A lakásom kezdett szép lassan úgy kinézni, mint egy raktár. Legalábbis a nappalim egyik sarka és a hálószobámban a gardrób előtti rész. Akármi is lesz, az már biztos, hogy ezt a helyet elhagyom. Szerettem költözködni, ami azt illeti, ilyenkor lehetett a legjobban szelektálni, ráadásul voltam annyira reménytelenül érzelgős, hogy jól esett időről-időre átforgatni az emlékeim kézzelfogható bizonyítékait. Egy fénykép, egy törött ecset, régi levelek, még egy fél pár, elnyűtt balerinacipő is akadt. Elmosolyodtam a lábbeli láttán, ez és ennek a párja volt rajtam a negyedik vizsgámon, amikor a Szajna fölött kifeszített kötélen egyensúlyoztam. Fél párt elnyeltek a habok, de sikerrel vizsgáztam. És most rajtam volt a sort, hogy hozzásegítsem Jacksont egy negyedik vizsgához, ami miatt bevallom, izgultam. Nem voltam mentor, mert egy dolog űzni a mágiát és egy másik magyarázni, tanítani, éppen ezért az ilyesmit mindig rábíztam a hozzá értőkre. Jaxnek is általában olyasmiben segítettem, ami a művészettörténethez volt köthető, vagy a saját tapasztalataimat, élményeimet meséltem, ám ez más lesz. Lehet csak azért, mert kifejezetten tanulni szeretene. Rácsuktam az éppen kezem ügyében lévő dobozra a fedelét, megcirógattam Nero fejét, majd feltápászkodtam a törökülésből és összekészültem. Korábban mondta Jax, hogy a húgát az itteni kórházban ápolják, ezért mindenhogyan lelátogatott heti rendszerességgel, így nem is kellett megfelelő időpont után hosszan kutatni. Megbeszéltük, hogy a Vadvédelmi Központnál találkozunk, így ennek megfelelően öltöztem: dzseki, kényelmes túrabankcs és feltöltött mágia. Az ominózus szellem-kísérlet óta szinte rigolyám lett, hogy csak meditálás után hagyjam el a lakásomat. Azóta részletekbe menően utána jártam az akkor megidézett Atanerknek, párszor megidéztem, beszélgettem vele - az első pár alkalommal mindig bocsánatkéréssel kezdtem -, de tovább nem mentem. Helyette felhívtam Jiant, hogy megkérdezzem, mennyire szoktak betépni úgy mégis egy-egy rituáléhoz. Témát terelt.
Megérkezve, ha nem volt még ott Jax, akkor kihasználtam az időt és vettem kávét magamnak, ő üdítőt kapott, azért a kávét övön alulinak éreztem volna. Ha már várt rám, akkor megkértem, hoyg várjon még, mert szükségem van koffein-bevitelre, és akkor némi várakozást követően jutottunk mindketten innivalóhoz. Akárhogy is, egy ölelést mindenképp kapott. - Hogy van a húgod? - kérdeztem, miközben a túraútvonalak felé ballagtunk. Eszemben sem volt ilyen szép időben négy fal között kuksolni, emellett sok esetben az erdő a legjobb gyakorló terep. Én legalábbis ezt vallottam, és erre még az öreg Prescott szoktatott rá. Miközben a feleletét hallgattam, belekortyoltam a forró kávéba. Nem akartam egyből a "kötelességgel" nyitni, az olyan hivatalos, emellett tényleg érdekelt, mennyit javult a testvére állapota és esetleg mikor engedik ki. Addig tudom ugyanis futárnak használni Jacksont. Jó-jó, ennyire messze nem vagyok érdek-ribanc! - Nos, tudod már, hogy mi lesz a mesterszavad? - lendültem azért a mérsékelt offenzíva irányába.
Ahogy majdnem minden hétvégén, azóta a bizonyos június eleji telefonhívás óta, most is ideutaztam Anchorage-ba, hogy meglátogassam Erint. Csak az a pár hétvége maradt ki, amikor a szüleink is úgy tudták időzíteni, hogy idejöjjenek New Yorkból, ilyenkor azonban mindig kitaláltam valami kifogást, hogy bocsi, miért is nem jó a mostani hétvége. Kétlem, hogy sikerült volna a kulturált beszélgetés keretein belül maradnunk, ha újra találkozunk, pláne az új ismeretek fényében, és ha valamit, hát cirkuszt végképp nem akartam a húgom közelében. Egyrészt, mert egy szívműtét nem vicc, és a legkevésbé sem akartam felzaklatni semmivel, másfelől nekem sem akaródzott hosszasan magyarázkodnom előtte, pláne, amikor még számomra is oly sok volt az ismeretlen folt a történetben. Ha már ennyit jártam errefelé, akkor az a legkevesebb, hogy néha-néha beugrottam meglátogatni Beth-t, vagy épp hoztam-vittem számára valamit, ha épp úgy adódott, és kivitelezhető volt a dolog. Meg ha már ennyit lógtam nála, finoman kipuhatolóztam, hogy nem segítene-e felkészülni a következő vizsgámra, összekötve a kellemeset a hasznossal – igaz, akadt volna Fairbanksben is megfelelő ember erre a feladatra, mégis, ő volt az akit a legjobban ismertem, akiben a leginkább megbíztam. Hajnalban indultam motorral Fairbanksből, egyenesen a kórházba tartva, hogy néhány órányi hugi-boldogítás után megérkezzek a megbeszélt helyre a Vadvédelmi Központ fogadóépületéhez. Mivel előzőleg szólt, hogy kirándulni fogunk, én is az alkalomhoz illő ruházattal készültem, egy hátizsákba dobálva mindent, amiről úgy gondolom, szükségünk lehet rá a túra alatt. Igaz, időben indultam, a forgalom mégis kibabrált velem… pontosabban nem az, hanem valami útfelújítás fogta meg kicsit a haladást, bár azt hiszem, még így sem várattam meg túlságosan a nőt, talán egy 10 percet ha késtem, ami – valljuk be, - forgalmi dugóknál lazán felugorhat több órányi várakozási időre is… Mondjuk ilyen esetben úgy is szóltam volna neki, hogy ne azzal csessze el az egész napját, hogy rám vár. Miután megérkeztem, a késés miatti sűrű bocsánatkérések közepette magam is viszonyoztam az ölelést, majd az üdítőt átvéve indultam meg Beth mellett, amerre vezetett. Elvégre ma ő a tanárnéni, én meg a kisdiákja… - Az orvosok szerint jobban. Úgy tűnik, hogy végre sikerült beállítani a gyógyszereit, de még egy darabig mindenképp benn kell maradnia megfigyelésre, hogy ha bármi gond adódna, egyből tudjanak reagálni. Ha engem kérdezel, akkor meg a hócipője tele az egésszel. Ilyen téren ő sem jobb egy szemernyivel sem tőlem, és semmit nem utál jobban, mint ágyhoz kötve tétlenül várni nap mint nap. -mosolyodtam el halványan, igaz, hamar fájdalmas grimaszba rándult az arcom – még mindig őrizte Harris öklének emlékét tegnapról. Szerencsére nem tört, bár fájni így is fáj, ráadásul a húgomnak is kamuzhattam, hogy csak az edzésen nyomtak képen egy ütővel. - Hát… -vakargattam meg inkább a tarkóm szórakozottan, miközben gyorsan belekortyoltam az italomba - Őszintén szólva, még nem igazán sikerült választanom közülük, pedig már rengeteget agyaltam rajta, melyik miért tetszene és miért nem, melyik lenne hasznos, melyik érné meg leginkább... -vezettem fel a témát, hisz valóban sokat rágódtam a témán, de amikor végre úgy éreztem volna, hogy sikerül választani, két napra rá ismét elbizonytalanodtam, hogy talán mégis másképp kéne dönteni. - Ami kimondottan informátorok számára jelentene bónuszt, a Holtakból olvasás, biztos roppant hasznos, ha mondjuk épp patológus vagy nyomozó az ember, hogy napi szinten kerül kapcsolatba hullákkal, de nem hiszem, hogy olyan sokat használnám, hogy azért megérné mesterszónak választani. Az elemi kapocs is hasonló téma, de az meg úgy is magasabb szinten igazán erős, ami informátorként nálam úgy is felejtős… az meg más téma, hogy még mindig nem sikerült dűlőre jutnom vele, hogy inkább a szelet vagy a földet válasszam – mindkettő tetszik. Lehet, majd érme-feldobással eldöntöm, ha odáig jutok egyszer. -vontam vállat komolytalanul, simán kinéztem volna magamból ilyesmit. Inkább folytattam - A méregtelenítést meghagyom a gyógyítóknak, szóval marad a Minden vadak lelke, de Abie-nél is az a mesterszavam és az Asztrális kémlelés. Amúgy az tényleg igaz, hogy ez utóbbiba bele lehet halni, vagy csak városi legenda? Te hallottál már olyanról, akivel megtörtént? -faggatóztam én is, elvégre mégiscsak többet látott már a nagy világból, több felé megfordult élete során, mint én. Másfelől arra is kíváncsi voltam, ő hogyan vélekedik erről az egészről.
// ilyen jó képeket úgy sem találnék, mint te, szóval azt most kihagyom *meg lusta is képeket keresni* //
Egyelőre a szélesebb, kényelmesebb útvonalakat választottam, le fogunk róluk térni, ezt garantálhattam, ám a bemelegítés itt is tökéletesen megy. Meg legalább kisebb az esélye, hogy megbotlok és mindkettőnket lelocsolom. Erin állapotának örültem, mármint annak, hogy hallgatóan azon túl, hogy nem bírja a kényszerpihenőt, nincs baj. Bár egy szívműtét sehogy sem a "nincs baj" kategóriába tartozik, ám azt hiszem mindenki örül, hogy nincsenek szövődmények. Megmosolyogtam, mennyire hasonlítanak nyughatatlanságukban is, a figyelmemet viszont nem kerülte el, hogy bizony a csini pofija némileg csorbult legutóbbi találkozásunk óta. - Mi történt az arcoddal? - kérdeztem csevegő hangon, holott sose tudtam könnyen venni, ha hozzám közel álló sérült meg. Főleg úgy, hogy a sérülést jól láthatóan nem egy lécsőről való lebucskázás okozta. És ne érhesse szó a több felé figyelni tudó női nem háza elejét, ettől a témától teljesen független mesterszó-filozofálásra is ugyanúgy figyeltem. Jackson nem hülye, ezzel tisztában vagyok, mégis minden alkalommal kedves mosoly jelenik meg az arcomon, amikor hasonló fejtegetésbe kezd. Nem gúny ez részemről, távolról sem, csak csendes öröm. Ráadásul teljesen érthető az ő szempontjából az érvelés, hogy mit miért zárt ki és végül hogyan lyukadt ki annál a két varázslatnál. - Minden vadak lelke és Asztrális kémlelés - ismételtem eltűnődve. - Határozottan jobban illenek hozzá, mint a Holtakból olvasás, ha csak a geo-catch játékaitokra gondolok. Te felderíteni és terep munkázni szoktál, nem holtakat faggatni. Legalábbis nem tudok róla, hogy utóbbi években beújítottál volna ilyen hulla-faggató perverzióval - pillantottam rá szemem sarkából somolyogva. Jax mindig is inkább a kincskereső fajta volt és szerintem nem csak a játék miatt. Az se ment volna neki olyan jól, ha nincs alapvető készsége és érzéke hozzá, így butaság lett volna csak azért egy tőle elütő varázslatot választani mesterszónak, amelyik kasztbónusszal jár és eredetileg Informátorok használták. - Hallottam - bólintottam és ez biztos baromi megnyugtató lehetett. - Volt aki kifutott az időből, más nem választotta meg elég gondosan a helyet, ráadásul egyedül is volt a varázslat közben és egyszerűen leszúrták, miközben a szelleme túrázott. - Halálosan komoly voltam, mivel ez a varázslat tényleg nem tréfa dolga. A többi sem, ám ez közvetlenül képes veszélyeztetni a használója életét. - A legjobb mágusok is legfeljebb két óráig szakíthatják el a szellemüket a testüktől, 4. szinten maximum fél óráig használhatod. Neked most a biztonság kedvéért tizenöt percet mondanék. Fegyelem, koncentráció, jó időérzék, megbízható társak vagy hely és ész kell hozzá, valamint szilárd meditálás. Nem kéne elkalandozni közben. A Minden vadak lelke emellett gyaloggalopp. Eszembe se volt lenézni azt a varázslatot, használtam, nem egyszer tett jó szolgálatot, de lényegesen kisebb önveszélyt és végrehajtási nehézséget hordoz magában, mint az Asztrális kémlelés. Igazából kinéztem Jaxből, hogy a kihívás miatt képes lenne ezt választani, ahogy azt is, hogy sikerrel venné a dolgot. Aktív sportoló volt, most pedig edző, ha valaki, hát neki nem hiszem, hogy a fegyelem és a feje tisztán tartása újdonság lenne. Ennek ellenére nem fogok a dolog mellett kampányolni, ne én akarjak valamit, hanem ő, úgy van értelme, s bármelyiket is válassza, felkészítem, felügyelem. - Akárhogy is, nem az számít, hogy melyik illik a kasztodhoz, hanem, hogy neked melyik fekszik igazán. Nekem például nincs is kifejezetten mágus-specifikus mesterszavam. Kaszt-specifikus is csak a Sorvasztás, ami Gyógyítók, meg a Hold Szava, ami az Informátorok sajátja elsősorban.
