A kikötőkben kora reggeltől késő estig zajlik az élet, még télen is, mikor a tengert jégréteg borítja. Talán csak hajnalban csendesedik el, de azt beszélik, akkor sem teljesen...
Igazából a tegnapi érezhető feszültség ellenére én nagyon pozitívan álltam ma hozzá a közös munkához. Ugyan reméltem, hogy esetleg sikerül egyedül a nyomába erednem a szökevénynek – már csak a farkassága miatt is -, de természetesen benne volt a pakliban, hogy ez nem fog menni és emberek bevonásával jár majd együtt az akció. Nem zárkóztam én el a csapatmunkától, inkább csak féltettem a lehetséges áldozatokat. Mondjuk, volt a városban is néhány őrző kolléga, akik hozzánk tartoztak, de néha ez nem elég. Talán tényleg jobb lett volna valamelyiküktől segítséget kérni ehhez az ügyhöz, de ha a civil rendfenntartók is benne vannak, az soha nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi szeretnénk. A reggeli eligazításra bementem, ahogyan azt megbeszéltük. Az ágyamat távolról sem mondtam volna kényelmesnek, de egy éjszakát kibírtam, talán naivan pedig abban reménykedtem, hogy még egyre nem lesz szükség ahhoz, hogy lezárjuk ezt az egészet. Végül órák teltek el, mire kaptunk egy fülest, hogy merre keressük a pasast, de a lényeg, hogy ez a hívás is befutott, amit talán a Főnök és én is vártunk. Valószínűleg már nagyon szeretett volna megszabadulni tőlem, de sajnos a dolgok sohasem úgy vannak, ahogyan mi akarjuk. Ezt már megtanultam, volt rá néhány évtizedem, hogy beletörődjek. Mivel elmentem ebédelni, így csak telefonon kaptam meg az értesítést, hogy a kikötőhöz kellene menni. Mivel én már találkoztam a gyanúsítottal, ezért jobbnak láttam, ha minél kevesebben vannak ott a rendőrségről, így hát hazudtam. Azt mondtam, hogy annyira nem veszélyes, hogy erősítés is kelljen hozzá, úgyhogy elég lesz, ha csak Frost rendőrfőnök jön, meg én és kész is. Szerencsére a kikötőhöz egyébként egészen könnyedén odataláltam. Igen, merthogy valaki ott látta utoljára. Nem volt túlzottan eredeti ötlet itt bujkálni, de talán én is ezt tettem volna, ha bajban lennék. Nagy a mozgás, annyira nem feltűnő, éjszaka pedig minden annyira lecsendesedik, hogy elő tud merészkedni. Mire odaértem a megbeszélt helyre, már javában benne jártunk a délutánban, de még épp csak elkezdett sötétedni. Én a magam részéről nem bántam, mert ez tényleg együtt járt azzal, hogy elül a napi munka és nyüzsgés, és akkor talán könnyebb lesz kivitelezni az akciót. Nem túlzottan meglepő módon ugyanis nem éppen a szolgálati fegyverem lapult a tokban, hanem az ezüsttel megtöltött, hogy mindenre fel legyek készülve. Ugyan nem voltam harcos, de lőni legalább jól tudtam, és ha néhány ezüstözött töltényt belepumpálok a menekülőbe, akkor egészen biztos, hogy lelassítja, ha olyan helyre lövök, hogy ne legyen végzetes. Főleg annak tudatában, hogy annyira nem is volt még idős, ergo a gyógyulása nem olyan gyors, mint egy tapasztaltabb egyedé. Talán ez az én szerencsém. - Siettem, ahogy tudtam, remélem nem várakoztattam meg nagyon! – kezdtem máris beszélni, amint leparkoltam a kocsimmal a másik autó mellé, és lendületes mozdulatokkal kiszálltam. Hűlt a levegő, de a nap utolsó sugarai miatt még fent maradt a napszemüvegem, már persze csak addig, amíg nem értem oda a rám váró férfihoz. Akkor ugyanis levettem, és a kabátom zsebébe rejtettem, amire egyébként sálként húztam ki a garbóm széles nyakrészét. – Látott már valami mozgást? – érdeklődtem kíváncsian, miközben kék szemeimet végigfuttattam a kihaltnak tűnő területen. A hangsúly azon volt, hogy csupán annak tűnt.
Unalmas ez a város, főleg így, hogy nem mehettem át Fairbanksbe nyüzsögni áprilisban. Persze, hogy nem, hiszen itt heverdeztem, mint valami elcseszett, Chemotoxszal lefújt bogár, s igazából az sem tette kellemesebbé az ébredés utáni időszakot, hogy Roxan szerint nem egyeüdl voltam ezzel így. Nem tudom minek örültem volna jobban. Ha azt mondja, hogy csak engem ütött ki a mocskos szellem haragja és egyedi lehetek, vagy ha azt, hogy mindenkinek annyi volt meg egy bambi, de nem mindenki ébredt fel. Egyiket sem mondta, nem mondhatta, szóval maradt a keserű epe, amit nyeldekeltem hosszú tömött sorokban. És persze a kutatás. Mert basszus, még mentor sem lehetek, ugyanis nem megfelelő hozzá a jellemem és itt vagyok ebben a mocsadék porfészekben ezzel a pár nyálas kóborral. Tiszta díszpinty társaság. Sehol egy jó balhé, nem úgy, mint odahaza. Rosseb egye meg! A kikötő nem szép. Manapság semmi sem szép nekem, de mindegy, itt vagyok, mert nem a szépség az, amit keresek. Egyszer a képlet, azt hiszem. Ha valamit akarok, akkor azt mindig megszerzem és íme, új dilim született. Nem éppen egy kóbor sorvasztási művelet az, amire vágyom, sokkal inkább valami egyéb izgalom és igen, szívesen fürdőzöm mások hódolatában, főleg azóta, hogy úgy hírlik Kyle becsajozott odaát. Nem, mintha érdekelne, épp csak szívesen eresztenék villámokat a nőstény seggébe. Ellopta a szórakozásomat.. és akkor az Öreg fiáról már nem is beszélek, aki ki tudja merre jár megint. Kész idegroncs vagyok mostanában. Úgy csikorgok, ahogy a hó szokott a bakancstalp alatt, mindegy nekem, hogy ki az, akit érek így. Idefelé is vagy két járókelőt sértettem halálra, mert rájuk mertem ordítani, hogy húzzanak a járdán odébb a motorom útjából. Mit nekem közlekedési szabályok! Imádok úgy élni, ahogyan én akarok. A motornak vetett csípővel állok, s figyelem a nagy büdös semmit. Adok neki még egy órát, aztán itt sem vagyok. Csak tudnám - mert nem tudom - hogy miért is adtam be a derekam!
