Úgy tűnik, nem esett komolyabb baja, csak kicsit agyára ment a… mi is? Azt nem tudom, de valami biztosan, amilyen jókedvvel fetrengett az imént még itt a hóban. Úgy tűnik, különösebb noszogatásra sincs szükség, elég megállnom felette, mire lassan nekikezd feltápászkodni a hóból. Helyes, már csak a hazafelé vezető utat kéne megtalálnia, de eléggé eltávolodtunk az ösvénytől, abban sem vagyok biztos, hogy visszatalál magától. A kérdésére a fülem botját se mozdítottam, csak álltam a farkasszemezést, kíváncsi vagyok, mikor válik zavaróvá számára a vöröses szempár figyelése. Ezúttal hagytam, hogy megkaparintsa a táskáját, de amikor elkezdett hátrálni… hát ezt nem hiszem el! Naná, hogy rossz irányba indul, alig néhány méterre van egy kissé meredekebb rézsű, az alján egy kis patakkal, más se hiányzik, mint hogy beleessen, aztán csurom vizesen kelljen hazamennie! Hogy megállítsam, meg se vártam, hogy a mondandója végére érjen, rá is morrantam, vagy ha az nem volt elég, vakkantva közelíteni kezdtem felé, hogy felhívjam a veszélyre a figyelmét… ha az se volt elég? Akkor a kabátja után kaptam, hátha sikerült elkapnom, mielőtt még lecsúszna a meredeken. És nem, a fülvakarászást még mindig nem kérem!
Éreztem, hogy lüktet a térdem, mint a fene, de igyekeztem nem nagy figyelmet fordítani rá. Még mindig kisebb fájdalomnak tűnt, mint egy esetleges harapás. Semmi kedvem nem volt bemenni a kórházba, hogy „bocsika, kint sétálgattam, belém harapott egy farkas, hehe, ja, és még a térdem is fáj”. Nem akartam még egy veszettség elleni oltást is kapni a formás fenekembe. Akkor aztán lett volna okom a sírásra. Úgy hallottam, hogy az az egyik legfájdalmasabb oltás a világon. Megtapasztalni egyáltalán nem akartam, hogy eldönthessem az állítás igazságtartamát. -Jójó, akkor nem mondok semmit -motyogtam a farkasnak. Már ha jól értelmeztem a morgását, nekem olyannak tűnt, mint aki dühös. Fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan kéne viselkednem vele. De ezek szerint nem kéne annyit dumálnom. Igyekeztem továbbra is szépen lassan lépkedni, miközben tartottam a bundással a szemkontaktust, így fogalmam sem volt arról, hogy mi az istenért kezdett el… ugatni? Vonyítani? Mit csinál egy farkas? Azaz Dora, ismét bebizonyítottad mennyire jó vagy bioszból. Szóval hangoskodott a farkas, én meg elképzelni sem tudtam, hogy mit akar. -Na jó, én ezt nem értem fiú, nincs nálam semmid, akkor mégis mit zargatsz? -sóhajtottam és megálltam egy pillanatra. Végiggondoltam a dolgokat. A táskámban semmi extra nincs, csak a szokásos kávé-könyv-iratok kombó. Még egy rohadt tobozt sem tettem el. A kaja az előbb sem érdekelte, így nem hiszem, hogy az kéne neki. Nekem meg nem lehet olyan jó illatom, hogy végül mégiscsak belém harapjon nyolcvanhét kihagyott alkalom után. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit akarhat tőlem a haverom. Megráztam a fejem, majd úgy döntöttem, hogy körülnézek. Néha születnek értelmes gondolataim és mint kiderült, ez is annak bizonyult. Még két lépés és megtapasztalom a szabadesés örömét, némi jéghideg fürdőzéssel kiegészülve. Megborzongtam a gondolatra és sietősen lépkedtem egy párat előrefele, hogy minél messzebb kerüljek a szakadék szélétől. Hálásan pillantottam a farkasra. Még egy apró meghajlást is bemutattam neki, bár ez fogalmam sincs, hogy honnan jött. -Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy bajom essen -suttogtam. Ha nem egy négylábú lett volna, hanem simán egy ember, akkor a hálámat kifejezve jól megölelgettem volna az illetőt. Így viszont kissé tanácstalan voltam. Nem csak amiatt, hogyan is fejezzem ki a köszönetemet felé, hanem azért is, mert így már végképp nem tudtam eldönteni, hogy merre van a hazafele vezető út. A telefonomnak továbbra sem vettem hasznát, így a lábnyomokból próbáltam kikövetkeztetni, hogy merre van az arra, de nem éreztem áttörő sikert. Túl sok volt ez nekem elsőre. Akármennyire is figyeltem a saját lábnyomaimat, nem volt egyértelmű válasz a sok kör között. Kellett nekem annyit forgolódnom.