- Gondolom, te nem fogod elhinni, ha azt mondom, hogy képen nyomtak egy hokiütővel? - tettem fel a költői kérdést, még jó, hogy nem… egyrészt mert nem idióta, másrészt mert túl jól ismer ahhoz, hogy majd pont ilyenekkel verjem át, így aztán megadóan bevallottam, mi is történt - Naomi barátja tiszteletét tette a munkahelyemen, hogy kifejezze örömét az ittlétem kapcsán. Mielőtt megkérdeznéd, igen, én is viszonoztam a kedvességét, majd pont én hagynám annyiban… A poén az az egészben, hogy valójában az egyik tanítványom, és még csak sejtésem sem volt arról, hogy pont neki lenne köze Naomihoz… múltkor úgy rémlik, hogy vérfarkast említettél, nem pedig valami sovány kis vérfarkas-kezdeményt, szóval lehet, nem ártana felkeresned egy szemészt a közeljövőben. - feddtem meg kissé a múltkori miatt, hisz igazán közölhette volna, hogy a nagy és erős vérfarkas valójában egy taknyos kis kölyök szőrgombóc. Igaz, én se kérdeztem, rá, de akkor is… hisz ismer! Miután végigzongorázom, melyik varázslat áll közelebb a szívemhez és melyik távolabb, az üdítőmet kortyolgatva átengedem a szót a tapasztaltabbnak, hogy megossza velem a véleményét a téma kapcsán, amikor pedig közli, hogy bizony az Asztrális kémlelés-közbeni elhalálozás nem csupán városi legenda, egyből felkelti az érdeklődésem vele. Kihívás-szagot érzek a levegőben! - Nem, nem újítottam be semmi ilyesmi perverzióval… szerintem meghagyom a nyugdíjas éveimre, ha már fél lábbal úgy is a koporsóban tengek-lengek, aztán majd akkor lepacsizok a halottakkal, hogy milyen az élet odalent. Képzelem, milyen komoly vasárnap délutáni program lenne, kibattyogni a temetőbe trécselni a halottakkal, mint valami kettyós vénember. Addig meg úgy is van még olyan jó bő száz évem, legalább. -somolyogtam vissza Bethre, ha már ő kezdte az egészet, aztán ahogy baktatunk tovább, csak tovább mélázok magamban ezen az egész elhalálozós témán. Vidám kirándulás, mondhatom. - Szóval tizenöt perc… És amúgy ez az egész hogy működik? Van valami távolság, hogy milyen távolságokra képes elszakadni a szellem a testtől? Vagy milyen gyorsan képes haladni? Tudomisén, ha mondjuk Kenyába akarom elreptetni a szellemem, eleve hamvában holt ötlet, mert csak Fairbanks közeléig képes eltávolodni tőlem, vagy lehetséges, de olyan lassú, hogy csak tudomisén, mondjuk Floridáig jut? Vagy hopp, kapásból teleportál és már ott sasolja, ahogy az oroszlánok a gazellákat hajkurásszák a szavannákon? -faggatóztam tovább, mert azért nagyon nem mindegy, hogy mik a határai annak a bizonyos varázslatnak, pláne, ha közben az életével játszik az ember - Egyáltalán így, szellemként kapcsolatba lehet lépni más élőlényekkel? Mondjuk beszélgetni…? Vagy egyáltalán nem is látnak és érzékelni is csak akkor, ha mágiaérzékeny az illető? -faggatóztam tovább mindent-tudni-vágyó kisgyerek módjára, annyi különbséggel, hogy én ennyi évesen már túljutottam a kisgyerekek kedvenc kérdőszaván, a „miért?”-en, hogy helyette sokkal specifikusabb dolgokra kérdezzek rá. - A Minden vadak lelkében tetszik, hogy olyan sokrétű… igaz, hogy egy varázslat, de számos előnyt bírsz szerezni vele, kicsit olyan, mint ha felérne 5-10 másikkal. Azt hallottam, hogy a megidézett állat lelke valamilyen hologram képében kivetül a használójára, egy párszor már láttam is hasonlót, de… szerinted meccs közben használni csalás lenne? -kérdeztem elvigyorodva, bár ahogy már említettem, a hologrammok miatt úgy is esélytelen lenne a dolog. Másfelől meg a vérfarkas játékosok is alapból előnnyel indulnak, szóval ennyi erővel… - Áhhh, nem tudom. Az asztrális kémlelésben tetszik a kihívás, meg van benne valami izgalom, hogy ilyen veszélyeket rejt magában, amellett, hogy tényleg hasznos. A másikat viszont talán sokkal jobban lehet használni az őrzői feladatok ellátása közben… Végül is a sötétben látás, meg az élesebb látás vagy hallás sem rossz a felderítéshez, nem igaz? Még ha nem is hat olyan messzire… Ha meg lebuknánk a hallgatózással, még mindig le lehet cserélni az élesebb érzékeket a nyúlcipőre… Jól mondom?-gondolkoztam hangosan, mert azzal tisztában voltam, hogy milyen pluszokat nyújt a varázslat, még ha mindet nem is tudnám kapásból felsorolni, megnevezve az összes állattal, de majd leülök beseggelni őket, ha oda jutok. Mondjuk vizsga előtti este, az egyetemi évek szép emlékére…
Valahol szórakoztat Jax meséje, de annyira azért nem, hogy jót derüljek rajta, meg mégiscsak bántották. Igaz, nincs habszivacsból, némi fájdalom meg mindenkit csak megedz, de amilyen peches tud lenni ő is... - Örülök, hogy nem hagytad magad - veregettem meg a vállát, bár egy pillanatra valamiért óvodások homokozóbeli birkózása ugrott be. Nem nevettem fel, moderáltam magam. - Hékás, én egy pillantást se vettem rá. Annyit tudtam, hogy kölyök. Lehetett volna egy harmincas, kigyúrt masztodon is. Nem állítom, hogy ha tudtam volna, hogy milyen kis fiatal emberként is, akkor elárulom Jaxnek. Pontosan azért, hogy véletlenül se jusson eszébe fölényeskedni, bár abban azért bíztam, hogy sportoló lévén megtanulta tisztelni az ellenfeleit. Plusz ez azért így mégiscsak viccesebb. Legalább egy icipicit. Ráadásul volt még egy-két dolog, amit szintén nem árultam el neki, de valószínűleg már megbeszélték Naomival. Tényleg az ő dolguk, én csak egy kíváncsiskodó váll vagyok, amin zokogni - vagy éppen hisztizni - lehet. - Te már most sem vagy teljesen ép - nevettem a nyugdíjas éveiről szőtt terveit hallgatva. Képzelem, micsoda anekdotázás lenne ott a régi szép időkről, meg hokis évekről. - Nagyjából akkora távolságot tudsz megtenni, mint gyalog, valamivel azért többet. A haladás... nyilván azon a környéken gyorsabban és könnyebben mozogsz, amit eleve ismersz, a falak pedig nem akadályoznak. Úgyhogy nincs teleportálás, nincs csúcssebesség, sajnálom - feleltem meg kérdései első felét, amik teljesen jogosak voltak amúgy. Sok helyütt képesek arra, amikor varázslatot jegyeznek le, hogy az ilyen finomhangolást kihagyják, mert nekik annyira evidens a működése. - Tárgyakat meg tudsz mozdítani, figyelemelterelésből, vagy felkeltésből, figyelmeztetésből, de mivel elsősorban keresés és kémlelés a varázslat lényege, ezért nem tudsz más módon kapcsolatba lépni közben másokkal. A meccs közbeni mágiahasználatra elnevettem magam. - Ugyan már, Jax, sose vetnéd be hokizás alatt. Olyan, mintha doppingolnál, te pedig túl sportszerű vagy ehhez. Én kismilliószor előbb megtenném, és már vagy harmadjára hajtanám végre, mire neked egyáltalán megfordulna a fejedben, hogy lehet a könnyebb utat kéne választanod. - Nem volt ebben semmi szégyellnivaló, ő a fair play híve, én meg át-átszökdösök a kevésbé etikus, ámde jól járható utakra. Akkor is, ha megütöm miatta a bokám. - Kipróbáljuk mindkettőt - jelentettem ki bizonytalankodására és arra, hogy még mindig nem képes dönteni. - Amelyik jobban bejön az a tiéd. És teljesen mindegy, hogy miért, a lényeg úgyis csak az, hogy közelebb álljon hozzád a többinél. Ráadásul így az is ki fog derülni, hogy valóban készen állsz-e a negyedik szintre. Nem vagyok szadista, ám engem is mindig úgy tanítottak, hogy bele a mély vízbe, ott lehet megtanulni úszni, nem a kacsa-pancsoldában. Emellett ő is első kézből fogja tapasztalni, hogy mennyire viseli meg az egyik és mennyire a másik, hogyan bírja a megterhelést, akar-e esetleg mégis várni a vizsgával. - Remélem, van végrendeleted - vigyorogtam rá, bár valójában... ha itt és ebben elpatkolna, biztosan sírógörcsöt kapnék és elmenekülnék az Államokból.
