Fátyolosan pislogtam rá, ahogy a hasamon heverve pihentettem az emésztendő kaját. Az arca az enyémhez simult, én pedig hagytam, hogy így legyen. Egyébként is jól esett, szeretem Prim közelségét. Mindig meg tud nyugtatni. Talán épp azért, mert ő is hasonszőrű, mint én. A két véglet... ~ Úgy ismersz, mint aki nem csinál? ~ mert nagyon jól tudja, hogy amúgy csinálok. Hülyeséget. Nem is keveset. Mondjuk az utóbbi időben erősen visszafogtam magam, úgyhogy mindenki boldog lehet. Ez esetben sem kívánok semmit tenni. Csak na... minél többet tudok a teremtőjéről, annál nyugodtabb vagyok a témát illetően. Az információt természetesen raktároztam, a nevet mentettem; és csak remélni merem, hogy tényleg olyan jó ember, mint azt állítja. ~ Igyekszem nem aggódni. ~ dobbantottam egyet a mancsommal puhán; semmi felhajtás. Amúgy meg hiába mondja, úgyis aggódni fogok. Olyan ő nekem, mint a húgom. Persze, hogy aggódok érte. Legyen bármi, legyen bárkivel... Kérdésére mégis megfeszültem egy pillanatra, tekintetemben pedig valami nagyon mély és nagyon távoli fény derengett fel. Nem akartam igazából erről beszélni, egyébként sem vagyok az a sztorizós fajta. Ez a csajok dolga. Általában, legalábbis. Mégsem akarok kifarolni a kérdése elől, a múltkor azt tettem. De úgy látszik, nagyon is érdekli a téma. Én pedig pont előle nem kívánok semmit sem elhallgatni. ~ Mesélek... ~ ezúttal a hátamra pördültem, finoman nekikoccanva Prim oldalának. Tekintetem a csillagokban úszó eget pásztázta; halk mégis erőteljes sóhaj színezte át előttem a hűvös levegőt. ~ A neve, Joana. Régen... elég sok időt voltunk együtt ~ ezt érti, ahogy szeretné. Nem vagyok hajlandó magyarázni. ~ Sok hülyeségbe belerángattam, akkoriban elég faszkalap is voltam ~ mondjuk ez most sincs nagyon másként! ~ Igazából, szerettem őt. Bár a hogyan nem túlzottan behatárolható, de a'sszem sejted. Ahogy már én is. Mindegy is... Mert marhára elbasztam. Évtizedeken át evett a lelkiismeret. Átvertem, talán meg is aláztam... és ott hagytam. Ez a legnagyobb bűnöm. Se szó... se beszéd. ~ nem folytattam tovább, ez ennél sokkal összetettebb, sokkal bonyolultabb. A miértek, az okok, a viszonyok, amik egymásra hatnak... Még én is belecsavarodok. Visszafordultam a hasamra, majd felnyomva magam, négy lábra egyenesedtem. ~ Sétáljunk picit, cicc. ~ böktem meg homlokommal az övét, noszogatva őt a feltápászkodásra. ~ Tudom, nem loholsz hímek után. Most nem is kell. Egyébként meg szenya vagy. Sose akartam, hogy megtegyél nekem bármit is, szóval lehetnék én egy különálló hím számodra? Amelyiknél nem érzed és gondolod úgy, hogy éppenséggel futsz utána?! ~ nevettem volna ,de farkasbőrben maradt a morgással egybekötött vinnyogós akármi. Megvártam míg feláll, aztán random elindultam az erdő gyomrába, amerre épp jól esett...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
~Reménykedni szabad, hogy egyszer benő a fejed lágya.~ küldöm felé játékosan eme szavakat, hiszen tudom, hogy képes hülyeségeket csinálni, ahogyan én is. Ebben eléggé hasonlítunk. Ha nem így lennennak, hogy rá találtam vagy ő rám, ez már csak részletkérdés. Majd előbb vagy utóbb ő és a Rhyd is találkozni fognak, de abban eléggé reménykedek, hogy nem kakasviadal lesz abból a találkozásból, mert akkor egyik hím se fogja megköszönni azt, amit kapni fog tőlem. A neve nem titok, hiszen vannak olyanok, akik tudják azt, hogy kinek a kölyke vagyok és inkább tőlem tudja meg Alec, mint mástól. ~Én meg majd igyekszem nem ősz tincseket előcsalni vagy fejfájást okozni neked…~ fordulok felé valami mosolyszerű grimasszal az arcomon, de inkább tűnhet hülye vicsorgásnak. Emberként tény, hogy könnyebb kifejezni az ilyen fajta érzéseket, de szerintem így is érti, hogy mire gondolhatok. Nem vagyok ártatlan angyal, de sose akartam az lenni. Ő pedig ezt pontosan tudja. Nem állt szándékomban tágítani a kérdésemtől, de még se volt kötelező választ adnia, s ezt szerintem tökéletesen érezhette. Kíváncsi voltam, de ez szerintem nem akkora bűn. Fontos volt számomra, így érthető, hogy tudni szerettem volna arról vagy azokról a személyekről, akik idevonzották őt. Kicsit jobban felé fordultam, s néha kicsit odafúrtam a fejemet is, de türelmesen vártam. Ha esetleg nem kaptam volna választ, akkor nem firtattam volna tovább, viszont amikor elkezdett beszélni, akkor kicsit felkaptam a fejemet és még az se zavart, hogy kicsit meglökött, miközben ő pozíciót váltott. Néha kicsit oldalra is döntöttem a fejemet és úgy hallgattam azt, amit mondott vagyis a gondolatait, amiket felém küldött. ~ De azóta megbántad és csak ez számít. ~ „szólalok” meg egy kisebb hallgatás után, mert tény, hogy Alec nem egyszerű eset, de szerintem egyik farkas se az. Csak néhányan kicsit szelídebbek. Pár pillanatig újra habozok, de végül újra megszólalok, miközben őt fürkészem. ~ Szereted még mindig őt? ~ Nem hiszem, hogy csak barátság lett volna köztük, vagy legalábbis a szavai alapján nem arra tudok következtetni. Kíváncsian fürkészem őt, bár lehet nem kapok választ rá, de attól még egy próbát megért. Amikor pedig talpra szökken, majd amikor a homlokunk összeér, akkor kicsit még inkább odafúrom magamat. Jó a közelében lenni, mert sikerült kicsit megnyugtatni a tomboló vihart, illetve mellette minden könnyednek tűnik, még ha nem is az. Amikor befejezi a monológját, akkor sietve pattanok fel én is, majd picit oldalra billentem a fejemet. ~Ohh, eddig nem érezted a törődést vagy azt, hogy különleges vagy? ~ küldtem felé a szavakat játékosan, majd picit meglöktem őt. ~Mindig is másabb voltál, mint a többi hím. Amúgy meg sose futottam utánad, melletted vagy érted futottam. Van különbség azért…~ s fejemet belefúrtam a bundájába, amolyan ölelés, szeretet jeleként. ~Senki se lesz olyan, mint te számomra~ pillantottam rá komolyan, majd hamarosan el is indultam én is a messzesége. Mellette sétáltam vagy éppen futottam, nem különösebben érdekelt a tempó, s egy darabig még a csönd se zavart, de végül megtörtem azt. ~Ha egyszer úgy adódna, hogy többé nem jönnék vissza, akkor melyik lenne jobb, ha szólnék „előre” vagy csak eltűnnék? ~ Fura kérdés, de tényleg tudni szeretném. Nem akarok elmenni, de már megfordult a fejemben és ez pedig nem Rhyd hibája. Ő semmi rosszat se tett. Viszont most talán amiatt is érdekel ez a dolog, mert mind a ketten „letelepedtünk”, de régebben ez nem volt gond. Mind a ketten vándoroltunk, felfedeztük a világot, viszont most picit másabb a helyzet.
