Lehet, hogy lottóznom kellene, ugyanis amikor felnevetett a fenyegetésem hallatán, szinte előre tudtam, hogy ez fog történni. Talán azért, mert én is így tettem volna fordított esetben, vagy egyszerűen csak láttam az eddigi viselkedése alapján, hogy ez volt a leginkább elvárható reakció tőle. Fogalmam sincs, hogy melyiknek van nagyobb igazságtartalma, de igazából egyáltalán nem is volt lényeges. Elismertem én magamban, hogy ostoba vagyok, de neki nem voltam hajlandó igazat adni, már csak dacból sem. - Talán… - sziszegtem végül én is, akárcsak ő az előbb azt az egyetlen szót. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne enyém legyen az utolsó szó. Tudtam pedig, hogy csendben kellene maradnom, hogy most az egyszer meg kellene hunyászkodnom és a háttérbe vonulni ahelyett, hogy ekkora lenne a szám, de az ember csak nem tud kivetkőzni önmagából igaz? Még akkor sem, ha az élete függ tőle és olyan szorult helyzetben van, mint azelőtt talán még soha. Az eszemmel tudtam, hogy mit kellene tennem, ám jelenleg nálam is ellepett mindent az a bizonyos vörös köd, akárcsak nála. Ez már eddig is egyértelmű volt számomra, hacsak nem volt velem ellentétben állandóan köd a fejében. Még ezen sem lepődtem volna meg, amilyen eszelős viselkedést produkált itt nekem. Valami egészen biztos, hogy nem stimmelt. A fájdalom elemi erővel hatott rám, most már nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóság és mi az illúzió. Az egész túlságosan tapinthatónak tűnt ahhoz, hogy eszembe jusson kételkedni a valódiságában. Arcom eltorzult a fájdalomtól, fogaimat erősen szorítottam össze, hogy ne ordítsak fel, amivel talán pontosan azt érném el, amit ő akart. Fájt, rohadtul szenvedtem a fejembe hasító fájdalomtól, a testem is megvonaglott ott a földön fekve. - Nagyon eredeti… - nyögtem halkan a válasza hallatán. A fejem még mindig eszméletlenül zsongott, de annyi erőt sem éreztem magamban, hogy odaemeljem a kezemet. Csak ültem tovább mozdulatlanul, ha már ebbe a helyzetbe sikerült tornáznom magam, és azon gondolkoztam, hogy mikor éreztem magam utoljára ennyire fáradtnak és meggyötörtnek. Talán az első átváltozásom volt az utolsó ilyen alkalom, az pedig nem most volt, ezt most már ő is tudhatta. A szemem sarkából láttam, hogy meg is torpant az energiáim érzékelésekor, mire a szemöldököm kíváncsian rándult meg fölfelé. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire meglepi majd, és magamban valahogy kezdtem is azért imádkozni, hogy inkább menjen el és hagyjon itt, hadd szedjem össze magam nyugodt körülmények között. Utáltam volna, ha valaki ilyen gyámoltalannak és elesettnek lát, bár valószínűleg most elfogadtam volna valaki segítő kezét, ha felém nyújtja. Szükség törvényt bont, igaz? - Már tudja, hogy ki vagyok… - suttogtam bágyadtan, bár fogalmam sem volt róla, hogy mit mondok. Én a magam részéről arra gondoltam, hogy ismerte immár a születési nevemet és tudta azt is, hogy most hogy szólítson, és mivel keresem a kenyeremet. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy mi játszódott le a fejében, és hogy az igazából mennyire közel állt a valósághoz. Valószínűleg, ha tudom, akkor sem mondtam volna ehhez a helyzethez találóbbat, mint amit végül sikerült nagy erőlködések közepette kinyögnöm. Mi a fenéért vagyok ilyen gyenge? Mint akit párszor kimostak egy mosógépben. Mielőtt felocsúdhattam volna, a hátam már megint fájdalmasan préselődött neki a kemény és hideg téglafelületnek, a testét pedig túl közel éreztem magamhoz. Már-már kényelmetlenül közelinek mondtam volna. Éreztem a hevesen lüktető szívét, éreztem a remegő kezét, de nem tudtam hová tenni ezt a viselkedést. Szemeim elkerekedtek a reakciója miatt érzett meglepettség miatt, és néhány pillanatig csupán pislogtam rá. - A saját életemről beszéltem és nem a magáéról – sziszegtem kicsit indulatosabban, mint ahogyan az előző percekben beszéltem. – De ha maga is hátrahagyta a családját egyetlen szó nélkül, akkor tényleg gyáva. Akárcsak a saját apám, aki szó nélkül hagyott hátra bennünket. Megkeserítette nem csak az én életem, de a bátyámét és az anyámét is, és ezt soha nem bocsátom meg neki! – a hangom olyan éles volt, akár a legjobban megmunkált kard. – Nyugodtan öljön meg, ha akar... – nevettem fel most már kínomban. – Nekem nincs veszítenivalóm! – közöltem tárgyilagosan, már-már félelmetesen higgadtan. Nem volt rossz próbálkozás, csak kár, hogy nekem már egyetlen szerettem sem élt ezen a világon. – Úgyhogy igen, világos volt, akár a nap. A saját hibáit azonban ne másokon élje ki, a lelkiismeret-furdalását ne mással szembeni agresszióval igyekezzen enyhíteni, mert ez nem segít! – már nem is ficánkoltam inkább, csupán két kezemmel szorítottam rá az övére, amivel újfent tartott engem. Ahogyan őt nem érdekelte az, hogy miként bánt velem, úgy engem sem érdekeltek a könnyei. Bármilyen szánalomra méltónak is tűnt most a szememben, a megvetés jelenleg erősebb volt.
Nem, igazából fogalmam sincs, hogy kicsoda. Egy nő, nagyjából háromszáz év körüli, az egykori szemem kékjével és hajának szőkeségével, aki a lányom nevén született, és aki most megpróbál a saját nyomora miatt pálcát törni felettem. És ezt teszem én is, és nem, nem vagyok hajlandó logikusan végiggondolni ezt az egész helyzetet. Nem vagyok képes arra, hogy higgadtan tegyek fel bármilyen kérdést, mert talán magam sem akarom hallani a választ. Csakis az vibrál bennem, ami Hattie-vel, az, hogy az apák bár sokszor hibáznak, a gyermekeknek fogalmuk sem lehet arról, hogy mi áll a sokszor végzetes hibák hátterében. Minden szavával engem vádol, ismeretlenül, és ahogy a falhoz szorítom és a válaszát hallgatom, inkább úgy érzem, mintha ez a nő... Egyszerre mindent tudna rólam, mintha teljesen tisztában lenne a kilétemmel és azzal, hogy miket követtem el. Csalfa játékot űz velem, valamiféle halál és igazságosztó angyali démon, aki azért mászott elő a pokolból, hogy egy kívülálló szemszögéből döngöljön a földbe és éreztesse velem, mennyire értelmetlen léteznem és micsoda tragédiákat okoztam a világnak. Bánt, sért és megaláz minden vádló szava, és az sem tud különösebben meghatni, hogy akár a halálra is készen állna. A kirakós darabkái szinte könyörögnek azért, hogy rakjam össze őket, ám a sértettségem ködén át csak néma nyöszörgés mindez, és úgy érzem, hogy meg kell magyaráznom a bűneimet. Ez a nő nem ért semmit! Nem tud semmit és mégis azt képzeli magáról, hogy csak úgy idejöhet és azt mondhat nekem, amit akar? Hogy elítélhet azért, mert nem volt választásom? - Nem tudsz te a világon semmit! Azt hiszed, hogy annyira könnyű volt? Hogy én ezt akartam? - magyarázok az "elhagyó apák" nevében - Mégis hogy védhettem volna meg a családomat a háborúk borzalmától úgy, hogy közben az Őrzők rángattak a harcmezőre?! Inge tudta... A lányom már négy évesen tudta, hogy egy hazugságban élek, mintha érezte volna, hogy az apjuk csak egy Illúzió, mert nem maradhattam mellettük! Háromszáz éve... Kísért az arcuk és a nevük, és semmire sem vágyom jobban annál, hogy megbocsássanak nekem! Elakad a hangom, a szabad kezemmel pedig megpróbálnám lefejteni az övéit a sajátomról, de lakozhat a testemben bármekkora erő, a lelkem gyengesége csak egy egészen különös kézfogásig juttat a mozdulatban. Talán valamiféle jel, amit észre kellene vennem, de képtelen vagyok rá. Lassan fejtem le a ruhájáról a saját ujjaimat, lépek távolabb egy óvatos lépést és engedem le a karjaimat a testem mellé. A világ lelassul, csak a szívem zakatol őrülten, ahogy elmerengek Holly szemeiben, függetlenül attól, hogy mekkora mértékű megvetést árasztanak felém. - Maga szerint mit tehetnék? Járjam a világot és kutassak, hátha valaki megtette helyettem, amire én nem voltam képes? Hátha farkassá tette valaki a fiamat és a lányomat? Miben kellene reménykednem? - vágom hozzá lemondó indulattal, szemrehányásként arra, hogy nem másokon kellene megtorolnom a hibáimat - Szólítsak meg mindenkit, hogy elnézést, nem ismer véletlenül egy háromszáz év körüli Krügert, lenne vele némi megbeszélnivalóm... Nevetséges! Nem is figyelek a reakciójára, igazság szerint félre fordítom a fejem, és kikacagom az ötlet gyerekességét és megvalósíthatatlanságát.
Nem tudtam igazából még csak elképzelni sem, hogy mi játszódott le a fejében. Csak azt tudtam, hogy az én gondolataim össze-vissza kavarogtak. Szabadulni akartam, azon gondolkoztam, hogy miként menekülhetnék meg ebből a helyzetből, hiszen szavaimmal ellentétben egyáltalán nem vágytam a halálra. Abban nem hazudtam, hogy készen állnék rá és kész lennék arra, hogy itt hagyjam ezt a világot végérvényesen is, de ha volt választásom, akkor inkább választottam volna az életet, amihez már úgy hozzászoktam. Ami mostanában egészen kedvemre való volt. Sőt, még akár nyugodtnak is nevezhettem volna, egészen a mai napig. Évek óta ez volt az első olyan esemény, ami teljesen összekavart és megbontotta a megszokottság fásultságát. Szavaira csak a szemöldököm szaladt fel értetlenül, szavak valahogy nem jöttek a számra. Kezdtem azt gondolni, hogy tényleg megőrült, hogy mindent, amit mondtam, azt tökéletesen magára vette és már nem volt képes elkülöníteni a valóságot és azt, ami csupán a fejében játszódott le. Talán ezért tartottam én az illuzionistákat mindig is egy kicsit labilisnak. Örültem is utólag, hogy nem az ő vérvonalukba kerültem, mert bár biztos vagyok benne, hogy nagyon hasznos képesség volt, én mégis attól tartottam volna, hogy egyszer bekattanok a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozva. Úgy tűnt, hogy mindez nem is volt olyan alaptalan félelem. - Jó a lányának, ha mindezt tudta – még mindig nem adtam fel a nem túlzottan erőszakos próbálkozásaimat, hogy elfejtsem végre magamról a kezét. – Mert én négy évesen magamra maradtam az apám nélkül, akire szükségem lett volna, és akit mindennél jobban szerettem! – hangom most már határozottabb volt, mivel nem a torkomat szorongatta, mint az előbb, és így képes voltam könnyebben beszélni, mint akkor. – Ha csak egy kicsit is úgy érez a maga Ingéje, mint ahogyan én, akkor erre soha ne kérje… - ráztam a fejemet komolyan. Amikor megérintette a kezemet, azt hittem, hogy majd az enyémeket fogja letépni a sajátjáról, ám nem ez történt. Most már tényleg kezdtem nagyon összezavarodni, és mivel a fejem még mindig zsongott, hát én is képtelen voltam logikusan nézni az egész helyzetet és összerakni az apró morzsákat. Csak véletlenek játékára fogtam ezt az egészet, legalábbis amíg tehettem. - Nem tudom – feleltem őszintén, amikor végre elengedett. Nem volt olyan egyszerű megállni a saját lábaimon, de szerencsére a falnak dőlve mégiscsak megtartottak az ingatag, elgyengülő térdeim. Tényleg nem tudtam, hogy miben reménykedhetne. A megbocsátás tekintetében szerintem az égvilágon semmiben nem kellett volna, és meg is érdemelte volna, hogy hozzávágjam ezt, de ahhoz túlságosan szántam most. Szoktak kegyetlennek nevezni, de a földön fekvőbe nem mindig rúgok bele, ha nem muszáj. Már éppen azon voltam, hogy talán most kellene elmennem, amíg úgy tűnik, hogy hagyja, ám a név hallatán egyből meggondoltam magam. Szemeim elkerekedtek a megdöbbenéstől, és most már kezdett valami nagyon fura, cseppet sem jó érzés erőt venni rajtam. Hogy ez a biztos tudás volt-e, vagy a sejtelmem igazságától való félelem, azt magam sem tudtam. Csak azzal voltam tisztában, hogy valami kellemetlen érzés kezdett el felkúszni a gerincem mentén. Néhány véletlen egyezés még létezhet, de ennyi nem. Nem bírta az agyam befogadni, nem bírtam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam, mert ez azt jelentené, amivel egyáltalán nem akartam szembenézni. - Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten, de nem pont úgy nézett ki, mint aki hallja, amit mondok. – Hogy milyen nevet mondott? – igazából remekül hallottam, és szükségtelen lett volna elismételnie is. Valószínűleg nem is vehettem volna rá, így valami mással próbálkoztam. A szívem most már a torkomban dobogott, ám nem a félelemtől, mint az előbb, hanem egyfajta izgalomtól. Kár, hogy ez nem az a fajta volt, amit az emberek többsége szeret, ami valami pozitív esemény előtt szokott rájuk törni. Nem is tudom, hogy miért erőltettem ezt annyira, de egyszerűen muszáj volt. Tudnom kellett! - Ha azt mondanám, hogy nem kell megszólítania senkit, mert történetesen pont egy háromszáz év körüli Krügerrel beszél, mit tenne? Valóban nevetne? – vontam fel a szemöldökömet, mivel közölte, hogy mindez nevetséges. Még mindig éreztem azt a feszítő érzést, még mindig majd’ kiugrott a szívem, de innen most már nem volt visszaút.
