Érdekes találkozásnak voltam szem-, és fültanúja az elmúlt napokban. Azóta kattog az agyam rajta, hogy mégis mi az, ami valójában történhetett. Valamit tud ez a nő, valami nagyot. Legalábbis gondolom. Valamint ezekről a természetfeletti dolgokról való kérdezgetések is furcsák voltak számomra. Így hát néha, munka után otthon félrevonultam egy csendes pihenőre, az ágyban fekve pedig gondolkoztam ezeken a dolgokon. A dolgok, amiket álomnak hittem, talán mind valódiak? A dolgok, amiket láttam, vagy hallottam nem csak valamiféle beteg ember kitalációi, esetleg a szemem káprázata, vagy csak egyszerű médiafogás? Nem tudok mindezekre választ adni. Ez pedig megőrjít. Ennyire tudatlannak nem éreztem magamat már nagyon régóta. A kíváncsiság szinte megöl, hogy vajon mi történhetett valójában a földrengéskor. Ezért is vettem elő néhány nappal a találkozásunk után a névjegykártyáját Roxannak és elkezdtem bepötyögni a számot. Elmondtam neki, hogy szeretnék találkozni vele, csak mondjon egy helyet és időpontot. Sikerült lebeszélnünk egy találkát, mikor mind a ketten szabadak vagyunk, valamint egy helyet, amit valószínűleg mindketten ismerünk. Bár én nem vagyok régóta a városban, valahogy el tudok tájékozódni. Ha más nem, hívok taxit, az meg csak tudja az utat. Néhány nap múlva pedig eljött a nap, amit megbeszéltünk, el is indultam tehát a Vadvédelmi Központhoz, természetesen gyalog. Ha akarnék, tudnék én venni magamnak kocsit, mert van annyi félretett pénzem, de nincs nekem ilyenre szükségem. Másrészt szeretek sétálni, főként ha van valami kellemes szellő, mégis valamelyest meleg. A megbeszélt időpont előtt érek a központ bejáratához olyan 5-10 perccel, pontosan nem tudom, és nem is számít. Szeretek korábban érkezni, de nem túlságosan, hisz akkor meg túl sokat kell várni a másikra. Hát igen, utálok késni. Így hát egyszerűen csak keresek egy padot a közelben, és leülök rá, aztán várok.
James szinte szerelmes rajongással viseltetik lányunk iránt, így nem nehéz rábíznom olykor-olykor, mikor szólít a kötelesség. A Bjartesson-ügybe pedig szinte már-már gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam, hisz végre olyas valamivel bíztak meg, ami profilba vág, szívesen csinálom. Az elmúlt napokat a pasas profilozásával töltöttem, igyekeztem a lehető legtöbb információt összeszedni róla, amit a civil világ és a miénk csak engedett. Ennek fényében a múltkori találkozásunk után kellemes meglepetésként ért a testvérének vérfarkas-ténye, illetve az, hogy többször futott már bele természetfelettibe a csávókám. Gondolom, nem lehet ilyenekről egyszerű beszélni, a legtöbben kapásból orvosért kiáltanak adott esetben, ha valaki szellemekről és farkasokról fecseg az átlag emberek világában - ezért lehetett olyan visszafogott találkozásunk alkalmával is. Legalábbis én ennek tudom be. Elégedettséggel töltött el, mikor hangját hallottam a telefon éterén át. Csak felkeltettem az érdeklődését (no nem úgy, bár erről nem tudok nyilatkozni), ha nem hagyta nyugton a gondolat és végül felhívott!
A mai napon találkozunk, a Vadvédelmi Központot jelöltem meg a randevúnk helyszínéül, áldva annak az eszét, aki kitalálta, hogy legyen egy őrző-központú hely itt is. Legalább nyíltan beszélhetek majd vele... A parkolóba befordulva kocsimmal ki is szúrom az ismerős alakot, miután letettem és lezártam a verdám, intek neki üdvözlően. - Heló! Könnyen idetalált? - Kérdezem kiszélesedő mosollyal, miközben a zsebembe süllyesztem a kocsikulcsokat és megindulok felé. Pillantásom nyugodt érdeklődéssel pihen a férfin, mintha csak azt latolgatnám, mire jutott, mire kíváncsi pontosan... - Jöjjön, bemegyünk! - Invitálom kedves mosollyal, odabent azonban ahelyett, hogy beállnék egy rafting-túrára belépőt váltani, a "Belépés csak személyzetnek!" feliratú ajtó felé veszem az irányt, bizonyos úriemberre hivatkozva - ő az egyik őrzőtársam errefelé - így gond nélkül engednek minket a jegyirodák mögötti kis folyosóra. A második ajtón nyitok be; aprócska tárgyaló bújik meg az ajtó mögött, nem Narnia sajnos. - Fáradjon be, itt nyugodtan beszélhetünk. Jutott valamire a múltkori kapcsán? Mire kíváncsi? - Szélesedik ki mosolyom, ahogy behúzom az ajtót magam mögött, s kihúzva egy széket Bjartessoné mellé, foglalok helyet a pasas mellett.