Kizárt. Már, hogy benő a fejem lágya. Szerintem anyám jó párszor fejre ejthetett, vagy franc tudja. De igazából, nem is akarom, hogy bármi változzon. Legalábbis ilyen téren semmiképp. Annak pedig mindig is végtelenül örültem, hogy ő is hasonló ilyen szempontból, mint én. Talán ezért is találtunk egymásra, talán ezért is ment olyan könnyen az első perctől kezdve. ~ Nem okozol. Bármit is csinálsz, még ha nincs is mindig az ínyemre, én melletted állok. ~ kevés olyan ember van, akit feltétel nélkül a bizalmunkba, vagy épp a szívünkbe fogadunk. Ő ilyen a számomra, azon kevesek közül, akikről még ezt elmondhatom. Tényleg nem számított mit tesz, vagy mit nem. Ameddig kára nem, öröme annál inkább származik belőle. Többek között ezért is válaszoltam a feltett kérdésre, még úgy is, hogy a legkevésbé sem volt hozzá kedvem. Nem szeretek alapból sem ilyen dolgokról beszélni, lelkizni meg pláne nem. Részemről lerendezem az ilyesmit egymagam. Aztán vagy így, vagy úgy... de lesz valami. ~ Meg. ~ tény, ez nagyon tény. ~ Nem mintha sokat számítana. A dolgon ez még nem változtat. ~ megvontam volna a vállam, ha tudtam volna... helyette maradt a hanyag fújtatás, és erős mancsom önkéntes dobbantása. Az újabb kérdés mégis akaratlan gócot növesztett a torkomba. Már-már fojtott, ahogy ereimben a vér is dermedésnek kezdett. mit kéne erre válaszolni? Amikor még magamnak se vallanám be... ~ Szerettem. Azt hiszem. ~ elfordítottam a tekintetem róla. Az államat a földre pihentetve fürkésztem a bokrok alatt megbúvó fűszálak játékát. ~ Ah. Nem tudom, cica. Lehet. ~ adtam végül választ, mégis kétest. Még magamnak is. Nem akarom szeretni, annyi idő eltelt. Mégsem tudok ellent mondani a késztetésnek, mikor úgy érzem: látnom kell. Közhely, kétség... önvalóból való megsemmisülés. Minden, ilyenkor mindent érzek. Nem tudnám a sok ezer, kuszaság közül kicsípni ezt az egyet. Ez az egyetlen egy: tényt. Közben talpra szökkentem, fejemmel finoman bökve meg az övét. Nem akarok, és nem is tudok lelkizni, tényleg. Sosem voltam ilyen téren a szavak embere... Talán hátrány. Talán nem. Nem is érdekel. Már indulnék; fejembe felszökő hangja mégis torpanásra int. Testem vonala mentén pillantottam vissza rá, majd irányosan faroltam be magam mögé. Felé fordultam. Még a lökés sem érdekelt, egyszerűen annyira jól estek a szavai, hogy a világ is megszűnt egy pillanatra. Még a levegővételem is kihagyott egy billentyűt. Ahogy a bundámba fúrta a fejét, ösztönösen döntöttem hozzá a homlokom; mindegy volt, hogy hol érem. Csak érjem el, csak viszonozzam a gesztust. Mégis, reakcióm eleinte elcsapta az érzelmes megnyilvánulást. Amúgy sem kenyerem... Prim mellett mégis sikerül néha megvillantanom ezt az oldalamat is. ~ Nem vagyok különleges. Te is tudod. Barom annál inkább. ~ indultam meg vele, mellette, néhány percig lassú galoppban hagyva magunk mögött az elhullott tetemet. ~ De én is... a világ végéig is elfutnék érted. Mindig ott leszek neked, ahol kellek. ~ nem tudom úgy kifejezni, mint ő. De mindenképp azt akartam érzékeltetni vele, hogy számomra se lesz soha senki olyan, mint ő. Ő több, mint egy barát, több, mint egy villanó szerelem, ami elhamvad az idővel. Nem vagyok képes definiálni. Talán a lelki társam... Talán ez áll hozzá a legközelebb. Aztán futásnak eredtem, egyenlőre nem akartam folytatni a túláradó érzelemkitörést. Még megnyílnék, még több lennék, mint aminek lát. Kibújnék abból a mocskos kis zacsiból, amibe nagyon komótosan bezártam magam. Habár... azt hiszem, tőle nem sajnálnék némi belátást, abba a zacskóba. Jó pár percet futottunk, élveztem az arcomba csapódó szél erejét, ahogy a bundámba mart. Életveszélyesen szeltük az erdőt, mint két árny, sötét hurrikán a fák alatt. Egészen addig, míg végül lassulni nem kezdtünk... a tempó enyhült, a felszabaduló adrenalin pedig érezhetően kicsent belőlem némi energiát. Jól esett. Csak akkor pillantottam Primre, mikor megtörni kívánta a csendet. Le is fékeztem; megálltam. Hezitálón toporogva a talajon. Na, nem a kérdés miatt... Sokkal inkább azért, mert nem tudtam hova tenni a kérdést. ~ Sose tűnj el. De ha mégis... ~ léptem oda hozzá ~ Sose felejts el megkeresni, ha szükséged van rám, vagy csak egy társra, aki elkél a sötétben. ~ nyeltem egyet, ezzel együtt pedig puhán ejtettem le magam a földre. ~ El akarsz menni? ~ döntöttem oldalra a fejem, a füleim ide-oda ficegtek. Tudni akartam, hogy miért tette fel a kérdést...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
~Köszönöm és ez fordítva is igaz…~ küldtem felé eme egy szót szeretettel átitatva, hiszen jó érzés volt tudni azt, hogy egy ember, vagyis farkas mindig mellettem fog állni. Nem szerettem volna elveszíteni őt, mert fontossá vált az elmúlt évek alatt. Hasonlítottunk egymásra és ennek köszönhetően talán még inkább megértettük a másikat szavak nélkül. Képesek voltunk egymás hülyeségeit elfogadni, támogatni benne a másikat, ha öröme származott belőle, de ugyanakkor óvtuk egymást a bajtól, ha egy helyen tartózkodtunk, ha meg egymástól kicsit távol, akkor se számított, mert ott teremtünk a másik mellett, amint tudtunk… Tisztában voltam azzal, hogy nem olyan típus, aki csak úgy beszél ilyenekről, de azért egy próbát megért és szerencsére sikerrel is jártam, mert választ kaptam. ~ Hidd el, hogy többet számít, mint gondolnád. Mindent valahol el kell kezdeni és egy megbánás tökéletes kezdőlépés. ~ a szavaimat komolyan gondoltam, hiszen egy dolgot már megtanultam, hogy megbánni és bocsánatot kérni nem éppen könnyű dolog, de ha őszintén gondolja az ember, akkor mennyei érzés az, amikor a másik fél megbocsájt. S hiába tűnik jelentéktelennek ez a dolog, mert többet ér minden szónál, vagy tettnél, vagy legalábbis a legtöbbnél. A jelek szerint lehet, hogy inkább csöndben kellett volna maradnom és nem kellett volna rákérdeznem a dologra, de már nem tudom visszaforgatni az idő kerekét és semmisé tenni. Így inkább türelmesen várok a válaszára, miközben őt fürkészem és néha picit oldalra billentem a fejemet. A válaszát hallva biztosan feljebb szaladt volna a szemöldököm, de helyette inkább csak a mancsommal „dobbantattam”, zavartam meg kicsit a földet a közelében. Majd egy pici morgás hagyta el a számat, ami inkább sóhajnak indult, de hát farkasként nem olyan könnyű ezeknek a dolgoknak hangot adni, vagy kifejezni. ~Nálad a lehet felér egy igennel, vagyis legtöbb esetben tuti. ~ s még az se érdekelt, hogy már felpattant. Nem bírtam megállni, hogy ne mondjak semmit se a hallottakra. Tisztában vagyok azzal, hogy meg kellene tanulnom lakatott tenni a „számra”, de ez nem olyan egyszerű ennyi évtized után. Amikor a fejével megbökte az enyémet, akkor viszonoztam a dolgot, majd egy aprót „bólintottam”, hogy vettem az adást és nem fogom tovább faggatni őt. Nem olyannak ismertem, aki csak úgy beszél az érzéseiről, de szerintem nekem egész sokat elárult már az évek alatt és ennek örültem. Majd hamarosan elindult, miközben én tovább jártattam a számat, vagyis az elmémet és ostromoltam őt a szavakkal, de nem hiszem, hogy sok újdonságot mondtam volna neki. Viszont jó érzés volt látni azt, hogy a szavaimmal képes voltam megállítani őt, így még bátrabban mondtam tovább, majd pedig vártam kicsit. Ezek után pedig újra odafúrtam magamat, ő pedig hozzám. S egy pillanatra elhittem azt, hogy a világ megszűnt, s csak ketten maradtunk. S még az se érdekelt, hogy ő nem volt a szavak, vagy az érzelmes tettek emberre, mert ebben a pillanatban sikerült kicsit azért megvillantania azt a felét is. ~Akkor te vagy az én különleges barmom! ~ szólaltam meg játékosan, legszívesebben kuncogtam is volna mellé, de helyette újra egy morgás jött ki, csak kicsit másabb hangnemben, mint amúgy szokott. ~Amúgy meg, ha te az vagy, akkor én is.~ mert tényleg sok mindenben hasonlítottunk, majd lassan elindultam volna, de a szavai visszatartottak. Újra felé fordultam. ~Tudom Alec és sose fogom tudni igazán meghálálni azt, hogy mindig mellettem voltál, amikor kellett. Köszönöm mindent!~ tényleg hálás voltam azért, hogy mindig megjelent és megmentette a seggemet, vagy csak egyszerűen mellettem maradt, amíg kellett. Azt is mondhatnám, hogy egy fura és megfoghatatlan kapocs kötött minket össze, de nem is akartam megfejteni, hogy mi lehet eme kapocs, mert csak az számított, hogy egy biztos pont mindig is volt és lesz is az életemben, még pedig ő. Hamarosan pedig futottunk, a szellő a bundákba kapott. Olyanok voltunk, mint egy elmosódó árny. De nem érdekelt se a tempó, se a zaj. Egyszerűen csak jó érzés volt futni, de egy idő után eszembe jutott az is, hogy mi elől akartam újra elfutni. Egyszerűen csak tovább akartam állni, de még se ment. Maradtam, mert maradnom kell és maradni szeretnék. S egészen addig nem is volt baj, amíg meg nem szólaltam, amíg újra meg nem kívántam törni a csendet. Tudtam, hogy benne bízhatok és valakivel muszáj volt beszélnem erről, még ha nem is nyíltan, hanem kérdésbe bújtatva azt, amit majdnem megtettem, viszont egy pillanatra se kételkedtem abban, hogy ő érteni fogja, hogy ez nem csak egy kérdés. Amikor megállt, akkor én is lassítottam, majd pár lépéssel mögötte álltam meg. Álltam a pillantását. Szavai jól estek, de ugyanakkor fájt is kicsit legbelül, mert tudtam jól, ha lelépnék, akkor neki is és másoknak is fájna, s azt hiszem egyedül ez tartott itt, meg az, hogy nem szerettem volna újra elszúrni. Amikor ledobta magát a földre, akkor én is közelítettem felé, majd a messzeségbe bámultam, de végül követtem a példáját és ha engedte, akkor a fejemet ráhajtottam. ~El akartam, majdnem elsétáltam. Egyszer jó pár napja, majd pedig most, mielőtt beléd botlottam…~ kezdtem bele a dologba, majd hirtelen újra talpon voltam és a közelben lévő víz hang felé sétáltam és leheveredtem a vízforrás mellé és figyeltem saját magamat a víz tükrében.~Újra futni akartam, menekülni, de még se ment. Úgy éreztem, hogy maradnom kell és még több dolgot nem szúrhatok el.~ nem akartam letámadni vele, ha akarta meghallotta, ha nem, akkor egyszerűen el is engedhette a füle mellett, de muszáj volt kiadnom magamból. ~ Sajnálom, felejtsd el…~ szólaltam meg sietve, mert tényleg jobb, ha elfelejti, majd az orrommal megérintettem a vízfelszínét és hagytam, hogy rövid időre elmossa a tükörképemet…
