- Ha te ezt komolynak tudod venni, akkor lehet nem velem van a baj. – szólalok meg kissé meglepetten, majd hallva a folytatást sóhajtok egyet. Remek, tényleg brit. – Meg se próbáltam versenyezni vele, ahogyan azt se tagadhatnád le, hogy még mindig hűséges brit vagy. – nem megvetés csendül a hangomban, inkább egy kisebb elismerés. Nem érzem őt annyira fiatalnak, de idősnek se, már amennyit mutatni enged magából. Az pedig ritka, hogy valaki ennyire hűséges marad ahhoz, ahonnan származik. Nem egyszer találkoztam már olyan farkassal, aki teljesen más vidéket tartott fontosnak számára, mintsem azt, ahol élt emberként. Sőt, még néha az országot is utálta. Szavaira inkább nem felelek semmit se, mert ez nem fog semmire se vezetni és amennyire pengeélen táncolok mostanában félő, hogy még a végén egyszer tényleg megunom ezt a beszélgetést és olyat tennék, amit nem akarok. Mindig is tudtam uralni a farkasomat, de most mind az emberi szívnek, mind a farkasoménak kezdett elege lenni ebből az egész helyzetből és ezt most nem a jelenlegire értem, hanem arra, hogy „száműzetésbe” lett küldve, hogy olyat tegyen, amire sose adtuk igazán a fejünket és egy „barátot” öljünk meg. Azt meg mindenki ismeri, hogy sokszor pont azon csattannak a dolgok, akiken nem kellene. - Legalább végre valamiben egyetértünk. – szerintem a találkozásunk óta ez volt eddig az egyetlen dolog, amiben hasonlított véleményünk. Ahogyan azt se gondoltam volna, hogy minden egyes mozzanatát el kellene árulnom a mára tervezett programjaimról. Főleg, hogy jelenleg szinte percenként változott az elképzelésem, mert nem akartam visszatérni abba a kunyhóba, amiben három idegesítő hím vár arra, hogy végre levadászhassák azt, aki miatt erre a vidékre tévedtünk. Jahh, erről jut eszembe, hogy ideje lenne jelentést is tenni. Még szerencse, hogy ilyen messze van az Apám, Alfám, így legalább könnyebb hazudni is neki. Nem érezheti… - Néha annak is lenni kell, mert különben túl unalmas lenne az élet. – merész, bolond, vagy őrült. Sokan mindegyiket egy kalap alávenné az ember, viszont már kinőttem abból a kislányos korból, hogy mindenki véleményére adjak. A legtöbben úgyis csak azt látják, amit mutatni akarnak neki, de a felszín alap lappangó igazság sokszor rejtve marad. Ettől pedig az élet kicsit talán még inkább rejtélyesebbé és veszélyesebbé válik. Újabb sóhaj szökik ki ajkaim között, mert kezdem úgy érezni, hogy amikor a humorért vagy a kicsit lazábban vevős érzésért kellett sorba állni születéskor, akkor ő kikerülte azokat a sorokat. - Nem mindig minden az, aminek látszik, de gondolj azt, amit szeretnél. – rántom meg végül a vállaimat, mert nem bántásból mondtam, ahogyan nem is azért, mert úgy érezném, hogy nyeregben ülök, de akkor inkább elharapom a nyelvemet lassan. Elhiszem, hogy nem vagyok annyira könnyedén elviselhető, ahogyan talán a viccnek szánt dolgaim se a legjobbak, de most ennyire telik… A viccekre tett megjegyzésére már nem reagálok semmit se, inkább csak átváltozom bundás alakba, hogy utána fogaim közé kapjam a medált. Mosolyognék, ha tudnék, de így farkas alakban furán festene, így inkább megrázom a bundámat, mintha csak részben így akarnám tisztává varázsolni. Farkasom is kíváncsian méri végig a hímet, majd lassan tesz egy-két lépést. Végül pedig sietve termek mellette és úgy sétálunk, mintha csak ez lenne valamiféle normális felállás és nem is egy farkas sétálna egy ember mellett. Legalábbis akik nem részesei ennek a világnak biztosan furán néznének és nem értenék a helyzetet. Kérdése meglep és nem is kap egyből választ. Bár azt is tudtam, hogy a farkasom gondolkozás nélkül mennek annak neki, aki megpróbálná elvenni tőlünk ezt, hiszen ő is tudja és érzi, hogy mennyire fontos személytől maradt ránk. ~ Emlék egy számomra fontos személytől, akit túl korán vettek el tőlem. ~ felelek végül gondolatban, hiszen ez volt az igazság, az persze más kérdés, hogy a nevem egy része is hasonló, mint a medál, csak az egy másik fontos személy emlékét őrzi. Apám miatt halt meg anyám, mert elvett tőle és beleroskadt a fájdalom. Főleg azok után, miután megtiltotta azt is, hogy kísérettel meglátogathassam. Azt mondta többé nem tartozom azok közé… Pedig egy részem mindig is oda fog tartozni és talán ez segített abban is, hogy ne válljak teljesen olyanná, mint az Apám, hiába ő nevelt fel részben. ~ Régóta élsz itt?~ szegeztem neki én is egy kérdést, ha igen, akkor már érteném, hogy miért fagyott be a humorzsákja, ha nem, akkor is több ideje lehet itt, mint én és talán ki tud segíteni abban, hogy mire érdemes figyelni ezen a vidéken.
- Bagoly mondja verébnek, nem gondolod? - megrándul a szám sarka, a folytatást hallva azonban eltöprengő kifejezés költözik vonásaimra. - Hm, a hűség elég szubjektív fogalom - nem tartanám magam hűséges britnek, egyszerűen csak nem tagadom le, vagy feledkezem meg a gyökereimről. Szeretek brit lenni, az akcentusom pedig a legtöbb esetben amúgy is elárulja származásomat, de nem is akarom levetkőzni ezt. - Még egy dolog, amiben egyetértünk - szusszantam apró mosollyal a képemen. Sokan és sokszor bélyegeztek már őtültnek, de a legkisebb mértékig sem hatott meg a dolog. Nem szoktam az ilyesmivel foglalkozni, tudom, hogy fura szerzet vagyok, szóval ennyit erről. - Köszönöm, azt is fogok gondolni, amit szeretnék, hála égnek a gondolkodás szabadságát senki sem veheti el tőlünk - micsoda fennkölt szavak! Brit vagyok, szeretek cifrán fogalmazni, abba meg tényleg nem fogok belemenni, hogy mennyi humorérzékem van a dolgokhoz. Nem sok. Értem én a viccet, csak nem szeretem, az olyat legalábbis semmiképpen sem, aminek se eleje, se vége és még csak nem is vicces. Számomra legalábbis. Ez is egy újabb strigula a furcsaságom javára. Útnak indulunk és mivel nem szeretnék csendben kuksolva baktatni mellette, ezért dobom be a kérdésem. Tudom jól, hogy meglepő, hiszen bizalmas dolgot sejtek a dolog mögött, amiről nem beszél az ember minden jött mentnek. Türelmesen várok hát, elküld-e a fenébe, vagy válaszol és micsoda meglepő, egészen normális reakciót kapok! - Mi történt? - érdeklődöm tovább, pedig közel sem vagyunk olyan viszonyban, hogy jogom legyen ilyesmire, de mikor érdekeltek az ilyen dolgok? Az információ nagy kincs és ugyan benne van a pakliban, hogy soha nem látjuk egymást viszont, azért még érdekel. Kíváncsi természet vagyok és szeretem beleütni az orrom olyasmibe, amibe nem feltétlenül kellene. - Nem igazán. És az itt élés is erős fogalom. Átutazóban vagyok, egy régi ismerősömhöz érkeztem, de előtte felderítek, ilyenek. Mondhatjuk úgy is, hogy kivárom a tökéletes pillanatot a felbukkanáshoz - ő is megosztott velem bizalmas dolgokat, hát én is viszonzom a dolgot. Ha kapok, akkor adok is, ebben az értelemben elég tisztességesnek tartom magamat. - És te? Szintén átutazóban, vagy hosszabb távra tervezel? - ki tudja, mikor jön jól egy ismeretség errefelé.
Nem felelek a kérdésére, ahogyan a feleletére se. Semmi értelme nem lenne, hiszen sehova se vezetne ez a téma. Egyébként se tűnik könnyű esetnek, a jelenlegi helyzetet tekintve pedig én se vagyok az, ahogyan talán olyan remek társaság se, vagy csak időre van szükségem, magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy gyűlölöm ezt az egész helyzetet, a jelenlegi dolgokat és ezt az egész hajtóvadászatot. Ha gyilkos akarnék lenni ilyen értelemben, akkor már régebb óta hasonló pályára léptem volna, de sose láttam értelmét az esztelen vérontásnak, ahogyan abban se vagyok biztos, hogy Kram tényleg bűnös-e vagy csak az apám, az Alfám szemében az. Pár pillanat erejéig képes voltam ebben az abszurd helyzetben is viszonozni a mosolyát, de amilyen váratlanul megjelent, olyan gyorsan is tűnt el az arcomról. - Szerencsére, de mégis akadnak olyan példák, amikor egészen jól működik az agymosás. – felelem habozás nélkül, hiszen elég csak megnézni az elmúlt évszázadok történelmét, vagy éppen a mai kort. Nem ritka, amikor az ember ilyenekről hall, de szerencsére farkasok terén ennyire könnyedén nem lehetséges ez vagy igazából passz. Nem akarom megtapasztalni, ahogyan más elméjét se átmosni bármilyen más vallásra, vagy hitre, vagy franc se tudja mire. Kérdésére meglep, kicsit meg is torpanok, de nem felelek. Némán folytatom az utat, hiszen eléggé bizalmas dolgot kérdezett, és ő még nem felelt az én kérdésemre, míg én igen. Így inkább kivárok, hogy vajon ő képes-e nyitni egy nem éppen megszokott indítás után. ~ Hmm, érdekesen hangzik, netán vadászatra készülsz vagy csak baráti beköszönés? ~ kérdezek vissza, de még időt se kapok, hogy a korábbi kérdésére válaszoljak, mert máris kapom a következőt. ~ Még nem döntöttem el, de lehetséges, hogy amilyen hirtelen tévedtem erre a fagyos vidékre, annyira hirtelen is fogok eltűnni, ha megtettem azt, amit kell. ~ mondok csak ennyit, de ebből akár sejtheti azt is, hogy nem a táj vonzott erre a vidékre, ahogyan nem is azért, mert vándorolni támadt kedvem, hanem mert feladatom van, de azt már úgyse árulnám el, hogy mi vagy éppen ki ellen. ~ Visszatérve a korábbi kérdésedre, édesanyámtól kaptam. 16 születésnapomra kaptam ajándékba a farkasomat az Apámtól - direkt nem említem azt, hogy ő az Alfám is – csak az volt a gond, hogy senki nem kérdezte meg, hogy akarom-e ezt az életet. Édesanyám pedig belebetegedett az elvesztésembe, hogy nem tudott megvédeni attól a szörnytől és pár hét leforgása alatt meghalt. Ennyi maradt tőle. ~ talán nem kellene elmondanom neki, ostobaság, kihasználhatja ellenem, de ha meg is próbálná szerintem hamarabb ugranék neki, vagy bárkinek, mint kettő pislogna. Sok dolgot elviselek, de azt nem, ha édesanyám által próbálna bárki is szórakozni velem. ~ Számodra fontos személy az, aki miatt itt vagy? ~ kérdezem vissza, miközben mellette haladok, kicsit talán lemaradva. A szellő bundámba kap olykor, de most mégis jól esik. Mintha rövid időre nem kellene azon agyalnom, hogy mi lesz a következő lépés, vagy éppen miként vessek véget egyes farkasok életének. Döntenem kell, tudom, de nem tudok…
- Valóban? Mire gondolsz? - csapok egyből le a dologra, mert sok mindent átéltem már, de abban nem tudok egyetérteni vele, hogy az agymosás bármikor is jól működött volna. Manapság egyre több az ilyen, a generációk kitermelik a saját agymosott korosztályukat, hála égnek nem tartozom közéjük. És soha nem szeretném azt átélni, hogy a gondolkodás szabadságától megfosztanak, mert rettentő egy állapot lehet. Bár akkor valószínűleg nem is tudnék róla, milyen állapotba kerülnék, ergo nem tudnék arról sem, hogy agymosott lettem, bár az már talán a manipulációhoz is közel áll. Nagy és komoly téma ez, hogy a folyó partján ácsorogva mélyedjünk bele. Tudom jól, hogy bizalmas dolgot kérdeztem, de valahol el kell kezdeni az ismerkedést és mivel nem a szokványos módon botlottunk egymásba és nem megszokott módon kezdett alakulni a kapcsolatunk, így a folytatást sem bízom a mindennapos forgatókönyvre. Éljenek a különleges alkalmak, nem igaz? - Azt majd a szituáció és a környezet eldönti. Nem ártó szándékkal érkeztem, de ha kell, nem vagyok rest kimutatni a fogam fehérjét - őszinte volt a válaszom, ezen semmi titkolnivalót nem találtam. Ha úgy adódik, akkor tényleg nem fogom visszafogni magam, de bízom benne, hogy komolyabb konfrontálódás nélkül is lezavarhatjuk a dolgokat. - Ó, szóval konkrét feladat szólított errefelé? - összegeztem a hallottakat. - És miért olyan sietős aztán a távozás? Netán nem szereted a hideget? Vagy dolgod végetével sietőssé válik majd a távozás? Esetleg menekülnöd kell? - lehet nem kapok rá választ, a nyakláncról sem mesélt bővebben, de én mindenesetre próbálkozom, hátha sikerül egy olyan kérdést neki szegeznem, amire meg is kapom a válaszomat. Izgalmas kérdéskörök ezek szerintem, örülnék, ha valamelyikre érkezne válasz. - Bánod, hogy édesapád ilyen ajándékkal állt elő? - ez érdekesebbnek tűnt, mint az anyja halálhíre, be kell valljam. Talán azért, mert hozzám nem álltak közel a szüleim, kitagadtak, elküldtek, hát nem tulajdonítok akkora jelentőséget a szülői mivoltnak, mint mások, lévén nem sok jutott nekem a szeretetükből. - Egyébként remélem nem gondolod, hogy egyedül vagy a dologgal. Jóval több olyan farkassal találkoztam már, akit tudtuk nélkül rántottak bele ebbe a világba, mint olyannal, aki önként választotta ezt a létet - példának okáért én magam sem tudtam, mi vár rám, amikor a csapzott, fekete szörnyeteg rám vetette magát. - Igen. A lányom - ugyan nem vér szerinti gyermekem, de úgy tekintek rá, mintha a saját lenne. Erről persze nem kell tudnia, sem arról, miként fogadtam őt magamhoz. Valószínűleg nem venné ki túl jól magát, ha közölném, hogy végeztem a kislány családjával és őt is csak azért nem öltem meg, mert nem félt tőlem és a csillogó szemek annyira lenyűgöztek, hogy inkább magamhoz vettem és felneveltem. Amíg el nem hagyott, de ez már megintcsak egy teljesen más történet. - Pár perc és odaérünk. Egy teával még megtisztelsz esetleg? - érdeklődöm, ahogyn a fák között feltűnik a menedékház sötét sziluettje.
