas, mint a mostani. Létezhet, hogy valakinek egyszerűen nem járhat a boldogság? Vagy ha jár is, hát szörnyen rövid ideig, mert az élet elveszi tőle a forrását, esetemben forrásait, nem is egyszer, hanem kétszer, s most olybá tűnik, harmadszor is kénytelen leszek elviselni azt a mérhetetlen veszteséget, amit a halál okoz, mikor magával viszi a szeretteinket. - Nem, én nagyon jól ismerem a várost, itt éltem elég sokáig, hümm… majdnem húsz évig, csak aztán elköltöztünk. Most meg van egy kis dolgom erre, aztán gondoltam addig felidézem a szép emlékeket. Nem is tudom, miért eredt meg ilyen szinten a nyelvem, bár különösképpen nem bánom, talán ha csacsogok, kevesebbet gondolok a leukémiás gyermekemre. - Viszont akkor te biztosan új vagy, ha fel kell deríteni a várost. Állapítom meg, bár nem kell hozzá nagy ész, az egyszer biztos. - Az mondjuk roppant aljas dolog lenne, csokoládét mérgezni. Te jó ég. Már csak arra gondolván is durva, hogy többnyire gyerekek képezik a célközönséget, és ez már megint olyasmi, amire bizony nem kellene gondolnom. - Köszönöm, elfogadom, egy kis boldogsághormon mindig jól jön. El is veszem, de utána elgondolkodva pillantok oldalt erre a Primrosera, s nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem. - Te egyébként mindenkivel ilyen kedves és közvetlen vagy? Én nehezebben ismerkedem, bár ha valaki velem próbál kapcsolatot teremteni, nem szoktam elzárkózni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Szerintem a szépség és a boldogság, az apró örömteli dolgok mindig jelen vannak, csak néha más érzéseknek nagyobb teret kapnak. Talán túl nagyot is. – jegyzem meg halkan, mintha csak hangosan elmélkednék. Tényleg nem lenne szabad, hogy a fájdalom vagy a démonok támadása túl erős legyen, s ne vegyük észre mellette a jó dolgokat. De néha túl nehéz, mintha hirtelen minden megszűnne és csak az a pillanatnyi érzés létezne. Csak mosolyogva bólintok a válaszaira. Reméltem, hogy nem gondolja azt, hogy tolakodó lennék és fárasztani se szerettem volna a bölcseleteimmel. Nem tudtam, hogy mi nyomhatja a lelkét, de ahogyan egy torta is képes kicsit jobb kedvre deríteni az embert, úgy talán egy-két biztató szó is. Talán még jobban is, főleg, ha egy idegen mondja. Egy idegen nem ismeri a keresztünket, nem ismeri az utunkat, amivel elértünk idáig, így biztosan nem is fog köntörfalazni, esetleg jó pofizni, hanem egyszerűen csak mondja, amit gondol. Ami vagy találó, vagy igazán fals is lehet. Majd amikor a városra terelődik a szó, akkor kíváncsian pillantok rá. Figyelem arcának a rezdüléseit és úgy érzem, hogy nem teljesen jó emlékeket idéz benne ez a város. Talán van fájó és kevésbé fájó emléke, ami ide köti, de egy dolog biztos, hogy okkal lehet itt. - Sokat változott a város azóta, vagy inkább te változtál és látod a dolgokat más szemszögből? – a kíváncsiság pedig ott lappang az íriszeimben, majd picit bólintok is, hogy a jó emlékek felidézése mindig jó, vagy talán még se, mert utána lehet, hogy szomorúság marad, lemondás és olyan vágyak, amik talán sose teljesülhetnek. - Viszonylag új, de még se teljesen. – nevetem el magamat, hiszen hónapok óta itt élek. Eddig csak nem túlzottan mertem elhagyni a házat. Új farkas, új szokások és jobb szerettem volna biztosra menni, mert nem akartam, hogy a párizsi incidens esetleg megismételje önmagát. - Jesszusom, sajnálom. Nem akartam semmi rosszat se mondani. – szólalok meg sietve és bocsánatkérő pillantással nézek rá. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró fura és egyáltalán nem komoly elszólás, ilyet vált ki belőle. - Pontosan. – újra mosolyogva nézek rá. Figyelem őt és felé nyújtom a csokit, ami a táskámban lappangott. Amúgy se volt kivel megosztanom és szemmel láthatóan neki pont jól jött ez az apró figyelmesség. A kérdésére pedig elnevetem magamat, majd megrázom a fejemet is mellé. - Nem hiszem, nehezen szoktam ismerkedni, vagy talán még se. Azt hiszem ez függ a szituációtól és az emberek kisugárzásától is. De ritka az olyan pillanat, amikor valakit túl közel engednék. – válaszolok egy kisebb habozás után. Tényleg nem szokásom csak úgy letámadni idegeneket és most se tudnám pontosan megmondani, hogy miért tettem azt, amit. Miért ültem le mellé és miért elegyedtem vele beszélgetésbe. Talán csak sejtésem van róla. - S te? Mindenkivel kedves vagy és barátságos? – kérdezek vissza, hiszen tényleg nem olyannak tűnik, aki csak úgy bántana másokat.