Nem akarom, hogy felérje egy igennel. Maradjon csak lehet, és ha úgy van, legyen kedves és múljon is el a picsába! Sosem voltam reménykedő, vagy épp ezen marhaságok kergetője. Inkább a tények, az érvek, és a valóság, amit kultiválok. Mindenesetre egy idétlen vakkantásféle ami járt a szavaiért, miközben a bundámat is megráztam. Nem akarok most ezen gondolkodni, vagy elmerülni bármiféle kimenetelben, lehetőségben. Még csak az sem érdekel, hogy jár e a megbánásomért megbocsájtás. Lesz ahogy lennie kell. Én pedig vagy így, vagy úgy... de járni fogom az utamat, ahogyan eddig is. Egyébként is, sokkal jobban lekötött az, hogy Primmel tölthettem az időt. Ő bújt, én pedig továbbra is hozzásimítottam a fejemet, arcomat... épp amivel értem őt. ~ Nemes cím, sose dobnám el! ~ és valóban. Már attól jobbnak, és többnek érzem magam, hogy számára különleges vagyok. Pláne azért, mert nekem is ő. Nem kellenek közhelyek, körjátékok, unos-untalan szájtépés. Én érzem őt, és bíztam benne, hogy ő is engem. Más nem számított. ~ Ne már! Te nem vagy barom. ~ csíptem rá fogaimmal a bundájára, persze csak finoman. ~ De különleges mindenképp! ~ nem tudom miért gondolkozik így magáról, talán csak elfogultság, vagy önbizalomhiány... de biztos vagyok benne, hogy ő nem barom. Még csak fele annyira sem, mint én. ~ Ne viccelj, kislány. Főleg te vagy mellettem, nem pedig fordítva. ~ tekintve, hogy én heti szinten csinálok magamnak valami marha nagy faszságot, amiből aztán ki kell kaparni. Jó, jobbára megoldom magam, de van, hogy még nekem is segítségre van szükségem. Ilyenkor pedig őt hívom. Ki mást hívnék? Josh-t? Ott röhögne rajtam órákig. Ő más... Más, mint Prim. Ezek alapján nem is néztem jó szemmel azt, amit kérdezett, még akkor sem, ha tisztában voltam vele, hogy farkasok vagyunk... megyünk amerre épp úgy érezzük, hogy tartunk. Ez nála és nálam is mindig így volt. Mégis torkomra szorult a góc, ahogy elkezdett mesélni, milyen tervei voltak. Felegyenesedtem, hagytam őt arrébb sétálni, a folyó pereméig. Lassú, tompa léptekben indultam meg utána, odaérve a fejemmel bökve meg a válla tövét. ~ Nem felejtem el. ~ nem heveredtem le mellé, csupán leültem, mancsaimmal meglapogatva a fagyos talajt. ~ Mi elől akartál futni? Valami bánt? ~ hiszen eddig nem úgy tűnt. Azt hittem most jó neki, az új farkasa meg minden... most mégis fejbe vágott ezzel a mondattal. ~ Prim, tudok segíteni? ~ ezúttal már lehasaltam mellé, orrommal párhuzamosan nyúlva el az övé mellett.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A reakcióját látva eléggé hamar elengedtem a dolgot. Egy dolgot már megtanultam, hogy a hímnek felismerni azt, ha valaki igazán fontos nekik az nem mindig oly egyszerű, mint egy nősténynek, vagy mint egy közeli ismerősnek. Nem akartam se bosszantani őt, se nyaggatni ezzel, mert a végén esetleg felpattanna és hátat fordítana nekem. Ahhoz pedig túlzottan is jól érzem magam a közelében és most mindennél jobban szükségem van a társaságára, s a jó kedvre, amit a közelében érzek. Lehet, hogy emiatt kicsit önző vagyok, de minden teremtmény az valamilyen szinten. Nem gondoltam volna azt, hogy találkozni fogok vele ma, de örültem, hogy így alakult a dolog. Még néha a sors fura játéka is elsülhet jól. S most határozottan jól sült el ez a véletlen találkozás. ~Ezt örömmel hallom. ~ tényleg örültem annak, hogy nem vette sértésnek, de néha vannak olyan dolgok, amiket szavakkal nem lehet kifejezni, ilyen volt a mi kapcsolatunk is. Éreztük mind a ketten azt, hogy mennyire vagyunk fontosak a másiknak, ahogyan azt is, hogy mindig számíthatunk a másikra. S ez számomra mindennél többet jelentett, hiszen mellette mindig úgy éreztem, hogy semmi baj se érhet, mellette minden csak jó és szép lehet. Megráztam magam, amikor játékosan bundámba csípet és felpillantottam rá hitetlenkedő szempárral. ~ Nem fair a kisebbet „bántani.” Talán csak egy hangyányit, vagy csak túl elvakult vagy velem szemben. ~ s ha emberi alakban lettem volna, akkor most tuti még nyelvet is nyújtok rá, de helyette inkább csak kicsit meglöktem őt játékosan. ~ Örülök, hogy így gondolod. ~s picit újra odafúrtam magamat, de az egész csak pár másodpercig tartott. ~ Ez csak azért van, mert az én megmentésemre többen sietnek, mint a tiédre. Tudod a női praktikák. ~ húzom tovább az agyát, mert tény, hogy sokkal több férfi kell egy nő segítségére, mint fordítva, de soha se hívnék más segítségül, mint őt. Benne bízok teljes mértékig, s tudom, ha az életemet bíznám rá, akkor az is jó helyen lenne. Hamarosan pedig kicsit másabb vizekre evezünk. Én is távolabb sétálok és figyelem a közeli vízben a tükörképemet, majd egyszerűbb orrommal megzavarom a felszínét így az is tova illan. Tényleg egész kis helyes lett az új kölyköm. Hallom a lépteit, de nem mozdulok meg, még akkor se, amikor a fejével kicsit megbökdös. ~Pedig jobb lenne. Ostobaság volt felhozni. ~ de úgy éreztem, hogy neki elmondhatom. Fura volt hosszabb ideig egy helyen lenni és túl sok minden történt. Túl sok minden kavargott a fejemben, én pedig ilyenkor általában mindig leléptem mindenhonnan, ehhez elég jól értettem. ~ Nem tudom, talán csak úgy, mert már megszoktam azt, hogy úgy igazán sehova se tartozom. Meg talán picit gyáva is voltam. ~ válaszolok neki egy kisebb habozás után, majd felemelem a fejemet és őt figyelem. A mancsaimmal megtalálom őt, de csak gyengéden. ~Ígérd meg, hogy bármi is történik, te akkor is mellettem leszel.~ nem akarom sose elveszíteni őt. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben eddig és mindig is az lesz, legfeljebb most egyre több személy fog hasonló „címet” kapni, mert tudom, hogy Rhydianra is számíthatok, de Alec másabb. ~Volt még mára terved, vagy csak a bendődet akartad jól lakatni? Karácsonykor itt leszel?~ szegeztem neki két kérdést is, mert jobbnak láttam inkább másról beszélni. Nem akartam semmire se gondolni, csak a jelenre, rá és a jövőre, nem pedig a múltban elkövetet ostoba lépésekre.
Nem tett boldoggá az, amit hallottam. Nagyon nem. De megdorgálni nem fogom. A múltkor már így is eléggé kiakadtam a farkasára, azt kéne még, hogy azon nyavajogjak, hogy jaj de miért kérdezte!? Egyébként sem vagyok egy rinyálos szuka, szóval jobb, ha hagyom hagy mondja. Aztán valahol úgyis kikötünk. ~ Nem volt ostobaság. ~ sarkítom le az a megannyi gondolatot ami a fejemben cikázik. Nem akarom bántani. Őt nem. Semmiképp! Pláne úgy, hogy saját zavarodottságának legmélyén üldögél, ezt tisztán érzem. Akár bevallja nekem, vagy magának... akár nem. ~ Mindig van hova tartoznod. Lehet nem egy Hilton, de én mindig itt leszek. ~ ezzel válaszolva meg ígéretre kérő szavait. De nyomatékosítok, nyugtatón. Tudom, hogy jól esik. Ahogy azt is, hogy néha nekem is le kell dobnom a mókás bundám, és felnőttként reagálnom. ~ Ígérem, Prim. Csak hívnod kell. ~ tolom a képemet az övébe, homlokommal az övét érintve, röviden. Nem akarom, hogy egyedül érezze magát, vagy gyávának... elesettnek. Ez nem ő. Legalábbis nem volt rá jellemző. Persze megeshet, csak én kaptam belőle mást, egy falatot csak abból, aki ő. Ez több. Sokkal több. És talán fogalma sincs róla mennyire boldog vagyok attól, amit most ad magából. Ellépek végül, újabb szavaira kissé oldalra döntött fejjel pislogva rá. ~ Csak vadászni jöttem. Még van dolgom, sajnos. ~ nem is kevés, ami azt illeti. ~ Ezt pedig nem tudom. A közelben leszek, de lehet egy várossal arrébb. ~ ez még sok mindentől függ, és egyelőre még azt se tudom hogy holnapra mit tervez nekem a sors. ~ Gyere... menjünk haza. ~ azzal, ha nincs ellenvetése elindulok, mellette. És addig nem is hagyom el, míg az utunk nem kényszerül ketté válni...