- Elég csak megnézni, hogy egyes „vallási” szekták miként képesek átmosni az emberek agyát, vagy éppen a mai társadalmat… - szcientológia, vagy mi a neve annak a vallásnak is. Igazából nem tudom és nem is érdekel. Sose vettem részt ilyen dolgokban és néha elég csak azt is megnézni, hogy egy-egy szülő mennyire át tudja mosni a gyereke fejét is és teljesen a saját téveszméi alapján felnevelni. Szerintem amióta világ a világ, azóta létezett az erre való kísérlet, csak míg egyesek könnyedén lehet palira venni, addig másokat annyira nem. Meglepődtem azon, hogy mennyire őszintén vagy éppen könnyedén felelt a kérdéseimre, hiszen az emberek nem szoktak csak úgy ilyenek megosztani egymással, de kezdem úgy érezni, hogy ezen a vidéken semmi se normális. A megismerkedésünk se volt, a beszélgetésünk se volt eddig az, hiszen olykor a vágányon haladt, máskor meg inkább kisiklott a vonat a félreértések vagy a befagyott humorok miatt, amit már vélhetően a fogantatás pillanatában elveszítet, tekintve azt, hogy hova valósi is. ~ Hmm, ezek szerint nem rettensz vissza szinte semmitől se, hogy a céljaidat elérd. ~ csendült a hangom az elméjében és ez inkább megállapítás volt részemről, mintsem kérdés. Az ágak könnyeden reccsentek a mancsom alatt, hiszen meg se próbáltam hangtalan maradni, mert minek? Nem hallottam a közelben senkit se, ha meg majd megjelenik, akkor majd eltűnök a bokrok és a fáj takarásában villámgyorsan, mintha itt sem lettem volna. ~ Inkább azt mondanám, hogy parancs ~ nekem nem volt itt semmi dolgom se, hiszen nem akartam jönni, se vadászosat játszani 3 idióta hiéna társaságában ezen a fagyos vidéken, ahol még talán a pokol is képes befagyni olykor. ~ Mindegyikben van igazság, de sok fog attól is függeni, hogy miként cselekszem, de ami leginkább igaz, hogy nem rajongok a hidegért. ~ tudom, fura farkas az olyan, aki ne rajongana az ilyen időjárásért, hiszen kellemesebb tud lenni, mint 40 fok, de valahogy számomra nem. ~ A vidék viszont eléggé szép és csalogató, így akár lehet, hogy kicsit tovább maradok, mint terveztem. Messze még a tél. ~ villantanék egy mosolyt is, ha tudnék, de farkas alakban az eléggé furán venné ki magát, meg a nyakláncot se akarom elejteni. Tényleg még túl sok volt a „Ha” a fejemben és nem tudtam mit akarok tenni, vagy tudtam, de képtelen voltam még ekkor szembenézni vele. Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére, azelőtt ismét megszólal és a szemeimet kezdem el forgatni, ami ilyen alakban eléggé viccesen festhet, meg vélhetően nem is látja. ~ Ezt sose állítottam, de attól még minden körülmény és helyzet másabb, így kár lenne hasonlítgatásba kezdeni. ~ Elhiszem, hogy vannak szarabbul jártabbak, mint én, vagy jobban jártak is, még akkor is, ha akartuk ellenére haraptak be. Talán néha arra vágytam, ha így is történt, akkor inkább hagytak volna magamra, mintsem az Alfa lányaként kellett volna felnőnöm. ~ Egy részem bánja, a másik felem nem, de szerencsére a farkasom nem tőle származik, hanem csak a parancsára kaptam meg. ~ már csak az kellene, hogy még a farkasom is kötődjön hozzá, mert akkor még nagyobb szarban lennék most, mint eleve. Azt pedig kiérezhette a szavaimból, a hangomból, hogy nem éppen kedvelem az említett hímet és talán több van a háttérben, mint amit eddig említettem. ~ Aww, értem. Akkor remélem, hogy hamarosan megtalálod. ~ őszintén gondoltam azt, amit mondok. Bár azt nem tudtam, hogy milyen apa is lehetett, de nem is tartozik rám. Apám se lett volna rossz, ha nem hinné azt, hogy minden döntés jogomat szinte elvehet tőlem és nem mindig Alfaként akarta volna, hogy tekintsek rá. Mondjuk abban se vagyok biztos, hogy neki adatott-e meg ténylegesen apai szív, vagy nem. ~ A világért se hagynám ki, ha már így megkínáltál, köszönöm. ~ felelem barátságosan, majd sietős léptekkel kezdek el haladni, mintha csak megláttam volna valami vadat, vagy csak verseny lenne, pedig nem. Egyszerűen csak túl jó érzés volt hagyni, hogy a szellő a bundámba kapjon és ne kelljen semmire se ügyelnem. Amikor pedig odaérek, akkor visszaváltozom emberi alakba, a medált visszarakom a helyére, majd a hajam mellkasomra omlik a kezemmel meg részben el takarom magam, ahogyan közelebb él. – Viszont ha nem bánod, akkor előtte szívesen fogadnék egy felsőt, vagy valami ruhadarabot, ha csak időközben nem a természet lágy ölén a természet adta adottsága elfedése nélkül jött volna divatba a teázás elfogyasztása. – mosolyodtam el és reménykedtem, hogy ezt nem fogja túl komolyan venni, hiszen nem bántás volt ez se részemről, inkább csak kisebb fajta játékosság.
- Akik csatlakoznak egy ilyesmi szektához, azok talán meg is érdemlik, hogy átmossák a fejüket - rántottam meg a vállamat, mert igazság szerint annyira nem érdekelt a dolog. Nem tartoztam egyik „vallási” szektához sem, a magam ura voltam és ha valamit elkövettem, azt csakis saját akaratból. A mai világ manipulatív eszközeiről pedig inkább ne beszéljünk, mert tényleg hosszú és elég terjedelmes a téma ahhoz, hogy itt, a folyó partján ácsorogva ne igazán akarjak belemenni. - Igen, így is mondhatjuk - bólintottam aprót, mert habár nem tökéletes megfogalmazása volt a dolognak, azért van benne ráció. - Azt azért nem árt hozzátennem a fejedben rólam kialakú képhez, hogy nem vagyok a fejjel a falnak rohanós típus, ha egy módszer nem működik, próbálkozom máshogy, de valóban, nem rettenetek el attól sem, ha be kell piszkolnom a kezemet - akár vérrel, akár mással, nézőpont kérdése és a nőstényre bízom, mire asszociál a dolgot hallva. Nagyon sokszor piszkoltam már be a kezem és egyáltalán nem érzek lelkiismeret furdalást miatta, elcseszett egy példány vagyok, nem tagadom. - Van választási lehetőséged tehát a parancsot tekintve? Vagy azzal kacérkodsz, megtagadod a kapott utasítást? - nem mindegy ugyanis, hogy mekkora a mozgástere. Simán lehet, hogy több opció lehetséges a cselekvést tekintve, ahogyan ő is mondta, hiszen attól függ, miként cselekszik. De azt sem tartom kizártnak, hogy szembemegy a parancsot osztóval, ez esetben elég merész és bátor nőstény lenne és határozottan tetszene a dolog benne. - Valóban gyönyörű erre a táj. Jártál már a magasabb részeken? Onnan egészen be lehet látni a völgyet és azt kell mondjam, nem egy csúnya látvány - képes voltam olykor belefeledkezni a szép látványba, az alaszkai táj pedig határozottan ezek közé tartozott. - Persze. Mindenki számára a saját keresztje a legsúlyosabb - összegeztem szerintem hasonló gondolatainkat a téma kapcsán. Valóban felesleges volna hasonlítgatásba kezdeni, hiszen simán lehet, neki borzalmasabb múltja van, de mivel mind a ketten a saját múltunkat éltük át, ezért nyilván az a legsúlyosabb és csak utána jönnek a többiek. - Hú, váov. Ez elég érdekes családi sztorinak hangzik. Nem kedveled az apádat? - valóban érdekes, hogy nem az apja harapta be, hanem valakinek megparancsolta, hogy változtassa át a lányát. Én tuti saját magamnak akarnám a gyerekemet ilyen téren is, engem például mérhetetlenül felbosszantott, hogy a lányomat elhívták az Őrzők és képtelen voltam beharapni. Karma, sokan tuti ezt mondanák. - Köszönöm - apró mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan bólintottam a szavait hallva. - Tudom, hogy Fairbanks-ben van, de nem akarok ajtóstul rontani a házba - itt vagyok már egy ideje és magam sem tudom megmondani, miért nem mentem még. A tökéletes pillanatra várok talán és arra, hogy Maloney végre elkészüljön az et-jével, magam sem tudnám megmondani. De hamarosan tényleg itt lesz végre az ideje, hogy beköszönjek és meglátogassam régen látott kis boszorkányomat. - Ezt örömmel hallom! - nem rohanok utána, amikor gyorsabb tempóra kapcsol, ugyanolyan ütemben követem, kiélvezve a látványt, ahogyan alakot vált és feltárul előttem meztelen valója. Habár sokat takar a haja és a keze, de meg kell hagyni, egészen csinos látvány tárult a szemeim elé. Szavai halvány mosolyt csalnak arcomra, közelebb lépve hozzá pedig ahelyett, hogy egyből nyitnám az ajtót, inkább előtte állok meg, már-már egészen közel hozzá. - Sosem tudhatod, milyen elvetemült szokásaim vannak… - ha nem lökött el, ujjaim közé véve simítottam végig egyik hajtincsén, figyelve arra, hogy bőréhez ne érjek hozzá. - Nem értem, miért takargatod magad, hiszen csinos vagy - emeltem vissza arcára tekintetem, energiáim halvány változása pedig egyértelműen uralkodott arról, hogy határozottan tetszik, amit látok - mintha eddig ne lett volna egyértelmű. Mégsem vittem tovább a dolgot, csupán illatát szívtam magamba, hogy a következő pillanatban, mintha megtört volna a varázs, lépjek ki a pillanatból és kinyitva az ajtót tárjam fel előtte szerény hajlékomat. Ami nem is volt az enyém, mindössze jelenleg bitoroltam a menedékházat. - De ne aggódj, kapsz máris ruhát - utána léptem csak a házba, hogy becsukva mögöttünk az ajtót máris előkeressek egy pólót és melegítő nadrágot. Nem vagyok egy túl nagydarab, de minden bizonnyal így is lötyögni fognak rajta a ruháim. - A fürdőt arra találod - mutattam rá az ajtóra, ami résnyire nyitva volt, így ha nem adok útmutatást is könnyen megtalálta volna. Amíg öltözött, én a teával foglalatoskodtam, brit módon készítve az asztalra tejet, cukrot, citromlevet, fogalmam sincsen, mivel issza. Porceláncsésze nem volt, csak néhány lelakott, csorba bögre, így ezzel kellett beérjük, a tányérra viszont néhány aprósüteményt pakoltam, megszállottja voltam az ilyen apróságoknak, így sokszor vásároltam belőle. Míg a vízforraló halkan szörtyögött, addig az asztallal foglalatoskodtam, várva arra, hogy a nőstény csatlakozzon hozzám.