- Igen, ezt nem szabadna engednünk. Van valami felettébb abszurd abban, hogy egy idegennel filozofálgatok ilyesmiről. Nem mondhatnám, hogy a nagy szavak embere volnék, bölcsességeket tudok villogtatni, ha akarok, de többnyire nem látom értelmét. Néha kifejezetten úgy érzem, hogyha nem volnék Őrző, az ég világon semmi különleges nem lenne bennem. S bort iszok, vizet prédikálok, mert bizony hajlamos vagyok a melankóliára is, bármennyire is gondoljam úgy, hogy nem helyes. Ezt azonban nem kell ecsetelnem neki, nem olyan információ, amit bárkivel megosztok. Senkivel sem szoktam, csak aki jobban ismer, az észreveszi. - A város nem változott sokat, én annál inkább, nem is a szemszög más, inkább jobban kedvelem azt az életet, amit most élek. Emlékeim tudatában is így gondolnám, azt a töménytelen mennyiségű szenvedést a csodás szerelem után, amit meg kellett élnem, magam mögött illett volna hagynom. - Akkor remélem mihamarabb megszokod az itteni életet. Egyébként, kellemes hely szerintem, itt is meg lehet találni a számításainkat. Nekem nem sikerült, de ez nem jelent semmit, attól még neki bejöhetnek a dolgok, ismeretlenül is ezt kívánom. A szabadkozására meglepetten legyintek, és egy halovány mosoly szökik ajkaimra, meg is csóválom a fejem. - Mitől vagy te ilyen görcsös? Nem mondtál semmi rosszat, ne aggódj. Ez a megfelelni akarás egy ismeretlennek olyasmi, ami számomra igencsak meglepő, és kissé kíváncsibb is leszek miatta. Oldalt fordulva fürkészem a vonásait, noha elemezni nem akarom, de mondhatni szakmai ártalom, hogy szeretek mindent jó alaposan megfigyelni. A csokiból veszek is, és rögtön bekapom, hogy kettéharapva várjam meg, míg a cikk elolvad a számban. Nem tudom, miért, de jobb szeretem így enni, tovább is tart és nem is zabálok fel egy egész táblával. Nem mintha nem mozognék eleget… - Túl közel nem is szabad, csak néhány kiváltságost, mármint, a te szemedben azokat. Egy kezemet meg tudnám számolni, hány emberben bízom igazán. Nem osztogatom én sem puszira, nem azért, mert olyan szinten csalódtam volna bárkiben is, egyszerűen csak jobban pártolom valamiért a pozitív, de nem túl mély kapcsolatok. Sok barátom van, de köztük vajmi kevesen olyanok, akiknek bármit elmondanék. Igazság szerint, gondolom ezzel a legtöbben így vannak. - Szerintem nem vagyok kifejezetten kedves és barátságos, most semmiképp, de igyekszem inkább a pozitív képet erősíteni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Sóhajtok, bakot lőni mindenki tud, van, akivel képtelen vagyok megtalálni a közös hangot, de emiatt nem fogom rosszul érezni magam, hisz mindenkinek megvan a maga társasága. - Érdekel valami a városban, amit még nem láttál? Szívesen megmutatnám neki, legalább addig is elfoglalom magam mással, és nem kényszerülök önnön gondolataim rabjává válni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Csak bólintok arra, amit mond. Nem állt szándékomba okoskodni, se traktálni őt. Egyszerűen csak kicsúsztak a szavak ajkaimon. De legalább nem vette rossz néven, legalábbis nem adta annak jelét, hogy esetleg sértésnek venné vagy tolakodásnak a szavaimat, vagy azt, hogy leültem mellé a padra. Hol őt, hol pedig a tájat fürkészem a tekintetemmel, miközben hallgatom őt. Nem vágok a szavába, hiszen nem erről szól az egész. Két idegen találkozott, beszélgetnek egymással mondhatni az élet apró és csetlő dolgairól, de semmi lényegesről. Semmi olyanról, ami esetleg túl nagy hatással lehet a másikra, illetve tényleg érdekeltek a válasza, a véleménye. - Az jó, ha a jelent jobban szereted, mint a múltat. – véleményem szerint tényleg jobb a jelent élvezni, mint sírni a múlt miatt, hogy az mennyire jó volt. De lehet ezt csak én látom így, hiszen köztudott tény az is, hogy múltunk nélkül nincs jelenünk se. - Eddig nekem is tetszik, de a világ minden városa kicsit másabb, mint a többi, így még idő kell, hogy megszokjam az itteni szokásokat, dolgokat és azt, hogy miként mennek a dolgok. Viszont eddig igazán tetszik ez a hely. – nézek rá mosolyogva, majd újra a tavakat kezdtem el fürkészni. Figyelem azt, ahogyan a szélnek köszönhetően kisebb hullámok keletkeznek a felszínen. - Görcsös? Ezt se mondták még rám. Sokszor inkább azt kapom meg, hogy lehetnék komolyabb, vagy hasonlóak. Talán csak a sok újdonság miatt. – értheti ezt a városra, a szituációra is akár. Rábízom a dolgokat, de tényleg elég furán viselkedek. Jobb lesz visszatalálni ahhoz, aki valójában vagyok és aszerint gondolkozni, cselekedni, de nem akarok. Menekülni akarok részben, mert túl nagy a káosz és fogalmam sincs, hogy ez csak egyre nagyobb lesz, vagy egyszer végre képes lesz lecsillapodni és eltűnni mind a lelkemből, mind a szívemből, s végre békesség fog honolni. Majd mosolyogva pillantok rá, amikor vesz a csokiból. Én is török egy kockát belőle, majd lerakom, hogy ha kér, akkor még tudjon belőle venni. Nem vagyok édesszájú, de lassan kezdem úgy érezni magam, hogy az elmúlt napokban szerintem több édességet nyomtam magamba, mint az elmúlt évtizedeim alatt. - Szerintem barátságos vagy. Nem küldtél el és nem is haraptad még le a fejemet, s pozitív képet csak akkor tudsz sugározni, ha a szívedben és a lelkedben lakózik az, amit mutatni szeretnél mások felé. – s egy biztató mosoly ül ki az arcomra, majd a következő kérdésére megrántom a vállaimat és egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. - Nem sok mindent láttam még a városból, így azt mondanám, hogy minden érdekel. – még mindig őt fürkészem a pillantásommal, miközben egy barna tincset a fülem mögé tűrök és elgondolkozom a kérdésén kicsit jobban. – Esetleg van olyan hely, amit érdemes megnézni és semmiképpen nem lehet kihagyni? Megmutatnád esetleg? – talán mind a kettőnknek jót fog tenni egy séta, s egy fura beszélgetés egy idegennel. Addig se gondolunk a lelkünket nyomasztó démonokra.
