A kikötőkbe beérkező szállítmányokat vasúton juttatják el Alaszka távolabbi részeibe. Ezek tárolására számos raktár, "lerakat" épült a vonatok garázsai mellett. Mindezek a helyi vasúti társaságok tulajdonában állnak, még tábla is hirdeti, hogy a vasúti sínek ezen területére: Idegeneknek tilos a bejárás!
Hiába voltam a törvény embere jelvénnyel-papírral minderről, nem rólam mintáznák a becsületesség mintaszobrát, ez tény és való. Rángattam már dolgokba bele embereket úgy, hogy kihasználtam őket, Jamesnek sem lenne újdonság, elvégre még pontosan előttem van a képe, amivel a felismerést fogadta: a húsát várom el a tanításért cserébe. Most mégis kissé hezitálok - magam sem értem, miért, hiszen semmivel sem több, mint bármelyik másik férfi. Oké, vérfarkas, de ez a tény nem igazán előny a szememben sok esetben. Végül megadó sóhajjal, komollyá váló vonások keretében nyomtam meg a telefonomon a hívógombot. - Heló Howard! - Akaratlanul is lányos mosolykezdemény szökött ajkaim szegletébe hangja hallatán, de igyekeztem gyerekes lelkesedésemet leküzdve rejteni ennek a legapróbb szikráját is - kinézem belőle, hogy telefonon keresztül is kiszúrja a dolgot. Vagy kilesve az ablakon már ki is szúrta, hogy a ház előtt parkolok. - Szükségem van rád, szóval szeretném, ha kocsiba ülnél és követnél. A postaládádat azért csekkold előtte! - Fűzöm hozzá, majd habozni látszok... végül egészen egyszerűen (se puszi - se pá) kinyomom a készüléket, s várakozóan igazítok egy kósza tincset füleim mögé. Amikor látom, hogy kilépdel a postaládához némileg zavartan intek neki, mintegy üdvözlően. Szeretem és honorálom is többnyire az együttműködést. A postaládában egy rendőrségi "füles" leledzik. Úgy mégiscsak könnyebb lesz kommunikálnunk és még fizetni sem kell érte! Ha esetleg értetlenül állna az eset előtt, azért kiszólok a kocsiból, hogy mire is való a dolog. De lehet, nem is kell magyaráznom és már tényleg csak annyi választ el az indulástól, hogy James kiálljon a kocsival.
Ha ez is megvan, akkor határozott tempót tartva indulok meg - kifelé a városból, az 'ANCHORAGE' táblák nyomán haladva a szomszédos város felé, menet közben beüzemelve a saját fülesemet is. - Hallasz, James? - Firtatom, hogy sikerült e "vonalba kerülnie". Elvileg mindent beállítottam, csak be kellene kapcsolnia a kis ketyerét, semmi több. Persze lehet, ő nyomban tekerészéssel és elállítgatással kezdte az ismerkedést: akkor egy darabig el fog tartani, míg azonos frekvenciára nem kerülünk. Mármint a füleseink.
Csörög a telefonom. És csak azért tudom, hogy nem Darren az, mert a Turn Me On társul a rezgés mellé, az meg ugyebár pontosan tudjuk, hogy kinek a hívásaihoz van beállítva. Egy kicsit azért hagyom kicsengeni, hogy legalább az "oh, I need you"-ig szóljon a móka. Ha kicsit jobb kedvem lenne, talán még egy rögtönzött riszát is benyomnék, de hát... Szegény ember vízzel főz, a Stigmás meg kaját rendel ugyebár. Na de, telefont. - Cruuuuz! De rég beszéltünk! Utoljára akkor, amikor antiszociális rabságra ítéltél. Vigyorgok, a hangom is egészen (különösen) vidám, legalább is a helyzethez képest mindenképp. Jó, nem tudnám utálni, meg tudom emészteni, hogy csak a munkáját végezte, de akkor is. Zavart érzek az erőben, bár mostanság szinte csak azt, mégis kisétálok egészen a rendelőszobáig, és az ablakon kinézve meglátom, hogy a házam előtt parkol. Szórakozottan integetek ki egy szál boxerben, kissé hosszabb borostával, mint az tőlem megszokottabb lenne és a hajam is jóval kuszább - mint az tőlem megszokott lenne. Le vagyok strapálva, minek szépítsem? Ahogy elmondja, hogy mit kellene csinálnom, hirtelen azt sem tudom, hogy mit reagáljak rá a megkopott agymenésemen kívül. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Elsők közt szerepel az is, hogy elcsal valamerre és megoldja valami bűbájjal, hogy ne legyen rajtam a Stigma addig, amíg egy jóóóót.... Vagy kettőt. Hármat, minimum. Aztán persze leesik, hogy még ha meg is tehetné, akkor sem tenné, mert ő Roxan. - Várjál-várjál, ezt felírom! Roxannek szüksége van rám. Szuper. De azért remélem, hogy azt tudod, hogyha meg akarsz öletni, elég lenne rám küldened egy mesterlövészt. Ki az, aki nem venné be, hogy ilyen állapotban lőttem szét az agyam, nem igaz? Minden poénsága ellenére azért érezheti bennem azt, hogy végső soron nem áll távol tőlem a gondolat, még akkor sem, ha sosem lennék képes ilyesmire, már az intő jel lehet, hogy egyáltalán eszembe jut. Bár, hogy ezt végighallgatta-e vagy már kinyomta a vonalat, azt nem tudom. De ha már kinyomta, így járt. Tekintve, hogy nem tudtam előre szólni neki, hogy én így aztán nem fogok utcára menni, legyek akármennyire stigmás, vagy legyen akármennyire éjszaka, azért elveim még vannak. Húsz perc kell, hogy elkészüljek. És ezalatt a húsz perc alatt elfelejtem, hogy volt szó valami postaládáról is, szóval már a kocsim mellől kell visszakocognom. Nemár. Ez most komoly? A kezemben tartom azt a kis ketyerét, és elröhögöm magam. Ez most valami beteg randi lesz? Mert tök jó, ilyenben még sosem volt részem. Ahogy int, én csak röhögve csóválom meg a fejem. Kiállok a kocsival és követem. Persze közben sikerül úgy hatszor leejtenem a fülest, mire fel tudom szenvedni magamra. Szóval Anchorage... Ez zsr buli lesz, bár ha ezt tudom, csomagoltam volna nasit. Vagy legalább egy üveg vizet. - Idióta Kék jelentkezik Tüzes Feketénél. Tüzes Fekete, hallasz? Vége. - szólok bele a fülese katonásan, amikor afelől érdeklődik, hogy hallom-e. Bármennyire is fura ez az egész, kész öröm a kocsiban lenni és látni, hogy a táj, a világ változik körülöttem. - Na figyelj szépségem, két dolog. Az egyik, hogy leköteleznél, ha a következő benzinkútnál szereznél nekem némi ellátmányt. A másik, hogy lekötelezne, ha elmondanád, hogy pontosan miért is van rám szükséged. Na jó, van egy harmadik is - nekem mi hasznom lesz belőle? Nem, nem, véletlenül sem arra gondolok, hogy élete végéig a szeretőm lesz vagy esetleg pár héttel megrövidítené a Stigmámat, ááá, dehogy is.
- Ácsi! Szar dolog lehet, ha akasztják a Hóhért, de nem én ítéltelek semmire.- Pontosítok szavai közbe vágva finom határozottsággal, hogy aztán rátérjek arra, hogy miért is dekkolok a fűtött kocsiban pont az ő háza előtt. Megpillantva az ablakban alakját, azért átsuhan egy mosoly az ábrázatomon mondókám közepette. Szavaira felhorkanva szemforgatok. Úgy fest van, ami sosem változik. Sem az ő, sem pedig az én esetemben. Való igaz, nehezemre esik bárkitől is - de főleg tőle - segítséget kérni, s persze, Howardhoz méltón ez megjegyzésre is kerül. - Ha meg akarnálak ölni, magam tenném meg, nyugi. - Szúrok vissza apró, gondterhelt sóhajjal, majd kinyomom a készüléket, s várakozón dobolok ujjaimmal a kormányon, miközben tekintetem el-elidőzik a házon. Nem lenne képes rá... Remélem, nem vetne véget önkezűen az életével. Én... bele se akarok gondolni, hogyan reagálnék rá, mit gondolnék, hiszen való igaz, jóval fontosabb számomra ez az idióta, minthogy a halálát kívánjam. Végre feltűnik a láthatáron az emlegetett - épen, egészségesen a körülményekhez képest - szóval lassan indulhatunk is. Halleluja!
[úton Anchorage felé]
- Tüzes Fekete... most komolyan? - Vontam fel a szemöldökömet kétkedően, miközben a visszapillantóban ellenőriztem, tartja-e az iramot tettestársam. Ééés igen! Jó fiú ez. Szóra nyílik a szám, de James megelőz, így csak levegőt nyelek lemondó szusszanás keretében. - Választhatsz a felső polcokról is a benzinkút shopjában! - Szélesedik ki a mosolyom, noha hangom inkább csipkelődően ironikus, mintsem nevetősen laza. A céllövöldés poént amúgy is nehéz lett volna kihagynom a kérdését illetően. Túl jól ismer már úgy fest, ha ennyire célirányosan kérdez. - Komolyan, mit hozzak? - Enyhül el kissé a látszat (vagy hallható) komolyság álcája mögött hangom és tudat alatt azért reménykedem, hogy nem fejtegeti az ittléte okát. Minél kevesebbet tud róla, annál jobb mindenkinek és annál kevésbé fog utálni engem is. Mondjuk... mióta számít ez nekem egyáltalán?