Üvölteni akarok. Rákiabálni, hogy fejezze be most azonnal. Ne tegye ezt velem, ne mondja azt, hogy az én Ingém mit tenne, hogy mit ne kérjek tőle. Fogalma sincs róla, milyen volt... Nekem sem sokkal több, de láttam a szemében az értelmet, már akkor, olyan aprócska gyermekként. És én mindig is úgy képzeltem, hogy egy gyönyörű és érett nő vált belőle, erős és nyitott a világra. Aki nem ítélkezik, aki képes tisztán látni a dolgokat, aki minden jó tulajdonságát az édesanyjától örökölte, és ha másért nem, hát azért képes lenne feloldozni engem, mert nagylelkű és nemes szívvel élte le az életét. Nem törheti össze ezt a képet, nem akarom, hogy ezt tegye, mégsem vagyok képes egy "fantomot" védeni, valaki olyat, akit sosem volt lehetőségem megismerni, mert meghaltam a bűneimért. Reszketegen sóhajtok fel, és ha már sikerült eleresztenem, az arcomba temetem a kezem, megdörzsölöm a szemeimet és a homlokomat, míg a másik kezemet csípőre téve állok, és várom, hogy rám szakadjon az ég. Vagy zuhanjon rám egy repülőgép. Bármit, csak ezt ne. Akkor már ketten vagyunk. Ő sem tudja, hát én sem, ezért is hozakodok elő a lehető legjárhatatlanabb úttal, ami pedig nem más, mint az elkeseredett, már-már mániákus keresgélés, hogyha máshova nem is, legalább a sírhantjára rátaláljak. De akkor is, mi van, ha megházasodott? Milyen néven keresem a sírkövet? Nem voltam ott, nem kísértem oda a hitveséhez, nem voltam sehol! Hallom, hogy kérdez, de nem vagyok papagáj, hogy magamat ismételjem, és különben sem foglakoztat az, hogy mit beszél. Ebből a helyzetből nincs kiút. A legegyszerűbb és legnemesebb lépés annyi volna, hogy egész egyszerűen elnézést kérek, megmondom neki, hogy a saját érdekében talán jobb volna, ha kicsit engedékenyebb lenne az apjával, és elegánsan távozom, amíg még tartanak a lábaim és képes vagyok tovatűnni. - Teljesen mindegy. Motyogom magam elé, inkább csak magamnak, bár az egész helyzet akkor válik kimondottan kínossá, amikor megérzem a félelemmel vegyes izgatottságát. Felemelem a fejem, és bár a maszatolt könnyektől csillog még az arcbőröm, most egészen katonás szigorral szalad ráncba minden vonásom. Nem kell sokáig keresnek az okot arra, hogy rájöjjek, mégis mi váltott ki belőle hirtelen ilyen intenzív érzéseket. Elsőre csak kissé megrázom a fejem, és szeretnék zsigerből visszakérdezni, hogy "Igen, csak nem Nikolaus Krügerhez van szerencsém?", de most jött el az a pillanat, talán perc is, amikor a kirakós darabkái már nem bírnak tovább egymás nélkül élni, és kegyetlen fájdalommal illeszkednek össze. Nyelni, pislogni, de még levegőt venni is elfelejtek. A világ körbefordul előttem, tempós táncot járva mosódik össze egy hatalmas masszává, rosszul vagyok, és nem, a legkevésbé sem nevetek. Egész egyszerűen mint akit tarkón lőttek, úgy esem térdre a jeges hóra. Az óriást lefejezték. Kitépték a szívét. Leszaggatták a végtagjait. - Történetesen én... Matthäus... Krüger vagyok... voltam. - fogalmam sincs, hogy voltam egyáltalán képes értelmes szavat formálni - Te lennél... Az én... Inge?! Borzalmas hatása van annak, hogy kívülállóként érzékelem, hallom vissza a saját szavaimat. Mégis mennyire hangzik mindez lehetetlennek három évszázad után? Készen állok én erre? Megérdemlem én ez? A sós íz már marja a torkomat, egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni a helyzettel, mert ezt soha, soha nem terveztem meg előre, soha nem hittem, hogy ez lehetséges. - Teremtőm... Buggyan fel belőlem megkeseredetten a szó, ami helyett mások talán az "Úristent" használnák. Felnyalábolom magam a földről, és azt teszem, amit az ösztönöm súg anélkül, hogy bármilyen gondolat is végigfutna az agyamon, vagy bármilyen következménnyel számolnék. Odalépek hozzá és megölelem, szorítom és közben fogalmam sincs, hogy mikor fogok felébredni, mert meg vagyok róla győződve, hogy álmodom. Valahol akarom, hogy ő legyen, el is hiszek neki mindent, bármit is mondjon, ami lehet, hogy meggondolatlan, de képtelen vagyok nem hinni ennek a helyzetnek.
And I am feeling so small. It was over my head I know nothing at all.
And I will stumble and fall. I'm still learning to love Just starting to crawl.
Ugyan nem pont ugyanazok az érzések kavarogtak bennem és ugyanazok a gondolatok játszódtak le bennem, mint benne, de attól még volt elképzelésem arról, hogy milyen nehéz lehetett most neki ez a pillanat. Nekem is elég nehéz volt ahhoz, hogy egyáltalán képes legyek elfogadni az igazságtartalmát, vagy egyáltalán felfogni ezt az egészet. Megtenni azonban muszáj volt, mert attól még nem leszünk előrébb, ha mind a ketten elmenekülünk előle. Előbb-utóbb úgyis szembesültünk volna a másikkal, ha már itt volt ebben a városban, mert Fairbankset távolról sem lehetett volna nagyvárosnak, vagy akár metropolisznak nevezni, ahol az ott lakók sohasem találkoznak egymással. Farkasoknál meg aztán pláne igaz volt ez. Most talán azt mondanám, hogy szerettem volna késleltetni, hogy bár maradtam volna Anchorageban, de az eszem tudta, hogy nem lenne jobb. Nem jó ez a pillanat semmikor, még ha igaz is volt a sejtésem. Ő talán boldog lesz, ám az én szívem éppen olyan nehéz fog maradni, mint amilyen az elmúlt háromszáz évben volt. Pardon, háromszázhét évben. Meg sem lepődtem, hogy szerinte mindegy volt, amit véletlenül elmondott. Mit kellett volna most csinálnom? Éppen annyira akartam tudni, mint amennyire nem. Hátam még mindig teljesen a falhoz lapult, annak segítségével tartottam még magam egyáltalán álló helyzetben, és semmit sem veszíthetek alapon sütöttem el az utolsó kérdésemet is. Akkor már úgyis nekem ugorhatott, nagyobb fájdalmat biztosan nem éreznék, vagy akár itt is hagyhatott, talán az lett volna a legjobb. Tudtam én, hogy időnként nagy a szám és hajlamos voltam elvetni a sulykot is, de lehet mind a kettőnknek tényleg a távozása tette volna a legjobbat. Ám amikor térdre esett előttem, már tudtam, hogy mindez nem fog megtörténni. Nem fog itt hagyni, amire egyre inkább vágytam most már, és fittyet hányni sem fog a szavaimra. Olyannyira nem, hogy olybá tűnt, sikerült teljesen beletrafálnom abba, amit féltem megtudni. Én nem omlottam ugyan össze, fejemet próbáltam a lehető legbüszkébben felszegni, hogy megőrizzem legalább magam előtt a látszatát annak, hogy erős és határozott nő vagyok, de azt hiszem, hogy képtelen voltam most rá. Egyszerűen elgyengültem, amint meghallottam apám nevét, amit szerettem volna örökre elfelejteni az elmúlt századok alatt, mégsem sikerült. - Nem… - csak a fejemet ráztam hitetlenül, pedig talán előbb éledt fel bennem a kétely és a gyanakvás lángja, mint benne. Éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szemeimben, nem voltam hajlandó engedni, hogy kicsorduljanak, hogy hideg arcomon induljon útjára a sós folyam. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire megvisel, hiszen az előbb még azt bizonygattam, hogy mennyire megvetem az apámat, és hogy soha nem lennék képes megbocsájtani neki. Tényleg hittem ezt, még mindig nem gondoltam meg magam ezzel kapcsolatban, de hogyan is maradhattam volna erős nő mellette? Hiába mondtam hát azt is, hogy már nem vagyok sírós kislány, mert most pontosan annak tűntem, sőt, annak is éreztem magam, amikor a látásomat elhomályosították a könnyek. Mégis mikor máskor engedhettem volna meg magamnak, hogy újra egy védtelen kislány legyek, ha nem éppen a tulajdon apám társaságában? - Ez nem lehet! – próbáltam újra bizonygatni mind magamnak, mind neki, de mielőtt még eszembe juthatott volna ellenállni az ölelésének, máris a karjaiba zárt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek most ezzel a helyzettel. Olyan ismerős volt, és mégis annyira idegen az érzés, hogy az már szinte fizikailag is fájt. Nem öleltem vissza, nem voltam rá képes, ám könnyeim mégis megállíthatatlanul kezdtek folyni, ha zokogásban még nem is törtem ki. Attól féltem, hogy az sincs már túl messze, hogy keservesen rázza a testemet a sírás, amire már hosszú évtizedek óta nem volt igazán példa. Azóta, hogy egy másik férfi faképnél hagyott, ráadásul ugyanúgy szó nélkül, ahogyan ő. Ha tudtam volna, hogy ő is a városban van, bizonyára végérvényesen összeomlanék most. - Az én apám nem így nézett ki… - suttogtam közvetlenül a füle mellett. Bele sem akartam gondolni, hogy már akkor is farkas volt. Egyszerűen a tények alapján azt mondtam volna, hogy igen, tényleg ő az, ám a józan eszemmel nem bírtam felfogni. Nem úgy nézett ki, pedig gondolhattam volna, hogy azért ment el, mert farkas lett és pontosan ez az oka annak is, hogy még él. Ezt még meg tudtam volna valahogy bocsájtani. Ám a kinézetét ennyire nem cserélhette le csak úgy, egyszerűen nem találtam magyarázatot semmire, és úgy éreztem magam, mint egy kétségbeesett kisgyerek. Utáltam, ha nem tudtam, hogy mit tegyek vagy mit mondjak adott esetben. Ez a gyengeség jele volt és én határozottan nem gondoltam magam gyengének, a lábaim, az egész testem a lelkemmel együtt azonban most nem erről árulkodott. Elvesztem... valahol a múlt és a jelen között félúton.
Nem... Tényleg nem kellene, hogy így legyen most. Nem kellett volna ezen a néven élnem, de mégis hogy nevezhetném hibának életem azon időszakát, ha ez a nőstény előttem tényleg az én vérem? A testemből, a véremből született, a részem és egy olyan szerelem gyermeke, amelyből nagyon kevés akad az egész világtörténelemben. Nem hisz nekem, hasonlóképpen lehet, akár csak én. Minden sejtje, a józan esze tiltakozik a helyzet ellen. Vészesen keressük a kapaszkodót valahol, egy magasabb szférában vagy éppen itt a racionalitás talaján, ami kiránthat ebből. De azt hiszem, hogy minden esélyt elvesztettük, fülsértő robbanással tölt ezer és ezer szilánkra az elmúlt háromszáz év minden rejtélye és kétsége. Az elképedt szavaira nem felelek. Megtenném, nem is tudom, hogy mit mondanék, csak szólalnék már meg. Tennék hozzá egy falatnyit is a helyzethez a maró csendet megtörve. Átvágva az egyre intenzívebb sós aromákat, amik béklyóként feszítik mindkettőnk torkát. Én sem tudom, hogy mihez kezdjek. Csak állok és szorítom úgy, ahogy még embert nem szorítottam soha, hiszen ha nem volna farkas, talán össze is roppanhatna tőle. Veszélyes volna mindenki más számára. Érzem, érezni akarom a kapcsot, a kötődést, amit eltemettem magamban, ami oly sok gyötrő éven át kísértett, még a halálból visszatérve is. Nem várom, hogy visszaöleljen, de én egész egyszerűen képtelen vagyok másként cselekedni. Az ösztönöm vezérel, hajt hozzá, bármennyire is akarjon eltaszítani magától. Apa vagyok. És nem tudom, hogy ebben a helyzetben a védelmező ragaszkodáson kívül mégis mi mással tehetném ezt kézzel foghatóvá. Elhalóan szállnak a hitetlenkedő szavai az elmémbe, és... Hát persze! Persze, hogy nem így nézett ki az apja... Az a testem már a föld alatt rothad, meggyalázva, ágyúk lövegei által szilánkosra törve még a csontjait is. - Tudom, tudom, hogy nem... - te jóságos ég, ezt mégis hogy magyarázhatnám meg ebben a lelkiállapotban úgy, hogy ne romboljam össze még jobban - Hogyan magyarázzam ezt meg? Eltávolodom tőle, de csak annyira, hogy a két kezem közé foghassam az arcát, és minden zaklatottságomat egyetlen aprócska pontra fókuszálom. Tudnia kell, hogy nem hazudok. A saját szemével is látnia kell... Matthäus vonásait mázolom a mostani testem helyére, és fogalmam sincs, hogy mennyire emlékszik rám egyáltalán, de így már sokkal inkább láthatóvá válik minden tőlem öröklött ismertetőjegye is. - Emlékszel? Emlékszel a fakassá vált fiú történetére? A Tupilek és Alignak nevezetű testvérekre, akik farkassá változtattak? - nem tudom, hogy miért kérdezem ezt, hiszen az arcommal ellentétben akár ennek az emlékét is elsodorhatta a szél, de azt tudom, hogy mennyire szerette ezt a mesét és hogy mindig is kételkedett abban, hogy tényleg igaz volt a történetem - A versemre, amit édesanyátok énekelt el mindig...? Mit mondjak még, mit? Elkeseredett kétségbeeséssel próbálom mindenféle magyarázat nélkül alátámasztani kilétem igazát, de minél többet beszélek, annál inkább érzem azt, hogy kevésbé hisz nekem, bár lehet, hogy csak azért, mert képtelenség volna "összekötni" a kinézetemet. Bár azt sem tudhatja, hogy amit eddig látott, az lett volna csupán illúzió és még mindig ezt a testemet viselem egyébként. Talán ez egyelőre könnyebben emészthető lenne számára, mint az, hogy voltaképpen új testben élek tovább. Legyen elég csak Michael testének álcája. Magamon hagyom hát Matthäus fizimiskáját, egészen addig, amíg valamivel ki nem zökkent annyira, hogy elfelejtsem, és a hangom is a régit idézi fel a hallójárataiban.