Egy kurta bólintással jelzem, hogy igen, valóban ez a jobbik út, bár még így is sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha a lányom még most is élne, ha nem ragadják el tőlem. Ám a jelenem a múlt veszteségei miatt is jobbnak nevezhető, hisz mióta áthelyeztek, 2013-ig nem ért egyetlen trauma sem. Most viszont… Nem akarok belegondolni, hogy már megint mi történhet. - Igazság szerint, nagy vonalakban pont olyan, mint a többi, általában az embereket nem érdekli más, mint a saját kis világuk, ami többnyire munkára, ha van családra korlátozódik. A többség szerintem nem hajlandó levetkőzni a kis szokásait, mondjuk mindig ugyanott vásárol, veszi a reggeli újságot, issza kávét, hasonlók… Nekem nem kell tudnom, hogy ő vérfarkas, és abban a viszonylatban mennyi minden egyéb tényező is közrejátszik. Eszemben sem volt sohasem hirdetni, hogy Őrző vagyok, úgy pocsék lennék informátornak. Egyébként, itt totálisan civil személyként vagyok jelen, nem szeretnék belefolyni a Protektorátus dolgaiba, semmi közöm hozzá, és nem is nagyon örülnék, ha változtatnom kellene ezen felfogásomnak. Nekem csak az számít, hogy mihamarabb haza tudjak menni, lehetőleg csontvelővel együtt. - Nem tudom, nekem úgy tűnik, hogy nagyon azon vagy, nehogy megbánts engem, pedig nem feltétlenül kellene érdekeljen, hogy egy idegen mit gondol rólad. Nem mintha bármi rosszat tettél volna, egyszerűen csak nem szükséges nekem megfelelned, légy olyan, amilyen vagy, és kész. Engedek meg magamnak egy szélesebb mosolyt, mert tényleg nem szeretném, hogy minden mondatát hatszor meggondolja, mert úgy érzi, a lelkembe tapos vele. Nem török én olyan könnyen, noha tény, hogy ez nincs a homlokomra írva, és a jelenlegi ábrázatom talán indokolja, hogy finomabban bánjanak velem, de szerencsére idegenekre nem vagyok olyan érzékeny, mint a számomra fontosakra. - Nem szokásom az ilyesmi szerencsére, bár azokat sem értem, akiknek igen. Nos, ezzel vitatkozhatnék, mert szerintem vannak olyanok, akik annyira mesterei a képmutatásnak, hogy bármit elhisz nekik az ember, és nem látszik rajtuk a szelíd külső mögött, hogy valójában aljas dögök. Szerencséje van, ha ilyennel még nem találkozott, vagy talán csak nem tud róla. - Akkor ez így igencsak széles lehetőséget biztosít a bemutatásra. Úgysincs semmi dolgom… Állapítom meg, máskülönben nem játszanám a Teréz Anyut, nyilvánvalóan a kötelességeimet nem rendelném alá egy kis körbevezetésnek a városban. Közben azon gondolkodom, hogy vajon mi is az, amit érdemes lenne megmutatnom neki, mert azért az egész várost nem akartam körbejárni. - Lássuk csak… Motyogom, csak hogy érezze, nem azért nem beszélek, mert nem akarom elkalauzolni, csupán arról van szó, hogy magam sem tudom, mi lenne a megfelelő hely. - Igazából, nem is tudom, talán a cirkusz vagy az állatkert, de fogalmam sincs, nyitva vannak-e még. Az élményfürdő megérhet egy misét, de ezek nem kifejezetten látványosságok. A Town Sguare Parkot biztos láttad már, de az mindenképpen megéri az ott időzést, és jókat lehet sétálni a Fairview Lions Parkban is, már ha nem zavarják az embert a gyerekek. Sok a játszótér. Hirtelen ennyi jut eszembe, aztán meglátjuk, valamihez akad-e kedve, ha nem, akkor még agyalok.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Az emberek szeretik a biztonságot és ebből adódik az is, hogy ugyanoda járnak vissza, viszont szerintem mindenemberi lény vágyik mélyen eltemetve mások társaságára, s mások boldogságára, csak a világ túlzottan kifordult magából. – mondom ezt bele a nagyvilágba. Láttam sok borzalmat, ahogyan sok jót is. Láttam azt, hogy tényleg néha mi lappang az emberi szívekbe. Egyszerűen csak már mindenki fél attól, hogy összetörik vagy éppen kihasználják őket, így inkább csak saját világukkal foglalkoznak. Talán nekem is ezt kellene tennem, de én menekülni akarok a saját világomtól, nem akarom ezt érezni, se küzdeni többé már, de még se vagyok képes a felszínre engedni a könnyeimet. Főleg nem egy idegen előtt vagy a város egyik felkapott helyén. Illetve szerintem nem mindig rossz, ha valaki kicsit a saját világával van elfoglalva, mindenkinek kell egy kis csend, nyugalom és olyan pillanat, amikor csak magával törődik, de sok esetben ilyenkor általában másra gondolunk, vagy máson próbálunk segíteni, olyanon, aki fontos számukra… véleményem szerint, de lehet tévedek… A szavaira csak bólintok, mert tálán tényleg igaza van. Nem kizárt, hogy most eléggé furán viselkedem, de szerintem ez nem csoda annak függvényében, ami történt és amit próbálok benntartani. Nem akarok már szinte senkinek se megfelelni, egyedül csak azt szeretném, ha több számomra fontos személy nem fordítana nekem hátat és képesek lennének olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Illetve azt szeretném, ha Atyám nem bánná meg a döntését, de még néha azt se tudom, amikor felkelek, hogy mihez kezdjek, éppen mivel tereljem el a gondolataimat, viszont idővel gondolom jobb lesz. Tudom, hogy nem mindenki ártatlan angyal, de ettől még szerintem a legtöbb ember csak azt képes mutatni, ami benne a lakozik. Még a legaljasabb személyeknek is van szívük. Ők is szerettek, vagy szeretnek titkon valakit, ezért képesek ennyire mesterien elhitetni mással azt, hogy ők az angyalok. - Az ördög is egykoron angyal