Az első olyan hosszú hétvégén, ami két éjszakát is magába foglalt, és egyikünk sem dolgozott, lett a tökéletes arra, hogy megejtsük a korábban beszélt kempingezést Lorral. Sajnos nem az együtt töltött éber éjszakát követő első péntek-szombat-vasárnap lett – amiben jó részben én vagyok a hibás, mert vagy hétvégére osztottak be, vagy kaptam hétvégi és soron kívüli behívást –, de azt hiszem a lényeg az, hogy végre sikerült magunkat szabaddá tenni. A magam részéről még a telefont is kikapcsoltam és szóltam és az őrsön is jeleztem, hogy konkrétan elérhetetlen leszek – megelőzve azt, hogy esetleg megint berángassanak –, mert ezt a pár napot tényleg szeretném, ha magunkra tudnánk fordítani, teljes mértékben. Rengeteg pillecukorral és más egyéb élelmiszerrel, a sátorral, hálózsákokkal és takarókkal, zseblámpával és minden olyan táborozáshoz szükséges kellékkel felszerelkezve, ami kellhet, ülök be a kocsiba és indítom be a motort, amíg a nejemet várom, hogy ő is bepattanjon mellém. Egy darabon kocsival megyünk, aztán majd gyalog, hátizsákkal felszerelkezve, ahogy azt kell, ha már nomád módról volt szó, hogy abban fogjuk végig nyomni. - Elraktad a konzerveket? És a serpenyőt? – fordulok a nejem felé, és bár én ellennék nyers húson is – köszönhetően a bennem élő bestiának –, Lor egészen biztosan nem, arról nem is beszélve, hogy a farkasénemről nem is tud. A látszat kedvéért így nekem is fontos az ehető étel és minden, ami az elkövetkezendő három nap túléléséhez kellhet. - Meg a plusz takarót? – kérdezek még rá erre, miközben kikanyarodunk a hegyekbe felvezető útra. - Elvileg nem lesz eső a napokban, szóval, ha nagy szerencsénk van, akkor jó időnk lesz végig. – pillantok ki a szélvédőn akaratlanul is a tiszta eget leellenőrizve. Bár nem mondom, a szakadó esőnek is meglenne a maga bája, főleg, hogy akkor nem kellene kimozdulnunk a sátorból… aminek nem lennék ellene igazság szerint…
Attól a perctől kezdve vártam már ezt a hétvégét, hogy Logan feldobta az ötletet, menjünk el valamerre egy hétvégére, csakhogy aztán mindig közbejött valami. Hol őt hívták be, vagy kapott egy plusz műszakot hétévégére, hol én nem tudtam elcserélni a vasárnapomat, vagy sóztak rám egy nemvárt műszakot. Száz szónak is egy a vége, végre elérkezett az a pillanat, amikor az indulásig egyikünk telefonja sem csörrent meg, senki nem kapott extra műszakot. Ahogyan Logan, úgy én is közöltem odabent, ne is keressenek, nem leszek elérhető, ez a hétvége a kettőnkké, nem hagyom egyik kollégámnak se, hogy belerondítson. A túrazsákom már a kocsiban, egy nagyobbacska szatyorba/zsákba pakolom még be azokat a holmikat, amik utolsó pillanatban jutottak eszünkbe és amíg Logan a kocsit indítja, addig én bezárom a lakást, hogy aztán a kezemben tartott pakkot dobjam be a csomagtartóba, majd beüljek az anyósülésre a férjem mellé. - Igen, konzervek és a serpenyő is a szatyorban - emlékszem, a konzerveket még tegnap este összepakoltam, a serpenyőt pedig az előbb dobtam a zsákba. - Két plusz takarót is belesuvasztottam a zsákomba, ártani nem árthat - mert habár jó időt mondanak a hétvégére, az éjszakák nagyon le tudnak hűlni, pláne az erdőben, úgyhogy jobb elővigyázatosnak lenni, inkább cipeljük feleslegesen, minthogy aztán fázzunk. - Az esőnek is megvan a maga varázsa, de remélem én is, hogy inkább jó időben lesz részünk - nem mondom, hogy szomorkodnék, ha esősre váltana az időjárás, de inkább kirándulnék, meg fürdenék a patakban, még ha hideg is a vize. - Egek, tiszta lázban égek! - adok hangot lelkesedésemnek, amikor már a hegyekbe vezető úton kacskaringózunk. - Azt sem tudom, mikor csináltunk ilyet utoljára! A sátorállítás, a tűzifakeresés, a tűzgyújtás, az esti összebújások, mhmm - már előre elképzelem és valami fantasztikus! Tényleg elképesztő, hogy hamarosan sor is fog rá kerülni, rég volt ilyen kalandban részünk. A kocsiban is csak csacsogok, mindig ezt csinálom, ha lelkes és izgatott vagyok.
- Azt nem oda kellene tenni? - mutatok arra a pontra, ahová szerintem illene az a tartórúd. - Hihetetlen, hogy megint meggyűlik a bajunk ezzel a sátorral! - sóhajtva simítok hátra egy arcomba hullott göndör tincset. - Lehet jobban járnánk, ha nem szólnék bele és rád bíznám? - zavart mosollyal tekintek a férjemre, mert lehet már állna a sátor, ha az elején nem szólok bele. - Mit szólnál hozzá, ha összedobnám a tüzet, te pedig addig összevarázsolod a sátrat? Vagy kell a segítség? - érdeklődöm, mert ha szükséges a plusz két kéz, akkor maradok, de egyébiránt lehet jobban jár, ha nem kontárkodok bele a munkájába.
Egy-egy bólintással fogadom az információkat, amelyekben megerősíti, hogy mindent el lett pakolva, amikre rákérdeztem, mi több, takaróból plusz egy is van még. Az is inkább őmiatta fontos, mert én nem fázom, köszönhetően a bennem élő bestiának. Lazán hátradőlve figyelek a nejem szavaira, ahogy a kényelmesen fogom a kormánykereket és kanyargok az utat követve, fel a hegyek közé. Kaján vigyorral a képemen sandítok oldalra és a szemöldökeim is megemelkednek enyhén az estét illető megjegyzésével kapcsolatban. - Valld be asszony, az összebújást várod. – nevetem el magam, ahogy kicsit pimaszkodom vele. - Én is azt várom. – jelentem be nagy komolyan, hogy aztán az álkomolyságomat elmossa egy újabb nevetés, ahogy rákanyarodok a szerpentines útra, aminek a végén hagyjuk a kocsit az elkövetkezendő pár napban.
A táskákkal és szatyrokkal felszerelkezve folytatjuk az utunkat be a fák közé, hogy megkeressük a táborozáshoz tökéletes helyet. Most a pajzsomat is lejjebb eresztem a megszokottnál, hogy időben tudjak mindenről, amiről tudnom kell – bármi megtörténhet ugyebár –, továbbá nyugodt szívvel bízom a farkasom hallásában és szaglásában, ami segítségünkre lesz. Nem szeretnék természetben élő társaimba sem futni, főleg, hogy tudom Lor miként is érez a farkasokkal szemben. És mi tagadás, medve társaságra sem vágyom… Megtalálva a tökéletes helyet, leteszem a hátizsákot és a kezemben hozott cuccokat, hogy a sátorállításnak essek neki nagy elánnal. Éppen két tartórudat illesztek a helyére, amikor Lor megszólal. - Mindjárt ki fog derülni. – a válasz közben tovább ügyködöm a dolgon. - Legutóbb is megállapítottuk, hogy lecseréljük és azóta sem csináltuk… olyan ez a sátor, mint egy rossz nagybácsi, akitől nem lehet megszabadulni. – villantok egy vigyort a nejemre, miközben igyekszem egy másik tartórudat is a helyére varázsolni, hogy végre felálljon az egésznek a váza és el lehessen kikötözgetni ott, ahol kell a zsinórokat. - Nem zavar, hogy beleszólsz, úgyis úgy csinálom, ahogy akarom. – szemtelenkedek, de csak szeretetből ugratósan, ami a hangsúlyomban is benne van, viszont a biztonság kedvéért felkészülök arra, hogy esetleg felém repül a serpenyő… rosszabb esetben az egyik konzerv. - Nem-nem, megoldom és jó ötlet a tűzrakást kivitelezni. – bocsánatkérőn pislogok hátra, amíg befejezem a sátorállításból, ami még hátravan. Amúgy tényleg egy ősi darab már ez, és nagyon-nagyon ráférne, hogy lecseréljük egy újabbra. - Utána kiránduljunk vagy inkább pancsoljunk? Van nem messze egy forrás, ott nyugisan lehet lubickolni. – felemelem a karom, hogy a pólóm ujjába dörgöljem a képem és nagyjából az irányt is mutatom, hogy merre is van az a hely, amire gondoltam. Azon meg nem izgatom magam, hogy a tudtára hozom, nem ismeretlen a terep a számomra, hiszen szoktunk kirándulni járni együtt is. Én pedig minden teliholdkor kötelező jelleggel...
- Ó jajj - emelem a szám elé a kezemet, mintha tényleg olyan nagy baj történt volna. - Most lebuktam, egek, mi lesz? - játszok rá továbbra is a dologra, hogy aztán én is elnevessem magamat. - Hát azt egyből gondoltam! - forgatom meg a szemeimet, a hangomban megbújó nevetős él azonban minden ellenérzést, vagy elítélést kivesz a hangomból. Sejtem ám, hogy nem gondolja komolyan, éppen olyan bohókásság ez is, mint az összes többi tőlünk megszokott.