Térdemre támaszkodva bambulom a földet, már ki tudja, mióta, de aztán ismerős hangot hallok meg. Felnézek, meg is rázom kicsit a fejemet, aztán pedig bólintok kérdésére. - Nos, nem okozott túl nagy bonyodalmat. Kellemes idő van, valószínűleg ha nem találkozunk, akkor is sétáltam volna egyet a városban. A járást pedig valamelyest ismerem. – Aztán felállok, és bólintok arra, amit mond. Követem őt, nem nagyon lepődök meg azon, ahová megyünk. Nem gondoltam azt, hogy raftingozni akarunk beszélgetés közben, vagy bármi ilyesmi. Meg hát ő választotta a helyet is. Lényegtelen. Követem őt végig a folyosón, mire betérünk egy szobába. Úgy tűnik, itt a végállomás. Míg "engedélyt" nem kapok rá, valami bólintást, vagy valamit, addig nem ülök le, de miután látom helyet foglalni, én is követem őt. Kérdésére pedig csak sóhajtok egyet és a hajamba túrok. - Fú, azt se tudom, hol kezdjem... Tudja Roxan, gondolkoztam. Amennyire a természetfeletti dolgot latolgatta, hogy biztos valami szuperhős, vagy mifene, gondolkodóba estem. Maga pedig azt állítja, tudja, mi történt. De erről később. Volt régebben egy nagyon is álomnak hitt dolog, amit láttam. Tudja, volt... akarom mondani, van egy bátyám. Évekig nem láttuk. Aztán visszatért, szinte alig hasonlított korábbi énjére, megizmosodott, a viselkedése is más volt részben. De a legfurább az volt, hogy havonta, szinte napra pontosan eltűnt egy-két nap erejéig. Egyszer megelégeltem, és követtem, és... olyat láttam, amit még mindig nehezen hiszek el. Eddig, sőt még most is valamelyest, ezt egy álomnak tudtam be. Farkassá változott, érti? Farkassá! A szemem láttára... Ez néhány napja eszembe jutott, és elkezdtem jobban beleásni magam ebbe az egész vérfarkas dologba. Mindenfélét olvastam róluk, de elméletben, ha ez a férfi maga is... a hideg is kiráz kimondanom, vérfarkas lenne, akkor van rá esély, hogy sérülésekkel ugyan, de túléljen egy efféle katasztrófát. Nos... Lehet kicsit túlságosan elkalandoztam a dolgokban, de... ha egyszer racionális magyarázatom nincs rá, akkor az sem érdekel, ha hülyét csinálok magamból. Roxan, azt mondta, tudja, mi történt valójában. Szóval, megosztaná velem, hogy egy szemenszedett idióta vagyok, vagy van valami aprányi köze a dolognak ahhoz, amit most mondtam? - A térdemre támaszkodom újra előre hajolva, s kezeimet össze kulcsolom magam előtt, miközben várom a választ… Válaszokat inkább.
Követ és lassan helyet is foglalunk a kis irodában. Bennem van a gondoskodó-reflex, hogy megkérdezzem, hozhatok-e neki valamit, de rá kell jönnöm, hogy én is csupán vendég vagyok valamilyen szinten itt, nem ugraszthatom a civil recepciós nénikét, hogy ugyan hozzon már két pohár vizet, meg mondjuk kávét, lehetőleg tejjel és cukorral az úrnak! Helyette leülök én magam is apró sóhaj közepette, s figyelmesen hallgatom, mire jutott Mr. Bjartesson a múltkori találkozásunk közepette. Arra azért elmosolyodom, hogy nem is tudja, hol kezdje. Kissé széttárom karjaimat, mintegy jelezve: bárhol is vág bele a dologba, nyugodtan beszélhet! Időnk, mint a tenger – legalábbis amíg Jason nem csörög rám, hogy a kis hercegnőnk felébredt és követeli a fejadagját. De addig is vissza a velem szemközt ülő férfiemberre és a gondolataira! Érdeklődő a pillantásom, de ugyanakkor, míg nem látom értelmét, addig nem szólok bele közlendőjébe. A bátyja kapcsán aprót bólintok. Sikerült utána járnom az elmúlt időben a delikvensnek, akkor állapítottam meg azt hiszem magamban, hogy Bjartesson mégiscsak érdekesebb fazon, mint azt elsőre gondoltam, s talán még lehet is belőle valami őrző téren. De ugye ez felett amúgy sem az én tisztem pálcát törni. - Nem, nem idióta csak… kissé elrugaszkodott! – Szélesedik mosolyom végül kérdésére nevetősen. – De nem téved sokat, tényleg akad vérfarkas a történetben, csak épp nem a megfelelő oldalra tette őket. A lefejezett halottak. Ők voltak azok, ellenben a férfi, aki túlélte az egészet… nos, ő valami más volt. Őrző, így nevezik. Éééés most nyilván totál kattyantnak hisz, de tudok jobbat is mondani! – Szélesedik ki mosolyom, ahogy kissé fejemet csóválom. - A bátyja valóban vérfarkas, az pedig, hogy ön minderről tudhat, nyilván csak annak köszönhető, hogy amúgy se hitt a saját szemének. – Vonok vállat, reakcióját figyelve, aztán tovább fűzve logikusan a dolgot, egyúttal visszakanyarodva az iménti témához, mondhatni, összekötve a kettőt: - Az őrzők feladata, hogy őrizzék a természetfeletti titkát. A farkasokat az emberektől és fordítva. S hogy hogyan élte túl a pasas az egészet? Ő maga volt a földrengés okozója! A természeti erőben rejlő mágiát felhasználva képesek azt befolyásolni, ha úgy tetszik, varázsolni. Bár… helyesebb lenne úgy fogalmaznom, hogy képesek vagyunk. – Kissé felvonom a szemöldökömet, s ha hitetlenkedne, akkor rögtönzött bemutatót is tartok a dologból. Egyszerűen kiborítom a táskámban levő vizet az asztalra kettőnk közé, hogy aztán az Elemi kapocs varázslatot alkalmazva egy szaltót levágva visszabucskáztassam a folyadékot az elfektetett üvegbe, mintha az sose ömlött volna ki.