volt. – Jegyzem meg ezt a dolgot, de inkább csak olyan, mintha hangosan gondolkodtam volna. Vagy csak egyszerűen az elméletemet szerettem volna alátámasztani, amit ő persze nem is halhatott. De ilyen az ember, ha túlzottan elmerül rövid időre a gondolatok mezején. Kíváncsian fordulok felé és egy mosoly is kúszik az arcomra. Nem voltam abban biztos, hogy bele fog menni a dolog, de örülök annak, hogy nincs ellenére. Kedvesnek tűnik, még akkor is, ha valami megfoghatatlan és fura dolog, talán megtörtség és szomorúság sugárzik belőle. De ez nem az én dolgom, hiszen már annak is örülhetek, hogy kicsit talán sikerül ezzel az egésszel kicsit kiragadnom az életéből és talán kicsit boldog pillanatokat csempészni bele, vagy legalább furákat. - Fairview Lions Parkban és a Town Sguare Parkot se láttam igazán. Fürdőzéshez egyikünk sincs öltözve, de egyszer talán még összefutunk, s akkor útba ejthetjük majd akkor. – nézek rá barátságosan, majd egyszerűen felpattanok a padról és a tavak felé fordulok. – Gyönyörű ez a táj és fura, hogy az ember szinte mindent el akar pusztítani, ami gyönyörű és magával ragadó. – Jegyzem meg kicsit halkabban, majd a nő felé fordulok. – Melyikkel kezdjük? Neked mihez lenne kedved? – kérdezem kíváncsian, hiszen jó lenne olyannal elütni az időt, s kicsit magunk mögött hagyni a démonainkat, ami mind a kettőnknek kikapcsolódást és szórakozást nyújthat, vagy csak egyszerűen menedéket…
- Ezzel egyetértek. A csalódás ígérete mindig ott lebeg a fejünk fölött, és ezt senki sem szereti. Kockáztatni sem érdemes már egy idő után, én nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, úgy igazán, talán ezért sem élhettem meg a szerelmet. Fogalmam sincs, mindenesetre, ha eddig elkerült, már a jövőben is tegye meg, legyen szíves, nincs szükségem efféle konfliktusra az életemben, és kész. Számomra egészen egyértelmű, hogy emészti valami, miképpen az is világos, hogy engem is, s abban szintén biztos vagyok, hogy a valós gondjainkról egyikünk sem fog beszélni, mert egyszerűen nem fér bele. Ami engem illett, van kivel megbeszélnem, és bizonyára az ő esetében is megvannak erre a megfelelő személyek. Mi egymásnak csak két idegen vagyunk, akik jobb esetben beszélgettek egy jót, felületes érintkezés helyett kicsit mélyebb módon, mégsem mászva bele egymás intimszférájába lelki területen. - Persze, senki sem születik eredendően gonosznak, mindenkinek tiszta lapja van, az csak rajta múlik, mit kezd vele. Nem vagyok szent magam sem, de sosem vallottam magam gonosznak, egész egyszerűen csak igyekszem fennmaradni a víz tetején, történjék velem bármi is tulajdonképpen. Sokszor éreztem úgy, hogy most már inkább elsüllyednék, de feladni nem szabad, ebben biztos vagyok mind a mai napig is, és a gyengeséget sem engedhetjük meg magunknak túl sokszor. Mi nők sem. Főleg a hozzám hasonló egyedülálló fajták. Nem is baj, hogy nem vagyunk fürdőzéshez öltözve, mert bizony a tetoválásaim mennyiségéből igencsak hamar rájönne, miféle vagyok, és ez olyasmi, amit szeretnék elkerülni. - Nem mindenki akar, de tény és való, hogy kizsigereljük a földet, nem véletlenül következnek be a katasztrófák, az időjárás változásai… Sóhajtok fel, a tó tényleg szép, kellemesen lehet itt relaxálni, régen is szerettem, el tudnék ülni erre egész nap, az egyszer biztos. Futólag a telefonomra nézek, még mindig nem írt Nigel, nem mintha olyan sok idő telt volna el tegnap este óta, de szeretnék róluk hallani. Ilyenkor rémesen türelmetlen tudok lenni. - Menjünk a Town Squarere, az szerintem látványnak sem utolsó, nem csak a lábunkat járnánk le. Álltam fel én magam is, megigazítva magamon az esetleges gyűrődött ruházatot, aztán részemről mehettünk is, elvégre, én fogom mutatni az utat. - Gyalog jöttél? Azért kicsit messze vagyunk ahhoz, hogy addig sétáljunk, de a kocsimban van hely, nem tartok attól, hogy bántana, ha mégis, nos, az már legyen az én bajom.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Csak bólintok sietve arra, amit mond, hiszen tökéletesen tudom, hogy mire gondol és át is érzem a dolgot. Fura dolog, hogy egy ismeretlennel ilyenekről beszélgetek, de valahogy jó érzés. Segít kicsit elterelni a gondolataimat és kirángatni abból a mocsárból, amibe olyan szépen beleragadtam egy-két dolognak köszönhetően. Már vártam azt a pillanatot, amikor a seb kisebb lesz és tényleg elkezdek gyógyulni, nem akartam ezt érezni, de eddig még se sikerült eme érzések elől egérutat nyernem, vagy csak egyszerűen magam mögött hagyni. - Igen, valahogy úgy. – nézek rá egy kisebb mosoly keretében, hiszen van olyan, amikor mások döntenek az életedről és neked eléggé erősnek kell lenned, ha ki akarsz tartani amellett, ami számodra fontos. Persze mindenki életében megtalálható az angyal és az ördög is, de néha igazán vékony határ választja el a kettőt és sokszor talán utólag jövünk rá arra, hogy esetleg rossz utat választottunk. De most ez mindegy is, mert nem akarok megint elveszni a gondolatok mezejében, mert akkor biztosan olyan dolgok jutnak eszembe, amikre egyáltalán nem akarok gondolni. - Reméljük még idejében észhez térnek a társaink. –s barátságos mosollyal pillantok rá. A farkasoknak eleve fontos az erdős és a vadon, de emberként is mindig úgy gondoltam, hogy nélküle létezni se lehetne. Van valami