- Még jó, hogy nem… olyannak ismersz? -csóválom a fejem hitetlenkedve, amikor meg Connorra terelődik a szó, csak csalódottan fújtatok egyet. Kifogás az mindig van, mi? Látta vagy sem, attól még igazán említhette volna, hogy csak egy kölyök. Tudom, én se kérdeztem, magamra vessek, de mégse viselkedhetek úgy mint egy 8-10 éves, hogy mindenre van kérdése, és a kedvenc azok közül is az, hogy „Miért?”. - Hát, sajna nem… -lendítettem kicsit a levegőbe hadirokkant lábamat, ami miatt szüneteltetni kényszerültem a jégkorongozást, még meg is paskolom komolytalanul, bár tudom, nem erre értette, de sebaj! Úgy is imádjuk kiforgatni egymás szavait, miért most viselkednénk másképp? - Óóó… Hát az kár. Már reménykedtem benne, hogy lesz benne valami hasonló extra. Bár ha azt nézzük, hogy a futás is gyalognak számít, én meg elég gyorsan tudok futni, akkor annyira talán nem is para a téma… -morfondíroztam hangosan a témán, és még ez a tárgymozgatós dolog is tetszett, kár, hogy ez a kapcsolatba lépés felejtős volt. De egy szellem már csak ne pattogjon annyit, nem igaz? - Meccs alatt lehet. De ki mondta, hogy meccsen kívül, hülyülés gyanánt nem lehet kipróbálni őket,már csak kíváncsiságból is? Képzeld el, milyen vagány freestyle figurákat lehetne nyomni, ha beveted egyik-másik állat lelkét némi plusz sebességért vagy ügyességért… -fantáziáltam tovább - Tudod, mint a műkorcsolyánál. A programoknál kötve van a kezed az ezer meg egy szabály miatt, de a gálaműsorra olyan zenét választasz, olyan ruhát veszel fel, és olyan műsort adsz, amit nem szégyellsz. -épp ezért szoktak sokkal látványosabbak és érdekesebbek, viccesebbek lenni, legalábbis nem-hozzáértők számára is. Nincs megadva darabra, hogy miből mennyinek kell szerepelnie benne, szabad, nem szabad… - Okés. -bólintottam végül arra, hogy mindkettőt megnézzük, bár szívem szerint vitába szálltam volna azzal, hogy mi az, hogy egyáltalán csak feltételezi is, hogy nem állok készen a következő szintre… De igaza van, puding próbálja az evés, hiába pattogok itt az önérzetem miatt, ha az első próbálkozás közben már fel is dobom a pacskert. Azt hiszem, ékes bizonyítéka lenne annak, hogy erre bizony ráértünk volna még… Azonban fiatal vagyok még a halálhoz, és akármilyen szívesen is húzom folyton Beth agyát az ilyesmikkel, nem, nem szeretnék még eltávozni a másvilágra. - Az van, persze, hogy ne lenne… tudod, hogy megy ez, sosem tudni, mikor mondja fel az ember szíve a szolgálatot, aztán esik össze mondjuk épp egy meccs közepén. -jegyzem meg olyan szenvtelenül, mint ha csak az időjárásról csevegnénk, pedig szinte minden évben hallani hasonló esetekről a hírekben – csak jégkorongnál is több hasonló eset volt… - Viszont pont a közeljövőben tervezek módosíttatni rajta, szóval király lenne, ha el is tudnék jutni odáig... -teszem hozzá, ha már volt oly kedves és rákérdezett, azt meg egyelőre nem kötöm az orrára, hogy mi célból van szükségem ilyesmire. Tudom, hogy milyen kíváncsiskodó alkat, én meg vagyok annyira dög, hogy csak elhúzom az orra előtt a mézesmadzagot, had fúrja a kíváncsiság az oldalát. Pláne, hogy múltkor pont ő hozakodott elő ezzel az egész Mimi-témával… - Melyikkel kezdünk, tancinéni? Vagy amelyikkel szeretnék? Csak mert akkor előbb szeretnék némi instrukciót kérni hozzájuk, hogy egyáltalán hogy álljak neki… nem minden nap megyek asztrális utazásra a testemen kívülre, szóval annyira még nincs rutinom benne. Ugye majd vigyázol rám addig? Mint a két szép kék szemed fényére?-vetettem be újra az elárvult kiskutya tekintetemet, pláne, ha már ő ijesztgetett itt olyanokkal, hogy volt, akinek ilyen helyzetben vágták el a torkát. Szép is lenne, jönne egy maci aztán megkóstolna amíg a szellemem valahol az erdő túlsó felén lézeng…
- Felhúzod a nyúlcipőt és már ott se vagy - nevettem fel. - Ki fogod tapasztalni, de az elején ne várj teljes sebességet, inkább örülj, hogy egyáltalán sikerül és bírod - tettem még azért hozzá, hogy ne akadjon egyből háztömbök sokaságán átszáguldani, mert lehet nem fog egyből sikerülni. Bóogattam a meccsen kívüli helyzetre és a műkoris hasonlatra, értettem én, értettem, lehet parádézni, nem kicsit, mert esni is, azt meg még nagyobbat. De ha már múltkor elszórakoztattam egy történettel, úgy döntöttem, most is kap egyet. Mert ugye vigyázzunk a renoménkra... - Ha ezt tovább adod, megnyúzlak - kezdtem a felvezetést, majd nagy levegő, egy korty kávé és story-time. - Párizsban szereztem meg a negyedik szintet, de ott valami hiper maximalista mentorom volt. Prescott papát hozzá képest kenyérre lehetett kenni. Közölte, hogy amíg nem tudok minden varázslatot tökéletesen végrehajtani a negyedik szintről, ne is álmodjak az áhított elemi kapocsról. Tudod, én eleinte nagyon nem szerettem a Minden Vadak Lelkét. - Szép hosszú históriát tudtam volna eköré is kanyarítani kezdve Yuval és a farkasmániámmal, de ezt majd máskor - talán. - Úgyhogy megszívatott. Azt mondta, hogy különleges, folyadékbeviteles meditációt fog mutatni nekem, aminek a lényege az volt, hogy bizonyos időközönként meg kellett innom fél liter vizet, aztán meditálás tovább. - Lehet nem kéne több kávét innom. - Nem kellett egy óra sem és borzasztóan nagy szükségem lett mosdóra, mire közölte, hogy a Protektorátuson az összes ajtaját bezáratta erre az időre, ha nem akarok szégyenbe maradni, vegyem fel a nyúlcipőt. Vagy inkább a szarvaspatát. Belegondolva mégis sokban hasonlítottak Prescottal. Ő az Illanással sanyargatott annak idején, hasonlóan kedvesen. - Én olyan sprintet nyomtam le egy tökéletes varázslattal Jax, amilyet szerintem azóta sem. Hatalmas épületegyüttes amúgy az ottani központ, mi voltunk az egyik végében, az egy szem nyitva hagyott mosdó meg a másikban. - Érezze át a drámám. - Míg élek nem felejtem el, hogy a WC-csészék szemen lőni is képesek. Kísérleti WC volt, nem akartak folyton tartállyal szórakozni, ezért a peremébe akartak beépítani... végül is tartájt. Az egyik ottani mágusnak mániája volt a felfedezhetnék. Én meg kis gyanútlanul öblitenék, mire az arcomba kaptam a vizet. - Csak hoyg teljes és kerek legyen a történet, mert a sikeres varázslatnál abbahagyni unalmas lenne. - Szóval... azóta vigyázok. - Nem iszok annyit egyszerre és óvatosabb vagyok az idegen WC-kel. Miután vélhetőleg tisztességesen kiröhögött, visszalavíroztam magunkat hozzá, és az ő teljesítményéhez. Örültem, hogy nem kezdett hisztibe az egóját védve, magamban fe is írtam neki egy pirospontot, már csak azért is, mert tudom, hogy lesz még hiszti, amit hallgathatok tőle a jövőben, így az ilyen pillanatokat megőrzöm ínséges időkre. Jó, annyira vészes, de jól esik kicsit felnagyítani. Nagy komolyan bólogatok a végrendelet meglétére is, holott anyám, asszem fosok. Tényleg nem merném északra dugni a képem, ha Jax itt adná be a kulcsot. - Minden jó lenne, ha megszerezhetném a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie-t. Engem ez tart életben az életveszélyes kísérletek előtt. Téged a módosítás, engem Barbie. - Teljesen egy súlycsoport a kettő. - Béna babáim voltak kislányként, na! - tettem hozzá, ha esetleg furcsállta volna a dolgot. Megálltam, megittam a kávém maradékát, amíg ő tovább faggatott, majd a papírpoharat könnyed mozdulattal dobtam az egyik szemetesbe. Itt még volt ilyen luxus. Inettem a fejemmel, hogy kövesen csak tovább és ezzel leléptünk a luxus-ösvényről, hogy betrappoljunk a dzsindzsásba. - A Kémleléssel fogod kezdeni - mondtam némi eltűnődést követően, s amikor percekkel később úgy ítéltem, elég mélyen jártunk már a járatlan úton, találomra megálltam, majd felé fordultam. - Tudom, kicsit nyirkos, de csüccs le. Úgyse kell sokáig ülve maradnod, ha minden jól megy. - Ha szót fogadott, mögé léptem, leguggoltam és táskámból egy vékonyabb kötelet vettem elő. - Tedd hátra a kezed. - Biztató lehettem eddig. - Nehezített pályát kapsz, de bízom benne, hogy meg tudsz vele birkózni. Ürítsd ki a fejed, legyél nyugodt és koncentrálj. Közelíts a meditálás felől, hunyd le a szemed és zárj ki mindent magad körül. Ne az érzékszerveiddel érzékeld a környezeted - magyaráztam nyugodt, halk, monoton hangon, miközben összeközöztem csuklóiná a két kezét. - Minden létezőnek van energiája, kisugárzása. Vibrálnak körülötted, de nem láthatod őket, csak azt, amibe bezárták őket. Téged is bezártak, Jax. Bezártak a saját testedbe. Szeretnél kicsit körülnézni kint, nem igaz? Végre látni. Indjul, keresd meg az ösvényt, amiről letértünk, de igyekezz... És ha visszajöttél, tépd le a Medve segítségével, amit rád aggattam. Szabadulj ki. Mert mindig azé az utolsó szó, akinek a keze nincs megkötözve. Erdő, neszek, nedves föld, hátrakötözött kéz... A környezet lehetne sokkal nyugodtabb és sterilebb ennél, de egy fehérre meszelt szobát felfedezni a lelkeddel első utazásnak rettenetesen kiábrándító. Ha sikerül neki és visszatér majd, akkor pedig vágyni fogja azt a kötetlenséget - szó szerint is -, amit egy kis időre megtapasztalhatott. Azt akarom, hogy teret engedjen ennek az ösztönnek, hogy ne csak a mágia létezzen benne, hanem az a tudat alatti is, ami az állatokat mozgatja. Nem szeretem a Minden Vadak Lelkét, mert hideg számítással akarták lenyomni a torkomon, holott dacolva közöltem, hogy hülyeség a száraz logika. Egy állat erejét kérem, ha úgy tetszik, imádkozom hozzá, mintha totem lenne. Láttam Yut önfeledten rohanni a holdfényben. Abban nem volt észérv, csak ösztön és tisztaság. Ezt akartam én is, de az ember sosem érheti el teljesen, így semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy növelje bennem a keserű sóvárgást. Ritkán használtam ezt a varázslatot, mert túlságosan is tudtam volna hozzá ragaszkodni.
- Jól van, persze, az azért valahol sejthető… Tripla Lutzot se fog az ember elsőre ugrani, hogy jégre lép vagy jégkorit húz, sőt… majdnem, hogy előbb tudtam korizni mint járni, de a mai napig nem megy. Reméljük, ez azért jobban fog. -csatlakoztam én is a nevetéshez, ami pedig az ugrást illeti… a húgom próbált tanítani anno, de miután rövid úton lábtörés lett belőle, nem igazán erőltettük azóta sem a dolgot. - Hallgatok, mint a sír… -emeltem fel a kezem cserkész becsszóra, igaz, nem voltam sosem kiscserkész, de Beth-nek sem kell mindent tudnia, nem igaz? A múltkori Las vegasi sztorija sem volt semmi, így aztán most is kíváncsian hallgatom, ezúttal milyen sztorival fog megörvendeztetni. Mindenesetre a felvezetés és a nyúzással fenyegetőzés már jó sztorit ígér… - Ejha… Nem hittem, hogy Vegas után még meg tudsz lepni valamivel, de ez… azért látom, vannak komoly sztorik a tarsolyodban dögivel. -vigyorogtam mint a száz wattos villanykörte – miután egyáltalán szóhoz jutottam a nevetéstől, had érezze a törődést, meg hogy értékelik a mesélői képességeit. Ám amikor már Beth is áttér a Barbie babár témára, szívem szerint a tenyerembe temetném az arcomat, mert… ezt egyszerűen nem hiszem el. Minden csaj ilyen Barbie-bolond? Mimi ilyen felsőben állított be edzésre, Maya rongyosra nézette velem a videóit, most meg kiderül, hogy Beth is meg van veszve ezekért az izékért, az eszem megáll, komolyan mondom! Azt meg ezek után kínzással se szedné ki belőlem senki, hogy a második keresztnevem Kenneth… Ellenben azt már most eldöntöm, ha fog még valaha lányom születni úgy, hogy nekem is lesz szólásom a beleszólásába, Barbarának fogják hívni. - Scarlett O’Hara? Elfújta a szél? Akkor innen jött az ihlet az Elemi kapocshoz? Nem is tudtam, hogy ilyen megszállott vagy… -csóválom a fejem még mindig nevetve, nekem aztán nem kell magyarázkodnia, neki béna babái voltak, velem meg felnőttként nézette végig a gyerek szerintem az összes létező Barbie-s förtelmet, amit a filmipar a piacra dobott… Közben nekivágtunk a vadonnak, az üdítős flakont pedig visszatuszkoltam a hátizsákomba, ne lóbáljam itt út közben… ki tudja, mikor ugrik elő egy maci a bokorból, aztán védenünk kell magunkat? A viccet félre téve, ahogy Beth vázolta a menetrendet, egy szalutálással és egy „igenis, asszonyom!”-mal adtam tudtára, hogy vettem a lapot, azzal már vettem is le a hátizsákot, hogy a földre ejtsem, majd valamivel arrébb én is törökülésbe vágódjak a földön, gondolkozás nélkül követve az utasítását. Nem mondom, a tedd-hátra-a-kezed résznél csöppet megszaladt a szemöldököm, és bárt vonakodva, de azért csak eleget tettem ennek is, mielőtt a képembe vágná, hogy nyuszi vagyok, aztán ahogy tovább mantrázta nekem a tennivalókat, csak csukott szemmel bólintottam, miközben próbáltam eleget tenni az elhangzottaknak. Ami egészen jól ment addig, amíg meg nem éreztem a köteleket hátul a kezeimen, mert az valami kegyetlen mód zúzta tönkre az eddigi nyugodtság illúzióját. Nem tehetek róla, azt meglehetősen rosszul viseltem, ha korlátozni próbálnak, akár a mozgásomban, akár más téren, így a nyugtalan ficergést sem bírtam abbahagyni, amíg a végére nem ért a kis mondandójának. - Rendben… -fújtam ki egy szusszanással a levegőmet, ahogy kissé enyhültek a vonásaim, hogy aztán szigorúbb hangnemre váltva folytassam - De most szólok, csak semmi törvénybe ütközőt a testemmel, amíg távol vagyok… Különben ha erre téved egy vadőr, esküszöm, beetetem vele, hogy valójában embercsempész vagy, én pedig csak a szerencsétlen túsz… Amúgy… ugye vigyázol rám? Csak ha idő közben erre jönne egy medve, farkas, vagy bárki-bármi más… -vetettem némi reménykedő pillantást még felé, mielőtt nekivágtam volna a feladatnak. Szóval mint a meditálás… Beth utasításainak megfelelően igyekszem kiüríteni a tudatomat, kiseperni minden létező gondolatot, jót, rosszat egyaránt, és legyünk őszinték, bőven ráfér a nagytakarítás azok után, amennyi újdonság a nyakamba zúdult ez alatt a pár hónap alatt – azt hiszem, talán ennek is köszönhető, hogy olyan sokáig tartott az egész, arról nem is beszélve, hogy még a kötél miatt is helyre kellett billentenem valahogy a lelki békémet, mert legyünk őszinték, nem mindennap kötözik meg az ember az erdő közepén, meg nem is sok olyan ember akad az életében, akiben vakon megbízna hasonló szituációban. Mit ne mondjak, annak tudatában, hogy nemrégiben megtudtam, akikben annak idején vakon bíztam, majdnem mindenki a szemembe hazudott és hülyét csinált belőlem, kicsit nehezen ment mostanság ez a töretlen bizalom téma, de igyekeztem arra gondolni, hogy eddig is mindig számíthattam Bethre a bajban… miért pont most hagyna cserben? Bár az időérzékem kissé elveszett ebben a fene nagy relaxálásan, és csöppet aggódtam is miatta, hogy a varázslat ideje alatt akkor hogyan leszek képes követni az idő múlását, de innen már úgy sincs visszaút, egyszer élünk, akkor meg hát előre! Talán egy fél órát, órát ha gubbaszthattam szótlanul, élő szoborrá dermedve, mire végre megtörtént a csoda, én pedig immáron néhány láb magasból lehettem szemtanúja, ahogy a hátrahagyott testem, mint egy zsák liszt, nemes egyszerűséggel eldől a földön. Igaza volt Bethnek, hogy furcsa… nem is igazán tudtam volna leírni, milyen érzés igazából, bár első reakcióként talán sokkolónak mondanám. Ilyen lehet az is amikor a halál beálltával a lélek elhagyja a testet? Még jó, hogy nem hall, mert biztos egy eszement nagy taslit kapnék érte, és még csak esélyem sem lenne kivédeni… Mindenesetre pár perc után, ahogy valamennyire kezdem megszokni ezt az új létformát, felfedező körútra indulok a környéken – első körben Beth egyik hajtincsét libbentve meg, hogy jelezzem, ideát minden rendben, majd kicsit távolabbra merészkedve, hogy kipróbáljam, amiket említett – tényleg át lehet menni tárgyakon is, vagy felkenődik a szellemem az első fára?