// Elnézést a várakoztatásért, nem így terveztem az életet. ^_^" Amennyiben kell a varázslat a meggyőzéshez, a következő reagomban vonok érte majd.//
A fejemben még egész jól hangzottak a dolgok, de kimondva egyre és egyre inkább úgy hangzott, mintha valami elmegyógyintézetbeli szökevény lennék. Vagy ilyen nagyon durván hívő. Esetleg egy nagyon elvetemült humorral rendelkező személy. És lássuk be… Ebből én egyik sem vagyok. Úgy talán helyes, hogy egymást követve egyre kevésbé. Viszont Roxan reakcióit nem tudom pontosan mire vélni. Sóhajtok egyet, miután a kisebb monológom után megpihenhetek. Várok én elég sok reakciót, hogy kinevet, elküld a fenébe, még talán, hogy ez valami kandi kamera. Eszembe jut, majd ki is megy a fejemből, mert hát érdekes is lenne, ha egy szövetségis ilyen poénokkal illetne egy jóval az ő szintje alatt tartózkodó személyt. Meg hát Roxant sem olyannak ismertem meg. A szavaira viszont láthatólag, de nem túlságosan feljebb szaladnak a szemöldökeim. Arra, amit mond pedig nem tudok se köpni, se nyelni. Egyszerűen csak bambulok magam elé, talán már azt érezheti, hogy nem is figyelek rá. Pedig de. Ez számomra egyelőre csak így hirtelen túl sok. Teljesen más a találgatás, és az, ha lényegében pofán vágnak mindezzel. Azzal, hogy vannak vérfarkasok, meg valami természetfeletti rend fenntartásáért felelős boszorkányok. Érdekes, de semmi meglepődést nem érzek azon, amit mond, hogy a bátyám is egy az előbbiek közül. Megmagyarázná, hogy miért volt annyira megváltozva, mikor visszajött. Nem teljesen értem, hogy miért hiszem el mindazt, amit Roxan mond. Egyszerűen nem érzem rajta, hogy hazudna. Pedig az esetek többségében ezt megérzem. Olyan egy percig látszódhat rajtam, hogy próbálok valamit mondani, de egyszerűen nem tudom, erre mit felelhetnék. Aztán felállok a székről, és elkezdek a szobában sétálgatni, kicsit összeszedni a gondolataimat. Végül megszólalok. - Ez mind szép és jó, Roxan, de... ahogy mondta, az Őrzők feladata megvédeni ezt a… titkot. Akkor minek mondja el nekem? Meg miért okozta az a személy azt a földrengést? Meg egyáltalán honnan tudja, hogy a bátyám az, aminek állítja? - Ekkor már visszasétáltam a szék közelébe, és újra lehuppanok rá. Oly sok kérdés, de egyszerűen nem tudom feltenni őket. Mégis, talán ezek a legfontosabbak.
Ritka pillanatok egyike, hogy egyszerűen nem tudom hova tenni a velem szemközt ülő reakcióját. Emészt. - Jobb szó nincs arra a magad elé meredő, sem riadt, sem hitetlen, sokkal inkább elgondolkozó, némán adatokat feldolgozó pillantásra, amit Bjartesson produkál az elhangzottakkal kapcsolatosan. Nos... mondjam, hogy jobban ment, mint vártam volna? A kiakadást annyival egyszerűbb kezelni, mint ezt! Itt ki kell várni, időt adni - na de meddig és mennyit? Feláll és megindul, én meg egyetlen pillanatig azt is megbocsátanám neki, ha feltépné az ajtót és csapot-papot itt hagyva lelépne. Utána kellene mennem, de megérteném teljes mértékben a reakciót. Helyette azonban fel és alá kezd el járkálni, mikor pedig végül szóhoz is jut, akaratlanul halovány mosoly szökik képemre. - Azért mondtam el, Mr. Bjartesson, mert páran közülünk úgy vélik, ön remek tagja lehetne a közösségünknek. Már amennyiben ön is így akarja. - Sóhajtva dőlök hátra. - Ez egy teljesen más életformát igényel, de megvan a maga varázsa és előnyei. Nem szeretném viszont álmokban ringatni, nem veszélytelen az egész, ráadásul életfogytig tartó szolgálatot hordoz magában, szerencsés esetben. - Pillantok rá, eddig könnyednek tetsző ábrázatom komollyá válik. Nem, határozottan nem viccelek. - Ha úgy tetszik, most belépőt nyert a természetfeletti FBI-ba. - Egyszerűsítem le a képletet, bár kétlem, hogy ez vinné közelebb a döntéshez. Apró mosolyom villan, eszem ágában sincs befolyásolni. Ez az ő döntése. - Az a személy szintén őrző volt. A földrengés egy félresikerül varázslat eredménye. Valami, nem untatnám olyan részletekkel, amiket még nem érthet, megnövelte a képességeit és ez okozta a robbanásszerű rengéseket. A bátyja kilétének kiderítése pedig személyes project. Utálok félmunkát végezni, ha információkról van szó, mert itt siklik könnyen félre minden, ha az ember nem elég alapos, nem igaz? - Húzódik félmosolyra képem, hisz ezt nála kevés ember tudhatja jobban. - A világért sem sürgetném, Mr. Bjartesson a választásban... - De mindig van egy de, esetemben meg ez a gyerek, noha megfogadtam magamnak most, hogy harmadik hónapját tapossa életem fénye, hogy a munkát amennyire lehet külön kezelem a magánélettől. Mondom ezt úgy, hogy egy farkas az apja, igen.
Nem ez a legfontosabb dolog itt most, de egész jól mondja ki a nevemet, általában az amerikaiak a nevem végét „son”-nak mondják, mikor inkább hasonlít a Shaun névre. Mindegy, tényleg nem ez a legfontosabb most. Csak kínomban már nem tudom, mit tegyek, gondoljak. Láthatóan meglepődök azon, amit mond. Páran közülük úgy vélik, hogy remek tagja lennék ennek az egésznek. ÉN? Egy mezei nyomozó. Mi olyan különleges van bennem? Már attól eltekintve, hogy tudok mindezekről most már. Remélem Roxan meg tudja magyarázni ezt, mert én nem sokat értek még mindig ebből. Bár, kétlem, hogy közülük bárkinek is könnyen ment volna elsőre felfogni ezt az egészet… A szavaira figyelek, és az egyik mondat végét nagyon megragadom. - Szerencsés esetben? Ez mit jelentsen? - Kérdem tőle érdeklődve. Kis mértékben értem a helyzetet, de megannyi kérdés kavarog a fejemben. Viszont ez a hirtelen közbeszólás udvariatlan volt, így hamar kérek is bocsánatot, aztán hallgatom tovább a nőt. Előre hajolok a térdemre támaszkodva, és úgy eszem a szavait. Egy kicsit erőltetett félmosolyt villantok röpke időre, aztán meg is szólalok. - Nos, igen, néha már maga a tudás hatalom. - Erősítem meg, amit Roxan mondott, aztán gondolkozóba esek. Nem tudom, hogy másodpercekig, vagy percekig tart-e a csendben létem, de végül, miután összeszedtem a gondolataimat, megszólalok. Most én jövök a beszédben. - A kérdéseim közt prioritást élvez az, hogy miért gondolhatják azt, hogy ÉN megfelelő tagja lennék a közösségüknek? Nincsen nekem semmi természetfeletti erőm, semmi. A legtöbb, amit tehetnék valószínűleg az, hogy csak ülnék, mint egy idióta a sok mágus, boszorkány, vagy tudom is én mik között, alig értve, hogy mi történik. A válaszom igen… lenne, amennyiben elmondaná, hogy miért én. Sosem tartottam magam különlegesnek, sőt. Egyedül a munkában remekelek, de civil életben akármennyire sem látszik, de egy kibaszott roncs vagyok. Az életemnek jelen esetben célja sincs, csak az, hogy minél több rosszfiút elkapjak, és bezárjak. Azon kívül meg csak sodródok az árral. - Túrok kicsit zavartan, valamelyest idegesen a hajamba, aztán újra felállok a székről. Mibe csöppentem én? Az ablakhoz sétálok, majd kinyitom azt, és kitekintek rajta. Újabb csend… Lehunyom a szemeimet egy kis időre, majd újra visszafordulok a nő felé. - Akármennyire is szeretnék erről többet megtudni, nem tudom megérteni, mit látnak bennem… - Sóhajtok egyet, majd rövid ideig a földet bambulom, aztán ismét Roxanra tekintek. Várom a válaszokat.