megfoghatatlan és magával ragadó dolog a természetben. Gyönyörű és páratlan, mondhatni utánozhatatlan és jó lenne, ha még sokáig csodálhatnánk és elveszhetnénk a tekervényes, rejtélyes erdőiben. - Benne vagyok, biztosan jó lesz. – bólintok is mellé, hiszen tényleg nem igazán ismerem még a várost. Az se sokat segített, hogy mire végre elhagyhattam volna biztonságosan a házat, addigra én magam döntöttem úgy, hogy nem akarom elhagyni. Nem akarok emberekkel találkozni. Egyszerűen nem ment, mert ahhoz túlzottan pocsékul éreztem magamat, de már egyáltalán nem bántam meg azt, hogy kitettem ma a lábamat, mert ő, ez a nő igazán jó társaságnak tűnik és kicsit sikerül is elterelnie a gondolataimat. - Igen, kicsit jó kikapcsolódni és kiszellőztetni a fejünket. –szeretek sétálni, túrázni és nem igazán szoktam törődni a távolsággal. Főleg most nem, amikor arra volt szükségem, hogy végre kiszakadjak abból, amiben ragadtam és elkezdjek gyógyulni, vagy legalábbis felejteni, még akkor is, ha ez az „út” fájdalmat lesz... Ha esetleg azt mondja, hogy menjünk a kocsijával, akkor elindulok mellette, hiszen ő tudja az utat, majd mielőtt teljesen eltűnnének a tavak még egy utolsó pillantást vetek rá. - Fogsz még erre járni, vagy ez most csak kivételes alkalom volt? – kérdezem tőle kíváncsian. Magam sem tudom, hogy miért tettem fel a kérdést, de visszaszívni már nem tudom, így inkább csak türelmesen várok a válaszára. Akkor sincs gond, ha esetleg kitér a válaszadás alól, nem fogok emiatt se harapni. Nem vagyok olyan, hiszen őt se voltam képes bántani, még akkor se, amikor a kegyelemdöfést megadta…
- A remény fura egy szerzet, az esetek többségében azt mondom, nem érdemes táplálni, csak még nagyobbat csalódunk. Egy jobb világban bízni… nos, nem is tudom, olyan szinten idealistának kellene lennem hozzá, amire már nem vagyok képes. Már tíz éves koromban sem voltam, amikor el kellett temetnem a testvéremet. Tizenöt éve pedig, amikor az idősebbik lányom halt meg, már végképp elvesztettem erre a képességemet. Ezt azonban nem szoktam világgá kürtölni, kevesen tudnak a tragédiámról, és ez így van jól. Különösképpen nem érdekel, hogyha zárkózottnak tűnök, már az is vagyok, azzá tett a múltam, az életem. Örök boldogtalanságba zárva szenvedek napról-napra. Ez van. - Egyébként, mi is épp annyira bűnösek lehetünk. Elég a kipufogógáz, vagy a nap nap után termelt szemétmennyiségünk. A cigaretta és hasonlók… Szóval túl nagy változás kellene azért, hogy ne legyen végeláthatatlan következménye az egésznek. Azt hiszem, kicsit túlságosan is drámai lettem, bocsásd meg ezt nekem. Legyintettem, hajlamos vagyok túlságosan borúlátóan szemlélni a világot az utóbbi időben, és kötve hiszem, hogy ez már valaha változna, főleg akkor nem fog, ha elveszítem még Alaia-t is. Nem vagyok hajlandó elképzelni, mit tenne az velem. - Nem mondom, hogy ez lesz a világ legizgalmasabb dolga, de néha mindenkinek kell egy kis nyugi, legalábbis szerintem. Én jobban örülnék, ha pörögnének a dolgok, de nem volna túlságosan szép tőlem, ha már most zaklatnám ezt a Solomont, hogy jutott-e valamire. Azt hiszem, hogy annyi is épp elég lesz, ha ma majd hagyok neki egy üzenetet valamelyik csaposánál, hogy hányas szobában szálltam meg, és onnantól kezdve rábízom a dolgot. Máskülönben a türelem erényem, de sajnos most nem vagyok képes rá, ezért nem árthat, ha bármily csekély mértékben is, de lefoglalom magamat. - Én azért eddig lusta lettem volna eljönni. Egyébként nem okozna gondot, de ma, mostanság valahogy semmi sem olyan, mint előtte, itt különösen érzem, és legalább ilyen kis dolgokban a könnyebbik utat választom, ha már a szívem folyamatosan szenvedni kényszerül. - Mindenesetre, akkor elviszlek, ha benne vagy, mert én viszont nem szeretnék addig sétálni, de utána nyakunkba kaphatjuk a belvárost. Számomra persze tiszta sor, hogy farkasként az ilyesmi nem nagy kunszt egy vérfarkasnak, de én nem akarok többnek látszódni egy egyszerű háziasszonynál, szóval nem mondhatom, hogy simán letolnám a távolságot akár futva is, elég jó kondiban voltam egész életemben. - Kivételes alkalom, mármint, ha Anchoragere érted, elképzeléseim szerint csak átmeneti a dolog, és nem maradok sokáig, remélem, semmi sem húzza keresztbe a számításaimat. Éltem itt eleget, sosem bírnék ténylegesen visszajönni. Magam sem vagy tudatában, de némi keserédes hazugság fűszerezi a szavaimat, mert egy részem visszavágyik, bár ha kerékbetöréssel fenyegetnének, akkor sem tudnám megmondani, miért. Közben eljutunk a bérelt kocsimig, és be is ülhetünk, részemről hátradobom a táskámat, és amint Primrose is beszállt, már indulhatunk is. Valahogy tényleg nem bánom a társaságát, így legalább leköti kicsit a figyelmemet, és most minden morzsa jól jön ilyen téren. - Kívánom, hogy te szerencsésebb legyél itt, mint én voltam. Sokkal szerencsésebb...