//Fejléc nincs, de a tiszteletedre aláírást cseréltem. //
Aki kasza elé áll, ne csodálkozzon, ha véres lesz a nyaka. Állig gombolt ingre barna öltöny hozzá illő olasz nyakkendővel, erre sötét színű szövetkabát. Fejemen pedig felül sárgán vigadozó baseball satyesz, fültől fülig pedig nagy medveszakáll, ami öltöztet, ápol s eltakar, a sebek helyeit a magas gallérral együtt leplezi. Ezekkel takargatom a hősi vagy kevésbé hősi karcolásokat, amiket az idő szövetregenerációja lassan eltüntet, de még egy darabig ott fognak éktelenkedni. A tükör előtt minden reggel meg szoktam csodálni a hasadékokat és örömmel veszem tudomásul, hogy a szellemek nem rántottak újra magukhoz. Időként fatalista gondolatok környékeznek meg és hinni kezdek a végzetben, a sors hatalmában, utána pedig egyszerűen betudom a szerencsének az egészet, míg végül az egóm közbeszól és rájövök, hogy ezek marhaságok: egyszerűen túl tehetséges vagyok ahhoz, hogy csak úgy kipurcantsanak. Bátran jöttem hát el újra az oroszlán barlangjába, arra a vidékre, ahová a Falka keze nem ér el vagy ha mégis, akkor nem értem fog nyúlkálni. Már több szálon is kötődöm ide, természetesen a női nem képviselői között kell keresni őket. A hála is hajt, a bosszú is fűt és a befejezetlen szimfónia okozta hiányérzet is tolja a szekeremet, úgyhogy ismét Anchorage városába toppanok. Fejlődésben lévő ujjakkal nem olyan egyszerű a volán mögött feszíteni, így szimpla hajókázás után lépek le a kikötő nehéz levegőjű partjára. A víz egészen aktív, néhány hal nem zavartatja magát, a vízi gépszörnyeteg által felvert élővilág nyüzsög, mocorog és pacsál nagy lelkesedéssel. A fejem kezdi kiereszteni a bázisomnak számító város okozta feszültséget. Szinte látom elpárologni a fáradt gőzt, a két fülemen száll felfelé, hogy eggyé váljon a felhőkkel. Oltári nagy égszakadás, földindulás lenne, ha ütközne velük. Egy vérvonali Alapítót megismerni, ráadásul azzal szembesülni, hogy két másik személyiséget adott elő olyan képességgel, ami csak az övé és bárhol bárki arca mögött ősatyám, dédipapim rejtőzhet, kissé paranoiddá tett. Itt is lesem az arcokat, mintha röntgensugárzást ereszthetnék rájuk, hogy meglássam az egyetlen farkast, aki emberi alakot is képes másolni, ahogy Zsugás Jimmy a piros ászt a zugnyomdában. Ha nem lett volna elég az erdei alku, szembesülnöm kellett azzal is, hogy aki meglepően sokat számít nekem, annak stoplis cipővel tapostam bele a lelkébe és értetlenül, olykor a felfogást direkt tagadva ostromoltam azóta is. A nemes lelkét pedig megmutatta akkor, amikor a halálomig és Becca kimúlásáig percek lettek volna hátra az ujjatlan vérezgetés miatt. Túl vagyunk már az ajándékozás gesztusán, amit megígértem az egyébként díjmentes szolgáltatásért cserébe, mivel én nem felejtem el a hőstetteket, de a hála fogalma többet jelent számomra, mint sokan gondolnák, úgyhogy megint a kis masszőrnő nyomait követem. Wendy-t újra el akarom csípni egy ölelésre, amitől irtózik, már amikor én fonom köré az övéihez képest gibbonnyi karjaimat. Engem nem villanyoz fel annyira, hogy távol került és szemeit forgatja, mikor találkozunk, ezért próbálom újra és újra áttörni a jégpáncélt, amit felhúzott maga köré. Aztán ha mindez nem lenne elég, még egy szőkénél is jelenésem van. Újabb teát kell rendelnem, újra két cukor nélkül. Bőségesebb dumálgatásra számítok, mint amire egy felfokozott fesztivál italospultja mellett sor kerülhetett. Akit viszont külön meg akartam keresni, hogy a negatívummal vegyített pozitív töltetű élményeimet újraélesszem vele, azt pont ide a sirályok vijjogásától kiélesedő hangulatú vízpartra hozta a sors vad motorja. Komoly járgány mellett áll, egyszer eloroztunk egy ilyet Washingtonban és nagyot kaszáltunk rajta. A blúz lassan adagolt kigombolása, a nyaktól felfelé elbűvölő egzotikum és a mellektől kezdődően lefelé induló fülledt erotika, ami a mélyfagyasztott ázsiait áthatja. A kivételes képesség, amivel el tudta érni, hogy egyetlen szóval válaszoljak egy kérdésére. Nem igazság, mivel végül nem hullt le a lepel, csak én libbentettem fel a kendőzetlen valóságot és ahogy az az ég felé meredezett fényesen világító fároszként, ez a csodás képű feketeség nem átallt olyat tenni a tiplimmel, ami jó időre kitiltotta minden vájatból. A farkasom főként erre emlékszik, míg én a nemi ösztönből eredő végét fogom meg a találkozásnak. Az elmémbe pedig beúszik egy másik ázsiai, aki miatt képes vagyok ilyen jellegű kívánalmaimnak gátat szabni. - Karót tetszett nyelni, de nem ízlett, igéző tekintetű nyugiszurival lövöldöző banyácska? - indítok egy csontvelőbe mászóan kedves megnyilvánulással, mert úgy áll ott, mint egy faszent, aki megérezte, hogy a tűzre fogják vetni és nem tehet ellene többet, mint vágójuh a nagykés ellen. Az arcomra azért kikúszik egy vigyor. A hátizsákom a jobb markomban lóg, mivel a balon még mindig egy irdatlan nagy kötés tornyosul és a hajóról kiözönlő, satnya 6 fős embertömeget hagyom eloszlani. Mikor mi ketten találkozunk, az ég is megrepedhet, úgy érzem. Fairbanks-ben utolsó esélyt kaptam a fekete pontokkal telített ellenőrző széttépése előtt és itt sem kellene elrontani. Alignak elég bűzlő útravalót adott, nem vagyok túl boldog attól, hogy akivel korábban szó szerint elástuk és leköpdöstük a békepipát, azzal is ölre mentem és majdnem megláttam még egyet a halál ezer arca közül. Életemben azért ennél szebb pillanatok is akadnak, egyre több és egyre kellemesebb ízben, szóval reménykedem, hogy nem egy sarokba szorított, sebzett vadnak fogja magát érezni a bestiám. - Úticélom egy-két másik helybéli szépszemű lett volna, de ilyen fogadóbizottságnak egyszerűen nem lehet ellenállni. Milyen szelek fújdogálják disznófarokként kunkorodó fürtjeidet az anchorage-i élet viharos tengerén, kedves vagy inkább kedvetlen békefenntartó? Gina-n azt látom, hogy egy halálhírt kapott hozzátartozó arckifejezésével várja az áldást, maga sem tudja, honnan, de ha meg fog érkezni, képtelen lesz elfogadni. Ezt a benyomást kelti a csúcsminőségű testtel rendelkező őrzőbige. Közelebb lépek és integetek, lassú, ablaktörlőszerű mozdulatokkal, miközben fixírozom, szemeibe és közéjük fúrom a tekintetemet, mintha ki akarnám nyomni belőle az igaz szavakat, amik a diókemény borítás mögött tobzódnak szabadságra vágyva, tömény elnyomásban. Szeretném a homokórát megállítani, de érzem, hogy az aprócska szemek egyre hullanak és a farkasom lassan szét fogja harapni az egészet. Nem kéne, te beste, hát nyughass már, ne rombold szét az odúdat, amit kivájtál magadnak!