Tetszik a neve. Talán sosem fogom Havardr-nak szólítani, mindig is Bjartesson marad... Már, ha marad és nem kell fél percen belül fényesre sikálnom az elméjét a mágia segítségével, hogy írmagja se maradjon mindannak, amit elültettem benne a rendőrségen és amiről megbizonyosodást nyerhetett most. Talán még én magamról is törölnöm kellene mindent, hogy csak egy munkatárs legyen a sokból. Sajnálnám, azt hiszem. - Mint mondtam, a dolog nem veszélytelen. Akadnak, szerencsére ritkán manapság már, elhalálozások. - Haha. Ritkán. Manapság. Jó vicc! Bár tényleg, alapvetően kevesebb a világban a huszonegyedik század beköszöntével az őrző-farkas konfliktus, egyfajta gondolkodásváltás kezd beérni a témában és visszafelé kanyarodunk az ősi békés együttéléshez lassan-lassan, ami azt illeti. - Valamint, a rendőrség nyelvére lefordítva, itt is vannak akadémiai évek, mikor pusztán gyakornok, tanonc az ember. Ha nem teljesít, kibukhat. - Vonok vállat, ennél egyszerűbben aligha mondhatnám el, mi vár rá. A rendőrségi akadémia kegyetlen, a tanonc élet sem épp vidám mindenkik számára. Jobb nem sarkítani hát a dolgokat. Így legalább viszonyítási alapja is van, hiszen egyet ebből már végigcsinált, a másiknak a kapujában áll épp. Rajta áll csupán, hogy belép-e rajta. Végére érek mondandómnak, s szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek a férfi fejében az elhangzottak kapcsán. Én pedig kivárok, nem sürgetem. A problémáját hallva pedig... nos, kis híján megfejelem az asztalt, ám tulajdon épségemet óvva inkább csak tenyerembe rejtem arcomat. Most komolyan sikerült még egy önbizalom-hiányos pasast is beújítanunk a sok kislány mellé? Nem mintha problémám lenne a tanoncainkkal, de azért dolgozunk rajta szép számmal, hogy megleljék az útjukat és ne imbolyogva járjanak rajta, hanem emelt fővel, büszkén vállalva, amik lettek, még ha a világ elől titkolniuk is kell. - Nézze Bjartesson... Csupán személyes vélemény és nem a feletteseimé, de ha így gondolkozik, cseszheti az egészet. Ez egy egyszeri lehetőség, amikor nem azon kell agyalni, hogy miért én, hanem megragadni azt. Ne keressen hollywoodi összefüggéseket, nem a Tündérkeresztanya Társaság vagyunk, akik az egyszerű ember sorsát pikk-pakk helyre teszik. Okkal választották ki, ahogy mindenki mást is. Ezt megkérdőjelezni már csak önmagával szemben sem fair. Kétkedik saját magában és a képességeiben? - Szegezem neki a csupán félig költői kérdést. - Mert ha így van, akkor elköszönök és megy mindenki tovább a maga útján. Ez nem önsegítő kör, hogy lelkeket ápoljunk és önbizalom-építő játékokat játsszunk, a leendő mentora sem azért utazott annyit idáig, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Mellesleg kint vár a hívásomra, szóval... most vagy soha, Mr. Bjartesson. Maga sokkal többre hivatott annál, minthogy egyszerű nyomozó legyen. Hajlandó ezt elfogadni és elismerni vagy sem? - Tekintek rá komolyan barna pillantásommal, mellyel a börtönből szabadult védenceim találkozhatnak többnyire, mikor elmagyarázom nekik, mik a játékszabályok, ha nem akarnak ezerszer rosszabb helyre visszakerülni, mint ahol eddig voltak.