Hát igen, a sztorijaim némelyike megérne egy misét, ilyenkor voszont belegondolok, hogy micsoda szerencse, hogy ilyenek is akadnak, nem csak dráma és sírás-rívás. Könnyebb így az élet. Emellett örültem a jókedvének, hamarosan úgyis koncentrálnia kell és azt mégiscsak könnyebb oldottabb hangulatban, semmint katonai szigor mellett. - Minden út a szélhez vezetett - mosolyodtam el, mert utólag visszanézve tényleg olyan volt az egész. Soha egy pillanatra se bántam meg, hogy azt az elemet választottam. Jax követ, nem akadékoskodik. Az ő érdeke, tudom én, de nagyra értékelem, hogy szót fogad és bízik bennem. Nem szeretném eljátszani ezt a bizalmat, így igyekszem minél pontosabb magyarázatot adni, instrukciókkal ellátni. Elnevettem magam a testét érintő kikötésre, miközben a csomózást intéztem, majd hátulról átöleltem a vállát, biztatásnak és megnyugtatásnak szánva. Tudom, hogy azért izgult, főleg a halálesetes téma után, és úgy tűnt, a kötöttséget sem bírta. - Nyugi. Szólni fogok, mikor indulj vissza. - Nem lesz baj. - És ez hülye kérdés volt, még szép, hogy vigyázok rád! Nem dísznek vagyok itt - engedem el és dobom hátra dámásan a hajam, majd letelepedtem mellé és egy fának vetettem a hátam. Részemről kezdhette. Figyeltem őt is és a környéket is, de minden csendes volt. Nem sürgettem, nem piszkáltam, hagytam, hogy a saját ütemében intézze a dolgot, az első alkalmmal hülyeség lenne az időre rámenni olyan értelemben, hogy meddig tart eljutnia a megfelelő meditatív állapotig. Sehová sem siettünk, legalábbis én úgy tábláztam be ezt a napom, hogy telejsen neki tudjam szenteni. Nem mintha munkanélküliként megvesznék a sok tennivalótól, de a szellemes varázslattal még akadt tennivalóm. Elmosolyodtam, látva, hogy eldőlt. Tudtam, hogy nem azért, mert rosszul lett, vagy bealudt, így nem ijedtem meg vagy kezdtem el keltegetni. Könnyedén kacagtam, amikor megpiszkálta egyik tincsemet. Tekintve, hogy meg se moccant a szél, csak ő lehetett. - Eddig nagyon szép - mondtam, hangomban pedig érezhette elégedettségemet. - Mérem az időt - tettem hozzá, telefonomon pedig benyomtam a stoppert. - Legyen így elsőre tíz perc, abból biztosan nem lesz baj. Már nem érdekelt az ösvény, szokja csak a helyzetet, nézelődjön, próbálgassa a határait, elsőre úgyis elég bizarr tud lenni ez az állapot. Annyira messzire meg csak nem fog csatangolni, hogy ne hallja meg, ha szólok. Bátor, de nem ostobán vakmerő. Öt perc után szóltam neki először, hogy ha eddig a közelben volt, akkor már ne tervezzen nagyobb utat, ha meg elment az ösvényig, lassan orientálódjon elhagyott teste felé. Ha jelzett ágak rezgetésével vagy bármivel, hogy éppen merre járt, akkor annak megfelelő hangerővel beszéltem, ha "eltűnt", értelemszerűen kiabáltam. Nincs játék most, tényleg az életével játszunk és ilyenkor inkább biztosra megyek. Ezért is guggoltam a teste mellett és ellenőriztem folyamatosan a pulzusát. Ha minden rendben ment, nyolc percnél is szóltam, hogy készüljön a visszatérésre. - Olyan, mint ahogy elhagytad a tested. Képzeld el, milyen ott feküdni, milyen a fizikai testedet mozdítani, megerőltetni. Ha segít, akkor feküdj oda. A visszatérés egyszerűbb, mert a test és a lélek kötődnek egymáshoz, ezért lehet belehalni. A tested vissza várja a lelked és a lelked is újból a védelmét akarja. Teljességet akar mindkettő, de a hozzá tartozóval. Ezért nem lehetséges, hogy ha ketten egyszerre végzik el ezt a varázslatot, akkor egymás testébe térjenek vissza. Ilyen esetben nem történik meg a befogadás, vagy ha mégis valami csoda folytán ilyesmi megesne, azonnali kilökődés lenne az eredménye. Bújj bele, Jax. Raja nem tudsz átmenni, csak visszaköltözni. Nem hoztam fel neki a Minden Vadak Lelkét, egyelőre ezt vegyük gond nélkül, erre koncentráljon, aztán meglátjuk, hogy jön-e egyből a másik varázslat, vagy előtte kifújná magát kicsit. El fog fáradni, ebben biztos voltam.
- Nálad… nálam sajnos ennyire nem egyértelmű a dolog, még az elemek kapcsán sem sikerült dűlőre jutnom, hogy téged környékezzelek meg a levegő kapcsán, vagy valaki mást a föld miatt… -feleltem töprengve, a következő szintvizsgám kapcsán még ez is nagy dilemma, de egyszerre csak egy probléma miatt rágódjunk, ugyebár… majd ha sikerül túljutnom a mesterszó kérdésén, majd jöhet ez következőnek. - Azért most örülök, hogy nem rendőr vagy civilben. Képzelem, kötél helyett most vágtad volna rá a bilincset a kezemre… -próbáltam elpoénkodni a helyzetet, pedig valójában sokkal jobban feszélyezett, mint amennyire kellett volna. - Köszi. Majd igyekszem nem túl messzire elkószálni és eltévedni. -válaszoltam az időzítés kapcsán, amikor pedig bevágta a dámás hajdobálást, csak egy „jajj nekem…” sóhajtással nyugtáztam a dolgot. Mibe keveredtem? Azért valahol hálás vagyok a sorsnak, hogy rajta kívül senki nem lát most minket. Nekikezdek, bár – szerintem – elég sokáig tart, mire sikerül olyan mértékben lenyugodni és ráhangolódnom a környezetre meg a feladatra, hogy végül sikerüljön külön választani a sárgáját a fehérjétől a szellememet a fizikai testemtől. Hogy aztán újabb hosszú percekig csak kóvályogjak a hátrahagyott porhüvelyem körül, szokva ezt az új állapotot, meg egyáltalán feldolgozva a helyzetet, mert van egy morbid hangulata az egésznek. Már épp válaszolnék Beth-nek, amikor rájövök, hogy hiába, hisz az előbb mondta, hogy ez sajnos felejtős, így marad a hajtincs-libbentés jelzés gyanánt, majd miután felfedező körútra indultam, próbálgatva a varázslat határait, néha-néha jeleztem a növényzet segítségével, hogy épp merre járok. Igaz, túl messzire nem mentem, azt hiszem, azt majd máskor próbálgatom, hogy egyáltalán milyen távolságokra vagyok egyáltalán képes ilyen állapotban, egyelőre inkább az alapokra igyekszem ráérezni. Ha az megvan, utána majd jöhet a többi, nem igaz? Közben persze figyeltem Beth jelzéseire is, ha már amiatt aggódtam korábban, hogy hogy fogom tudni érzékelni az idő múlását, hálás is voltam érte, hogy így első körben átvállalta tőlem a feladatot, és nem magamban kell számolnom a perceket. Ahogy szólt, már indultam is vissza, bár jött az újabb adag, para, hogy basszus… ha az elválás ennyi ideig tartott, hogy a búbánatos istennyilába fogom a visszatérést alig pár perc alatt lezavarni?! Persze, értem én, hogy valahol ez is olyan mint a kontaktlencsénél, az eleje mindig sokkal nehezebben megy, mire rárakod a szemedre a lencsét, mint a vége, amikor le kell venni, de na… azért mégiscsak egy csöppet nagyobb a tét, mint egy nyamvadt lencsénél. Ellenkező esetben lehet, hogy nekiálltam volna akadékoskodni, azonban túlságosan is féltettem az életemet, így aztán ismét szó nélkül követtem a felsőbb utasításokat, amiket kaptam, közben pedig próbáltam lehiggadni. Azt meg inkább nem akartam tudni, hogy mennyi időm van hátra, ha nem sikerül, csak még jobban rástresszeltem volna a helyzetre. Nem tudom, végül aztán mennyire sikerült kicentizni a helyzetet, de csak megtörtént a csoda, én meg úgy rándultam össze prüszkölve a földön, mint aki levegőért kapva most jött fel a víz alól. Reflexből kaptam volna a torkomhoz, hiába, mert a kötél még mindig biztosan tartott, így csak szép szolidan kínlódtam egy sort, mire sikerült valamennyire összekapnom magam, meg feltornázni magam ülő helyzetbe. - Hallod, ez rosszabb, mint a másnaposság… Nyugtass meg, hogy csak elsőre, és nem lesz mindig ilyen. -fordultam Beth felé törzzsel, ahogy a vállamnak dörgölve igyekeztem megszabadulni az arcomra tapadt fűszálaktól és falevelektől. Közben meg nyugtalanul tovább mocorogtam-ficánkoltam, mert még mindig nem rajongtam túlzottan azért a gondolatért, hogy meg vannak kötve a kezeim, mellé pedig még a zsibbadtság oly jól ismert szúró érzése is kezdett felkúszni a karjaimon. Na már csak ez hiányzik a boldogsághoz. Már csak ezért se hagyom abba a mozgolódást. - Elsőre neked is valahogy hasonlóan ment? Vagy ehhez is van valami jópofa sztorid? -kérdeztem vissza kíváncsian, miután elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy kérjek valamit inni. Inkább még várok vele, biztos ami biztos, amíg a gyomrom is megnyugszik kissé.