A hozzászólást Lester J. Edison összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 19, 2016 5:14 pm-kor.
Megbánom, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett azt, hogy megszólalt ez a kopasz batár. Szemeim amúgy nem hajlamosak elkerekedésre, de most fegyelmeznem kell magam, hogy ez így is maradjon. Hiába, amikor megszólal, csak úgy hullik a vetőmag a szájából, s ez az én lényegretörő fogalmazásmódomnak annyira idegen, mint Kolombusz által talált bennszülötteknek a lenvászon ing. - Még szerencse, hogy nem vagyunk olyan nexusban, hogy bókolj nekem. A végén még most kellene halálra sértődjek. Indítok ezzel, nem szórakozva itt holmi magázódással. Minek? Ő is tegez, hát tegezem én is, mert emlékszik a halál, hogy legutóbb miben maradtunk. Csak a szórakozás maradt meg, az ujjaimban bizsergő sorvasztás kéjmámoros káröröme, de ez nem. És nem is lényeges. A fontos dolgokat szoktam megjegyezni, nem ezeket. Disznófarok? Azért anyád picsája, de komolyan! - Ha jót akarsz magadnak és minden apró-cseprő porcikádnak Igen, célzok, nem is homályosan. Pofátlan vigyorom elárulhatja nagytestő fajtájának, hogy mégis mire. - akkor a felesleges szóvirágokat elhagyjuk. Ne sértegesd a disznkat. Méghogy nekem nincs humorom? De, van, meg is csillogtatok belőle egy keveset, miközben ellököm magam a motortól, s üdvözlésképp közelebb lépek Lesterhez, hogy kezemet nyújtsam neki. Nem disznóláb alapon. - És mégis miféle szépszeműeket akartál meglátogatni, s miért? Kérdezek, mert jó lenne tudni, hogy mi ette a magányost éppen ide azután, hogy értéseüléseim szerint még mindig Fairbanksben rontja a levegőt. Nem a Falkában, az tuti, de ettől még lokálisan elhelyeztem magamban, s nem ide, nagyon nem.
Az ázsiai csodamodell testi folyamatai megint megerősítenek abban, hogy milyen jelentős hatást tudok gyakorolni a nőkre. Sikerült meghökkentenem, szinte hallom is azt a morcos "Hökk" mordulást, amit egy nyerítős nevetés mellé eleresztene. - Hitetlen Tamásként hallom, hogy egy nő képes elutasítani a bókot, amire nem is számított. Vigyorgok, mert ez a kőkemény modor eléggé csábító. Egy erős lovat betörni nagyobb dicsőség, mint a jámbor csikón kilométereket ügetni. Ha nem kaptam volna lasszót a nyakamra másvalakitől, olyat, ami ellen a farkasom sem ellenkezik, hanem örömmel veszi, hogy két nyakon szorul az a kötél, akkor bizony még erősebben nyomulnék. Pár ártatlan és ártalmatlan bók addig is belefér. Dühöt oltok belé és valami fura örömet is, elég érdekes elegy, amit az érzései mutatnak. - Már megint a porcikámra vágysz, Szóbokrétákat Elutasító Jégkirálynő? A farkasom már nagyon vicsorog, mert enélkül is emlékezett, hogy legutóbb mi történt a szaporító szervével. Ugrásra készen meredezik a háta. Nem ezért jöttem, remélem, sikerül neki megálljt szabni anélkül, hogy a varázspálcámat újra hatástalanítaná a sötétrőzséjű őrző. Amikor a kezét fogom meg, minden kraftomat beleadom, akkor is, ha ő felettem áll mágikus eredetű izomerőben. - Például a te két szép hasított manduláidhoz is jöttem. Amúgy meg kitalálhatod, hogy életem megmentőjének homlokára is kitettem a célkeresztet. No és egy bizonyos pultos hölgyeményére, aki az Alyeskán csábítgatott, hogy termeljek némi profitot az itteni vendéglátóipari egységüknek. Egy rövid időre a hátam terjedelmes képét kell néznie, mert megsasolom a környéket is és rövid szagmintát veszek, ami a frissítő kikötői szellők miatt nem is olyan könnyű. Utána visszavetem rá a tekintetemet és a motorjára hordozom át. - Csinos kis paripa! Régóta tart a szerelem? Próbáltam a motorozást, de nekem mindig is az autók feküdtek jobban. Még Washingtonban, amikor a krimigimiben csórtunk és oroztunk, akkor néha kellett ilyen kétkerekűekkel is foglalkozni, sőt amikor ínséges idők jöttek, akkor még drótszamarat is loptunk, szóval nem teljesen idegen az ilyesmi. Most pedig rátérek a lényegre, mert a szócsokrok dobálása csak alapozás, nem elterelés. - A te miérted pedig az, hogy mély nyomot hagytál az első és feledhetetlen találkozásunkkor. Az nem volt a legszerencsésebb szituáció. Reményeim szerint ma nem fajulnak el úgy a dolgok, de előre szólok, hogy én is a pengéhez nyúltam álmomban, nyilván érted a transzcendentális célzást. Az Őrzők nyilván képben vannak, mert Alignak választási hercehurcája eléggé bezavarhat a vigyázni kívánt béke megmaradásába. - Álnok és galád bosszúállásod ellenére is megmaradt szimpátiám jeléül hoztam is valamit. Keressünk egy diszkrétebb helyet, ott átadom! Angutával megállapodást kötöttem és az adott szó nekem szent. Egy kis esszencia bármikor jól jöhet bármelyik tetovált varázslónak, nagyon remélem, hogy a kőfalat játszó hölgyemény sem fogja elutasítani szívélyes közeledésemet. Többet tényleg nem kell belegondolni, de ha akarja, hát legyen!