- Ja, de ha mégis történnek, akkor pedig ilyen különleges módon, mi? Lefejezés, szív kitépése, ilyenek? - Próbálom elviccelni a dolgot, kicsit próbálva valahogy csitítani a bennem levő vihart. Miként keveredtem én ebbe? Tényleg, vajon mit láthatnak ezek bennem? A természetfeletti erőket életemben eddig egyszer tapasztaltam csak, azt is a bátyám kapcsán, de abban sem hittem. Talán arra próbál utalni Roxan, hogy bennem is szunnyadozik ebből az erőből, ami benne és ezekben az úgynevezett őrzőkben van? De ezt honnan tudhatnák? Mi, talán álmomban produkáltam valami olyat, amiről megint nem tudok? Vagy egyszerűen csak megérzik, mint… mint mondjuk egy radar? A kis monológom is eköré akart volna összpontosulni, láthatóan mégsem sikerült teljesen kifejeznem magam. Mármint aköré, hogy én még életemben nem használtam mágiát, nem is érzem magamban, hogy lenne belőlem ebből bármi is. Ő mégis úgy tűnik, mintha látná ezt bennem. Ezt nem tudom felfogni. Vagy egyszerűen csak a sok évnyi tapasztalat alapján tudja ezeket megmondani? Akármennyire is komoly, mégis kétkedő arccal mondtam végig a monológomat, mikor Roxan is befejezi a mondandóját már mosolygok. Nem őrült mosollyal, hanem amolyan „jó kedvem van mosollyal.” Láthatólag neki nincs akkora türelme, mint nekem. Ezen derülök olyan jól csak, de végül letörlöm az arcomról a mosolyt. - Rendben van, Roxan. Hívja be. - Bólintok rá végre a dologra. De aztán néhány másodpercnyi gondolkodás után újra megszólalok. - Roxan, még mielőtt megtenné, lehetne egy utolsó kérdésem? - Nézek rá karba tett kézzel, aztán ha rábólint, hogy kérdezhetek, akkor bele is kezdek. - Maguk őrzők láthatóan értenek a – még mindig nem hiszem el, hogy ezt mondom – mágiához, noha azt teljesen nem tudom, ez mire és mennyire terjed ki. Na mindegy. A kérdésem tehát, hogy képes-e maguk közül bárki is arra, hogy emlékeket töröljön, esetleg csak módosítson? - Ha rám is rám keresett, akkor biztos tudja, hogy Odette-ről beszélek, a házasságunkról, a megcsalásról, és hogy vajon mennyire kikészít ez engem. Talán van rá mégis módszer, hogy ezeket az éveket elfelejtsem és ne kelljen erre gondoljak többet.
Tegnap este érkeztem meg Anchorage-ba. Jártam már a városban, így nem teljesen ismeretlen a terep. Az estémet a Roxantól kapott anyagok átolvasásával töltöttem, hogy felkészülhessek az új mentoráltamra. Rendőrségi anyagok, bizonyítvány fénymásoltak, minden ami csak fellelhető az újoncomról ilyen olyan helyekről. Rutinos mentornak mondhatom már magam, kineveltem néhány őrzőt Québec-ben, itt Alaszkában ő lesz az első, ha minden jól megy, és jól reagál az elhívásra. Jó korán keltem, a napomat meditálással indítottam. Megreggeliztem egy pitézőben aztán még utoljára egyeztettem telefonon Roxannal, mielőtt elindultam volna. A GPS-re hagyatkoztam. Okos találmány, nem kell már vesződnünk a térképekkel, amikkel amúgy is sok macera volt már. A világ egyre gyorsabb ütemben fejlődik, aminek köszönhetően pár hónap alatt utakat és akár új lakóparkokat is kiépítenek. A térképek ideje lejárt, talán csak a vadonban van még haszna a turistakiadásoknak, ahol a GPS-nek már nincs térereje. Leparkoltam, a kabátomat a kocsiban hagytam, és úgy indultam meg befelé. Hátamat a falnak döntve várakoztam addig, amíg Roxan fel nem bukkant. - Szia! Minden oké? - Kérdeztem futólag, majd elindultam vele befelé. Pillantásom rögtön a tanoncomra siklik. Elég éles kontraszt van közöttünk. A magam 162 centijével bőven alacsonyabb vagyok nála, ráadásul kifejezetten törékeny nő látszatát keltem vékony alkatom miatt. A vonásaimon egyértelműen látszik, hogy keverék vér vagyok, a nyugati és a keleti világ fúziójának gyümölcse. Ránézésre 30 év körülinek saccol az emberek többsége. Kék farmer van rajtam, zöld félcipő, fehér póló és szürke kardigán... a nyakam köré pedig lazán egy cseresznyevirág mintás vékony anyagú sálat kötöttem. - Hello! Camille Janvier vagyok. - A kezemet határozott mozdulattal nyújtom Havardr-nak, a kézfogásom ereje pedig egy rakodómunkás férfiemberével vetekszik. Esetemben nagyon is igaz a mondás: kicsi ugyan a bors, de erős! - Fairbanksből jöttem érted a protektorunk megbízásából. Én leszek a mentorod. - Roxan felé fordulok. - Köszönöm Roxan, innentől átveszem. - Mosolygok a mágusra, hadd menjen haza a gyerekéhez. - Bizonyára nagyon sok kérdésed van, és mindenre választ is fogsz kapni idővel. - Fordulok újfent a zöldfülühöz, amint kettesben maradunk. Mindenki mindent tudni szeretne már az elején, ami teljesen természetes, de csak összezavarodnak tőle, ha egyszerre minden információ a nyakukba zúdul. Csak szép sorjában mindent. - Az első feladatod az lesz, hogy a tőled telhető leggyorsabb tempóban pakolj össze minden holmidat. Hétfőn már a Fairbanks-i rendőrségen kezdesz. Roxan addigra elintézi az áthelyezésed körüli hivatalos dolgokat. Ezzel kapcsolatban van bármi kérdésed?
- És akkor még nem látott mindent! - Kontrázok rá a fanyar humorra. Ezzel jól választott embert, noha valóban tény, hogy nem lettem a türelem szobra a gyermekáldás közepette sem. Előtte is tüzes, hirtelen haragú nőként jellemeztek, a kialvatlanság és hajnali szoptatások pedig csak rátesznek egy lapáttal fényes jellememre. Rábólintására szinte úgy pattanok fel ültemből, mint akit üldöznek, mert "Na végre!" - ugyanakkor meg is torpanok egyazon mozdulat közepette, ahogy kérdését hallom. - Persze, mondja csak. - Tekintetembe őszinte bocsánatkérés költözik válaszom nyomán. - Igen, vannak közöttünk, akik képesek ilyesmire. Én magam is, de Bjartesson... ha azért kérdi, amiért gondolom, nem ez a megoldás. - Küldök fanyar mosolyt felé. Megértem én, miért szeretné, miért lenne egyszerű és azt is, hogy esetleg jót akar, ám... ez valóban nem járható út. Már csak azért sem, mert: - Különben sem használhatjuk önös érdekre a dolgot, csak és kizárólag felsőbb utasítás szerint. - És az okok teljes mértékben érthetőek és elfogadhatóak véleményem szerint. Egy szentimentális pillanat erejéig kedvem lenne megölelni a pasast, ám mielőtt efféle hozzám nem illő dolgokat művelnék, inkább kilépek a folyosóra, hogy megkeresem Camie-t.