Nem voltam biztos sem abban, hogy meg tudom-e neki adni azt, amit várt tőlem, amit várt a lányától, sem abban, hogy egyáltalán meg akarom-e adni. Olyan sok év telt el, és én őriztem róla valamilyen emléket, jobban mondva nem is igazán azt. Inkább a csalódottság érzését, a hiányt, amit elszenvedtem miatta egész gyerekkoromban. Hiába nem volt ott velünk, mégis mintha egy szellemként, egy árnyékként mindig ott lebegett volna felettünk a jelenléte. És ezt most nem megnyugtató, pozitív dologként értékelném, hanem sokkal inkább az ellenkezője. Olyan valami volt, ami mindig beárnyékolta az életünket, amitől én képtelen voltam csak úgy szabadulni. Egy ideig még vágyódtam utána, ám aztán meggyőztem magam arról, hogy számomra mindenképpen halott és nem vagyok hajlandó megbocsájtani azt, amit tett. Mindezek fényében egy kissé bizarr volt, hogy most itt álltam és hagytam, hogy magához öleljen az, akit az életem elromlásáért okoltam. Egy idő után már képtelen voltam arra, hogy logikusan gondolkozzak. Hogy egyáltalán összeszedjek bármilyen értelmes gondolatot is a fejemben. Csupán a könnyeim folytak megállíthatatlanul, amelyek eláztatták az arcomat és egyúttal az ő ruháját is. Gyűlöltem, hogy ennyire összetörten látott és nem tudtam mit kezdeni a közvetlenséggel sem. Egyszerűen nem mertem bízni abban, hogy ez tényleg valódi lehetett, hiszen annyiszor kellett már csalódnom másokban, benne is, hogy féltem elhinni, hogy esetleg nem akar ő is kihasználni valamiképpen. Túléltem volna, efelől kétségem sem volt, ám ez lenne talán a legrosszabb mind közül, ha újra benne kéne csalódnom. Orromban most talán örökre megragadt az illata, amelyet minden egyes kapkodó levegővételemkor szívtam magamba. Nem mondhatnám, hogy most is olyan hatással volt rám, mint kiskoromban, hiszen nem nyugodtam meg tőle. Inkább idegennek éreztem és ismeretlennek, a fejem pedig még mindig zsongott egy kicsit a fájdalomtól, legalább annyira, mint a rengeteg új információtól, amihez ennek a véletlen találkozásnak hála sikerült hozzájutnom. Míg reagált a kipréselt néhány szavamra, én azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg akkora hiba volt-e utána jönnöm, mint ahogyan azt mondta nem is olyan sokkal ezelőtt. Nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kellene, vagy továbbra is keservesen sírni és bánni az egészet. Annyira nehéz volt és én olyan tanácstalan voltam, mint talán még soha, vagy legalábbis elég régen már ahhoz, hogy jelenleg ne jusson eszembe az utolsó ilyen alkalom. Akartam is magamhoz ölelni és vele együtt örülni a viszontlátásnak, ugyanakkor az is bennem volt, hogy addig verném legszívesebben, amíg el nem veszíti az eszméletét. - Én… - kezdtem bele, de a hangom egyből el is halt. Mit mondjak? Egyáltalán akartam én hallani azt a bizonyos magyarázatot? Túl sok volt most bennem a kettős érzés ezzel az egésszel kapcsolatban. – Nem tudom – böktem végül ki esetlenül. – Úgy, hogy megértsem… - tettem még hozzá, de hogy minek, magam sem tudnám megmondani. Könnyektől csillogó szemekkel pislogtam rá, próbáltam felismerni rajta valamit, akármit, de nem ment. Szipogtam egy kicsit, szívem szerint letöröltem volna arcomról a sírásnak még csak a halvány emlékét is, de mégsem emeltem fel a kezemet. Ugyanis, mielőtt megtehettem volna, nem ugyanaz az arc nézett vissza rám, mint amit az előbb láttam. A látványtól egy pillanatra bennakadt a levegő, fejemben pedig megannyi halovány, már régen elfeledett emlékkép kezdett felrémleni, kirajzolódni. Igen, tényleg úgy nézett ki, ahogyan valamikor az a férfi, akit az apámnak hívtam, de mindez lehetett csupán átverés is. Az eszem tudta, hogy nem, de a szívem mélyén mégis szerettem volna, ha a kis világom, amiben már olyan jól otthon éreztem magam, nem változik most meg egyetlen találkozás miatt. Hiú ábránd, igaz? - Nem… - ráztam hevesen a fejemet, mint aki tudomást sem akar venni az egészről, holott pontosan tudja, hogy miről van szó. – Nem emlékszem – ki akartam űzni mindezt a gondolataim közül, de mintha azok beágyazódtak volna teljesen, hogy még véletlenül se szabadulhassak tőlük egykönnyen. Valójában halványan felrémlett bennem néhány emlékkép, egyszerűen csak bevillantak. Azt sem tudtam, hogy olyan kicsi koromból egyáltalán maradt még valamilyen kép az agyam egy eldugott szegletében. Furcsa, hogy ilyen sok év után, elég egyetlen arc látványa és néhány szó ahhoz, hogy megelevenedjen előttem újra. Tudtam, hogy nem hazudik, de elhinni akkor is nehezemre esett. – Fogalmam sincs – sóhajtottam végül, tekintetem valahová a távolba révedt, el a válla felett. – Azt sem tudom, hogy én mit mondhatnék még. Mit mondjak erre az egészre! – újra csak hevesen kezdtem rázni a fejemet, hátha elűzök ezzel mindent, hátha csak egy rossz álom az egész és ettől felébredek hamarabb. - Úgy éltem le háromszáz évet, hogy végig utáltalak és elfogadtam, hogy nem vagy többé, erre most a semmiből feltűnsz, kis híján megölsz, aztán boruljak a nyakadba? – kérdeztem vádlón, kezdtem megtalálni a hangomat. Nem fejtettem le a kezeit rólam, mert valahol mégis jól esett a közelsége. Egy bizonyos szinten legalábbis. - Én már nem vagyok ugyanaz a kislány, akit te láthatóan tényleg szerettél – sütöttem le a tekintetemet, mintha bánnom kellene. Pedig nem az én hibám volt, ezt tudtam jól. Emiatt csakis magára vethetett, még ha ezt most nem is közöltem vele kerekperec. – Abból a kislányból akkor halt meg egy darab, amikor az apja magára hagyta, és akkor halt meg teljesen, amikor végig kellett néznie a férjének, a gyermeke apjának a megölését – nem is tudom, hogy miért árultam el neki. El akartam zárkózni tőle, ugyanakkor minden sérelmet hozzávágni, életem tragédiáinak felsorakoztatásának segítségével.
Elképzelésem sincs róla, hogy miként is hat rám pontosan a reakciója. Tiltakozik, össze van zavarodva, a fejét rázza, a könnyei pedig úgy folynak, mint a tavaszi zápor, és ezzel párhuzamosan a lelkemet is eláztatják, nem csak az arcát. Érzem, hogy fáj, hogy üresen kong legbelül az, hogy nem vetődik a nyakamba, hogy nem örül teljes szívéből a viszont látásnak. Ennek ellenére az évszázadok alatt azt hiszem, hogy megtanultam együtt élni ezzel a lehetséges haraggal, amit a családomban ébreszthettem egykoron, akaratomon kívül. Ezért reménykedtem mindig megbocsájtásért. Ezért imádkoztam, ez pedig akaratlanul is megedzette a lelkemet. Hogy pontosan mire is, azt nem tudom, de azt hiszem, hogy sokkal jobban tudom kezelni ezt a helyzetet, mint valamiféle lelki felkészültség nélkül. - Nem kell mondanod semmit... Suttogom óvó, szeretetteljes hangom, valahol mélyen még mindig a könnyeimmel hadakozva. Elfog az inger, hogy az arcához nyúljak és jó apához méltóan letöröljem a gyermekem könnyeit, de félek, hogy túlságosan intim és tolakodó volna. Nem úgy, mint az ölelés, amit nem kellett végiggondolnom, az csak jött, ösztönösen. Ez viszont... félúton megreked. Inkább az arcán nyugtatom reszkető tenyereimet. A szavaira egyre csak megrándul a szám, hallhatóan hangos nyeléssel fojtom magamba a feltörni készülő kiáltást, de tűröm, hogy ostorozzon - talán akarva, talán akaratlanul. Minden hang, amit kiejt a száján, pengeként metszi fel a húsomat. Pedig közbeszólnék, hogy sajnálom, amiért elhagytam. Sajnálom, hogy kis híján megöltem, és hogy nem várom el, hogy a nyakamba boruljon, de ne vessen meg azért engem, mert én így tettem. - Eszemben sincs elvárni ilyesmit. - most én vagyok az, aki fejrázással nyomatékosítja a mondandóját - Engedd, hogy egyszer megmagyarázzam. Nem mondhatom el neki. Most nem. Így nem, és itt nem, hiszen túl sok volna. Ez már így is több, mint ami egy átlagos hétköznap délután tűrőképességeibe bele kell, hogy férjen. - Csak adj nekem egy esélyt, hogy - újrakezdhessem - tisztázzam magam, amennyire lehet. Kérlek. A könyörgő tekintet fogalma ezen a napon egészen bizonyos, hogy új értelmet nyert, a szívem pedig ketrecbe zárt kolibri szíveként lüktet, mert pontosan tudom, hogy az imént elmondottak alapján az is megtörténhet, hogy most azonnal kiadja az utamat. De ha tudná, hogy én hogy éltem le ezt a háromszáz évet... Ha tudná, ki vagyok... Amikor közli, hogy már nem ugyanaz a kislány, akit elhagytam, lehajtom a fejem, és ezzel együtt az arcát fogó kezeim is eltávolodnak a bőrétől, különös bizsergéssel jelezve a megszűnt kontaktust. Nem nézek a szemébe, nem érzem magam méltónak rá. Ám amikor elmondja, hogy mi történt vele, újra felkapom a fejem, hiszen két olyan dolgot is mondott, amit hirtelen nem vagyok képes feldolgozni. Hogy ilyen tragédiát kellett végigélnie, hogy majdhogynem ugyan azon traumán ment keresztül, mint Giselle, és hogy... A vérem, a vérünk nem állt meg a halálommal. Újabb könnyek. Már nem is tartom számon. - Férjhez mentél... - kérdés és megállapítás egyben, ám őszinte ámulattal teli hangon hangzik el - Újabb pillanat, amitől megfosztottak. Biztos vagyok benne, hogy remek ember lehetett. Mert mást el sem tudok képzelni. Talán most azt kellene kérdezzem, hogy mégis mi történt, de nem akarok és nem is fogok ajtóstul rontani a házba. Túlságosan fájdalmas és veszélyes terep, ám ha akarja, a tekintetemből kiolvashatja, hogy együtt érzek. Azt ugyan nem tudhatja, hogy pontosan miért, de attól még így van, tagadni sem tudnám. - És a kicsi...? Folytatom óvatosan, de egyszerűen úrrá lesz rajtam valami különös izgatottság, hiszen ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy a családom a mindenem, függetlenül attól, hogy mennyire ismerem őket, vagy mennyi időt tölthetek a társaságukban. És bár minden sejtem tiltakozik ellene, de kissé elhátrálok tőle, engedem, hogy átvitt értelemben levegőhöz jusson, és ide-oda járkálok a sikátorban. Elmém fogaskerekei pedig lázasan kattognak. - Megérdemled, hogy tudd az igazat, kiscsillag... - sóhajtok fel végül, a régi idők mindennapos becézését gondolkodás nélkül a számra véve - Nem kérhetem, hogy ne gyűlölj, igaz? De azt talán igen, hogy úgy tedd ezt életed hátralévő részében, hogy tisztában vagy mindennel. Megtennéd értem, hogy egy újabb alkalommal, más körülmények közt újra találkozol velem? - pillantok rá féloldalasan és kimondottan bátortalanul - Addigra meg tudom szerezni az öltöny árát is. És ha nem akarsz, akkor... nem kell látnod többet. Nem tudom, hogy nekem mennyivel lenne könnyebb dolgom akkor, ha úgy kellene tovább élnem az elkövetkező évszázadokban, hogy már pontosan tudom, és nem csak sejtem, hogy tönkretettem a gyerekeimet. De legalább azt is tudnám, hogy egyikük él és ha eltekintünk az események alakulásától, akkor jó élete van. Magabiztos, tehetséges és sokra vitte. - És... Nikolaus? Talán nem kellett volna feltennem ezt a kérdést, talán nem akarom tudni, nem kellene, nem helyes tovább növeljem az érzelmi túlfűtöttségemet, de milyen apa lennék, ha nem érdekelne az elsőszülött fiam? És persze a balga, gyermeki naivitás, a remény még azt is belém ülteti, hogy talán ő is él, és ő is... gyűlöl. De legalább élhet.
Igen, talán igaza volt. Talán tényleg nem kellett mondanom neki semmit, hiszen kettőnk közül ő volt az, aki magyarázattal tartozott. Én nem sürgettem emiatt, mert talán nem is voltam rá annyira kíváncsi. Sokféle érzés kavargott bennem, de magam sem tudtam volna megmondani, hogy melyik a legerősebb. Azt hiszem, hogy nem is számított most igazán, mert eltörpült ez az apróság amellett, amilyen káoszt szült ez a találkozás az életemben. Úgy éreztem magam, mintha fenekestül felforgattak volna mindent, és ehhez elég volt mindössze pár perc. A világom ezer darabra tört, és én túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy összeszedegessem a szilánkokat, ám ugyanakkor olyan erőt éreztem magamban feszülni, mint azelőtt még soha. Pusztító dühöt, múlhatatlan sértettséget, és mérhetetlenül nagy csalódottságot. A gondolataimat teljesen összezavarta az, amit kihallottam a hangjából. Nem tudtam eldönteni, hogy csupán képzelődöm, vagy mindez valóság. Igazából azt szerettem volna, ha mindez csupán egy illúzió része volna, vagy legalábbis egy különösen rossz álom. Hiába örült az egyik felem ennek a találkozásnak, a másik még mindig forrongott és nem akart csillapodni. Majdnem háromszáz éven át gyűlt bennem a harag, ez nem fog csak úgy megváltozni, különösen most nem, hogy a tárgya, az okozója gyakorlatilag karnyújtásnyinál is közelebb állt hozzám. Életemben először most volt alkalmam arra, hogy ténylegesen is kitöltsem a dühömet azon, aki kiváltotta belőlem, akit okoltam az életem félresiklásáért, de valahol mégis szántam. Láttam, hogy annyira szenved, mint én – azt, hogy talán jobban is, egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni -, de enyhülést én nem hozhattam neki. Ahhoz én kevés voltam, és nekem is szükségem volt rá. Arra a békére, amelyet már el is felejtettem szinte, hogy milyen érzés. Egyébként is ráértem még később fortyogni magamban, ha már visszatér az erőm teljesen és összeszedettebb leszek, nem ilyen sebezhető. - Akkor jó! – szegtem fel végre a fejemet, néhány pillanatra magamra találva. Nem bírtam sokáig elesettnek és gyámoltalannak érezni magam, pedig ránézésre még mindig lerítt rólam, hogy mennyire összetörtem testileg és lelkileg is. – Miért, a magyarázatok majd meg nem történtté teszik a múltat? – kérdeztem ridegen és elutasítóan. Nem akartam ennyire távolságtartóvá válni, de egyszerűen nem tudtam másként sem tenni. Igazából nagyon is érdekelt volna a magyarázata, még ha ezt nem is vallottam volna be soha a büdös életben. Valószínűleg az arcom azért elárulta ezt, sajnos ilyenkor túlontúl kifejezővé vált, amikor elfelejtettem uralkodni a vonásaimon. Ha akartam volna, jelenleg akkor is fáradt lennék hozzá, úgyhogy veszett ügy volt, főleg egy olyannal szemben, aki ilyen régóta koptatja a Föld porát. - Miért, te adtál nekem esélyt az előbb bármire is? – utaltam vissza az agresszív fellépésére velem szemben. Annyira viszont sajnos én sem voltam kemény soha, hogy egy ilyen könyörgő tekintetnek ellenálljak. Sokszor voltam hajlamos a kegyetlenségre, de belül azért még mindig érző szívet takart a rideg külső, csupán jól álcáztam. Annyira vágytam amúgy is mindig arra, hogy valaki foglalkozzon velem, most meg pont az könyörgött nekem, aki miatt kialakult bennem ez a kényszer, ez a hatalmas vágyakozás valami után, amiről azt gondoltam, hogy elveszett. Igazából tényleg el is veszett, és nem voltam benne biztos, hogy ezzel a találkozással maradéktalanul újra megkerült. Talán majd az idő eldönti… talán nem. Teljesen zavarba hozott, ahogyan lehajtotta a fejét, majd a mondandómat követően egészen más reakciót kaptam tőle, mint amire számítottam. A könnyek valahol bizsergették az önérzetemet, de ugyanakkor némi szánakozást még mindig kiváltott belőlem. Ilyen furcsán szerintem még sohasem éreztem magam, ezt mindenféle túlzás nélkül ki is jelenthettem volna akár. Mit lehet ilyenkor lépni? Mit tehet ilyenkor a lány az apjával, ha nem is ismeri őt? Egyfelől el akartam előle hallgatni életem minden egyes részletét, de egy kicsi részem hozzá akart vágni mindent sértettségből, hogy átérezze, mekkora károkat okozott. Valószínűleg ez győzedelmeskedett végül, amikor válaszra nyitottam a számat. - Igen, az volt – feleltem először csendesen, csak utána néztem fel rá, mikor a fiamról kérdezett. – Csupán túl rövid élet jutott neki ahhoz, hogy nagy tetteket vigyen véghez – tettem még hozzá, mielőtt ténylegesen is arra reagáltam volna, amire kíváncsi volt. – Eriknek hívták, és fogalmam sincs, hogy mi történt vele. Milyen ironikus, hogy a történelem megismételte magát, nem? – ajkaim ugyan mosolyra húzódtak, de öröm nem ült meg mögötte. Szemeimben inkább fájdalom csillant, arcomon pedig valami árnyék suhant át. Nem szerettem erről beszélni. – Szerencsére aznap nem volt velem, különben fogalmam sincs, hogy mi történt volna. Anyánál hagytam, amíg találkoztam az apjával, de az ő halála után engem is elhurcoltak és átváltoztattak. A drága apósom volt a város ura… és nem mellesleg, elég erős farkas is – tettem hozzá, mintha ez annyira magától értetődő lenne. Még a kezemmel is olyan kézmozdulatot tettem, ami leginkább erről árulkodott. Egy kicsit azért tényleg fellélegeztem, amikor arrébb ment és járkálni kezdett. A fejem még mindig tompa volt egy kicsit és meggyötört a testem is, de a regenerálódás bíztam benne, hogy hamarosan helyre fog hozni szinte teljesen, legalábbis látszólag. A becézés hallatán kaptam csak fel a fejem, szemeimet azon nyomban szorosan hunytam be, a levegőt pedig szakadozva vettem. Furcsa volt hallani azt, ahogyan azóta sohasem szólított senki más. Rávágtam volna, hogy ne nevezzen így, de a hang nem jött ki a számon, csupán a szám kezdte tátogni a felszólítást. - Igaz… - szedtem össze végül magam valamelyest. Tényleg nem volt joga azt kérni, hogy ne gyűlöljem, de attól még megtehette. – Hagyjuk az öltönyt… - legyintettem fáradtan. – Talán – feleltem végül az előbbi kérdésére. Magam sem tudom, hogy miért nem utasítottam el élből. Talán akartam, hogy adjon valami értékelhető magyarázatot. Talán hallani akartam, mert egészen idáig, több mint háromszáz éven át vártam ezt a magyarázatot, és most nem tudtam visszautasítani. Ennél sokkal kíváncsibb jellemmel áldott meg a sors. Nem miatta akartam, hanem saját magam miatt. – Nem tudok róla semmit – ráztam a fejemet. Ha akartam volna, akkor sem tudnék semmiféle információval szolgálni számára a bátyámmal kapcsolatban. – Nem lepődnék meg, ha még mindig élne… sok volt a farkas a városban – tettem hozzá magyarázatképpen, hogy miért is láttam esélyt erre. - Miért jöttél ide? - tettem fel végül egy egyszerű kérdést. Az első volt, kezdetnek akár ez is megteheti, mint egy lépés felé, tőlem.
