Az elkerített területeken a központban nevelt állatok figyelhetőek meg. Biztosan okoznak mindenkinek egy-két önfeledt órát az elevenségükkel vagy épp a lustán heverészésükkel.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 03, 2017 11:57 am-kor.
Reggel indultunk el, talán már így is sokat vártunk az indulással. Ahogy megbeszéltük, a reggeli órákban elhajtottam Kate-ék házához és felvettem a kollégát. Lehet célszerűbb lett volna a művelethez női társam autóját használni ahelyett, hogy béreltem egyet az egyik ezzel foglalkozó cégtől. Ám úgy voltam vele, ha már Amanda olyan sok órát töltött azzal, hogy beleverje a fejembe a vezetés rejtelmeit, akkor bizony ideje kamatoztatni a képességeimet. Tehát kolléga felvéve, GPS beállítva, indulhatott a kirándulás... már ha az lenne. Akkor még valahol jobb is lenne a szájíze ennek a dolognak. Nem, félreértés ne essék, nem Kate jelenlétével volt a bajom, annál nívósabb a dolog. Már lassan egy hónapja történt az a bizonyos baleset. Mikor Paloma még aznap felhívott és behívott a bíróságra, még csak hallomásból értesültem a történtekről. Távoli szerencsétlenségnek tűnt. Egészen addig, míg megtudtam, hogy ő is érintett benne. A szülei utaztak azon a gépen és bár a szó szoros értelmében nem omlott össze a történtektől, meglátszott rajta a nyomás. S mint mondtam, ez már egy hónapja történt, a további, eredmény nélküli kutatások pedig cseppet sem javítottak a helyzeten. Közben pedig én is informálódtam. Mint kiderült, egy őrző is eltűnt aznap, az azonosított, illetve megtalált emberek száma pedig nőtt. Kivéve persze az a három, aki a legfontosabb lenne. S látva a párom állapotát úgy döntöttem, megpróbálom valahogy elősegíteni a folyamatot. Szóval még a múlthéten szépen bementem Willhez és kértem az átmeneti áthelyezésemet, hogy segítsem a kutatást. Rábólintott, de az indítékomat hallva nyomatékosan megkért rá, hogy maradjak józan az ügy kapcsán. Hogy ha menni akarok, akkor mindvégig az eszemmel gondolkozzak. Jogos kérés volt tőle, nem is tagadtam meg a beleegyezést. Szóval miután mindent elrendeztem és Palomát is értesítettem a szándékomról, az indulást pedig ma reggelre tűztem ki. Tegnap kaptam az értesítést, hogy Kate is velem fog jönni. Ennek igazából örültem, elvégre tapasztalt őrző volt és ha tud segíteni, akkor miért ne jöhetne? Így hát kis kettősünk útnak is indult, hamarosan pedig magunk mögött tudtuk az ébredező várost. Csak a legszükségesebbeket hoztam magammal az útra, na meg persze némi élelmet, nehogy két csontváz érkezzen csak meg. De semmi feleslegeset, elvégre munkába megyek, melyet jó lenne minél hamarabb letudni. Mindenesetre kicsit döcögősen indult a dolog a részemről, elvégre még sosem vezettem a város vagy annak területén kívüli vidékeken. Ám tekintettel arra, hogy több mint hat órás út állt előttünk, idővel belejöttem és legalább az út fele gond nélkül zajlott le. Főleg a gondolataimba merültem az út során, vagy Kate-el beszélgettem, de még így is lassan akart eltelni az idő. Persze egyszer mindennek vége és hoppá, az erdők lombjai közül hirtelen egy jókor épület tűnt fel a távolban... aztán mégegy... és mégegy... s hamarosan megláttam a "Welcome at Anchorage" táblát. Fellélegeztem, mert már kezdtem elgémberedni a sok egy helyben üléstől. Továbbra is követtem a GPS útmutatását, hogy eljussunk a találkozási ponthoz. A protektorátus intézett nekünk szállást meg mindent, amire szükségünk lehet, de talán nem ártana felvenni a kapcsolatot Dr. Meyerhoffal, ki szintén részt vesz a kutatásban. S hol máshol lehetne ezt, mint őrző érdekelt területen... már meg se lepődök, hogy ennek is köze van a vadállományhoz. Így jutottunk el a Vadvédelmi Központhoz, ahol le is állítottam a sokat szolgált autót. Kiszállva gyorsan átmozgattam elgémberedett tagjaimat, mielőtt tovább sétáltunk. Rendes körülmények között megálltam volna nézelődni, de most célirányosan mentünk tovább... egészen, míg ki nem szúrtam valakit egyedül ácsorogni a medvekerítés mellett. Fejemmel előre bökve jeleztem Kate-nek, miután felismertem a dokit a fényképről, melyet mutattak róla... s kövezzetek meg, de valamiért nekem Dr. Watson jutott eszembe róla. - Dr. Franz Meyerhof? - kérdeztem tőle, miután hallótávolságba értünk, majd a megerősítés után kezet nyújtottam, persze Kate-nek elsőbbséget adva a bemutatkozásnál. - Adam Revenor, részemről a szerencse.
Igazság szerint, egyáltalán nem szerepelt a terveim között az, hogy én utazzak bárhová is. Azóta nem tettem ki a lábamat ugyanis a városból, hogy odaköltöztem, hiába utaztam be keresztül-kasul az egész világot korábban. Azért most sem új helyre készültem költözni, de határozatlan időre úgy tűnt, hogy kénytelen vagyok hátrahagyni a megszokott mindennapjaimat. Szerencsére az óráimon tudtak helyettesíteni, amelyiket meg nem tartotta meg senki, ott kiadtam a tananyagot előre. Hála istennek ismertek már annyira a hallgatóim, hogy rendesen megtanulják a könyvekből is, mert tudták, hogy úgyis keményen számon fogom kérni rajtuk. Azt azonban még félúton sem sikerült megértenem, hogy mégis miért nem jöhettünk az én kocsimmal. Nem volt bajom Adammel, úgy különösebben nem is ismertem őt, ezért is egyeztem bele abba, hogy elkísérjem. Willnek amúgy sem szívesen mondtam volna nemet, pedig nem tartottam én tőle egyáltalán, ha úgy vesszük. Inkább mondjuk úgy, hogy azon túl, hogy ő a Protektorom, valahol tiszteltem is, ezért hallgattam a parancsaira. Én mondjuk jobb szerettem úgy felfogni, hogy kérés, de attól még a lényeg nem változott, eleget tettem a kérésének. A kezdeti szerencsétlenkedés során szinte kedvem lett volna beszólni valamit, de olyannyira nagy önuralomról tettem tanúbizonyságot, hogy visszafogtam magam, és inkább belemerültem abba a naplóba, amit még Nicholastól kaptam karácsonyra. Sajnos túl kevés időm akadt, így most kihasználtam a szabad perceimet. Amúgy is, talán jobb, ha nem figyelek oda mindenre, és akkor nem lesz a kísértés hatalmas arra, hogy beszóljak valamit. Néha a tájat figyeltem, de többnyire tényleg belemerültem az olvasmányba, így már csak akkor tettem el, amikor elértük Anchorage határát. Jártam már a városban, még az előtt, hogy Fairbanksben megkezdtük volna az ásatást. Akkor előbb itt akadt némi dolgom, de amint azt lerendeztem, már utaztam is fel északra, éppen ezért most nem volt teljesen ismeretlen számomra a terep. Oké, hogy mindig gyorsan feltalálom magam az idegen helyeken, de ez az alkalom más volt, éreztem a zsigereimben. Valami nem stimmelt a szerencsétlenség körül, de egyelőre még nem tudtam volna megmondani, hogy mégis micsoda. Afelől azonban nem volt kétségem, hogy előbb-utóbb rá fogok jönni, hiszen imádom megfejteni a rejtélyeket, amikkel szembetalálkozom. Valahogy késztetést éreztem rá. - Itt fordulj le! – szólaltam meg még az előtt, hogy a GPS is elismételte volna ugyanezt az iránymutatást. – Remélem, hogy képes leszel objektíven gondolkodni! – sandítottam Adam felé, ugyanis tisztában voltam azzal, hogy személyesen is érinti valamennyire ez az ügy. Will árulta nekem el, de szerintem amúgy sem lett volna túl nehéz dolgom, ha ezt ki akarom deríteni. Ennyire viszont nem voltam lelkes útitárs, egyszerűen csak tettem, amit tennem kellett. Amint leállt a motor, már kapcsoltam is ki a biztonsági övet, és szálltam ki a kocsiból. Én nem kezdtem bele a tagjaim kilazításába, egyszerűen csak megmozgattam a nyakamat, és kész. Annál is inkább, mivel idő közben észrevettem a kissé távolabb álló, látszólag ránk váró férfit. Pont akkor kaptam el a másik harcos pillantását, amikor ő is felfedezte az egyszemélyes fogadóbizottságunkat, és felé bökött a fejével. Kurtán bólintottam én is, és amint elértünk közvetlenül a férfihoz, üdvözlően nyújtottam a kezemet. - Üdv! Kate Strauss vagyok! – mutatkoztam be egyből. – Szerintem tegeződjünk, úgy egyszerűbb lesz! – ajánlottam fel gondolkodás nélkül, hiszen az őrzőktől nem vártam el soha ezt a magázódós baromságot. Amúgy is annyira feszélyezni tud az ilyesmi, míg máskor irritál, ha nem kapom meg a tiszteletet, mondjuk a diákjaimtól.
