Mortimer elhagyta a várost, a flepnis Geertz pedig a legutóbbi találkánk óta mintha felszívódott volna. Nem ringattam magam téveszmékben, fogok még hallani felőle az biztos. De egyelőre nyugalom volt, az egyetlen dolog, ami dühített, az Anne "őrző-védője" volt. Mort lelép, és már cincognak az egerek, a nevelője kihozta őt a kikötőbe. Elismerem, nem lehet egy szobába zártan tartani egy gyereket, de nem lett volna elég egy kis egyetem környéki séta!? Nem. Mert akkor nem lenne min cidriznem. Tőlük lemaradva, jókora távolságból figyeltem őket. Nyár lévén igencsak megnőtt a kikötői forgalom, ami jelenleg jó is volt, meg rossz. Jó, mert így Anne is sokkal észrevétlenebb tudott maradni, és rossz, mert így én is nehezebben szűrtem ki az idegen erőket. Így fordulhatott elő, hogy egy chicagói ismerőst is csak akkor vettem észre, amikor már majdnem belegyalogoltam. - Salem! - vontam fel köszönés helyett a szemöldököm a kis őrző láttán. - Hát te hogy a búsba kerültél ide? - Ezt érthette a kikötőre és a városra egyaránt. Fél Chicago északnak vette az irányt, vagy mi a szösz? Hm, újabb népvándorlás? - És mi ez az idétlen szalmakalap? - böktem fejemmel a vastag, rózsaszín szalaggal átkötött fejfedőre. Ez az új divat? Ki tudja, azok után, hogy vadító rózsaszínben pompáznak a férfiak...
*Ezer és egy oka lehetne annak, hogy mit is kerestem egy ajándékboltban és miért is van a fejemen egy ocsmány kalap. Először is erre volt dolgom, másodszor pedig ma épp beszéltem a lányommal, aki a lelkemre kötötte, hogy ajándék nélkül haza ne merjek térni. A kalap pedig ezen ajándékok egyike, csak éppen a kezemben lévő papírzacskóba nem fért bele. Én meg felvettem, nagy kaland. Kicsit megzavarom legalább a népeket, úgyse nagyon mer senki hozzám szólni, mert mindenki azt hiszi, hogy valami tetovált állat vagyok. Ebből pedig csak a tetovált igaz. Épp sétálok nagy békésen a motorom felé és az üzeneteim között lapozgatok a telefonomon, amikor is valaki belém gyalogol... vagy én gyalogolok belé, ez még nem tisztázott, viszont annál meglepőbb. Főleg, hogy ahogy hátrálok pár lépést és épp bocsánatot kérnék, nagyjából egy időben ismerjük fel egymást.* - Duncan! *Mondjuk nekem nem kéne meglepődnöm, hogy itt látom, inkább az a meglepő, hogy egymásba gyalogoltunk. Viszont a kérdése alapján nem hallott még az érkezésemről, így el is mosolyodok. Jó azért ismerős arcokkal is összefutni, mint Castor, vagy Duncan, viszont a kérdés magas labda.* - Repülővel természetesen. Gondolom, ahogy ti is. *Mosolyom kiszélesedik. Végül is rendes választ adtam, de hát nem igazán szeretném közölni az ittlétem valós okát, szóval ez még ködösítésnek sem utolsó válasz. Számítottam rá, hogy a régiek közül össze fogok futni néhány falkataggal, de nem igazán tudom, hogy Castor kivel mit beszél meg, szóval inkább nem beszélek senkinek a céljaimról. Az a biztos. A kalapot illető meghökkenésére csak elégedetten elvigyorodok és kicsit meg is feljebb is pöckölöm a karimáját.* - Kéne, mi?
A felismerés, egymásra ismerés gyönyörei... meg a szalmakalap. - Látom humorodnál vagy - húztam fáradt félmosolyra a szám arra, hogy repülővel jött. Vetettem egy gyors pillantást Anne és a másik őrző felé, de nem akartam rájuk felhívni a figyelmet. Nem tudom, hogy Salem mennyire van képben a dolgaim jelenlegi állásával, de minél kevesebbet tud, mindkettőnknek annál jobb. És úgy tűnik, a saját dolgaival kapcsolatban ő is tartja ezt az álláspontot. - Minden vágyam - ráztam a fejem a kalapban "gyönyörködve", majd pillantásom a cipelt szatyorra siklott. - Gondolom nem házibulit fogsz tartani egy sereg gyereknek. - Annyit azért tudtam, hogy neki is van egy lánya, négy évvel ezelőtt még ki is gúnyoltam volna. Anne és az őrzővédője séta hajókázni indultak. Pazar, nehogy szemmel tudjam őket tartani, véletlenül se! Rohadt hajók! - Salem, tudom, hogy a múltkor felkerested Castort. Azt nem, hogy mit beszéltetek, nem is érdekel addig, amíg nem akarsz az Alfámra plusz kulimászt ragasztani. - Nem váltam ellenségessé, vagy fenyegetővé, egyszerűen csak felvázoltam egy jövőképet. - Viszont ha szart kavarsz neki, nem fog érdekelni, hogy milyen nemes cél vezérel - néztem rá komolyan. Ha valaki, akkor én tényleg megértettem, hogy egy gyerekér mi mindenre nem képes valaki, és mi mindent válhat másodlagossá. De amíg nem a saját lányomról van szó, a többi kölök nem érdekel, sem a mások által irántuk táplált szülői szeretet. - Egyébként, hogy vagy mindig? - váltottam könnyedebb hangnemre.