- Szia Cam. Nos... ő sokat kérdez, te sokat szeretsz dumálni... szerintem jól ki fogtok jönni! - Szélesedik ki mosolyom a finom iróniával fűszerezett mondat közepette, de valahol tényleg bíztam az együttműködés sikerében. Ennek érdekében betessékeltem a gyógyítót és bemutattam őket egymásnak, noha ezt Cam maga is megtette - biztos, ami tuti, szokják a nem mindennapi neveket, amikből kijutott mindkettőnek. - Igazán nincs mit, ha bármi van, elérsz telefonon! - Ez még kijárt a nőnek, hogy aztán Mr. Bjartessonon pihenjen meg pillantásom: - Igazán örültem. Vagy inkább mondjam úgy, hogy üdv a klubban? - Szélesedik mosolyom, majd gondolok egyet és fejcsóválva közelebb lépek, hogy kezemet nyújtsam neki. - Ha bármi van, engem is kereshet bátran, hisz tudja a számomat, de Camille remek tanerő hírében áll, ne fukarkodjon a kérdésekkel felé! - Ezzel el is köszöntem, s távoztam a színről, mint a jóságos tündérkeresztanya teszi dolga végeztével a mesékben.
// Részemről a megtiszteltetés, hogy köreinkben üdvözölhetlek, Havas! Bármi további kérdés, kérés, óhaj-sóhaj van, megtaláltok a szokásos csatornákon. //
Elmosolyodok arra, amit mond. Legalább nem csak én kezelem így a dolgot. Egyelőre nem igazán érzem az élét az egésznek, na majd éles egyenesben biztos más lesz a helyzet. Nemsoká pedig felteszem a kérdést, ami foglalkoztat már egy ideje. Ki kell hát végül ábránduljak, és csak bólintok, meg hümmögök egyet. Látszólag ezen saját erőmből kell túljutnom. - Lényegtelen. Nem szokta elvenni a figyelmemet semmiről. Megtanultam külön választani a magánéletemet és a munkámat. - Mondom Roxannak még, mielőtt kimegy az ajtón. Na meg nem is gondoltam át teljesen a kérdést. Törölni azt az időszakot? Azzal elveszteném a testvéreimmel töltött időmet is. Francba, ő velük is beszélnem kellene, hogy jól vagyok, élek, meg minden. Na meg a bátyámmal is el kéne beszélgetnem, ha már egyszer kiderült, hogy vérfarkas. Roxan az öcsémet nem említette, ami talán jobb is. Ő, ha a családom másik tagja nem is, legalább kimarad ebből az egész dologból. Bár ki tudja, ha bennem megláttak valamit, benne miért ne tennék? Na ezt inkább hagyjuk, nem feszegetem. Gondolataimból az ajtó újbóli kinyílása térít magamhoz, a földre bambuló tekintetemet felkapom a beérkező nőre. Félmosolyra húzódik a szám, és a kéznyújtásra kézfogással felelek. - Valószínűleg nem kell bemutatkoznom már, de Havardr Bjartesson. - Bólintok is egy aprót ezt követően, majd újfent megszólalok. - Örvendek, Camille. Erős kézfogás egyébként. Úgy tűnik, a kicsi a bors, de erős mondás helytálló. - Nevetek fel rövid időre, aztán Roxan felé fordulok. - Rendben, és köszönöm. - Bólintok könnyedén felé is, majd figyeltem, ahogy távozik a nő. Ekkor visszafordultam a leendő mentorom felé. Kérdésén elgondolkozom, de csak egy valami jut eszembe, ami kicsit is érdekel. Azzal semmi gondom nincs, hogy mikor és hova kell menjek, vagy hogy máshol lesz munkám. A munka, az munka. - Csak annyi, hogy miért Fairbanks? Mármint hogy esett erre a városra a választás? - Kérdezek egy nagyon egyszerű kérdést, aztán megvárom a választ. Akár kapok, akár nem, később újfent megszólalok. - Valamint van-e hely, ahol ha más nem, de ideiglenesen megszállhatok, míg nem találok egy lakást, vagy házat? - Mert azért csak nem kéne a híd alatt aludjak…
// Köszi, Roxan, és persze, ha kérdésem van (nem kizárt, hogy nem lesz ), akkor kereslek. //
- Én is örvendek! - Mosolygok rá. - Ez nagyon egyszerű. Itt Anchorage-ban csak egy kirendeltség működik, ami a Fairbanks-i protektorátushoz tartozik. A tanoncok képzése Fairbanks-ben zajlik. Itt nem adottak a feltételek ehhez. - A mentoroknak is és a tanoncoknak is sokkal egyszerűbb a tanulmányaik szempontjából, ha az egy protektorátuson zajlik, mert ott minden adott, és kéznél van. Itt a kirendeltségen jóval kevesebb az őrző, viszont akit kirendeltségre helyeznek, annak általában van már akkora tapasztalata őrzőként, hogy egyedül vagy kis csapatban is hatékonyan tudjon dolgozni. - Természetesen. - Mosolygok ismételten az újabb kérdés hallatán. - A protektorátusok feladata az is, hogy a hozzájuk tartozó őrzőket támogassa mindenben, amiben csak lehet, hogy a feladataikra tudjanak fókuszálni. Legyen szó akár munkakeresésről, vagy szálláshelyről. A Fairbanks-i protektorátus bázisa az Egyetem pincéje. A világ szeme előtt vagyunk, mégis gondosan elrejtve. Amíg nem sikerül lakást vagy házat találnod a városban, nyugodtan lakhatsz odalent. Vannak kialakítva lakószobák. A többség inkább ideiglenesen veszi igénybe, de vannak, akik hosszú ideje ott laknak. - Nekem is benne volt a pakliban, hogy leköltözök a pincébe, amikor a főbérlőm váratlanul felmondta az albérleti szerződésemet, de Emmettnek hála ezt sikerült megúsznom, mert találtam egy másik helyet, ami minden szempontból megfelel az igényeimnek. - Néhány szót szólnék magamról. Arról, hogy mit várhatsz tőlem, és én mit várok el a mentoráltaimtól. - Nyilván időbe fog telni mire összecsiszolódunk, ez nem megy egyik napról a másikra. Én mindent tudok róla, amit hivatalosan tudni lehet, ezért úgy gondolom, hogy neki is megjár, hogy ne csak egy név és egy arc legyek. - Közel hét évtizede vagyok őrző. A gyógyítók kasztjába tartozom, és mindig olyan szakmákat választottam a hétköznapi életemben is, amivel az embereken segíthettem. Jelenleg mentőtisztként dolgozom. Nagyon komolyan veszem az őrzői feladataimat is, és a hétköznapi életben végzett feladatokat is. Mentorként nem te vagy az első tanítványom, így mondhatom magam rutinos mentornak. Fontosnak tartom azt, hogy mind mentálisan mind fizikailag is felkészítsem az aktuális tanoncomat. Nagyon fontosak az alapok a későbbi boldoguláshoz. Amit elvárok tőled is, az az együttműködés és a komoly hozzáállás... bár utóbbival gondolom nem lesznek problémáid a rend őreként. - Mosolyodok el.