Hosszú fekete combközépig érő bélelt vászonkabátban, hozzá passzoló szürke sálban, és bőrkesztyűben várakozott. Természetesen a lábán is elegáns olasz bőrcsizma díszelgett, mely gumírozott talpának és belső bélésének hála alkalmasabb volt terepre, mint azt bárki elsőre gondolta volna. Az oldalt parkoló városi terepjárójában azért még pihent, egy síkabát, és hozzá való kényelmesebb tréningruha, de egyenlőre ezt nem érezte szükségesnek. Körülbelül 20 perce érkezhetett, azonban a kezében pihenő három decis kávészerű lötty még langyos volt, így a várakozás is viszonylag jól telt. Kesztyű lekerült a jobbról, ital a balba, és persze egy kellemes mosoly, meleg mosoly amolyan üdvözlés gyanánt. - Üdvözletem! Franz Meyerhof, én is szerencsésebbnek tartom, ha tegeződünk. Javaslom sétáljunk egyet, és közben elmondom, mi világos az eseményekből. Viszonylag tárgyilagos a hangnem amit megüt, nem szeretné elbagatelizálni az események jelentőségét, így amikor elindul dél felé már a kezén van a kesztyű, és egy újabb korty kávéval öntözi torkát és csak ezt követően kezd neki az álláspontjának. - A szigetet és annak környékét átkutatták. Véleményem szerint annak, hogy ott bármit is találjunk kicsi az esélye. További érdekesség, hogy mi nem Willtől kaptunk információt arról, hogy lehetnek életben lévő túlélők. Hanem helyi kóborok pedzegettek ilyen szálakat ,és ezért is kezdtem kérdezősködni. Konkrétumok nem kerültek napvilágra, azonban egy vízügyis ismerősömet felkerestem, és a véleményét kértem az ügyben… Nem találtak meg mindent a gépből, és ez annak is lehet az oka, hogy az áramlatok másfelé vitték őket. A part irányába. A feltételezés, hogy a kóborok honnan kaphattak információt szintén oda vezet, hogy vélhetően a szárazföldön jutottak valamilyen nyomra. Kevés esélyt látok arra, hogy pont a Graham szigeten időzött valamelyikük az adott pillanatban. Szerintem, két dolgot tehetünk. Kikérjük a helyi rendőrségi adatokat, családi szálakra hivatkozva, ez viszonylag könnyen elintézhető, ezzel együtt a repülési tervet is megszerezzük, aztán leutazunk délre. A Prince of Wales szigetre, ez a legközelebbi alaszkai település a helyszínhez, Craig-ben van egy repülőtér, és elkezdünk kérdezősködni a helyi halászok körében, esetleg megnézzük akad-e pár kóbor arrafelé. Szóba jöhet még az is, hogy az Isumatartól kérek egy kis segítséget, és egy nevet, hogy pontosan kis is volt az a kóbor, aki az első szavakat elejthette Anchorage-ban az ügyről. Ti esetleg hoztatok valami új információt Fairbanksből?
Az út végül a végéhez ért, ahogyan már a város közelében jártunk. Sőt, már jött is az a bizonyos forduló, amire a kollegina felhívta a figyelmemet. Azért becsületemre váljon, a végére már elég jól belejöttem a nem városi közlekedésbe. Persze, ezen most lehet mosolyogni, hogy mit össze nem szerencsétlenkedek egy egyszerű utazástól, de hát na. Vannak dolgok, amik nem mennek feltétlenül úgy, mint a karikacsapás. Már a közelben jártunk, amikor meghallottam Kate kérdését. Na igen, a százezer dolláros kérdés. - Nem jöttem volna, ha nem lennék képes rá - feleltem. Mindannyiunknak az az érdeke, hogy így legyen. Tény, Paloma révén gyakorlatilag az apósomékat jöttem megkeresni, még ha a lányuk még nem a feleségem, de még csak a menyasszonyom se. S ezen felül pedig bajba jutottak voltak. Olyan emberek, akiknek a megsegítésére az őrzők feltették az életüket. Oké, elsősorban a farkasok végett, de a szememben a bajbajutott az bajbajutott. Kötelességünk tehát a legjobb tudásunk szerint segíteni. Na, de egy szó mint száz, megérkeztünk a célállomáshoz, hamarosan pedig ott voltunk Franznál is. Ah, hihetetlen. Már ötvenegy éves vagyok, de még most így két ilyen idős őrző mellett mégis kisgyereknek érzem magam hirtelen. Hallgatom a fejleményeket a bemutatkozást követően. Hááát, mit ne mondjak, a doki nem töltöttek tétlenül az idejét. Emellett vannak választási lehetőségeink és szerintem egy ilyen esetben az a legjobb, ha valahol el tudunk indulni, nemde? - Félek én semmi újjal nem tudok szolgálni Fairbanks-ből - rázom meg a fejem. - Csupán annyit tudok, amit a hírekből hallottam, meg ami egyáltalán eljutott hozzánk, de semmi olyan, amiről te már nem értesülhettél - közben fontolóra veszem a Franz által kínált lehetőségeket. - Vállalom azt, hogy megszerzem a szükséges adatokat a rendőrségtől és a légiszolgálattól. Talán kicsit akadékoskodni fognak, de megoldom - hiába, a magánnyomozói háttérnek is megvan a maga szépsége, ha információszerzésről van szól. Most viszont újat nem tettem hozzá. Mivel komoly ügyről volt szó inkább a meglevő információk átgondolásával foglalkoztam, okoskodni pedig véletlenül se álltam neki. Azt akartam, hogy eredményes munkát végezzünk Anchorage-ben, ehhez pedig csakis az építő jellegű ötleteket voltam hajlandó bedobni. A találgatást elég a koponyámban lefuttatni ezekhez. - Magáról a partszakaszról mit tudunk? Mennyire lehet nehéz terep három lehetséges túlélőnek, akiket partra vetett a víz? A fejemhez vághatják, hogy addig el is kellett érniük valahogy, de akkor ennyi erővel már most befejezhetnénk a keresést azzal a megállapítással, hogy már halottak is és valahol tengerfenék mélyén vannak. Ameddig csak kis lehetősége is van az életben maradásuknak, egyelőre nem akartam foglalkozni azzal a lehetőséggel, hogy halottak. Benne van a pakliban, de nem halottakért jöttünk, hanem az élőkért.