*Arra, hogy a humoromnál vagyok csak kiszélesedik a mosolyom. Ha nem lennék még humoros sem, akkor nem maradna túl sok érték, ami miatt az emberek esetleg kedvelhetnének. Azért egy rendes válasz sem ártana, ha már így rákérdezett.* - Én mindig. Amúgy meg áthelyeztek, biztos úgy gondolták, hogy hiányoltok engem. Ráadásul, ahogy hallottam, hogy mi itt a helyzet, gondolom tényleg nem hátrány, egy-két ismerős arc. *Mármint a két falka meg minden, szóval elég gáz itt a helyzet. Persze azt sem kell elmondanom, hogy kimondottan én akartam utánuk jönni. Igazából... nincs is sok lényeges dolog, amit el akarok mondani. Duncan dolgaival egyáltalán nem vagyok képben és most se veszem észre, ahogy elnéz a páros felé. Inkább letekintek a papírzacskóra, amikor szóba kerül, de csak elmosolyodok a feltételezésen.* - Nem is... mert pizsamapartit. Amúgy meg a lányomnak lesz. *Továbbra is mosolygok, végül is az, hogy van egy gyerekem nem olyan hatalmas titok. Szerintem Dun erről még tud is ráadásul. Amikor aztán elkomolyodik a beszélgetés témája, az én ábrázatomon is érdeklődés jelenik meg. Annyira nem rémülök meg a fenyegetéstől, mert éppenséggel nem keverek szart, szóval nincs miért ijedeznem. Azért kedves, hogy Duncan ezt feltételezi rólam... mi vagyok én, egy nyeretlen kétéves? Na jó, hozzá képest talán.* - Nyugi, csak szívességet kértem tőle. Eszem ágában sincs nagyobb bajba sodorni, mint amekkorában van. Elég hülye lennék, hogy ha pont azzal csesznék ki, aki segít nekem. *Vonom fel kicsit a szemöldökeimet, csak nem néz ennyire gyépésnek. Bár tény, hogy ebben a kalapban jelenleg a leginkább annak nézek ki. A könnyed kérdésnél azért kicsit megkönnyebbülök, bármennyire nem csináltam magam össze előzőleg sem, azért jó, hogy nyugodtabb vizek felé evezünk.* - Tűrhetően. Találtam melót, az őrzők is elviselnek és még egy rendes lakást is sikerült bérelnem, szóval nem panaszkodhatok. Veled mi a helyzet?
Szó, mi szó, tényleg jó, ha az őrzők között, meg úgy általában is akadnak ismerősök a városban - olyanok, akik nem kicsinálni akarnak minket, vagy pár farkasunkat, hanem uram bocsá' még kedvelnek is minket. - Kampányolhatnál mellettünk, tudod, kis zászlókkal, kitűzőkkel, meg mi egymással. - Hülyültem egy kicsit, viszont az tényleg nem lenne hátrány, ha pár őrző felénk húzna. Nem zártam a szívembe azt a brancsot, más kérdés, hogy Anne miatt megalkuvásra voltam kénytelen és bizalomra. De így, hogy Mortimer nincs itt, már korántsem érzem Anne-t náluk akkora biztonságban. Amikor kimondta a nyilvánvalót egy árnyalatnyit meglágyultak a vonásaim, s talán egy halvány mosoly is megjelent az arcomon. Rám lehet fogni, hogy egy együtt érző szentimentális barom lettem - talán így is van -, de akkor is tökéletesen megértettem, milyen egy gyerekről gondoskodni. Bár az ő porontya idősebb volt Anne-nél, és a mi helyzetünkkel ellentétben köztük valóban volt vérkapcsolat. Irigykedtem... Nem kezdtem el feszegetni, hogy egy segítségkérés is micsoda szarkupacot vonhat maga után - vagy csak az én kéréseim ilyen zűrösek? -, mert nem vagyok a szárazdajkája, és ő sem egy pisis. Addig pedig amíg tényleg nem okoz nagyobb fejtörést Castornak, nem háborgatom ezzel tovább. - Ezt örömmel hallom - nyugtáztam egy biccentéssel. - Csak szeretek előre szólni azoknak, akiknél nem örülnék, ha hülyeség miatt kéne meghalniuk. - Salem esetében kifejezetten nem lelkesednék, ha el kéne tennem láb alól. Nem lenne utána sem álmatlan éjszakám, de na... Viszont ne rohanjunk ennyire, ilyenről még szó sincs! - Hm, csupa móka és kacagás - mondtam arra, hogy eddig sínen vannak a dolgai, majd kényelmes sétába fogtam - a hajó elindult, innentől nem sokat tehettem, amíg vissza nem jön. Gondolom jött velem. - Mondjuk úgy, hogy... közelebbi ismeretségbe kerültem a helyi őrzőkkel, mint amennyire szerettem volna, és amennyire egészségesnek tartom a magam részéről. Már bocsesz. - Vele még nem volt bajom, ez pedig rajta kívül eddig csak Westmorelandről volt elmondható. Bár ő meg Casnál húzta ki a gyufát... Ezek a tanoncok... - Egyébként mennyire sikerült képbe kerülnöd az itteni dolgokkal? És mióta vagy itt? Kíváncsi vagyok, na! Munkaköri ártalom.
*A kampány ötletén elmosolyodok. Bizonyára érdekesen festenék, de még akkor se vállalnám be, ha nagyon sokat ígérne érte. Nem az lenne a probléma, hogy esetleg hülyén néznék ki... de hisz csak rám kell nézni, ilyesmi nem szokott zavarni. Csak hát ugye nekünk is vannak szabályaink.* - Pártatlannak kell lennünk, ezt te is tudod. Ha tudnék is ilyen kis zászlókat meg kitűzőket csinálni, akkor se tehetném meg. Szóval azon kívül, hogy jó arc vagyok, semmilyen előnyötök nem fog származni az itt létemből. *Vonok végül vállat, hát sajna ezt dobta a gép. Persze Duncannek nem lesz belőle semmilyen haszna, viszont Castornak annál inkább. Bár az megint más, hiszen az egy kölcsönös egyesség, egy üzlet. Elég bosszantó, hogy engem mindenki csak fenyeget, meg sorra kapom az ultimátumokat. Persze ezekhez a több száz éves farkasokhoz képest ki vagyok én, de akkor is.* - Uh, akkor remélem sosem jössz rá, hogy most vágtak meg öt dollárral a boltban. Fiatal vagyok még a halálhoz. *Persze, hogy elpoénkodom. Mit mondhatnék rá? Értettem, felfogtam, ezen felül az ilyesmit képtelenség normálisan reagálni. És tessék, itt az én nem normális reakcióm, aminek a végén még ki is szélesedik a mosolyom, hogy nehogy véletlenül komolyan vegye Duncan. Bár talán vigyor nélkül is leesik neki, hogy viccelek. Természetesen mikor megindul, akkor vele tartok. Kényelmes tempóban sétálok mellette, végül is időm, mint a tenger. Azért az őrzőket illető kijelentésére kicsit felvonom a szemöldökeimet.* - Merthogy? Szerintem az itteniek még egész normálisak, bár úgy tudom, hogy az eddigi főnökről pont lemaradtam. Viszont Eva meg egy tündéri spiné... olyan mint a nagymamám, csak neki nincs molyirtó szaga. Meg igazából a legtöbben szimpatikusak. *Csak nem ismerek mindenkit és akiket igen, azokat is csak nagy részt látásból, vagy esetleg pár szót váltottunk. Na, de talán Dun most felvilágít arról, hogy mi is a nagy helyzet, bár nem nagyon szeretek másodkézből tájékozódni, de ez is valami. Az utóbbi kérdésére kicsit megingatom a fejem.* - Alig egy hete vagyok itt, de nagyjából fel lettem világosítva. Van az itteni falka, amelyik nem bírt magával, meg vagytok ti, akiket mi hívtunk és kell a placc. Nem olyan bonyolult a felállás. Vagy van még valami, amit nem tudok? *Ki tudja, milyen szálak húzódnak még a háttérben. Valószínűleg a későbbiekben mindenre fény derülne, de minek várjak, ha épp az egyik érintettel társalgok az itteni helyzetről.*