A hideg kimértség álarca, amit magára húz, talán sokkal átlátszóbb lenne számomra akkor, ha nem vakítana meg önmagam fájdalma és hirtelen jött elkeseredettsége. Akkor talán nem hatna ilyen kegyetlenül, és nem érezném úgy, hogy bár centik választanak el, mégsem lehetne a saját lányom ennél távolabb tőlem. Nem, még a halálban sem. A kérdésére már magam sem tudom, hogy mit felelhetnék. Hogy mit is várok... Hogy vajon ezek után majd meg fogja érteni, el fogja majd fogadni, hogy én vagyok Kilaun, és hogy azért hagytam el őket, mert ágyúgolyók szaggatták szét a testem a csatatéren? Hogy meghaltam, és majdhogynem két évszázaddal később tértem magamhoz egy új testben Dél-Afrikában? Ez tényleg mindent meg fog magyarázni, amikor már egyébként is annyira... hihetetlen? - Nem... nyilvánvalóan nem fogják. - felelem végül egészen lemondóan - De talán segíthetnek megérteni. Gyűlölöm, hogy rébuszokban beszélek, de ebben a helyzetben nem tehetek mást. Nem is lennék rá képes. Esendőnek érzem magam, és eljátszom a gondolattal, hogy kimondom azt, hogy "Én vagyok Kilaun...", háromszor is nekiveselkedem, de csak tátogok, mint egy hal. A szavak és a hangszálaim cserben hagynak, a szituáció komikusságát pedig egy lassú fejcsóválással próbálom meg leplezni előtte. Újabb csapást mér rám, teljesen jogosan, ám ez nem javít azon, hogy lassanként atomjaimra semmisülök meg. Idegesen szívom be a levegőt, ami Matthäus arcvonásaival egészen hihetetlennek hathat. Hiszen ő mindig is egy kölyökképű valaki volt, békével és csupa kedvességgel a vonásain. De én most elcsúfítom, a kék szemekbe pedig nyughatatlanságot csempészek. - Ha tudtam volna, hogy te vagy, egy ujjal se... - nem fejezem be a mondatot, mert ez nem segít, nem javít azon, hogy elmebeteg gyilkosként kell lássa az apját - Én nem vagyok olyan erős, mint te. Én így rokkantam bele ebbe az egészbe. Közlöm vele a tényeket idegesen, de nem ő a haragom céltáblája. Saját magam, a saját viselkedésem és szégyenem, semmi más. A gondolataimat végül a család emlegetése csitítja le, nyugtatja meg, és ámulattal vegyes sajnálattal hallgatom élete történetét. Drága Giselle, hát a karodban tarthattad az unokánkat...? Láthattad kacagni, hallhattad az első szavait... Elvesztettél engem, majd elvesztetted a lányunkat. Mégis mennyi fájdalom súlyát viselheti el egy halandó nő? Csak remélni merem, hogy a fiam helytállt azokban az időkben, és a kedvesem segítségére volt. Megint nem veszem észre, hogy az arcom egészen kipirult a heves érzelemkavalkádtól. - Erik... - ízlelgetem suttogva a nevet és Tupilek tudja miért, szelíden elmosolyodom - Akkor hát... Saját kézből ismered a történetemet. Nem gondolod? Kérdezem puhán a megjegyzésére, miszerint a történelem ismétli önmagát. Ő sem azért hagyta magára az unokámat, mert ő akarta. A különbség csak abban áll, hogy hála az égieknek, neki első kézből mesélhették el, miért nincs vele egyetlen szülője sem. Amikor arról az úrról mesél, elfog a bosszús harag. Minden cseppjét magamba akarom nyelni, de nem veszem észre, hogy az ujjaim végén karomsorba rendeződő körmeim a tenyeremet sértik az indulattól - hiszen a lányom úgy közli velem, hogy farkasok keveredtek a dologba, mintha nem lenne róla tudomásom róluk, és nem tudnám, hogy az ő ténykedéseiknek köszönhetjük azt, hogy tönkrement az egész családunk. Már nekem is miattuk kellett eltűnnöm, és kérték segítségemet a helyi Őrzők. De nem mondhatok semmit, csak érezhetem, hogyan zabál fel a fekete kárörvendés, az élet kárörvendése és a tehetetlen harag... Nem mehetek vissza leszámolni, minden bizonnyal úgysem élnek már... Hirtelen nem tudom, minek szól az igen, de a folytatásból rájövök, hogy valószínűleg annak, hogy nem kérhetem, hogy ne gyűlöljön. - Ragaszkodom hozzá! - jelentem ki, miközben kihúzom magam, és már a testtartásom is azt mutatja, hogy nem tűrök ellentmondást az öltönnyel kapcsolatban - Köszönöm... A talán még mindig több, mint az elutasítás, nemde? Reszketeg sóhaj szakad fel újfent a bordáim börtöne alól, főleg, hogy a lányomban él a remény furcsa formája, hogy a fiam is életben lehet. Ezek szerint... Giselle... talán... Lehetséges volna? Nem! Nem szabad ilyen Álmokba kergetnem magam, nekem abba kell kapaszkodnom, amim van. És ez jelen pillanatban a lányom, és akár tetszik neki, akár nem, úgy kapaszkodom most belé lelkileg, mintha tőle függne a világ jövője. A kérdésére értetlenül pislantok fel. Ez egy remek intrója lehetne annak, amit jelenleg nem szándékozok megosztani vele, hiszen... Nem állna rá készen. - Innen származom. - mondom végül, és még csak nem is hazudok - Én most... Itthon vagyok, igen. Furcsán keserű íze van ezeknek a szavaknak. - Keresek valamit, és magam sem tudom, hogy mit. De úgy érzem, hogy talán... Azért vagyok itt, hogy engem találjon meg végül minden, ami után két kézzel kaptam eddig. - végignézek rajta, büszkén, ami ebben a helyzetben furcsa lehet, de nekem is meg kell szoknom a látványát, másrészt... valós büszkeség tölt el irányában - De kérlek, ne kérdezz rólam többet. Ha újra találkozunk, ígérem, mindent elmondok, de itt... és most nem lehet, csillagom. Bűnbánó és szánakozó arckifejezésem őszinte sajnálatról árulkodik, és nagyon remélem, hogy megfontolja majd a kérésemet. Nem akarom úgy elveszíteni megint, hogy nem tudja a teljes történetet.
Igazából könnyedén ellenállhattam volna a kísértésnek, és akkor most nem szurkálódnék feleslegesen, de egyszerűen nem bírtam ki. Ilyen téren gyenge is vagyok, meg meggyőződésemmé vált, hogy meg is érdemelte tőlem ezt a bánásmódot. Nem voltam benne biztos, hogy mire számított, hogy milyen leszek, és hogyan fogok hozzá viszonyulni a kilétének ismeretében, de az volt a gyanúm, hogy valami egészen mást szeretett volna. Valószínűleg tényleg a nagy érzelemkitörést és a nyakba borulást preferálta volna jobban, de akkor csalódást kellett neki okoznom. Végre érezhette, hogy milyen rossz, amikor olyanban csalódik, akit nagyon szeret, vagy legalábbis szeretett. Én számtalanszor átéltem már, de a legrosszabb még mindig az ő esete volt. Még ha olyan régen is, hogy alig tudtam felidézni az emlékezetemben. Közben a szavai eljutottak a tudatomig, de sokkal okosabb nem lettem tőle. Utáltam, ha valaki nem mondott ki valamit kerekperec, csupán ködösítve adta elő a mondandóját. Most azonban nem szóltam rá, hogy beszéljen már értelmesen, mert túl kába és fáradt voltam hozzá. Azt hiszem, hogy leginkább mentálisan fáradtam el, még amiatt, amit rám zúdított. Olyan érzés volt, mintha már napokkal ezelőtt lett volna, és nem néhány perce csupán. - Hagyjuk ezt… - ráztam meg a fejemet, amikor belekezdett, hogy minden másként alakult volna, ha tudja, hogy ki vagyok én. Nem tudtam, hogy amúgy sem fejezte volna be a mondatot, mert ugyanazt gondolta, amit én; a tényeken nem változtatott. Visszacsinálni nem tudta, ennél fogva a kifogások is feleslegesnek bizonyultak számomra. Egyébként is szerettem volna elzárkózni tőle, így a viselkedésem is pontosan eme gondolatomat támasztotta alá. Nem bírtam neki megadni az esélyt, de mégis akartam, hogy értesse meg velem. Talán nem fogadom majd el, talán igen. A próbálkozást viszont akkor is értékeltem, csak jelenleg valahol egészen mélyen. - Nem tudom, hogy miből gondolod, hogy én olyan erős vagyok – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. Igaza volt egyébként, én is annak tartottam magamat, de az mégis érdekelt, hogy ő miből jutott erre a következtetésre, mikor semmit nem tudott az életemről – szinte -, és alig félórája nézett először a szemembe olyan sok év után. Ennyire senki nem volt jó emberismerő, legalábbis én még nem találkoztam ilyen egyénnel. - Nem, nem gondolom – ráztam meg a fejemet elutasítóan. Talán nézhettük volna így is, ha megértő akartam volna lenni vele, de nem akartam. Nem tudtam az lenni, mert nem tudtam, hogy vele mi történt. Itt állt előttem, élt és virult, hát mit gondolhattam volna? Ezt persze nem is akartam megtartani magamnak. – Te itt vagy most, nem haltál meg – mondtam még mindig komolyan. Legalább a hangom már volt olyan határozott – vagy legalábbis határozottabb -, mint amilyen általában lenni szokott. Még ha ránézésre nem is lehetett ezt mondani rólam. – Engem viszont akaratom ellenére elhurcoltak onnan, de nem is baj. Ha Erik ott lett volna, biztosan nem éli túl – nem is akartam most erre gondolni. Sőt, a fiamra sem akartam gondolni egyáltalán. A legtöbb esetben igyekeztem a múltamnak ezt a felét elfelejteni, még ha nem is volt egyszerű vagy normális dolog. A szülő nem felejti el a gyermekét, akárhány évszázad teljen is el. Csak éppen nekem ez így könnyebb volt, mint állandóan keseregni amiatt, amin már nem lehet változtatni. Talán ridegen hangzik, de nem zavart volna különösebben, ha mások így gondolják. Nem voltak a helyemben sohasem. - Még ne köszönd! – vetettem oda, de azért a viselkedése miatt valamennyit mégiscsak lágyítottam a modoromon. Idegen is volt számomra, meg nem is. Szinte semmit nem tudtam róla, és igazából az illúzió ellenére a vonásaink között sem láttam hasonlóságokat, mégis éreztem valamiféle kötődést felé. Még ha ezt egyelőre nem is voltam hajlandó elismerni. – Nem tudhatod, hogy rólam mi olyat tudsz meg, amit elítélsz majd – tettem hozzá, hogy egyértelművé váljon számára is, hogy mire gondoltam pontosan. Persze azt sem vehettem biztosra, hogy egyáltalán fog érdeklődni az én életem felől, de valószínűnek tartottam. Már most elkezdte, pedig még nem is jött el az ideje. Meglepődte, hogy egyáltalán válaszolt a kérdésemre, de gondolatban kapott tőlem egy aprócska piros pontot érte. Csupán biccentettem, nem mutatva azt a cseppnyi meglepettséget, amit a származásának kiderülése váltott ki belőlem. - És olyan érzés újra itt lenni, mint amilyen régen volt? – kérdeztem újabbat. Ha már megtehettem, hát miért ne tettem volna meg? – Amikor visszatértem Németországba, egyáltalán nem hasonlított arra, amire emlékeztem – toldottam meg a mondandómat, és így legalább azt is sejthette, hogy miért jutott eszembe ez a kérdés. Ez legalább amúgy is egy kicsit semlegesebb téma volt, nem érintette közvetlenül a magánéletet, ha szigorúan vesszük. – Mint például én? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Nem nagyon értettem, hogy pontosan mire gondolt, vagy hová akart kilyukadni, de valamiért mégis magamra vettem azt a részt, hogy most őt találják meg számára fontos dolgok. Úgy tűnt, hogy én is az voltam számára, így a kérdésemet teljesen logikusnak tartottam. - Hogyan várhatod el tőlem, hogy esélyt adjak neked, ha még azt sem akarod, hogy kérdezzek? – közben végre megkíséreltem ellépni az egészen eddig támasztékul szolgáló fal mellől. Egy kicsit legalább már biztosabban álltam a lábaimon, ez is haladás! – De rendben, akkor nem kérdezek, ha úgy akarod… - zártam le végül ennyivel a gondolatmenetemet, aztán csak néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Túlságosan furcsa volt még mindig ez az egész nekem.