Amikor elintéztem magamnak, hogy a mentori szerepkört elvegyék tőlem a felettesek, még nem gondoltam volna, hogy mily fordulatokat fog venni az életem. Azt viszont tudtam, hogy nagyon fog hiányozni az egész. Az őrzőség lételemem, ezzel fekszek és kelek napról-napra, ha úgy tetszik és minden kegyetlen oldala ellenére szeretem csinálni. Ezzel tudom, nem vagyok egyedül, mégis kevesen vannak, akik valóban ennyire elkötelezetten, hivatásként tekintenek eme életformára. Én ilyen vagyok és éppen ezért igyekeztem minden egyes apró-cseprő lehetőséget megragadni Rhea születését követően, idestova másfél éve, arra, hogy mágiámat szinten tartsam, gyakoroljak és tovább is adjam a tudást a fiataloknak, akik nem voltak restek Anchorage-ig utazni egy-egy leckéért. Igaz, egyedül Naomi volt, aki élt is a lehetőséggel, de kicsire nem adunk! A Rocky látogatását követő időszakban James lelépett, s maga sem tudta megmondani, mikor tér vissza a városba ismét. Jöhettem volna vele, hogy én megmondtam előre, így lesz ez előbb-utóbb, de... helyette próbáltam elengedni. Megint. Hogy mennyire ment, nem tartozik másra. Ellenben a felszabaduló időmben igyekeztem a melóba és egyúttal az őrzői életbe való visszatérésre felkészíteni mind magamat, mind pedig a környezetemet. Ennek egyik lépcsőfokaként személyes fejlődésemet tűztem ki, s bár az öntréningbe beleszólt az Élet és Savannah távozása a szellemi síkra, miután kellően magabiztosnak és felkészültnek éreztem magamat hozzá, megejtettem egy telefonhívást a tetoválómester által mondott személynek, ki különben nem volt más, mint krónikásunk. Ily minőségében még nem volt szerencsém hozzá, ami azt illeti, s korábban sem sűrűn dolgoztunk együtt, ekképp kapcsolatépítésnek sem utolsó eme találkozó. Most épp oda tartok, leparkolva a kocsival és lezárva azt, kényelmes famer-pulcsi párost viselve, lófarokba kötött ébenfekete tincsekkel haladva keresztül a vadközpont területén, a megbeszélt - kellően civilmentes - találkozási pont felé sietve. Előbb indultam ugyan, de így is csisszre, ha oda érek. Jellemző... Azért mondjuk rettentő hálás vagyok, hogy vállalta, ő jön át a szomszédos városba. Közeledtem ki is szúrom várakozó alakját, kósza simítás, fülem mögé rejtett tincs, s már ott vagyok mellette. - Szép napot! Régóta vár? Elnézést, ha kicsit megcsúsztam, nehezen szabadul el az ember egy anyás másfél éves mellől... - Szussz, kezemet is nyújtom felé: - Roxan Cruz, örvendek.
Túl sok mindent látott már és élt át ahhoz, hogy meglepje a nő hívása, mindazonáltal furcsállta, hogy hirtelen a továbbtanulás mellett döntött, viszont egyáltalán nem volt kedve egy édesanyát elválasztani a gyerekétől túlságosan hosszú időre, így felajánlotta, hogy inkább ő száguld le Anchoragebe. Amúgy is jót fog tenni egy kis repülés, meg a nagyjából egy óra nyugalom, ami a fedélzeten várni fogja. Sajnálatos módon államtitkári minőségében nem kell jelenleg a kikötővárosba utaznia, így marad a repülőút saját zsebből történő kifizetése… ami Tim esetében természetesen az elsikkasztott dollár tízezrek magáncélra történő felhasználását jelenti. Amúgy is csak négyszáz dollár oda-vissza, az semmiség ahhoz képest, amennyivel az őrzők mindennapi szükségleteihez hozzá szokott járulni. Természetesen ténylegesen fizethetné saját zsebből is, de végül is őrzőügyben megy, így egyáltalán nem tartotta aggályosnak a dolgot. Csomagja csupán egy aktatáska volt, de még felvihette a fedélzetre és nem kellett a poggyászok közé letenni, így leszállás után elég hamar kikeveredett a reptérről, aztán fogott egy taxit, amivel már robogott is a vadvédelmi központ felé. Nem először járt már ott. Tizenkét éves Fairbanks-i tartózkodása alatt nagyjából egy tucatszor, így nem akadt problémája a Cruzzal megbeszélt hely megtalálásával sem. Mivel Fairbanks háromszázhatvan mérföldnyire van, és a repülő is késhet, így direkt korábbi járatot választott, amivel két órával a megbeszélt idő előtt érkezett. A fennmaradó időt ücsörgéssel, sétálással és az aktatáskában tárolt három darab szendvics elfogyasztásával töltötte, közben egy magával hozott dokumentumot is elővett átnyálazás céljából. Az idő csak úgy repül, ha jól érzi magát az ember, és ez így is volt, miközben a háromszáz oldalas oktatásügyi iratot lapozgatta. A hely eléggé kihalt volt, hogy nyugodtan lehessen avatatlan fülek jelenléte nélkül bármiről társalogni, így valószínűleg semmi akadálya nem lesz a kijelölt feladat elvégzésének. Az idő közeleg, és a nő még sehol. Ahogy a megadott pillanat száguldott felé, majd el is múlt, Tim egyre sűrűbben tekintett Explorer II. órájára, közben azon morfondírozott, hogy felhívja, de aztán letett róla. Még van mit átolvasni amúgy is. Erre persze nem volt lehetősége tovább, mert léptek zaja ütötte meg a fülét, és közönyös tekintettel felnézett. Végre. Felállt a padról, ahogy a nőket már csak illett fogadni. Azzal akart indítani, hogy: késett. Sajnos azonban a nő megelőzte a beszédben, így ez a kedves nyitási lehetőség tovakúszott. – Nyilvánvaló, ahogy az is, hogy Fairbanks repülővel is legalább egy óra, és mégis itt tudtam lenni időben – közönnyel a képén ejtette ki a szavakat, majd szürke öltönynadrágjának zsebéből előkotorta a jobbját, hogy a bemutatkozásra kezet rázhassanak. – Timothy Keldron, szintén örvendek. Leül? – kérdezte miközben a padra sandított, ahol ideiglenes irodát rendezett be, persze annyi hely még volt, hogy a nő leülhessen, ha akar. Függetlenül attól, hogy mi volt Cruz válasza Tim tovább folytatta. – Azt hiszem bele is kezdhetnénk, ha már mindketten megjöttünk – kérdő tekintet, és ha esetleg nem volt semmi akadálya, akkor tovább folytatta. – Remélem nagy vonalakban tisztában van azokkal a varázslatokkal, amikbe beavathatom, de ha nem így lenne most szóljon – a nőre nézett és elhallgatott. Krakowskynak komplett bemutatót kellett tartania az elérhető varázslatokból, amit persze nem bánt, és ha Cruz igényli, akkor neki is elmondja, amit a másik mágusnak elmondott, viszont ha felesleges információ lenne, akkor inkább nem koptatja a száját hiába.
Pedig nincs új a Nap alatt, ami a képességeim fejlesztését illeti. Az őrzőségnek éltem, mióta csak elhívtak, annak rendeltem alá mindent az életemben, mígnem... beütött a James-es malőr. Hja, újabban így nevezem. Tök gáz. A bájos fogadtatásra automatikusan emelem karomat, hogy órámra pillantsak én magam is, mint tette azt Krónikásunk pár perccel elébb. Ennyi idő arra is épp elég, hogy kifújjam picit magam és egy rutinos mozdulattal rendezzem fülem mögé kósza, ébenszín tincseimet. A számlapon látottak kissé... dühítőek, azt kell mondjam. Két perccel múlt el a megbeszélt időpont. Két_tetves_perccel! - Már elnézést a kérdésért, Mr. Keldron, de van magának gyereke? - Szúrok oda udvariasságba csomagolva szavaimat a bemutatkozást követően, s fejemmel nemet intek az invitálásra. - Nem, köszönöm. - Bár kérdése felveti bennem a gyanút, hogy elméleti fejtágításra jöttem ezek szerint. Mondjuk, ha ez valóban így van, legalább gyorsan megszabadulunk egymástól. Igaz, mindenhez nem férek hozzá ebben a Protektorátus főhadiszállásával szomszédos kisvárosban, de megtettem, ami tőlem tellett előzetes felkészülés témakörében. Apró biccentés jár megerősítésül a kezdést illetően. - Amennyire lehetőségem volt, tájékozódtam a dolgokat illetően. Persze, tisztában vagyok vele, hogy a részleteket semelyik protektorátus nem szívesen adja ki, de az alapok megvannak. - Mint említettem volt, az őrzőségnek, a máguslétnek éltem mindig is. Ezen úgy fest, Rhea érkezése sem változtatott teljesen. - A Biisaiyowaq „hangja” nevű varázslat egészen szimpatikusnak tűnik. Papíron legalábbis. - Mert ugyebár a gyakorlat és az elmélet sokszor ég és föld, de ez már csak ilyen hivatás.