Egyre inkább örültem, hogy - szó szerint - összefutottam Salemmel. A gondtalannak tetsző stílusa kifejezetten jól jött, kicsit engem is ellazított, és oszlatott a borús hangulatból. - A remény hal meg utoljára - vontam vállat egy halvány mosoly kíséretében, a következő szavain viszont már felnevettem. - Viszlek is a vesztőhelyre, csak kéne egy eldugott zug, hogy ne legyen nagyközönségünk! Jó, hát én ilyen figyelmeztetgető pasas vagyok, vagy inkább fenyegető? Nem, a fenyegetőzés üreg, én komolyan gondolom, és senki ne csodálkozzon, hogy ilyen vagyok, az eddigi életvitelem a hibás... Nem mintha nagyon ki akartam volna törni belőle. Sőt, még jól is érzem benne magam, kivéve, amikor a szeretteim bőre van a vásáron. Salem véleményei a helyiekről annyiból nem lep meg, hogy őrzőként nézi őket. Én meg farkasként, szóval nincs ezen nagyon mit ragozni, ha ismerne pár helyi farkast is, valószínűleg róluk is eltérne a véleményünk. Megpróbálhatnék lyukat beszélni a hasába, de az igazat megvallva, az nem az én stílusom, fárasztó, macerás, értelmét se látom. Akkor meg minek bajlódjak? Salem nagyfiú, el tudja dönteni, kit mire tart. Vagy ha mégsem, az is az ő baja, nem az enyém. - Az emberek és a farkasok zöméről nincs túl jó véleményem, az őrzőkkel se igazán tudtam eddig összespanolni. De a szükség nagy úr - mormoltam a végét szinte már csak magamnak. Eva pedig elhiszem, hogy nagyon klassz nagyi, de nekem csak az ugrik be róla, amikor közölte, hogy d'Arc unokája vagyok - már mi a vérvonalat illeti. Én és a szép emlékek... - Az eddigi főnökötök... Örülj neki, hogy nem ismered, és sajnáld, hogy nem ismered. Van egyfajta... sajátos bája - mondtam némi gúnnyal a hangomban. Mortimerrel úgy voltam, hogy egyszerre tartoztam neki hálával, és utáltam, amiért a segítségére szorultam. Ilyen egyszerű. - Nem, summázva tényleg ez a helyzet - feleltem. - Ha van is még valami, akkor az részemről falka ügy, nem a te fülednek való - mosolyodtam el, de a szemem komoly maradt. - Figyelj csak... azon agyaltam mostanában, hogy lehet egy kicsit búvárkodnom kéne a szellemek, meg a felmenőim terén. De nem nagyon értek hozzá, értsd, semennyire. Viszont több szívességet nem szívesen kérnék a társaidtól, te viszont még beleférsz. - Ezt tőlem veheti egy izmosabb bóknak is akár. - Mennyire mozogsz otthon ebben? Tudom, hogy még csak egy tanonc, de ha azt nézzük, hogy én eddig nulla szinten nem az, hogy foglalkoztam, hanem gondolkodtam ilyesmin, akkor klasszisokkal előttem járhat. Már csak elméleti síkon is.
*Csak elvigyorodok a megjegyzésén. Lehet, hogy a remény hal meg utoljára, de én akkor is pártatlan leszek, ha a remény és annak az összes ismerőse meghal. Annyira amennyire tőlem telik persze, mert a Castorral kötött alkummal ezt már akkor élből buktam is. De mindegy, ez tényleg nem tartozik Duncan-re, mint ahogy minden bizonnyal ő sem mesélt el nekem mindent. A fenyegetést nem veszem komolyan, azt azért észrevenném, ha tényleg tartanom kéne tőle. Szóval továbbra is széles mosollyal tekintek oldalra a másikra.* - Szeretem a nagy felhajtást. A kivégzésemhez meg élő zenét akarok és... írok inkább egy listát utolsó kívánságok címszóval. *Ha adja alám a lovat, akkor dől belőlem a hülyeség, de ezt talán már ő is tudhatja. Persze semmi komolyság sincs abban, hogy éppenséggel a saját kivégzésem iránt lelkesedek. Szeretem időnként elviccelődni a dolgokat, így sokkal egyszerűbb kezelni sok mindent. Persze némi komolyságot erőltetek a képemre, amikor a kollégáimról kezdünk beszélgetni. Értőn bólintok is a kijelentésére.* - Akkor ezek szerint rossz körökben mozogsz. Az őrzők egyébként rendesek, meg is lepődtem, hogy egyiktől sem áll fel a szőr a hátamon. Plusz, ahogy eddig figyeltem, az fairbanksi nők azért elég szépek. *Persze ez sem másodlagos szempont, nem mintha eddig nagyon bepróbálkozott volna bármelyiknél. Pusztán egy olyan szempont, amit egy élete teljében lévő férfiember fontosnak tarthat. Amúgy tényleg meglepődött azon mennyire is jó itt az őrző közösség, bár az őslakos farkasokkal eddig még nem nagyon ismerkedett. Még a végén tényleg a betolakodókhoz fog húzni. mármint azon felül, amennyire jelenleg feléjük húz. Azért azon, amit Mortimerről mond - mert a nevét már hallottam - kicsit felhúzom a szemöldököm.* - Hát ez elmenne egy haikunak. Hogy érted azt a sajátos... bájat? *Ez utóbbi szót szerintem még életemben nem használtam egy felnőtt férfiemberre, valamikor ezt is el kell kezdeni. Öregkoromra valószínűleg én is tök bájos leszek. Amúgy tényleg sikerült felcsigáznia ezzel a mondtam is valamit, meg nem is dologgal. Az, hogy falkaügyeket nem ad ki, rendben van. Bólintok is rá, nem vártam, hogy minden titkukat kiadja. Majd úgyis rájövünk amikor eljön az ideje. Szóval bólintok egyet, jelezvén, hogy rendben van. Amikor aztán előhozakodik a kérdéssel, érdeklődőn hallgatom végig majd végül kissé tanácstalanul sóhajtok. Hogy mennyire mozgok otthon ebben?* - Hát... értem a kérdést. *Ennyire. Na jó, ennél talán egy kicsit jobban, de így hirtelen ennyit sikerül válaszolnom, persze hamar rájövök, hogy ez elég gyér és persze folytatom.* - Felmenők és szellemek... védőszellemet szeretnél? Vagy nem igazán értem mire is vagy kíváncsi... *Na, ilyenkor amikor tök komoly vagyok és segíteni akarok. Bár egy kicsit több támpontnak azért örülnék, mert az lehet, hogy rákockultam az elmúlt két évben a mágiára, de nem vagyok mindentudó azért.*