- Tökéletes megfogalmazás! Még mázli, hogy nekünk csak ez az egy nagybácsink van - csóválom meg a fejemet. Mondjuk a másoktól hallottak alapján az anyósokkal rosszabb lenne, de pech, sajnos nekünk az sincsen.. Régóta feldolgoztam már a történteket, hogy ne kerítsen hatalmába a szüleim hiánya, szóval most is képes vagyok mosolyogva megosztani vele a szavaimat. - Most viszont fogadjuk meg, hogy amint hazaérünk, beszerzünk egy újat! Bár.. az igazat megvallva azon kívül, hogy nehéz felállítani, semmi baj nincsen vele - tártam szét a kezeimet, nem ázik be, nem omlott még egyszer se ránk - csak amikor legelőször rosszul raktuk össze -, szóval mindent összevetve tökéletesen szuperál. - Héééj! Egyetlen szerencséd, hogy nincs a kezem ügyében sem konzerv, sem serpenyő! - továbbra is nevetős a hangom, akkor sem vágnám hozzá egyiket sem, ha nálam lennének. - Csak aztán nehogy véletlenül megbotoljak az egyik tartórúdban! - öltök rá nyelvet, ha éppen felém néz. Nem rúgnám fel direktbe a sátrat sem egyébként, de ha ő is szemtelenkedik, hát én is hasonlóan teszek, ez már csak így megy közöttünk, a szeretet kifejezése ez is, nem bántó célból születnek a szavaink. - Okés, máris csinálom! - szerencsére elég sok tűzifának való akad a közvetlen közelben, úgyhogy talán pont egyszerre leszünk készen. Én gyűjtögetem és egy kupacba hordom őket, ő pedig a sátrat rakja addig. - Amondó vagyok, mossuk le az út porát, kirándulni pedig elmegyünk délután, vagy holnap. Mit szólsz? - dobom fel az ötletet, mert mindkettőhöz volna kedvem, de inkább pancsoljunk együtt egyet, a többi jöhet utána. - Fürdőruhában, vagy anélkül? - kacér pillantással nézek Logan felé, pimasz kis mosollyal szám sarkában. - Hoztál egyáltalán fürdő alsót? - komolytalankodom el a végét, mielőtt felkapnék egy újabb adag tűzifának való vastagabb ágat.
- Akkor itt a magyarázat arra, hogy miért nem cseréltük le, kettőnkre jut ez az egy nagybácsi. – vonom összébb és egyszerre feljebb is a szemöldökeimet, de nem a csodálkozás vagy a harag, esetleg értetlenség jeleként, hanem, mert rájövök, ez a vénség már tényleg családtag. Jó, nem, de attól még vicces akként aposztrofálni. - Megvan a maga trükkje, de nézd csak, már egészen jól kiismertem. – mutatok rá az egyik éppen elkészült részre. Osztom a véleményét egyébként, nem ázik be, elég tágas és nem szokása összeesni még esőben-szélben sem, szóval elég strapabíró egy darab. - Tudod, hogy szeretlek. – fordulok felé nagy szemeket meresztve és egy kisfiús mosolyt is mellékelve a szavaimhoz, hogy teljes legyen a hatás, meg persze önös érdekből is, hogy eztán se jusson eszébe megtalálni a konzerveket dobálózás céljából. - Azt kénytelen lennék könyörtelen csiklandozással megtorolni, szóval úgy vigyázz hová teszed a lábaidat, asszony. – játékosan helyezem kilátásba azt a csiklandozást, mert sosem tennék semmi ilyesmit, mármint, ha keresztül botlana az egyik tartórúdon, akkor is érte aggódnék inkább és nem a hülye a sátor miatt. - Köszi. – szólok hátra a vállam felett, de a tekintetem a sátorállításon marad, már tényleg csak a vége van hátra és készen is lesz. Amíg Lor összeszedi a gallyakat és ágakat, meg a köveket, amik a tüzet fogják majd közre, addig a tartó rudakat nyomom le a helyére és kötözöm hozzájuk a zsinegeket, végül pedig késznek ítélem ideiglenes lakóhelyünk a hétvégére. - Na, áll ez, mint hímszerszám a lakodalomban. – vigyorodok el, ahogy végignézek a művön. - Kell segítség? – fordulok a nejem felé, hogyha még a tűzrakással foglalatoskodik, akkor abba be tudjak segíteni. - Oké, akkor pancsolni megyünk és az „anélkül” verzióra szavazok, mert... – szemtelen vigyort eresztek meg felé, ahogy közelebb lépek és átkarolom a derekát, rávéve arra, hogy felém forduljon ezáltal. -...nem hoztam. – vallom meg bűnöm, de azt elhallgatom, hogy szándékosan hagytam ki a csomagból, majd pedig közelebb hajolok, hogy a fülébe súgjak. - És a te fürdőrucidat is kivettem az este a csomagból. – elhajolok tőle, hogy lássam a reakcióját aljas gaztettemet hallva. Tudom-tudom, nem volt szép dolog, vállalom a tettem következményét…
- Kicsit zsémbes, kicsit nehezen találni fogást rajta, de attól még hálás és igazán jól bírja a strapát. Máris nem akarom lecserélni - nevetek fel röviden, mert igazándiból azt leszámítva, hogy kicsit bajos összerakni, minden igényünket messzemenőkig kielégíti. - Lassan már csukott szemmel is menni fog - mosolyodom el, mert tényleg egyre jobban és jobban megy neki, azt meg kell hagyni. - Mertél volna mást mondani - öltök rá nyelvet, ál-durcizással karöltve. Ennyivel nyilván nem fog kihozni a béketűrésemből és ilyen kis semmiségeken amúgy sem fogok megsértődni. Azt meg tudom, hogy szeret, de mindig jól esik hallani. - Atyaég, micsoda fenyegetések! - vágok riadt képet, de sokáig nem bírom, hamar megjelenik az a széles mosoly. Csikis vagyok, szóval elég kemény megtorlás lenne az olyasmi, de annyi baj legyen, eddig mindig jól végződtek a csikizéseink. Bár csak azért tuti nem rúgnám fel a sátrat, elég csúnya húzás lenne. Nekem sem kell sok a tűzhöz, valószínűleg más is sátrazott errefelé, mert elég szép köveket is hamar találok, amikkel körberakhatom a tüzünket, így nagyjából akkorra leszek én is kész, mire ő befejezi a sátrat. - Nem, kész is vagyok! - igazítom el az utolsó adag faágat, majd egyenesedek fel, hátradobva a hajamat az arcomból és úgy adva meg neki a választ a következő programpontot illetően. - Meeert..? - szalad feljebb szemöldököm, ahogyan pedig átkarolja a derekamat, mellkasára simítom tenyereimet, felemelve a fejem, hogy rá tudjak nézni. - Biztos véletlen felejtetted ki a csomagból, mi? - nézek rá, ám ahogyan folytatja, kénytelen vagyok felnevetni. - Borzalom, nem is tudom, miféle büntivel illessem gaztettedet - csóválom meg a fejem, összébb húzott szemekkel nézve rá, mint aki nagyon gondolkodik azon a büntetésen. - Táncot kérek. És egy fuvart a forrásig - döntöm enyhén oldalra a fejemet, miközben közlöm az ultimátumot. Nem engedek belőle. És nyilván nem bécsi keringőzni invitálom, hanem amolyan szemet gyönyörködtető táncot szeretnék, lent a patak partján.
- Na ugye! Mondom én, hogy nem kell másik. Kitartunk mellette, míg be nem ázik. Vagy szét nem szakad. Vagy meg nem eszi az idő vasfoga. Esetleg szomszéd kutyája… Tényleg, meséltem? Wallace-ék vesznek egy dobermannt, épp a minap mesélte, amikor füvet nyírtam. – na ez érdekes lesz majd, a kutyával kétlem, hogy jól kijönnénk. A bestia nem kifejezetten kedveli és tolerálja őket jól a legtöbb esetben. - Meghiszem azt. – vigyorodok el miközben még mindig a sátor felállításán dolgozom. A nyelvöltésén és az áldurcin megrázom a fejem, de a vigyorgás azért ott marad a képemen. - Még, hogy nem élek asszonyi terror alatt! Na tessék, ha mást merek mondani, a végén még kikapok, mi?! – nézek hátra megint a vállam felett, megjátszva az áldozatot – nyilván poénból –, mert igazság szerint jobb feleséget elképzelni sem tudnék. Lauren nem is sejti szerintem, hogy mennyire fantasztikus… - Bizony-bizony. – fűzöm tovább a játékosságot. Végre a sátor felállításának végére érek, akkor az első napirendi pontot le is tudtuk. Most már jöhet égzengés-földindulás, sátrunk már van, biztos, amit biztos. A karomba vonom és bevallom a fürdőruhákat kihagytam a csomagból, a magamét direkt, az övét meg utólag kilopva, mindenféle hátsószándékkal. Az orrom alatt még ott van egy kis bazsalygás, ahogy lepillantok rá és hamarosan egy mosollyá szélesedik, ahogy elneveti magát. - Büntivel? Mert könnyítettem a csomagon? Ehh, még ilyet... – álméltatlankodással rázom meg a fejem és eszemben sincs elereszteni őt. Egy darabig oldalra billentett fejjel figyelem őt és nem válaszolok azonnal a kiszabott büntetésre. Bizony-bizony kicsit bizonytalanságban tartom őt, de nem nyújtom túlságosan hosszúra az időt, pár elnyúlt másodperc után megkapja a reakciómat, de azt hiszem nem úgy, ahogyan esetleg számított (volna) rá. Hirtelen kapom fel a vállamra úgy, hogy a lábait fogom és tartom és elvileg előre hajoljon a hátam felé. Röviden megpaskolom a formás – és általam olyan nagyon imádott – hátsóját. - Értettem asszony, a fuvarról máris gondoskodom. Kényelmesen vagy, ugye?! – nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem ez a legkényelmesebb „utaztatás” módja, de eszemben sincs engedni vagy letenni őt. (Max akkor, ha nagyon ellenkezik.) - A táncra még visszatérünk. Na, ne tessen annyit ficánkolni, baleset-biztosítást nem kötöttünk. – komolytalankodok egy sort, ahogy a patak felé igyekszem a világ legszemrevalóbb kis puttyonyával.