Be kell vallanom, egy egy részemnek egyáltalán nem tetszik, ahogy csendre int, hallgatásra kötelez, rám rivall, mintha szerepet cseréltünk volna. Mintha ő lenne az én szülőm, aki megdorgála az ivadékát, amiért az rossz fát tett a tűzre, s most próbálja elsepregetni a szenes hamvakat. De ettől függetlenül megoldom az egészet egyetlen mély levegővétellel, s egy gyorsan villanó tekintettel. Nem áll szándékomban újfent fölényeskedni. Abból mára elég volt. A következő megállapítása, kétkedése azonban mosolyra fakaszt. Ha azt mondanám, hogy melyik apa ne gondolná erősnek a lányát, hiteltelen lenne, hiszen pusztán ebből kiindulni ebben a helyzetben balgaság volna. Így hát alapvetően azokra a benyomásokra kell szorítkoznom, melyek a mai találkozásunkból egyértelműen leszűrődtek. - Habozás nélkül szembenéztél a halállal. Jól menő üzletet vezetsz, a kezedben tartod az életed, gyötörjön bármi legbelül. Királynői tartással állsz előttem akkor is, ha szíved szerint összeomlanál. Én erre nem voltam képes. Attól, hogy próbálja tartani magát, nem vagyok semmilyen értelemben sem vak. Amit a szemem nem lát, azt a farkasom érzi, nem beszélve a szívemről, amit talán még ennyi idő után sem lehet tévútra vezetni. Lehet, hogy a Szellemek nem helyeselték soha, ha a szívemre hallgattam, de ez nem változtat azon, hogy annak mindig igaza van. Szívesen felnevetnék, savanyúan, mint az éretlen szőlő, amikor közli velem, hogy én nem haltam meg. De helyette csak megfordítom a dolgokat. - Te sem haltál meg. Mégsem lehettél a fiad mellett. Nem kívánom túlragozni a témát, hiszen talán túlságosan kényelmetlen lenne a felismerés vagy a beletörődés. Talán túlságosan nehéz volna szemenéznie azzal, amivel én nézek farkasszemet azóta, hogy eltűntem az életükből. Hogy nem volt választásom. Hogy nem tehettem a világon semmit. Ahogyan ő sem. Hiszen mit tehetett volna nőként egy farkassal szemben? Legyen akár halandó vagy épp frissen bemart nősténykölyök. - Én sem kalandvágyból hagytam el a házunkat.De erre persze nem emlékszel... hogy is emlékezhetnél... Sóhajtok fel a semmibe révedve. A vállamban újra érzem Johannes lándzsáját keresztülfúródni, ahogy az ezüst marja a húsomat, s látom a gyerekek félszeg pillantását, ahogy mindezt végignézik, hallom Giselle riadt szipogását a hátam mögül... S látom, ahogy az Őrző a gyerekeimhez lép, és az emlékezetüket kitörölve fekteti le őket aludni, s ahogy megteszi ugyanezt a feleségemmel is. Üvölteni akarok. Aztán kedvem lenne kacagni azon, hogy miket tudhatok meg róla. Édes drága, egyetlen leányom, ha tudnád, hogy mennyi titkom lebeg az éterben, nem mondanál olyasmit, ami ilyen felelőtlenül meggondolatlan. - Az édesapád vagyok, nem tudlak elítélni. De persze az is lehet, hogy egész egyszerűen belém van kódolva ez a fajta ragaszkodás hozzá, amivel minden sérelmet vagy gaztettet el tudok kendőzni, jelentéktelenné degradálni és voltaképpen meg nem történtté tenni azért, mert én azt akarom. fogalmam sincs, mi az oka, de ha most azt mondaná nekem, hogy ő maga ölte meg a saját gyermekét, akkor sem tudnám elítélni, mert biztos lennék benne, hogy okkal tette. Nem lepődik meg azon, hogy Fairbanks az otthonom. Nem csodálkozom rajta, hiszen már így is épp eléggé kimerülhetett lelkileg, s ez pusztán egy apró, jelentéktelen információ lehet a számára. - Egy cseppet sem. - közlöm vele egyszerűen - Már csak azért sem, mert ami régen csupán erdő és havas hegyvonulat volt, most tégla és beton. - vonok vállat, de érezhetően csalódott vagyok ezzel kapcsolatban - Magam is visszatértem a háborúk alatt. - folytatom kissé elszorult hangon - A seregben szolgáltam, mint felcser. Meg nem mondtad volna... Apró és szánalmas viccelődés, hogy a jelenleg történtek után esetleg el tudja rólam képzelni, hogy embereket mentettem az aknamezők közepén. És közben persze attól rettegtem, hogy a háború újra magával ragad, hogy ezúttal ágyugolyók helyett akna szakítja szét a testemet és taszít a másvilágra. Megint. De akkor nem volt mit vesztenem, a Szellemek ezt pontosan tudták, s hagytak elevenen elégni a saját múltam árnyékai közt járva. A kérdése egészen logikus, sőt, teljes mértékben igaza van, de én magam könnyeden és puhán válaszolok neki, tudatosítva benne, hogy többről van szó most, mint úri szeszélyről. - Egyelőre elég, ha megbirkózol azzal, amire eddig fény derült. Ha azt gondolod, hogy a létezésem puszta tényénél nem létezik olyan dolog, ami nehezebben emészthető... Nos, abban az esetben tévedsz. És arra, hogy ezt megosszam veled, nem éépen ideális egy viharos út menti sikátorban időzzünk. Nem számítok arra, hogy megkönnyebbülést okoz neki a titokzatoskodásom, de a lelkem bízik abban, hogy ha sikerül felfednem magam előtte, meg fogja érteni. Meg kell, hogy értse. De ha addig is haragot és gyermeki dact hordoz a szívében, mert hallgatag vagyok, azt hiszem, hogy egy ennyi éven át tartó vezeklés után el fogom tudni viselni. - Van mobiltelefonom! - jegyzem meg gyorsan és úgy, mintha ez ebben a században valami kuriózumnak minősülne - Persze, gondolom neked is... - teszem hozzá zavartan, közben pedig kihalászom a nadrágom zsebéből a készüléket - Örülnék, ha... - lépek közelebb és nyújtom felé a telefont - ... szóval, tudod. Ha bármikor úgy érzed, hogy készen állsz, vagy csak eszedbe jut, hogy elküldj a pokolba. Vagy ha éppen azt gondolod, hogy készen állsz arra, hogy találkozzunk. Én továbbra sem tudom, hogy kell bármilyen számot hozzáadni. Ha Abigail felhív, akkor tudom fogadni a hívást, és kezdeményezni is tudok, de a többi számomra olyan, mint egy megfejthetetlen egyenlet. Talán kinevet vagy lenéz a hozzá nem értésem miatt, de én nem vagyok az a fajta, aki ennyire lépést tart a modern világgal. - Ígérem, hogy nem foglak zaklatni. Teszem hozzá, hogyha esetleg habozna és nem állna szándékában átvenni tőlem a készüléket. A saját telefonszámomat sem tudom fejből, szóval valószínűleg úgy kell tegyen, mint Abigail tett. Beleírni a saját elérhetőségét és hívást kezdeményezni önmaga irányába... Vagy valami ilyesmi.
- Jó megfigyelő vagy! – állapítottam meg némi gondolkodást követően, ahogyan felsorolta azokat a dolgokat, amelyek tényleg igazak voltak rám. – És ezek szerint, akkor ezt nem tőled örököltem… - állapítottam meg. Ugyan a hangom kicsit nevetősebb volt, mint eddig, és olybá tűnt, hogy egy mosoly is felfelé akarta görbíteni a szám szélét, végül mégsem történt meg. Arcom éppen olyan komoly és kisé meggyötört maradt, amilyen eddig volt. Persze lehet, hogy ezt az erőt egyébként senkitől sem örököltem, hanem az élet egyszerűen rákényszerített arra, hogy ilyenné váljak. Nekem ezzel egyáltalán nem volt gondom, mert legalább nem számítottam könnyű ellenfélnek, legalábbis a legtöbb esetben. Szavaira nem kívántam mondani semmit, pedig legszívesebben nagyon sok dolgot hozzávágtam volna most. Ennek azonban nem volt most itt a helye, mert valahol mégiscsak igaza volt, hiába nem ismertem el. Én is éltem és mégsem tértem vissza a fiam mellé, bár már csak azért sem tettem így, mert mire kijutottam, ő már egyrészt felnőtt volt, másrészt fiatal farkasként az ő életét veszélyeztettem volna. Ezért is mondtam le róla, még ha egy kisebb darab azóta is hiányzott a lelkemből. Talán így érezhetett ez a férfi is, akit az apámnak nevezhettem, de egyelőre mégsem éreztem annak, csupán egy ismerős idegennek. - Nem, tényleg nem emlékszem… - hagytam végül rá, mert így volt. Azt nem tudtam, hogy ő ebben miért volt ennyire biztos, én azt gondoltam, hogy csupán a fiatal korom miatt gondolta így. Az emlékeim akaratom ellenére is elhalványultak vele kapcsolatban. Kislányként még próbáltam felidézni azokat a pillanatokat, amikor boldog voltam, mert ő is ott volt velünk. Egy idő után azonban dacból sem akartam már ezekre gondolni és száműztem őket a fejemből, azt hittem, hogy végleg. Most azonban ez a találkozás valamit felébresztett bennem, amivel egyelőre nem is tudtam nagyon mit kezdeni. Talán nem is akartam még annyira semmit sem. - Ezt nem tudhatom – vontam meg a vállaimat. – Nem ismerlek hozzá eléggé – tettem még hozzá. Számomra nem volt magától értetődő, hogy egy szülő semmilyen körülmények között nem ítélné el a gyerekét. Egészen biztos vagyok benne, hogy én nem tudtam volna a magam részéről mindent elnézni, attól még, hogy esetleg ő ilyen jellemmel lett megáldva. Közben megválaszolta a kérdésemet is, mire haloványan bár, de elmosolyodtam azért. Talán most először azóta, hogy tudom, ki is ő valójában. Ki gondolta volna, hogy amikor bejött az üzletbe, majd úgy zárjuk a találkozásunkat, hogy kiderül a rokoni kapcsolat közöttünk. - Nem tudom úgy elképzelni ezt a helyet, hogy nincs itt a város – adtam hangot a saját véleményemnek, mivel én már úgy láttam elsőnek is ezt a szegletét Alaszkának, hogy Fairbanks már itt volt. Biztosan furcsa lehetett így, már csak azért sem értettem, mert a korom ellenére én már eleve egy városban születtem és nem a semmi közepén. Jó, nyilván már az is ugyanilyen modern lett, de mégis más visszagondolni rá. – Furcsa… - jegyeztem meg elgondolkozva, és itt most nem arra gondoltam, hogy felcser volt és életeket mentett. – Én is a háború alatt voltam ott – tettem hozzá, hogy ő is értse, miért találtam különösnek. Bár azt nem tudtam, hogy mégis melyik alatt szolgált a világnak azon a részén, de ha a második alatt, akkor veszélyesen közel voltunk egymáshoz és mégsem tudtunk róla. Talán nem volt még alkalmas az idő erre a lelepleződésre, amire most sor került. - Azt hittem, hogy pont az előbb beszéltük meg, hogy milyen erős vagyok – dohogtam egy kicsit amiatt, hogy azt gondolta, nem tudok megbirkózni ezzel. Az már mellékes, hogy egyébként tényleg sok volt nekem egy kicsit mindaz, amit ma itt megtudtam, és akkor ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Halványlilám sem volt arról, hogy mi vár majd még rám. – Rendben… - adtam meg végül magam, mert rájöttem, hogy most úgysem fog nekem többet mondani. Akkor sem, ha képes lennék fejen állni. - Igen, van… és meg is adtam neked a számomat. Rajta volt a névjegyemen – utaltam arra az apró momentumra, amikor megérkezett az üzletbe és kapott tőlem egy kártyát. Ettől függetlenül, végül elvettem tőle a telefont és elkezdtem bepötyögni a számomat. – Ajánlom is! – feleltem inkább arra, hogy nem fog zaklatni. A többi általa elmondott dolgot csak némán nyugtáztam magamban és eldöntöttem, hogy majd keresni fogom. Meg akartam tudni azokat a válaszokat, még ha a kapcsolatunk nem is fog sokat változni azt követően. – Nem szeretem, ha bármit is rám erőszakolnak! – toldottam még meg a mondandómat, miközben a telefon kijelzőjéről felpillantottam rá egy pillanatra. - Tessék, beleírtam! – nyújtottam felé. – Adj egy kis időt, aztán hívj fel! – mondtam végül, mert én nem szándékoztam őt keresni. Azt akartam látni, hogy mennyire gondolta komolyan, hiszen a látszat csak egy dolog. Így elhittem neki, de nekem kézzel fogható bizonyítékra is szükségem volt ahhoz, hogy egy kicsit beadjam a derekam. Ráadásul, a saját telefonomat bent hagytam az üzletben, amikor tornádóként vágódtam ki az utcára, szóval nem is nagyon tudtam volna beírni a számát. Oké, megcsörgethettem volna magam, de ez így mégiscsak jobb lesz a lelkemnek és egy hívást még nem fogok zaklatásnak minősíteni. – Általában hetente, kéthetente jövök Fairbanksbe – tettem még hozzá, hogy nagyjából ahhoz igazítsa majd a dolgait. Aztán rám telepedett némi várakozással terhes csend. Nagyon úgy tűnt, hogy a búcsúzás felé közeledünk, és bennem újra vegyes érzések támadtak fel. Sejtettem, hogy amikor már megnyugodtam, akkor minden haragomat ki fogom rá vetíteni újra, mintha csak most hagyott volna el, ám jelenleg még akartam is, hogy maradjon, meg nem is. Ez talán normálisnak nevezhető reakció ebben a helyzetben, igaz? Bár az egész helyzet nem volt normálisnak nevezhető, még távolról sem.