Aprót bólintottam arra, amit mondott, miközben ajkaim mosolyra húzódtak. Csendesen hallgattam, amit magáról mesélt, hiszen néha a legapróbb dolgokban rejlik a legnagyobb megoldás is valakihez, vagy éppen ahhoz, hogy tudjuk miként is kerülhet valaki a markunkba. Nem mintha rossz szándék vezérelt volna irányába, meg se fordult a fejemben, hogy ártani akarnék neki. Maximum akkor, ha ő megpróbálna nekem. – Ezt az eszembe véstem, de kifejezetten konkrét elképzeléseim még nincsenek veled kapcsolatban. Nem ismerlek annyira még, vagy nem töltöttem el veled annyi időt, hogy bármilyen benyomást kézpénznek elkönyveljek. – rántom meg a vállaimat, hiszen ez nem olyan nagy titok. Megtanultam már én is a leckét, hogy nem minden arany, ami fénylik és nem minden tett tükrözi az illető valódi személyiségét se. ~ Parancsoknál ritkán van választási lehetőség, de jelenleg nekem nincs. ~ rántanám meg a vállaimat, ha tudnám, de farkasként sétálva nem lenne könnyű mutatvány se. ~ Az utóbbival kapcsolatban igazad van, kacérkodom a gondolattal, hogy nem teljesítem azt, amiért ide kellett jönnöm. ~ csendül a hangom ismét a fejében, hiszen egyre közelebb kerülök ehhez a dologhoz. Sokszor megtettem már azt, amit az Apám, az Alfám követelt meg tőlem. Végignéztem azt, ahogyan szép lassan elveszi tőlem azokat, akik fontosak voltak számomra és egyébként se vagyok az észnélküli gyilkos. Talán ez lenne a hűségpróbája irányomba, de többé nem érdekel, ha szégyent hozok rá. Talán még az ottmaradtak bátorságot is nyernek abból, hogy a saját lánya fordított neki hátat. ~ Nem, még nem volt szerencsém, de mindenképpen megnézem majd magamnak. ~ mosolyodnék el, de hát ha egy farkas mosolyog, akkor az már inkább vicsorgásnak minősülne, így inkább maradok a lassú sétánál mellette. ~ Aww, az enyhe kifejezés, hogy nem kedvelem. Az apám a szememben jó pár éve meghalt. ~ hangozzék bármilyen kegyetlenül is, vagy idiótán, de ez volt az igazság. Amikor a kölykömet is elvette tőlem, akkor ő is meghalt a szememben és többé nem volt más, csak egy Alfa a tekintetemben. Az Atyai szó viszont régóta nem érdekelt, még akkor se, ha úgy tettem, mint aki figyel rá. Hmm, lehet csak egy ilyen lehetőségre vágytam, hogy végre magam mögött hagyhassam őt és kiléphessek az árnyékából, a vasakaratától megszabaduljak. Aprót bólintok a fejemmel, arra amit mond, hiszen megértem teljesen, hogy nem akar ajtóstul rontani a lányára. Én se akarok Kramra, inkább kivárok a megfelelő pillanatra, hogy végre beszélni tudjak vele a többi farkas nélkül. Tudnom kell az igazságot, hallanom kell az ő történetét is, hogy megszülethessen a végső döntés és a csirából végre kinőhessen egy egész terv, hogy merre is tovább. Amikor egészen közel áll meg hozzám az átváltozásom után, akkor kíváncsian vonom feljebb a szemöldökömet és egy pimasz mosoly is megjelenik arcomon. - Hmm, való igaz, de a meglepetések néha jól is elsülhetnek, ahogyan az elvetemült szokások se jelentenek mindig rosszat. - felelem minden habozás nélkül, miközben a hímet fürkészem és most kicsit én is jobban szemügyre veszem. Íriszeinek a játékát, arcának rezdüléseit és így tovább, amit látni enged a sötétség, az őt borító textília. Nem lököm el magamtól, amikor az egyik tincsemmel játszadozik, inkább csak kíváncsian várom, hogy mit fog tenni vagy éppen mondani. – Ha egyből mindenkinek mindent megmutatnék, akkor az túl egyszerű lenne, nem gondolod? Így legalább lát is valamit az ember, meg nem is. – mosolyodom el játékosan, hiszen nem mondanám szégyellős fajtának magam, de attól még nem is mutogatnám magam minden idegennek. Szavai és az energiái is eléggé beszédesek voltak, hogy mennyire nincs ellenére, amit lát. Kár lenne tagadni, hogy nem volt kedvemre, mert nagyon is arra volt és remekül szórakoztam. Értet ahhoz, hogy miként terelje el egyszerű beszélgetéssel, vagy kicsit annál többel az emberek gondolatait. Legalábbis nálam most remekül működött. – Úgy tűntem, mint aki aggódik? – billentettem oldalra a fejemet, ahogyan elindultam mögötte. – Nekem az is megfelel, ha inkább te is elhagyod őket. – ha már az elvetemült szokásoknál tartunk, akkor miért is ne vethetnék fel másik alternatívát is? Sietve kaptam el a nekem adott ruhadarabokat, majd amikor a fürdőre mutatott, akkor csak bólintottam, de nem siettem el, hogy be is fáradjak oda. Ő elment teát csinálni, én meg csak hátra arcot csináltam és könnyedén belebújtam a pólóba, ami körülbelül a combom közepéig érthetett. Kihúztam a póló alól a hosszú tincseimet, hogy utána a vállamra, onnan meg a lapockámra és a mellkasomra omoljon. A nadrágot pedig leraktam a kanapéra, vagy székre, amit találtam, hiszen nem gondoltam úgy, hogy égetően szükséges lenne már most is abba belebújni. – Hmm, eddig úgy tűnik remek házigazda vagy. – mosolyodtam el barátságosan, majd elvettem egyet a süteményből, hogy utána helyet foglaljak az egyik ülőalkalmatosságon. Ha volt kanapé, akkor részben a lábamat magam alá húztam ügyelve arra is, hogy ne villantsak, ha csak szék volt, akkor azon egyelőre még úgy ültem, ahogyan illik. - Ezek szerint, akkor nem sokáig fogsz itt maradni, vagyis kicsi az esélye, hogy megint beléd botoljak az erdőben. – kicsit kérdő volt a hanghordozásom, de sokkal inkább ténymegállapításnak szántam, mintsem kérdésnek. Időközben pedig elkészült a tea is, akkor megköszöntem neki, és még a csorba bögrék se érdekeltek. Raktam bele cukrot és citromot is, de tejet egyelőre nem. Még sose ittam úgy teát, és hirtelen még nem éreztem úgy, hogy már most kiszeretném próbálni. Talán majd a percek múlásával.
- Okos dolog. Még a végén kiderül, hogy sokkal bölcsebb vagy, mint amilyennek elsőre mutatod magadat - a szám sarkában megjelenő apró kis mosoly az árulkodója annak, hogy nem bántásnak szánom a szavaimat. És itt ismét csak az első benyomások kerülnek előtérbe, amiről éppen diskurálunk. Mindenkinek vannak előítéletei a másikkal szemben és akaratlanul is levon egy következtetést vele kapcsolatban, hiszen így működünk. Aztán a benyomás vagy beigazolódik, vagy megdől, egyéne válogatja. - Micsoda bátorság! Nem félsz a következményektől? - hiszen minden parancsmegtagadásnak van következménye, a parancs adójától függ annak mértéke. - Egyébként miért? - kíváncsi vagyok, mi késztette arra, hogy egyáltalán elgondolkodjon azon, hogy megtagadja a parancsot, aztán vagy beavat, vagy sem, kérdezni attól még szabad. - Kegyetlen? - próbálkozom először ezzel a verzióval az apját tekintve. Ha jó pár éve halott a számára, akkor valami elég súlyos dolog történhetett kettejük között, hogy így vélekedjen róla. Ugyan én nem részesültem az apai szeretetben, de a lányomnak igyekeztem jó apja lenni, így talán érthető, hogy ekkora kíváncsisággal tekintek az elhangzó téma felé. - Szereted a meglepetéseket? - kérdezem csendesen továbbra is a hajával játszadozva, nem leplezve hordozva végig tekintetem a vonásain. - Igazad van, így több az izgalom és a kihívás - mosolyodtam el féloldalasan, mielőtt elléptem volna tőle és elengedtem volna a hajtincsét. - Nem minden az, aminek elsőre látszik, nem igaz? - kérdésre kérdéssel, miközben már a neki adható ruhákat keresgélem össze. Ajánlatát hallva feljebb rándultak szám szélei, egy pillanatra még a pakolászással is felhagyok, hogy fejem a nőstény felé fordítsam. - Ha egyből megmutatnék mindent, az túl egyszerű lenne, nem gondolod? - fordítom ellene a saját szavait, hogy aztán összeszedve a ruhákat nyújtsam át azokat és álljak neki a teafőzésnek. - Nem hozhatok szégyent a fejemre - már ami a házigazdaságot illeti. Nyilván nem kapok pontot a vendégszeretetemre, de nálam ez ilyen alap dolog volt, apróságnak számított és ha már meghívtam egy teára, akkor meg is adom a módját. Mielőtt még leült volna, elkaptam a felkarjánál fogva, nem erősen, de kellőképpen határozottan fogva meg, hogy vele szemközt kerülve vegyem fel ismét a szemkontaktust vele. - Nem, valóban nem maradok már sokáig, szóval lehet ki kellene használnunk az alkalmat - tenyerem lejjebb siklott könyökére, immár nem fogást keresve rajta, csak mintha annál fogva szeretném őt megtartani. - Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk egyet azok közül az elvetemült szokások közül? - ha nem lépett hátra, vagy lökött el magától, akkor egészen közel hajolva a füléhez suttogtam neki a szavaimat. Másik kezem combjára siklott, hogy a póló anyaga alá nyúlva kezdjem el azt felfelé sodorni, szépen, lassan. Nyaktájékon temettem hajába arcomat, mélyen lélegezve be az illatát, leheletem bőrét csiklandozta, apró sóhajom pedig egyértelműen árulkodott nem csak a vágyaimról, hanem arról is, mennyire elnyerte tetszésemet.