Tim közönnyel a képén nézte Cruz látványos óra megfigyelő manőverét, közben magában konstatálta, hogy legalább valamennyire érdekli, hogy elkésett, még ha arckifejezése nem is igazán türközött bűnbánatot, ahogy azt egy jól nevelt ember esetében el lehetne várni, és akkor a tisztelettudó őrző attitűdöt ne is említsük. A krónikás ugyan nem adta jelét meglepettségének, de szellemi felének szemöldöke minden bizonnyal megugrott a kérdés hallatán. Természetesen hűvös nyugalommal kezdett bele a válaszadásba. – Bár kérdése irreleváns – hiszen a pontosság ugyebár nem attól függ, hogy valaki rendelkezik-e saját leszármazottal, hanem pusztán a szándéktól -, de igen, vagy gyerekem. – Más kérdés persze, hogy a lánya akárhol lehet és már ötven éves is elmúlt, de Cruz csak arra volt kíváncsi, hogy van-e gyereke, és ezt a kérdést a krónikás kimerítően megválaszolta. Ha nem akar leülni úgy is jó, Timnek igazán mindegy, és néhány percig még saját maga is álldogálhat, amíg meg nem unja a dolgot és nem huppan le a padra. - Igen, a protokoll szerint semmiféle írott forrás nem juthat ki, hacsak nem átszállítás vagy jelentés miatt kényszerül az adathalmaz elhagyni a protektorátusok területét, viszont a szóbeli tájékozódás is hasznos, vagy a Krónikák termében való mélyebb elmerülés – nem tudta, hogy melyik forrásból csillapította tudásszomját, de ezen merengeni kétségtelenül tökéletesen lényegtelen. Van rálátása és ez bőven elég, így nem kell az elmélettel túlságosan sokáig bajlódni. Tim halvány mosolyra húzta a száját a varázslat nevének említésekor, majd a padra tekintett, aztán némi „irodarendezést” követően leült rá, az aktatáskát a földre tette, és felpillantott a nőre. – Valóban annak tűnik, és a gyakorlatban is az. Gondolom azzal tisztában van, hogy a varázslat elsütéséhez pszichók vérvonalából esszenciára van szükség, és sejtésem szerint tudja, hogy miért pont tőlük, és miért nem jó bármely másik vérvonaltól – Tim persze nem tudhatta, hogy ezzel a résszel tisztában van-e, de úgy vélte, ha utánanézett egynéhány dolognak, akkor ez nem okoz különösebb fejtörést neki. De, ha téved, akkor legfeljebb felvilágosítja. Elvégre tanítani van itt, ezen a kihalt helyen, ahol egyelőre rajtuk kívül senki sem zavarja a természet harmóniáját. – Hozott magával esszenciát? Nem mintha olyan nagy probléma lenne, ha nem rendelkezünk az első alkalommal ilyesmivel, elvégre egy varázslat elméleti alapjait és gyakorlati felhasználását elsajátítani egyetlen nap alatt csak akkor lenne lehetséges, ha előzőleg már gyakorolta volna. Főleg a magasabb rendű varázslatok esetében, amilyen például a Biisaiyowag hangja is. Mellesleg tökéletlen formában esszencia nélkül is meglehet kezdeni a varázslást, csak éppen azzal más fejébe az égvilágon semmit sem lehet sugározni, csak a saját elméjében tudja felélénkíteni valamilyen szinten az átadásra szánt emlékeket, de még így is sok a hibaszázalék az emlékek tökéletességét illetően. De kezdeti stádiumnak megteszi – talán hagyhatta volna, hogy válaszoljon a kérdésre az esszencia kapcsán, de amikor mágiáról van szó, akkor kibukik belőle a tanár, és sokszor olyan dolgokat is elmond, ami a tanítványnak már a könyökén jön ki. Sebaj, elvégre ez a dolga, ha Cruznak nem tetszik, majd megemlíti, ahogy a késésének felhánytorgatását sem hagyta szó nélkül. – Mint gondolom sejti a varázslat kettős célt szolgál – újra belefogott a beszédbe – egyrészt pontosan el lehet valakinek „mesélni” egy adott eseményt, eseményláncot, valamint a varázslatnak köszönhetően a küldő fél is tökéletesen tisztán látja és hallja a saját átadott emlékeit, kvázi újraélve azt, ezáltal a saját maga által elfeledett részletekre is visszaemlékszik. Gyakorlatilag egy utólagos Fotómemóriaként is szolgál, kiterjesztett időtartammal. Hátulütője, hogy a varázslat megszakításával az emlékek habár frissnek hatnak, és sok információ előkerülhet, ami addig feledésbe merült, nem raktározódik úgy el, mint az előbb említett alacsonyabb rendű varázslat esetében. Érdemes az átélt eseményeket diktafonra felmondani közben, már ha elég gyakorlott a felhasználó – Tim beszéd közben lustán erre-arra pillantgatott, hátha valaki közeledik feléjük, de úgy tűnt még mindig kettesben vannak. – Van kérdése?
Irreleváns egy francokat! Lefogadom ő is a régi világrend híve, amiben a férfi fullra a kenyérkereső és fogalma sincsen a gyereknevelés velejáróiról, csak annyit lát, hogy a nő otthon van egész nap a gyerekkel. - Persze, van bennem annyi, hogy mindezen ne akadjak fenn és fecséreljük a drága időt társadalmi mélységekig hatoló vitára, ha már egyszer nem azért utazott ő sem ide, s én sem a saját hangom hallatásáért kerestem gyerekfelvigyázót, hogy leléphessek otthonról pár órára. - Akkor biztos tudja, hogy másfél évesen még nincsenek tisztában az idővel. - Szúrok azért csak-csak oda, mediterrán mentalitástól fűtött vérem nem engedi, hogy szó nélkül hagyjam teljes mértékben a dolgot. Aprót szusszanva engedem el az "elégtételt" követően a témát, fülem mögé simítva pár kósza fekete tincset, s igazítok felsőm szegélyén is, mintha csak azzal, hogy kicsit rendbe szedem magam külsőre, a gondolataimat is rendszerezném; tanulni jöttem, nem zsörtölődni. Mégis, ahogy hallgatom aprókat bólogatva, csak nem tudom meghazudtolni önmagamat újfent, kibukik belőlem egy költői - bár így első blikkre szerintem ő akkor is válaszolni fog rá, ha nem várok választ - kérdés: - Maga mindenkivel úgy beszél, mintha suhanc kis tanoncok volnának vagy nekem sikerült csupán kiérdemelnem valamivel? - Lehet, hogy nem nyolcvan éves vénség vagyok, csak ötven múltam, de ettől még nem tartom magamat intelligenciában kevesebbnek, hogy olyan alap dolgokkal traktáljanak, minthogy nem visszük ki a forrásokat még csak jegyzet formájában sem a központi bázis falai közül. Végre a lényegre térünk! Tekintetemmel követem az informátorguru minden mozdulatát, miközben beszélek. Nyomozói betegség, igazán nem tehetek róla, az meg, hogy ráadásul beavatott is vagyok, csak dob a dolgon. Nem személye ellen szól, inkább egyfajta rossz beidegződés, afféle jobb félni, mint megijedni. Aprót biccentek szavait hallva. - Mert az esszencia felerősíti a varázslatot végzőnek a varázslatba fektetett mágiájának hatását, így jöhet létre magasabb szintű, szinte már majdhogynem egyszemélyes rituálék szintjét elérő varázslat. Érdekesnek találom ugyanakkor, hogy nem minden vérvonal esetében működik ez így. - Számos kiaknázatlan területe van a mágiának, a természetfeletti, mindent átszövő "energia" túlmutat minden tudományon. Meg merném kockáztatni, hogy jobbára végtelen lehetőségek tárházát hordozza magában. - Nem, ennyire sajnos nem sikerült eminensnek lennem. - Szúrom közbe. Talán szólhattam volna előre Abigailnek, ugyan nézzen már rá, akad-e raktáron gyakorlásra kiadható esszencia ebből a fajtából, de egyrészt sosem élnék vissza túlzottan a dologgal - márpedig, ha gyakorolni szeretnék, muszáj lesz némileg - másrészt szeretem saját erőből megoldani a dolgokat. Feltérképeztem például, hogy Fairbanksig kell mennem farkasért, ha esszenciát akarok. Erősen kétlem, hogy holnap hirtelen betoppanna ide egy szívélyes lelkű, pszichók vérvonalához tartozó bundás. Ahogy hallgatom a krónikást, néhol aprókat biccentve, néhol elgondolkozva szavain préselem össze kissé ajkaimat merengőn. Arra azért, hogy kettős célt szolgálna a varázslat, kissé felkapom a fejemet, tekintetemben az eddiginél jóvallta nyíltabb érdeklődés csillan meg, ahogy az idősebb arcát fürkészve figyelek szavára. - Van. Úgy hallottam, ön az Álmodóról elnevezett varázslathoz ért leginkább a magasabb szintű varázslatok közül. - Kivártam egy fél pillanatot némi nonverbális - vagy épp verbális - megerősítés erejéig, nem néztem-e be ezen állításomat. Aztán folytattam. - Mi alapján? Végigpróbálta az összeset és ez ment a legkönnyebben? - Általában így dől el, kinek mi lesz a mesterszava, de vannak mazochistábbak is, akik márpedig a számukra kedveset gyakorolják orrvérzésig. - Vagy valamiképp kötődik esetleg hozzá? - Sajnálom, ha nagyon szakmai kérdést várt, mágussal mágiáról tárgyalni külön világ véleményem szerint. Az efféle apró nüanszokért is nagyon oda tudok lenni, mint az, hogy ki és mi alapján választ.