- Aha, szóval Alaszkában ott van az őrzők úgymond főhadiszállása? - Vonom le a következtetést, az már más kérdés, hogy jól-e. Kicsit még mindig nem világos ez az egész rendszer, de már kezdem kicsit kapizsgálni. Legalábbis, azt hiszem. Még mindig karba tett kézzel hallgatom azokat, amiket mond. Egyik szemöldököm felhúzom és el is mosolyodok azon, hogy az egésznek a bázisa egy egyetem. Mármint, hogy annak a pincéje. Miután mondandóját befejezi, belekezdek én is. - Mit ne mondjak, ez valóban elég okos. Az emberek amúgy is azt nem látják meg sosem, ami a szemük előtt van. Vagy az esetemben csak nem hiszik el, betudják álomnak. Majd meglátjuk, hogy alakul még a lakáskeresés. Valószínűleg még hétf.. mármint vasárnapig nézek még lakásokat, hátha vannak. Ha más nem, majd ott keresek. Túl sok cuccom meg hála égnek, nincs. - Vasárnap kellene utaznom, ha hétfőre ott akarok lenni. Mondjuk ahhoz vennem kéne valami járműt is, mert repülőre nem akarok ülni, meg hát ki tudja, mikor fog kelleni, hogy gyorsan ugorjak valahova. Vagy ha bedöglik a törött képernyős telefonom, és nem szól ébresztőként, és durván késésben vagyok az… órámról. Néhány nap alatt kell jó sok mindent elintéznem, de úgy érzem, megoldom. Csak bólintok arra, hogy be akarja kicsit mutatni magát. Ez legalább fair, hisz ő valószínűleg már tud mindent rólam. Az első néhány szó már magában ledöbbent. A szemeim nagyobbra is nyílnak, de azon kívül más meglepődöttségre utaló jelt nem mutat az arcom. Hét évtizede? Tehát Camille már olyan 80-valahány éves lehet? Mégis olyan 20-as évei végén, 30-as évei elején járónak nézem. Miket tudnak vajon ezek az őrzők csinálni? A következő, ami a fülemet üti a kaszt szó. Tehát még külön képeznek embereket erre meg arra? Egyre inkább rendőr akadémiásnak kezd már ez az egész hangzani, de komolyan. Úgy gondolom, nem lesz sok gondom a beilleszkedéssel. Ha mégis, szerintem lesz segítségem. Befejezve a mondandóját megszólalok végül. - Ne aggódj, az előbbivel sem. Na de miről beszélsz? Kasztok? Tehát az őrzők külön dolgokra, feladatokra vannak specializálódva? Mindez választható, vagy aki ebben jobb az ez lesz, aki meg abban, az pedig az lesz? - Kicsit hülyén hangzik ez az utolsó mondat, de szerintem érthető a kérdés.
// 50. reag nem is kerülhetett volna jobb helyre. //
- Ez azért ennél egy kicsit összetettebb. - Nem akarok már most túlságosan fejest ugrani a részletekbe, mert lesz erre bőven időnk Fairbanksben, szóval próbálkozom a felületesség szintjén tartani a témát. - A világ minden pontján ott vagyunk, ahol vannak farkasok. Ahol nagyobb számban élnek, ott protektorátus működik. A létszámuk természetesen területenként változó, ezáltal vannak helyek, ahol elegendő egy kirendeltség is, ami minden esetben egy protektorátus alá tartozik. Az Anchorage-i jelen esetben a Fairbanks-ihez. Gondolj erre az egészre úgy, mint sok-sok nagyvállalatra, amik leányvállalattal tovább terjeszkednek. A vezetőség, az anyavállalatnál van, a leányvállalat pedig az onnan kapott utasítások szerint végzi a munkáját. - Egyszerű hétköznapi nyelvre fordítottam le ezt az egészet. Hiszem azt, hogy a mentoroknak is idomulniuk kell a világ változásaihoz, és elfogadni azt a tényt, hogy nem feltétlenül állják meg a módszereik a helyüket hosszú évtizedeken át, hiszen a világ... a társadalom folyamatosan változik, átalakul. Az újabb generációkra rá kell tudni hangolódni, ha eredményeket akarunk elérni. Ez kreativitást igényel, hiszen ugyanazt mondjuk el, csak emészthetőbb mázzal bevonva. - Remek. Legalább nem veszi el túl sok idődet a csomagolás. - Kifejezetten sok holmim nekem se volt soha. A Fairbanks-i protektorátus a negyedik helyem, ahol őrzőként végzem a feladataimat. A ruhatáram egy részét eddig mindig le kellett cserélnem, miután áthelyeztek, mert mások voltak az időjárási körülmények, mint az előző helyen. Mivel mi soha nem tudhatjuk előre, mikor kerülünk áthelyezésre, ezért a legjobb amit tehetünk, ha nem ragaszkodunk túl sok tárgyunkhoz. Én ezért élek albérletben most is. Ami holmim van, és amit biztosan magammal viszek egy esetleges áthelyezés alkalmával, az belefér általában a kocsimba. Ha mégse, akkor jön a szelektálás. - Az alapok mindenkinél ugyanazok. Ha elsajátítja egy tanonc az alapokat, és a vizsgákon is sikeresen túljut a megmérettetésen, akkor jön a kasztválasztás. Általában a tanoncidőszak alatt már kiéleződik, hogy ki melyik kaszttal szimpatizál, hol tudna a leghatékonyabban érvényesülni. Ha valaki habozik, általában kikéri a mentora véleményét. Én gyógyító vagyok. Roxan mágus. Vannak még informátorok és harcosok is. Ezekről majd részletesebben is beszélni fogok neked.