Ez a fickó nem normális, de én is csak vigyorogni tudok. - Oké, majd írd le, add oda, a többit meg nyugodtan bízd csak ide! - paskoltam meg a vállát kurtán. Hihetetlen, hogy bármire képes élből nyomni a hülyeségeit, valahogy mégis sikerül megmaradnia olyan keretek között, hogy ne tartsam idiótának... csak lököttnek. Nos, furcsa is lenne, ha egy véleményen lennénk az őrzőkről, nekem speciel nem a kedvenceim - enyhén szólva -, bár igaz, ami igaz, Westmoreland és ő még a könnyedén elviselhető kategóriába esnek. Sőt, meg merem kockáztatni: kedvelem őket. Bár előbbivel nem sűrűn futok össze. A nőkről nem igazán tudtam nyilatkozni, nem voltam fából, meg se vakultam, de tény, hogy Amber óta jelentősen kevesebb figyelmet szentelek még kukkolás terén is az ellenkező nem tagjaira. Persze, kellem látvány a zöme valóban, de részemről csak ennyi. Ó, igen, mindjárt modellt állok a hűség szobrához. - Látom még mindig nincs szemellenződ - jegyeztem meg somolyogva, ami teljesen normális. Fennakadt Mortimer jellemzésén. Hm, hogy is magyarázzam el érthetően... - Tudod, mint a kisgyerekek, messziről aranyosak, ahogy visonganak a többiekkel, de hálás vagy, hogy nem neked kell utána futkosni, mert hosszútávon megőrölnél a hisztizésétől. - Na, eddig bájos volt, most gyerekhez hasonlítottam, az asszociációs képességem csúcsa. - Úgy értem... bájos, amíg nem a te idegeiden citerázik. Ha néha látod, még kedveled is. Csak szorosabb munkakapcsolat ne legyen. Részemről legalábbis. Örülnék, ha más témára eveznénk, mielőtt még tovább keverném a szezont meg a fazont Mortimerrel, így igazán hálás vagyok, amikor Salem gondolatai a kérdésem körül kezdenek forgolódni.Érdekes volt megfigyelni, ahogy a habókos hozzáállása szinte egy pillanat alatt megváltozott és komoly lett. Szinte hallottam, ahogy kattogtak a fogaskerekek az agyában, aztán nekem is adott gondolkodni - jobban mondva pontosítani - valót. - Isten ments a védőszellemektől! - emeltem fel védekezőn a kezem. - Nem, nem, csak a kommunikáció része érdekel a dolognak, nem szeretnék magamra aggatni mindenféle hókuszpókuszt, amíg nem élethalál kérdése. Már bocsesz. - Nem őt akartam ezzel leszólni, de mágia terén bőségesen megelégedtem a farkasom nyújtotta extrákkal, meg most ez a "dumáljunk az őseink szellemével" dolog érdekelt kicsit.
- Úgy lesz főnök. *Válaszolom elégedett vigyorral. Csak egy szófordulat amúgy, nem tartom Duncant a főnökömnek vagy ilyesmi. Ettől még havernak igen, hiszen annak ellenére, hogy farkas, alapvetően nem annyira dilis, mint az öregebbek nagy része. Bár tudtommal ő még nem is olyan vészesen öreg. Áh, franc se tudja. A szemellenzős kijelentésen is csak vigyorgok, majd fejemmel előre bökök. Bizony, jó pár méterrel előttünk két csaj sétál, nem most szúrtam ki őket.* - Soha nem is volt, szóval remélem nem gond, ha arra sétálunk véletlenül mi is, amerre ők. Azt hiszem a jobb szélső az igazi. *Csak a biztonság kedvéért, mert fel akarom szedni a kis csajt. Nem tűnik egyébként értelmiséginek, valószínűleg nem rég jöttek ki a szoliból, vagy a műkörmöstől, de nem tehetek róla, az ilyen csajoknál van esélyem. Szépek és hülyék, akárcsak eddig az összes barátnőm, beleértve a lányom anyját. Ilyen téren sosem voltak nagy igényeim. Persze a Mortimeres magyarázatra figyelek, hiszen eddig is úgy stíröltem a csajokat, hogy fel se tűnt Duncannek. Ha fontos dolgokról van szó, akkor meg tudom osztani a figyelmem. Persze bólogatok, értem a hasonlatot, el is mosolyodok rajta.* - Azt hiszem értem. Tényleg bájos lehetett, de akkor valahogy örülök, hogy lemaradtam róla. Szerencsére az új főnökkel, azzal az erdésszel nincs bajom egyelőre. *Csodálatos a névmemóriám, de még alig lakok itt, szóval még szükségem van egy kis időre, hogy mindenkit névről is ismerjek. Azért kicsit fúrja az oldalam, hogy Mortimer milyen is lehetett, de ennél átfogón információt már csak tőle magától tudhatnék meg. Mindegy is, részemről ejthetjük a témát. Kicsit se zavar, hogy hókuszpókusznak titulálja a mágiát, nem vagyok szerelmes belé, vagy belekockulva, szóval saját szíve joga olyan érzéseket fűzni hozzá, amilyeneket akar. Kicsit meg is csóválom a fejem a bocsánatkérésre.* - Nem para. Viszont a szellemekkel való beszélgetést nem tanítják az őrző oviban. De ha gondolod utána nézek a könyvtárban, vagy gyanútlan tudásvágyammal megostromlom Eva-t. Mire kell egyébként? Mármint... ha csak nem titok. *Sose lehet tudni, az utóbbi két évben az egész életem egy bazinagy titok, szóval már semmin se lepődök meg. Főleg nem azon, ha valaki titokban akar tartani bármit is. Azért felmerül bennem egy újabb kérdés, ha már így belejöttem.* - És amúgy te mi járatban erre? *Mert ezt mintha nem tisztáztuk volna.*
Halkan nevetve megráztam a fejem. - Csak nyugodtan, Salem - mondtam kedélyesen. Ha benne felébredt a vadászösztön, ki vagyok én, hogy keresztbe tegyek neki. A magam részéről viszont maradtam a monogámiánál és a hűségnél. Különben is... az ilyen szolis-műkörmös plázából szabadult cicák nem az én műfajom volt. Maximum egy éjszakára, de csak úgy, ha csöndbe maradt és azért nyitotta csak ki a száját, hogy tegye a dolgát. Finnyás vagyok, ennyi. Azért abban reménykedtem, hogy a csípőringás meg a platinaszőke haj nem vonta el beteges mértékben a figyelmét. Erről szerencsésen megbizonyosodhattam, amikor értelmesen és témába vágóan felelt. Ügyes! Én nem tudnék egyszerre két dologra figyelni, főleg, ha az egyik Amber. Az új fejesükről meg én nem tudtam nyilatkozni, eddig nem volt hozzá szerencsém, nem is fűlött hozzá a fogam, de valami azt súgta, kénytelen leszek legalább egyszer hosszabb szóváltásba elegyedni vele. Alig várom... Megrázta