Elnevettem magam az újabb dilemma hallatán, de csak azért, mert valahol tipikus, hogy pont a két ellentét között vacillált. Azért megnyugtattam, hogy ha levegő mellett dönt és ezzel a gyakorlással sem riasztom el, akkor szívesen segítek abban is. A bilincs említésére felcsillant a szemem, amit nem láthatott, mert épp mögötte ténykedtem, ám jobb is, hogy erről a reakcióról lemaradt. Még a végén megtudná azt hinné, hogy kemény szado-mazóban utazom. Elég volt a Barbie mára neki, nem kell, hogy kiderüljön: nagy Szürke ötven árnyalata rajongó is vagyok. Oké, az nem vagyok. Bíztam benne, hogy megmarad a józan esze a kilépés után is, ezért egy bólintással nyugtáztam ígéretét, majd vártam és figyeltem, hogy aztán elégedetten vegyem tudomásul teste kifőlését. Utána már "csak" az életjelei és az idő figyelése volt hátra részemről. Nagyra értékeltem amúgy, hogy nem azzal múlatta első ilyen utazását, hogy mindenféle bogarakkal dobált meg, olyan bolond pedig nem voltam, hogy ezt kifejezésre juttassam. - Következőnek majd azt kell kitapasztalnod, mennyire másabb az időérzéked így, mint egyébként - mondtam inkább egy bokorzörgetését követően. - Nem nagy ördöngösség egyébként, csak gyakorlás kérdése. Ha meg olyan környezetben használod ezt a varázslatot, ahol van óra, teszem azt, szobába lopakodsz ingyen pornóért vagy olyan téren bolyongsz, ahol van digitális óra, esetleg templomtorony, akkor pláne nyert ügyed van. Most pedig egyáltalán nem kellett paráznia, mert jóval kevesebb időt engedélyeztem neki diktátorosan fogalmazva, mint amennyivel elvileg gond nélkül elbírt volna. Fő az óvatosság továbbra is, mindkettőnk így marad még pár évig ráncmentes. A további instrukcióimat is nyugodt hangon adtam, nem sürgetve, nehogy bepánikoljon és tényleg baj legyen. Csak szépen, nyugisan, kapkodásból jó még nem született. Nem értem hozzá egyből, ahogy láttam, hogy összerándult a teste, szokja meg először, hogy megint van neki. Ilyen kis időnél nem kell erre egyébként sokat várni, így hamarosan már a vállán volt a kezem, hogy segítsek neki felülni. Elégedetten mosolyogtam, amit akkor sem hagytam abba, amikor elé telepedtem. - Nagyon jól csináltad! - dicsértem meg lelkesen, egyúttal megkönnyebbülten is. Nem lett semmi baja, köszönöm, Nagy Szellemek! - A másnaposság se lesz kellemesebb, csak azért, mert többször éled át - ingattam a fejem kiábrándító feleletem mellé. - Egyébként attól is függ, mennyi ideig vagy külön a testedtől. Ez elsőre azért sok tud lenni, de igen, idővel tíz perc nem fog kiütni. A húszat viszont mindig meg fogod érezni, sajnálom - húztam fel kissé a vállam, mintha ugyan én tehetnék erről, majd lesöpörtem pár fűszálat az arcáról, amit neki nem sikerült elintézni a vállával. - Én elsőre rajta kaptam másokat - húztam el a szám. Igen, ehhez is van jópofa sztorim. Komolyan, a legtöbb varázslatot valami rém röhejes módon sajátítottam el! De ha nem így történt volna, most nem tudnám mivel szórakoztatni Jaxet. - Nekem csak egy fehérre meszelt, minimálisan bútorozott szoba jutott felderítésre első alkalommal, de túl unalmasnak ítéltem, ezért átszöktem a szomszéd helyiségbe. Így tudtam meg, hogy a Protektor meleg. - Aki kíváncsi, nem öregszik meg hamar, hanem olyasmit is megtud, ami nem feltétlen rá tartozik, vagy amit inkább nem akar tudni. - Utána hetekig nem mertem a szemébe nézni, mert attól féltem, hogy az arcomra van írva, amit megtudtam - sóhajtottam, ilyen a formám, ám nem sokat agonizáltam ezen, inkább lelkesen összecsaptam a tenyerem. - Na de, készen állsz a Minden Vadak Lelkére, vagy kell még némi pihenő? Pihenő, amit nyilvánvalóan megkötözve töltene el. Roppant kedves választási lehetőségeket tudok olykor adni, mellé pedig bájosan mosolygok. Nem igazán szoktam belegondolni, hogy mindez külső szemmel milyen lehet - jó nekem, rossz most szegény Jacksonnak.
- Azt valahogy csak megoldom, mást nem kifaggatom a húgomat, van-e valami speckó technikájuk erre az időérzék dologra... Műkorcsolyánál meg gimnasztikánál sem feltétlen a zene segít nekik a koreográfiánál meg az idő érzékeléséhez, hanem hogy közben magukban számolnak. Bár az az órás megoldás sem rossz. -tettem hozzá, ám a következő megjegyzését képtelen voltam elengedni a fülem mellett - Ingyen pornóért, mi, te mentorok gyöngye... Azért kíváncsi vagyok, ha épp azért indulnál, te mennyire foglalkoznál azzal, hogy az órát is figyeld. Vagy keress egyet. Mondjuk bocs, igaz, te mágus vagy, több idő áll rendelkezésedre a kukkoláshoz. -cukkoltam tovább, tudom, hivatalosan nem mentor, de na... ezek után nem is csodálkozok rajta, hogy miért nem. De ennyit a csevegésből, nem csak ezért jöttünk, így aztán szép lassan megpróbálok ráhangolódni a feladatra... valóban elég lassan megy, bár úgy tűnik, Beth is számított rá, hogy nem két perc lesz az egész, amilyen nyugodtan ücsörög nem sokkal mellettem. Valahol hálás vagyok érte, hogy nem sürget, bár azzal úgy se segítene semmit, csak tovább rontana a helyzeten. Aztán egyszer csak megtörténik a csoda, igaz, annyira furcsa ez az egész új állapot, hogy mire magamhoz térek annyira, hogy felfedezőkörútra indulnék, már csaknem lejár az engedélyezett kimenőm... és tény, hogy megnézném a fejét, mit reagálna, ha itt haláloznék el mellette, és az is igaz, hogy egyszer úgy is meg kell halni valahogy, de hát na, ilyen hamar azért én se terveztem... akkor már inkább "esnék el hősként" valami csatában, mint egy ilyen utolsó lézerként, aki csak elbénázta az egyik varázslatot, amitől még bőven akadnak bonyolultabbak is... - Semmi vállon veregetés? Buksisimi? Jutalomfalat, ha már így megkötöztél, mint valami utolsó elcsatangolt kóborkutyát... -csóválom a fejem, bár a legkevésbé sem gondolom komolyan, szerintem pont a kaja az utolsó dolog amit ilyen kóválygó gyomorral gondolni akarok, de na... - Ez azért nagyon megnyugtató. -nyünnyögtem tovább, miután segített visszajutni ülő helyzetbe, aztán ahogy próbáltam némi életet csalni elzsibbadt karjaimba, hallgattam az újabb sztoriját. Elsőre nem is igazán értem, mit ért pontosan rajtakapáson, mert csak nem azt... de amikor kiderül, hogy igen, nagyon is azt, ráadásul kit, a csodálkozástól finoman szólva is leesik az állam. - Miért is nem lepődök meg rajtad? -csóválom a fejem vigyorogva, ahogy valamivel alábbhagy a rosszullét - Amúgy köszönöm, hogy voltál oly figyelmes és inkább az erdőbe hoztál, törékeny lelkivilágomnak mégiscsak egyszerűbb szembesülni a virágokkal és méhecskékkel, mint hogy én is hasonlón kapjam valamelyik szomszédom... vagy épp a Protektort... te jó ég, azzal a lendülettel költöznék ki az egyetemről, az biztos. - Készen, mint a mateklecke... -bólintottam, már amúgy is herótom van a tudattól, hogy nem tudom használni a karjaimat, meg sajog minden porcikám... vagy azért, mert a kötél miatt nehézkesebb a vérkeringés, vagy azért, mert elültem, vagy azért, mert ahogy eldőltem, nemes egyszerűséggel belefejeltem a kavicsos-füves földbe... Másfelől nem is akarok annyit töketlenkedni ezzel, mint a másik varázslattal, talán egy fokkal kézzel foghatóbb is az előző után. Miután újra ülő helyzetben voltam, szem lehuny, majd néhány perc alatt próbáltam újra átszellemülni, lenyugodni egy kissé, hogy aztán magamban elmormogjam a varázslatot, ahogy megpróbáltam megidézni a medve lelkét és erejét... ~ Gyerünk brumi, ne hagyj cserben...~ Mivel nem láthattam a halvány kékes derengést, kivetülést a siker jeleként - amiről mellesleg azt se tudtam, egyáltalán milyen formában jelentkezik, macifül, medvekarom, vagy valami más - így csak nyugtalan mocorgásba kezdtem, fogást keresve a köteleken, már amennyire hozzáfértem, hogy aztán mindent beleadva nekiveselkedjek. Próba szerencse, hisz másképp úgy se tudom meg, hogy sikerült-e, nem igaz? És míg elsőre úgy tűnik, hogy semmi eredménye, néhány másodperc után érzékelem, mint ha néhány rost elszakadt volna a kötélben, ezen felbátorodva pedig mindent beleadva veselkedek neki, közben egyre bőszebben mocorogva, jobbra-balra billegve ültömben a próbálkozástól, mígnem végül a kötél megadja magát, és a hirtelen szabadságtól akaratlanul is előrébb lendülnek a karjaim hogy ha Sava túl közel ül hozzám, akaratlanul is lecsapjam velük. - Szabadság! -vigyorodok el, de aztán már neki is állok, hogy kicsit rázogassam a karjaimat, meg megmasszírozzam őket, ha már mozdítani alig bírom őket a zsibbadtságtól. Sőt, a nagy sikeren felbuzdulva el is dőlök a fűben, a hátamra, ha már végre nincsenek hátrakötve a karjaim.
// köszönöm, jedimester! ...és a lézerkardom mikor kapom már meg végre? //
- Majd a következő adag füves sütiből, oké? - mondtam a buksisimi hiányolására negédes mosollyal kísérve. - Fogalmam sincs - vágtam ártatlan arcot a meglepődés hiányára, majd elvigyorodtam. - Amúgy egyszer mindképp érdemes ilyenre használni, nem varázslat a varázslat, ha nincs benne némi szórakozás is. Ha csak feladatkor veszed elő, az egész olyan... száraz és kötelességszagú. - Ez messze nem tanítás vagy fejtágítás volt, csupán a maszek nézetem. El nem tudtam képzelni például, hogy a széllel ne játsszak vagy apróságokat ne kövessek el puszta szórakozásból, koboldos csínytevésből. Nem durva, ormótlan tréfák, csak apróságok. például, amikor paintballban csaltam Kyle ellen. Igaz semmi haszna nem lett, de rettenetesen élveztem, hogy játék közben és olyan formában élhettem a mágiával. Viszont már hajtottam is tovább a gyereket, nehogy nyugta legyen, pontosabban rá hagytam, mikor végzi a varázslatot, de a feszélyezettségét nézve, nem fogja sokáig húzni a dolgot. Igazam is lett. Szeretem, amikor igazam van, azt viszont annál kevésbé, ha lendülő karok útjából vagyok kénytelen kitérni, nehogy képen töröljenek. - Szép volt Houdini! Csak legközelebb mérsékeltebben kalimpálj - simogattam meg az okos kis fejét, ha már az előbb annyira hiányolta. - Na, sikerült közelebb jutni a mesterszóhoz? Szívesen szadizlak még amúgy, amíg ki nem ütöd magad valamelyiktől - mosolyodtam el macskásan, amolyan kicsit sunyin, összehúzott szemmel. Ugyanakkor bennem volt, hogy az Asztrális kémleléssel továbbra sem szívesen szórakoznék, legalább semmiképp sem tudnám félvállról venni. - Mikor szeretnél amúgy vizsgázni? Csak mert ha gondolod és még halasztanád, akkor összeülhetünk több alkalomra, hogy kiderítsd, melyik fekszik jobban. Egyelőre feladatot nem sóztak a nyakamba, elég Alignak megállítása, de ha olyan adódik, kérem, hogy veled lehessek párban, ha szeretnéd. Több és jobb ötletem nem volt. Nekem minden választásnál teljesen tiszta volt, hogy mi lesz a mesterszavam, így nem tudtam átérezni a dilemmáját. A hatodik szintre is volt elképzelésem, illetve megtetszett, amit Dimi mutatott, de addig még van némi időm, hogy konkretizáljam, tényleg az a varázslat kell.