- Komolyan? - csodálkoztam rá az elhangzott információra. - Nem gondoltam volna, hogy megpróbálkoznak egy kutyával, a szobanövények sem bírják sokáig náluk - osztottam meg vele ezt az egyértelmű információt, hiszen amikor legutóbb náluk voltunk, a saját szemünkkel láthattuk. - Erre csak annyit tudok mondani, hogy túl jól ismersz - forgattam meg a szemeimet, de a mosolyom nem lankadt továbbra sem. Poén volt az egész, sem ő, sem én nem vettük komolyan, nem lennék képes bántani őt és nem csak azért, mert ő farkas férfi. A fürdőruhás dologgal meglepett, bár az igazat megvallva számíthattam volna valami turpisságra, nem is ő lett volna, ha nem lép meg egy ilyesmit. Ha pedig őszinte akarok lenni, akkor nem is bántam annyira a dolgot. A férjem előtt nem voltam szégyenlős - hogy is lettem volna? - és itt, az erdő közepén nem hiszem, hogy bárki belénk futna és kilesne bennünket. - Bizony. Mert nem a fürdőruhával, hanem a sörrel kellett volna könnyítened - adtam a riposztot továbbra is széles, jókedvről árulkodó mosollyal. Én nem iszok sört, sőt, semmilyen alkoholt azóta, hogy próbálkozunk, bár hirtelenjében azt sem tudnám megmondani, tett-e sört a csomagba. Mindegy is, úgysem ez a lényeg, mert hirtelen kap fel, rövid sikkantásom némi visszhang után hal el a csendes erdőben. - Segítség, segítség, emberrabló! - püföltem a hátát, közel sem fájdalmat okozóan, csak a játék kedvéért, miként a szavaim sem voltak valódi kiáltások, nevetős él tarkította őket és a lábammal sem kapálóztam úgy, nehogy véletlenül fejbe rúgjam. - Nem éppen ilyen fuvarra gondoltam - fűzöm hozzá rövid nevetés után, ahogyan meghallom a kérdését és megindulunk a patak felé. - Hát ezért dupla táncot kérek! - nevetek fel újfent, bár igazság szerint egy ilyenért tényleg megérdemelném a repetát a dologból. - Arról meg majd tárgyalunk, hogy kiválhatod-e mással.. - bazsalyogtam az orrom alatt, ahogy végül könyökömmel támaszkodtam a hátára, másik kezem egyik ujjával pedig apró köröket rajzoltam a hátára. Mintha csak ez volna valami asztallap és teljesen természetes volna a helyzet.
Egyre inkább kezdett elegem lenni ebből a vadászatból, de leginkább talán az rémisztett meg, hogy magam sem tudtam mit akarok. Megtenni, amit az apám, vagyis az Alfa kér és szépen hazasétálni úgy, mint már megannyiszor megtettem, vagy nem. Utáltam azt is, hogy ezen a hideg vidéken kell lennünk már hetek óta, ahogyan azt is, hogy ismét egy omladozó házat találtak a srácok. Nem vágytam palotára, se luxusra, de azért jó érzés lett volna, ha nem lenne annyira szellős a ház, ahogyan normálisan lenne benne víz is. Sietve próbáltam minél távolabbra menekülni, miközben azon gondolkoztam, hogy miként keressem fel a hímet úgy, hogy más ne jelenjen meg egyből. Azt már tudtuk, hogy ebben a városban, ahogyan azt is, hogy egy idősebb nősténynél húzta meg magát, így óvatosan kellett játszanunk, mert nem akartam azt, hogy mások is életükkel fizessenek azért, amit el se követtek, vagy talán azt annyira nem bántam volna, ha a három idegesítő hím közül bármelyik is meghalt volna... A talpam alatt egyre hangosabban ropogott az avar, ahogyan egyre gyorsabban futottam, mintha csak az életem múlna rajta, míg végül úgy nem éreztem, hogy egy elég messzire jutottam. Egy kisebb farkas ordítás hagyta el az ajkaimat, ahogyan a földre rogytam, hiszen a hűség és a hűség megszegése egyszerre csábított, vagyis a parancs betartása és a parancs megszegése, hogy megöljek valakit. Ez a kettőség pedig egyre nagyobb lett bennem, ahogyan egyre inkább úgy éreztem, hogy közeleg a végsőnap. Nem akartam most erre gondolni, el akartam terelni a gondolataimat és elfeledni azt, hogy milyen idiótákkal vagyok körbevéve egésznap. Pillanatok alatt egy ruhakupac keletkezett mellettem, hogy utána farkassá változva rohanjak úgy, mint valami őrült. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideje rohangálhattam már, de volt egy olyan sejtésem, hogy pár óra még és a horizont alá fog bukni a nap, de ez se érdekelt. Figyeltem a tótükörképében a véres pofázmányomat, de ahogyan hirtelen elképzeltem, hogy nem állati vér, hanem az egyik barátom kölykének a vére színezi a pofázmányomat, úgy rázott ki a hideg is; sietve vetettem bele magam a vízbe, hogy lemossam magamról, közben újra visszaváltoztam emberi alakba. Meg se néztem, hogy a korábban itt hagyott ruhám megvannak-e, csak akkor tűnt fel, hogy lába kélt, amikor fel akartam ismét öltözni. Szerencsére a medált elejtette a tolvaj, így sietve csatoltam vissza a nyakéket a helyére, hogy utána újra visszamerültem a vízbe, míg azon voltam, hogy kitaláljam miként is keveredjek vissza a viskóba, amikor is léptekre lettem figyelmes. Nagyon reménykedtem, hogy nem pont egy szűz, nebántsvirágot fog erre felé sodorni az élet, hanem valaki olyat, aki még hasznomra is lehet… igen, valami ruhadarabbal… nem pedig azzal, hogy esetleg a feje fog vörösen világítani, ha netán besötétedéskor is itt lennénk. Türelmesen vártam, amikor viszont megláttam a férfit – ha nem volt fent a pajzsa, akkor pedig azt is tudtam, hogy farkas -, akkor direkt hangosan lubickoltam egyet, hogy magamra vonjam a tekintetét, mintha csak éppen egy sellőre bukkant volna, vagy talán egy szirénre, hiszen még egy igazán elbűvölő mosolyt is villantottam. Abból pedig amit látatni engedtem sejthette, hogy vagy nem viselek semmit se, vagy igazán kevés anyag lehet rajtam, így úgy éreztem, hogy szavak nélkül is biztosan nem fog távolabb sétálni, ha még se jött volna, akkor természetesen megszólaltam. - Tényleg itt hagynál egy bajba jutott nőt? Még akkor is, ha azt mondanám, hogy teljesíti három kívánságod? – csöppet se gondoltam komolyan, de ha már ennyire remek helyzetbe keveredtem, akkor miért ne, ha ezzel maradásra bírom őt. Nem tettem semmi esküt se, bár reménykedtem abban, hogy nem kell ilyet mondanom, mert a korábbi dolgoknak köszönhetően is maradt és a csendet inkább ő fogja megtörni.
Vadászatról tartottam éppen hazafelé, elég ígéretesnek tűnt a zsákmány, ami azt illeti. Ékes bizonyítéka a kezemben tartott bundája a szarvasnak. Tökéletes szőnyeg lesz belőle, csak kicsit dolgozni kell rajta, de azt már megoldom majd valahogyan. Régen sok ilyet csináltam még a Teremtőm oldalán és ha akkor ment, akkor most is mennie kell. Legfeljebb felkeresek egy vadász társaságot és a segítségüket kérem, biztosan akad errefelé ilyesmi. Véres voltam, a ruhám és a kezem egyaránt, a hátamra vetett vászonzsákban pedig ott lapult a frissen lehántott bunda, még éreztem a vér szagát. Nem voltam túl szívderítő látvány, azt el kell ismernem, de mivel nem számítottam olyanra, akinek meglepő lehet az ilyesmi, így nem is foglalkoztam vele túlságosan. Arra azért figyeltem, hogy ösvényt válasszak, ami ebben az időben nem túl népszerű, ilyen késő délutáni órákban meg már amúgy sem nagyon mászkál errefelé kirándulni vágyó botor lélek. Épp egy patak közelében haladtam el, amikor meghallottam a lubickolás hangját. Pajzsom éppen annyira volt leeresztve, hogy érzékeljem a környezetem és mivel farkas volt a lubickoló, nem is nagyon foglalkoztam vele. Nem szokatlan dolog errefelé az ilyesmi, háborgatni senkit nem fogok, így haladtam volna szépen tovább, ha nem hallom meg a hangját. Apró sóhajtással lassítottam le, hogy aztán szememet forgatva forduljak vissza és bukkanjak ki a fák közül, a patakpartra érve így. Láttam, hogy nincs rajta ruha, hogy kényelmesen pancsol, a bájos mosolyáról már nem is beszélve, de pech, aranyom, rossz emberbe botlottál, engem sajnos az ilyesmi egy magadfajtától nem igazán hat meg. Most legalábbis semmiképpen sem. - Kinőttem már abból a korból, hogy higgyek a három kívánságban - hozzá hasonlóan az én arcomon is mosoly jelent meg, de egy pillanatig sem kívántam leplezni, hogy nem éppen az őszinte fajtából való a görbület. - Nem úgy tűnsz, mint aki éppen akkora bajban lenne - szaladt feljebb egyik szemöldököm, ahogyan a nőstényre tekintettem. Nem igazán tudtam elképzelni, jelen helyzetben mi lehet olyan nagy probléma, de ha már ő kért segítséget, akkor valószínűleg hamarosan úgyis elmondja.