Ajjh, te jó ég, már szinte el is felejtettem, milyen nehéz szavak nélkül kommunikálni! Mennyivel egyszerűbb lenne telepatikusan megszólalni a másik fejében, de miután Dora nem tudott a világunkról, és a frászt hozni sem akartam rá, így maradt ez. Még ha néha félre is értelmezi a megnyilvánulásaimat. Mindenesetre ennyi idős fejjel nem akartam pont én lenni az, aki fiatal kölyök módjára, amatőr módon lebuktatom a magam fajtákat. Cserébe hiába állok lassan a fejem tetejére, akkor se akar leeni a lánynak, hogy mit akarok a tudomására hozni… Mondanám, hogy menten itt hagyom a búsba, de félő, hogy amilyen kis szerencsétlen néha, vissza se találna a túraútvonalra. Na végre! Úgy tűnik, imáim csak meghallgatásra találtak, és a lánynak is feltűnik a veszély, arrébb is jön, mielőtt megcsúszna, vagy hasonló. Helyes, helyes. Már csak hazafelé kéne vennie az irányt, így hacsak nem indult meg magától valamerre, akkor mögé lépve a lábát kezdtem bökdösni az orrommal, indulásra késztetve – ha pedig elindult, akkor elé sietve mutattam az utat neki, remélve, hogy követ. Néha meg-megálltam, ha lemaradt volna, visszapillantottam felé, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg követ… Ha pedig nem akart megint hősködni, akkor egy rövid kis séta után már újra a kitaposott ösvényen jártunk, ahol táblák meg fára festett jelzések is mutatták az utat. Innen már csak nem fog eltévedni, hazáig mégsem kísérhetem… ÍGY. Úgyhogy csak vártam, hogy magától is elinduljon, most azonban nem mozdultam, csak néztem, amíg el nem tűnt a szemem elől, legalábbis ez volt a terv, de akkor a szél ismeretlen szagokat sodort felém, nem sokkal később pedig egy beszélgetés elmosódott szófoszlányait. Valaki közeledik. Ideje mennem Még egyszer utoljára Dora felé pillantottam, aprót bólintva felé búcsúszás gyanánt, aztán be is vetettem magam az erdő fái közé. Ideje megkeresnem a ruháimat, mielőtt még valaki más is rájuk bukkanna, aztán végre hazamenni, hogy aludjak egy jót.
// Egész kis rövidke játék lett, de hacsak nem írsz olyat, úgy részemről ez most záró lenne :3 Köszi a játékot <3 //
Amikor ma elindultam a kis túrámra, bevallom, sok mindenre számítottam, csak erre nem. Ki hitte volna, hogy egy farkasba botlom, aki elvonja a figyelmem egy majdnem-gyilkosság helyszínétől? Rendben, megint túldramatizálom a helyzetet, valószínűleg csak elhagyta az egyik túrázó a táskáját. Bár megvallom az őszintét, nem is én lettem volna, ha egy egyszerű és nyugalmas erdei sétám lett volna. Az már csak hab volt a tortán, hogy milyen közel kerültem ahhoz, hogy megtanuljak szárnyak nélkül repülni. Hálásan néztem a kis barátomra, miután biztonságos távban voltam a szakadék szélétől. -Tényleg nagyon köszönöm -suttogtam és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem a vesztemet akarja, bízni kezdtem benne. Az oké, hogy nem a legbölcsebb dolognak tűnt elsőre, de eddig nem akart bántani és már egyáltalán nem kételkedtem benne. Ahogyan már attól sem féltem, hogy a nyaki ütőeremmel szimpatizál. Követni kezdtem őt és tulajdonképpen úgy éreztem magam, mintha egy videójátékban lennék a karakter. Cél: juttassuk ki a hercegnőt az erdőből! Megengedett segítségek: a fehér farkas. Nem vagyok százas. Ilyen vidám gondolatokkal sétáltam a bundás után, remélve, hogy ő tudja, merre van az arra. Megpillantottam az ösvényt és egy hatalmasat sóhajtottam. Még van remény! -Köszönöm fiú. És még egyszer bocsánat a felségterületed miatt. Legyen szép napod meg miegymás -mosolyogtam rá. Már rég lemondtam arról, hogy megsimizzem, bár még rendesen bennem volt a vágy. De jókislány voltam, így csak biccentettem felé egyet, majd sarkon fordultam és elindultam a civilizáció felé. Kicsit nehezen fogtam fel a mai kalandomat. Ki hitte volna, hogy Alaszka ennyi féle meglepetést tartogat? És hogyan úsztam meg szinte sértetlenül? Az oké, hogy rengeteg kérdésem volt, de válaszom semmi sem. Azt hiszem, hogy ez már a szokásos állapot nálam. Csipogott a telefonom, hogy végre térerőt észlel és megnyugodtam. Tényleg kiértem az erdőből. Vigyorogva nyitottam meg az sms applikációmat, majd bepötyögtem egy üzenetet. De vajon mikor lesz nekem egy nyugis hétvégém? "Fu Bruno, nem is mondtad, hogy itt ennyi izgalom van. Alig várom, hogy meséljek hétfőn. Puszi, D"
Kezdőlap