Értelmeset nem reagálok az egyébként bántóan jó szóviccére, csak gúnyosan bele-haházok a telefonba, mert megtehetem. Nagyon vicces, tényleg. Mindegy. Felsóhajtok és amikor közli, hogy amúgy ő maga ölne meg, ha holtan akarna látni, elmosolyodom. De aztán rájövök, hogy ezt minden bizonnyal nem láthatja, úgyhogy ezt már mindenképpen valami verbális megnyilatkozással kell illetnem. Nem maradhatok alul! - Akkor már legyen ágyban-párnák közt. Tudod, hogy azt szeretem. Belle mort. Hála annak a világ elnyelte öcsémnek, ragadt rám némi francia elegancia, ám ezzel nem nagyon szoktam kérkedni, mert hát minek. Spanyolul sem karattyolok senkinek, hiába húztam le pár évet Mexikóban. Örülök, hogy a british-t sikerült kinevelnem magamból, és már tökéletesen úgy beszélek, mint egy dohányrágó redneck ültetvényes. Na jó nem, de a lényeg az, hogy ez most abszolút nem lényeges. Csak az, hogy valamit kezdjek magammal.
[út közben]
A reakciójára felnevetek. Szinte látom magam előtt az arcát és ez valamiféle beteges örömmel tölt el. Fel vagyok pörögve kissé, ám ennek minden bizonnyal az az oka, hogy elhagytam a négy fal fogságát, ám egyben szomorú is, hogy pusztán kellően tágra hagyott követési távolságon belül érintkezhetek Roxannel. Szar ügy, de ki a kicsit nem becsüli... - Nem értem, hogy mi bajod van. Egy szép nő tanulja meg elfogadni, hogy szép és a bókokat kezelje a helyén. Sok dolgom lesz még veled... Füttyentek szórakozottan, aztán csak hogy idegesítsem, bekapcsolom a rádiót, amiben éppen a Hard day's night sikít fel. Feltekerem a hangerőt, hogy a nő még véletlenül se maradjon le semmiről, és a kormányon dobolva énekelni kezdek. Közben persze őt is hallgatom, meg kommunikálok is, de főként olyankor, amikor nem a refrén megy, mert a többi szöveggel kicsit gondban vagyok. - Micsoda egy tündér vagy! - harsanok fel, és egyelőre nem kommentálom a dolgot. Csak amikor visszakérdez. - Erdei-gyümölcsös-mentolos rágót. Egy liter mentes vizet és fánkot, ha van. Ha nincs, megteszi valami előre csomagolt szendvics is. Nem is kérek sokat. Na jó, talán egy Hustler még beleférne az igényeimbe, de ennyire szemét nem leszek. Nagyjából tíz perc (részemről) néma vezetés után hirtelen vakkantok bele a fülesbe. - Nézd Rox, tudom, hogy öregszel és kihagy az agyad, de nem válaszoltál a kérdéseimre. Ne pont engem akarj kijátszani, nem fog menni. Egyáltalán nem fenyegetőzöm, ezt is vidáman és a biztos győzelem édes mámorával átitatva közlöm vele tényként, nem pedig megrovásként.
Hogy mi dolga lesz még velem?! Kihallható az a "Bahh", ami elhagyja akaratlanul is ajkaimat szavai kapcsán. Ehhez azért nekem is lenne egy-két szavam - nem igazán bírom ugyanis magamban tartani őket, de szerintem ez nem újdonság James számára. - Nem azzal van problémám, ha bókolnak, de lehetnél kicsit... eredetibb. - Szélesedik ki a mosolyom szemtelenül. Hú, de finoman sikerült fogalmaznom. Piros pontot nekem! Válaszul csak felerősödik a zene a fülesen keresztül, vállaim pedig akaratlanul is megereszkednek kicsit, mintegy lemondó sóhajjal. Valahol azért jóleső érzéssel tölt el, hogy sikerült kicsit kizökkentenem a négy fal közötti nyomorúságából a férfit. Mikor legutóbb beszéltünk telefonon, eléggé "halálán volt". Most viszont? Szinte már majdhogynem teljesen önmagaként viselkedik! Majdnem... Pillantásom az elsuhanó Anchorage táblát követi (már ameddig a volán mögött ezt megtehetem) és egy pillanatra kedvem lenne satufékkel megállni, majd visszafordítani kettősünket Fairbanks felé. De lássuk be... eddig se voltam kevésbé önző és manipulatív? Miért pont most venném fel a glóriát? Pláne egy férfi kedvéért. - Oké. - Nyugtázom mindössze ennyivel az igényeit, s a társas némaságba burkolózva haladok tovább, pusztán fejben jegyezve fel magamnak: a következő kútnál akkor megállunk. Épp azon filózok, lehet, magamnak se ártana vennem valamit, - mert a kávén kívül mást nem fogyasztottam ma még - amikor James hangja újra elér. - Édes vagy, hogy figyelmeztetsz. Itt megállunk! - Fűzöm bele a mondandómba, s kiteszem az indexet is a benzinkút felé. - Különben meg egyszer már sikerült! Csak úgy mondom, hátha neked is kihagyna az agyad. - Szalad mosoly ajkaimra, hangom játékosan évődő, mintsem cinikus, a következőkben pedig szinte már kifejezetten kedvesre váltok, miután egy félreesőbb parkolóhelyet nézek ki magunknak. - Szállj ki egy kicsit, amíg bemegyek!
Eredetibb? Milyen jó, hogy nem látja az arckifejezésemet, mert biztos vagyok benne, hogy instant röhögőgörcsöt kapna attól az őszinte elképedéstől, ami most megjelent a képemen. Különben is, marhára nehéz ám eredetinek lenni, amikor egy rádiós-vadászpilótás-kódnevekkel ellátott beszélgetést próbál imitálni az ember. Arról nem is beszélve, hogy... - Szerinted 250 év után létezik még olyan, hogy "eredeti"? Vetem fel neki a kérdést, de igazság szerint nem várok választ, minden esetre azért valahol egészen vicces, hogy így gondolja. Félreértés ne essék, a világért sem állítanám be őt abba a bizonyos sorba, amit régen olyan előszeretettel emlegetett, de azért lássuk be: bármennyire tartom őt mondjuk "extrábbnak" bárkinél, Shakespeare óta nem igazán volt alka fejlődni a bókoknak és a becézgetéseknek. Hacsak nem akarnám őt úgy nevezni, hogy "ó, édes kiborgom", vagy valami abszolút futurisztikus szarság. Igazán meg kell erőltessem magam ahhoz, hogy fel tudjam idézni, hogy mi is volt az a bizonyos alkalom, de lehet, hogy a frissiben újra életre kelt egoizmusom nem hagyja azt, hogy rájöjjek, mikor járt túl az eszemen. És különben is, az, hogy beadta nekem a derekát, minden egyebet felülír. Nem...? Amikor indexel, magam is hasonlóképpen teszek, majd amikor leparkolunk, a rádiót is lekapcsolom. Most egy kicsit rossz, nincs több mozgás, nincs több sebesség, néma kuss van, kivéve persze a felszólítást, hogy szálljak ki egy kicsi. Hát jó. Biztos távolban helyeztem el a kocsit, távol minden pihenőtől meg magától a kút üzlethelyiségétől is, szóval... Miért is ne? A kipattanás enyhe költői túlzás, inkább némi óvatos félelemmel vegyesen szállok ki, nehogy akaratlanul is kárt okozzak valakiben vagy valamiben. Mint amikor a ketrecben tartott állatot visszaengedik a szabadba... Nekidőlök a kocsi oldalának, ha Roxan felém pillant, úgy egy egész erőltetett mosollyal integetek neki, mint egy gyerek, aztán csak nézem a léptei nyomát. Igen, határozottan rosszul érzem magam hirtelen, mert nem tudok vele menni vagy akár csak odamenni. Jézus, hogy tudnak hiányozni egyszerű érintések is... Bár, ha tehetném, akkor mindenkit körbeölelgetnék a benzinkúton... - Ne nevesd el magad, amíg odabent vagy. A végén még hülyének néznének. - cukkolom a fülesen át, és remélem, hogy nem kapcsolta le - Ismered azt a viccet, amikor két arab fóka találkozik a kínai medvedisznóemberrel? Jó, mert én sem. Ne mondja senki, hogy én nem próbálom meg a legjobbat kihozni a dolgokból. De mégis... Komolyan... Mi a retkes fenét keresünk itt? Úgy döntök, hogy ám legyen, ne avasson be, de ha valami olyasmi lesz, ami cseppet sem ínyemre való, akkor lehet, hogy kicsit duzzogni fogok. - A rágót nehogy elfelejtsd! Bár rajtam kívül úgyse érzi senki a szájszagomat. Ellököm magam a kocsitól, és egy nagyon keskeny útvonalon kezdek fel-alá járkálni, miközben magamba szívom a friss levegőt.
A visszakérdezésén kicsit elmerengek, de a fenébe is, kénytelen vagyok neki igazat adni.* - Oké, tied a pont. Úgy értettem igazából, hogy nekem "eredeti". Máris csak ötven évnyi bókcsokrot kell kivágnod a kukába... - Ciccentem nevetősen a képtelen életképen, amihez társítottam az egész helyzetet. Talán Howard társasága, talán a beszélgetés kötetlensége, felszabadultabb jellege hozta elő belőlem ezt a hebrencsebb én-t. Fene se tudja, az viszont kétségtelen volt számomra a fülesen keresztül is, hogy Jamesre jó hatással van a kimozdulás. Nem véletlenül javasoltam neki azt, hogy szálljon ki a kocsiból kicsit, élvezze a friss levegőt, a körötte pezsgő életet, aminek - büntetés ide vagy oda - ő is a része, már csak azzal is, ha áll a kocsi mellett és nézelődik.