Nem életre szóló barátságot akartam kötni a közeledő alakkal, inkább csak megfosztani egy-két ruhadarabjától. Régebben az ilyet útonállónak nevezték, persze ők raboltak mindent, amit lehetett, de nekem nem kellett se pénz, se prém, se kaja, hiszen jól laktam már. Másrészt meg nem úgy készültem, hogy hosszabb időre itt fogok maradni, vagyis még magam se tudtam. Annyit sikerül megfejtenem, hogy farkasról van szó, és még talán fiatalabb is. Bár utóbbit nem venném biztosra, hiszen nem sokat mutat magából, ahogyan olykor ez eléggé csalóka is tud lenni. Vérszagát még hordozta magával, aminek köszönhetően a gyomrom ismét görcsberándult és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy inkább hagyom tovább sétálni, de nem akarok arra gondolni, hogy hamarosan talán az egyik legjobb barátom kölykének a vérétől fogok „bűzleni”. Végül viszont inkább győzött az a tudat, hogy lásson egy idegen ádámkosztümben, mint az a másik három vakegér, akik a házban várnak arra, hogy végre visszatoljam a képemet és megmondjam, hogy mikor támadunk, vagy miként tervezem Kram megölését. Egyikre se tudtam a választ, pedig lassan ideje lenne kitalálnom. - Kár, pedig talán nem hazugság volt, amit mondtam. Mindenkinek vannak vágyai, kívánságai… - szólalok meg kicsit talán ironikusan, miközben közelebb úszom, hogy utána meg se próbáljam leplezni azt, hogy mennyire mérem végig. Pedig most nem olyan értelemben teszem meg, inkább csak azt vizslatom, hogy a felsője mennyire is lenne jó rám, de szerintem takarná azt, ami kéne, így megteszi. Már csak le kellene róla varázsolnom. – Néha a látszat csal, ezt még nem tanultad meg? Vagy ennyire nagy még nem vagy?– még pont olyan mélységben voltam, hogy takarja a víz a kényesebb területeket. – Szükségem lenne egy textíliára, és szemmel láthatóan a tiéd pont megtenné, ha már az enyém megtetszett valakinek. – tudom, farkas alakban is visszamasírozhatnék a sajátjaim közé, de jobb szeretek emberi alakban rohangálni, mielőtt még egy vadász találna meg. Ebből pedig reménykedtem, hogy levágja, hogy mit is szeretnék, ha nem, akkor úgyse engedném csak úgy el. Nem vagyok én csiga, hogy ne tudjam utolérni, meg nem most először látna férfi se alulöltözve, így simán képes lennék utána eredni, hogy megpróbáljam rávenni az üzletre.
Meg sem fordult a fejemben, hogy a nőstény így próbál meg barátokat szerezni magának, amúgy sem az a típus vagyok, aki életre szóló kapcsolatokat köt, pláne nem egyik pillanatról a másikra. Jól elvagyok a magam kis világában és sajnos nagyon kevesen vannak, akik belepasszolnak abba, így egy idő után hozzászoktam a magányos farkas léthez. Ebből kifolyólag a bizalmam sem osztom olyan könnyen és alapból az, hogy ez a nőstény a meztelenségével kíván befűzni, már nem túl jó pont nálam. - Persze, hogy vannak, de nem látom sehol a varázspálcád - pillantottam körbe, mintha tényleg a pálcát keresném, ám szavaimban semmi játékos hangszín nem volt. Nem szeretem az ostoba játszmákat, ez pedig egyelőre határozottan annak tűnt. - Ha be akarsz fűzni valakit ezzel a szar dumával, akkor ne feltételes módban beszélj, akkor még talán akad is olyan, akit meg tudsz ezzel etetni - bunkónak tűnök, vagy sem, nem igazán tud érdekelni a dolog. Nem fogok belemenni egy ilyen eszmecserébe, aminek szerintem semmi realitása nincs, hiszen kétlem, hogy teljesítené három kívánságomat, nem is ilyesmiről van itt szó. Az a „talán” pedig éppen elég, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy elhiggyem a szavait. - Ezek szerint te igen - feljebb szalad a szemöldököm a kérdését hallva és a kitérő válasz lehetőségével élve. Nem számítok túl fiatalnak, de sokakkal szemben sajnos adódott már hátrányom a korom miatt és a hölgy szavaiból ítélve ezúttal is ez a verzió állna fent. Vagy csak túl nagyra tartja magát, fene tudja. Azt pedig napi szinten tapasztalom, hogy a látszat nagyon is csal, velem szemben is, ami azt illeti, mert a legtöbben meg sem mondanák, hogy nem feltétlenül csak a nőkhöz vonzódom. Na bumm neki, valószínűleg ő sem nézné ki belőlem. - Nahát, micsoda cudar világban élünk! Már az erdőben elhagyott holmikra is fáj az emberek foga! - tettetett csodálkozással kaptam a kezemet a szám elé, hogy aztán mosolyra szaladjon a szám, ám nem azért, mert poénnak szántam volna a dolgot. - Egy lenyúzott szarvasbundát tudok felajánlani - dobtam le a zacskót a lábam elé. Valószínűleg nem pont erre gondolt, a bunda amúgy sem textília, de jelenleg csak ennyivel tudok szolgálni. - Bár a jelekből ítélve nem nagyon akaródzol bundát ölteni - célzok ezzel arra, hogy nem ölti fel farkas alakját és megy úgy a céljára. Ha csak egy pólót akar, akkor valószínűleg nem a város a célja, oda azért az mégiscsak kevés lenne. Furcsa egy nőstény, az egyszer biztos.
Egyre inkább kezdtem utálni ezt a vidéket, nem csak azért, mert hideg volt, hanem valahogy a déliek vendégszeretete se igazán köszöntött vissza. Nem mintha barátkozni akartam volna, hiszen a hímet se azért szólítottam meg, mert annyira vágynék egy puszipajtásra. Nekem csak a felsője kellett és utána mehetne arra, amerre akar. De persze ez se mehetett ennyire egyszerűen, miért is menne, hiszen nincs így is már elegendő bajom az állandóan nyakamon logó három hímmel, vagy éppen azzal, hogy a legjobb barátom kölykét kellene megölnöm. Azt, akinek az életét egyszer már megmentettem, nem helyette itt beszélek mindenféle hülyeséget egy ismeretlen férfinak, vagyis farkasnak. Sokkal jobb, vagyis lehetne ez még jobb is, ha hirtelen betoppanna egy-kettő-három váratlan vendég. Akkor lenne csak igazán remek ez a beszélgetés, pont annyira, mint egy sírásás. - Ezt nem állítottam, de ügyes. – mosolyodtam el, hiszen nem most jöttem le én se a falvédőről, hogy ne tűnjön fel, hogy milyen remekül tért ki a kérdésem elől. Nem mindenki kapcsol ennyire gyorsan, de azért engem se könnyű átvágni. Főleg akkor nem, amikor szeretnék valamit. Nem vagyok egy erőszakos típus, de mégis csak ruhával jobban meg tudnám közelíteni az erdőszélét is, ahol akár még többet szerezhetek és akkor nem kell visszamennem a hiénák közé se. Hmm, nem is rossz ötlet. Egy este, amelyre kimenőt kapok minden szó nélkül. - Egy hím, aki színészi babérokra akar törni. Most kellene tapsolnom? – kérdezem meg csöppet se kedvesen, inkább az ironikus lenne a legjobb szó rá, mert most semmi kedvem se volt ehhez az egészhez. – Milyen kedves, de inkább kösz nem. Valahogy nem vágyom véres bundára, de ha szerinted az olyan jó viselet, akkor öltsd fel te, a felsődet meg add nekem. – pillantottam rá egy ártatlan mosoly keretében, majd megköszörültem a torkomat, amikor arra célzott, hogy nem akarok farkas alakot ölteni. – Hmm, nem rossz ötlet, de sajnos nem vágyom arra, hogy legközelebb valaki meg az én bundámmal tegyen hasonlót, mint te tettél szegény párával. Meg az újságok címlapján se vágyom szerepelni, mint a ruhátlan nőszemély, aki a városba tévedt. – felelem neki könnyedén, majd közben egészen közel úszom hozzám, kezemmel egy-két kődarabon támaszkodom meg, mondhatni abba kapaszkodni. – Csak egy felső, biztosan van belőle másikod a közelben és lehet még sikered is lenne, ha netán valakivel még összefutnál az utad során. – ohh, nem tettem le továbbra se, hogy megszerezzem a felsőjét, lehet szépen is, de lehet harc árán is, de szükségem van rá, mert jelenleg az jelentheti számomra a menekülő utat is a bolháimtól.