a fejét. Király, jó tudni, hogy van még olyan ezen a vidéken, akitől nem kell minden második mondatért bocsánatot kérni. El is felejtettem, milyen könnyen kezeli az ilyen dolgokat, de tiszta öröm, hogy eszembe juttatta. - Leköteleznél - biccentettem az utánanézésre. - De ha lehet, úgy intézd, hogy ne nagyon derüljön ki, kinek kell. Jobb szeretem a diszkréciót. - Igaz, nem hadititok, de nem szeretném az egész közösség orrára kötni, hogy infó kell tőlük. - Halvány remény pislákol bennem, hogy talán nem minden felmenőm flúgus és idióta. - Ez csak részigazság volt, de egyelőre legyen elég ennyi. A következő kérdése már egyébként is vadabb vizekre evez. - Az a helyzet, hogy a bájos előző protektor "lenyúlta" a lányom. Igazság szerint ezt részben magamnak köszönhetem, de akkor is... - Morcos lettem. - A nevelő pedig, aki vele van, kihozta hajózni, én pedig egy bizalmatlan dög vagyok, ezért amikor tudom, szemmel tartom. Az viszont már nem volt kifejezetten publikus, hogy a közeljövőben vagy így, vagy úgy, de vissza akartam szerezni őt. Ezt is azért mondtam el Salemnek, mert ha valaki, akkor ő tökéletesen átérezheti, milyen ez. - Sajnos nem vagyok egy vizikacsa, így a parton rekedtem. Meg veled is összefutottam, és egy sétahajózáson csak nem szívódnak fel nyomtalanul. - Ezzel egyben azt is elárultam, hogy biza, amíg ki nem köt az a hajó, és nem látom Anne-t megint, addig itt fogok téblábolni a kikötőben.
*Elégedetten elvigyorodok az engedély hallatán. Igazából ha nemet mond, akkor is igyekeztem volna úgy irányítani a séta útját még észrevétlenül, hogy kövessük őket... úgy mint ahogy eddig tettem. A teljes koncentrációm meg bőven elég lesz akkor, amikor ágyba akarom vinni. Meg alapvetően én sem tervezek hosszabb távra, de van olyan lány, aki végül a nyakamon marad, nem tehetek róla. Arra, hogy diszkrécióra vágyik, ugyancsak elmosolyodok, szinte már mindentudón. Ez valahogy alap volt. Kezdem azt érezni, hogy Dun nem nagyon bízik meg a szellemi képességeimben. Jó, nem vagyok atomfizikus, de azért bőven megvan a magamhoz való eszem.* - Nyugi, alap, hogy nem fogom reklámozni, hogy neked kell. Az ilyen privát dolgokat nem szokásom kiadni, meg aztán folyton kérnek is valamit cserébe, ha nektek kell valami. Én nem utazok komponensre sem, ha pajtiról van szó. *Továbbra is ott a mosoly a képemen, nem akarom, hogy túlizgulja a dolgot. Lehet, hogy túl könnyen veszem az őrzőséget, de azt speciel tudniuk kellett, hogy ilyen vagyok, amikor elhívtak. A bátyám is mindig mondta, hogy egyszer az az áldott jó szívem fog a sírba vinni. És kétlem, hogy szívroham lesz az indok.* - Áh, nálad legalább pislákol a remény. Az enyémeknek papírjuk is van róla, hogy flúgosak és idióták. *Persze nem tudom szó nélkül hagyni, mint ahogy alapvetően semmit sem. Hát igen, megesik, hogy csak úgy jártatom a számat, nincs igazán semmi új a nap alatt. Persze ezt követően érdeklődve hallgatom, hogy mi szél hozta ide, hiszen elég érdekesnek tűnik a téma. A végén még a szám is tátva marad kissé, de hamar becsukom. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hasonló cipőben járunk Dancannel.* - Hát ezt meg tudom érteni. Én is szinte minden nap beszélek a kölyökkel telefonon, vagy skype-on. De miért... nyúlta le? *Nézek rá némi értetlenséggel. Ilyet azért csak nem tettek volna ok nélkül. Vagy franc se tudja, érdekel és remélem ez sem olyan titkos ügy, hogy ne tudhatnám meg. Még a végén kénytelen lennék a többi őrzőtől érdeklődni. Fene a kíváncsi fajtámat. - Hát ja... lehet konyítunk a mágiához, de a teleportálás még elég Star Trek-es dolog nekünk. *Válaszolom biztató mosollyal. Valóban elég valószínűtlen, hogy csak úgy felszívódnának*
Megnyugtat Salem diszkréciója, ennek ellenére továbbra sem hiszek a mesében, és mint a legtöbb dolog az életben, ezt is szkeptikusan fogadom, de csak magamban, kifelé ebből semmit sem mutattam. Eddig nem volt vele konfliktusom, ezután se szeretnék, ő pedig nem hülye, kétlem, hogy ilyesmit provokálna a jövőben bármikor is. A rokonaira vonatkozó megjegyzésén nevettem. Jó volt vele dumálni egy kicsit, jobb kedvem lett tőle. - Akkor légy büszke magadra, te egész normálisra sikeredtél! - mosolyogtam már-már biztatón. Irigyeltem Salemet, amiért ilyen könnyed és látszólag nem görcsöl a balul elsült dolgokon sem, nem csinál belőlük világraszóló drámát. Oké, utóbbit én sem, de tagadhatatlan, hogy rajtam kismilliószor jobban észrevehető, ha valamit elcsesztem. Lehet azért, mert ha valamit elszúrok, akkor azt úgy istenesen, és ott nincs pardon? Nem tudom... A következőkért pedig még inkább féltékeny voltam. Ő minden nap beszélt a kölkével! Mázlista flótás! A kérdésével viszont elérte a határpontot. - Sajnálom, de azt már nem kötöm az orrodra - mondtam semleges hangszínben. Nem voltam dühös a kíváncsisága miatt, én is kérdeztem volna a helyében, és ráadásul ezzel az is bebizonyosodott, hogy az őrzők között sem tud mindenki mindenről. Hm-hm, ezt azért nem rossz tudni! Lehet, hogy ő még azért nem értesült, mert újonnan jött és vezetőváltás is történt náluk, azért ezt is belekalkulálom. Egy esetből nem igazán nyerő általános és hosszútávú következtetéseket levonni. - Ha tudnád, hogy ennek mennyire örülök! - most már szabályosan vigyorogtam, de ez csak addig tartott, amíg meg nem szólalt a telefonom. Gabe volt az, SMS-t küldött: Lucas sehol, pedig ő lenne a soros a beosztás szerint a hotelben. Remek! Véletlenül se tudtam megvárni azt az átok hajót! - Hív a kötelesség - kommentáltam, majd megálltam, és felé fordultam. - Jó volt veled összefutni, rózsaszín szalagos őrzőpalánta! - Kövezzen meg, aki búcsú előtt ki tudta volna ezt hagyni! - Remélem még látjuk egymást! - intettem neki búcsút, és kénytelen kelletlen a parkolóban hagyott motoromhoz indultam, mert valaki újfent nem méltóztatott megjelenni a kijelölt helyén, a kijelölt időben! Pf, és akkor ő volt a megbízhatóbb!