Betérve a benzinkút shopjába, széles mosoly szalad ajkaimra, ahogy fülemben hallom a hangját. - Miért van olyan érzésem, hogy te roppant mód élveznéd azt? - Firtatom játékosan, miközben magamhoz veszem a kért vizet, egy sonkás szendvicset megö... - Lekváros vagy csokis fánkot szeretnél? - Vetem közbe a gyenge poénjának érdeklődőn. Vagy azt mondta, hogy fánk vagy szendvics? Mindegy, kap mind a kettőből, nem mondhatja nekem, hogy nem teszek meg mindent érte! Igaz, nem lesz ingyen. Ha ismerné az indokot, amiért magammal rángattam, most lehet, azt mondaná, az árnyalatnyi bűntudatomat kajával kompenzálom. Nem mintha ne nyomná el önző kötelességtudatom minden szentimentális érzelmemet, ha az előttem álló feladatra gondolok. Mégis, valahogy Howard személye képes elbizonytalanítani és megkérdőjelezteti bennem cselekedetem helyes voltát. Bahh, tudtam, hogy Stevent kellene hoznom őrszemnek, le se szarnám, hogy kihasználom-e vagy sem a jóhiszeműségét! - Rágó, igeniss... és hülye vagy! - Nevetek fel, miközben lekapom a rágót is, hogy fizessek, majd a zsákmánnyal együtt induljak meg kifelé, félreeső, ideiglenes táborhelyünk irányába ráérős, ütemes léptekkel. Mindössze akkor lassítok, mikor kritikus közelségbe érek. Milyen ironikus is, hogy ez jelen esetben métereket és nem millimétereket jelent... - Remélem semmit nem felejtettem ki. - Tekintek rá közvetlenül, mintha a következő pillanatban folytatnám lépteimet felé - hiszen mi se lenne természetesebb. Hanem helyette pillantásom őt fürkészi leplezetlenül. Nincs a tekintetemben szánalom, inkább egy cseppnyi sajnálat és nagy adag tehetetlenség és a helyzet furcsasága felett érzett zavar. Tényleg igaz, hogy akkor vágyik valamire az ember a leginkább, ha nem lehet az övé. - Még ha "csak" egy bizonyos személy közelségéről van szó. Komolyan mondom, azzal is beérném, ha csak véletlenül egy kósza pillanatban egymáshoz érnének kezeink, amikor átveszi a cuccokat. Isssstenem, mint valami ketyós tini, olyan vagyok! - Én ezt most... lerakom és továbbhajtok, vagy nem is tudom. - Ideges ciccenésembe nevetés vegyül. Kicsit nézhet hülyének minket a többi ember, hogy állunk egymással szemközt és én hezitálok kezemben a motyóval...
- Hmm... Egyik kezemmel eleresztem a kormányt, a másikkal pedig megdörzsölöm az államat. Ahj Roxan, nehéz eset vagy, de haljak meg, akkor sem maradok alul! - És ahhoz mit szólsz, hogy... - hümmögök kicsit, majd megköszörülöm a torkomat, végül pedig régi, 1800-as évek végi brit akcentussal szólalok meg - "Mely árnyék napkeletkor a Temze vizén csillan, azon feketeség sem rejthet mélyebb gyönyört, mint egyetlen lopott pillantás a milady veszélyesen vad tekintetébe." - apró szünet - Tudom, hogy nyálas, de legalább biztosan nem mondta még neked senki. Bármilyen éles vagy csípős megjegyzést tesz, részemről ezt már győzelemnek könyvelem el, szóval jó vagyok. Legalább is sokkal jobb, mint mondjuk ma reggel. Megártott a friss levegőt.
- Hát... mert tudod... én olyan élvezős típus vagyok. Felelem egészen eltöprengve a kérdésén, bár ha őszinte akarok lenni, akkor ez csak amolyan félvállas válasz, hiszen most egészen remekül elvagyok a szabad levegőn, távolról figyelve a lagymatag sürgést-forgást, de ez még mindig több, mint amit jelen állapotomban remélhettem, hogy részesülök benne. A fánkos kérdésére elmélázva vágom rá, hogy természetesen csokisat kérek, de igazából fogalmam sincs, miért arra esett a választásom. Most majdhogynem minden mindegy, most csak Roxan van, a hideg fuvallat, a szabadság... Én, aki börtönben váltam farkassá, sosem hittem, hogy a szabadságnak íze, szaga és tapintása lehet. Amikor elneveti magát, én is felhorkantok, egyrészt, mert tetszik, hogy nevet, másrészt mert újfent beteljesítettem a célomat. - Nevettél. Utalok vissza a néhány perccel ezelőtti megszólalásomra, és hanyagul zsebre vágom a kezeimet, miközben az eget kémlelem. Amikor azonban mozgást érzékelek, figyelem a közeledő nőt, a túlélőcsomaggal a kezében. Kissé oldalra billentem a fejem, ahogy a kocsinak dőlve, egészen lezserül várom, apró mosollyal a szám sarkában, amit talán lát, talán nem. Teljesen lényegtelen. Végignézek rajta, a feje búbjától egészen a lábai mozgásáig, és amellett, hogy rájövök, hogy a pornó szart se ér, az is zavaróan biztossá válik, hogy tényleg hiányzik. Az érintés, az ő érintése. Egy csók, egy őrült menet valahol a havon, amibe belehalhatok, és másnap úgy ébrednék fel, mintha mi sem történt volna. A kötetlen rabság köveit görgetem magam előtt, és egy cseppet sem bánom, hiszen... Állításunk szerint egyikünk sem kívánja ennél szorosabbra fűzni a szálakat. A pillanatnyi változást úgy veszem észre, mint a sas a prédáját, éles szemmel, gyorsan. Valahol meglep ez a sutaság, és nem tehetek egyebet, mint kényszermosollyal nézem őt tovább, mert hiszen azt mégsem kérhetem, hogy tegye magát hasznossá, és vegye le ólam ezt a szememet legalább ma estére. Csak ennyit kérnék. Ne, ne is az estére, csak annyira, hogy átadhassa a csomagot. Beletörődve pislantok felé, mint aki már úgyis tudja, hogy egy időre ez volt a legtöbb,, amit kaphat. Jutalomfalat, hogy legalább az illatát felém fújja a szél. Majd beosztom, mint a jó diák. Körbenézek. - Micsoda jelenet lehetne... - nevetek fel keserűen - Beszélünk egy kicsit, te hozzám vágod a zacskót, elrohansz a kocsihoz, elhajtasz én pedig őrült szerelmes lovagként vágtatok utánad... kocsival. Biztos jót röhögnének. De persze, tedd csak le. A többit megoldom. Túrok a hajamba mintegy végszóra, aztán... Olyan nehezemre esik megmozdulni. Vagy akár sürgetni, hogy siessen. Ám, ha mégis leteszi, megvárom, amíg beül a kocsiba és gázt ad, aztán csak akkor szedem össze a cuccokat és követem tovább.
Menet közben megbontom a vizet, igyekszem csámcsogás nélkül kajálni, és mindeközben nem úgy rálépni a gázra, hogy a Mágus kocsijának csomagtartójára másszak vele. Pedig még átvitt értelemben is marha nagy a kísértés, bár fogalmam sincs, hogy valójában mit érezne, ha tényleg közelebb mennék hozzá ,mint kellene.
Megtorpanok James-szel szemközt és ideges mozdulattal tűrök pár kósza, éjszín tincset a fülem mögé. Suta, szerencsétlenül árulkodó mozdulat, mely arról fecseg, hogy észleltem a tényt, mi szerint kiszúrta tehetetlenségemet - és mindez roppantul nem kedvemre való. De már kezdek beletörődni, hogy egy olyan omladozó falat próbálok megtartani magam körül, amit a pasas négy évig kitartóan ostromolt, míg nem végül én magam romboltam le azzal, hogy engedtem neki. - Már azért megérné, hogy lássam, milyen jól játszod az őrült hősszerelmest! - Ciccenek nevetősen, kissé fejcsóválva és ez által tekintetemet elszakítva róla. Legalább ennyi lopott pillanat kell, hogy kicsit összekaparjam magam az iménti kis "botlásból". Körbetekintek, figyel-e valaki, s mikor látom, hogy senki nem tulajdonít különösebb jelentőséget kettősünknek (miért is tennék?) akkor leteszem a motyót James és magam közé a földre. - Szívesen. - Fűzöm mellé kiszélesedő mosollyal, s igen, immáron azzal a bujkálóan ironikus hangsúllyal szólalva meg, amit megismert, megszokhatott tőlem. Aztán beülök a kocsiba és ráérős tempóban indulok tovább, mintha egy teljesen normális, hétköznapi kis kitérő lett volna ez az egész benzinkutas intermezzo.
Egész békés a további utunk - mondhatnánk: festeni se lehetne idillibb képet - ahogy James hallhatóan jó étvággyal fogyaszt a "zsákmányból", s kocsijából a zene a fülesen át hozzám is átáramlik, én pedig annak ütemére dobolok ujjaimmal a kormányon. Persze, csak némán, igyekezve feltűnésmentesen. Elérve az Anchorage táblát gondolataim egyre inkább elterelődnek Jamesről a küldetésem felé. Azért, amiért ide jöttem, amiért a farkast magammal hoztam. Vannak még kérdéses pontok a tervemben, melyek kivitelezésére nem találtam jó módszert, de a kreatív improvizálások egyik mestere vagyok stresszhelyzetben, szóval majdcsak megoldom valahogy ezt is! - Oké, szóval... A következő utcánál balra fordulunk, a sarki kis kávézónál pedig te jobbra a hátsó kijárathoz. - Mondják, hogy melóban főnökösködő vagyok, pedig szerintem ez nem igaz. Egyszerűen csak jobb ötleteim vannak, mint a többieknek! - Ott szállj ki és... várj, amíg nem jelzek.