Milyen mázli, hogy nem vagyok vérbeli északi, ennek okán elhamarkodott döntés olyan következtetéseket levonni, hogy itt nincs kedves vendégfogadás. A brit akcentusomból amúgy is könnyedén leszűrhette, hogy nem idevalósi vagyok, ha meg nem ismeri fel az akcentust, akkor így járt. Meg én is. Nem érdekelt túlzottan. Bájos, ám cseppet sem őszinte mosolyra húzódott a szám a dicséretét hallva. Nem voltam ostoba, így éppen annyira egyszerű volt rájönni, hogy nem bókol, mint neki arra, hogy kitértem a válaszadás elől. Pompás beszélgetésnek indul ez az egész, ez már most teljesen egyértelmű. - Igazán hálás volnék érte - kell a halálnak a taps, de ha már felhozta, akkor nem fogom kihagyni. Szó sincsen színészi babérokról, egyszerű eltúlozása ez a hallotaknak; szerény véleményem szerint közel sem akkora probléma az eltűnt ruha, mint azt ő állítja. Aztán persze ízlések és pofonok, mindenesetre furcsállom a dolgot és nem is vagyok rest hangot adni neki. - Egy szóval sem mondtam, hogy olyan jó viselet volna, de mivel neked nincs más, így gondoltam megelégszel azzal, amit a sors saját akaratából neked adna - nem ragaszkodom én annyira ehhez a bundához, de úgy tűnik neki sem kell. Hát ez van, én biztos nem fogom álomba sírni magam miatta. - Elég szar lehet úgy farkasként élni, hogy állandóan attól tartasz, valaki lenyúzza a bundádat - szaladt feljebb a szemöldököm, mert most már aztán végképp nem tudtam kiigazodni a nőstényen. Ilyen miatt nem akarja felölteni négylábú valóját? Akkor mit csinál, ha vadászni indul? Vagy Teliholdkor? Vagy ha szimplán csak kedve támad rohanni egyet a fák között? Nők.. - És egy éppen fenék alá érő pólóval annyival előrébb volnál? Abból is érdekes címlapsztori lenne, ha engem kérdezel - kezdtem egyre jobban szórakozni a kialakult helyzeten és nem azért, mert fölényben éreztem volna magam a nősténnyel szemben, egyszerűen csak furcsa volt és ez szórakoztatott. - Túl szórakoztató vagy, hogy csak úgy utadra engedjelek. Kísérj el, itt lakom a közelben, addig szórakoztathatnál. Aztán odaérve kapsz pólót és nadrágot is. Na, mit szólsz? - ajánlok szerintem egészen fair alkut, amivel mind a ketten jól járunk. - Ígérem, nem nyúzlak meg - emelem fel egyik kezem, a másikat pedig a szívemre helyezem, ezzel szimbolizálva adott szavam hitelességét. Persze szám szélében ott játszott egy kicsi vigyor, ezúttal már az őszintébb fajtából.
Egyre inkább feltűnt az akcentusa, de még se törődtem vele, hiszen lehet igaz is, de akár megjátszott is. Ha elég régóta él valaki, akkor ha egy nyelvet folyékonyan beszél és régóta élt egy vidéken, akkor képes akár az akcentust is elsajátítani, mintha tényleg odavalósi lenne. Legalábbis láttam már farkasok között erre példát, igaz csak egyet, de akkor is. - Még a végén a hálád üldözne halálomig, így inkább meggondoltam magam és kihagynám. - feleltem kissé ironikusan és mellé járt még egy csöppet se őszinte mosoly. Pontosan annyira gondoltam komolyan az ajánlatomat, vagy az iménti szavaimat, mint amennyire ő azt, amit mondott. Nem szoktam azért ennyire ilyen lenni, de azért most már több, mint két hete úton vagyok, pocsék helyeken húzzuk meg magunkat és mellé még idióta három farkast is el kell viselnem; de a legrosszabb az, hogy talán a saját akaratommal szemben kell majd cselekednem, de most nem akartam erre gondolni. - Azért még akadnak igényeim, annak ellenére is, hogy olykor netán sár borít minket, vagy bármi hasonló. – felelek könnyedén, miközben továbbra is őt figyelem, hiszen olykor elegendő egy-egy esőzés, amikor éppen az erdőben mászkálunk farkas alakban, vagy teliholdkor. Meg ott van a vér is, amikor vadászunk… Azért szerintem mindennek van egy határa. Egyszerűen nevetem el magam, azon, amit mondott. – Nem tartok ettől, de feleslegesen se csavarognék farkasként a városban, hogy próbára tegyem a szerencsémet. – Nem vadászoktól féltem a bundám, - na jó kicsit igen, nem kellemes golyót kapni -, hanem az apámtól, vagyis az Alfámtól, hogy mi lesz akkor, ha nem követem a parancsát. A kölykömet már megölte évtizedekkel ezelőtt, így már csak rajtam tud bosszút állni, ha szembe fordulok vele és az ő általa eltanult elveknek, már ha azokat lehet annak nevezni. - Lehetséges, de még mindig kevésbé csodálhatná meg a világ a természet adta adottságaimat. Meg azt lehet fogni egy őrült bulira, főleg, ha bevállalós az ember, de azért még se mutatna meg mindent. – nem sokat gondolkozok a válaszomon, hiszen képes lennék tényleg akár egy pólóban átmenni városon, ha arról van szó, de azért meztelenül nem tenném meg. Ennyire őrült, vagy bátor nem vagyok. Feljebb szalad a szemöldököm a szavai hallatán, de egy őszinte féloldalas mosoly is az arcomra kúszik. - Ohhh, milyen nagylelkű, az erdő koboldja, akarom mondani királya megengedi, hogy vele tartsak. Netán még teával is megkínálsz, vagy elégedjek meg azzal, hogy nem hántod le az én bőrömet is? – kérdeztem meg játékosan, majd közelebb úsztam egy olyan partszakaszhoz, ahol könnyebbe ki tudok jutni. – Csak vigyázz, hogy nehogy a végén valaki hálából beleharapjon a fenekedbe, vagy csak azért, mert túl csábítónak találja…. - a következő pillanatban leveszem a nyakláncomat, majd át is változom kicsit tarkábbá, amint kikászálódom a vízből, majd a fogaim közé kapom a medált. ~ Szóval merre Őfelsége? ~ fordítom felé a fejemet, miközben gondolatban küldöm neki a szavaimat. Egészen szórakoztató és kisebb felüdülés is ezen a fagyos vidéken társalogni vele, meg az elmúlt hetekben lévő társaságomhoz viszonyítva... maga a mennyország részben...
- Ugyan, ezt ugye nem gondoltad komolyan? Ha maga Erzsébet királyné tapsolna meg, akkor talán halálig tartó hálával jutalmaznám a dolgot, de te, már meg ne haragudj, a közelébe sem érsz szeretett királynémnak - már jó ideje nem Angliában éltem, de brit származású voltam, odahúzott a szívem. - A szükség nagy úr tud lenni, olyan esetben mit számítanak az igények? - egyik szemöldököm szaladt feljebb. Senki sem ugyanolyan és úgy tűnik ez a nőstény a szorult helyzetben sem enged néhány dologból. Nem vagyunk ugyanolyanok, most mégis rendkívül szórakoztató ez az egész helyzet. - Meglehetősen ostoba dolog volna - már ami a farkas alakban való városi csavargást illeti. Az előbb még nem erről volt szó, hanem arról, hogy azért nem kívánja felölteni a bundás alakját, mert fél attól, hogy valaki lenyúzza a bundáját. Most meg már ott tartunk, nincs kedve a városban szambázni. Arról nem tudtam, a városba készül, de ha én lennék az ő helyében, mindenképpen csak a peremvidékig mennék, vagy az első olyan házig, amit könnyedén át tudok túrni némi használható ruhadarab után. Persze mindenki más módszerrel dolgozik és nem is szorult mindenkibe annyi kreativitás. Mondjuk azért arra kíváncsi lennék, hogyha nem adom oda a pólómat, vajon megpróbálja erővel elvenni? Érdekes egy szitu lett volna, azt meg kell hagyni. - Merész - ennyivel nyugtázom csupán szavait, hiszen nem sokan vágnának neki egy szál pólóban a városnak. Ráadásul láthatja, hogy egészen átlagosnak mondható magasságommal a pólóméretem sem olyan nagy, hogy túl sok mindent takarjon, épphogy talán a feneke alá leérne. - Felajánlottam, hogy kisegítelek és te máris úgy érzed, a nyeregben csücsülsz. Pimaszkodsz és teával viccelődsz, de ugye tudod, hogy ez a túlzott magabiztosság nem mindenkinek jön be? - enyhén szólva egoistának tűnik tőle, de annyi baj legyen, már felajánlottam a segítségemet és nem fogom visszavonni. - De ha lehet, a hátralévő időben kímélj meg a gyerekes viccektől - célzok itt az erdei királyos megjegyzésére. Közel sem tartom magam az erdő királyának és úgy vélem a szavaimból sem volt ilyesmi kivehető. Szeretem a viccet, de csak azt, ami tényleg megmosolyogtat és nem sodródik át az idegesítő kategóriába. - Érdekes hála volna, azt meg kell hagyni - ebből pedig hámozza ki, örülnék-e neki, vagy sem. Szándékosan fogalmaztam kétértelműen, lehet még érdekesebben fog alakulni a nap hátralevő része? - Csak kövess - kapom fel a zsákomat és indulok meg a menedékház irányába. Értelmetlen volna azt magyaráznom, merre induljunk meg, bőven elég, ha mellettem lépdel. - Mit jelent számodra a medál? - láthatóan elég nagy értéke van a nőstény számára és nem feltétlenül azért, mert nemesfémből készült. Kíváncsi vagyok és ha már legalább tíz percig egymás társaságát fogjuk élvezni, akkor érdeklődöm, meséljen valamit ahelyett, hogy a béna poénjaival táncoljon az idegeimen.
Kezdőlap
//
//