Se hökk, se hukk, sem egyéb hákáló hangok nem szakadnak fel belőlem, de azért csak tudja tovább csűrni-csavarni a mondandóját addig, hogy egy kósza vigyorfélének a sebtiben odaszüremlett árnyéka szalad ajkaimra mielőtt karcos hangon megszólalok. - Az sem különösebben mozgatna meg, hogyha Hajas Babarnak hívatnád magad. Kértem én a keresztleveledet? Hitetlen vagy Tamás, egyre megy, valójában nem tud érdekelni. Viszont nincs ellenemre látni azt a nagy mamlasz alkatát. Van valami édesen bárgyú abban a kuglifejében és meg kell hagyni, bár a humora olyan, mint valami dörzspapír, még én is képes vagyok vigyorogni rajta. Szánakozva és lesajnálva, de a vigyor az vigyor, ossza be! - Legutóbb sem vágytam rá. Ha vágytam volna, akkor nem sorvadásba taszítom, hanem vigyáz állásba penderítem. Szeretném, hogyha tisztán látnánk, ezért felhomályosítom a legtuóbbi találkozásunkról. Nem minden arany, ami fénylik, szokták volt mondani és nem is minden az, ami látszik. Mondjuk azt nem állíthatnám, hogy nem jutott eszembe unalmas óráimon, hogy esetleg mással is eltölthettem volna az időt a mágiafogyasztásom helyett akkor és ott. De nem. Most, hogy így újra látom megerősödik bennem a kösz nem kategória jogos tulajdonosának rendeltetésszerű helye. Amíg a dög nem akar a torkomnak szaladni, addig nem fárasztom azzal magam, hogy megfékezési alternatívákat keressek. Mondjuk az agyamat mindignél is könnyebben lehet felcseszni mostanában, de ugyan már! Legutóbb is világosan kiderült, hogy ki van nyeregben. Nem hinném, hogy jelenleg meglepetés érne ilyetén. - Vagyis inni jöttél, mert nincs elég szesz Fairbanksben? Felszalad amúgy is csapott ívű szemöldököm a homlokom közepére. Csodálkozásomnak az is tárgya, hogy valaki hogy lehet ilyen vak, hiszen a kikötőben nincs krimó, de ezt nem teszem hozzá. Elég lesz neki az előbbi kérdésemre válaszolnia, az is fel fog érni egy Elfújta a széllel. - Születése óta. Foglalom ezzel dátumba azt, hogy eme csodát bizony nekem rakták össze, s nem szaladgál belőle a piacon több. Mondjuk úgy, hogy sok évnek kellett eltelnie, mire szert tehettem rá, s nagy koppintás az egész - minden márkából az, ami a legjobb - de én teszek a plágiumra ilyen téren magasról. A lényeg, hogy olyan unikális, mint én magam vagyok, s ez így a nagyon helyes. - Még mindig jobb, mintha magadhoz nyúltál volna. Horkanok fel - igen, ez nálam nevetés - majd a fejemmel a motor felé bökök. - Akarod, hogy elvigyelek egy körre? Nyilvánvalóan - gondolom én - kínosnak érezné, ha egy nő fogná a gyeplőt és ő csak hátul kulloghatna, de ettől még - vagy talán pont emiatt - én szívesen elvinném. Szeretek száguldani és asszem jobb, ha mi nem beszélgetünk sokat így kipengésedve. - Nem mellesleg mi az, hogy is? Akarja a halál elmondani neki, hogy mit álmodtam. Roxanen kívül - és aztán persze a fél őrző vezérkaron felül - senkinek semmi köze ehhez. Bár, ha Lester tudja rólam, akkor komolyan szét kell rúgjak pár segget, azt hiszem. Mindenesetre a diszkrét helyre elmehetünk. Vajon a lemetszett péniszét akarja odaadni? Nem lenne rossz, pont a múltkor dobtam ki az egyik formaldehides hímtagpreparátumot. Kontármunka volt, elrothadt. Volt ám szaga! Ordítottam is miatta egy kört, mert nem bírom a töketlenkedést.
Halványan dereng az a félig kanadai elefánt, ami nem átall ruhában uralkodni a képernyő. Idétlen mesének találom, de a tekintélyes testalkatomra való utalásként értelmezve le tudom csillapítani a farkasomat, aki még egy elefántnak is szívesen nekimenne, főleg mióta rosszat álmodott. - Kértem én, hogy kérjed, Fürtös Fúria? - vágok vissza egy újabb vigyorral. Lehetne ő bármely mitológia gonosz tündére vagy bosszús kedvű istennője, abszolút illene hozzá. Kiváltja magát, hogy ő ugyan nem volt kíváncsi semmi ilyesmire, de azért szórakoztatja a helyzet. Amíg nem az én káromra, addig engem is mulattat. - Annak neki is kezdtél, de idejekorán félbehagytad. Gombolkozom, tehát vagyok, azaz coitus ergo sum, ahogy a német mondja, ugye... Csupán utalásokat ejtek el, sokkal érdekesebb rejtvényként feladni a választ, mint ezüst tálcán az orra elé tolni. Ott a pincében én megajándékoztam egy nem mindennapi látvánnyal, torz fejjel és örvendező testtel. Ő meg előadta az életerőt elszívó energiavámpírt és csökevényes állapotban hagyott engem magamra. A farkasom még mindig nyugtalan, de nem érez teljesen egyértelmű támad szándékot, ezért csak járkál. Azt viszont egyre közelebb teszi, az energiáim sűrűsödnek a mongoloid hölgyemény körül. - Megmelengetné a szívedet, ha azt mondanám, hogy csupán a te két szép szemedért érkeztem? Noha tényleg káprázatosak, igaztalanság volna ezt állítani, azt pedig én nem kedvelem. Pedzegetem a témát, hogy az irigység beszél-e belőle, bár kötve hiszem. A stílusa kellően ellensúlyozza a teste formás kontúrját, nem hinném, hogy túl sokan váltanának belépőt nála egy menetre. Ha mégis, mind kiszórná az udvarlókat, mint Zsugás Jimmy az alsó-felső kombót. - Szóval már az altamirai barlangrajzoknál járunk. Elárulom, rossz irányba egyszerűsítesz, úgyhogy inkább gyere ki a rusztikus pulpitus mögül! A farkaslétemmel egyidejű az alkoholfogyasztás mellőzése, de előtte is csak egyetlen vad éjszakán vettem úszóleckéket a vércukorszintet megemelő löttytengerben, úgyhogy ez bizony tévút. Nem igazán keltem egy alkoholista benyomását, bár az talán még hihetetlenebb, hogy leutaztam ide egy üdítőért... - Egy Yetta nevű pincérnő a Pit sörcsapja mögött majd letörli a kétkedések felhőit az égről, ahogy a pultot, miután kitöltötte nekem a gyümölcsteát... Nem az ágyamba csábítom, bár elsőre még az volt a cél. Szeretek új embereket, farkasokat vagy akár ilyen tetovált lányokat megismerni és új füleket megörvendeztetni