// Igen, talán még mehet egy-egy, aztán ugorhatunk a következőre *-* //
A kedvesnek ható bókja, amely mögött lassan érő mosoly bújik meg, hamar csap át már-már bántó kijelentésbe, de mégsem tudom tőle rosszul érezni magam. A rákos beteg sem sértődik meg, ha valaki a szemébe mondja, hogy daganata van, mert pontosan tisztában van vele, egész egyszerűen... Nem tud mit hozzátenni. A beismerés és a feldolgozás már rég megtörtént, mi marad hát... Fanyar mosoly, s egy finom sugallat simítása az arcbőrömön. Giselle. Ami belőlem hiányzik, az mindig is benne élt, ezt adva át a gyermekeinknek, azáltal pedig, hogy a lányomban ebből megcsillan egy darab, csak a szívem sír; a szemem mosolyog. - A kreativitásodat esetleg... Teszek óvatos próbát arra, hogy esetleg elgondolkozzon azon, hogy bennem is van jó. Nem csak rossz, s nem csak rossz vagyok én őbenne. Hogy ezt mennyire ismeri be, arról nincsenek feltevéseim, egész egyszerűen én hiszek benne, hogy legalább ennyi jót adhattam neki, ha már ilyen szakmában leli örömét. Az alkotói munkában. Örülök, hogy rám hagyja az emlékezés csomóit, és nem kéri, nem várja, hogy most kezdjem kibogozni őket. Magamban újfent ígéretet teszek, hogy eképpen fogok cselekedni, ha legközelebb láthatom. Nem, tényleg nem. Most rajtam a sor, hogy könnyed lustasággal ejtsem a szavakat, a válla fölé fókuszálva a tekintetemet egy apró pontra, ami talán ott sincs. De én látom. Messzire szálló világok nyílnak meg számomra a téglafalba vésve, kész időutazás, ahogy némafilmként peregnek le életem meghatározó pillanatai, és kell egy kis idő, hogy újra sikeresen elhelyezzem magam a lányommal közös jelenben. - Pedig nem olyan nehéz. Elég csak felutazni a hegyekbe. - kezdek bele könnyed idegenvezetőként - Itt sem volt ám minden ennyire... lapos. De persze az embernek minden áron le kell igáznia a természetet, anélkül sosem érezné magát teljes értékűnek. Elmosolyodom, és nem is igazán értem, hogy miért vittem el ennyire más irányba a városról való hirtelen beszélgetést. Az első, már-már kötetlen beszélgetésem a lányommal a város alaprajzáról és az emberi gyarlóságról szól. Nem biztos, hogy jó úton haladok. Amikor közli, hogy maga is a háború(k) idején tért haza, nagyobbat nyelek, mint az egészséges volna. Bármennyire süt róla, hogy megedzették a századok, mégis. Az én kis szőke leányom, az ártatlan és okosan csillogó szemeivel micsoda mészárlást és agóniát engedett a lelkébe azzal a hellyel... Az ajkam belső húsára harapva hajtom le a fejem, és szemlélem meg a fényesre suvikszolt cipőm orrát. - Nem választottad épp a legszerencsésebb időszakot a hazatérésre. - reagálok erőtlenül, kissé rekedt tónusban, így kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat a folytatás előtt, mellyel egy időben már a fejemet is újra felszegem És ezek szerint számunkra sem lett volna a legszerencsésebb a viszontlátás. Bár erősen kételkedem benne, hogy a jelenlegit annak lehetne nevezni az ő szemszögéből. Ha akkor újra látom, valószínűleg hazugnak bélyegezett volna, hiszen egy afrikai harcos testében tengődve még kevesebb esélyem lett volna azokban az években a közelébe férkőzni, hát még meggyőzni őt a kilétemről. Mondjuk akkor a Rémálmodó még csak hideg közönnyel szemlélte a világot, valójában Delhi után mért először csapást rá. - És ezt nem is szándékoztam kétségbe vonni. - biccentek lassan megerősítésképp - Éppen ez az oka annak, hogy egyáltalán meg fogom osztani veled a történetemet. Ahh, tényleg! A névjegy! Igaz is. Ámbár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az elmúlt percek atrocitásai közepette elhagytam és elfújta már a szél, ettől függetlenül mégis hálásan pillantok felé a kék tekintetemmel, amikor a készülékbe írja az elérhetőségét, mert nekem minden bizonnyal hosszadalmas procedúra lett volna, még akkor is, ha a remegő kezeimtől eltekintünk. - Köszönöm... Holly. Van egy olyan érzésem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy hangosan így neveztem őt. Gondolatban meg aztán végképp, ám a kijelzőről szinte rám kiabál, ordít ez a rövid, de hangzatos név, bár nem tudom, miért hittem azt, hogy majd másképpen fog szerepelni a neve a híváslistámban. Amikor átveszem a készüléket, kínosan ügyelek rá, hogy az ujjaink még véletlenül se érjenek össze, holott a bőröm sikít érte, de azt hiszem, hogy minden óvatlan lépéssel kár volna megkockáztatni a paktumot, amit most kötöttünk a találkozónkkal és az esélyemmel kapcsolatban. - Úgy lesz. Úgy lesz... Kiszárad a szám, és bármennyire tűnik úgy, hogy lába kélt a mondani valómnak, belül szinte forrong bennem minden kimondatlan szó, égek a ágytól, hogy mindezt megosszam vele is, de nem tehetem. Egyelőre fogalmam sincs, hogy meddig bírom, és mennyi időt illene adnom neki, és ezen nem segít a mellkasom erős feszülése sem, ennek ellenére némi hallgatás után összeszedem magam, s ha nem hátrál el tőlem, közelebb lépek hozzá. Majd még közelebb, és még tovább, és a szívemet hirtelen megülő bizonyossággal hajolok hozzá közelebb, hogy egy leheletnyi csókod adjak az arcára. Hamis csók ez, szinte meg sem történik, mégis ott marad, bőrt bizsergetően a levegő tánca, az orromba cserébe pedig az illata költözik bele egy életre. - Nagyon hiányoztál nekem. Ódákat tudnék zengeni, meséket, verseket írhatnék, s ezzel foglalhatnám keresztbe mindazt, amit most három halk szóra sűrítettem. Választ nem árok, azt akarom, hogy tudja, hogy érezze... Akkor is, ha nem fogadja el. Ellépek, hogy az öltöny darabjait magamhoz vehessem, és úgy határozok, hogy a távozás mezejére lépek még akkor is, ha a bokáimon az élet súlya ránt vissza gúzsba kötve a gyermekem mellé. Egy jó apa tudja, mire van szüksége a gyermekének, és ez a szükség sokszor egyáltalán nem egyezik a szülői akarattal. Tudnom kell elfogadni. Ha már eddig nem volt rá módom.
//Utószó//
Matthäus alakjában ballagtam hazafelé a viharos utcákon. Mint lény, halott voltam minden járókelő számára. Csak a kirakatokban és a letakarított gépjárművek üvegeiben szemléltem meg egykori önmagam alakját. Szakadatlan próbálta az alaszkai szél az arcomra fagyasztani a némám hulló könnyeimet, s néha azon kaptam magam, hogy szinte sálként tartom az arcom elé az öltönyt, és szívom be az illatát. Messzire repít, nem az utópiába, nem egy pszichedelikus fantáziába - a múltamba, és ezt egyelőre még én is képtelen vagyok felfogni. Az elkövetkező napokban magamra húzom hát a maszkomat, elbújok, s hiszem, hogy csak az emlékeim vannak, hogy nincs jelenem, mások előtt legalább is. Képtelen vagyok róla Yee-nek, de még Abigailnek is mondani akár egyetlen szót is. Nem mondhatom el, nem lehetek ennyire... Megalázkodóan szerencsétlen, hogy azzal állítsak be, hogy kis híján megöltem a lányomat. Helyre akarom hozni, még ha hetekbe, évekbe is kerül. És akkor.. Majd akkor büszkén állni meg Inge mellett. Már ha erre lehetőséget ad. Ha nem, akkor jobb is lesz, ha nem beszélek róla senkinek. Minél kevesebben tudják, annál kevesebb tekintetből olvasom ki az irántam való szánakozást, rejtett sajnálatot. Mindazonáltal minden nap eljövök ide, a Holly Fiels' Bridal Shop elé, különféle idegenek képére álcázva magam, és a kirakatot bámulva igyekszem elcsípni a lopott pillanatokat. Már ha éppen itt tartózkodik.
- Talán… - ismertem el. Igazából nem tudhattam, de rémlett, hogy remekül tudott mesélni nekünk annak idején elalvás előtt, úgyhogy ebben lehetett valami. Nem akartam teljesen elzárkózni attól, hogy esetleg lehettek közöttünk hasonlóságok, hiszen csak az apám volt, és az anyámmal annyira azért mégsem voltak közös tulajdonságaink. Vagy az is lehet persze, hogy egyszerűen már csak nem emlékeztem olyan tisztán. A lényeg azonban még mindig az, hogy örültem a kreativitásnak, máskülönben nem élhettem volna úgy, ahogyan eddig. Ráadásul a jelenlegi munkámat is kedveltem, és e nélkül igencsak nehéz lett volna továbbra is üzleteket vezetni. - Igen, talán… de az az élet rendje, hogy az ember mindig újabb és újabb magasságokba törjön, nem igaz? – kérdeztem, miközben felvontam a szemöldökömet. Az én arcomon is megjelent valami finom kis mosoly, de nem vittem most túlzásba. Nem voltam olyan hangulatban, de ez szerintem nem is olyan meglepő. Közben az én gondolataim is igencsak elkalandoztak, ráadásul elértünk egészen a háborúkig is. Azok az emlékek nekem nem voltak valami jók, de őt elnézve neki sem hoztak örömet vagy boldogságot. Nem kérdeztem meg, hogy mi történt, mert ő sem érdeklődött arról, hogy én miként keveredtem oda és miket csináltam. Azt hiszem, hogy jobb is így. Nem lett volna a legjobb kezdés, bár ennek már úgyis mindegy. Ezek után el sem akartam képzelni, hogy milyen lett volna, ha ott botlunk egymásba… és itt még arról nem is tudtam, hogy akkor milyen testet birtokolt. - Valóban nem, de itt sem volt már tovább maradásom – hogy az itt, az egészen pontosan ezt a várost, vagy csak Amerikát takarta-e, azt nem kötöttem az orrára. Ha majd érdekli, akkor előbb-utóbb úgyis rá fog kérdezni, de nem szándékoztam megkönnyíteni a dolgát egyetlen perc erejéig sem. Az nem én lettem volna. És igaz, hogy ezzel a saját helyzetemet is megnehezítettem, de ezúttal képes voltam vállalni ezt is. – Úgy véled, hogy most szerencsésebb volt? – tettem fel a költői kérdést. Magamban már rég megadta rá a választ, csakhogy az is eszembe jutott egyúttal, hogy ha ez így sikerült, akkor mi lett volna abban az esetben, ha esetleg tényleg évtizedekkel korábban botlunk egymásba. Lehetett volna ennél rosszabb is? Egyelőre elképzelni sem tudtam, mert ez is borzasztó volt, még ha a vége egészen tűrhetően is zárult. Csupán az én szívem volt tele kételyekkel, és a többi érzelmet akkor még nem is említettem. - Milyen nagylelkű vagy, hogy beavatsz mindezek után – mutattam végig erőtlenül a sikátoron, de nem csak a mostani alkalomra gondoltam. Az életem hajnalán történteket is értettem alatta, csak most nem hoztam inkább szóba. Bőven elég volt, hogy a fejemben folyamatosan ott zakatolt, és állandóan kósza képek jelentek meg az elmémben, pedig azt sem tudtam, hogy egyáltalán vannak efféle emlékeim. Mindenesetre nem árt tudnom ezt is, és még ki tudja, hogy mikkel szembesülök majd, ha beszélünk róla később. Túl fáradt voltam most ahhoz, hogy mindezt számba vegyem. Miután visszaadtam neki a telefont a számommal együtt, láttam átsuhanni rajta valamiféle árnyat. Nekem is eszembe jutott, hogy valószínűleg a nevem látványa váltotta ezt ki belőle, de ezzel is szoktatni akartam ahhoz, hogy én már tényleg nem az a kislány voltam, akinek ő ismert. Sem a nevem, sem a gondolkodásmódom, de még csak az érzéseim sem. Mintha teljesen más emberre cseréltek volna, de ebben legalább nem én voltam az egyetlen. Az apám sem úgy élt bennem, amilyennek ma ő mutatta magát, de legalább kvittek voltunk. Végül csak biccentettem egyet, de nem tettem hozzá, hogy szívesen. Attól tartottam, hogy esetleg még meg fogom bánni idővel, ha most kimondom. - Meglátjuk! – reagáltam tömören és lényegre törően. Még nem voltam teljesen biztos abban, hogy keresni fog, mert a szavára most még nem adtam sokat. Részemről már az is hatalmas lépésnek számított, hogy egyáltalán megadtam neki az esélyt. Első körben még azt sem akartam, de végül is, mindenki megérdemelt egyet, ezt még én is beláttam. Nekem is jól esett volna, ha valamelyik hibám után megszavaznak nekem egy szemernyi bizalmat. Nos, én még annyit sem adtam neki, de nem volt teljesen reménytelen a helyzete, ha majd később bizonyít. Valahol reméltem, hogy fog, akartam, hogy lássam rajta a tényleges, őszinte megbánást a múlt miatt. A szívem hevesen kezdett dobogni, ahogyan megközelített. Azt hittem, hogy ez már a búcsú ideje és aztán lenyugodhatnak mind a kettőnk részéről a kedélyek, de nem így történt. Amennyire vágytam egy újabb ölelésre, olyannyira taszítottam volna el magamtól. Annyira furcsa volt nekem ez a sok ambivalens érzés, hogy egyszerűen nem is tudtam vele mit kezdeni. Nagyon rossz volt és mindenekelőtt felkavaró. Aztán csak egy puszi lett belőle, semmi ölelés. Ez talán pont emiatt még nagyobb hatást gyakorolt rám. Megszólalni sem tudtam, csupán lesütöttem a tekintetemet, és úgy fordítottam el picit a fejemet. Nem viszonoztam, viszont nem is toltam el magamtól, vagy húztam el az arcomat előle. - Azt hiszem, hogy te is nekem… - suttogtam alig hallhatóan, inkább csak tátogtam a szavakat. Szerencsére ő akkorra már nem volt ott, máskülönben ki sem mondtam volna talán. Figyeltem, amint teljesen eltűnt a szemeim elől, aztán a fejemet a falnak támasztottam, és lecsúsztam a földre annak mentén. Szemhéjaim lecsukódtak, mellkasom egészen egyenletesen süllyedt és emelkedett, de belül ordítani tudtam volna. Miért érdemeltem én ezt? Miért pont most, amikor egészen nyugodt volt minden?!