- Miért van olyan érzésem, hogy titkolsz előlem valamit? -vonom fel a szemöldököm gyanakodva - Füves süti, pornó, kukkolás... nem is értem, miért nem neveztek ki eddig tiszteletbeli mentornak. -csóválom a fejem, hisz valahogy mindig sokkal karót nyeltebb mentorokat fogtam ki eddig életem során, vagy csak egyfolytában engem szívattak, ami meg azért annyira nem buli hosszú távon. Mindenesetre a jó tanácsára lelkes bólogatásba kezdek. - Ilyesmitől kár tartani, előszeretettel vetem be a hétköznapokban is őket. -mint mondjuk a Szellemkéz varázslattal való pillecukor-sütés a kandalló előtt ücsörögve, meg hasonló finomságok. Maximálisan egyetértek azzal, hogy az ilyen "hülyéskedéseknél" nincs is jobb és kellemesebb módja a tanulásnak. Pláne, ha még a kajához is köze van. Túl sok időt azonban nem kaptam beszámolóra, így aztán inkább nekiveselkedtem a varázslatnak, aztán meg a köteleknek, amik már így is kellően feszélyeztek és idegesítettek ahhoz, hogy szabadulni akarjak tőlük. - Miért? Szerintem egész szépen védtél. -vonok vállat, majd már neki is látok, hogy kicsit átmozgassam a karjaimat, helyresegítve bennük az optimális vérkeringést. A buksisimire mindenesetre olyan szélesen mosolyodok el, mint valami kiskölyök karácsonykor, aztán ha abbamaradt a karácsony és gyereknap simizés, akkor pár karkörzést is megejtek gyorsan. - Ühüm. Lehet, hogy az Asztrális kémlelés szarabbul ment így elsőre, de inkább a felé húz a szívem. -bólintottam is mellé, ahogy megosztottam vele a véleményemet így az első benyomások után, de aztán szóba került a további szadizás, én pedig csak megadóan emeltem fel a kezem. - Máskor szíves örömmel, de tekintve, hogy hogy kimerített ez a kettő varázserő tekintetében, most még arra sem fogadnék, hogy sikerülne megidéznem valamelyik legegyszerűbb kis rutinvarázslatot... -vallottam be minden szégyenkezés nélkül. Őrző tekintetben mégiscsak egész fiatalnak számítok, nem dőzsölök itt a varázserőben, és azt hiszem, két kellően energiaigényes darabot tűzött ki ma célul a kedves tanárnéni... - Húha... ez aztán jó kérdés. -dőltem hátra a fűben, ahogy jólesően megvakargattam a tarkómat. Basszus, hogy ez mióta hiányzott már! - Igazából annyira nem sietek vele, még esszenciát sem ártana kerítenem hozzá, ami tekintve, hogy csak most érkeztem, és alig ismerek pár vérfarkast a városból, elég nehézkes lenne. Gondoltam, hogy a dokimat körbeudvarolom ilyen téren, de nemrégiben minden szó nélkül továbbállt, ölre menni meg sajnos nem sok értelme lenne egyikük ellen sem, szóval... egyelőre még gondolkozok, hogy kivel, mit lehetne seftelni ez ügyben. -húztam el a szám, elvégre minél idősebb volt a farkas, annál jobb volt a tetováláshoz, de tekintve, milyen harmatos korú őrzőnek számítok, erővel nem sokra mentem ellenük. - Ettől függetlenül, ha esetleg az idődbe belefér, lehet, hogy betoppannék még párszor, hogy mást nem, ezt a kettőt gyakoroljuk. Ha már ilyen hűségesen strázsáltál mellettem amíg én a szellemvilágban kóvályogtam. -mosolyodtam el hálásan - Egyébként meg segítek én szívesen, ha bármiben tudok. Úgy se dolgoztam még soha együtt veled ilyen őrzős dolgon. -lelkesültem fel a dolgon, hisz a geo-catching játékok meg a művészettörténet teljesen más téma.
- Jézus Mária, még csak az kéne! - sivítottam egyből. Így is több tanítást vállalok, mint amennyi egészséges - a tanulni vágyók szemszögéből -, ha még mentor is lennék... Az lehet ennek a Protektorátusnak a végét jelentené. - Jó fiú - simizem meg megint a buksiját, ezúttal viszont reflexből jött arra, hogy szórakozásból is használja a mágiát. Tudtam én, hogy nem véletlenül vagyunk mi barátok! A kettőnek mondjuk nem sok köze egymáshoz papíron, de azzal mindig könnyebb kijönni, aki az ilyen apróságokban megegyező véleményen van velünk. A nagy áramlatok úgyis inkább általánosak, ezek személyesebbek. - Negyedik szintű harcképzettséggel illik - húztam ki magam büszkén. Nem voltam egy egó-manó, de nem fogok álszenteskedve képességet letagadni. - Gyakorolunk még, semmibe nem kerül, főleg, ha fent leszek, még egyszerűbb lesz. Ahogy New Yorkban, úgy itt is nyitva állt előtte az ajtóm, nem csak egy városra él a segítségem, és ahogy mostanában elnéztem, rá fért az is, hogy olykor hisztizzen kiöntse a lelkét. Én pedig mesze nem voltam elzárkózó tőle. Nem erőltetem a további próbálkozást, ha kidőlne, nem szívesen vonszolnám vissza, egyrészt mert rettentő koszos lenne, másrészt azért van súlya a gyereknek! Inkább kérdezem a tervekről, hogy szükség esetén én is úgy noszogassam, hajtsam, vagy épp intsem még türelemre. - Tekintve, hogy Informátor vagy, kínos is lenne, ha erővel kéne megszerezned, amit akarsz - mosolyodtam el. - Mondanám, hogy összeírom, melyik farkasok hajlamosabbak alkura és boldogulhatnál velük könnyebben, de... - szélesebb lett a mosolyom, célzatos a félbemaradt mondta. Igen, ez is az Informátor mivolt miatt van, ha infó kell, szerezze meg. Bár szerintem ezzel ő sincs másképp, az eddigi tapasztalataim szerint szeret ő maga megdolgozni az eredményért. - Toppanj csak - bólintottam vidáman, pillantásom pedig anyáskodó lett, amikor hálálkodott. Tudja jól, hogy bármikor. - Igazából én se tudom, mikor dolgoztam együtt valakivel utoljára terepen például. - A legutóbbi közös munka Naomival volt, ám az mégsem ugyanaz, mint amikor Informátorokkal teljesítek feladatot. Nekem az a minor-kasztom, ha létezik ilyen fogalom, és valahányszor ha lehetőségem volt választani, melléjük kértem magam. Nem véletlenül volt annyi közös küldetésünk Kyle-al sem. Bár nem tudom, hogy ez az Informátorok felé tendálásom végül miatta, az ő asszisztálásával alakult ki, vagy eleve megvolt. Mindegy is már. - Na, gyere, meghívlak kávéra meg sütire, rászolgáltál - tápászkodtam fel és a kezem nyújtottam, hogy felsegítsem. Magától is képes lett volna felkelni, nem is ez volt a lényeg.
//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem, nemolyankicsi padawan! //
A felvisításra akaratlanul is előtört belőlem a jóízű nevetés, annyira őszinte volt a reakciója a mentorkodással kapcsolatban. Mondjuk azt nem értem, miért tart tőle ennyire, szerintem tök jól csinálja, legalábbis amit eddig tapasztaltam belőle. Aztán ki tudja, lehet, hogy másokkal teljesen más hangulatban telnek a tanulós összeruccanások. Bár, merjünk nagyot álmodni, biiiiiztosan én vagyok az egyetlen "mentoráltja"! A buksisimire csak hálásan elmosolyodtam, bár lehet, ha tudná, hogy a "hogyan-csenjünk-törölközőt" mutatványnál is jó hasznát szoktam venni a mágiának, valószínűleg nem lenne ilyen büszke rám. Vagy sokkal büszkébb lenne, a korábbi megjegyzéseire alapozva... - Felvágós! -böktem oldalba, amikor nekiállt itt villogni a harcképzettségével, de tegyük hozzá, ennyi idősen azért illik is, hogy legyen mit felmutatni... Mondjuk nem mint ha a mágiájával nem nyomna le szinte bárkit így is. Mondjuk ha tudnám, milyen gondolatok fordulnak meg a fejében, biztos szívnám még a vérét egy darabig azzal, hogy mi az, hogy ilyen harcképzettséggel nem visz röhögve hazáig, de inkább nem kísértem a szerencsémet, mert csöpp lelkem nehezen viselné, akár, ha ölben, akár, ha vállra dobva cipelne vissza a városba. Még csak azt kéne... - Tudom, tudom... dolgozzak meg érte. Mondjuk nem sietek sehová, majd beleásom magam a krónikákba, aztán kiagyalom, kit kéne körbeudvarolnom érte... -legyintek, csodálkoztam is volna, ha valami egyszerűen csak az ölembe hullana anélkül, hogy nem kell megküzdenem érte. Nem int ha nem bánnám néhanapján... Arra, hogy betoppanhatok, én is csak bólintottam egyet, a terepmunkára meg csak elmosolyodtam. Mondjuk nem tudom, mágusoknak mennyire gyakori az ilyesmi, de nekem kimondottan tetszik, hogy mi, informátorok, amennyit aktakukacoskodunk a Krónikák termében, legalább annyit szoktunk nyomozni a terepen is, ha nem többet. Tisztára változatos! - A kávét köszönöm, de még mindig inkább kihagynám, ellenben a süti az jöhet. Vagy beváltom a kávét még egy sütire, az úgy ér? -álltam le alkudozni vele. Kac-kac, jó csel volt, de ilyen könnyen azért nem fog rászedni, akármennyire is legyen hihetetlen számára, hogy nem, nem iszom kávét. Ahogy a kezét nyújtotta, megragadtam azt, aztán már pattantam is fel a földtől, leporolva a ruhámra tapadt port és mindenféle fűszálakat, hogy aztán a hátamra kanyarítva a hátizsákomat, kövessem a kedvenc "túravezetőmet". Mondjuk arról nem szólt a fáma, hogy a kávét-sütit magával hozta, az első büféig, vagy egy rendes cukrászdáig szól a meghívás, de gondolom, majd rájövök idő közben...
// Én is köszöntem, te mentorok gyöngye! Aztán szólj, ha szükség van a padawanodra valami terepmunkához... //
Alig vártam már, hogy sötétedjen, hiszen akkor sokkal biztonságosabb farkas alakban szelni az erdőt. Lassan sétáltam egyedül az erdő felé, mivel végre úgy éreztem, hogy egyedül se lehet semmi baj. Csak nem futok olyan farkas(ok)ba, akik esetleg ártani szeretnének nekem. Az idő minden egyes nappal egyre hidegebbre fordult, így még erre a rövid időre is dzsekibe bújtam. Először rendbe raktam a konyhát, elpakoltam mindent, ha esetleg pedig Rhydian hazaér, akkor pontosan tudja, hogy merre talál ételt. Szerettem főzni és legalább most élhettem is eme szenvedélyemnek. Az éjszakai város magával ragadott és egy pillanatra még el is időztem a városban, majd a lehető legrövidebb irányba indultam el, hogy az erdőhöz érjek. Minél kijjebb éltem, annál inkább kihaltabb lett minden, de egyáltalán nem bántam. Jó érzés volt kicsit újra egyedül lenni és elveszni a csendben, s hamarosan már a természetben is. Amikor pedig elértem az erdő széléhez, akkor kíváncsian pillantottam körbe, de már a madár se járt erre, így egyszerűen elindultam a sűrűjébe. Nem szerettem a ruháimat túlzottan a szélén hagyni, hiszen onnan könnyen lába kélhet, vagy esetleg olyan látja meg, akinek nem kellene. Elég nehéz kimagyarázni azt, hogy mit csinálsz meztelenül az erdőben… Volt már rá példa, de szerencsére hamar sikerült kivágnom magam a dologból, de valószínűleg az is közrejátszott, hogy az illető zavarba jött, amikor megpillantott. Amint elég mélyre értem az erdőben elkezdtem szép lassan levetni a textíliákat. Összehajtogattam, egymásra pakoltam, majd pedig egyszerűen elrejtettem az egyik bokor tövében.