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Talán igazad van, de szerintem remény nélkül az élet nem is élet, mármint ha nem tud remélni semmit se az ember, akkor nem is él igazán. Talán egy része már halott. – válaszolok habozás nélkül, pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha csöndben maradok. De ezt még mindig nem sikerült tökélyre fejlesztenem, hogy hallgassak néha, s inkább gondolatba mondja ki dolgokat, ha már annyira muszáj „beszélnem”. Ha sikerült volna, akkor nem történt volna meg az a tisztásbeli dolog, s akkor mind a ketten boldogok lennénk a magunk módján és akkor nem fordulna meg az a fejemben, hogy vajon fogom-e még valaha látni, s ha igen, akkor mi lesz?! Meg annyi kérdés, amit csak a jövő tudhat. - Semmi baj. Azt hiszem, hogy igazad van, hiszen a jelentéktelennek és kicsinek tűnő dolgok is fontosak. Sőt, néha azok még fontosabbak, mint a nagynak titulált dolgok. – jegyzem meg halkabban, s már egyáltalán nem biztos, hogy már csak a környezetre értem. Sok mindenre rá lehet húzni ezt a gondolatot és hirtelen már a környezet is eltörpül a többi érzés mellett, pedig nem akarok teret engedni, nem tehetem meg. Mindenkinek megvan a maga keresztje és mondhatni ezt saját magamnak köszönhetem, így tényleg jobb ha nem engedem a felszínre azt az örvényt, ami belül lappang, vagy legalábbis nem előtte, hiszen ő sincs a toppon szemmel láthatóan. - Egyetértek és néha a nyugalom képes megváltást is hozni magával… - na jó, ez kicsit hülyén hangzik, de egy kis békességért márt tényleg lassan bármit megadnék. Talán csak az kellene, hogy végre a könnyeim a felszínre kerüljenek és a fájdalmam is, de azzal senki se járna jól, így inkább csak temetem és temetem egyre mélyebbre, míg már nem lesz hova. - Fel se tűnt, hogy ennyire kijöttem a városból. Tudod van olyan, amikor csak menekülsz és nem is figyelsz, egyszerűen csak hagyod, hogy a lábaid vezessenek és így bukkantam rád is. – pillantok rá egy barátságos mosoly keretében. Nem gondoltam volna azt, hogy rossz dolog lett volna vele találkozni. Sőt még annak ellenére is, hogy nem ismertem azt hiszem valamennyire megkedveltem és szívesen találkoztam volna még vele, de azt is tudtam, hogy erre igazán minimális az esély, így inkább sietve űztem messzire eme gondolatot és próbáltam inkább a jelenben élvezni a társaságát. - Persze, miért ne, hiszen az autó az emberek nagybarátja. – próbálok valami reklám fejet és szöveget előkotorászni a fejemből. Valahogy így volt egyszer egy reklám, de az se kizárt, hogy baromira nincs igazam. Meg az se gond, ha nem gyalogolunk, legalább hamarabb a városban leszünk. - Sajnálom, nem akartam fájó emlékeket felidézni. De megértem, hogy történhetnek olyan dolgok, amik miatt egy város közelébe se szeretnél menni. – pillatok rá óvatosan, majd az ablakon át szemlélődök, ha már a kocsiba ültünk. Én se akarok Fairbanks közelébe menni egy darabig. Duane szeretne velem találkozni, akkor megoldjuk itt, vagy a két város között, hiszen öcsémmel való találkozásra sose mondanék nemet, de a városba szerintem nincs olyan dolog, ami miatt képes lennék betenni a lábamat. Ismerem már annyira magamat, hogy tudjam az élet tuti pont Őt sodorná elém és ha még szerencsém van, akkor nem is lenne egyedül. Köszönöm, nem kérek még több megaláztatást, egyszer már elég volt… - Köszönöm, ez kedves. Te pedig legyél ott szerencsés, szerencsésebb, mint én voltam, vagyis Fairbanksban, ha nem tévedek, akkor te meg ott élsz. – nézek rá egy biztató mosoly keretében, majd pedig egyszerűen a tájat figyelem. - Amúgy köszönöm, hogy nem küldtél el, hiszen megtehetted volna. Helyette pedig még a városba is elkísérsz… - szólalok meg jó pár perc csend után. Hiszen mostanra egyértelmű lett, hogy számára ez a város nem a kedvence, így nem csoda, ha tényleg hálás lehetek neki ezért, meg eleve rám fért egy kis társaság és néha idegenek társasága jobb, mint ezer baráté. - Van olyan hely, amit mindenképpen szeretnél megnézni mielőtt elhagyod a várost? – kérdezem kíváncsian, hiszen ha van, akkor akár még azt is megnézhetjük.
- Igen, ez így van. Nem vagyok rest helyeselni, mert azt már rég tudom, hogy nem élek, talán igazán sosem tettem, talán azóta halott egy részem, hogy Ada temetésén zokogtam, és egy másik, mikor Noellet kellett elengednem. S most… ha Alaia is meghal, mi lesz? Marad egyáltalán bennem valami, ami ép és egész? Nem vagyok benne biztos, hogy igen, de nem akarom előre, élve eltemetni önmagamat, bármennyire is mételyez sorsom megannyi tragédiája. - Az ördög a részletekben rejlik, mint tudjuk. Elnézést, nem jellemző rám, hogy ennyire borúlátó lennék, de valahogy most ez jön ki belőlem. Talán mert idegen vagy, és lehet, sosem látlak, nem lesz fontos, mennyire tartasz szánalmasnak. Vajon hol vesztettem el igazán önmagamat? Hol keseredtem meg végérvényesen? Ha nem lenne a lányom, Nigel már beleőszült volna az ostoba gondolataimba, így csak megkímélem őt ezektől, nem terhelem a lelkem sanyarú rezdüléseivel, most csak Alaia a fontos, szerintem mindkettőnknek. Édes tőle, hogy apja helyett volt apja mindig is, legalább kicsit olyan, mintha ott lett volna mellette, pedig mint kiderült, nem is egy francos minta az, amiből lettek, az égre. Hisz esetemben szinte garantált volt az ikerszülés… Mint valami családi átok. Vajon, ha Alaianak valaha lehetnének gyerekei, ikrek lennének, és ő is elveszítené az egyiket? Borzasztó gondolat. Ez az egész helyzet az. - A nyugalom előtt viszont jönnie kell a viharnak, és ahogy elnézlek, a te viharod még nem tombolta ki magát. Szerintem nem ugyanolyan fázisban vagyunk, az enyém még csak alattomosan készülődik, hogy kitörjön, de számítok rá, várom, csak épp azt nem tudhatom, mit fog magával hozni. - Vagy