A bálon, illetve az utána történteknek hagytam időt leülepedni. Sehová nem rohantam, elvégre a világ minden perce a rendelkezésemre állt, így ostobaság lett volna rémült kis kölyökként szaladni ide-oda, hogy meggyőződjek, mindenki törékeny lelke túlélte azt az estét. A nővéremtől is csupán annyit kértem, tájékoztasson, mikor tündököl ismét korábbi szépségében Kilaun - fizikailag. Az elméjét és a szívét érintő élménybeszámolótól szerettem volna megkímélni magam. Az órák napokká, a napok hetekké nyúltak. A többi, számomra még ismeretlen kölyköm körül forogtak a gondolataim, halvány, vázlatos terv körvonalazódott bennem azt illetően, hogyan tudnám a leggyorsabban, leghatékonyabban "kézre keríteni" őket, mindeközben pedig folyamatosan fel-felsejlett Sikuaq arca. Gondolatban elátkoztam az Álmodót. Nem tudom, mennyi nap kellett hozzá, hogy felkerekedjek és az erdőbe menve megkeressem körülbelülre azt a helyet, ahol évszázadokkal ezelőtt a sátrunk lehetett. A táj is változott, semmi se volt ugyanaz, talán rossz helyen álltam... Mégis, ahogy körbenéztem, szinte láttam a hajdani élet elszórt emlékeit, ahogy körülöttem táncoltak. Kint töltöttem pár órát, mint annak idején Nagojuttal, csak ültem, hallgattam az erdő neszeit, élveztem a nyár langyos szellőjét, a nap melegét... azt, hogy élek.
Aznap mentem be a városba, amikor Yee felhívott, hogy közölje: Kilaun legutolsó ujjperce is a helyére került. Elégedett voltam, ez nem vitás, a Testvérem önerőből felgyógyult, s habár ez természetes, nem meglepő, mégis... A történtek után kinéztem belőle, hogy önmarcangolás címén nem hagyja visszanőni a karját, esetleg tovább csonkolja magát. Láttam, amit láttam az illúzióban, s habár továbbra sem szimpatizáltam vele, de legalább már értettem - legalábbis egy kis részét úgy hiszem. A Sakaritól kapott kocsival mentem, ami elég nagy és tágas volt ahhoz, hogy a magam két méterével is kényelmesen elférjek benne, vezetni is jó érzés volt, így maximálisan elégedett voltam a választással. Ezért is küldtem többek között Sakarit magam helyett, ha szükségem volt valamire. Talán mulatságosan hathatott, hogy egy esküvőiruha-kölcsönző előtt parkoltam le és szálltam ki a járműből. Hétköznap volt, kora délután, s keresve se találhattam volna jobb helyet arra, hogy könnyen találkozzak Hollyval. Nem jelentkeztem be előre, feleslegesnek tartottam, érzésem szerint megtehetem, hogy váratlanul bukkanok fel. Lesz olyan, hogy a látszat kedvéért valakihez egyeztetés útján kéretőzök be, ám annak is meglesz az oka. Beléptem a butikba, energiáim lustán, egy kétszáz év körüli hímet sejtetve jártak körbe, tekintetemmel együtt. Tudtam, hogy Holly itt van, szemlélődésem más farkasok felkutatásának szólt, az eredménytől függetlenül viszont odasétáltam a lányhoz. - Szervusz, Holly - köszöntem egy finom, kellemes mosollyal kísérve szavaimat, s farkasom is felmérte az övét. - Van egy perced? Beszélni szeretnék veled. - Udvarias kérdés és érdeklődés, amire a tekintetem nyomta rá a valóság bélyegét: ez puszta formalitás, nincs választásod. Most jöttem, most szánok erre, Rád időt, s annak ellenére, hogy kettőnk közül te dolgozol, mégis az én időbeosztásom a mérvadó köztünk. Ahogy a többi kölykömnél is.
A bál óta most először jöttem vissza Fairbanksbe, méghozzá tegnap. Kellett egy kis idő nekem ahhoz, hogy feldolgozzam az ott történteket, és valahogy amúgy sem volt sok kedvem a városban tartózkodni azok után. Pontosan ez volt az oka annak, hogy annak idején elmentem, mert az ilyen helyzeteket egyszerűen nem bírtam. Nem azért, mert olyan törékeny lenne a lelkem, hogy nem tudom elviselni az erőszak semmilyen formáját, hanem egészen egyszerűen gyűlöltem, ha a környezetemben, számomra fontos embereknek esett baja. Ez a mostani meg aztán hab volt a tortán, hiszen olyan szituációnak voltam a részese, ahol erős és idős nőstény létemre képtelen voltam tenni akármit is. Az ilyet nem szerettem, a tehetetlenség a világ egyik legidegesítőbb és legrosszabb érzése, ez biztos! A tegnapi nap folyamán néhány kósza másodpercre azért gondoltam rá, hogy esetleg felhívom az apámat és közlöm vele, hogy a városban vagyok, de végül arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre még nem állok rá készen a történtek után. Pontosan ebből kifolyólag terveztem azt, hogy belevetem magam a munkába, és el is ásom benne magam a mai napra, sőt, talán még holnapra is. Az amúgy is mindig megnyugtatott, ha ki sem látszottam a tennivalókból, mert olyankor rendszerint megfelejtkeztem az esetleges problémáimról, már ha voltak. Mióta felbukkant az életemben Ő, azóta bizony bőségesen akadtak, és úgy tűnt, mintha mind csak jönne és jönne egymás után, megállíthatatlanul. Gondolataimból az ismerős energia hulláma zökkentett ki, mire kelletlenül felemeltem a fejemet. Rá pár pillanatra már hallottam is, hogy nyitódott a szalon ajtaja, majd azzal a lendülettel záródott is az érkező mögött. Egyáltalán nem örültem neki, mivel pontosan tudtam, hogy ki közelít felém. Maradtam hát tovább az íróasztalom mögött, mivel valószínűnek tartottam, hogy majd úgyis könnyedén megtalál. Az alkalmazottamtól ugyan hallottam némi elégedetlenkedést és rosszallást, de Sangilakot nem állíthatta meg holmi emberi személyzet, ebben biztos voltam. Mire belépett az általam birtokolt helyiségbe, már az egyik mappám végére értem, és precíz mozdulattal félre is tettem azt. Nagyon vissza kellett fognom magamat ahhoz, hogy ne kezdjek el tombolni dühömben azok után, ami a bálon történt, de végül mégiscsak tanúbizonyságot tettem arról, hogy rendelkezem némi önuralommal. Még ha igencsak csekéllyel is. - Szia! – üdvözöltem én is, bár a túláradó öröm és a zavarodottság ezúttal hiányzott. Helyette kapott egy flegma, hideg pillantást, ahogyan felsandítottam rá ott ültő helyemben. Eszem ágában sem volt felállni, csupán összefontam az ujjaimat az asztalon, magam előtt. – Valami azt súgja, hogy nincs választási lehetőségem… - szűkültek össze szemeim, ahogyan a jó két méter magas hímet figyeltem. Még mindig vonzónak találtam, és ez megnehezítette a helyzetet egy kicsit, de igyekeztem távolságtartóan viselkedni, és reménykedni abban, hogy ebből ő mit sem érzékelt. – Ha azt mondanám, hogy nem érek rá, akkor is beszélnél, igaz? – kérdeztem úgy, hogy tudtam, semmi értelme nincs az ellenkezésemnek. - Mit akarsz? – csaptam bele egyből a közepébe, és valahogy a jó modorról elfelejtkezve, nem kínáltam hellyel. Biztosan leül majd az asztalom előtti fotelek egyikébe, ha ahhoz van kedve. – Miért jöttél ide, Sa… Declan? – szerencsére mielőtt kimondtam volna a valódi nevét, gyorsan kapcsoltam és az őrzőét használtam. Közben lábaimat kereszteztem az asztal alatt, a hajamban ékeskedő napszemüvegemet pedig megigazítottam, hogy addig is lefoglaljam a kezemet.
Ha nem kéne önuralmat gyakorolnia, lehetséges, hogy kissé csalódott volnék. Önérzet és büszkeség, amit nem árt, ha támogat a józan ész, igazából ez az, amit minden körülmények között elvárok az utódaimtól. A stílusára éppcsak rebbent a szemem, egyelőre nem kívántam köré feneket keríteni, kíváncsi voltam, meddig harapódzik el, meddig merészkedik, feszeget-e majd a határaimat. Minden kölyök sajátja a kíváncsiság, s habár Holly korát tekintve már nevezhető annak, mégis új vagyok még neki, természetes hát, ha idővel kipuhatolja a határokat. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy észlelte a nyilvánvalót. Nem láttam értelmét szavakkal és erőfitogtatással bizonygatni azt, amit enélkül is felfog, az mindkettőnket mélységesen lealacsonyítana. Leültem az előttem álló székre, kényelmesen elhelyezkedtem, ez pedig már-már olyan jól sikerült, hogy akár fordított szerepet is betölthettünk volna az üzletben. Távol álltam a páváskodó pöffeszkedéstől, csupán nem voltam hajlandó feszélyezve érezni magam, vagy úgy tenni, mintha meg kéne hunyászkodnom. - Kénytelen lennél meghallgatni, ám jobb szeretem az egymásra való kölcsönös és önkéntes odafigyelést. Meggyőződésem, hogy az több eredményhez vezet. Az más kérdés, hogy erről a meggyőződésemről elég hamar tudok váltani az "erőszakkal is szinte mindent meg lehet oldani" elvemre. Sajnos nem a birkatürelmemről vagyok híres-hírhedt, ahogy az eddig látott örökségem sem, így ez aligha lehet meglepő. - Először is kevésbé éles nyelvet szeretnék, megelőzve, hogy bármelyikünkkel is elszaladjon a ló - kezdtem bele nem épp udvarias faggatását követően. Nincs viráglelkem, hogy érzékenyen érintsen a durva hozzám állás, a probléma a vérmérsékletem és a büszkeségem. - Másodszor pedig a bál miatt jöttem. Pontosabban azért, ami ott és utána történt. Szeretném, ha megértenéd mindazt, emellett apádat és engem is. - Valahol nehezemre kimondani, hogy "apádat". Mintha azt ismerném el vele, hogy hozzá tartozik, Kilaunnak azonban itt nem akartam szólítani, jelenleg használt álnevét pedig nemes egyszerűséggel elfelejtettem. Ha Yee-től érdeklődtem, akkor is Kilaunként vagy Álmodóként emlegettem. - Ehhez viszont az kell, hogy elmondd, neked milyen volt kívülről szemlélve ez az egész. nem pusztán látványra, hanem érzésre is. Távol áll tőlem a pszichológus-lét, ahogy a babusgató gyámolítóé úgyszintén, más motivál, olyan dolgok, amiket legfeljebb a nővéremnek árulnék el.
Sejtettem, hogy különösebben nem nyerte el a tetszését a megnyilvánulásom és a hozzáállásom, de ez most egyáltalán nem zavart. Szerintem jogosan voltam rá dühös, arról már nem is beszélve, hogy azon még mindig képtelen voltam túllépni, hogy kinek a testében van. Jó, azért már igyekeztem megszokni a dolgot, de nem volt könnyű. Tíz évig együtt élni valakivel, és utána úgy találkozni vele, hogy már nem is létezik, az azért elég nagy megpróbáltatás lenne még azoknak is, akiknek nincsenek érzéseik. Nekem meg mindig maximumon égnek, csak jól szoktam álcázni. - Valószínűleg – egyetértően bólintottam rá, hogy több eredménye lesz annak, ha kölcsönösen odafigyelünk a másikra. Nekem ugyan sok hangulatom nem volt most ehhez a beszélgetéshez, és tartottam is attól, hogy mit akar, de mindenesetre adtam egy lehetőséget ennek a találkozónak is. Még úgy is, hogy minden egyes porcikám tiltakozott ellene, bár választási lehetőségem úgysem akadt. – Mondjuk úgy, hogy te elég idős vagy hozzá, hogy visszafogd azt a lovat, nekem meg néha gondot okoz uralkodni magamon – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, ám szavaim ellenére mégis bólintottam, ezzel ösztökélve arra, hogy folytassa. Mondja el, hogy miért jött, és azzal is előrébb leszünk mind a ketten. - Azt magamtól is kitaláltam – jegyeztem meg egyből, ahogyan szóbahozta a bált. – Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Sohasem szerettem különösebben a férfiak kakaskodását és erőfitogtatását. Ti pedig rosszabbak voltatok, mint két gyerek… Jézusom, fogalmam sincs, hogy gondoltátok ezt! – fakadtam ki szinte egyből. Nem megszidni akartam én, hiszen ahhoz nem volt semmi jogom. Jobban mondva nem lett volna, de időnként hajlamos vagyok az ilyenekre fittyet hányni és inkább azzal foglalkozni, hogy nekem mihez van éppen hangulatom. Ezt ki kellett mondanom, de elmondtam ugyanúgy az apámnak is, hiába sokkal idősebb nálam mind a kettő. - Gondolom nem túlzottan meglepő, ha azt mondom, hogy általában nem szeretek az érzéseimről beszélni. Te sem tűnsz éppen olyannak, mint aki könnyedén megosztja másokkal, és már ne is haragudj meg, de hiába vagy az, aki, nem szívesen osztom meg ezt a dolgot veled – vallottam be őszintén, kíváncsian méregetve a hatalmasra nőtt férfit. Tényleg nem Declan volt már, mert hiába néztem ugyanabba a szempárba, más nézett rám vissza a sötét íriszekből. – Miért érdekelnek az érzéseim téged? Ott sem érdekelt sem téged, sem őt, hogy milyen érzés ezt nekem végignézni. Nem csak nekem, annak a másik két nőnek is… - ráztam meg a fejemet rosszallóan. A nevüket most szándékosan nem mondtam ki, úgyis nagyon jól tudta, hogy kikre gondoltam. Történetesen mind a kettő számára kedves személy volt, ha nem csalnak az értesüléseim. - Nem azért kérdezed, mert annyira a lelki békém érdekel, igaz? – kérdeztem végül sóhajtva. Jobban tetszett volna, ha tényleg csupán a hogylétem felől érdeklődik, valahol azt hiszem, hogy még imponált volna, hogy tudja ki vagyok és éppen a nagy Sangilakot érdekli, hogy érzem magam egy ilyen esemény után. Az igazság azonban sokkal rosszabb és kegyetlenebb ennél, ezt már régen megtanultam. Azért reménykedtem benne, hogy az ellenséges fogadtatás és a nyers stílus ellenére még nem fog most nekem esni egyelőre. Főleg, hogy máris kezdtem kicsit megenyhülni, ezt hallhatta az utolsó kérdésemből is.