*Először azért kissé meglepődök, amikor közli, hogy egész normálisra sikeredtem. Ezt azért erős túlzásnak érzem minden tekinteteben, hiszen csak rám kell nézni. A normális emberek nem éppen így festenek, de végül csak elvigyorodok a dolgon. Legyen gyereknap, elhiszem, hogy normális vagyok és nem szállok vitába a megállapítással. Arra, hogy eljutottam a határig, amennyit tőle megtudhattam, csak védekezőn emelem fel karjaimat.* - Oké, ha nem akarod nem kell. Meg se szólaltam. *Mondom végül elmosolyodva, eszem ágában sincs Duncan magánéletében vájkálni, mint magánember. Mert alapvetően, most abban a státuszban beszélgetünk szerintem. Majd őrzőként meg úgyis meg fogom tudni, amit kell, de tény, hogy még elég friss hús vagyok, szóval tudatlanságom ennek tudható be. Aztán, amikor sms-t kap, némi érdeklődéssel tekintek rá, meg is torpanok, amikor látom rajta, hogy a köszönésre készül. Azért a megjegyzésre kissé felvonom szemöldökeimet, apró mosollyal a szám szegletében.* - Ha annyi idősnek néznél ki, mint amennyi vagy, még zokon sem venném ezt. *Jelentem ki nemes egyszerűséggel. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy nem annyi idősnek néznek ki, amennyinek kéne, de nem húzom fel magam az őrzőpalánta jelzőm, mert elképzelem, hogy a dédnagyapám szájából hallom. Mennyivel jobban is hangzik ez.* - Jaja, én is. Na, cső! *Köszönök el kiszélesedő mosollyal, intek is hozzá egyet, majd... konstatálom, hogy a két leányzó eltűnt, akiket követtem. Pff... na így tudom megosztani a figyelmem... Így végül hazaindulok.*
Miután Angie volt annyira... mohó, hogy nem érte be a bőröm szaggatásával, és eltépte hát a nyaklánc-kulcsom göngyláncát, úgy gondoltam, itt az ideje vannak, hogy újat vásároljak magamnak. Csak holmi anyag - mondhatnánk, bármi megfelelne, hogy újra a nyakamban hordhassam a kulcsot, de ahhoz túl válogatós vagyok. Túl értékes, túl nagy értékeket őriz ahhoz, hogy holmi olcsó bőrszíjra fűzzem fel. Mehettem volna ékszerboltba is, és nem kizárt, hogy fogok is. De a folyó olyan emlékeket idéz fel bennem, amik csak úgy simogatják a bőrömet, redőssé lúdbőrözik minden sejtem, és a part menti sétám ide vezetett. Olykor a legeldugottabb helyeken bukkanhatunk a legszebb kincsekre. Ebben a reményben tértem be ebbe az ajándékboltba, mondván: nyakláncot keresek. Teljesen mindegy, mi fityeg a végén, a lényeg az, hogy a lánc szép legyen. És nemes. Passzoljon hozzám. Az eladónak azt mondtam, hogy a barátnőmnek szeretnék ajándékot vásárolni. Hagyott időt hogy elmerengjek, de még mindig nem találtam meg a megfelelőt. Ahogy az illatok farkasszagot sodornak felém, megdermedek a mozdulatban, úri lassúsággal fordulok a jövevény felé, s ha sikerül elkapnom a tekintetét, a kék szempárt, ami a szemüveg mögött bújik meg szendén, egy baráti mosollyal üdvözlöm, mint minden kék szemet, de veszélyt hordozva, hiszen köztünk, farkasok közt az ilyesmit sosem lehet tudni. Még akkor sem, ha éppen két nyakláncot tartok a kezeimben fegyverek helyett.
A hozzászólást Ethan O'Neill összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 03, 2014 1:51 pm-kor.
Nem tudom, hogy akarok venni egyáltalán valamit, de abból nem lehet gond, ha benézek valahova. Ebben a döntésemben, indulok el valamerre. Hogy merre megyek, azt a lábaimra bízom, mert eleve nincs ötletem. Egyenesen, egy ajándék bolt felé vezet az utam, és ha már ott vagyok, belépek oda, és orromat megcsapja egy idegen farkas illata. Majd, mikor rá nézek, mintha mosolyogna rám, de nem bíztos. Felé sétálok, és én is, úgyan így teszek. - Helló. - Mondom neki röviden, és közben azért, a palyzsom mögé relytem a gondolataimat, bár nem hinném, hogy bármit is el kéne relytenem egy idegen elől. - Látom, hogy őn is vásárol. Talált már valamit? - Kérdem, és én is nézegetem a nyakba valókat. Azért, a fityegőket is nézem, és lemondóan sohajtokfel. Aztán, az eladó felé fordulok. - Farkas fityegős nyakba valója nincs? - Kérdezem tőle, az eladó megrázza a fejét, mire én csak ismét fel sohajtok lemondóan. ~ Ezekre, bezzeg van vevő. - Gondolom magamban, majd ismét megnézem a kinálatokat, és végül leveszek egy fordított kereszteset. - Ez esetben, akkor ezt kérem, és másra már nincs is szükségem. Mondom neki, mire ő beviszi a nyakbavaló árrát, amit ki is fizetek, bár belül készrablásnak érzem az öszeget. Végül, meg várom a másik farkast, így legaláb tudok vele beszélni. - Az kuzinomnak lesz. - Mondom neki, mikor rá nézek, bár ő nem kérdezett semmit, de azért nekem ezt el kelett mondanom egy idegen farkasnak. - Sajnálom, tudom ez nem önre tartozik. - Mondom, és közben érzem, hogy zsibbad az arcom.