Elmosolyodom arra, amit mond, de nem felelek már semmit se, hiszen éppen az előbb beszéltük, hogy sose célszerű első benyomás alapján ítélni. Főleg akkor nem, ha farkasokról van szó, hiszen olyan arcunkat mutatjuk meg, amelyiket csak akarjuk és vélhetően a legtávolabb áll az igazitól. ~ Mindennek van következménye, ha megtesszük habozás nélkül a parancsot annak is, ha megtagadjuk, akkor annak is. Mindenki fél mindentől, de talán pont az a lényeg, hogy a félelmeink felé tudunk-e keveredni. ~ felem teljesen komolyan, hiszen minden döntéstől félünk, sokszor végigrágjuk, de aztán valamerre mindig elbillen a mérleg. ~ Hmm, talán lázadás miatt, vagy csak amiatt, hogy végre szabad lehessek, de az is elképzelhető, hogy azért, mert nem mindenki gyilkos vagy áruló, akit annak mondanak. Vagy talán ez mind együtt. ~ szólalok meg egy kisebb habozást követően, mert mindegyikből van egy kicsi. Még utána kell járnom az igazságnak, hallani a másik felet, aztán majd eldől, hogy merre is fognak sodorni az események. Kit fogok megölni, mert valaki biztosan halállal fog fizetni ezért az „utazásért”. ~ Kegyetlen és szívtelen. Azokat ölte meg, akik számomra a legfontosabba voltak, mert hatalma volt hozzá. Senki se merte volna megállítani őt, hiszen az a fejükbe került volna. ~ és talán most kellene befogni a számat, hiszen már így is túl sokat mondtam. Ha képes a sorok közé látni – amihez szerintem túlzottan is ért -, akkor könnyedén rá fog jönni arra, hogy az apám egyben az Alfám is. Így pedig az árulásom, a parancs megszegése még nagyobb veszély lehet, de valahogy még ennek a tudata se tudja elűzni ama gondolatot, hogy nem hajtom végre azt, amiért ide keveredtem. - A meglepetések sokszor még édesebbé tudják varázsolni a dolgokat. – hamiskás mosoly könnyedén kúszik az arcomra, miközben ő továbbra is a hajammal játszadozik. Amikor pedig ellép, akkor már nem felelek semmit se a szavaira, hiszen a pillantásom és a mosoly úgyis többről árulkodik. Inkább csak követem őt a házba. - Touché! – szólalok meg jókedvűen, hiszen nem is olyan régen volt szó az első benyomásokról, amikor viszont még a keresgélésben is megáll a szavaimnak köszönhetően, akkor kíváncsian és kicsit talán kihívóan fürkészem őt. - Ki mondta, hogy egyből? Szép fokozatosan is lehetséges. – mérem végig őt kicsit pimaszul, majd pedig hamarosan el is veszem a ruhákat tőle, hogy ha nem is mindbe, mert minek, de legalább egy részét magamra öltsem. - Biztos vagyok abban, hogy lenne ötleted arra, hogy miként is orvosold a dolgokat, ha netán valaki elégedetlen lenne a kiszolgálással. – nem gondolom komolyan, a hangom is játékosan csendül, de amit eddig mutatott magából… Nos, biztos vagyok abban, hogy képes sok meglepetés okozni bárkinek és bármilyen értelemben. Amikor elkap, akkor sietve fordítom felé a fejemet és kicsit meglepetten pislogok. Véleményem szerint könnyedén képes lennék kiszabadulni, de még se teszem. Kíváncsi vagyok, hogy mire is készül. Elmosolyodom a szavain és még alig hallhatóan egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Élni a pillanatért.- mondom úgy, mint aki megfontolja ezt az egészet, de továbbra se próbálok meg hátrálni tőle. Inkább csak kíváncsian fürkészem őt. Lehelete először fülemet cirógatta, majd pedig nyakam vonalát, ahogyan oda temette arcát. Kisebb bizsergés futott végig a testemen, ahogyan megéreztem az érintését a combomnál, ahogyan szép lassan egyre inkább elkezdte feljebb terelgetni a felsőjét. – Hmm, egészen csábítónak tűnik a kiválasztott egy. – suttogom neki, miközben a kezemmel én se vagyok rest a férfiasságnál végig simítani a nadrágján keresztül eddig, mintha csak még inkább ingerelni akarnám ezzel is, ugyanakkor még nem utat engedni neki teljesen. Nem állítottam meg a kezét, hagytam, hogy egyre feljebb vándoroljon, miközben szabad kezem álla alá csúsztattam, hogy felemeljem és a szemébe nézhessek, ha pedig engedte, akkor hamarosan ajkaink egymásra találtak, mintha csak ezzel is még inkább a beleegyezésemet akartam volna kifejezni, hogy nincs ellenemre az, ami megfordult a fejében.
- Nahát, a végén még azt fogom hinni, valami filozófus veszett el benned - szaladt feljebb a szemöldököm a komoly válaszát hallva. Elismerem, egyetértek azzal, hogy minden döntésünknek van következménye, de ennyire mélyen nem szeretnék belemenni az élet hatalmas rejtelmeibe. - Nagyon menekülhetsz otthonról, ha a lázadás is felmerül benned és a szabadságért cserébe megtagadnád a parancsot - foglaltam össze az elhangzottakat, ezúttal már semmiféle gúnyos él nem volt a szavaimban. Tényleg kíváncsi voltam, mi mozgatja a nőstényt, ő egyáltalán tisztában van-e a saját motivációival. Az információ nagyon sokat ér és ilyen dolgokból sokkal többet lehet megtudni egy személyről, mintha órákon keresztül mesélné merre és miért járt már az életében. - És nem félsz attól, hogy ezúttal a te fejed a tét? - kérdeztem vissza, egyelőre ezekbe a szavakba csomagolva a sejtésem. Lehetséges volna, hogy az apja az alfája is egyben? Nem merném biztosra mondani, de volt egy elég erős gyanúm a mondandóját hallgatva. - Akkor egyelőre legyen elég annyi, hogy beengedtelek a hajlékomba - bizonyos tekintetben már ez is egy elég szép lépés, hiszen emberi körökben általában jó néhány randi megelőzi az alkalmat, amikor is a hölgy vagy a férfi felhívja a partnerét egy italra. Alig fél órája ismerjük egymást és nem csak a jelenlegi lakásom közepén ácsorog, de az én ruháimat veszi éppen magára. A szó szoros értelmében elég sok lépcsőt kihagytunk és szerintem az általa felvázolt fokozatosságba ez is tökéletesen beleillik. - Igazán? - emelem rá a tekintetem. - Miket néznél ki belőlem? - dobom vissza a labdát, ha már felvetette a témát. És nicsak, ismét visszakanyarodtunk az előítéletekhez, hiszen tulajdonképpen most arra kérdezek rá, mit nézne ki belőlem így, hogy alig tud rólam valamit. - Egyébként pedig érezd magad megtisztelve, ha emlékezetem nem csal, a második vendégem vagy - szóval nem gyakran fogadok vendégeket, akik elégedetlenkedhetnének a kiszolgálásra. Az a kis nyikhaj rosszul indított, meg is lett a böjtje, de ezzel a nősténnyel itt egészen mások a terveim. - Nem is filozófus veszett el benned, hanem magam Coelho - szaladt szélesre a mosolyom a szavait követően, ahogyan ezúttal már finomabb módon piszkáltam kicsit. Éreztem, ahogyan megremeg az ujjaim alatt, hát bátorkodtam tovább folytatni azt, amit csinálok, szavai pedig még inkább megerősítettek abban, hogy nem döntöttem rosszul. Sem akkor, amikor úgy döntöttem, segítek rajta és „hazahozom”, sem pedig akkor, amikor a teasütemények helyett másfajta desszertet kívántam meg. Nyakának bőrébe morgok, amint megérzem ujjait a nadrágomon, akaratlanul is közelebb próbálkozom férkőzni hozzá, ágyékomat még inkább tenyerébe nyomva ezzel és még inkább lecsökkentve a kettőnk közötti távolságot. Kezem már mellének magasságában járt, amikor megéreztem ujjait az állam alatt, engedtem a húzásnak, hogy aztán ajkai közé sóhajtsam elégedettségemet. Kihúztam a kezem közben a póló alól, hogy a nyakához nyúlva fogjak rá az anyagra és egy határozott mozdulattal tépjem ketté az anyagot, miközben ajkait egy pillanatra nem állt szándékomban elengedni. A kezdeti gyengédség hamar fokozódott, vadabb stílusra váltottam, aprókat harapva ajkának puha húsába. Combja alá nyúlva kaptam hirtelen fel, hogy az asztalra ültessem, nem foglalkozva azzal, hogy borul kancsó, csésze, süteményestál. Eldobtam a ronggyá vált pólómat, kezeim a derekára simítottak, ujjaim a zsenge húsba martak, óvatosan, nem fájón, mégis birtoklón. Ha nem kezdett volna még bele, a következő pillanatban csuklójára fogva vezettem kezét nadrágom övéhez; nem fogok dolgozni helyette, legyen olyan kedves és lásson neki ő is.
Megrántom a vállaimat, vagy legalábbis olyasmi, hiszen még mindig farkas alakban vagyok. Eleget éltem már ahhoz, hogy olykor elkapjon az ilyen filozófusokra emlékeztető hangulat és mellé még sok szakmába is belekóstoltam, így inkább hagyjuk is ezt a témát. Vélhetően ő se akar ilyen mélységekben eszmét cserélni. - Mindenki menekül, nem? Vagy éppen vágyik valamire és azért sok mindenre képesek vagyunk, vagy te nem így látod? – pillantok rá fürkészően, hiszen farkasok vagyunk. Sokkal nagyobb bennünk az ösztön is, hogy amit akarunk azt elvegyük, ahogyan azt is legtöbb esetben azt se szeretjük, ha valaki megpróbál elnyomni minket hosszabb távon. - Miért nem azt kérdezed, ami vélhetően érdekel, hogy az apám az Alfám-e egyben? – nem felelek a kérdésére, inkább csak felszegem a fejemet, mert ha nem tévedek, ő erre lenne kíváncsi, ahogyan a legtöbben, ha hasonló információkat megtudnak vagy kicsit többet. Egy Alfa közeli hozzátartozója a legtöbbet szemében kincsesbánya lenne, vagy ki tudja még mi, de általában rá is faragnak, ha keresztbe akarnak tenni nekem. Abból ahogyan figyelem őt sejtheti, hogy nem túlzottan tudok amiatt se aggódni, hogy a fejem veszélyben lenne. Élve akarna visszacipeltetni és maximum ő ölne meg, már ha esélyt adnék rá. Elmosolyodom a szavaira, de már nem felelek semmit se, maximum bólintok egyet, ha úgy ítélem meg, hogy azt még illene. Elhiszem, hogy nem enged be senkit se a két szép szeméért. Az eddigi viselkedése alapján azt se mondanám, hogy túl gyakran adná kölcsön a ruháit egy bajba jutott nőnek, vagyis inkább bárkinek, így kicsit talán pár lépcső fokot kihagyva ugráltunk az élet kacifántos ösvényén. - Nos, az egyelőre az én titkom marad és majd eldől, hogy miként is változnak meg a gondolataim a következő percekben... – hamiskás mosoly könnyedén jelenik meg az arcomon, hiszen ő se hihette, hogy a korábbi beszélgetés után bármit is az orrára kötnék az első benyomásáról, vagy mit gondolok jelenleg róla. Főleg, hogy tudom azt is, hogy az első sugallat nem mindig a legjobb, ezért se árt mindig résen lenni. – Köszönöm, ahogyan a ruhádat is. – mosolyodom el, mert hálátlan se volnék. Tudom, sok mindent meg lehet oldani erővel is, de nem mindig a legjobb dolog ahhoz folyamodni. Olykor sokkal kellemesebb dolgokat hozhat magával az élet, ha nem vagyunk túlzottan rámenősek, vagy nem vetjük be az erőnket. Nemes egyszerűséggel nevetem el magam a szavaira, hiszen egészen mulattat az, amit mond. Kicsit még a fejemet is megrázom, mert nem gondolom egy másodpercre se azt, hogy komolyan mondaná. Sok mindent lehetett rám mondani, de azt azért nem, hogy olyan vagyok, mint egy szobor és nem érzek semmit se. Az érintései hatással voltak rám, ahogyan a közelsége is, még akkor is, ha nem hittem volna azt az első pillanatban, hogy netán itt fogunk kikötni. Nem csak a „házára” értem, hanem arra is, hogy egymás „karjaiban”, de az élet olykor túl hamar érhet véget, vagy váratlanul, addig meg sose árt, ha élvezzük kicsit. Amikor a morgását meghallom, akkor elmosolyodom és még inkább nagyobb löketet add, hogy tovább kínozzam őt, amennyire csak lehetséges a nadrágján kívül. Érzem, hogy milyen hatással van rá, hiszen az energiák is beszédesek, de a viselkedése is. Mosolyt csal könnyedén az arcomra miként is próbál még közelebb férkőzni hozzám, ágyékát miként is nyomja tenyerembe. Keze egyre feljebb siklik, én pedig nem vagyok rest olykor egy-egy sóhajjal tudtára adni, hogy mennyire is élvezem azt, ahogyan szép lassan bebarangolja a testemet a pólója alatt. Kezem pár pillanat erejéig besiklik a nadrágja alá is, hogy még inkább kínozhassam őt, de övéhez nem nyúlok, nem kezdem el lefejteni róla, mintha csak valamiféle „kegyetlen” játékot űznék vele, míg ajkaink egymásra nem lelnek. Pólója könnyedén adja meg magát, ahogyan a kicsit vadabb stílusa sincs ellenemre, de mielőtt igazán észbe kaphatnék, azelőtt már az asztalon landolok, miközben a tárgyak borulnak és a sütemények vélhetően szöknek, legalábbis a koppanásból ítélve, de még se érdekelt. A lábamat köré fontam és úgy hoztam közelebb még inkább magamhoz, hogy a lábfejemmel a lábszárán simítsak végig játékosan, miközben a kezem pedig ismét ágyékához tévedt. Mielőtt még elkezdtem volna lehámozni róla a nadrágot, még párszor ingerlően simítottam végig azon keresztül ott. Utána először az övtő, majd a nadrágjától szabadítsam meg és így tovább, míg végül nem maradt más, mint a kendőzetlen valóság, miközben egyik kezemmel azon voltam, hogy még inkább ingereljem őt ott lent. Közelebb csúszva hozzá pár csalogató csókot leheltem a nyaka-füle vonalára, amire oly sok férfi igazán érzékeny tud lenni, hogy ha engedte, akkor ne csak a pillantásommal vagy az érintésemmel, de ajkaimmal is egy-két helyen felfedezzen magamnak a mellkasát, miközben kezem sem volt tétlen ott lent. Mintha csak arra játszottam volna, hogy vajon mikor is fog nála elszakadni a cérna és unja meg ezt a játékot.