a mosolyt fakasztó vagy épp haragra gerjesztő szövegelésemmel. Ez már nem lehet meglepő, hisz legutóbb is csak azért húztam bőrt a fogamra, mert Gina húst ígért cserébe. - Akkor biza hűséges társra leltél, lovagina! Végigmérem a kétkerekűt és ugyan nem mondanám meg róla, hogyan készült, de az biztos, hogy ha ennek a komor boszorkának valami igazán fontos az életben, akkor ez a jármű az. Gyönyörű állapotban van, látni, hogy hét lakat alatt őrzi és úgy ül rajta a formás kis seggével, hogy nem nyűvi el. - Arra csupán a börtönéveim alatt szorultam rá, hogy egyedül szexeljek. A nevetésére először csak furán lesek, aztán elvigyorodom. Ló a lovon, no, hát ez sem egy hétköznapi jelenség! Amikor a hátsó utas szerepét ajánlja fel nekem, akkor már nekem is kacagnom kell egy égzengetőset. A farkasom most nyugodott meg, mert már inkább egy komédia előadásán érzi magát, mint ketrecbe zárva egy ellenféllel. - Köszönetet mondok a felajánlásért, de nekem inkább a volán mögött van a helyem. Már amikor biztos kézzel tudom irányítani a jószágot. Vigyorogva intek a csonkolt kezemmel, illetve a kötés felettébb nagy bunkójával, ami egy ideig lehetetlenné teszi a kormánykezelést. Ha legutóbb ajánlotta volna fel, hogy ráfeszüljek a testére hátulról, miközben száguldunk - nos azt is inkább átvitt értelemben valósítottam volna meg. A járást ismerem, ezért inkább intek, hogy vegyük nyakunkba a lábunkat és keressük fel a kikötőnek azt a helyét, ahol nagy ritkán terjeng emberszag, akkor is inkább droggal vegyülten, szóval ha nem vigyázunk, legfeljebb beleilleszkedhetünk egy pszichedelikus látomásba. - Nálam sokkalta többet tudhatsz arról, hogy ki indult a tollasbálba és ki látta a fegyverkezés szükségességét. Ha tippmixelnem kellene, te is az én sorsomra jutottál volna, ha álmodsz, bár a pokrócból kaktuszt csinálni inkább csak szintlépés, mint pálfordulás. Én is csupán négyzetre emeltem a rizikófaktort. Sokkal érdekesebb lehet egy olyan farkas, aki előtte maga volt a világbéke, most meg ágyúgolyónak képzeli magát. Mint például az a felfuvalkodott Egon. A sirályok köröznek, mintha ők is hallották volna, hogy egy darab hús leszakítására készülök. Mintha le akarnának csapni egy esszenciára, méltatlan módon egyszerű táplálkozási célra felhasználva azt. Hogyisne, Anguta nem azt kérte, hogy vessem magam a vízimadarak elé eleségül! Szépen el is híznának ekkora falattól...
Find it hard to say the words But some shit don't need an explanation, baby
/ március 19. este / Meglehet, a zavaros nem a legjobb szó arra, milyen időket élünk, mióta csak ismételten Alaszka területére tettük a lábunkat, ugyanakkor vannak dolgok, amikhez még eme körülmények között is veszettül tudtam ragaszkodni. Így esett, hogy tizenkilencedikén este az idei évben nem flancos, rendelt kajával vártam haza és nem is az egyik kedvelt éttermünk felé hajtottam vele az anyósülésen, hanem kifelé a városból, a kikötők azon területe felé, ahol kisebb-nagyobb raktárakban tárolják az Államok felől érkező mindenféle árut. Nem volt egyszerű elfogadható méretű raktárhelyiséget találnom az akcióhoz, itt minden olyan hatalmas ugyanis (pedig nem is Texas...), vagy mezei konténerből kialakított rakodóterület. De Hannah közbenjárásával végül csak meg lett az igazi. - Hogy most az én Igazimmal ide érkezzek meg, lelassítva a kiválasztott raktárépület előtt. - Nem fogom bekötni a szemed, mert már szerintem úgyis sejted, mi jön, de... - Miközben bujkáló mosollyal szólaltam meg, már ki is oldottam a biztonsági övet, hogy hátra hajolva a hátsó üléseken pihenő táskámért előre vegyem azt, előhúzva belőle egy üveg vörösbort. Felé sem kell fordítanom a címkét, hogy tudja, miféle, az évjáratot pedig ráér később is csekkolni - 2016-os. - ... azért remélem, még mindig ez a kedvenc borod. - Szélesedik meg képemen a mosoly, ahogy tekintetemmel őt fürkészem. Nem volt könnyű kirángatni mostanában a mókuskerékből, mibe ő hajszolta saját magát rendre... S bár tisztában voltam vele, hogy a vállaira nehezedő felelősségtől, a ki nem mondott történtek súlyától és következményeitől nem szabadíthatom meg, mégis szerettem volna, ha csak egyetlen estére is ő maga lehetne. Nem a Fakírok feje, nem a kiválasztott utód, csak... Darren. A pasas, akit tíz évvel ezelőtt összeszedtem az út szélén. Aki részegen üvöltve vert fel a lakásomban éjnek évadján. Aki kitartott mellettem, akkor is, mikor nem éreztem rá méltónak magam, s aki nem adta fel akkor sem, mikor ő nem viselkedett akképpen, hogy akár csak látni akarjam. A férfi, akinek harapását, akárcsak nevét, büszkén viseltem napról napra. - Mit mondasz? Bemenjünk? - Billentem oldalt kissé fejemet kérdőn, s ha rábólintott, kezébe nyomtam a bort egy futó csók keretében, mielőtt kinyitva saját oldalamon a kocsi ajtaját kiszálltam. Sötétzöld szövetkabátom zsebéből előhalásztam a raktár kulcsát, miután a járművet lezártam, s némileg torkomban dobogó szívvel, mint egy hülye elsőbálozó, léptem az ajtóhoz vele együtt, hogy kinyissam azt. Még a PIT-től erre kanyarodtam alig egy órája, s mindent legalább háromszor leellenőriztem, így hiba nem lehet a dologban, mégis valamiféle gyerekes izgatottság lett rajtam úrrá és nem, nem abból, ami karácsony reggelén kapja el az embert. Sokkal inkább volt ez az érzés a bombát hatástalanítani megkísérlő amatőrök sajátja... Mert mi van, ha totálisan nem úgy sül el, ahogy szeretném? Ha még inkább csak lökök rajta és nem a jó irányba? - Nekem senki ne jöjjön azzal, hogy kár aggódnom, láttunk már mind a kettőre példát röpke tíz éves történetünk alatt! Szóval engedtessék meg az a finom kis pánik nekem, mi átjár, ahogy beljebb lépve párom arcát, energiáit fürkészem, reakciója minden rezdülését lesve.