Tim merev tekintettel nézte a nőt, és egy pillanatra sem mutatta ki csodálkozását, bár valójában eléggé meglepte, hogy Cruz a gyerekére akarja húzni a vizes lepedőt, mintha ő tehetne arról, hogy késett. Csodás anya lehet. – A gyerekek soha sincsenek tisztában az idővel, ezért éri őket a naplemente váratlanul – legalábbis Tim idejében még előfordult ilyesmi, manapság a gép előtt ülve talán kevésbé problémás a dolog, de legalábbis a szülőknek nem kell kétutcányit ordítaniuk, hogy hazaparancsolják a csemetéiket. – Viszont magának kellene beosztani az idejét, és nem a gyerekre hárítani felelősséget. Túl sportszerűtlen, tudja a gyerek nem igazán tud védekezni ennyi idősen – hát nyilván ezzel Cruz is tisztában volt, viszont Timet nem igazán érdekelte, ha megsérti anyai mivoltában, elvégre a nő volt az, aki egyből a gyerekével takarózott, ahelyett, hogy vállalta volna a felelősséget a késésért. Egyébként is mindegy, már itt van, és a további szócsépléssel bizonyára Cruz ideje vész kárba, de ha ráér gyereknevelésről vitázni, Timet nem fogja zavarni ez a téma sem, bár a mágia kétségkívül jobban érdekelte. Tim szemöldöke kérdőn felfelé emelkedett, ahogy Cruz nyilvánvalóan sértettségének adott hangot. – Kicsit több profizmust várnék el magától. Azt hinné az ember, hogy ennyi idősen már képes túltenni magát apróságokon, de úgy látom ez nem tartozik az erényei közé. Mindenesetre, ha kioktatónak érzi a stílusomat, az valószínűleg a félévszázados tanári pályámnak köszönhető – a krónikás nyugodt hangon beszélt, elvégre csak tényeket közölt. Igazából saját magát nem zavarta, hogy kioktatónak hathat, elvégre tanítani jött, és honnan tudhatná, hogy ki mivel van tisztában? - Valóban különös – értett egyet bólintása közepette. Eleinte azt hitte, hogy Cruz speciálisan a pszichók vérvonallal kapcsolatba fejtette ki álláspontját, de végül abban maradt saját magával, hogy inkább arra gondolhatott, hogy csak négy vérvonalhoz „találtak fel” olyan varázslatokat, amelyeket az esszenciával fel lehet erősíteni. – Bár nem tartom kizártnak, hogy létezik más vérvonalba tartozó magas szintű varázslat, amihez esszencia kell. Vegyük csak a Vésztartalék nevű varázslatot. Ha esszenciát használnánk hozzá egy trolltól, talán felerősíthetnénk a hatását… persze az eddigi kísérletek mind kudarcot vallottak – habár Tim imádta a mágiát, saját maga ezzel a varázslattal nem kísérletezett, de azzal tisztában volt, hogy a világ számos más protektorátusában folynak a próbálkozások ilyen téren. Tim csak bólintott az esszencia hiányára és folytatta tovább a beszédet. Igazából megkezdeni a varázslatot, mint már említette meglehet, csak épp azzal nem lesz képes emléket átadni. Gyakorlásnak viszont megteszi, és ha már elég jól megy, akkor akár esszenciát is be lehet vetni. Miután végzett a kért varázslat ismertetésével, és érdeklődött, hogy van-e kérdés, kapott is egy olyat, ami ugyan nem Biisaiyowaq „hangjához” kapcsolódott, de nem is tért el gyökeresen a tárgytól, igaz nem is volt kérdés. – Így van – Tim bólintott. Az információ nem titkos, elvégre mindenkinek tisztában illik lennie őrzőtársai erősségeivel, és gyengeségeivel. A krónikás így azt sem titkolta, hogy a harcképzettsége, ha nem is a nullával egyenlő, de egy frissen felavatott harcos kenterbe veri ezen a téren. Tim várta, hogy vajon lesz-e kérdés is, és nem kellett csalódnia, elvégre a nő feltett néhányat. Még jó, hogy várt egy kicsit a válaszadással, mert Cruz aztán egy újabbal is meglepte. – Pontosan. Ifjú koromban volt alkalmam megtapasztani az illúziók hasznosságát, és lehengerlő erejét. Tudja milyen érzés halottakkal társalogni? Már úgy értem, hogy olyannal, akit ismert, és úgy, hogy nem egy szellemmel diskurál – Tim a nőre nézve várta, hogy válaszol-e vagy sem, de végül akárhogy is történet tovább beszélt némi lelkesedéssel a hangjában. – Mert az illúziókkal bárkit képes lehet visszahozni, akárkinek. Megtéveszthet, nyomorba döntet, megőrjíthet ezzel a varázslattal, de akár gyors győzelmet is kicsikarhat vele. Apró változtatások a világ szövetén, csak annyi, hogy a támadó vérfarkas egy méterrel arrébb látja magát, vagy teljes sötétséget és vakságot hozhat az ellenfelére. Ez óriási hatalom – Tim roppant mód sajnálta, hogy a legmagasabb szinten nem képes használni ezt a varázslatot, így csak a hallásra és a látásra tud hatni, mindenesetre ez is éppen elég hasznos, bár kétségkívül elmarad attól a verziótól, ami mind az öt érzékszervet meg tudja babonázni. – Véleményem szerint ez a leghasznosabb mind a négy közül, bár félreértés ne essék, mindegyik csodálatos a maga módján, viszont számomra ez a favorit. Persze hátránya, hogy az illúziókeltés ideje alatt csak úgy lehet újabb varázslatot elsütni, ha a koncentrációt megszakítjuk – ezáltal pedig a célpont megszabadul az elméjét ért támadástól. – Marad Bissaiyowaq-nál? – kérdőn felhúzta a szemöldökét, és várta a nő válaszát.