A megjegyzésére felnevetek, és egy röpke mozdulatra úgy teszek, mintha rágó lenne a számba, holott csak a nyelvemmel simítok gyorsan végig a hófehér fogsoromon. Nincs mit tenni, az ilyenek mindig amolyan keringőre való felhívásnak minősülnek, szóval már zakatol az agyam, hogy megtegyem, ne tegyem... De aztán végül is úgy vélem, hogy ezt már majdhogynem bizonyítottam. Persze nem vagyok hősszerelmes, őrült viszont esélyesen, tekintve, hogy képes voltam évekig caplatni Roxan után. - Túl jól. Fűzöm hozzá ezer százalékig biztosan önmagamban, majd figyelem a körbetekintést, és a csomagot letevő mozdulatot. - Köszi. Sóhajtok fel, de azért a válasza egészen megmelengeti a szívemet. Egészen furcsa váltás tud lenni néha, amikor az örökös egymásnak feszülésünk közepette fel tudjuk villantani az érzőbb, emberi oldalunkat is.
Jelentem, jól nem laktam, mert hiszen a farkasétvágy nem egy olyan egyszerűen csillapítható dolog, de talán nem is baj. Meg vagyok győződve róla, hogy az otthonlétem alatt így is felszaladt rám pár kiló, de persze ez egyáltalán nem biztos. De olyan vagyok néha, mint egy anorexiás nő: minél többet nézem magam a tükörbe, annál több idióta elméletet tudok felállítani arról, hogy éppen mi nem tökéletes rajtam. És hát, most épp eleget szoktam unatkozni ahhoz, hogy ilyesmivel üssem el a lomhán vánszorgó napokat. Ahogy szépen, komótosan beérünk Anchorage-be, egyáltalán nem ismeretlen számomra a terep, Roxan számára meg gondolom pláne nem. Néha én is átugrom, de azt hiszem, ő sokkal többet melózik itt, mint.... Na álljunk csak meg! - Miért, onnan talán jobb a kilátás az itteni napfelkeltéhez? Adom az idiótát, tökéletesen úgy teszek, mintha nem bűzlene úgy ez az egész, mint egy raklap romlott hal. Ettől függetlenül idegesen rágom a levegőt, pattogtatva ezzel az állkapcsomat. De persze az nem is én lennék, aki nem tesz fel tökéletesen feleslegesnek tűnő kérdéseket az ilyen helyzetekben. Kiszállok a kocsiból, és hangosan csapom be a kocsi ajtaját. A mellkasomban idegenül feszül a keserű csalódottság cukrozatlan kávéaromája. Fel-alá járkálok, és pontosan tudom, hogy mennyire nem kerek ez az egész szituáció, hogy végső soron nem fánkozni lettem ma elhívva, és nem azért utaztunk egészen idáig, hogy én kimozduljak és együtt tölthessünk némi időt. De miért is...
A Stigma.
- Baszki! Tátogom szinte hangtalanul, és csak azért nem rúgom meg a kocsim kerekét, mert nem szeretnék gyalog hazamenni. Egy mozdulattal tépem ki a fülest, és hajítom el valahova a padka irányába, és tépem fel a kávézó hátsó bejáratának ajtaját, hogy beléphessek az épületbe. Megjött a macska, az egerek pedig valami egészen depressziós pofával undorodnak meg és akarnak minél messzebbre jutni tőlem. A jelenség csak feldühít, nem több ez, mint pszichológia. Elméletben pontosan tudom, mit váltok most ki másokból, de a gyakorlatban érzékelni, látni, hallani egészen más, főleg úgy, hogy én mindig is emberközpontú voltam, valaki, aki bárkihez közel tudott kerülni, erre tessék... Felfújt mellkassal, farkaskéken világító, dühös tekintettel lépdelek, át a konyhán, a Fehér Szörnyeteg pedig borzasztóan ki van bukva a helyzettől. Hogy eközben az épület másik felén mi történik, arról egyelőre nincs tudomásom.
- Azt nem tudom, de sokkal könnyebb eljutni a raktárakhoz. - Miért kertelnék? A bökkenő csak az ugye, hogy ketten leszünk egy kocsira és nyilván a szívére venné, ha ott hagynám a kávézónál. (Na meg hasznomra lehet a stigmájával a raktárak környékén is, ami azt illeti.) De valahogy majdcsak megoldom, mondjuk arrafelé távozom, ahol bementem és kocsistól kerülöm meg az épületet. Igen, ez egész járhatónak hangzik...
Ahogy elválunk egymástól, leparkolok a kávézó előtt és mielőtt még megindulnék befelé, lassú sóhajjal fújom ki a levegőt a tüdőmből és mormolok el egy védővarázslatot magamra. Nem lenne szerencsés, ha kiszagolnák a bent tartózkodók, hogy őrző vagyok. Odabent könnyedén kiszúrom a személyleírás alapján a keresett illetőt, akinek zsebéből némi kósza flört és összekoccanás árán sikerül eloroznom a kulcscsomóját. Remélem, a kocsikulcsait nem ezen tartja, mert akkor lényegesen korábban tűnhet majd fel a hiányuk számára. Ami viszont nekem igen gyorsan feltűnik az a fülemet a headset-en keresztül felsértő sípolás és az ezzel majdhogynem egy időben a konyha felől riadtan előkeveredő szakács, nyomában az asszisztensével és egy pincérlánnyal. Mi a...? Rossz előérzetem ellenére is nem én lettem volna, ha szépen csendben kihátrálok a helyszínről. Helyette zsebre vágtam a kulcsokat és megindultam a konyha irányába. Jobban mondva, berontottam a konyhába, hangosan csapva be magam után az ajtót. - James?! Te meg mi a francot... mondtam, hogy várj meg kint! - Villant tekintetem felé, noha nem voltam sem hülye, sem pedig amatőr, hogy meggondolatlanul akár csak egy lépést is tágítsak az ajtó elől. Nagyon jól vagyok ott is, így is eléggé kerülget egyfajta megmagyarázhatatlan érzés, mely az undor és a hányinger keveréke a velőtrázó félelemmel. Mint amikor a buszon melléd ülő csöves nemcsak húgyszagú, de még a vér is megfagy az ereidben, olyan veszélyt keltő kisugárzása van. Mit meg nem adnék érte, hogy ez a jelenet egy ajtóval "hátrébb", odakint legyen a hátsó kijáratnál - nyílt téren.
Ez az,menjetek csak arany bogaraim, mutassátok nekem a beltér felé vezető utat, mert magamtól úgyse jönnék rá, nem igaz? Legyetek csótányok, legyetek macska elől menekülő egerek, bánom is, szívem szerint valamit most azonnal kettészakítanék, bár mindenki szerencséjére ez most nem lehet élő személy, kivéve persze akkor, ha bevetem a farkasom gyorsaságát, dehát túl kicsi itt a hely,meg minek izzadjak, nem? Roxan pedig ellent mond a természet általa szabott törvényeinek, és beront a konyhába. Vakmerő, mondhatni. Vagy csak túlságosan sok forog kockán ahhoz, hogy kieresszen a vendégtérbe. Egyre jobb. A tekintete egyáltalán nem hat meg, azt hiszem, hogy most sikerült egy olyan szituációba keveredjünk, ahol én elfelejtem, hogy ki ő számomra, ő pedig azt, hogy voltaképpen kivel beszél. Meg hogy nem csak az a Howard létezik, aki még a bugyit is rendre lemosolyogja róla. - Fogd be! - rivallok rá, és a nagy hévben még rá is csapok egy tűzhelyre - Akkor miért nem tudtál beszélni, amikor kérdeztelek?! Ha az ő tekintete villámokat szór, akkor az enyém jégszilánkokat. Szép kis kisülés lesz ebből, mondhatom. De ez az utolsó, ami ebben a helyzetben érdekel. Visszaélt a bizalmammal, sőt, visszaélt a (valójában nem létező) érzelmeimmel is irányába. Ez... - Felhasználtál, ugye? Vetem a szemére halkan a kérdést, ám ebben még sokkal több sötétség és indulat lappang, mint az előbbi üvöltésemben. Lassan, nagyon lassan lépdelek közelebb hozzá, minden apró rezdülését megfigyelve, a benne lappangó undort, rosszullétet, és fájdalmasan élvezem ezt a képet, ugyanakkor legszívesebben én is elhánynám magam, de ennek semmi köze nincs a Stigmához. Minden idegszálammal rá fókuszálok, éppen ezért feltűnik még az is, hogy valami hiányzik, valami eltűnt belőle, és ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy teljesen emberinek tűnik, ami eleve nem kóser, az idegen szag intenzitásáról már nem is beszélve. - Érzem rajtad a szagát... A hangom még mindig halk, még mindig sötét, ám ebbe már a hófehér pajtás gurgulázó nemtetszése is becsatlakozik. Kivételesen (!) nem féltékenységből. Hanem azért, mert arcon köpve érzi magát. - Kidobsz? Rendben. Mással kefélsz? Oké, én is! De hogy páros lábban taposs bele a kölcsönös tiszteletbe, az már nagyon nem fér bele Roxan. Nem teszem fel a kérdést, nem parancsolom neki, hogy magyarázkodjon, mindössze a felé való közeledést folytatom addig, amíg azt nem látom, hogy valóban nem bír tovább a közelemben maradni.