Rám köszön, és már rántja is fel a pajzsát, én pedig csak szélesebbre húzom a mosolyomat. Milyen kis aranyos, hogy így védekezne ellenem. De ne félj, egyelőre még nem akarok tőled semmit. De érzem rajtad a falka szagát, te is közéjük való vagy, csak úgy, mint Dana és Alison... - Szép napot. Köszönök egyszerűen, apró főhajtással és amíg az eladóval társalog én úgy teszek, mintha a saját dolgommal lennék elfoglalva. Tovább böngészem a láncokat, de közben mindenre odafigyelek, amit a nőstény és az eladó intéznek egymással. Amikor meglátom a fordított keresztet, kedvem támadna felnevetni, de nem teszem. Csak oldalra fordítom a fejem, hogy megnézzem a nyakláncot és aztán a nőt is, mire magyarázatba kezd, én pedig érdeklődve állom a tekintetét. - A kuzinjának, hát persze. Bólintok udvarias mosollyal, és eltűnődöm, milyen rég hallottam már ezt a kifejezést. Túlságosan emlékeztet a régi időkre amiket el akarok felejteni. - Semmi probléma. - felelek arra, hogy sajnálja - Mondja csak... A kuzinja... Miért Sátánista? Tolakodok kissé a kérdéssel, de mivel ő is tolakodott az előbb, nem érzem magam modortalannak emiatt. - Nincs szüksége segítségre...? Méregetem, mintha azt próbálnám jelezni, hogy azok, akik fordított keresztet hordanak, általában valamiféle lelki válságban szenvednek. Hah, még a végén felcsapok pszichológusnak, bár mit ne mondjak, néhány gyóntatás után sokszor érzem azt, hogy van hozzá érzékem.
Mikor a kuzinomat emlitem neki, hogy a nyaklánc neki lesz, ő is mond nekem valamit. Nem tudom mire vélni a mondatát, hisz annyi félekép lehet a mondatát érteni, hogy akár abból könnyen sértödés is lehetne. De, én ezt most inkább hagyom. Majd mond nekem valamit, és még egy kérdést is kapok tőle bónusz ként. - Londonban, van valaki, aki nagyon tetszik neki, és ő elvitte egy ilyen gyülésre, ami nagyon megtetszet neki, és eldöntötte, hogy ő is az akarlenni. Persze, ez nem tetszet az apjának, aki erre... - A mondatot, már nem fejezembe, de talán magától is tudja, hogy mit is tett Regulus bácsi a lányával. Szépen kidopta, és kitagadta, amíg nem tér vissza az esze. Bár, Su inkább az apja makacs ságát örökölte, így szerintem ez még elfog tartani, még vagy jó pár száz évig is, mire megjön Su esze. Majd, kapok még egy kérdést, amire fel csillan a szemem a szemüveg mögött. - Igen, persze hogy van. - Mondom neki. - Megtudná nekem mondani, hogy hol tudnék szert tenni egy plüs farkasra, vagy bármilyen farkasos tárgyra? - Kérdem tőle, bár nem egy olyan férfinak látszik, aki ért a plüssök beszerzéséhez. Minden esetre, azt viszont már magamnak venném meg, de azt már nem kötöm az ismeretlen orrára. Minden esetre, a reakcióját még megvárom, mert most, úgy sem jut eszembe semmi olyan dolog, kivéve, hogy be sem mutatkoztam neki. - A nevem, Allison Black, de a barátaim, és a rokonaim, Ally-nek szokot hívni. - Mondom neki, kedvesen. Fel is merül bennem a kérdés, hogy milyért is csinálom én ezt, hisz nem is falka társ, hát na. Talán túl közvetlen vagyok, és vissza kéne fognom magam, hiszen, az eladó is a helyén van még, és nincs kedvem olyat mondani, amitől akár le is bukhatok, hogy vérfarkasvagyok.
London... Hát persze, miért is ne éppen Londont emlegetné, egy olyan ország, egy olyan királyság centrumát, aminek minden négyzetcentiméterét megvetem. De ez most nem látszik rajtam, csak tovább görgetem a gondolatokat, amik a nőstény szavaira ébrednek fel bennem, és amikor félbehagyja a mondatot, csak bólintok. - Sejtem. Volt már dolgom hasonló apákkal. Ami azt illeti, kettővel is. Barátságos és együttérző mosolyt küldök a nő felé, mintha cseppet sem lázítana vagy éppen emésztene fel belülről a gondolat. Szabályszegés, kitörés a rendből, egy nem minden napi hitvallás választása a szerelem nevében... Elkapom a felcsillanó tekintetét, aztán hallgatom, hogy mégis mi lenne az, amiben esetleg segíteni tudnék neki. Hát persze, plüssfarkas, farkasos tárgyak... Reménykedtem benne, hogy ennél kicsit többről lesz szó. De csalódottságomat továbbra is elrejtem előle, érzem, hogy fiatalabb, mint én, nem lesz hát probléma azzal, hogy megtévesszem, és megint egy segítőkész hímnek adjam el magam. Ki tudja, talán lesz még ennek haszna azzal a bizonyos falkával kapcsolatban, amibe olyannyira be szeretnék kerülni. - Új vagyok a városban, nem igazán találkoztam ilyesmivel. - vallom be neki őszintén - Nem vagyok az a vásárolgatós fajta... De szerintem próbálja meg a helyi bevásárlóközpontban, egészen biztos vagyok abban, hogy ott sikerrel jár. Nem, ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok benne biztos, de még mindig több az esély száz üzlet közül, mint itt, ebben a kis bódéban, amit jegypénztárnak és ajándékboltnak csúfolnak. Amikor bemutatkozik, alig láthatóan tátom el a számat, Allison... Véletlen volna, hogy pontosan úgy hívják, mint azt a nőstényt, akit talán szerelmemnek csúfolhatok...? Ráadásul pontosan ugyan abban a falkában? Felpillantok a plafon felé, mintha Isten szoknyája alá kívánnék ily módon belesni, aztán a kezem nyújtom a nőstény felé. Ha elfogadja, akkor nem kezet fogok, hanem megdöntöm a törzsemet és udvarias kézcsókot lehelek a kézfejére. - Nagyon örvendek... Ally. - ejtem ki a nevét egészen mámorosan, majd felegyenesedem - Az én nevem Ethan. Ethan O'Neill. Ahogy eleresztem a kezét - feltéve, hogy volt lehetőségem a tenyeremben fogni -, a zsebembe süllyesztem a sajátomat, mintha koszosnak érezném az idegen érintéstől, és mégis... Izgat a gondolat, friss, idegen és ismeretlen, felfedezésre vár. - Volna kedve járni egyet? Kérdezem, miközben hanyagul visszateszem az eddig nézegetett láncokat a helyükre, mintha már nem is érdekelnének. És ami azt illeti nem, valójában tényleg ne, érdekelnek most, hogy ez az Allison nevű nőstény keresztezte az utamat.