Mivel sehol nem került említésre a kezdőmben, hogy késtem volna, így Lógva hagyom a dolgot, lévén semmi köze hozzá és én sem ezért kerestem fel. - Igazán remek. Mit tanított? - Érdeklődöm, de puszta udvariasság és hirtelen jövő a kérdés részemről, mert szentül meg vagyok győződve így elsőre róla, hogy valami halál unalmas tárgy lehet. Mondjuk én mindig is gyakorlatiasabb voltam inkább, az elméletet még az őrzőség kapcsán is csupán azért tudtam elsajátítani, mert a mentorom felismerte, mennyire nem köt le, ha négy fal között igyekszik átadni a tudást számomra. Megküzdöttünk egymással a kezdeti időszakban, az hétszentség. A lényegre térve aprót biccentettem álláspontjára. Magam is úgy gondoltam, a többi varázslat is ott lappang valahol az éterben, arra várva, hogy valamely vérvonal alapítóról nevezzék el speciálisan. - Nem, nem tudom Mr. Keldron, de a nővéremék terápiás célra, a halál tényének feldolgozására alkalmazzák a dolgot a Santo Dominicoban, így el tudom képzelni, hogy miként is működhet. Ahogy hallottam, elég hatásos módszer. - De köszönöm,én személy szerint nem szeretném kipróbálni, főleg, mert attól, hogy az érzékszerveimet becsapják egy varázslat segítségével, még ugyan olyan kamu marad a dolog. A holtakat bolygatni, vagy csupán emléküket, számomra szentségtörés. Na jó, Alignak esetében kivételt tennék, ha tudnám, pontosan hol leledzenek évszázados csontjai. - A hangjából ítélve rettentő mód élvezi is. - Szúrtam közbe szelíden, finom mosollyal. Őszintén nem tudtam hibáztatni érte. Ha hatalmamban állna, jómagam az emlékek "adását" vinném tovább, de arra sajnos aligha létezik megoldás, hisz amit egyszer kiradíroztak valahonnét, ugyan úgy már sosem kerülhet vissza. Na meg, bele is őrült volna már, ha mindenki emlékét magában hordozná, amiket "elvett" eddigi pályafutása során. - Igen. Eeyeekalduk áldozatához aligha vagyok méltó, Unalaq pontossága pedig ugyan jól jönne a civil munkámban, de oda lenne tőle a hibázás lehetőségének izgalma. Az álmodóval sosem szimpatizáltam igazán, szóval... hja. Maradnék. - Persze, mindez eléggé felszínes levezetése választásomnak, ettől sokkal inkább a másik oldalról közelítettem meg a dolgot: számomra több szempontból is hasznosnak tetszik a Biisaiyowaq vérvonalához kötődő varázslat.
Habár a kezdőben valóban nem volt írva, hogy Cruz késett, ugyanakkor a „csisszre” odaérés is csak feltételes módban volt írva, valamint Cruz szavaiból arra lehetett következtetni, hogy késett, plusz a második reagjában határozottan kijelenti az óra számlapjára tekintve, hogy a megbeszélt időpont két perccel elmúlt, így Tim joggal áraszthatta el kedveskedő szavakkal, de A krónikás örült annak, hogy Cruz a hallgatás beleegyezés mechanikáját követve nem akarta tovább bizonygatni, hogy egy gyerek parancsol az idejének, és Tim tökéletesen megelégedett a mágus hallgatólagos beletörődésével. Egyébként sem azért vannak itt, hogy életmód tanácsokkal lássa el az ifjabb őrzőt. - Történelmet – kurta válasz és nem is igazán akarta tovább boncolgatni a témát, hiszen vannak sokkal fontosabb megbeszélni valóik is, mint Tim múltbéli hivatása. Előfordulhat persze, hogy valamikor visszatér a tanításhoz, de az valószínűleg csak akkor fog bekövetkezni, ha Fairbanksi sikkasztó hadjárataira fény derül, és kénytelen lesz állami feladatköreiről lemondani. Habár a kezdeti nézeteltérések elronthatták volna a hangulatot, végre találtak valamit, amiben tökéletesen egyetértenek, így a találkozás nem lett kényszeredett együttlét. Hiába, a mágiát fő fegyverként választó őrzők körében közös vonás a varázslatok iránti szenvedélyes vonzódás. Kivéve talán Krakowskyt, aki valamiért megutálta a mágiát, és csak az elmúlt időszakban vélte úgy, hogy szükséges lehet számára a további fejlődés. - Valóban ilyet tesznek? Nem hallottam róla, miféle módszert használnak? – a pszichológia és a pszichiátria messze áll Tim érdeklődési körétől, főleg a lélekápolásának aspektusait kerülte nagy ívben, talán ez némiképp meg is látszik rajta mivel empátia kevés szorult belé. A tanoncok sokat mesélhetnének erről. – Mindazonáltal én nem pont gyógyító jellege miatt említettem a halott hozzátartozókkal való csevegést, hanem inkább fegyverként gondoltam rá, amivel az ellenfelet érzelmileg szét lehet zúzni, akár öngyilkosságba, vagy más logikátlan tettbe lehet hajszolni. A lehetőségek gyakorlatilag végtelenek – az elme határtalan és képtelenség béklyóba zárni, így akármit el lehet hitetni másokkal bizonyos időtartamon belül. Nyilván nem teljesen képtelenségeket kell a másik fejébe sugározni, mert azzal csak rövid időre lehet megzavarni, ráadásul tisztában lesz vele, hogy egy illuzionista csapdájába esett. - Valóban – Tim egy halvány mosollyal jutalmazta az észrevételt, majd arcát újra az alapállapotba helyezte. Nem lett volna értelme, és nem is volt kedve hazudni Cruznak, ha már egyszer érzékelte a hangjában fellelhető élvezetet. A kérdés eldöntetett, ahogy Tim feltette azt. Idővel persze mind a négy rendelkezésre álló varázslatot elsajátíthatja, de jelenleg marad a „hang”. Jobban örült volna, ha a saját szakterületét adhatja tovább, de eleget gyakorolta Bissaiyowaq „hangját” is ahhoz, hogy meg tudja tanítani ezt Cruznak. - Rendben. Mivel esszencia nem áll a rendelkezésére, és nálam is csak illuzionista van, így arra kérném, hogy kerítsen egy olyan emléket, ami élénken él magában. Trauma, öröm, tragédia. Mindegy mi, a lényeg, hogy a legtöbb részlet ragyogóan világítson odabent. A kezdeti időszakban erre azért van szükség, mert egy élénk emléket a szellemi mágiával rekonstruálni sokkal könnyebb, mint egy árnyakkal leplezettet. Az első lépés pedig, mint már említettem az, hogy a szellemi mágiánkat bevetve az átadásra szánt emléket teljes mértékben helyreállítsuk. Tapasztalataim szerint legelőször a látott dolgok – mivel alapvetően az ember legfontosabb érzékszerve a látás – kerülnek a valósághoz legközelebb, utána jön a hallás, azon belül is először a hang, utána a mondott szavak. Ezután a tapintás, szaglás, ízlelés. A sorrend egyénenként változhat. Legutoljára a saját akkori érzéseink kristályosodnak ki. Egyébként az utóbbi terület a legrosszabb mindközül, mert ezt hosszú, vagy épp rövid idő elteltével hajlamosak vagyunk teljesen átírni. A mágikus energiáit értelemszerűen az agyára kell összpontosítania, lassan hullámzó áramlatokkal feltölteni, majd a kívánt emléket rekonstruálni. A művelet sikertől függetlenül vonhat el némi varázserőt, de ha az emlékkép helyreáll, nagyjából feleannyi energiát emészt fel, mint egy sikeresen továbbított Bissaiyowaq „hangja” varázslat.