Ösztönösen rezzenek össze, amikor a tűzhely fülsértően fájdalmas, fémes hanggal adja tudtunkra, mennyire nem tetszik neki James csapkodása. Szívem szerint rohannék én is, mint a többi ember, az ösztöneim is ezt suttogják... mit suttogják, ordítanak! Azok az emberek ott kint szerencsések. Ők csak arra hagyatkoznak, amit éreznek. Hogy ezt az embert kerülni kell, egyszerűen taszító a közelsége. De aki nézett már szembe vérengző fenevaddal, azt tudata, emlékei is rémítik. A stigma emlékezteti rá az embert, hogy kivel-mivel is áll szemben. Azt hiszem, jelen esetben a tudatlanság mégiscsak boldogító lehet. - Mert nem jöttél volna velem. - Felelem színtelennek tettetett, valójában idegességtől fojtott hangon. Aprót nyelek a kérdezésére, s igyekszem az iménti látszat-higgadtságot megtartani, ha már arra sem időm sem agyam, hogy úgy csavarjam a szavakat, hogy azoknak kevésbé legyen fájó élük. - Nem, azt a raktáraknál terveztem, ha már így érdeklődsz. - Ciccenek rosszallóan, noha tudom, hogy ezzel nemhogy javítok a helyzeten, hanem tovább rontok. De ő sem segít azzal, hogy egyre közelebb és közelebb jön, a rohadt életbe is! A higgadtság álcájának azt hiszem, itt mondhatok most búcsút. - Csak megkértelek, hogy várj meg hátul, amíg idebent végzek! Viszont ha még egy lépést is közelebb jössz James, én...! - Újabbat nyelek, mintha ezzel le tudnám gyűrni a bennem felgyülemlett viszolygást, de csak egy undorodó fintor lesz az egésznek az eredménye, ahogy kis híján beleépülök a konyhaajtóba. Vagy saját fizikai erőmmel lököm ki a tokjából azt... Nem akarom bántani (ennél is jobban) a másikat, veri mostanában a Sors meg a saját hülyesége eléggé, de ha ennél is közelebb jön, nem állok jót magamért, abban biztos vagyok. Szavai azonban hideg zuhanyként érnek, s kényszeredetten felnevetek rövid, keserédes kacajjal. - Félreérted James... Mondjuk, nem nehéz, ha szart se tudsz az egészről.- Nem vagyok magyarázkodós típus, nem is tartozom sem neki, sem másnak beszámolóval a tetteimről, mégis valahol... zavar, hogy ennyire félreérti az egészet. Valami ismeretlen oknál fogva szeretném neki megmagyarázni, de ehhez az kellene, hogy ne feszegesse az amúgy is vékony jégen táncoló határokat tovább. - Állj már meg ott, ahol vagy! - Fakadok ki és én meg mögöttem az ajtóra csapok szavaimat követően - tenyérrel, hogy minél nagyobb hangja legyen. Mintha ezzel eltántoríthatnám a másikat bármitől is. Azon kapom magamat, hogy remegek. Alig észrevehetően, de remeg a karom, de még a lábaim is. Nincsenek naiv tévképzeteim arról, hogy nem veszi ezt a másik észre - ez pedig csak rátesz az egész súlyára egy lapáttal. - Ne keverd össze a tiszteletet a bizalommal. - Hadarom ingerülten, s mivel jobbnak látom rövid mondatokra szorítkozni jelen helyzetben, amikor minden idegszálam azon dolgozik, hogy a: ne fussak el, b: odafigyeljek Howard minden egyes apró mozzanatára, hogy időben reagálhassak rájuk. Különben sem kell kifejtenem szerintem neki, hogy ez utóbbi az, ami nálunk sosem működött. Soha nem is akartuk, hogy működjön, nagyon jól megvoltunk/vagyunk egymás iránt bizalmatlanul is.
Érzem a pulzusát a nyelvemen lüktetni, a szájpadlásomba olvadni, és egy mélyen eltemetett részem nem vágyik másra, csak arra, hogy nem csak átvitt értelemben létezzem ott az érzés, hanem valóban. Érezni akarom az artériák pulzálását az agyaraim közt, a vérét venném és... Megrázom a fejem, ám számára úgy tűnhet, hogy pusztán a feleletére reagálok ezzel az elégedetlen, elutasító mozdulattal. - Mikor utasítottam valaha is vissza a segítségkérésedet?! Amikor az éjszaka közepén szétmart lábakkal felcsesztél álmomból, egy kurva szavam se volt! - üvöltök vele szinte torkom szakadtából - Melletted virrasztottam, cseszd meg! Még egy ütés, ezúttal a plafonra szerelt vasrudakról lelógó konyhai serpenyők bánják meg. Fülsértő csattanássorozattal adják meg magukat a gravitáció erejének, na meg persze az enyémnek is. Az már nem is javít és nem is ront a helyzeten, hogy nem pont itt tervezte a felhasználásomat. Így eleresztem a fülem mellett a pontosítást, csak egy vicsor a jutalma a "feleselésért", én pedig még soha az életben nem éreztem ekkora ingert arra, hogy bántsam. Ha lecsillapodok, egészen biztos, hogy el fogom ásni magam emiatt. De az még nagyon távolinak tűnik. - Akkor mi lesz, he?! - provokálom tovább és csak azért is lépek még felé egy határozottat - Szedd le rólam ezt a szart! Csináljuk korrekten! Már ha ez a szó még mond neked egyáltalán valamit. Sziszegem morgássá torzult hangon, és valóban azt érzem, hogyha most nem verek szét valamit, egyszerűen én... Én... fel fogok robbanni. A kényszeredett nevetését hallva veszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, és mint egy elvadult gőzgép, úgy indulok el a hátsó kijárat felé, hogy tokostól rántsam ki az ajtót a helyéről. Jó hír neki, legalább messzebb kerültem egy időre legalább is. Az ajtónak nem jó, a mancsom alatt szilánkosra roppantom a fogásnál, aztán egy hirtelen mozdulattal a konyha falához vágom. A mellkasom ütemes fel-le táncba kezd, meg-megroppanva épp csak bent tartva a fehér szörnyeteget. Mindezek után azonban egyenesen visszatrappolok elé, a parancsára pedig az arca elé emelem a felfelé tartott mutatóujjamat. - Te... engem csak ne utasítgass, Cruz. Sőt... - halkítom le a hangomat, mely most rekedtesen cseng, mintha csak most futottam volna le egy kisebb maratont - Az alkunak vége. A köztünk lévő üzletnek vége. Valami most eltört bennem, ami miatt fogok még éjszakákat vonyítani, de a büszkeségem és a hiúságom most sokkal fontosabbnak tartja jól megmutatni a nőnek azt, hogy mi vagyunk a janik és velünk nem lehet csak úgy... játszadozni. Micsoda egy pöcs vagyok... - Te mégis miről beszélsz?! Ki beszélt itt bizalomról? Hát én aztán kurvára nem bízok benned, és szerintem te sem bennem. Nyilvánvalóan nem tisztelsz, mert akit tisztelünk, azt nem használjuk ki és nem rúgunk belé kettőt olyankor, amikor már amúgy döglődik! - az eszem megáll, de tényleg... Idegesen fújtatok egyet - Na jó... Vedd le ezt a szart rólam Roxan, vagy esküszöm a Jóistenre, hogy nem csak az üzletnek lesz vége. Gondolom én már úgyis tök mindegy. Mármint, hogy miért büntetik. Mert azt rohadtul nem nézem ki Douglas-ből, hogy értékelné azt, hogy Őrző létére így akart felhasználni engem, visszaélve ezzel a hatalmával, mint valami olcsó kezdő politikus. Ha meg mégis, akkor tényleg nem akarok közösködni a "fajtájával", legalább is Fairbanks-ben többé biztosan nem.