. Felpillantottam az égre, majd pár pillanattal később már csontok ropogása töltötte be az erdőt és nem sokkal később már az új bundásom állt a korábbi helyemen. Mélyen a levegőbe szippantottam, majd elkezdtem figyelni, de senkit nem éreztem…még. Így egyszerűen elindultam az erdőbe, hogy felfedezzem, vagy éppen elejtsek egy-két finom falatot. Gyakorlásnak se rossz egy kis vadászat, legalább az új farkasom is szokja a dolgokat. Talán már több mint egy órája voltam itt, de vadászatra még mindig nem került sor, amikor megéreztem valakit. Figyelni kezdtem és egy pillanatra még le is ültem, hogy még inkább koncentrálni tudjak és az új vérvonalam előnyeit kihasználjam, de amint az energiái ismerősek voltak és még az illata is egyből rohanni kezdtem, majd mielőtt teljesen elérhettem volna hozzá, lassítottam… Osonni kezdtem, majd mint egy őrült és régi jó szokásomhoz hívem neki iramodtam és mondhatni kicsit ráugrottam. Az, hogy most talpon maradt vagy nem, az már más kérdés…. Ahogyan az is, hogy lehet nem kellett volna, hiszen az új bundásomat nem ismeri és a múltkori találkozás is eléggé érdekesen sikeredett. S ha abból indulunk ki, akkor nem biztos, hogy túlzottan örülni fog nekem, vagyis az új jövevénynek… ~Szia.~ köszöntem neki boldogan. Nem kizárt, hogy érzett már korábbról is, hiszen a szél se mellékes, de igyekeztem gyors lenni és meglepetést okozni, úgy, mint egy őrült farkas, amilyen régebben is voltam…
Elengedtem a szürkét. Olyan rég vadásztunk egy jót, egy igazit. Csak a gondok voltak mostanában, csak a stressz. Mindkettőnknek kijárt egy kis rohanás. Száguldottam, heves tempóban szeltem át az erdőt. Bokrok hajoltak meg, fák kérgét téptem fel, ahogy a törzsükről elrugaszkodva vetődtem alá; a talajra. Hatalmas mancsaim erőteljesen huppantak a deres avarba, majd hagyták is el nyomaikat, ahogy már jó pár méterrel tovahaladtam. Idővel... jó pár percet felőrölve fékeztem csak le. Erdei patakra leletem, én pedig nem átalltam meg közel lépdelni hozzá, majd fölé hajolva nyaltam bele a fagyos vízbe. Jól esett, hosszan el is nyújtóztattam mellső lábaimat, ahogy megráztam a bundámat. Körbepillantottam, mintha ismerős szag tódult volna az orromba, de mégse... Zavaró volt, hiszen nem volt idegen, mégse tudtam hova tenni a dolgot. Csak azt tudtam, hogy közeledik, vagy közel van. Több, mint háromszáz év után ez már nem kerül el. Egyelőre még se foglalkoztam vele, noha füleim lelapultak, az agyaraim pedig apránként elővillantak vicsorgó pofám alól. Ez nem szarvas... nem bölény... Ez farkas. Épp olyan, mint én. Pontosan tudtam azt is, hogy nőstény. Hátat fordítottam neki, visszahajolva a patak fölé. Minden zsigerem jelzett, minden talpdobbanásával tudtam, hogy közelebb van. Aztán megszűnt rohanni, sunyul, de cuki! Párat hátra léptem, fejemet alulsó irányból fordítottam hátra. Összeszűkültek a szemeim, a karmaim belemartak a kitaposott fűbe. Felmorrantam, az izmaim feszesen lüktettek a bőröm alatt. ~ Mi lesz már ~ türelmetlenkedtem, vártam... Mégis elég hirtelen ért, ahogy a semmiből előugrott, elgázolt. Noha tartásomból nem mozdított el, acélosan álltam súlyának terhét, ahogy lekanyarodott rólam. Már támadnék, felsőbbségteljesen villantva rá agyraimat dobogtam előtte. A hátam homorult, a karmaim feltépték az avart. A hangja viszont belekondult a tudatomba, körbejárta elmém minden zúgát. Irányosan seggeltem le előtte. A képem kisimult a tekintetem meglágyult. ~ Hülye vagy?! Majdnem megöltelek! ~ morogtam, de ezúttal már nem vészjóslón. Végül felálltam, körbejártam, mintha csak elejtett prédám volna. Feszengtem kicsit az új "kölyök" jelenlétében, de hamar továbbléptem a dolgon. A múltkor már átrágtuk ezt, nincs más dolgom mint előre nézni... ~ Vadászol? ~ érdeklődtem, ahogy mellé lépdeltem, majd álltam meg előtte. ~ Kíséret nélkül? ~ pillantottam el mögötte, mert eléggé furcsálltam, hogy a teremtője csak úgy elengedi. Főleg, hogy nem olyan régóta kapta meg az új bestiát. De meg kellett állapítanom, hogy bizony egyedül van. Kicsit rosszalltam is a dolgot, de ez már tényleg nem az én dolgom. Újra ledobtam magam a hátsófelemre. ~ Egész helyes vagy. ~ utaltam itt arra, hogy bár nem teljes odaadással, de barátkozom az új döggel, aki életet nyert benne. ~ Képesség? ~ mert ez bizony nem utolsó. És ez az egy, amit azért nehézkes lenne leolvasni róla. Abban biztos voltam, hogy már nem Zsizsik. Már nem az a vér lüktet benne, ami bennem. Már nem Unalaq-é.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Jó érzés volt kicsit szabadjára engedni a foltoskát. Nem kértem ki Rhydian véleményét, vagyis nem szóltam előre, de nem féltem. Úgy éreztem, hogy nem lehet baj, hiszen nem volt veszélyes a farkasom. Kíváncsi volt, de nem olyan, mint a régi, hogy szerette kísérteni az életét és bajt kavarni. Ő nyugodt és barátságos teremtés volt. Lézengeni jöttem az erdőbe és azért, hogy kicsit szabadjára engedjem őt, illetve esetleg vadásszak is kicsit. De ahogyan egyre beljebb értem az erdőben valami megváltozott. Hirtelen újra úgy éreztem magamat, mint azon a napon, amikor elkövettem egy ostobaságot és hagytam, hogy a szívemet apró darabokra törje valaki. Figyeltem az erdőt és próbáltam nem meghallani ama sugallatokat, amik azt súgták, hogy fussak és fussak, amíg a lábam bírja… Egy apró része a szívemnek azt súgta, hogy menjek és hagyjak itt mindent és mindenkit, míg a másik fele, a nagyobbik része a szívemnek és lelkemnek azt szerette volna, hogy maradjak… Maradjak és küzdjek. Túl sok minden kötött már ide, túl sok olyan személy volt az életemben, akik fontossá váltak az elmúlt évtizedekben és nem szerettem volna elveszíteni őket újra, vagy éppen csalódást okozni nekik. Pedig eltűni annyira egyszerű lett volna, de még se… Végül lassan felkeltem a földről és folytattam a bolondozást és az erdő megismerését egészen addig, amíg egy ismerős illatot meg nem éreztem. Sietve indultam el abba az irányba, majd mielőtt túl közel értem volna megálltam, vagyis lassítottam. Figyeltem őt, s hagytam, hogy az ismerős illat és a megérzéseknek köszönhetően még inkább biztosabb legyek. A tetteiből ítélve tudta, hogy társasága van, de ez engem annyira nem zavart. A gondolataira meg nem reagáltam, vagy legalábbis nem úgy, mint illet volna. Egyszerűen csak futni kezdtem, majd ugrottam, ahogyan régebben is tettem… néha. Láttam azt, hogy támadni készül, de még se hátráltam. Azzal talán csak rontanék a helyzeten, figyelem őt, majd egyszerűen mielőtt túl késő lenne köszönök. Ezek után pedig várok, hiszen ha esetleg mégis nekem esne, akkor is küzdenék, mert talán nem egyből ölne meg, de szerencsére a hangom észhez téríti és még idejében sikerül leállítania magát. A szavaira legszívesebben megforgatnám a szemeimet, de az elég fura és érdekes dolog lenne egy farkastól, így inkább csak figyelem őt és egy kicsit oldalra is billentem a fejemet. ~ Én is örülök, hogy láthatlak és ismersz már... Amúgy meg nem történt semmi baj, így kár ezen rágódni. ~ válaszolok neki habozás nélkül. Túl sokszor voltam már majdnem a halál karmai között, így inkább meghalnék egy barát által, mint kínok között egy ellenség kezei között. ~ Valami olyasmi. ~ vadászatnak indult, de majdnem angolos távozás lett belőle… újra… Majd a következő kérdésére egy pillanat erejéig nem válaszolok. ~ Kereshetsz bárkit, de nem fogsz rajtam kívül mást lelni. Egyedül jöttem. Szükségem volt egy kis magányra. Ez akkora vétek? ~ kérdeztem tőle kíváncsian. Jó pár hét eltelt már azóta, hogy átharaptak és nem voltam már zöldfülű teljesen, de elismerem még profi se az új bundással, viszont gyakorlás teszi a mestert. Amikor pedig ledobta magát a földre, akkor közelebb léptem hozzá, majd leültem vele szemben és a fejemet az övéhez fúrtam, ha hagyta. ~ Köszönöm és örülök, hogy tetszik. ~ mondtam boldogan, bár tudtam, hogy még mindig nem teljesen tudta megszokni ezt az új helyzetet. Amikor pedig elkezdett szaglászni, akkor legszívesebben egy lemondó pillantással néztem volna rá és olyan arckifejezéssel, hogy ez most komoly? De inkább csak ültem és tűrtem, vagyis inkább vártam, arra, hogy vége legyen eme szaglászásnak. ~Látók közé tartozom most már, érzékelés. ~ válaszolok neki készségesen, majd játékosan eldobom magam és úgy pillantok fel rá. ~ Te mit csináltál? Vadásztál vagy éppen magadat csodáltad a víztükrében? ~ mindig is szerettem őt cukkolni, majd sietve pattanok fel én is és mellé sétálok. ~ Merre tovább? Vadászat vagy csak játszadozás? ~ kíváncsian kérdeztem tőle, mert az se gond, ha nem vadászunk, azt megtehetem máskor is.
Nem történt. De történhetett volna. Komolyan, néha annyira hebrencs ez a lány! Simán letéphettem volna a fejét, ha nem kapcsolok időben... De annyiban hagyom a dolgot, csupán egy halk morranás az, amivel illettem semmi több. Kérdésére azért kicsit kijjebb húzom magam, halkan dobbantva a mancsommal. ~ Nem vétek. Csak nem kéne... ~ tudom, hogy már nem kölyök, tudom, hogy már van ilyenben tapasztalata. De azt is tudom, hogy ami új, azt szokni kell, és tanulni. Nem is értem a teremtőjét hogy engedhette el. Vagy... Megmozgatom tarkóm vonalán a bőrt. ~ Tud egyáltalán róla? A fickód? ~ nem túl szépen illetem az atyját, de nem is érdekel. Részemről még mindig nem szívügyem a pasi, ez van. Talán így is marad. Viszont a farkasát valóban helyesnek tartottam, mindattól függetlenül is, hogy a létezése valahol nem volt a kedvemre való. De majd megszokom, és teljesen el is fogadom. Prim miatt, mindenképp. Követem a mozdulatát, ahogy eldobja magát a deres avarba, játékosan ficánkol, mancsai felhúzva lógnak mellkasa felé. Istenem, lökött! A szó legjobb értelmében. Megrázom a bundám, ahogy leheverek mellé, noha részemről semmi hempergőzés nincs a dologban. ~ Látók... ~ ciccenek fel elméjében ~ Ezért kár volt eladni Unalaq lelkét. ~ csak húzom az agyát, nem nézem le egyik vérvonalat se. Mindnek vannak előnyei, és hátrányai is. Mind önmagában szép, amire képessé válik általa a farkas. ~ Egyik se. Vagyis, a vadászatot még fenn tartom, csak nem jutottam el odáig. Valaki letepert... ~ vágom mancsomat a mellkasára, fejemet az oldalába túrva. Végül felpattanok, hosszan elnyújtózom mellette. ~ Nos. Részemről a farkas gyomra ételért kiált, szóval én kergetőzni megyek. Ha akarsz jössz, ha nem... hát bukfencezz még itt párat. ~ összecsattogtattam előtte a fogaimat, újfent csak az agyát húztam. Persze, hogy velem jön. Amúgy is ígértem egy vadászatot neki, plusz: szeretem a társaságát. ~ Csak bele ne gurulj a patakba! ~ szökkentem párat, majd futásnak eredtem. Energiáim átfogták, hívták; természetesen vele kívánom folytatni az utat.