Nem lepmeg, hogy volt mvolt már dolga ilyen apával, de mondani, már nem mondok rá semmit. Mosoly? Egyáltalán, mégis mivel érdemeltem ezt meg? Mindegy, nem lényeg. Ami, viszont az őszinteségét illeti, kap egy piros pontott tőlem a kébzelet beli füzetembe. - Rendben, majd megpróbálom ott. - Mondom neki, egy mosoly kiséretében, de pontosan miért is mosolygok? Talán, azért mert, így sokkal barátságosabb vagyok. Nem tudom. Mikor bemutatkozom neki, nem tudom nem észre venni, hogy felnézz, és önkéntelenül én is ezt teszem. Fel nézek, de csak a plafont látom. Nem tudom, hogy mi érdekeset látni ott fent a plafonon, de keresem a tekintetemmel. Talán, berepült egy veréb, vagy tudom is én. Mindegy, legyen bármi is az, le vadászom, és elviszem Castornak ajándékba. Bíztosan örülni fog neki. Ha mégsem, akár ki is dobhatja. Egy idő után, fel is adom a keresést, és ismét a himre fórdítom a tekintetemet, aki felém nyújtja a kezét, amit én naivmódon el is fogadok, és amire egyáltalán nem számítok, hogy kezet csókol nekem, és be is mutatkozik ő is. Ethan O'Neill a neve, és nem tudom a dolgot kérdés nélkül hagyni. - Csak nem rokona, a kedvenc szinészemnek, Ed O'Neill-nak? - Kérdezem tőle. - Imádom őt a Rémrendes családban, de a másik sorozatát még nem láttam, így arról nem tudok nyilatkozni. - Csacsogom neki, bár tuti, hogy csak név rokonok, semmi több nincs közöttük. Egy kérdés is el hangzik, amin el is gondolkodom kicsit. - Felőlem, sétálhatunk nyugodtan, nem látom a dolognak akadályát. Mondom, és indulok is a kilyárat felé.
Amióta ez az őszi időjárás van, ami Alaszkában már tulajdonképpen téli, Nia-val egy kicsit kevesebbet találkoztunk. Nem is tudom igazán, miért alakult így. Persze azért nem hanyagoltuk el egymást, csak sok dolgunk volt. Nekem legalábbis sok, falkaügyben is. A kóborok csak nem nyugszanak, mindig jönnek, érkeznek és információt kell róluk gyűjteni, tárgyalni velük. Vannak nagyon nehéz esetek... Erre a kellemes szombat délutánra kitaláltam egy hajóutat. Kirándulni voltunk már többször hegyekben, szigeten, erdős részen, de most egy kis hajózást tartottam jó ötletnek és párocskám benne volt. Hoztam a hátizsákomat, benne a szokásos túrafelszereléssel, mert a hétvégét ezzel töltjük. Szerintem az elemeink újra tele lesznek energiával. Egy igazi régivágású gőzhajó, még azokkal a lapátkerekekkel és a Chena gyönyörű vidéke. Szuper lesz! Megbeszéltük a találkozót erre a késő délutáni órára itt a jegypénztárnál. Álldogálok, nézem az ajándékboltot. Nem az én világom ez a sok szuvenír, de Nia-nak szerintem tetszeni fog. Azt még nem kérdeztem meg, járt-e már itt. Majd úgyis elmondja. 5 perccel előbb érkeztem, a kocsit kint hagytam a parkolóban. A párocskám otthonról jön, ha minden igaz. Most nem én furikáztam vele, ezért is várom már nagyon a találkozást. Újra és újra meg tudja bizsergetni az én kis szívemet ez a szépséges és okos leányzó.
A tavaszt és a nyarat kultiválom a meleg idő miatt. Hiányzik. Adjátok vissza! Ahogy kell, jól beöltöztem: pufi kabát, kötött sál, kötött sapka, és még kesztyűt is húztam. A mogyoróbarna kabát alatt egy piros kötött pulóvert viselek, farmernadrágot és szörmegalléros csizmát. Mint egy fagyosszent. Zsebre dugott kezekkel megyek be az épületbe. Késő délután van, de még ilyenkor is akadnak bőven kirándulni vágyók. A hideg és a szürkeség nem tartja vissza az embereket. Én csak Stephen miatt vagyok itt. Imád kirándulni, és ha már felvetette a hajókázás ötletét, miért is mondtam volna nemet, amúgyis szeretek vele lenni. Amióta összejöttünk, sokkal többet járom a természetet, mint azelőtt. Stephennel lehet is. Egyedül biztosan megmaradok a város határain belül. Vagy egy hete nem taliztunk. Nekem szerencsére nyugis időszakom volt a rendőrségen. Csak a szokásos piti dolgok fordultak elő: rablás, betörés, testi sértés meg efféle ínyencségek. Kettőnk közül Stephen volt jobban elhavazva. Sosem firtatom, ha nem ér rá. A munka az munka. Inkább türelmesen kivárom a sorom, és voilá! Megpillantom a jegypénztárnál ácsorogni. Gőzöm nincs hogyan csinálja, de ez a pasi mindig jobban néz ki. Gonoszdin elvigyorodom. Ideje becserkészni. Épp nem figyel. Nem arra, amerről az ellenség érkezik. Mögé surranok, széles válla fölött az arca elé nyúlok, és gyengéden befogom a szemeit. Úgy vigyorgok, mint aki nem tudom mekkora csínyt követett el. Tuti nem fogja kitalálni ki lehet az.
Kezdőlap
//
//