- Senki nem kérte, hogy virrassz! - Üvöltök vissza én is, bár fogalmam sincs, miért emelem meg így a hangomat. Nem túl ésszerű egy felbőszült farkassal szemben, lássuk be. De hát hol van már az ésszerűség jelen helyzetben! Nyilván olyan ösztönös reakció lehet egyébként ez a kiabálás, mint a kismacskáknál a szőrfelborzolás... nagyobbnak, veszélyesebbnek akarnak tűnni vele. A különbség az, hogy én nagyon is tisztában vagyok vele, ki a nagyobb vad kettőnk közül - még ha csupán csak papíron is; személyes tapasztalatokra nem támaszkodhatok. És nem is szeretnék, ami azt illeti. Összerezzenek idegesen, amikor az edények és ki tudja még mik hangos csörömpöléssel, fémes zörgéssel érnek földet. Hirtelen a kedvem is elmegy attól, hogy az iménti dolgot jobban kifejtsem. - James... - rebegem szinte csak, ami igen nagy váltás az előzőleg megütött hangszinthez képest, de mindössze addig tart, míg a határaim feszegetése mellett be nem dob egy újabb, szerintem oltárira nonszensz témát. Levenni? Hát hogyne, majd mindjárt...! - Felejtsd el! - Ennyit arról, hogy az imént még azon járt az agyam, hogy szavakkal próbáljak meg hatni rá és kicsit lenyugtatni valamennyire. Jelenleg sokkal inkább azon pörgök, hogy ki kéne ütni a fenébe és hazavonszolni valahogyan... - Magadnak köszönheted és különben sem vehetem le csak úgy! - Vetem oda dacos indulattal a szavakat, majd némileg fellélegzek, mikor távolabb lépdel. Mintha friss levegőt engednének a szobába, olyan elánnal sóhajtok fel, mély levegőt véve és igyekezve kissé lehiggadni - abból jó még nem született, ha két feszkós természetfelettiben érdekelt van egy helyiségben. Magamat is meglepem mikor az esetemben szinte már megszokottnak nevezhető rendezettség uralkodik ábrázatomon az iménti ordítozós kirohanás után, de mindebbe James olyan lendületesen és célirányosan gázol bele, hogy az a csoda, nem törlöm képen kapásból valami csinos kis varázslattal. Helyette ott van az a viszolygással teli, gyomtorájon igencsak kellemetlen érzés, mely szépen lassan kúszik szét testemben, szívemig hatolva és fojtogatva azt, keserű íz közepette. - Komolyan azt hiszed, hogy ez egyedül a te döntésed? A rohadt életbe James, előbb higgadj le kicsit! - Oké, elkiabáltam azt, hogy nem kap semmiféle varázslatot, mert eddig bírtam a közelségét mindenféle tettlegesség nélkül. Az egy dolog, hogy kapásból követel, mint valami hisztis gyerek, de azért tudja már, hol a fenében van a határ! Az ösztöneim teljesen mást súgnak, melyik támadó varázslatot is kellene alkalmaznom, de az eszem (és a szívem is) tudja, hogy nem akarom bántani. Éppen ezért mesterszóhoz folyamodom, mégpedig a Lecsendesítés varázslatához. Eltolom magamtól egy indulatosabb, határozott mozdulattal. - Megérintem és ezzel együtt valami fájdalmasan nyugalmas érzés árad szét a férfi testében. A mérge nem múlik el ugyan, az érzései, a gondolatai megmaradnak a sajátjainak, de már nem érez késztetést arra, hogy csapdosson, hogy ártson, hogy "felrobbanjon". - Te keverted össze a tisztelettel. Nem azért nem mondtam semmit a dologról, mert ne tisztelnélek mint... bármilyen értelemben! Magadnak köszönheted a stigma miatti nyomorodat és én a helyedben nem lepődnék meg rajta, hogy sem én, sem más nem képes benned bízni az miatt, amilyen vagy! Azt akarod, hogy vegyem le?! Tudod mit? Oké! Remélem cserébe Douglas minden szarságot kitöröltet a fejemből Rólad! - Oké, már megint ordítok, pedig el se tört semmim és be sem szorultam az ajtó és a félfa közé időközben. A szavaim nem átgondoltak, egyszerűen csak jönnek megállíthatatlanul -, az a gát, ami válogatja/szűri azt, hogy a gondolataim közül melyeket enged kimondatni ajkaimmal, már régen feladta a küzdelmet. Egész testem remeg a bennem fortyogó ideges dühtől, nehezemre esik a varázslatra összpontosítanom. Úgy fest, az iménti szusszanás csak átmeneti nyugi volt, nem valós megnyugvás, valahogyan azonban mégiscsak sikerül végrehajtanom a stigma-levevős dolgot, hiszen már nem akar kiköszönni a gyomrom tartalma a másik jelenlététől. Hanem ezzel együtt a lábaim feladják a szolgálatot és fáradtan rogyok le, hátammal az ajtónak dőlve, magam elé meredve. Nemhogy nem merek, egyenesen nem akarok James-re tekinteni.
Na hát erre aztán tényleg nem lehet mit mondani. És ez ki is ütközik rajtam, mert csak értelmetlen, de legalább tempós dadogásra futja tőlem néhány hosszú pillanatig, és esküszöm, hogy valamit égetne valahol, mert a füst csípi a szememet. Mert ugye ezt a füst? Az elmúlt hónapok szartengere kutyafasza volt, ez olyan gyönyörű koronát tesz az amúgy is mocsok életemre, hogy nem találok szavakat. De aztán... Aztán mégis. - Kurvára bocs, hogy érdekelsz! Vagy talán úgy kellett volna mondanom, hogy érdekeltél? Fogalmam sincs, hogy kinek és mit hazudjak le ebben a helyzetben, de a legjobb az lesz, ha nem foglalkozom semmivel. Mert TÉNYLEG mindig minden akkor kezd el elbaszódni, amikor valamivel foglalkozom a Martinin és a szoknyákon kívül. Legszívesebben rákiáltanék, hogy ő nekem itt csak ne James-ezzen, mert nem vagyok sem a kutyája, sem pedig senkije, és távol álljon tőlem, hogy bármit is elfelejtsek. Ezt a szart most ő kavarta, ne próbálja már a nyakamba varrni, heló! - Nem, hát persze, hogy nem... Köpöm oda, talán még szó szerint is, nem tudom, nem figyeltem. Ám ha mégis, akkor tapsikolhat, legalább még ennyivel hozzájárultam az esszenciakészletéhez. A hangomból kihallhatja, hogy pontosan tudom, hogy mekkora kamu ez, hiszen pontosan olyan könnyedén levehetné, mint ahogy rám tette, de ebből neki ugyebár semmi haszna nincs. És még azt mondják, hogy azok a ribancok, akik a pénzes pasikkal kavarnak... Hát rohadtul nem. - Miért, ki más szólhatna bele? Az én testem, az én húsom, az én kívánságom. Ez még legalább az enyém! Ha már minden mástól megfosztottak, amiben eddig annyira biztosan hittem. Elvették a kölyköm, elvették a barátaimat, elvették a függetlenségemet, elvették a szabadságom... Roxan is mit csinál...
Ahogy megérint, kissé eltátom a számat. Minden egyes sejtemben érzem szétáradni a nyugalmat, az agyamban ezzel párhuzamosan zakatol az ellenkezés, hogy én ezt nem akarom. Bezártak, láncra vertek, most végre tombolhatnék, elengedhetném magam, erre... A farkasom úgy dől el, mintha épp bezabált volna egy egész medvét. Már nincs miért ugrálnia, teljesen kielégült és magamra hagyott a hirtelen beállt csendességgel, ami most jobban bántja a fülemet Roxan kiáltásainál is. Esetlenül lógatom megsebzett kezeim a testem mellett, Roxan szavai pedig úgy záporoznak rám, mint a forró láva, és már megint nem érzem korrektnek ezt az egészet, mert a hangulatom javában megcsappant, és már nem akarok neki beolvasni, most már csak... Hagyjanak a faszomba békén.
Ahogy a Stigma eltűnik, szivárog, olyan, mintha újra kapnék levegőt. Hihetetlen, hogy nem csak másokra volt rossz hatással, de most már tudom, hogy rám is. Megnehezítette minden nyomoromat a saját billogom. Kiszáradt szájjal hunyom le a szemeimet, újra érzek, újra lélegzek, de mégsem vagyok képes önfeledten örülni, vagy akár csak elmosolyodni. Roxan a lábaim előtt hever, de nem az általam annyira kedvelt értelemben, hanem... Egészen összetörve. Leguggolok mellé, nem erőltetem, hogy rám nézzen, egész egyszerűen csak megfogom a kezét. Erősen, határozottan. Elég, ha én nézem most. - Kérd meg rá. - búgom halkan és határozottan, és csak azért nem zakatol a szívem, mert rajtam van ez a lecsendesített izé - Kérd meg. Ha még mindig fogom a kezét, akkor kicsit közelebb hajolok hozzá, ezzel párhuzamosan a kezét is magam felé húzva, és adok rá egy csókot. Oda a hüvelyk- és mutatóujj közti nagy felületre, ami annyira puha, és ahol a kreol bőre és a világosabb tenyere közt éppen elkezdődik a halovány színátmenet. Felsóhajtok, eleresztem és felkelek, eleinte csípőre tett kézzel állok fölötte, összeráncolt homlokkal nézve őt, és arra gondolva, hogy nem hagyhatom csak itt. Miféle állat lennék, ha ezt tenném vele. De persze szemet szemért, és különben is, nem úgy volt, hogy én nem akarok törődni? - Majd megírom, melyik motelben vettem ki szobát. Neked se ajánlom, hogy... - így vezess, de ugyebár én nem törődöm - ugyan oda gyere.
Ha tisztább fejjel nézném az egész szituációt, ha kicsit eltávolodnék érzelmileg az egésztől, talán beismerném, hogy valóban én csesztem el az egészet. Tudat alatt talán már most is belátom - ha másnak nem is, csupán magamnak... Elszúrtam. Nem most, már ott, hogy hagytam James-t átverekedni azon az érzelemmentes várfalon, amit magam köré emeltem - amivel a munkát és a magánéletet elválasztottam mindig is. Tessék, most itt az eredménye! Tényleg ennyire fontos volt ez az egész? Megérte? Csak mert képes vagyok felülírni a fizikai világ törvényeit a mágia segítségével, elhittem, hogy sérthetetlen vagyok. Hogy vizet fakaszthatok a kiapadt tó közepén és hogy hegek nélkül tüntethetem el a sebeket. Elhittem, hogy a büntetések jó célt szolgálnak és bár húztam a számat, de az emléktörléssel kapcsolatban is elhitettem magammal: jobb nekik így. De arról sosem szólt a fáma, hogy tényleg jobb-e. Egyszerűen csak a saját önzőségem által vezérelve cselekedtem és döntöttem mások helyett, miként most is. Komolyan megérte a munkabeli maximalizmus ezt az egészet? Mélyenszántó, nehéz kérdések és gondolatok ezek, melyek úgy szállnak el mellettem, mint ahogy a tavaszi szél játszik a koraesti séták során fekete tincseimmel. Hihetetlenül fáradtnak érzem magamat és nemhogy nem tudnék, nem is akarok elmozdulni innen. Jó most itt, lent a földön, a hűvös csempéken ülve. Még a térdeimet is felhúzom magam elé. Az egész nihili érzésfolyamból a férfi érintése zökken ki. Összerezzenek, izmaim megfeszülnek és ha lenne erőm, elhúznám a kezemet is szívem szerint. Ne csináld ezt James... Ne legyél kedves velem, mikor nyilván semmi szerethető nincs bennem számodra jelenleg. Büntetés a csókja, sokkal jobban bánt, mintha sértene vagy nemes egyszerűséggel elsétálna. Ajkaim elnyílnak, elfordítom arcomat tőle, mert érzem, hogy szemeimbe könny gyűlik. Hangom is remeg a fáradtságtól és attól a jellegzetes, mégis rejtegetni próbált fátyolosságtól, ami a közelgő sírás előszele. - Csak... menj. - Más esetben hozzáfűznék valami ugratós, szívózós megjegyzést, de most nagyon nem vagyok olyan hangulatban. Az egyetlen, ami érdekel, hogy addig ne bőgjem el magamat, míg itt van. Nem akarom, hogy bárki sírni lásson - még Ő se.