A beltér tíz év távlatából is ismerős lehet számára. Nyilván teljes mértékben reprodukálni nem tudtam az ő általa megálmodott első randit, melynek oly keserédes vége szakad annak idején, de igyekeztem elkapni hangulatában ugyan azt a közeget. A kék legalább háromféle árnyalatában, s mellette ezüstös csillogással játszó lufik a sarokban, illetve a vele kontrasztban remekül meglevő, melegsárga fényű égősorok mellett, mi keresztül-kasul hálózta be a plafont, mint megannyi csillag, a kétszemélyes asztal helyett egy vastagabb puha szőnyeg borította a padlót, rajta rengeteg színes párna biztosított kényelmet egy alacsonyabb asztallal középütt. A kaja ezúttal sem nagy eresztés, a hidegtálas megoldás bármikor nyerő tipp, ha az ember nem tud készenlétben állni, csak egy órácskával előtte - bár őszinte leszek, az az egy dolog, amire az istennek se tudtam pontosan visszaemlékezni, annyira lekötött a beszélgetésünk és a személye annak idején...
A Vörös Hold, a meghallgatás és az Alexszel való találkozás után úgy tűnt, állandósult a haragom. Próbáltam az így felgyűlt fölös energiákat a tőlem teli legjobb módon levezetni, és ha már minden jel szerint egy időre Anchorage-ben ragadtunk - igen, ezúttal nem csak Yetta, hanem én is így éltem meg ezt -, akkor nyitottam egy asztalos műhelyt. Amúgy is tartoztam a fairbanksieknek egy székkel, az első munkám akár ez is lehetett. Mivel kicsire ritkán adtam, így elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szék hamar inkább egy trón kinézetét kezdte felvenni, de cseppet sem érdekelt. A műhelyben reggeltől estig norvég metál üvöltött, hiába nem vágott igazán a stílusomba. Egyelőre nem foglalkoztam más megrendelésekkel, a saját adósságomat akartam törleszteni, minden haragomat egy-egy vésetnek adni, és kitalálni, hogy mégis mi legyen a következő lépés. Pontosabban... a "hogyan" volt inkább a kérdés, mert a "mi" lassan körvonalazódott bennem. Kissé eltompultam, az utóbbi években nem sok szükségem volt a megszokott lavírozási képességemre, amivel simulékonyan alakítottam a magam szájíze szerint a dolgokat. Emellett fűtött az indulat, pontosabban: energiáim a megszokottnál is zordabban, fagyosabban öleltek körül. Le kellett higgadnom, ám addig esélyem se volt, míg az északi fenevad is naphosszat acsarkodott helyzetértékelés címszó alatt. Arról nem is beszélve, hogy akaratlanul többlet fejfájást okoztam Yettának. Valentin-napon is összekaptunk azon, hogy elárulta Solomonnak: engem is érintett a Vörös Hold, így mehettem vallomástételre. Már csak azért is, mert onnantól, hogy a hír kiszökött a négy fal közül, nem tehettem meg a hajdani falkámmal, hogy nyíltan elutasítom az informálásukat. Már azt illetően, amiről beszélhettem. Úgyhogy a szerelemre marketingelt napon, bő egy hónappal a hetedik házassági évfordulónk előtt összevesztünk. És újfent elcsodálkoztam azon, hogy nem hagyott ott a francba másnap. Vagy épp azonnal. Egyetlen pillanatig se tudtam volna hibáztatni érte.
Ehelyett itt ültünk az autóban a házassági évfordulónkon és hagytam, hogy vigyen, amerre tetszik. Komolyan, ha elvitt volna Alaszkából, akkor se állítom meg. De a műhelyből hazaérve csak kiadta az ukázt, hogy mosdás-öltözés, megyünk. Én pedig megadóan feltéve a kezem örömmel engedelmeskedtem - és magammal húztam a zuhany alá, ezzel némileg megnyújtva az indulásig hátralévő időt. Trauma-menedzsment. Ezt csináltuk az elmúlt években leginkább, ő is tudta, én is tudtam, ahogy azt is, hogy ezt rajtunk kívül senki se tudná igazán megérteni. Az a sajátos, szórakozott és felhőtlen ragyogás, ami a sajátunk volt, megkopott, mert túl sokat láttunk-tapasztaltunk ahhoz, hogy ez érintetlen maradjon. Mindketten magunkon viseltük a változások nyomait szó szerint és átvitt értelemben is. Éppen ezért volt olyan könnyű engedni neki, hagyni, hogy tűzön-vízen át megőrizzen valamit, ami életünk végégig a legboldogabb perceinket fogja felidézni. Teljesen mindegy, mi fog még történni, nem létezik, hogy valaha megbánjam ezt a napot. Vagy épp azt, amelyiken felszedett az út mellől. A gondolat, együtt azzal, hogy leparkoltunk az egyik kikötői raktár előtt, széles vigyort csalt az arcomra. - Igen, bent vár az orvosi stáb, te leütsz és szépen kiveszitek a vesémet - bólogattam nagy komolyan. - Még jó, hogy a hátamat nem varrattam szét, zabos lennék, ha ilyesmi miatt újra kéne csináltatnom a... pf, nem tudom kiscicakollekciómat. Soha az életben nem tetováltattam volna magamra kiscicákat. Maximum nyulakat. - Mindig is ez marad - hajoltam oda hozzá a futó csókomért és átvettem tőle az üveget, majd hozzá hasonlóan kiszálltam a kocsiból, ezzel megadva a bemeneteli kérdésre is a választ.