Nem olyan nehéz összerakni a miérteket, ami Andrzejt illeti. Persze, ha az ember nem "mágus-fejjel" van megáldva, nem biztos, hogy igazán átérzi az emléktörlések terhét... - Szembesítést. Sokszor az embernek nem marad ideje elbúcsúzni, kimondani dolgokat az elhunytaknak. De nem csak halottakkal működik a dolog, az ember könnyebben kiadja a dühét, ha nem a valós személy áll vele szemben, csak egy odavizionált mása. Persze, így sem lehet egyszerű... nem értek a lovakhoz igazán, de állítólag hatásos. - Vontam vállat, s természetesen levágtam már elsőre is, hogy nem egészen erre gondolt Keldron, de itt is látszik igazán, mennyire eltérőek vagyunk jellemünkben, személyiségünkben. Persze, nem vagyok szent. Ártottam én már varázslattal, talán többeknek is, mint sokan mások, s őrzőségemet fertőzte már meg öncél, oly kicsinyes módon, hogy ha tudna róla, nem csak mentori posztomtól fosztott volna meg talán Douglas annak idején. Érdeklődve hallgatom, amit mond a másik. Minden szava logikus és magától értetődő, ugyanakkor megerősíti a varázslatról alkotott gondolataimat. Aprót biccentek hát, kissé suta mosolyt villantva. - Oké, ehhez azt hiszem, már le kell üljek. - Szusszanva foglaltam hát helyet a padon, leeresztett vállakkal, finoman lazítva el tagjaimat, elengedve a hétköznapok és jelen helyzet feszültségét. - Mehet? - Sandítottam Keldronra oldalt, mintha csak engedélyt kérnék rá, belemászhatok-e a fejébe, holott nincs ilyesmihez kötve. Amikor rábólint, nemes egyszerűséggel felé nyújtom kezemet, az ő tenyerét várva mancsomba válaszul, hiszen köztudottan a személyes tárgyak - de különösen az emberi test részei, mint haj, hámsejtek vagy maga a kézfej - remek "vezetői" a személyre ható varázslatoknak. Ugyan esszenciám nincs, de legalább ennyivel megtámogatom a dolog sikerét, már első nekifutásra. Sajnos hiába.
- Ah… érdekes - bólintott felvilágosultan, persze arcán látszott, hogy nem igazán ért egyet a módszerrel. – Véleményem szerint azonban a halott szelleme nem mindig figyel, persze nyilván a páciens megnyugtatása és a meggyógyítása a cél, de ez olyan, mintha én a defektes guminak duruzsolnék búcsúszavakat – és ez nagyjából jellemezte is Tim érzelemvilágának sekélyességét, ha gyászról volt szó. Utált bárkit hiányolni, vagy valaki halálán merengeni. A halál az élet természetes része, és amúgy is ott vannak még szellemként valamilyen formában. Minek hát túlságosan mellre szívni egy közeli hozzátartozó halálát? Mellesleg, ahogy Dumbledore is említette nagy bölcsen „Ne szánd a holtakat, Harry. Az élőket sajnáld”. Nyilván Tim az élők sajnálatával nem értett egyet, viszont a holtakkal szembeni hozzáállást tökéletesen átérezte. Persze a krónikás tartózkodik általában a ponyvaregényektől, de hivatali kötelessége minden olyan anyagot megvizsgálnia, ami a nagyközönség elé mágiát tár. Előfordulhat ugyanis, hogy a sorok között megbújik némi utalás a valóságos és ugyanakkor rejtett őrző tevékenységekre és szellemi mágiára. A Harry Potter esetében ez kizárható, hiszen a mágiájuk alapja és alkalmazásuk módja is gyökeresen eltér a valóságban alkalmazható varázslatoktól. Szerencsére így nem kellett a globális őrzőtanácsba javaslattal élni Rowling kihallgatását illetően. Persze ettől eltekintve előfordulhat, hogy jártak nála. – A másik része viszont bizonyára hatásos, hiszen az emberek általában szeretik, ha szeretik őket. Meg nem mondom, hogy ez a beteges megfelelési vágy honnan jön sokaknál, de kétségkívül egészségtelen. Jobb, ha kimondjuk, amit gondolunk, még ha ezzel végig is sértjük a másikat. – aprót vont a vállán, és közönyös merengésbe burkolódzott míg beszélt. A mágia alkalmazásának ecsetelése már jóval élénkebb beszédre sarkallta, hiszen míg az emberek bajai kevéssé érdekelték, a mágia annál inkább. Főleg, ha egy bonyolult és nehéz varázslatot kell magyaráznia. – Csak tessék – mutatott a pad szabad részére, és miután a nő helyet foglalt, Tim várakozóan nézett rá. Mivel gondolatot nem tud olvasni, így csak Cruz beszámolójára hagyatkozhat, mindenesetre elég jó a hazugságok leleplezésében, viszont attól nem tartott, hogy a mágus át akarja verni, hiszen az neki sem lenne hosszútávon kifizetődő. – Még nem kezdte el? – húzta fel a szemöldökét, bár Timtől szokatlan, halvány mosoly kezdemény jelent meg szája szélénél, amit aztán gyorsan eltüntetett, majd komoran bólintott, jelezve, hogy Cruz belekezdhet a „hang” első fázisának kivitelezésébe. Nem tartotta szükségesnek a testi kapcsolatot erre a részre, de kétségkívül segíthet a varázslat kivitelezésében, így belehelyezte a kezét a nő tenyerébe. A művelet feltételezhető idejére Tim még levegőt is csak halkan vett, mert nem szerette volna, ha valamivel kizökkenti Cruzt a folyamatból. Egy idő után, ha Cruz jelezte sikertelenségét, Tim kivette a kezét a másik tenyeréből és sóhajtott egyet. – Elsőre kész csoda lenne, ha sikerült volna egy ilyen bonyolult varázslat kezdeti szakasza. Milyen emlékre gondolt? Egyszerű és világos? Vagy inkább bonyolult, bár tiszta? A tanulás időszakában a rövid emlékekkel érdemes kezdeni. Egy gyerekkori is jó, ami élesen él az emlékezetben. Azok általában rövidek, de ha kellőképpen megragadhatók, akkor könnyebb őket teljessé tenni. Nekifut még egyszer? – nyilván meg fogja próbálni, elvégre rá van szánva az idő, és Tim sem siet vissza Fairbanksba. – Egyébként az is megoldás lehet, ha néhány perccel ezelőtti emléket idéz fel. A probléma ezzel csak az, hogy túlságosan a jelen befolyása alatt van. Ha máshogy ültem akkor, valószínűleg az emlékben az ugrik be leginkább, ahogy most ülök. Persze ez memória- és személyfüggő – valaki könnyebben választja el a jelent és a nem olyan rég múltat, másoknak pedig ez sokkal problémásabb. Ha Cruz készen áll, akkor ha igényli Tim ismét kialakította a testi kontaktust és várakozva figyelt.