Nem tesz semmit. Nem mondd semmit. És ár az érzéseimet le tudta csillapítani minden ellenkezésem ellenére, az érzékeimet nem. Meztelenül vagyunk egymás társaságában, talán csupaszabban, mint valaha. A kék szemek most egyáltalán nem adják az idiótát, elsötétülnek az északi óceánok és tengerek sötétjére, ahogy halkan hallom a szívverését, és érzem, ahogy a bőrének jellegzetes illata a kitörni készülő sós könnyekkel keveredve megtölti a lepusztult konyhát.
Ha valaki egyszer megkérdezte volna tőlem, hogy mit gondolok a veszteségről, azt válaszoltam volna neki, hogy veszteség nem létezik. Egyrészt, mert én addig tartok meg valamit (vagy éppen valakit), ameddig kedvem tartja. Másrészt pedig soha ne bánjunk semmit az életben, nem létezik pótolhatatlan dolog vagy személy, éljünk a mának és felejtsük el a tegnapot, és ne is fontolgassuk, hogy egyáltalán lehet holnapunk.
De most pontosan tudom, hogy lesz holnap, és azt is látom magam előtt, hogy mennyire kegyetlen lesz minden pillanata. Sosem gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Most már tényleg semmim sem maradt. Megtehetném, hogy soha többet vissza se térek Fairbanks-be.
Bólintok. Bár egészen biztos vagyok benne, hogy nem látja. Azt viszont érzékelheti, hogy finoman, óvatosan húzom magamra Eska köpenyét, mint a kisgyermekek szokták a takarót éjszakánként. Amikor rettegnek attól, hogy a legapróbb mozdulattól felébreszthetik az ágy alatt lapuló szörnyet. Némán és levegővétel nélkül hagyom magam mögött őt is és a konyhát is. Amikor kiérek, megállok a friss levegőn, a szabadságom pedig lelomboz. Ha választhatnék, most inkább visszarepülnék Stigmával együtt a benzinkútra, amikor mindketten tudtuk, mennyire más lenne minden, ha nem lenne rajtam az átok. De akkor... Akkor persze nem lettem volna alkalmas a "küldetése" teljesítésére. Elsétálok oda, ahol a földön látom megcsillanni a korábban elhajított fülest, amin az ideúton beszélgettünk. Nem vagyok szentimentális. Mégis lehajolok, és a nadrágom zsebébe mélyesztem a darabjaira hullt szerkezetet. Aztán beszállok az autómba, és elhajtok. Roxan számára pusztán másodpercek kérdése, és még a motor zúgása is megszűnik létezni.
Furcsa a kettősség. A szívem azt diktálja, hogy törjek és zúzza, hogy bőgjem el magam tisztességesen, mint Masako elvesztésekor, de szinte már a nyugalmam tesz idegessé, amit a Mágus a lelkembe plántált. Most saját magam elől elzárva kell megélnem ezt a helyzetet, és ez ezerszer rosszabb bármilyen mértékű stigmánál.
Az első motelbe érve még egy sms-ben elküldöm a nőnek a pontos címet. És magam sem tudom, hogy valóban azért teszem-e, mert azt akarom, hogy tudja, hova nem szabad jönnie vagy azért, mert hiszek abban, hogy lesz olyan elvetemült, hogy kövessen. Az, hogy egy szemhunyásnyit sem vagyok képes még órákon keresztül aludni, az talán az utóbbit bizonyítja.
Akármennyire is tudom, hogy csak ártok vele magamnak, mégis felemelem a fejemet, ahogy ellép mellőlem. Tekintetem követi elsétáló alakját, nem akarva egyetlen rezdülését sem elmulasztani. Olybá festhet, menten felpattanok és utána rohanok, vagy legalább egy kiáltás elhagyja felé ajkaimat arra kérve, hogy ne menjen... de az nem én lennék. Azok nem mi lennénk, így hát csak nézem meredten.
Talán most látom utoljára.
Amint eltűnik alakja, vállaim megremegnek és meg is ereszkednek kissé. Még küzdök kicsit, de végül az a fáradt, fájdalmas űr, amit a férfi, amit az egész helyzet maga után hagyott, elhatalmasodik rajtam és én utat engedek könnyeimnek, melyek forró, sós folyamként áztatják arcomat.
Néma sírás rázza testemet.
Nem tudom mennyi idő telik el így; óráknak tűnik, pedig talán percek csak, míg valaki belép a szebb napokat is látott konyhahelyiségbe. Nem ismerős a férfihang, ami megszólít, sem a hozzá tartozó arc, amivel szemközt találom magamat, miután leguggol a kiérkezett rendőrtiszt mellém. Kérdéseire, melyeket akkor tesz fel, miközben kitámogat a kocsimig, csupán a fejemet rázom - nincs szükségem orvosi ellátásra, csak vigyenek haza. Nem tört csontom és nem is sérültem le...
Szívhasadásra pedig kétlem, hogy létezik orvosság.
- Gyere már ki baszki, hajam eldobom! - vertem a fürdő ajtót, dörömböltem, mint valami havibajos kisribi; na és akkor? Rohadtul nem értem rá megvárni, míg Mr. Hú_de_jól_elpancsolok kifárad a zuhany alól. Komolyan fontolgattam, hogy basszaisten, akkor beállok mellé. Ám, mielőtt még ez megtörténhetett volna, nagy kegyesen kifáradt a hím. De rendes... - Mi van, elaludtál odabenn, vagy simán annyira büdös voltál, hogy tízszer kellett átmosnod magad? Tuuudod mit? Leszarom... - meg se vártam a válaszát, csak bevágtam magam mögött az ajtót, és neki estem végre a fürdésnek...
[21:41 - Lift]
...Már csak igazítottam egy keveset a bőrdzsekimen. Feltoltam az ujját, a laza, szellős sálat pedig csak átfordítottam a nyakamban. Nem kell feltűnés, szinte totál sötétbe öltöztem. Csak a felsőm volt mély, erős szürke, minden más fekete. Az övcsatomon, és a mellemen megpihentek a colt-ok, és glock-ok, a táskámban pedig akadt pár érdekesebb játékszer is. A bakancsom érdesen mart a talajba, az abba rejtett vadászkés pedig észrevétlenül pihent. Minden meg volt... minden. Már csak Duncan hiányzott, meg egy erős whisky, hogy neki lendüljünk az éjszakának.
[21:53 - A bár]
Hanyag, mondhatni elnapolt léptekben közelítettem meg a pultot. A táskámat a szék lábához dobtam, mielőtt még egykedvűen lerogytam volna rá. - Tony, egy kis whiskyt. Valamelyik nyelhetőbb fajtát. Kösz. - csak halkan dörmögtem, miközben ujjaim fáradhatatlanul doboltak a pult fénylő felületén. Még nem voltak sokan, noha egynéhány elvetemült már krónikus dülöngélésbe kezdett itt-ott. Egész vicces látvány volt, mondhatni kedvemre való, hogy spontán kicikizhessem az illetőt, na meg a helyzetet. Mégsem tettem. Ez nem az a nap, és lássuk be... egyébként sem vagyok épp a legmókásabb fizimiskámba. A whiskymmel együtt pedig már meg is érkezett a hőn-, szinte már epekedve, nyál csorgatva várt partnerem is. Nem néztem rá, csupán éreztem, hogy közeledik, és amint kellő közelségben tudtam őt, úgy a lábfejemmel kirúgtam elé egy széket. - Ülj le. - recsegtem. - Igyál valamit, aztán mehetünk is. - megforgattam a tenyeremben feszülő poharat, majd egy húzásra le is küldtem azt a torkomon. - Felvázolom nagy vonalakban a szitut. - fordultam Duncan felé féloldalasan. - Kicsit megkarcoljuk a határvonalakat. Stoppal megyünk, mert fasznak se kell a feltűnés. Kajánk lesz, már készültem. Legalább három... négy napra számíts. Kérdés? - pillantottam fel a hímre, miközben már emelkedtem is fel a székből. Ha ivott, úgy egyszerűen csak kicsavartam a kezéből a félig leküldött italt, ha már végzett, megvártam, hogy felálljon, és sarkon fordulva el is hagyjuk a hotelt... jó pár napra... - Motyó nálad van? Kis neszesszer, ajakbalzsam? - indultam meg Dun mellett lassan, mégis méretes léptekben; a képemen idétlen félvigyorral...