A raktárba lépve kellemes, nosztalgikus mosolyra húztam a számat, ahogy végig néztem a múltat idéző dekoráción. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna. És akkor sem volt egyszerű a helyzet, csak sokkal földhöz ragadtabb szinten voltak bajok. A legvadabb rémálunkban sem fordult volna meg, hogy évekkel később Elsőkkel bajlódunk, majd Alignakkal hadakozunk, ugyan! - Örülök, hogy nem asztal-szék kombó mellett döntöttél - néztem rá hamiskás mosoly árnyékával a szám sarkában, majd kézen ragadtam és már húztam is magammal. A szőnyeg előtt persze megálltam és a bakancsommal bajlódtam, mert mégiscsak kényelmesebb zokniban. Gyanítottam, neki könnyebben, gyorsabban ment a lábbelitől való megszabadulás, ha ugyan hasonlóképp tett, mint én. Nem baj, legfeljebb kuncogtam azon, hogy ő már rég kényelembe helyezte magát, én meg épp a másik fűzőt csomóztam ki. Amikor végre végeztem, mellé telepedtem, olyan közel, amennyire lehetséges volt, és a háta mögött támasztottam meg a kezem. - Üdv hetedszerre is, Mrs Northlake - vigyorogtam rá és megcsókoltam, hosszabban és ráérősebben, mint ahogy azt a kocsiban tettük.
A kegyetlen igazság az, hogy nem tudnám elhagyni. Talán, ha ő kérne rá. Nem, akkor sem! S egészen egyszerűen azért nem, mert ilyen vagyok. Mindig ilyen voltam, minden meggondolatlanságom ellenére is végtelenségig törődő a számomra fontosakkal: ez mozgatott, mikor ígértet tettem Annakpoknak, hogy nem hagyom páromat magára feladatában. Mikor bátyám után eredtem északra, vagy mikor magamra hagyott szüleinkkel gyerekként, akik ellátásra szorultak. Ez vitt előre, mikor Nestorral beharaptattam jobbára két testvéremet is, s minden egyes mai napig hetente legalább egyszer megejtett telefonhívásban feléjük. Ám minden törődésen túl van egy önző vetülete is a dolognak: őt elhagyni öncsonkítással ért volna fel. Egyenesen a lelkemből kellett volna kiragadnom egy jókora darabot hozzá... Mosolya láttán - hát de most komolyan, nézzenek rá, KI lenne képes elhagyni EZT az embert?! - tekintetembe cinkos fény költözik, ahogy leparkolunk a raktárkonténerek között, szavai nyomán önkéntelenül is nevetés buggyan elő belőlem. - Basszus, most lebuktam! De szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a kedvenc végtelenített vese-forrásom mind közül. - Még bólintottam is megerősítően, ám vele ellentétben nem tudtam sokáig tartani a komoly ábrázatot, így hát inkább kicsatoltam a biztiövet, hogy deréktól felfelé eltűnjek az ülések között némileg ezt követően, a hátsó ülésen levő táskámból hámozva ki a pinot noirt, hogy "zsákmányomat" lelkesen emelve kettőnk közé csüccsenjek vissza az ülésbe kérdésem közepette. Hagyom, hogy átvegye az üveget, s a futó csókot egyaránt.
A konténer ajtaját teljesen kitárom előtte, hagyva, hogy ő lépjen be elébb, én pedig követem, csendesen húzva be az ajtót magunk után. Nem, nem fordítom rá a kulcsot a zárban, bár az orvosos poén után megérdemelné - csak a hatás kedvéért. Ám helyette kilépve cipőimből, lelkesen vibráló energiáimmal lépek el mellette, hogy lehuppanjak a párnák közé. Hangszínem nevetős, ahogy feltekintek rá. - Meglehet, ismerem magunkat...! - Cinkos mosolyán állapodik meg pillantásom kékje, onnét szalad feljebb némileg, arcélét, vonásait pásztázva a pillanat némaságában, s végül meglelve tekintetét. - Vannak dolgok, amikre már nem igazán emlékeztem a randi kapcsán, a menüre például, de... az az érzés nagyon megvan, amivel elváltunk akkor. Az érzés, hogy tudod, valami nagyon különlegeset találtál, de bármennyire kívánod, nem lehet a tiéd. - Csibészes mosoly árnyának fodrai ülnek meg orrnyergemen, ahogy elcsípem pillantását, mintegy záróakkordjaként szemlélődésemnek. - Lehet, ezt is felelevenítjük, ha bedobsz még pár a kintihez hasonló csodás poént...! - "Fenyegettem" játékos évődéssel, de ugyanakkor kinyújtottam felé kezemet, invitálóan. Ahogy leül mellém, vállunk összesimul, oldalt fordítva fejemet felé, orrhegyünk szinte éppen összeér. Mosoly ül meg vonásaimon mindezeket realizálva önkéntelenül is. - Sose fogod megunni, ugye? - Súgom felé, mintegy bele a csókjába. Nem vártam rá választ, mert egyszerűen nem akartam, hogy ráunjon. Szívverésem is minden egyes alkalommal képes volt hevesebben verni - igaz, már nem az idegtől - ahogy kiejtette a megnevezést.