//Bocsesz a hosszadalmas várakoztatásért Mostantól több időm lesz írni. //
Vállat vonok szelíd mosollyal. Mint mondtam, nem vagyok szakértője különben a témának, hogy mélyebben bele akarjak ennél menni. A nővérem bezzeg holnap estig szóval tartaná minden bizonnyal a Krónikást ennek kapcsán...! Én másban jeleskedtem a család berkein belül, hát inkább ittlétem valós okára tértem volna mielőbb, s szerencsémre a férfi is hasonlóképp érezhetett - Kidobott pénz és idő lenne jötte csupán, ha nem így volna. - mert menten rátértünk néhány felvezető kör után a dolog elméleti hátterére. Én a magam részéről ugyan némi szkepticizmussal fogadtam annak tényét, hogy eredmény produkálható megfelelő esszencia nélkül is, hiszen nem véletlenül tarthatják kisebb, egyszemélyes rituáléknak ezeket a magas szintű varázslatokat a nálam okosabb őrzők is. - Ezzel nem segít. - Jegyeztem meg foghegyről, hűvösen a másik szurkálódása kapcsán és némi rákoncentrálást követően... a nagy büdös semmi, az történik! Újra próbálom, de nem érzem úgy, hogy sikerrel jártam volna, hát megadóan ereszkednek meg vállaim és engedem el a Krónikás kezét. Szerencsére magához ragadja a szót, amiért lopva hála költözik pillantásomba. Bosszantó az eredménytelenség, magamat okolom érte, meg a kiesett időt, amit gyakorlással tölthettem volna. De nekem helyette a babázást kellett választanom! Nem mintha bánnám, sose fogom, egyszerűen természetemnél fogva zavar, hogy nem lehet egyszerre mindkettőt. Nem lehetek egyszerre mindenben jó és teljes értékű. De igyekszem erre törekedni. - Igyekeztem minél frissebb emléket előhívni, gondolva, hogy ami élénkebb bennem, azt talán könnyebb lesz idővel át is adnom. - Gyerekkori, ami élesen él bennem. Aha... kösz nem. Na jó, talán akad egy semmitmondó, de számomra mégis fontos, amit megkísérelhetek felidézni. Aprót biccentek hát. - Értem. Csináljuk! - Elfogadom a felém nyújtott kezet és megfogadva saját tanácsomat, mit a kezdő kis máguspalántáknak szoktam mondani, ha hozzám fordulnak tanácsért: képzeljék el, ahogy a mágia áramlik az ő kényük és kedvük szerint, oda, ahol a várt hatást elérni remélik. Ennek vagy talán a másik higgadt személyének köszönhetően, hamarosan ismerős emlékkép dereng fel belső szememnek vásznán, elmémben. Mediterrán vidék agrárterületén járok, s bár hangok nem érkeznek, a kép tisztán kivehető, mellé pedig a végtelen szabadság érzete fut be. Amerre a szem ellát, ültetvény, a sorok között nyurga kamaszfiú szalad el mellettünk - a bátyám - nyakában egy kislánnyal, ki a némafilm közepette is kivehetően kacagva élvezi, hogy sikerült lehagynia ekképpen engemet. Rövid emlék, mégis megannyi színnel és pezsgéssel, no meg szeretettel teli, hogy alkalmasabbat nem választhattam volna. Más kérdés, hogy mindez mellé eléggé leszív, így - ismerve korlátaimat - itt véget is vetek a dolognak, épp csak egy pillanattal szorongatva tovább az öreg kezét, mint illenék, megilletődöttségem közepette. Aztán persze azért elengedem. - Habár nem értem, miért nem kevéssé élénk emlékkel gyakoroltat, ahol értelme is van előhívni a részleteket, azért ez elég menő volt. - Bújik finom mosoly képemre.
// Semmi gáz, én se vagyok gyorsabb, mint látod. : ) Akár lassan zárás felé is vehetjük, ha olybá érzed. //
- Tudom – bólintott kimérten. Természetesen nem is az volt a szándéka, hogy segítsen elvégre ezt a varázslatot egyszer majd lehet olyan alkalommal is használnia kell, amikor sokkal több zavaró tényező van jelen, mint egy türelmetlennek tűnő krónikás. Tim nem látott ugyan a nő fejébe, hogy megtudja sikerrel járt-e, de a testbeszéde mindent elárult. Ahogy Cruznak ki is fejtette, kész csoda lett volna, ha elsőre sikerül, és ezt teljesen őszintén mondta. Akármilyen hihetetlennek gondolná is Cruz, Tim sem rögtön tudta alkalmazni az összes varázslatot, amint bevezették elsajátításának rejtelmeibe. Ezt a tényt persze nem szokta mások orrára kötni. - Helyes gondolat – értett egyet Tim, miközben elégedetten bólintott. – A tanulás szakaszában hasznos, idővel pedig úgyis képes lesz bármilyen emléket felhasználni – ahogy Tim is képes rá, igaz nem mondhatná, hogy mestere a varázslatnak, hiszen viszonylag kevés időt töltött ennek a mágiának a tökéletesítésével, ami abban nyilvánul meg, hogy rövidebb ideig képes a kapcsolatot a célszeméllyel fenntartani. Gyakorlással kitolható az időtartam, de Tim inkább az illúzióra fecsérelte szabadidejét és mágikus tartalékait. A krónikás a nő felé nyújtotta a kezét, Cruz pedig megragadta azt. A kezdeti szakaszban persze nem sok haszna van, de ha ez placeboként hat, akkor érdemes testi kontaktust kreálni, természetesen csak a siker érdekében. És a siker nem maradt el. Elég volt Cruz arcát nézni, és Tim tudta, hogy valami beindult. A csüggedtség, ami az iménti sikertelenség során az arcára volt vésve, most nyomokban sem látszott rajta, helyette valami nosztalgikus ábránd vetült arcának apró rezdüléseire. A felületes szemlélő számára talán nem lenne ennyire egyértelmű, de Tim rengeteget foglalkozott a hazugságok leplezésével. Mimika, testbeszéd és az arc izmainak rándulásaival. Leginkább saját magát igyekezett kontrolálni, hogy ha hazudni kényszerül, ne legyen teljesen egyértelmű, viszont melléktermékként megtanult mások arcáról olvasni valamilyen szinten. Emiatt nem igazán lepte meg, hogy Cruz sikerről számolt be, viszont határozottan kedvére való volt a haladás. – Örülök, hogy így gondolja. Lesz ez még menőbb is. A kérdésére válaszolva, azt mondanám, hogy azért, mert egy élénk emléket a gyakorlás időszakában sokkal egyszerűbb még valósabbá tenni. Nyilvánvalóan egy kevéssé élénket pedig nehezebb lenne, sokkal több energiát emésztene fel, és a bonyolultabb helyreállítási procedúra miatt nagyobb lenne a sikertelenség esélye. Viszont ez hasonlít a biciklizéshez. Amint ráéreztünk, már képesek leszünk egy kézzel, vagy kéz nélkül tekerni. A „hanggal” is ez a helyzet. A következő fázis az esszenciával való gyakorlás lesz. Amondó vagyok, töltsön el egy-két hetet, vagy akár egy hónapot az első fázis gyakorlásával, és amikor úgy érzi, hogy az már tökéletesen megy, rátérünk a második fázisra. Ha akarja tanulás céljából igénylek esszenciát a raktárunkból, de ha vannak kapcsolatai, azokat is igénybe veheti – kérdőn nézett Cruzra, hogy melyik lehetőséget választja, de igazából úgy gondolta célszerűbb, ha a központi raktárból vesznek ki egy-két pszichós esszenciát, mivel nem valószínű, hogy Cruz a gyerek mellett vérfarkasokkal szeretne üzletelgetni. Bár ki tudja?
//Jaja, zárhatjuk (kövi reag lesz a záróm szerintem), de a kérdés, a második fázist ebbe a topicba, vagy az egy külön tanulós játék legyen? //
Apró biccentéssel figyelmeztem a Krónikás szavára, mintegy megerősítésként elejtett mondataira, majd az újrapróbálás lehetőségére rábólintva ragadom meg a férfi kezét. Lehet, hülyeség az egész, de én már csak a gyakorlati dolgok híve vagyok, miként a testi kontaktus sincsen ellenemre. Lehet, nem véletlenül húzok a beépített falkaszellemmel rendelkező egyének felé olyannyira. Ki tudja! Azt azért nem fogom kívánni hirtelen, hogy bárcsak engemet is beharaptak volna ama végzetes éjszakán maguk közé a bundások, mint a bátyámat. - Szeretek őrző lenni. Mágus. Másodszorra már nagyobb sikerrel járok, mint az elébb és ez vonásaimon is tükröződik a fenenagy koncentrálás közepette. Ahogy pedig újfent magához ragadja a szót az idősebb őrző, úgy simulnak el vonásaimon a finom értetlenség kiütköző ráncai szavainak nyomán. - Azt megköszönném, ha kérne. - Biccentettem aprót az esszencia kapcsán, hiszen való igaz, hogy gyorsabb és ésszerűbb úgy, még ha most nem is készültem ennyire. Ahhoz pedig, hogy vizsgát tehessek, saját magamnak kell mindenképp esszenciához jutnom, szóval lényegében a segítségével sem "úszom meg" a magánakciózást, legfeljebb elnapolom kissé. Akárhogy is alakuljon a jövő, egy biztos: ha már idelátogatott a Krónikás, legalább egy ebédre meginvitálom valahol a központtól nem messze, amennyiben nincs ellenére.
// Elnézést a váratásért! Mivel még esszenciát is kell szereznem ahhoz, hogy szintet léphessek, így majd megkereslek, ha aktuálisabb lesz a dolog szerintem. Minden esetre nagyon szépen köszöntem a játékot! ^^//
Kezdőlap
Mostantól több időm lesz írni. //