- Nem feltétlenül értek egyet azzal, hogy mindenki menekül. Abban viszont igazat adok neked, hogy feltehetően mindenki vágyik valamire - nem fogok hatalmas általánosságban beszélni az emberekről, mert habár sok mindent megéltem már az elmúlt évtizedekben, azt azért nem mondanám, hogy sikerült kiismernem a világot és a benne élőket. Mindig tartogatnak valami meglepetést, arról nem is beszélve, hogy állandó változásban élünk. - Az meg, hogy ki mire képes a vágyainak eléréséért, teljesen egyénfüggő - vannak, akik a világot képesek megmozgatni, hogy elérjék, amit akarnak, mások meg csak ülnek és várják a sült galambot. De nem is ez itt a kérdés, értem a nőstény mondandójának lényegét. - Honnan veszed, hogy ez a válasz jobban érdekel? Lehet több mindent megtudnék rólad az előbbi kérdésemre adott válaszodból, mint abból, hogy az apád az Alfád - már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ez így van. - Főleg, hogy ezek szerint ez annyira nem is titkolni való információ. Nem nézem ki belőled, hogy csak úgy véletlen elkottyintod magadat - persze, a morzsákból úgy raktam össze az igazságot, de ha nem szerette volna, hogy rájöjjek, akkor jobban megválogatta volna a szavait és azt, hogy mennyit árul el. Legalábbis én ezt nézném ki belőlem, ha meg nem így van, akkor túlbecsültem a nőstényt.
- Akkor szerinted lehet változtatni az első benyomás alkotta képen? - dobom vissza a labdát, mert habár nem vagyok pszichológus, azért ez elég érdekes téma. Szerintem nem sokat, általában az első benyomások be szoktak jönni, legalábbis ami az embereket illeti. A hozzánk hasonlókkal már kicsit más a helyzet. - Nem tesz semmit, majd meghálálod valahogyan - és igazság szerint ötletem is van arra, miként is teheti ezt meg és a jelekből ítélve nem is nagyon kell magyarázkodnom, tudja ő magától is. Már az is épp elég ingerlő volt, amikor a nadrágon keresztül ért hozzám, de ahogyan besiklott a keze az anyag alá, halkan fodrozódó morgást hallattam. Édes a kegyetlen játék, egy pillanatig sem volnék képes letagadni, szeretem a játékokat, hát azon kívül, hogy egyre inkább feszegeti a tűréshatáraimat, semmi kivetnivalóm nincsen az ellen, amit csinál. Csókjai, érintése mind-mind tovább korbácsolták a vágyamat, egyre türelmetlenebbé váltam, mert bármennyire is szeressem a felvezetést, örökké én sem bírom visszafogni magamat. Egyik kezem formás keblére siklott, birtoklóan martam rá, míg másik kezem lefelé siklott, hogy lábainak meleg ölelésében vesszen el. Két ujjammal kezdtem el izgatni, hogy amíg ő a nadrágommal foglalatoskodik, addig viszonozzam valamivel a kegyetlen kis játékát. Alig ért újra hozzám, elszakadt az a bizonyos cérna, kihúztam kezemet lábai közül és ágyékomon ténykedő csuklójára fogtam, hogy annál fogva húzzam el onnan és vessek véget ennek. Határozottan döntöttem a hátára, bízva abban, hogy már mindent levertünk az asztalról és nem lesz semmi, mi kényelmetlenül fúródna bőrébe, húsába. Feje fölött fogtam össze kezeit csuklójánál fogva, miközben csókra hajoltam fölé, vadul véve birtokba ajkait, ágyékom ölének nyomtam, apró mozgásokkal hergelve tovább. Ajkát fogam közé véve és finoman megharapva búcsúztam szájától, csókot lehelve állának vonalára, egyre lejjebb és lejjebb haladva nyaka, kulcscsontja vonalán. Egyik kezemmel továbbra is csuklóit fogtam, másikkal az egyik mellét kezdtem gyúrni, míg számmal a másik halmot csókoltam, nyelvemmel játszadozva, apró harapásokkal kóstolva bőrét, majd haladva tovább. Amint elértem köldökét, elengedtem a karjait, két combjára fogva tártam szét lábait, hogy közé férkőzhessek, nyelvemmel, számmal ingerelve őt tovább. Feltett szándékom volt a pattanásig feszíteni a húrt és ha csak ő nem tervezte máshogyan, addig nem is bújtam ki combjai tövéből, míg a remegés át nem járta testét. Akkor viszont egyetlen pillanatnyi pihenőt sem hagyva egyenesedtem fel, hogy egy határozott lökéssel tegyem őt magamévá, vad, ritmusos tempóval indulva meg a beteljesülés felé.
Apró bólintást kap a szavaira, hiszen egyetértek vele, de szerintem a magunk fajtának, akinek már nincs ott a pelus a fenekén… nos, azok olykor már menekülnek valami elől. A világ változik, de azért az emberi tulajdonságok nem nagyon, de persze tévedhetek. Minden ember másabb, ahogyan a reakciók is. Nem is most akarom kielemezni az emberi viselkedést. Azon meg nincs mit vitatni, hogy ki mire képes a céljaiért az egyénfüggő, mert teljesen így van. Sőt, olykor még talán magunkat is képesek vagyunk meglepni, hogy mi mindent megtettünk azért, hogy elérjük a vágyainkat. - Az hogy mi érdekel jobban vagy, mit tudsz részben rajtad áll, másrészt rajtam. – rántom meg a vállaimat, mert nem akkora titok, hogy egy Alfa lánya lennék. Nem tartok attól, hogy pont erről tartana valakivel teadélutánt másnap. Egyébként se tudja, hogy melyik Alfa lánya lennék, a világ meg tele van falkákkal. – Látom a magadhoz való eszed tényleg megvan. Ez tetszik. – mosolyodom el, amiből sejtheti, hogy nem véletlenül szóltam el, de érezheti azt is, hogy többet nem fogok elárulni most nem. Idővel lehet megtenném, de nem olyan a viszonyunk se, hogy még több információt megosszak vele, azt pedig egyelőre megőrzöm, hogy ennyit is miért szóltam el. Talán mert végre jó volt kimondani valakinek, vagy mert így én is könnyebben szembe nézhetek azzal, hogy nem csak az apám parancsát, de az Alfámét is vélhetően hamarosan megszegem. - Olykor szerintem lehet, még ha nem is teljesen. – felelem minden hezitálás nélkül. Szeretünk az első véleménynél maradni, de a magunk fajtánál az eléggé veszélyes is tud lenni, hiszen ki tudja, hogy mennyi maszkos is viselünk.
A szavakat végül tettek váltják fel, vagy éppen apró morgások, míg másik részről meg kéjes sóhajok. Mintha csak valamiféle fura dallamra mozdulna a kezünk, vagy éppen ajkunk, miközben felfedezzük a másik testét, amennyire lehetséges egyáltalán egy ilyen adott helyzetben. Az pedig, hogy ekkora hatással voltam rá igazán jó volt látni vagy éppen hallani, ahogyan ez fordítva is vélhetően igaz volt. Nem hittem volna, hogy ma még ilyen fülledt dologban is részem lesz. A vágyaimat pedig a tettei még inkább tovább hevítették, mintha csak olajt öntött volna a tűzre. Az érintése szinte perzselt, ahogyan halmomat vette birtokra egyik kezével, miközben én próbáltam még inkább húzni őt, kényeztetni és örömet okozni neki, de persze őt se maradhatott tétlen. Amikor megéreztem vágyaim forrásánál az érintését, akkor a testemet egy jól eső bizsergés járta át és egy kisebb kéjes sóhaj tört fel a torkomból. Ezzel pedig elérte azt, hogy még inkább elveszítsem a fejemet és jobban kelljen nekem is koncentrálni, ha tovább szeretnék játszadozni vele. Meglepetten pillantottam rá, amikor kezem köré fonta az ujjait, de nem ellenkeztem. Hagytam, hogy a kezemet fejem felett fogja össze, miközben hátam az asztallapjához simult. Mázlimra semmi se fúródott a bőrömbe, így vélhetően minden már a földön volt és talán nem apródarabokban, de hirtelen még az se érdekelt volna. Nem volt semmi gyengédség abban, ahogyan csókolt, de még se érdekelt. Pontosan olyan hevességgel viszonoztam én is, főleg, hogy még kicsit ficánkoltam is alatta, hiszen részben bosszantott, hogy nem tudom megérinteni őt, de hiába tudtam volna könnyűszerrel kiszabadítani a kezeimet, hagytam most, hogy az ő „szabályai” szerint játszunk. Ajkainak az érintése még inkább felkorbácsolta a vágyaimat, ahogyan az is, ahogyan ágyékát ölemnek nyomta, aminek köszönhetően még inkább görcsbe rándult a lábam köze és még inkább akartam őt érezni magamban. Ha volt rá lehetőségem, akkor megpróbáltam én is kicsit neki nyomni magam, hogy ne csak számomra legyen kisebb kínzás az, amit művelt. Halmaimmal eltöltött játszadozásának látható jelei lettek, hogy mennyire nem volt ellenemre, amikor viszont ajkával egészen délre tévedt, akkor újabb és kicsit hangosabb sóhaj tört ki ajkaim közül, testem egészen érzékennyé vált, hiszen már léggé felfokozott állapotban voltam. Ujjaimmal hajába túrtam olykor, miközben ő tovább kényeztetett, s kergetett az őrületbe. Nyelvének és ajkának a játékának köszönhetően pár perccel később elpattant a húr, a testem megremegett és megfeszült, miközben az élvezet örvénylő hulláma átjárta a testemet. Ha akartam volna se tudtam leállítani, hiszen már túlzottan is vágytam erre a mámorra. Szinte még magamhoz se tértem, amikor is egyszer csak belém hatolt, aminek nem voltam rest hangot adni, hogy mennyire volt váratlan, ugyanakkor remek érzés is a vadsága ellenére is. A ritmusa vad volt és őrjítő. Amint sikerült kicsit kikeverednem a bódulatból, amibe lökött korábban igyekeztem csípőmmel elébe menni, hogy még inkább befogadhassam őt és ritmusával harmóniában mozdulni, hogy ismét megízlelhessem azt a mámort, amit ő keltett életre. Ha esetleg kicsit a póz változott, akkor nem kizárt, hogy amikor újra elértem/elértük a beteljesülést, akkor a körmeim nyomát ott hagytam a hátán, vagy éppen a karján, ha elértem, miközben a szívem heves ütemet járt és magával rántott a beteljesülés érzése. Ezernyi darabra szakadtam szét, ahogyan elértem a csúcsot.
- Ez a dolog már csak ilyen, mindig a két félen múlik, mire kíváncsi és mennyit mutat meg magából - teljesen egyértelmű a dolog, hiszen hiába érdekel valami jobban, ha arra nem kapok választ. Érdekelt volna a dolog, hogy nem fél-e attól, ezúttal minden bizonnyal ő lesz a préda, ha megtagadja a parancsot, de nem adott választ, hát nem fogom erőltetni. Majd kiderítem máskor, ha lesz még alkalmunk találkozni, ha meg nem, akkor így jártam. - Valamiből nekem is meg kell élnem - nem feltétlenül a pénzbeli megélhetőségre gondolok, az a játékos mosoly pedig, ami a képemre szaladt, szerintem árulkodó lehetett a nőstény számára is. Épp most mondta, hogy megvan a magamhoz való eszem, nem olyan meglepő hát, hogy sok dolgot máshogyan értelmezek, mélyebbre nézek, mint az átlag emberek. - Milyen érzés amúgy egy Alfa gyermekének lenni? - sosem övezett túl nagy „hírnév”, nem tudom, milyen az, amikor minden figyelmet megkapsz, pusztán azért, mert az Alfa lánya vagy. A vállra nehezedő megannyi elvárás és a megfelelési kényszer viszont már ismerős, hiszen habár nincs közöm semmiféle Alfához, a Teremtőmet elég keményfából faragták ilyen téren. - A magunkfajtáknál nyilván sosem lehet tudni, ki visel éppen maszkot és vajon melyiket a sok közül - nem ringatom magam illúziókba, hiszen folyton folyvást érhetnek minket meglepetések, egy változó világban élünk, alkalmazkodni kell a sok gonoszsághoz, ami körbevesz minket.