Csak perekkel később fékeztem alább az iramot, amikor a fák mögött henyélő szarvasbikát érezte meg az orrom. Lelapultam, tompa, nesztelen léptekkel kúsztam el egy közeli bokor tövéig. Reméltem, hogy Prim sem ver zajt, reméltem, hogy újdonsült farkasa is tudja, hogyan is kell vadászni. ~ Ha jelet adok. Te kifutsz balról, én pedig jobb oldalról, fölülről kapom el a fejét. ~ instrukciót adtam, hogy miként szeretném abszolválni a vadászatot, ha pedig jelét láttam, hogy egyetért, és együtt működik, úgy már csak pár másodpercet hagytam hátra... Három... kettő... egy... ~ Most! ~ aztán előugrottam a bokorból...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Új farkasom volt, új volt még a város is és ez a fajta élet is szokatlan volt, s emellé még több, mint 9 évtized után szőke hajkoronám is lett. Azt hiszem, hogy itt még lesznek váratlan pillanatok. Érdekesen sikeredett az este Nonóval, de talán az ébredés még inkább váratlan dolgokkal lepett meg minket, amikor rájöttünk arra, hogy szőke lett a hajkoronánk. Eltűntethettem volna, de inkább csak megcsináltattam normálisan, hiszen ittas állapotban se lehet tökéletes hajat készíteni. És amúgy is azt mondják, hogy a változás jó. Tudtam, hogy kicsit felelőtlenül leptem meg őt, de most nem túlzottan érdekelt semmi se. Figyelem a reakcióját, de nem mozdulok meg. Mondhatni talán kicsit szemtelen is vagyok, mert legszívesebben megforgatnám a szemeimet is. A szavaira csak megrázom a fejemet és mellé még szívesen meg is rántanám a vállaimat, mert most tényleg nem érdekel az, hogy mit kéne és mit nem tennem. ~Először is nem a fickóm.~ szólalok meg egy kicsit bosszankodva, mert eleve nem tetszik az, ahogyan beszél róla. Más részt meg jelenleg nem akarok hímekről beszélgetni. Mindegy, hogy Rhyd-ról vagy csak a szomszédfiúról van szó. ~Másodszor meg nem vagyok pólyás, hogy állandóan vigyázni kelljen rám. ~ közben pedig őt figyelem, majd hogy megnyugtassam, sietve hozzáteszem. ~ Hagytam neki üzenetet, most elégedett vagy? ~ bár kötve hiszem, hogy eme válaszomnak örül, de ő ismer már annyira, hogy tudja képes vagyok bármire, s ha magány kell, akkor egyszerűen csak eltűnök és rosszabbik esetben még üzenetet se hagyok. Sose voltam teljesen normális, de azokat sose zavarta ez a tény, akik igazán ismernek, mások véleménye meg nem túlzottan érdekel. Szerettem bolondozni, szórakozni, hiszen olyankor még távolabb tudtam üldözni a rossz érzéseket, a nyomasztó gondolatokat, vagy a világ hívószavát. Figyelem azt, ahogyan mellém telepszik, de szemmel láthatóan ő túl komoly most, de még se teszem szóvá. Hamarosan pedig már a vérvonalam a téma… Figyelem őt és legszívesebben megforgatnám a szemeimet ismét. ~Ennyire azért ne örülj ennek…~ jegyzem meg csöppet se komolyan, hiszen érthető a reakciója és őszintén mondva nekem is hiányzik picit a régi vérvonalam, de már ezt is kicsit megszoktam és idővel jobb lesz. Ugyanakkor ezzel együtt én is higgadtabb teremtés lettem, mert szerintem, ha még a régi bestiám élt volna bennem, akkor nem lett volna ennyire békés a tisztáson való elvállás se… Végül kicsit megrázom a fejemet. ~Legalább többször játszhatod el a hős szerepét.~ ezt még inkább nem komolyan gondoltam. Akkor már igazán szorulnia kell a huroknak, ha én segítséget kérek valakitől. Legyen szó róla, vagy másról. Szeretem magam megoldani a gondjaimat… ~Biztosan fontos teremtés lehet, ha még mindig életben van ennek ellenére~ fordulok felé, de továbbra is a földön maradok, mint egy gondtalan kölyök. De legalább ez is segít elterelni a gondolataimat. Amikor megérzem a mancsát rajtam, majd azt, ahogyan a fejét oldalamba fúrja, én se habozok „megszeretgetni” őt a mancsaimmal. Mintha csak kicsit megölelgetném őt vagy valami olyasmi, csak hogy érezze a törődést, meg amúgy is mindig szerettem a közelében lenni. Amikor pedig felpattan, akkor csak figyelem őt, de én tovább dagonyázom az avarban… ~Legalább tiszta is leszek akkor…~ majd amikor elindul, akkor nem mozdulok. Még akkor se, amikor csábítgat, hadd higgye csak azt rövid ideig, hogy képes vagyok nemet mondani még eme hívogató energiáknak is. Még ha nehezemre is esik, de végül én is felpattanok és elindulok utána. Hol futok, hol pedig néha szökkenek egyet, vagyis ugrok. Az se érdekel, hogy mekkora zajt csapok. Főleg, hogy talán a zaj hangja képes elnyomni minden mást, ami legbelül kavarok bennem… De ahogyan ő, úgy én is lassítok. Talán kicsit olyan leszek, mint egy vénség, de pillanatokkal később én is megérzem a vad csábító illatát, mire a hasam kicsit megkondul. Végül pedig mellé sétálok, majd rápillantok. ~Látom még mindig szeretsz parancsolgatni… ~ próbálom a lehető legkedvesebben küldeni felé a szavakat, de igazából csak húzni szeretném őt. Lassan bólintok, hogy nekem megfelel. Amikor pedig a „lámpa zöld” lesz, akkor habozás nélkül ugrok, hogy megsebesítsem a vadat. Bár kicsi az esélye annak, hogy egyedül sikerült volna, mert ahhoz még túl új a farkasom. Ha pedig mind a ketten sikerrel jártunk, akkor meg is van a vacsoránk. ~Szép példány…~ jegyzem meg elégedetten, majd kicsit neki is megyek, dörgölődzöm vagy valami olyasmi, hogy utána megszemlélhessem a vacsorámat. S a farkasom ösztönei még erősebbek lesznek és pár pillanattal később be is bizonyítja azt, hogy milyen ragadozó.
Elégedett? Mondjuk. Mindenesetre egy könnyed morranás a válaszom, nem több és nem is kevesebb. Ezt meg ráhagyom, végül is az ő dolga. Ha pedig a teremtője telibe szarja mit csinál, nekem édes nyolc. Legalábbis, amíg baja nem esik. Mert annak marhára nem örülnék! Játszadozott, én pedig értékeltem, még ha kicsit komolynak is tűntem. Szeretem, hogy ilyen hóbortos, életvidám. Ez mindig kölcsönöz belém is valami melengető boldogságot, és jó kedvet. Még akkor is, ha épp híján vagyok az ilyesféle érzelmeknek, érzéseknek. Az, hogy hősködhetek - kacagnék -, csak megráztam a bundám, lapos pillantással üdvözölve az övét. Jól esik, hogy élcelődik, fel is jogosít arra, hogy az oldalába fúrjam a fejem, majd röpke másodperc alatt pattanjak négy lábra. ~ Biztosan az. Ezt garantálhatom. ~ dobbantottam egyet játékosan, hiszen ő is pontosan tudja, hogy mennyire fontos nekem. Vagy, legalábbis sejtheti. Nem titkoltam soha, ezt kár lenne.
Vadászni hívtam - a csalogattam erős túlzás lenne. Örülök, ha jön, de ha nem, hát attól se verem magam a földnek. Fogtam már jó pár vadat egymagamban is, és a farkasom nem is nagyon csípi, ha meg kell osztania mással a zsákmányát... de ez most más helyzet. Prim más. Nekem más. Hallottam eleinte a csendet, a nesz néma zaját, ahogy nem mozdult, várt... váratott. Míg végül megindult, trappoló, csattogó dobogással eredt futásnak utánam. Vigyor helyett vicsor, amivel jutalmazom az érzést; jön. Mégis, csak akkor pillantottam rá, mikor lefékeztünk, és besorolt mellém. ~ Te pedig dacoskodni. ~ utaltam az előbbi hatásszünetre, amíg nem eredt utánam. Egyébként nem, a parancsolgatás nem a kenyerem. Egyszerűen csak jobb szeretem, ha a vadászat nem légből kapott, hanem némi tervezet is kerül mögé. végül nem vártam, csak jelet adtam, és már robbantam is ki a bokrok mögül, egyenest a szarvas képébe vetődve. Karmaim a bőrébe vájtak, tépték, szint nyúzták. Primre való tekintettel viszont nem akartam kínozni, amúgy sem szeretem ha szenvednek. Szóval villámcsapásként martam meg torkát, roppantottam át a gigáját, majd téptem ki azt a helyéből. A jól termett jószág pedig már holtan hullott alá a földnek, hangos robajjal vágódva a talajba. A dér meghajolt körülötte, a vére pedig lassú folyamban kezdte átszínezni a nedves avart. ~ Laktató. ~ jegyeztem meg szavaira, melyek az elmémbe kúsztak. Hanyag módon ejtettem, köptem ki pofámból az ott maradt bőr- és hús kombóját, majd a legyilkolt bak mellé léptem. Egyik mancsommal arrébb löktem, ha tetszik: fellöktem, majd hirtelen, gyors mozdulattal téptem fel a hasát. Gőzölögve buktak elő a belsőségek, az ízesebb falatok. A szívét egyből, szinte rágás nélkül nyeltem le.
Miután végeztünk - kivégeztük... jóllakottan henteredtem le a földre, belenyomva vértől ittas képemet az avarba. Majd a hasamra pördültem, mellső mancsaimat elégedetten keresztezve át egymáson. ~ Hogy hívják? ~ a tagot, aki átrágta őt. De nyilván nem kellett ezt neki magyaráznom, hanglejtésem elég volt talán, hogy értse, mire gondolok. ~ Csak, hogy ne tépjem véletlenül se ketté, ha kakaskodna egy rapid randin. ~ csak hülyülök. Ehhez a név, amúgy is kevés lenne. Viszont érdekelt, nagyon is. Ahhoz, hogy teljesen elfogadjam, és szokjam... ez is kell.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Morgására nem válaszolok, mert felesleges lenne. Lehet, hogy nem kellene egyedül császkálnom, de nem akarok állandóan otthon ülni. Ha meg valami van, akkor meghallom innét is a telefonom hangját és semmiből se tart visszavedleni. Fura dolog az élet, hiszen úgy általánosságban nem volt jó kedvem, se olyan, akinek kedve lenne bolondozni, de most még is ment. Úgy éreztem, hogy egy-két ember, farkas közelében kicsit könnyebb ez az egész. Remélhetőleg hamarosan az egész dolgon túl jutok és képes leszek alapból mosolyogni csak úgy, mint régebben. Mosolyognék, de csak állom a pillantását, amikor meg odafúrja magát hozzám, vagy legalábbis a fejét, akkor csak a mancsaimmal szeretgetem meg őt, majd pedig figyelem, ahogyan újra talpra szökken. A szavaira meg egy kisebb boldogság hullám kerít hatalmába. Jó érzés tudni azt, hogy ennyi kaland és ennyi távol töltött idő után is így van, bár ezt már a korábbi találkozásainkból is tudtam. S örültem annak, hogy ő képes volt olyannak elfogadni, amilyen vagyok, vagyis szeszélyesnek, aki egyszer komoly, míg máskor játékos, csintalan, de ugyanakkor néha kicsit veszélyes is.
~Ismersz már annyira, hogy tud nem szokásom csak úgy egy hím után futkosni vagy csak úgy megtenni nekik valamit.~ küldöm felé játékosan a szavakat, hiszen ő fontos volt számomra és utána futottam volna bármikor. Ha kell, akkor megmentettem volna őt újra és újra, vagy csak mellette lettem volna, hogy megóvjam őt a bajtól, vagy csak egyszerűen amiatt, mert fontos nekem és szeretem vele elütni az időt. Mellette mindig könnyű volt boldognak lenni, még ha nem is volt minden fényes. Hamarosan pedig már nem csak figyelünk, hanem le is csapunk. Nem kellett kétszer kérlelni, mert simán benne voltam vadászatban és amint zöld utat kaptam támadtam is. Nem állítom azt, hogy egyedül egyszerű lett volna leteríteni, mert hiába tudtam mit kell tenni, attól még a farkasom új volt és még nem sokat vadászott, de annál inkább lelkesebb volt és őrült a lehetőségnek, meg talán kicsit bizonyítani is akart a hímnek, hogy még inkább el tudja fogadni. Ugyanakkor örültem annak is, hogy sok farkassal ellentétben most Alec nem játszadozott a szarvassal, hanem egyből megöltem. S hamarosan pedig el is kezdődött a lakoma, ami nem kellett az csak arrébb raktam, vagy egyszerűen kiköptem és igyekeztem én is minél többet megkaparintani a jóból. Régóta nem vadásztunk már együtt, meg amúgy se gyakran tettünk ilyet, de utoljára Rhydiannal volt közös vadászatom, bár akkor meg a farkasom első vadászata volt. Most meg Alec-el vadásztam együtt, de egyáltalán nem bántam. Amikor pedig már jól laktam, akkor kicsit hátráltam.
~Ki fogok durranni~ szólaltam meg, majd pedig igyekeztem arcomról eltűntetni a vért és minden nyomát annak, amit nem olyan régen tettünk. Figyeltem őt, néha kicsit még a fejemet is oldalra billentettem közben. Amikor pedig a földre heveredett, akkor odamentem hozzá, majd leheveredtem mellé és arcomat kicsit az övének fúrtam amolyan szeretet jeleként, vagy valami olyasmi, majd végül a földre heveredtem teljesen. ~Milyen biztató, azért remélem, hogy nem csinálsz semmilyen őrültséget.~ fordítottam felé a fejemet, de még mindig nem emeltem fel a földről. ~Rhydian Winter, a helyi kórházban orvos és hidd el, hogy remek ember, így nincs miért aggódnod.~ válaszoltam neki komolyan és őszintén. Ez volt az igazság, hiszen hálás volt sok mindenért neki. ~Te meg mesélsz róla? Arról, aki miatt részben erre jöttél vagy a szomszédságba? ~ s a fejemet a lábaimra teszem és úgy mozdulok, hogy lássam őt. Nem kötelező válaszolnia, de tényleg kíváncsi vagyok rá(juk).
Kezdőlap
*meg lusta is képeket keresni* // 
//
//