szembeszállsz azzal, ami elől menekülsz, és legyőzöd. Sejtéseim szerint lelki dologról van szó, máskülönben nem ülne itt ilyen nyugodtan. Nem, ő nem valós, manifesztálódott veszedelem elől menekül, miként én sem. Sajnos ez a nehezebb út, a test sebei felejthetőek, a léleké azonban nem… - Az biztos, hogy kényelmesebb vele… Így is van, de hogy a vérfarkasok többségének nem barátja, az egyszer szent. Sokakkal találkoztam már, akik nem bírták az ezzel járó bezártságot, de talán neki nincs vele problémája. Ennek örülök, mert a feszélyezettség szerintem most neki sem hiányzik még pluszba. - Szerintem elég sokak esetében volt már erre példa. Nem szükséges bocsánatot kérned, hisz nem tudhattad, és nem is haragszom. Sosem lehet tudni, ki miféle keresztet cipel. A szavaiból egyértelmű, hogy van olyan hely, ahová ő sem menne, de ez olyasmi, amire azt hiszem, ostobaság lenne rákérdeztem, mert én sem beszélek róla szívesen, így élek a gyanúval, hogy más sem tenné. Mégis, a következő szavaiból kiderül, hogy ő hová nem menne szívesen. - Nem, nem Fairbanksben élek, Spanyolország az otthonom már, és ha itt végeztem, oda megyek vissza. Sajnálom, hogy nem jöttek össze a dolgaid, talán itt szerencsésebb leszel. Fairbanksbe épp annyira nem tenném szívesen a lábam, ott halt meg a lányom. Soha, soha többé nem tenném, akkor már inkább Anchorage. Erről azonban mélyen hallgatok, gondolni sem szeretek arra a városra, még úgyse, mint erre.0 - Nem gond, legalább lefoglalod a gondolataimat, ez most sokat számít. Kicsit önző is vagyok, bevallom. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én mindig félek úgy igazán egyedül maradni a gondolataimmal. Nem zavar, hogy ennyire megnyílok neki, nem tervezek hosszútávon a városban maradni, és egyébként sem szoktam boldog-boldogtalannak elhinteni lelkem magvait. Ez egy ilyen időszak, érzelmileg túlságosan stresszes, de el fog múlni, és bármi történjék is, össze kell majd szednem magam. - Őszintén, nincsen. Nem is akarok itt lenni. Szóval, megismertetjük a várost veled, téged a várossal, aztán alakul, ahogy alakul. Kicsit én is jobban képbe kerülök, és talán ő tudhat valamit erről a Solomonról, márpedig az nekem nagyon jól jönne, csak egyelőre nem tudom, miként térjek rá úgy, hogy ne legyen túlságosan konkrét, és ezáltal gyanús. Talán városnézés közben szembejön majd a Pit…
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Csak bólintok arra, amit mond, de nem mondok semmit se. Látom a szemében a szomorúságot és egy pillanatra még ostobábbnak érzem magamat, hogy egy összetört szív miatt kerültem ennyire padlóra. Hiszen talán neki, de nem biztosan sokkal nagyobb baja lehet, mármint sokkal nagyobb teher nyomhatja a vállát, a szívét… - Nincs miért bocsánatot kérnek. Ahogyan néha a felhők is eltakarják a napot, úgy néha a mi szívünkre is rátelepedhet a szomorúság és ennek köszönhetően mindent borúsabban látunk. – nézek rá egy biztató mosollyal, mert szeretnék hinni abban, hogy még neki is kijárhat a boldogságból és az ördög fogságból szabadulhat, vagyis inkább a bánat erdejéből. Lehet, hogy sose fogom mosolyogni látni, vagy többet látni őt, de ettől még szeretnék hinni abban, hogy az ő sebzett lelke és szíve is képes lesz egyszer összeforrni, s újra meghallani a madarak énekét és érezni azt, ahogyan a napsugarak boldogságot csempésznek a szívünkbe. Mindenkinek kijár a boldogságból és neki talán még jobban is, mint nekem… - Néha jobb, ha egyes viharok sose kerülnek felszínre, hanem csak megpróbáljuk eltemetni őket. – legalábbis én jelenleg így látom. Kinek tenne jót, ha Niagara hirtelen megjelenne ebben a városban, ha egy kissé beszámíthatatlan farkas lézengene a város utcáin? Senkinek se, illetve Rhydiannak se szeretnék még több terhet a vállára rakni. Idővel menni fog, túl fogok jutni a sebzett és darabokra tört szívemen, legalábbis igyekszem ebben hinni és remélni. - Talán azt kellene tennem, de még nem megy. Talán fura dolog bevallani, de gyengének érzem magam ahhoz és úgy érzem, hogy addig jobb mindenkinek, amíg futok. – nézek rá komolyan, majd egy halovány mosoly kúszik orcámra. - Te is futsz még? A te viharod tombolt már? – kérdezem kíváncsian, de akkor se lesz semmi baj, ha nem kapok rá választ. Talán túl személyes kérdés, de tudni szerettem volna, hogy vajon csak én futok, menekülök a lelkem sebzettségétől vagy esetleg még ő is… A testi sebek fájnak, de azok egész gyorsan begyógyulnak, de ezek a sebek láthatatlanok mindenki számára és pontosan emiatt még veszélyesebb is, mint a testi… Csendesen hallgatom a szavait, miközben elindulunk az autó felé. Nekem sose volt bajom velük, hiszen ha lett volna, akkor nem vettem volna részt futamokon. Veszélyes életet éltem és egy pillanatra azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék, bárcsak az lenne a legnagyobb gondom, hogy miként fogok életben maradni egy-egy bunyó után, vagy miként nyerek meg egy futamot, de azok az idők már tovareppentek és most egy új életet kell megszoknom és talán az első leckét már meg is kaptam az élettől… - Spanyolország gyönyörű hely, vagyis azt mondják. – próbálok helyesbíteni, hiszen elég fura lenne, ha egy ilyen fiatalnak tűnő lány, mint én… Nos, ha kiderülne rólam az, hogy bejártam már szinte az egész világot, de most mégis arra