Minden egyes pillanat élvezet, öröm, ahogyan megremeg érintéseim alatt, ahogyan dobol a vére, ahogyan hallom a zihálását, érzem a hajamba markoló ujjait, elégedett, kéjtől fűtött sóhajait. Élvezettel csókolom bőrét, érezni akarom a zamatát és nem csak bőrének selymességét, hanem egész testének ízét. Az érzékek rabja vagyok, egy ilyen alkalom, amikor ennyi hatás ér, egyszerűen maga a paradicsom, a terített asztal, ami itt fekszik történetesen előttem. Ízlelem, kóstolom, bőrének sóssága, forrósága éppen úgy korbácsolja az én vágyaimat is, mint én az övéit, ám ahogyan egyre lejjebb és lejjebb haladok, teljesen más ízek veszik át az uralmat. Ölének forrósága és egyedi zamata teljesen elönti a számat, combjának húsába marok, mintha csak egy áldozat lenne előttem, akiből kedvemre lakmározhatok. Elégedett morgás tör fel belőlem, ahogyan érzem megfeszülni, ahogyan teljes testében megremeg kezeim, nyelvem, ajkaim alatt, ám sokáig nem hagyok teret neki, hogy lecsengjen benne az érzés. Én is akarok valamit, valami egészen mást, mint az ízek, érinteni akarom, hallani a nyögéseit, a sóhajait, érezni a forróságot a bőrömre tapadni. Határozott és türelmetlen a mozdulat, ahogyan belé hatolok, sóhajtva adva tudtára, mennyire is kellemes érzés, ahogyan körülölel. A saját ritmusomat veszem fel, ezúttal sem hagyva túl sok teret neki, elvárom, hogy alkalmazkodjon a mozgásomhoz, simuljon bele az én szabályaimba és úgy tűnik nem is lesz ezzel gond. Úgy mozdul, ahogyan én, így nem túl nehéz feladat megtalálni a közös ritmust és a harmóniát. Nem változtattam a helyzetünkön és a vadságból kiindulva inkább tekintettem volna meghágásnak az egészet, mint érzéki együttlétnek. Nem vágytam a csöpögős mámorra, a színtiszta, vad érzelmekre volt csak szükségem, talán pontosan emiatt adtam némi érzékiséget nem sokkal ezelőtt, hogy cserébe elvárjam azt, hogy odaadja magát nekem. Állatias morgással vegyült az utolsó mozdulat, ahogyan teljesen nekifeszültem, körmeimet combjába vájtam és ha időközben feltornázta magát félig ülő helyzetbe, akkor örömmel vettem karmait a hátam bőrén végigszánkázni. Arcomat hajába temettem, mélyen szívva magamba a beteljesüléssel keveredett illatát, hogy kitartva néhány pillanatig a mozdulatot nemes egyszerűséggel kicsusszanjak belőle és hátráljak pár lépést. - Legközelebb a te szabályaid szerint játszunk - nem lett volna ellenemre az a bizonyos legközelebb, hát odadobtam a labdát neki, rá bízva, szeretne-e élni a lehetőséggel, vagy sem. Biztos voltam benne, hogyha a vidéken marad, még fogunk találkozni, nem olyan nagy ez a terület, hogy fussunk egymásba. - Lezuhanyzom - nem is várok választ egyik megszólalásomra sem, teljesen rá bízom a döntést, mihez kezd a helyzettel. Csatlakozik hozzám a fürdőben, hogy megejtsük azt a következő alkalmat? Vagy szimplán csak egy tusolás erejéig áll be mellém? Netalán elmegy? Ahogy neki tetszik. A könnyedség pedig, ami belőlem áradt és ahogyan mozogtam, megindultam a fürdő felé, teljesen egyértelművé tehették neki is, szabad a döntés, bárhogyan folytatódjon a kis „kalandunk”, egyik ellen sem fogok tiltakozni.
// Nem tudom, mit gondolsz a folytatásról, de ha úgy döntesz, akkor ez volna a záróm és nagyon szépen köszönöm a játékot! //
A kérdése meglep, hogy milyen is egy Alfának a gyerekének lenni. Szerencsére a farkasom nem tőle származott, így kicsit másabb volt a dolog, de vér szerint az ő lánya voltam és ezt mindenki tudta. Sose akartam azt, hogy emiatt másképpen nézzenek rám, vagy tegyenek dolgokat, de mégis megtörtént. Sőt, néha apám inkább rajtam keresztül üzent a kegyetlenségeit tekintve. A gondolataim könnyedén rántanak magukkal, de az arcomra semmilyen érzelem nem ül ki. Se jó, se szomorú, se megvetés. Mintha csak képtelen lennék érzelmet kifejezni. – Egyszerre tud remek lenni, ugyanakkor nyomasztó és borzalmas is, mintha csak egy saját kalitkában nőnél fel, amiből talán egyszer kijuthatsz, de nem biztos. – mondhatja vagy gondolhatja azt, hogy túldramatizálom, de ahogyan minden ember, farkas másabb, úgy minden alfa is. És az enyém mellett olykor talán még Hannibál is elbújhatott volna. – Az pedig, hogy az én fejemet akarják-e majd egyszer. Nos, majd eldől, de állok elébe. – rántom meg a vállaimat. Nem vágyom a halálra, de nem is rettegem, mert sokszor járt már mellettem, még ha nem is értem jött. Régóta élek, sok mindent láttam és éltem meg. Talán ezért is hiszek abban, hogy az életet élni kell és élvezni, nem pedig leragadni a dolgok mellett. Keseregni vagy búslakodni, olykor nem árt, de talpra kell állni és menni előre, mintha sose lehetne megtörni minket és meglátni a jó dolgokat is. - Ettől még érdekesebb szerintem egy-egy találkozás. – nem kell egyetértenie, de én szeretem azt, ha nem lehet egyből átlátni valakin. Meg lehet fejteni és az a keringő is érdekes tud lenni, amit két farkas lejt, hogy megismerje a másikat, ha netán úgy adódik, vagy éppen mit hisz el abból, amit hall.
Nem hittem volna azt, hogy ma még én leszek a „vacsora” valaki számára, de nem is érdekelt. Nem tartoztam régóta már azok közé, akik inkább ellökték volna a másikat. Még akkor se, ha fogalmam sem volt arról, hogy milyen szokásai vannak netán ilyen téren, mert elegendő volt ajkainak csábító játéka, vagy éppen perzselő érintései, hogy magával rántson és rövid időre elvegye valamennyire az eszemet, ahogyan egyre inkább átadtam magam azon érzéseknek, amiket kiváltott belőlem. Nem volt ebben sok érzelem, inkább két felnőtt ember jól érzi magát, az pedig, hogy ez kiknek a szemében lenne bűn valahogy sose érdekelt. A vágyaimat pedig egyre inkább felhevítette, még inkább többre és többre vágytam, míg végül a beteljesülés magával nem rántott. Nem féltem sose hangot adni annak, ha valamit igazán élveztem és ezzel ez volt a helyzet. Sok időt pedig nem kaptam arra, hogy magamhoz térjek. Helyette vélhetően jött az, hogy ő miként is szereti, vagy legalábbis jelenleg miként akarja. Kellett egy kis idő, mire sikerült magamhoz térni annyira, hogy alkalmazkodni tudjak az inkább állatias, ösztönös ritmusához, mintsem gyengédekhez. De olykor nem is kell minden áron meglelni a gyengédséget, hiszen mind a kettőben meg lehet lelni a gyönyört, viszont mindent én se viselnék el. Nyögések, sóhajok egymásba olvadtak, ahogyan egyre inkább közelebb lökött minden egyes mozdulatával, amivel elmerült bennem ismét ahhoz a bizonyos érzéshez. Közben pedig kicsit feljebb tornáztam magam, majd amikor a mámor elért minket, akkor míg ő a combjaimba mélyesztette az ujjait, addig az én körmeim a hátát szántották. Nem fog sokáig megmaradni, de vélhetően én mélyebb sebet okoztam neki, mint ő nekem. Fejemet vállának hajtottam, miközben pár perc nyugalmat kaptam, és kiélvezhettem igazán a beteljesülést, amit neki köszönhetően kétszer is volt szerencsém megtapasztalni. Hagyom neki, hogy kicsusszanjon belőlem, majd hátráljon. Őt fürkészem kíváncsi szempárral. Szavaira nem felelek, mert felesleges lenne, arra pedig, hogy zuhanyozni megy csak bólintottam, de nem mozdultam meg. Rövid ideig még ott maradtam, míg próbáltam rendezni a gondolataimat, végül lecsusszantam az asztalról, majd kikerülve a törmelékeket egy pillanatra a szétszakított ruhákra pillantottam, majd arra a helyre, ahonnan elővarázsolta számomra a ruhákat korábban, majd arra az ajtóra, ami mögött eltűnt. Lassan túrtam a hajamba, míg végül nem sokkal később már követtem őt a fürdőbe. Nesztelenül léptem mögé, de akkor is tudhatta, hogy itt vagyok. Egy-két csókot leheltem a vállára, ha már pont háttal állt nekem, ebből pedig sejthette, hogy nem csak tisztálkodás miatt követtem őt ide. Nem érdekelt semmi se, csak az, hogy még fiatal volt az idő és szerintem egyikünk ellenére se lett volna még egy kis szórakozás, vagyis az élvezetek halmozása. Hiszen olykor nem gond, ha egy kaland kicsit hosszabb, legalábbis valamilyen értelemben, mert ez mindig is csak egy kaland marad és nem több.
|| Én is köszönöm a játékot, s akkor hamarosan érkezik a kezdő a megbeszéltek alapján.
Mostanság hajtott a vágy, hogy kiszabaduljak a természetbe. El innen, el a városból, ki a csendesés nyugalmas természetbe, ahol magam lehetek a gondolataimmal. És persze bámulhatom úgy a havazást, hogy senki nem szól bele, hogy megint nem figyelek. Hiába esett már jó párszor a hó, mióta itt élek, nem tudtam betelni vele. Még azt is nehezen fogtam fel, hogy mostantól ezt a várost hívom az otthonomnak ki tudja meddig. Remélhetőleg még nagyon sokáig, kezdett a szívemhez nőni a hely. Így, amíg a reggeli kávémat iszogattam, megterveztem nagy vonalakban a kirándulásom. Egy erdőt néztem ki, az megfelelőnek tűnt a kis túrámhoz. Bepakoltam a cuccaim egy táskába, majd miután melegen felöltöztem, felkaptam a telefonom és zenét hallgatva útnak indultam a második kávémmal a kezemben. Csak a szokásos. A buszmegállóba érve rácsodálkoztam, hogy sehol senkit nem látok. Talán én indultam el borzasztóan korán, de nem tudtam mit tenni, szó szerint kidobott az ágy magából. Jó, megint csak forgolódtam egész éjjel és nem aludtam semmit. Csak a koffein tartott életben. Bár a buszon pihentem egy kicsit, de nem segített túl sokat. Igyekeztem olyan helyet választani, ami nem hemzseg a turistáktól. Tényleg nem volt most semmi kedvem az emberekhez. Meghúztam a vállamon a táska pántját és a buszról leszállva megtettem az első lépést. A zenét leszámítva tisztára úgy éreztem magam, mintha felfedező lennék abban a bizonyos mesében. Igen, arra gondolok, aminek ugyanaz a neve, mint nekem. Hehe. Bármilyen meglepő, itt még hidegebb volt, mint a városban. Ki hitte volna… Felvettem a sapkámat és a kesztyűmet, majd elindultam az orrom után a fák közé. Ösvényt azt nem láttam, de hát istenem, ez legyen a legkevesebb. Viszont, ha maga alá temet a hó, az ciki lesz, mert senki nem tudja, hogy itt vagyok. De néha kell ennyi vakmerőség az életben. Azt hiszem. Élveztem a hó ropogását a talpam alatt, az illatokat és csak szimplán boldog voltam. Milyen jól tettem, hogy ide jöttem kirándulni, hiszen sehol sem volt senki rajtam és pár madárkán kívül. Kissé álomszerű volt a dolog. Egy idő után úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis pihenésre, így a termoszomból kortyoltam párat, mi mást, ha nem kávét. Miközben egy fának dőltem, körbejártattam a tekintetem a fehér tájon. Megunhatatlan, úgyhogy lőttem pár fotót is. Azt hiszem megvan az új háttérképem. -Mi a fa… -szólaltam meg, amikor felfedeztem valami oda nem illő színt a távolban. Nem fehér, hanem valami más szín. -Édes istenem, mindjárt kiderül, hogy egy gyilkosság helyszínére sétáltam be -sóhajtottam. Persze vezérelt a kíváncsiság, hogy mi lehet az. De ha egy hulla, én egészen Anchorage-ig futok, nem érdekel, hogy milyen messze van. Kivettem a pöcköket a fülemből és elindultam a színek felé. Amilyen szerencsés vagyok, még a végén tényleg felfedezek valami olyat, amit a rendőrségnek kellett volna évekkel ezelőtt. Jajj baszki istenem, ha létezel, kérlek ne hagyd, hogy hullát találjak. Amikor elég közel értem a kupachoz, összeráncoltam a szemöldököm. -Miért tűnik ilyen rohadt ismerősnek ez a… jól látom, hogy ez egy kibaszott póló? -kérdeztem csak úgy bele a levegőbe. Még térerőt sem nagyon jelzett a telefonom, nehéz lett volna mástól kérdezni. Nem, nem akarom tudni, hogy megint mibe keveredtem. Miért nem lehet nekem egy nyugis sétám?