Most nem egészen értem, hogy ez már a képzésem része lenne, amit most csinálunk, vagy csak az esetlegesen felmerülő kérdéseim gyors letisztázása? Az utazással kapcsolatban nincsenek túlzottan, mert hát nagyfiú vagyok, megoldom én azt magam is valahogyan. A kérdésem kapcsán örülök, hogy kicsit kifejti a dolgokat, mert hát nem igazán világosak még a dolgok teljesen. Szerintem ez érthető. 20 perccel ezelőtt még a vérfarkasok és az őrzők létezéséről sem tudtam. Hallgatom, amit mond, bólintok egy-egy ponton, hogy azért tudja, figyelek még, nem vesztettem el a fonalat. - Általában minden nagyvállalat kicsiként kezdte. Valószínűleg egy nagyon kicsiként, ami egy bizonyos ponton született meg. Az első protektorátus hol alakult? - Kérdezem kíváncsian, mondjuk nem tudhatom, hogy vannak-e ilyen dolgokról feljegyzéseik. Bár az lenne csak a fura, ha nem lennének nekik. Elég szervezettnek tűnik ez az egész őrzősdi, ha már az egész világon ennyire el vannak terjedve. Legalábbis gondolom, hogy jól el vannak szórva, mert kétlem, hogy csak alig néhány helyen lennének… vérfarkasok. Bár lehet megint csak túlképzelem ezt az egészet, kissé elrugaszkodom a valóságtól, ahogy korábban Roxan mondta még nekem. A kasztokra terelődik a szó, én pedig újfent okos kis diákként figyelek a tanárnő szavaira. Az utolsó néhány szaván pedig világossá válik, hogy ez tényleg nem a tanításom része még, de egyszerűen csak bólintok. - Rendben van, Camille. Hú, hát érdekesnek hangzik ez az egész téma, alig várom, hogy halljak többet erről. - A szavaim lelkesnek hatnak valószínűleg, viszont próbálom elrejteni. Több, de inkább kevesebb sikerrel. Legszívesebben már most mennék pakolni, hogy aztán a többi dolgomat is gyorsan elintézhessem, aztán indulhassak Fairbankse. Viszont ahelyett, hogy őrült kislány módjára kiszaladnék az ajtón, megszólalok. - Van még valami, amiről tudnom kell, vagy egyelőre elég volt ennyi? - Kérdezem lágy mosollyal az arcomon, majd később újra megszólalok. - Egyébként, ha Fairbanksbe érek, hogy tudlak elérni téged? Vagy menjek az Egyetemre, és majd úgy lesz, ami lesz? -
Elmosolyodok. Klasszikus kérdés, amire már többször választ kellett adnom, ám a válasz mellé plusz magyarázatra is szükség volt, hiszen sokan nem ismerik Alaszkát, ezért egy-egy alaszkai város, vagy tájegység neve nem mond semmit. - Valahol a mai Fairbanks területén. – Biztosabbat ennél nem tudunk mondani. Nincs emlékhely, se épület… se semmi, ami az első őrzőkhöz köthető. - A protektorátus fogalma csak a későbbiekben alakult ki… ahogy a szervezeti felépítés is. – Ezt azért fontos hozzátennem. Volt idő bőven arra, hogy kiforrja magát az őrzők közössége, és megtapasztalják, hogy miként tudnak a leghatékonyabban dolgozni. A fejlődés pedig mindig folyamatos, csak a jelenben nem feltétlenül érzékeljük ezt. A tudásunk a régi őrzők hagyatékán alapszik, ezért is olyan fontos a megtapasztalás, és a tudás megosztása egymással. - Örülök a lelkesedésednek. – Mondom őszintén. Remélem, hogy ez majd a tanoncévek alatt is ki fog tartani. Az őrzői hivatás nem egyszerű. Teljes elköteleződés a küldetésünk iránt, aminek az egész életünket alá kell rendelnünk. - Egyelőre ennyi. Hagylak, hogy legyen elég időd összecsomagolni, és elköszönni azoktól, akiktől szeretnél. – Nem tartom fenn tovább, a lényeg majd úgyis Fairbanksben következik. A búcsújának persze nem kell véglegesnek lennie. Szabadidejében visszajöhet Anchorage-ba, vagy ahova akar. Csak annyi, hogy a protektor, és a mentor szereti tudni, hogy merre reppent ki a madárkája, ezért ildomos erről tájékoztatást adni. De ezt majd úgyis elmondom legközelebb, most nem szaporítanám a szót feleslegesen. - Rendezkedj be az egyetemen, és majd érted megyek. – Leveszek egy szórólapot, majd előveszem a tollamat, és a szórólap tetejére leírom a telefonszámomat. - Tessék. Ezen éjjel-nappal elérhető vagyok. Ha bármi van, csörögj. Fairbanksben találkozunk! – Nyújtom át a lapot, majd a felkarját megpaskolva a tenyeremmel ellépek mellette, és kisétálok. Direkt nem adtam meg neki az Egyetem pontos címét. Nem nehéz megtalálni, mert Fairbanks nem olyan nagyváros, ráadásul a neten is rá tud keresni. Legyen ez az első feladata tanoncként.
Kezdőlap
Bármi további kérdés, kérés, óhaj-sóhaj van, megtaláltok a szokásos csatornákon. // 
), akkor kereslek. 
//
//