A megszokott mozdulatokkal, némi monotonitással ellenőrzöm a pisztolyaim és teszem el két ezüsttőröm. Tekintetem az Anne szobájába nyíló ajtóra siklik. Mióta Ems összekapart és kissé helyretett mindkettőnket fejben-lélekben, zárva van. Csak én keverem magunk közül a szart - ezt mondta, és most, ahogy végignézek magamon, belegondolok, hova készülök, igazat kell adnom neki. Kettőnk közül én játszadozom a halállal, nem a Tökmag. Lemondta érte, miatta az italról, a cigiről, minden tudatmódosító szerről és feladtam egy jókora darabot a magánszférámból, helyet teremtettem neki az életemben, a veszélyről viszont képtelen vagyok leszokni. Talán ez az igazi drogom, a fene se tudja. Az biztos, hogy nem bírnám ki, nem tudnék egy helyben, nyugton maradni a seggemen - pontosan ezért bólintottam rá egyből Oliver hívására. Akár vissza tudok kapaszkodni a Testőr rangig, akár nem, ezt az életmódot sose leszek képes feladni. Sajnálom, Anne. A halálom pillanatában majd megállok.
A megadott időre a hotel bárjába értem, enyhe izgatottság járt át, menni akartam, az se számított, mibe ránt pontosan Oliver. Hajtott a vérem, emberi felemből fakadó nyughatatlanságom, űzött a farkasom hevessége, zúgó energiái, amiket majdnem teljesen felhúzott pajzsom mögé zártam. A közelébe érve lepillantottam a felém rúgott székre. Francnak volt kedve akár egy percet is ücsörögni! Rá akartam vágni, hogy hagyjuk ezt és tépjünk, de tovább beszélt. Oké. Letettem magam és ülve hallgattam végig a lényegretörő eligazítást. Kikértem egy pohár narancsot, de csak a felét ittam meg, mire mondókája végére ért. Kicsit se sajnáltam a maradékot, kérdésére pedig egyetlen kérdéssel tudtam csak válaszolni: - Megyünk végre? Nem számított, hány nap, se a kaja, egyrészt elég strapabíró vagyok, másrészt ha elhúzódik, vagy kifogy a kaja vagy akármi beüt, csak kitalálunk valamit! Ilyen téren nem szeretettem túlzottan tervezgetni és készülni. Volt már dolgom olyannal, aki túlságosan is bízott egy tervbe, és amint az felborult, a világvégét látta. Vannak helyzetek,a mikre nem lehet felkészülni. Amint felkelt és elindult, követtem minden további nélkül a hotelen kívülre, hogy stoppolhassunk. - Szempillaspirál és púder is van - bólogattam nagy komolyan, s hagytam, hogy megránduljon a szám sarka. - Lesz erősítésünk? - Ennyi kérdésem mégis akadt. Ciki lenne, ha befutna valaki, akit ő szervezett be, én meg ellenségnek gondolva lepuffantom. A halott farkas a jó farkas - még mindig. - Fogsz valami tragacsot, vagy menjek én? - néztem rá, amikor kiértünk az út mellé. Faye óta megtanultam fuvart szerezni, igaz ezúttal nem szívesen törtem volna el a lábam. Még célt se értünk, de már lesérülök - köszi, kihagynám.
Elindultunk. Némi lappangó izgalom futkározott az én bőröm alatt is, és egészen felvillanyozott a tudat, hogy Duncan-nek is jócskán mehetnéke volt. Elvégre... izgalmas napoknak nézünk elébe, és bár kissé magas lehetne a parafaktor, egy cseppet se voltam beijedve. És reméltem, hogy Dun se hátrál meg, mihelyst meglátja hova, és miért megyünk. - Nem viszünk koloncot. - ennyi. Semmi többel nem voltam hajlandó lereagálni a kérdését. Ez a küldetés jóval több, mint holmi talicskázás. Arra pedig rohadtul nem volt szükségem, hogy még két agyament hímre kelljen figyelnem. Persze, a halovány vigyor nem maradt el, sietve kúszott fel, majd halt is le a helyéről. Csak semmi púder...
Egy ideig szótlanul, komoly képpel sétáltam mellette, mintha semmi közöm, még annyi se volna a hímhez. Tulajdonképpen nem is nagyon volt, leszámítva, hogy épp együtt visszük vásárra a bőrünket. - Intsd le te. És... csak jó tanács: célszerű, ha... kicsit felhúzod a nadrágot szárát, és megillegeted a lábaidat. Csak szexin, semmi cicó, Dun. - még improvizáltam is erős eltúlzással a jelenetet, amit felvázoltam neki, apró, halk nevetés - inkább kacaj - kíséretében. Addig pedig, amíg ő bedobta frenetikus bájait, addig én ledobtam magam az országút szélén vergődő, megcsorbult szikla kiemelkedések egyikére. A talpaim alatt recsegtek a kavics szemek, sercegtek, míg ujjaimat magam előtt fontam egymásba. Elnéztem Duncan röhejes próbálkozását a stoppolásra, olykor még a fejemet is megráztam. Jól szórakoztam, kétségtelen. - Kicsit told ki a csípődet. Hátha bejön. - kiáltottam oda neki, miközben megannyi autó húzott el mellettünk, felverve a port, apró felhőréteget hagyva maguk után.
Végül csak megsajnálta valaki... legalábbis úgy tűnt. A vörösre mázolt, nyomokban erősen rozsdás teherautó nagy csattogva fékezett le mellettünk. Az ablakán át egy kevésbé sem bizalomgerjesztő, ötvenes, erősen foghíjas - valaha talán kamionos - fickó hajolt ki. - Party lesz. Remélem disznókat visz a platón. - érkeztem meg Duncan mellé, hogy - bár elég éles a hallásom - egészen közelről hallgassam végig a felvezetését. ~ Délnek megyünk ~ nem, egyelőre még nem akartam az orrára kötni, hogy Anchorage a cél. Idővel úgyis leesik neki.
Csípem Olivert. Ne kövessen el semmi idióta vadbaromságot, mint mondjuk Bognár és szurtos szívem posványos kis sarkában bérelt helye is lehet. Hiába, nem olyan nehéz azért velem kijönni, csak érteni kell a nyelvemen, a jelek szerint pedig a Vezető Testőrrel megvan az a nyomorult egy hullámhossz. Egyenesen hihetetlen! A fuvarfogás ecsetelésénél gyilkolásra alkalmas pillantást vetettem rá és beintettem neki. Bennem bizony még elevenen élt a büntetés, amikor az orfeumban kellett táncosruhában, flitteres tangában és tűsarkú cipőben lejtenem a közönség és a falka előtt. Azóta érzékenyebb vagyok az ilyen jellegű poénokra. Este lévén, meg amúgy is, nem nagy a forgalom. Először még igyekeztem disztingvált módon kocsit szerválni, a jó öreg "kiállok az út szélére és feltartom a hüvelyujjam, de nem azért, mert minden oké" formával indítva. A második autó utána, mi képes volt semmibe venni, már éreztem, hogy a következőnél elfogy a türelmem. Fikarcnyit se tévedtem. A harmadik szarrágó után kiálltam az út kellős közepére és hátranyúltam a derekamnál lévő két pisztoly egyikéhez. Mint valami ócska western filmes jelenet, úgy néztem ki, amikor feltűnt a "befutó". Kész voltam lőni. Pár másodpercig azt hittem, szükség is lesz rá, aztán vette a fáradságot az ipse és lassított. Beszari, pedig micsoda műsor lehetett volna ebből! - Ha te felszállsz, akkor már biztosan - mondom Olivernek, ám a tekintetemet le se veszem a sofőrünkről. - Bocs a felhajtásért, de kurvára nincs türelmem. Fuvar kéne délnek. - Ha ennyitől nem adja be a derekát, akkor meglobogtatok előtte pár zöldhasút. Amint sikerül túllendülni ezen a tötymörgésen, rém gálánsan mutatom az irányt Olivernek a plató felé. - Nézd, itt vannak a pajtásaid! - húzom el a szám, meglátva a két disznót. ~ Legalább van nasi, ha megéhezünk. Feltessékelődünk, mint két hülye kiscserkész, én pedig a magam részéről olyan távol helyezkedem el a sertésektől, amennyire a plató engedi. Marha boldog vagyok, és még azt se tehetem meg, hogy Olivert csesztetem, mert én fogtam ezt a csodajárgányt. Fantasztikus! Hazafele ő stoppol.
Pár órája már úton voltunk, az éjszaka egyre sűrűbbé vált, a sötétség szinte áthatolhatatlanná. Neszek, erdei farkasok üvöltése, a kocsi monoton zúgása... idilli röffentések. Felettünk a végtelen, csillagos ég. - Pocsék első randi - mondom hosszas hallgatás után, majd lustán a VT-re pillantok. - A következő éttermi lesz és én választok. Morgok, zsörtölődök, mert a fém töri a seggem, a kezdeti lelkesedésem konyulófélben, mindemellett pedig fogalmam sincs, meddig folytatódik az édes utazás ezzel a kettő... pardon - Oliverrel együtt - három disznóval. Mivel semmi jelét nem látom, hogy a másik hím ugrani készülne, vagy szedelőzködne, így arra tippelek, messze még a cél. Ezzel párhuzamosan pedig sanda gyanúm támad, ami ha beigazolódik, akkor elkönyvelhetem, hogy egészségtelenül sokat járok le Anchorage-be. - Mi az istent keresünk mi ott? - kérdezem amikor már szinte teljesen biztos vagyok a dolgomban.
Kezdőlap