Végre hétvége! Nincs is jobb egy fárasztó hét után, mint kiszabadulni a városból, és farkas alakban barangolni egy nagyot. Vissza a természetbe. Csend, béke, nyugalom, semmi rohanás, hangzavar, határidők, meg még sorolhatnánk… csak üdítő hideg, frissen hullott hó, az erdő zajai. Mi kell még a boldogsághoz? Bár a mai kornak is megvannak a maga előnyei, ilyen szempontból azért sokszor visszasírom a régi, szép időket. Még péntek éjjel kimentem az erdőbe, kihasználva, hogy ilyenkor aztán tényleg a kutya se kóvályog kint… Szombaton és vasárnap azért látványosan több turista kóvályog az erdőkben, „túrázás” címszóval. Épp ezért, mire ők kikászálódnának az ágyból, én már jó eséllyel haza is érek. A legjobb! Legalábbis mióta itt élek, egy kezemen megszámolom, hányszor futottam már össze emberekkel péntek éjszaka… amikor mégis, akkor is általában valami vadőr, vagy hasonló jómadarat fújt felém a szél, tőlük meg hála az égnek nem igazán kell tartani. Ebben a gondtalan bizonyosságban vetettem bele magam az éjszakába. Míg mások buliztak, én az erdőben rohangáltam, szabadjára engedve a bennem élő farkast, a környékbeli erdő egy újabb apró szegletét fedeztem fel, ahol korábban még nem jártam, és vadásztam. Már egy hete fogyóban volt a Farkas Holdja, ahogy a népem hívta, a januári telihold, de az ég tiszta volt, a levegő metszően hideg és tiszta, tökéletes idő ahhoz, hogy az ember kiürítse egy kicsit a fejét – no és a vadászathoz. Ma egy őz szolgált vacsorámul. Szerettem itt élni, északon, ahol az év nagy részében hó fedte a tájat, nagyságrendekkel könnyebb volt prédát ejtenem a „szellem” kinézetű farkasommal úgy, hogy beleolvadtam a tájba, mintsem úgy, hogy kilométerekről világított a hófehér bundája az éjszakában… Nem tudtam pontosan, hány óra lehet, csak az érzékeimre hagyatkozva tippeltem, de lassan ideje volt hazatérne, a vadászat utáni sétámból. El is indultam visszafelé, ahol előző éjjel hagytam a ruháimat, egy nagy fa tövének gyökereinél elrejtve, de messzire keveredtem el, tovább tartott az utam, mint gondoltam. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy rajtam kívül társaságom is akad ilyen korai órán. Kellemesen elfáradtam annyira, hogy elsőre ki se szúrjam, de amikor változott a szélirány, és ismerős illatot sodort felém a szél, akaratlanul is lefagytam. Mégis, mi a francot keres itt ez a lány ilyen korán? Elment az esze? Egyedül? Télen? Pont erre? Eltévedt volna…? Én már kristálytisztán láttam, még ha ő valószínűleg nem is szúrt ki ilyen távolságból… ami viszont inkább adott okot aggodalomra, azt csak akkor vettem észre, amikor közelebb merészkedtem csendes léptekkel a puha hóban – épp AZT a fát bámulja, ahová a ruháimat rejtettem! Persze, van rá remény, hogy csak valami mókus bohóckodik neki a hóban, arra mereszt ilyen szemeket, de amilyen az én formám… kevés esélyt látok rá. Akárhogyan is, ha eddig nem vett észre, akkor még közelebb megyek hozzá, annyira, hogy néhány tíz méterrel arrébb, ha felnéz, határozottan észrevehessen. Ha pedig túlságosan lekötné a figyelmét, hogy a ruháimat piszkálja – már csak az hiányzik, hogy a fenébe menjek haza nélkülük?! - akkor a fejemet az ég felé tartva vonyítok egyet, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Jó reggelt!
Oké Dora, mély levegő! Belélegez, kifúj… Hogy a macska rúgja meg, miért megint én keveredek bele ilyen szarságokba? Egyáltalán nem akartam ténylegesen felfedező lenni. Akkor sem, ha régen egyszer farsangon tényleg beöltöztem Dora-nak. Nem, nem és nem. Próbáltam mélyeket lélegezni, ahogyan azt a tanfolyamon tanultam pár éve. Azt megállapítottam, hogy nem gyerekméretű a póló, tehát legalább nem annyira durva az eset, mint lehetett volna. Olyan normális férfipólónak tűnt, amiket én szoktam pizsamának használni, ha nincsen nálam senki. -Oh basszameg… -nyögtem fel. Nem is én lennék, de tényleg. Úgy látszik, a nem létező imáim süket fülekre találtak. Hozzáérni nem mertem, hátha tényleg valami gyilkosság után itt maradt bizonyíték. Semmi kedvem nem volt becaplatni a rendőrségre, mert véletlen megtalálják az ujjlenyomatom rajta. Idegesen vettem elő a telefonom és próbáltam valamicske térerőt találni, de a havas fák túlságosan is jól árnyékoltak itt mindent, hiába forgolódtam jobbra-balra. Még segélyhívást sem tudtam indítani. Bár mit mondtam volna a telefonba? Hogy itt egy póló, jöjjenek ki gyorsan? És aztán? Sejtelmem sem volt, hogy mégis mit tegyek vagy mihez kezdje ezzel az információval, így levágtam a hóba a táskámat, és leültem rá. Előtte kivettem belőle a termoszt, ittam egy kis kávét és reménykedtem, hogy megjön tőle az ihlet. Kartávolságra találtam egy vastagabb ágat, így felvettem és azzal piszkáltam meg a ruhakupacot. Hála istennek tényleg csak ruhák voltak, ha kiugrott volna belőle valaki vagy valami, menten szörnyethalok ijedtemben. Az egy kicsit sajnálatos esemény lenne, még annyi mindent akartam csinálni. Vettem még pár mély levegőt és miután viszonylag nyugodtnak éreztem magam, kinyitottam a szemeim és körbe néztem. Mintha valami vonyított volna. Baszki, baszki, baszki. Arról senki nem szólt, hogy itt élhetnek farkasok. Faszért nem mentem olyan helyre, ahol van néhány ember… Ha ezt tudom, akkor inkább vodkát csomagolok kávé helyett, akkor lenne mire fogni azt, hogy megbolondultam. -Nyugi Dora, nem bánt. Remélem -motyogtam olyan halkan, ahogyan csak tudtam. Nem akartam megijeszteni a farkast, mert a végén még torokra megy. Megkerestem a hang forrását és egy gyönyörű fehér bundással találkozott össze a tekintetem. Bár nehéz volt észrevenni, pedig nagyon igyekeztem fókuszálni a tekintetem, lévén, hogy nem csak az állat, de a táj is hófehér volt. Nagyon óvatosan és lassan feltápászkodtam a táskámról. Csak szépen lassan, semmi hirtelen mozdulat. Elfutni úgysem tudok előle, fát meg ezer éve nem másztam, nem tudom, hogy menne-e. -Szia farkas -nyújtottam felé a tenyerem miután felálltam. Nem vagyok normális. -Minden rendben, nem szeretnélek bántani. Remélem te sem, látod, barátsággal érkeztem. Fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán felfogja-e, hogy mit magyarázok neki, de igyekeztem megnyugtató hangon beszélni hozzá. Talán a hangsúlyból leesik neki, hogy semmi rossz szándék nem vezérel és szeretnék nyugodtan, mind a két lábam társaságában hazamenni. Ötletem sem volt, hogy mit tehetnék, így igyekeztem nem pislogni, miközben az állatot néztem. Basszus, akármilyen ijesztő is volt a szituáció, nem tudtam elmenni amellett, hogy mennyire gyönyörű teremtés. Biztosan elmentek nekem otthonról, de annyira szerettem volna megsimogatni a bundáját. Iszonyat puhának tűnt. -Nézd farkas, van nálam szendvics, ha éhes vagy, de kérlek ne a kezemet harapd le. Szép, okos farkas vagy te, ugye? -kérdeztem tőle. Lehet, hogy az előbb elestem és bevertem a fejem egy kőbe és most ájultan fekszem a hóban és a hipotermia miatt hallucinálok? Remélem nem ez a helyzet, mert az még annál is rosszabb lenne, minthogy szemben állok egy ilyen nagy négylábúval és próbálok vele megbarátkozni.
Egy darabig a fák között állva, tisztes távolból figyelem, hogy Theodora mégis mit tojózik a ruháim környékén. Még ilyen távolságból is érzem azt az érzelemkavalkádot, ami benne dúl, a rémületet, bizonytalanságot, növekvő pánikot… egy pillanatra bennem is felütötte a fejét, amikor a mobiltelefonját kezdte nyomkodni, más se hiányzik, mint hogy ránk hívja a rendőrséget! A fenébe is, csak haza akarok menni, ágyba bújni és aludni végre, nem McCartynak magyarázkodni az őrsön, hogy mégis mi a fene történt, csak mert a gyakornokom azt hiszi, hogy valaki elásott az erdőben, vagy felkötöttem magam valamelyik fára. Hála az égieknek, úgy tűnik, nincs térerő – őszintén szólva erről halvány elképzelésem sincs, nem szoktam magammal mobiltelefont hozni a szokásos, péntek esti vadászataimra. Azért némi megnyugvással töltött el, legalábbis, amíg nem kezdte a ruháimat piszkálni. Hééé! Az a kedvenc pólóm! Ne felejtsek el legközelebb átöltözni, és ne ugyanabban vadászni jönni, mint amiben pénteken dolgozni mentem… Remélhetőleg sikerül még azelőtt felkelteni a figyelmét egy vonyítással, minthogy ráismerjen a pólón lévő tájkép mintájára… No meg remélhetőleg nem kap szívrohamot, már csak az hiányozna! Néhány lépéssel közelebb is mentem hozzá, remélve, hogy sikerül eléggé ráijesztenem, és inkább menekülőre veszi a figurát, de ehelyett a kezét nyújtogatja. A kezét! Az egyem megáll, minek néz engem, kutyának? Hát nooormális? Nem tudtam, hogy áldjam a manapság oly népszerű túlélős műsorokat, ahol mindenféle szuper ötletekkel látnak el, ha bajba kerülnél a vadonba, például ne próbálj elfutni egy medve, vagy farkas elől, mert esélyed sincs… vagy átkozzam őket, mert pont az ellenkezőjét vártam a lánytól. Hallottam a suttogását, és nem, nem terveztem bántani, de eszem ágában sem volt ezt a tudomására adni, tanuljon csak a leckéből, amíg nem történik nagyobb baj. Néhány újabb lépést közelítettem, igaz, annyira nem mentem közel hozzá, hogy meg tudjon simogatni, tartottam azt a biztos, néhány méteres távolságot, egyelőre csak farkasszemet néztem vele, ami pedig a felajánlott szendvicset illeti… nem igazán hatott meg így, hogy egy órája sincs, hogy egy fél őket elfogyasztottam, ha elég szemfüles, talán még némi vérfoltot is kiszúrhat a bundámon. Igen, a fehér másik átka, képtelenség tökéletesen tisztán tartani, ilyen hidegben meg a fürdés sem vonzz idekint. Majd lekopik. Vagy ha hazaérek, tusolok egyet. Áh, a fenébe is! Végül csak közelebb mentem hozzá, szép, lassú léptekkel, egészen közel, ám ha érzékeltem felőle, hogy simogatásra próbálja nyújtani a kezét, akkor csak egy halk morgással adtam tudtára, eszébe se jusson! Cserébe, akár egy másik, igazi farkas tenni, óvatosan körbeszimatoltam, majd a ruhakupacot is szemügyre vettem, megvan-e minden. Mégis, mi a fenét keresel itt? kérdezném tőle, de eszem ágában sem volt telepátiával lebukni magam, azt pedig nem tudom, farkas alakomban mennyire leolvashatóak a gondolataim az arcomról. Valószínűleg nem nagyon.