adtam a fejemet, hogy rövid időre egyhelyben maradjak, talán örökre, ki tudja… - Ez kedves tőled, de nem kell sajnálnod. Minden okkal történik, az élet sose lesz már könnyebb, néha megtör minket, de az számít csak, hogy utána képesek vagyunk-e újra talpra állni. Az idő nem számít, csak az, hogy újra talpra álljunk, mert vannak olyanok, akiknek fontosak vagyunk és számítanak ránk…- nem tudom, hogy miért mondtam ezt. Talán csak mind a kettőnkbe lelket akartam önteni. Elhitetni velünk azt, hogy még lehet olyan szép az élet, mint volt… De valóban így lesz? Hiszen minden apró lelki sérülés formálja az embert, s kicsit változtatja. Talán úgy, hogy magunknak fel se tűnik… - Osztozom. Bármire szinte képes vagyok mostanában, hogy eltereljem a gondolataimat. Gyáva dolog talán, de ez van. Majd eljön az idő, amikor képesek leszünk szembenézni az özönárral. – lehet, hogy igaza van. Mind a ketten önzőek vagyunk, de ugyanakkor mégis kicsit talán önzetlenek is, mert mind a ketten segítünk a másiknak is, legalábbis szeretnék ebben hinni. - Rendben, akkor a mai nap szava a spontaneitás. – nézek rá egy szélesebb mosoly keretében, majd ha nem zavarja, akkor bekapcsolom a rádiót is és keresek valami számot, amit még én is képes vagyok jelenleg elfogadhatónak találni. - Ismered? – kérdezem kíváncsian, majd egy-két dallamot és szót énekel belőle. - Szeretsz énekelni? – jelentéktelen dolgok, de talán most nagyobb jelentőségük lehet, mint azt hinni tudnánk. Ha igen a válasz, akkor megpróbálom rávenni arra, hogy énekeljen velem együtt. Azt mondják a zene is képes sebek összeforrasztani…
- Ez sajnos nagyon igaz. Nem, tényleg nem szeretnék egy idegent ezzel terhelni, nem szolgált rá, és különben sem tudna segíteni, a jelenlegi lelkiállapotomra pedig határozottan nem gyógyír az, ha beszélek róla, megtettem már párszor, semmit sem használt. Ha a legjobb barátom is csak időlegesen képes megnyugtatni, nem egy idegen fogja elérni nálam, hogy ne a komorságot válasszam. - Semmit sem lehet úgy eltemetni, hogy örökre ott is maradjon. Értem ezt lélekben, mert fizikailag nyilván jó esélye van annak, hogy a halottak nem másznak elő a sírjaikból, bár szigorúan véve az sem fog örökké tartani, mert előbb-utóbb a Föld sem lesz, bármennyi ideig is tartson a pusztító folyamat. Tudom, pesszimista vagyok, de jelenleg szörnyen nehéz meglelnem a derűt bármiben is. - És neked? Neked is futni a jobb? Kérdezek rá csendesen, mert az, hogy mindenki mást kímélni akar, hosszútávon nem megoldás, néha legalább egy kicsit önzőnek kell lennünk, és magunkkal is foglalkoznunk. Nem tudom, eddig milyen élete volt, de az biztos, hogy ezt sokáig nem lesz képes csinálni. - Én nem futok, de az enyém csak most kezdődik. Eszemben sincs menekülni előle, tűrni fogom, bármi is jöjjön, még úgy is, hogy egészen biztos vagyok a szörnyűbbnél szörnyűbb végkimenetelben. Ám előre nem temetünk senkit, csodák nincsenek, de bízom abban, hogy a csontvelő tényleg segíthet. Az már más kérdés, hogy bizonyos tekintetben 10 éves korom óta tombol a viharom, de azt szeretném megtartani magamnak. Sosem hirdettem, aki nem élte meg velem, annak nem mondtam el, kivétel most annak a Solomonnak, de úgy gondoltam, könnyebben kinyílnak az ajtók, ha megteszem. Talán tévedtem. - Valóban vannak szép részei, meg persze kevésbé szépek is, mint a legtöbb országnak. Nyilván volt ott, igazából, a korából ítélve azt mondanám, hogy simán nyaralhatott arra, de ha így szeretné, akkor nem fogom észrevételezni a dolgot. Nem is igazán számít, hogy hol járt, vagy épp hol nem. A most szempontjából lényegtelen. - Amíg talpra tudunk állni, addig tényleg csak az számít. Mosolyodom el egészen leheletnyi mértékben, mert őszintén, nem tudom, hogy én fel fogok-e tudni állni, ha Alaia is meghal. Egyelőre nem akartam erre gondolni, pedig kénytelen leszek, előbb, mint utóbb, mert erősnek kell lennem, addig, amíg el nem megy, mindenképpen. - Úgy legyen. Sóhajok fel, bár az igazság az, hogy sosem éreztem még magam ilyen gyengének, volt kiért élnem, de most… Nos, mindenki, akihez valaha közöm volt már felnőtt ember, őrző vagy épp vérfarkas, boldogulnak önerőből is. S én… koloncnak a legjobb barátom nyakán? Nem lenne méltó hozzám, sem pedig hozzá. - Ámen. Te amúgy az vagy? Spontán? Én szeretem megtervezni a dolgaimat, bár itt fölösleges. Értem ezalatt azt, hogy nem azért vagyok itt, mert a munka, a kötelesség ideszólított, szóval nem kell minden napomat percről percre betábláznom. - Persze. És… hát, a zuhany alatt jól megy, de amúgy nyilvánosan sosem próbáltam. Mindenesetre, talán most tehetek kivételt, nemde? Hát istenem, ha kiröhög, kiröhög. Egyébként, amint belekezdünk, nyilvánvalóvá válhat számára, hogy nincs rossz hangom, csak arról nincs fogalmam, miként használjam. Néha el is hallgatok, mikor azon gondolkodom, merre kellene mennünk, de egyébként egészen addig elénekelgethetünk, amíg oda nem érünk, simán benne vagyok. Talán le is lazulunk egy kicsit. Végül a park közelében igyekszem parkolóhelyet találni, de nincs szerencsém, a kinézett helyre beszlalomozik előttem egy ürge. - Gyíííííkarc! Csattanok fel, és csak akkor konstatálom, hogy az egyik pasas az, akit a Pitben is láttam felszolgálni, amikor kiszáll, és nem rest bemutatni. - Eszem elszáll, mekkora gyökerek vannak.