Mentem utána, vele, kezemben a borral, leeresztett pajzzsal, hagyva, hogy az északi fenevad a párja körül sündörögjön. Az elmúlt hetek ideglelése után megérdemeltük, hogy a raktáron kívül hagyjunk mindent, ami a közös buborékon kívül létezett. Ahogy közbenéztem, biztosra vettem, hogy sikerülni fog. Leült, én pár másodpercig még állva maradtam, hogy rajta legeltessem a szemem. Gyönyörű volt, de az én szememben mindig az, akár reggeli kótyagosság, akár kimerítő vadászat, akár a nap egy teljesen közönséges percében lássam. Az örök nyár volt a bennem dúló, el nem múló télben, főleg, amikor így ragyogott. Letelepedtem mellé és hagytam, hogy a csontjaimig áthasson az érzés, ez a melegség. A fenevad csillapodott, energiáim túlfeszítettsége lazult. Mintha újra kaptam volna rendesen levegőt. - Elég sokat toporogtunk egymás körül - ingattam a fejem somolyogva - Le akartalak nyűgözni. Olyan dolgokat adni, amik kicsit feszegetik a határaidat, de pont annyira, hogy akarj még belőlük. Belőlem. Felnevettem a nem-kaphatod-meg érzés fenyegetésére, mert hát mindketten jól tudtuk, hogy nincs az a hatalom, ami az életben minket szétszedne. Ugyanolyan bizonyosság volt ez bennem, mint annak idején, az, hogy visszafog jönni hozzám, hiába üldöztem olyan átkozottul messzire az árulásommal. Mert hozzám tartozott addigra, ahogy én hozzá. Megszabadultam a cipőmtől és leültem mellé. A vállunk összeér, orra hegye majdnem az enyémet éri, az egész ártatlan, mintha most találkoznánk először. De a megszólítás ennél jóval több időt ölel fel. A kérdésére zsivány fény csillan a szememben, mert pontosan emlékszem rá, mennyire kikészítettem annak idején minden ilyen irányú utalással. Direkt volt mind, imádtam ezzel szívni a vérét, és önkénytelenül is szoktatni a gondolathoz, miközben puhatolóztam, hogy mikor vegyül a frászba valami édesebb íz. Kezemet az arcára simítottam, majd egészen hátra, a tarkójára vezettem, ujjaimmal a hajába túrtam és mélyen megcsókoltam. Mintha megint esküt tennék neki, még többször hét évre. - Na jó, lássunk hozzá - intettem a hidegtál felé -, aztán téged fallak fel. A tekintetem tele volt ígéretekkel. Betarthatókkal, egyszerűekkel, amik mindkettőnknek örömöt és elégedettséget okoznak, küzdelmek nélkül, mert olyan természetes volt elveszni benne, mint levegőt venni. - Egyébként tényleg nem fogom megunni. Ha már ennyi hajkurásztalak vele, a minimum az lenne, hogy minden egyes alkalommal Mrs. Northlake-nek hívlak. De túl hosszú, és különben is... milyen lenne már ezt üvölteni a reggeli szex végén... - röhögtem el magam, ahogy elképzeltem az egész abszurd helyzetet, közben pedig vettem egy falatot és felé tartottam. Nagy lány, tudom én, hogy képes egyedül enni, én viszont továbbra is szerettem a tenyeremen hordozni, ha már annyi szarságot kénytelen elviselni miattam. - Fenébe! Tudod mit felejtettünk el? Meghívni Silast! A számba haraptam, hogy valamelyest elfojtsam a vigyoromat. Ami régebben nullára kétszázra vitte a vérnyomásomat, az mostanra könnyed viccé vált, főleg így utólag belegondolva, hogy mekkora drámákat voltam képes csapni miatta. Egyetlen név, ami bombaként funkcionált közöttünk. Hát azóta elég sok minden lefolyt a Chenán, és más nevek váltak szitokszóvá. Ennyiből nem bántam volna, ha Silas marad az örök mumusunk.
Amikor mellém telepszik, energiáim szép lassan csorogva az övéi közé keverednek, beborítva bennünket, különös elegyet alkotva, ahogy farkasom párjához simul szeretetteljes odaadással. Egyedüli és megismételhetetlen az érzés, sehol nem létezik máshol a világon, s azok is találgathatják mibenlétét csupán, kik maguk is meglelték párjukat, hisz minden kapcsolat más. Minden út más. Szavai nyomán széles mosoly terül el arcomon, ahogy vonásait fürkészem. Halk kacajt követően válaszolok: - Nos... Mr. Northlake... örömmel jelentem, hogy az ádáz terve működött! De azért valld csak be, azzal te sem számoltál, hogy eeennyire a nyakadon maradok végül. - Rázkódott meg némileg vállam, ahogy közelebb hajolva nyakába nyomtam egy puszit, mintha mi sem lenne természetesebb. Mert így is volt, ösztön diktálta gesztus volt eme apró gesztus is, akárcsak a védelmezés vagy épp a támadó magatartás fajtánk részéről. Energiáim egyszerűen képtelenek voltak "nem pezsegni" közvetlen közelében, főleg, mikor ennyire kiegyensúlyozottnak tűnt ő maga is. Értünk, miattunk - mindegy az ok. Orrunk szinte összeér, pillantását állom, még úgy is, hogy önkéntelenül mosoly ül meg ajkaim szegletében ennek nyomán az elenyésző közelségben. A megnevezés, mivel illet, már nem riaszt, másképp állít szívemnek ütemén mindaz, amit magában hordoz. Belenőttem? Talán ez a jó kifejezés rá, azt hiszem... - Háh! Akkor remélem farkaséhes vagy ma este... - Dobtam vissza a labdát játékosan, mintegy előirányozva itt az este bizonyos ponton túli menetét - nem mintha bármit is bizonyítania kellett volna, pusztán némi olaj volt az évődés az általunk amúgy is rendre őrzött tűzre. - Oh, god, kérlek ne...! - Nevettem fel a mindenkori megszólítás ígéretére, főleg, mert már önkéntelenül megjelent egy kép a fejemben ennek kapcsán, mielőtt a szexet felhozta. Ezzel meg csak még súlyosabbá vált, ami azt illeti, mivel: - Mintha valami nyolcszáz éves néni lennék, banyek. Hogy ízlett a teája, Mrs. Northlake? Kell még valami a boltból, Mrs. Northlake?... Borzalmas. - Rázkódik meg vállam, hiába igyekszem némi komolyságot (LOL) magamra erőltetni, ahogy felém nyújtja a falatot. - Szeretnéd, ha mindenki másnak is Mrs. Northlake lennék amúgy? A Darlene-ezésről úgysem fogom már őket leszoktatni, de ez még talán menni fog. - Az sem volt véletlen, miért pont ezt az övéhez igen hasonlatos álnevet választottam annak idején magamnak, bár adott pillanatban túlságosan forrófejű és sértett voltam hozzá, hogy ily módon végig gondoljam - kiböktem az első nevet, ami eszembe jutott - csak később realizáltam, mennyire gyerekes "bosszú" is volt részemről a dolog. Beleharaptam a felém tartott kajába, elégedett hümmentéssel nyugtázva, hogy Hannah ma sem hagyott cserben, ami a tippet illeti a beszerzés helyét illetően. És szemtelenül hajoltam volna a következő falatért is, mielőtt úgy dönt, beburkolja egyben a maradékot, de megtorpantam a mozdulatban és egy fél pillanatig rettentő csúnyán igyekeztem rá nézni önkéntelenül is. Ezt most komolyan képes volt bedobni?! Értem én, hogy legszebb öröm a káröröm, de... fel kell nevessek végül. - Olyan vagy! - Ingatom meg fejemet némileg. - Most jön az, hogy felsorolod minden exemet, akit felülmúlsz pusztán azért, mert létezel, hozzácsapva a múltkori esetet is a Jaxxben? - Cukkoltam csupán, s mindeközben elhajolva előtte igyekeztem elérni a megrakott tálcát. Egy kisebb szendvicsféleséget "levadászva" dőltem vissza előbbi pozíciómba, nevetősen realizálva két falat között, hogy: - Azért... legyünk őszinték, mégiscsak én vagyok a nagyobb király ebben. - Szusszantam, széles vigyorral tekintve oldalt rá. - Elvégre a fairbanksi falka egykori ribije most már csak az enyém! - Kacc.
Kezdőlap
//