Még csak a lehetősége sem fordult meg a fejemben annak, hogy itt Alaszkában élhetnek farkasok. Pedig így utólag belegondolva logikus volt, szerintem háromszor nagyobb az üres terület, mint a lakott helyszínek. De gondolom így jár az, aki nem gondolkodik előre, csak megy a feje után alaposabb utána olvasás nélkül. Összeszedtem az összes tudásom a farkasokról. Nagyok. Vadak. Húsevők. És kifejezetten szépek. És baszki, egy velem szemben áll. Oké, világéletemben nem volt rosszabb jegyem ötösnél, de itt ki is fújt a nemlétező tudásom a bundásokról. Édes Margit, hát mihez kezdjek most? Az egyetlen ésszerű dolog, ami eszembe jutott, az a barátságom kimutatása volt. Csak aztán tényleg kurvaszép lesz hétfőn magyarázkodni Bruno-nak, hogyha bekötött kézzel megyek be, mert megharap a farkas. Hiába igyekeztem mély levegőket venni, semmire sem mentem vele. Miért pont velem történik minden ilyen szarság? Először azt hittem, hogy gyilkossági helyszínt találok, most pedig egy kicseszett farkas kerülget. Engem meg lassan a szívroham is megkerülget. Igyekeztem minél lassabban mozogni és megnyugtatóan beszélni, de nem tűnt olyannak, mint aki értékeli. Talán a farkasok nem olyanok, mint a kóbor kutyák. Jé, egyel több dolog róluk, amit fel tudok sorolni, még pedig, hogy hiába beszél kedvesen az ember, semmi értelme. Ez már legalább hat dolog, az általános iskolás biosztanárom igazán büszke lehet rám. -Hát jól van, akkor én most visszavonulok -húztam vissza a kezem. Ha nem, hát akkor nem. -Pedig szerettelek volna megsimogatni -megpillantottam némi pirosat a bundáján, ahogy végig jártattam rajta a tekintetem. Kicsit élesebben beszívtam a levegőt, ezek szerint nem a szendvicsemre vágyik, hanem a combomra. Hát ez csodás. Pedig annyira szerettem a lábaimat, nem akarom, hogy ilyen csúfos végük legyen. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mennyire jó lenne egy képet készíteni a négylábúról, de a vér látványa annyira megijesztett, hogy elő se mertem venni a telefonomat. Az hirtelen mozdulatnak minősült volna, és a combom után mind a kezemet és mind a torkomat meg akartam tartani. Ehelyett egyhelyben állva figyeltem, ahogy a ruhakupachoz megy. Talán neki is zavarta a szemét. -Ismerősnek tűnik az illat, fiú? -reménykedtem benne, hogy tényleg hímnemű állatról van szó. -Be tudod azonosítani? Őszintén nem tudtam, hogy mitévő legyek, csak a menekülésen járt az eszem. Gondolkodj Dora, használd a fejed, amíg még a nyakadon van! El kéne terelni valamivel a figyelmét, hogy én szépen eltűnhessek, de szerintem akkor is utol ért volna, hiszen ő jobban ismeri az erdőt, mint én. Végül is, ez a lakhelye. Jaj, baszki, nagyon félelmetes, de annyira gyönyörű. Új megállapítást tettem magamban: minél szebb egy állat, annál halálosabb. Fenébe már. -Figyelj farkas, egy kicsit fázom, így, ha megengeded, akkor elvenném a táskám és útnak indulnék, jó? Mi a fenéért jöttem én egyáltalán ide? -kérdeztem halkan, hogy tudjam kontrollálni a hangom remegését. Bár az valószínűleg nagyobb probléma volt, hogy fogalmam sem volt arról, melyik irányba kéne mennem. Jobbra vagy balra?
Helyes, úgy tűnik, az első leckét sikeresen megtanulta a leány – kóbor farkasokat nem simogatunk, akármennyire is nagy a kísértés. Hacsak nem akar búcsút mondani a kezének. Én a saját ruháimat veszem szemügyre – úgy tűnik, hogy minden megvan, hála az égnek, csak kicsit össze lett túrva – amikor pedig Theodora nekem intézi a következő kérdését, lassú mozdulattal emelem felé a tekintetem, és nézek farkasszemet vele, mint ha megértettem volna, amit kérdezni akar. Majd, mint aki jól végezte dolgát, sokat mondóan megnyaltam a szám szélét. Értse, ahogy szeretné. Amikor viszont a táskáját említi, az én tekintetem is arra vándorol, és folytatnia sem kell, máris jön az isteni sugallat! Segítek én neki felmelegedni, remélem, szeret futni, csak várjon! Egy ugrással már ott is termek a táskája mellett, hogy alaposabban körbeszimatoljam, mi lehet olyan fontos neki benne. Oké, nyilván az iratok, meg minden egyéb… De mielőtt esélye lenne elvenni, ráharapok és felemelem. Vetek rá egy pillantást, amolyan „ha kell, vedd el” kihívással a tekintetemben, majd nekem sem kell kétszer mondani, már el is indulok vele. Először lépésben, ha pedig követ, akkor gyorsabbra veszem a tempót. És még hálás lehet, hogy csak a táskáján marad ott a fognyomom, nem rajta, ha más farkassal, netalántán vérfarkassal sodorja össze az élet, nem biztos, hogy ugyanezt elmondhatta volna magáról.
Az eddig átéltek hatására mondanám, hogy sok mindenre felkészültem agyban, de akkor az hazugság lenne. És mégis, mindezek ellenére rohadt váratlanul értek az események. Először is a négylábú megnyalta a szája szélét. Baszki, ez tényleg a combomra vagy a torkomra vágyik. Pedig annyira szerettem mindkettőt, elég szomorú, ha így éri őket a vég. Annyi mindent szerettem volna még az élettől, szerelmet találni, olvasni, és dolgozni Bruno-val… Hát, szép életem volt, csak rövid. Ezért is próbáltam inkább eltűnni a helyszínről olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, de esküszöm, ez a farkas értette, hogy mit mondok. Ennyire nem lehet okos egy farkas sem. Vagy totálisan és teljesen megbolondultam, hogy ezt képzeltem, hogy megérti a szavaimat. Valószínűleg csak a tekintetem árulta el neki, hogy mit keresek. A táskámat akartam a kávémmal együtt. -Hé, farkas, nem erről volt szó! -sikítottam fel, amikor a szájába vette az én táskám, az én cuccom. Az elmúlt pár percben rengeteg érzelem keresztülfutott rajtam, de most a düh volt a legerősebb. -Legalább ne szakítsd szét kérlek! Gyorsan megigazítottam a copfom és utána eredtem. Szükségem volt arra a rohadt táskára, máshogy nem igazán jutok haza, benne vannak a kulcsaim is. És a hőn szeretett kávém is. Igazán sajnáltam volna, hogyha anélkül kell elmennem innen. Kapkodva szedtem a lábaimat, hogy utolérjem a bundást, bár, hogy ezek után hogyan fogom visszaszerezni, arról fogalmam sem volt. Nem hiszem, hogy leteszi szépen magától és mehetek a dolgomra. Az túlságosan emberséges lenne és egy ilyen vadállat tuti nem így viselkedik. Az a hátránya annak, hogyha az ember nem néz a lába elé, mert csak az új négylábú ismerősének a farkát bámulja, akkor történhetnek balesetek. És mivel rólam, Dora-ról van szó, aki a szerencse megtestesítője, meg is történt a legrosszabb. Az egyik pillanatban még a kis bundáját láttam magam előtt, a másik pillanatban meg a rohadt havat érzékeltem az arcommal. -Hogy az a mocskos… -motyogtam. Valószínűleg egy kiálló ágdarab volt az oka az esésemnek, de mivel nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj jobban, az önérzetem, az arcom vagy a térdem, így erőm sem volt megnézni. Utálom ezt az erdőt. Soha többet nem jövök ide basszus. A következő percben azt hiszem, végleg elvitt magával az agybaj. Átfordultam a hátamra és hisztérikusan nevetni kezdtem. Már nem zavart a táskám, sőt, az sem, hogy így könnyebb préda leszek a farkasnak. A saját bénaságomon röhögtem hanyatt fekve a hóban. Még az sem zavart, hogy felfázhatok, csak az arcom elé emeltem a tenyereim és abba nevetgéltem. Hogyha én ezt túlélem, és elmesélem hétfőn a melóban…
Nem terveztem különösebb kárt tenni a táskájában, de istenemre mondom, amikor meghallottam, hogy pánikol miatta, esküszöm, odaült a vállamra az a bizonyos képzeletbeli kisördög, és nagy volt a kísértés, hogy ne kezdjem azzal a lendülettel alaposabban kóstolgatni. Egyébként meg komolyan a táskáját félti, amikor a helyi tápláléklánc csúcsragadozójához van szerencséje?! Nem, nem kaptam szét a táskáját, cserébe megfuttattam egy kicsit. Legalábbis szerettem volna, de ezt erős túlzással se nagyon lehet futásnak nevezni, elvégre még száz méterig se jutottunk, amikor elterült a hóban. Mit ne mondjak, van egy sanda gyanúm, hogy a testnevelés óra sosem tartozott a kedvencei közé. Azért megállok, várok… jön? Nem jön? Sikerült eltörnie a lábát? A fenébe is, az azért kínos lenne… Nos, a kirobbanó nevetését hallva azt kell mondjam, hogy nem épp ilyen reakciót vártam tőle. Úgy tűnik, nagyobb bajok vannak itt, mint némi zúzódás, ezek után már csak arra leszek kíváncsi, fog-e belőle hétfőn bármit is mesélni? Vagy lesz-e bármi változás a viselkedésében? Lehet, hogy nem ártana elküldeni valami pszichológushoz… az ártani úgy sem árthat, nem egyszerű az orvostanhallgatók élete. Végül leteszem a táskáját, és szép komótosan visszasétálok mellé, a fele mellett állva meg, akár érzékel a nagy viháncolás közepette, akár nem. Végül is, én ráérek… na jó, akármeddig azért nem, szóval ha úgy fél percen belül nem érzékeli, hogy visszatértem, akkor nemes egyszerűséggel végignyalom a homlokát… vagy az arcát, ahol épp szabad részt találok a kezei mellett, jelezve, hahó, ébresztő! Kelj fel, indulás. Sőt, ha az kell, még a nadrágja szárára, vagy kabátja ujjára is ráharapok, finoman rántva rajta, noszogatva, hogy jöjjön már! Mielőtt még itt hagyom, aztán utánaküldök valami dilidokit...
Valószínűsítem, hogyha az életem tényleg az a brazil szappanopera lenne, amibe bele szoktam képzelni magam, akkor én lennék az a karakter, akin mindenki csak röhög, hogy mekkora szerencsétlen balek ez a lány. De, azért remélem drukkolnának is nekem néhányan, hogy végre valahára egyenesbe jöjjön az életem. Tudom, hogy nem kéne annyit álmodozni, de jól esik. Valahogy jobb volt ilyenekről ábrándozni, mint arról, hogy az agyamra ment az alváshiány. Igyekeztem abbahagyni a nevetést és a fájdalomra fókuszálni. Végül is doktornak készülök, az isten szerelmére, legalább legyen már belőle valami előnyöm is az ilyen helyzetekben. Így kuncogva , de fejben szemügyre vettem magam. Semmi nem fájt borzasztóan, szóval az okos buksimmal megállapítottam, hogy valószínűleg nem is tört el egyik végtagom sem. A jobb térdem enyhén lüktetett, szerintem csak lesz egy hatalmas lila foltom. Amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam felettem a farkast, aki úgy tűnt, hogy kész az arcomat vacsorának elfogadni. Várjunk csak, reggelinek, mindegy, a lényeg ugyanaz. -Okos farkas, nem harap bele a barátba, ugye? -néztem fel a szemeibe. Annyira közel volt, hogy bármikor megsimogathattam volna, Mert a vér, meg a táskalopás ellenére is szerettem volna érezni, hogy valóban olyan puha a bundája, mint ahogyan elképzeltem. Simogatás helyett viszont próbáltam felülni. Tényleg nem a legjobb ilyenkor a hideg hóban fetrengeni, hiszen baromira nem volt kedvem hetekig otthon feküdni náthásan, vagy percenként a mosdóba rohanni felfázás miatt. Dönteni sem tudtam volna, hogy melyik a jobb, de az biztos, hogy Bruno nem lenne lenyűgözve, ha nem lennék ott vele a rendelőben. Sikeresen felültem, majd ügyet sem vetve a lüktető térdemre felálltam. Milyen jó, hogy senki emberfia nincs a közelben, hogy lássa a szenvelgéseimet. Szégyenletes lenne. Megpillantottam a táskám, és a négylábú haveromról tudomást sem véve odamentem hozzá és a vállaimra vettem. Valahogy nem éreztem már nagy félelmet, hiszen rengeteg alkalma lett volna belém mélyesztenie a fogát, de nem tette. Vagy tényleg okos, vagy pedig jól lakott reggel, akárminek is a vére volt az a bundáján. Vettem egy mély levegőt és lassanként araszolni kezdtem hátrafele, miközben le se vettem a szememet a bundásról. -Nézd csak fiú, már itt sem vagyok. Elnézést, hogy betörtem a felségterületedre, de nem tudtam, hogy ez a tied. Sajnálom. Ha hagynád, akkor búcsúzásképpen megsimogatnám a füled tövét, de nem hiszem, hogy erre vágysz -apránként lépkedtem, nehogy megint elessek valamiben. Azért az elég ciki lenne, hogyha másodjára is elesnék. Ezek után csak szerettem volna, ha nem is hazamenni, de valami olyan területre kiülni havat nézni, ahol nem egy farkas az egyetlen társaságom.
Kezdőlap
//