Lassacskán a lényegre tértünk. Éreztem felőle a feszültséget, ami ingerültebb szavakat szült, hevesebb reagálást. Egy pontig megértő vagyok én is, hiszen mindenkit elragadhat az indulat, mi pedig nem egy kellemes estéről csevegtünk, így cseppet se csodáltam, hogy az ott tapasztaltak nem tetszettek Hollynak. A szemem azonban figyelmeztetően villant, ahogy gyereknek titulálta Kilaunt és engem. - Mindketten kinőttünk a kakaskodó erőfitogtatásból - kezdtem nyugodt, de határozott hangon. - A köztünk lévő ellentétek pedig elég régiek ahhoz, hogy ne tudjuk csak úgy félretenni, olyan ez mint egy régi, rossz szokás.Ha úgy tetszik, üdvözöltük egymást a magunk módján. - A magam részéről egyáltalán nem láttam olyan tragikusnak a nyilvánosság előtti szereplésünket, mint ahogy azt néhányan valószínűleg megítélték. Vérfarkasok vagyunk, ilyen figyelmeztető pofozkodás és "helykijelölés" nem a világ végét jelzi, pusztán némi konfliktust. A súlyosabb történet egyébként is az Illionson esett meg. Azt képtelenség egy vállrándítással elintézni. - Vannak helyzetek, amikor bőségesen elég azzal tisztában lenni, hogy akivel összerúgtad a port, ugyanazt akarja, mint te. Mit gondolsz, miképp reagáltunk volna abban a hangulatban bármelyikőtökre is? A legtöbb, amit tehettünk, hogy nem előttetek intéztük a magánügyünket. Törődünk veletek és érdekelnek az érzéseitek, sőt, egymással is valamilyen szinten. Fürkészőn figyeltem vonásait, gyanakvó kérdésére viszont először csak a mennyezetre emeletem a tekintetem. Kilaun elégedett lehetett, valamelyest a jelek szerint mégis sikerült hatnia a lányára, ha az már ilyesmit firtat. - Miből gondolod, hogy van bármiféle hátsó szándékom? - feleltem kérdéssel a kérdésre, s valahol bántott a feltételezés. - Mikor láttad utoljára apádat? Nem szerettem így nevezni Kilaun, ám az emberi nevét továbbra se tudtam, így pedig mégsem fogom egy ruhaboltban nevezni.
Elég valószínűnek tartottam, hogy Sangilak megérezte a belőlem áradó feszültséget, de emiatt egyetlen pillanatig sem éreztem rosszul magam, ahogy a feddő szavaim miatt sem szégyenkeztem. Nem érdekelt jelenleg, hogy ki ő – legalábbis erről győzködtem magam -, csak azt tudtam, hogy minek voltam a részese a közelmúltban, és hogy ezt én hogyan éltem meg. Egyáltalán nem tetszett, borzasztó volt látni, ahogy egy számomra kedves személy veszélybe került, a másiknak meg a teste állt hozzám közel egykor. Néha még mindig beleestem abba a hibába, hogy megfelejtkeztem a testben megbújó lélek tulajdonosáról. - Pedig a viselkedésetek egyáltalán nem erre utalt – mondtam ki őszintén azt, ami eszembe jutott. Talán majd Sangilak is hozzászokik ahhoz, hogy jobban hasonlítok rá a forrófejűséget illetően, mint azt gondolná. Nem mindig vagyok ilyen, általában a két véglet jellemző rám, de most olyan mértékben gyülemlett fel bennem a düh, hogy azt kár lett volna szavakba önteni, mert valószínűleg semmi szép nem származna belőle. Nem akartam tiszteletlen lenni, minden önuralmamra szükségem volt hozzá, hogy ne beszéljek úgy vele, mint egy pisis kölyökkel, de a kísértés azért még mindig nagy úr. - Roppant kedves módja volt az üdvözlésnek… - dünnyögtem magam elé rosszallóan, amíg bele nem kezdett a nagyobb volumenű mondókájába. Akkor egy kicsit azért befogtam a számat, hadd mondja csak végig a gondolatmenetét. – Most érezzem magam fontosnak, mert tekintettel voltatok rám? Vagy ránk? – kérdeztem, miközben homlokomon gondterhelt ráncok futottak végig. – Velünk talán törődtek, engem alapvetően még nem is zavart volna, ha nincsenek ott emberek. Azon túl, hogy belőlük élek, annyira nem viselem azért a szívemen a sorsukat, de mégis lehetett volna a helyzet rosszabb is… - azt nem kezdtem el inkább ecsetelni, hogy mit műveltem az ártatlanokkal a második világháború idején, amikor még az volt a feladatom, hogy őrizzem a táborokba tömörített zsidókat. Maradjunk annyiban, hogy az most furcsán vette volna ki magát azzal szemben, amit az előbb mondtam neki. - Ne vedd magadra! – emeltem meg a kezemet. – Mindenkinek vannak hátsó szándékai – vontam meg végül a vállaimat. – Az ember sohasem lehet elég óvatos, nem? – szemöldököm egy egészen kicsit megugrott a kérdésemet követően. – Az egy dolog, hogy a testedet ismerem… minden egyes porcikáját jobban, mint bárki más. Mint te… - kicsit megingattam a fejemet, hogy tovaűzzem ezeket a gondolatokat. – De azt még mindig nem tudom, hogy te milyen vagy. Az eddigiek alapján vegyesek az érzéseim – utaltam arra, hogy az első találkozás alkalmával igazából szöges ellentéte volt annak, amit a bálon láttam belőle. És akkor így döntsem el, hogy mi a valóság, igaz? - Nemrég – vágtam rá először a kérdésére kapásból, ám jó öt másodperc múlva feszülten túrtam bele a hajamba, elrejtve a megremegő ujjaimat. – Azóta nem – vallottam be végül az igazat, magam sem tudom, hogy miért. – Azt mondta, majd felhív, de azóta nem fogadja a hívásaimat, és nem érem el sehogy – valószínűleg látszott rajtam, hogy milyen nehéz ezt kimondanom, de mit tehettem volna? Egyébként még most sem értettem túlzottan, hogy miért érdekli annyira őt ez az egész, viszont készen álltam rá, hogy beavasson. Még mindig nem küldtem melegebb éghajlatra, nem igaz?
- Holly! - emeltem fel figyelmeztetően a hangom, s szinte látszott, ahogy meghúztam lába előtt azt a bizonyos határvonalat. Eddig és nem tovább. Ezen túlmenően nincs garantálva, hogy megmaradok a szavak szintjén és nem folyamodok komolyabb eszközökhöz. Mint örökségem tagját, szeretem és semmi rosszat nem kívánok neki, ám a rakoncátlan kölyköt is helyreteszi a Teremtője, minden szülői szeretete mellett is, ha szemtelen. A vélemény elmondása egy dolog, a feddés, szidalom és kioktatás árnyéka pedig egy másik. Nem akartam, hogy jobban belelovalja magát. Összehúztam a szemem a megjegyzésére, arcomról pedig eltűnt a kedves-jóságos színezet, s lassan átadta a helyét valami komorabb, cseppet sem simulékony hangulatnak. Ettől függetlenül elmondtam mindannak a felét, amiért jöttem. Visszakérdezésére felvontam a szemöldököm és köpni-nyelni nem tudtam. - Mit vártál? Hogy keresetlen szavak közepette elkezdünk sajnálkozni és bizonygatni óvó szeretetünket? Holly... Senkinek nem esett baja rajtunk kívül, senkinek. Még önkéntelen alakváltás se történt. Nem lett rosszabb a helyzet, így hagyjuk a "mi lett volna ha" spekulációkat. - Egy időben a "mi lett volna ha" keserítette meg a gondolataimat, így egy életre elegem lett belőle. Hátradőltem, ujjaimat sátor módjára ujjbegyeimnél összeillesztettem, s most már olyan volt a pillantásom is, mint a bennem zubogó erő: masszív, súlyos, sziklaszilárd. Biccentettem a hátsó szándékokra, de nem szóltam, csak vártam, hogy folytassa. - Idővel ki fogsz ismerni. - Nem két hónap lesz ez az idő, abban már teljesen biztos voltam. - Egy apróságot viszont elárulok: nem szeretem, ha a tetteimet, a döntéseimet és a mögöttük rejlő szándékot firtatják, rosszabb esetben elferdítik. - A firtatás még talán hagyján, ám ha belemagyaráznak... Hallgattam, amit Kilaunról mondott, s lassan összeráncoltam a szemöldököm. Kissé bosszúsan, eltűnődve, de cseppet sem haragosan. Mikor a tájékoztatásom végére ért, lassan kifújtam a levegőt és megráztam a fejem. - Tudod mi jelenti egy vérfarkas számára a halált, még mielőtt az fizikailag bekövetkezne? A magány. Akár falkában él valaki, akár egyedül, emberek közt, ha bezárkózik és elutasít, ha magába fordul és eltaszít, halott. - Pár másodpercig az asztallapot nézegettem, majd újból a lány szemébe néztem. - Láttam azon az estén, hogy mi lett belőle. - Eszembe jutott, mennyire megadta magát nekem, hogy ha úgy döntök, ellenállás legyűrése nélkül elvehettem volna az életét. - Haldoklik, érted? Ne hagyj fel a próbálkozásokkal Holly és főleg ne mondj le róla. Azt hiszem... nagyobb szüksége van rád és a nővéremre, mint valaha. - Szomorúan elmosolyodtam. - De ez maradjon köztünk. Nem mondanám, hogy a szívem csücske s közelebb érzem magamhoz az eset óta. Két dolgot ért el a bál után: Siquak megelevenítésével egy életre megsértett, valamint elérte, hogy némi aggodalom költözzön belém.
Láttam én az arcán végbemenő változást, talán még éreztem is, azon túl, hogy a hangja figyelmeztetően csengett. Ettől függetlenül én még mindig nem voltam képes leállni, csak mondtam tovább mindazt, ami kikívánkozott belőlem, és amit én teljesen jogosnak éreztem a jelenlegi helyzetben. Amúgy is az én területen voltunk, ő jött el hozzám, így nyugodtan viselkedhettem úgy, ahogyan máskor viselkednék a saját tulajdonomban. - Épp elég baj ez is… - jegyeztem meg halkan, hiszen én aztán tényleg nem akartam, hogy ők ketten egymásnak essenek. Az apámról még mindig nem tudtam semmit, de az nem lepett meg, hogy Sangilaknak már kutya baja. Ő vérbeli harcos volt, talán hozzá vagyok hasonló én is, ám a nagy Kilaun még attól függetlenül is csupán egy álmodozó alak, hogy képes őrületbe kergetni ezzel a remek képességével. – Talán – hagytam rá, mert nem voltam biztos benne, hogy egy hozzá hasonló idős, tapasztalt, öntudatos férfit ki lehet ismerni. Már eleve a feltételezés is meglepett, hogy egyáltalán hagyna nekem ilyesmit. - Miért, van olyan, aki szereti? – kérdeztem vissza szinte automatikusan, hiszen úgy gondoltam, hogy az ilyesmiért senki nem rajong különösebben. Én sem, ha már itt tartunk, de bizonyára a reakciómból ezt már ő maga is kitalálta. Én viszont még mindig nem jöttem rá arra, hogy mégis miért jött ide és érdeklődött a remek kis apa-lánya kapcsolatunkról. Jobban mondva ennek a kapcsolatnak a másik feléről, ugyanis jelenleg ő hiányzott ebből a leginkább, és ez nekem még mindig nem tetszett egy kicsit sem. - Nekem ne mutasd be… - alig hallhatóan mondtam csupán, de a tekintetemet elfordítottam róla. Nekem is voltak nehéz időszakaim, szerintem mindenkinek akadnak ilyenek. – Én is láttam – tekintetem újra a sötét szempárra kalandozott idő közben. – Eleve úgy találkoztam vele, hogy teljesen elborult az agya, és kis híján megölt, úgyhogy hidd el, én is láttam, hogy mi lett belőle! Noha nem tudom, hogy milyen volt régen, de határozottan nem így élt az emlékeimben, már amennyi megmaradt. Túl régen volt, hogy az életem részét képezte… - szavaim őszinték voltak, ezen ponton már nem láttam értelmét annak, hogy úgy tegyek, mintha nem számítana nekem semmit. - Teljesen érdektelen, se az nem érdekli, hogy foglalkozom-e vele, sem az, hogy halálosan fenyegettem meg. Ugyan felhúzta magát rajta, de nem úgy tűnt, mintha különösebben bánná – tettem még hozzá, végül azonban csak tanácstalanul ráncoltam össze a homlokomat, ahogy a velem szemben ülő vonásait vizslattam. – Mióta viseled így a szíveden a sorsát? Eddig azt hittem, hogy ti ketten nem vagytok valami jóban. Igazából még azt sem árulta el, hogy miért… - forgattam a szemeimet rosszallóan, hiszen a múltkor csak egyszerűen közölte, hogy ne találkozzak Sangilakkal, de okokat már nem kötött az orromra. Nem szeretem az ilyet.
Őszintén örülök, hogy nem láttam Holly gondolatait, ez jelenleg mindkettőnk hatalmas szerencséje volt. Bár abból legalább kiderültek volna a tévképzetei. - Van, aki képes lenyelni és elviselni. Nem állítom, hogy érteném az ilyen türelmes embereket, farkasokat, ám elismerésre méltónak tartom az ilyen önkontrollt. Már amennyire nem gyávaságból és meghunyászkodásból, hanem belátásból, megfontoltságból fakad. - Akkor viszont ha látod, mi lett vele, nem értem, miért lep meg a bál. Sőt, amennyiben veled szemben is ilyen szélsőségesen viselkedett korábban, határozott előrelépés, hogy a bál alkalmával tekintettel volt a környezetére. Gondold csak végig, Holly, több, mint nyolcszáz éve él ezzel a képességgel és ha ez nem is volna, egy ilyen hosszú élet kihat. Súlya van, nem kevés, az pedig még nehezebbé teszi, hogy Alapítóként elszámolással tartozunk a Szellemek felé arról, amit alkottunk. Bármennyire is szeretnéd tudni, vagy véled úgy, hogy megértheted a helyzetünket, igazán sose sikerülhet. - Hátradőltem és nagyot sóhajtottam. - Holly, az, hogy akkor félretette, amit mondtál azért, hogy a kettőnk ügyére koncentrálhasson, még nem jelenti azt, hogy fel se vette. Ahogy te magadba vésted minden nem-tetsző reakcióját, úgy is a tieidet. Nem avattam be a látott illúzióba, ami szerint a legnagyobb félelme és rémálma Kilaunnak, hogy a saját lánya okozza a halálát, hogy valóban annyira megveti, hogy végül megöli. Sose szoktam ennyit beszélni, általában cselekszem, s valahol frusztrál, hogy szavakkal, diplomatikusan kell valamit megoldanom. A hangsúly azon van, hogy "kell". A szükség nagy úr, nagy ellenség. - A Testvérem - feleltem nemes egyszerűséggel, hangsúlyomból, finom vállvonásomból pedig kiderülhetett, hogy nekem ez bőven elegendő ebben a helyzetben. Egyik Testvéremet sem fogom a sorsára hagyni, ha úgy gondolom, hogy szükségük van a segítségemre, a támogatásomra. - Roppantmód eltérő a világszemléletünk - mondtam némileg ködösen, kissé kitérőn, majd felálltam. - Minden esetre még egy utolsó gondolat útravalóul: én eltaszítottam magamtól annak idején a családomat Holly és a Szellemek halállal, valamint négy évszázadnyi szellemléttel büntettek. Ne kövesd el ugyanezt a hibát, mert neked nem lesz lehetőséged helyrehozni. Az erőnk nem csak a fizikaiban rejlik, a lelkit pedig nem a dac, a magunk köré emelt falak és az arrogancia jelenti. - Vetettem rá egy hosszú pillantást, tekintetem az övébe fúródott, majd hátat fordítottam neki. - Nem kell kikísérned - mondtam könnyedén, jelezve, hogy egyébként elvárnám, s az én döntésem minden körülmények között, minden helyen, hogy ezt megkövetelem-e vagy sem. - Legyen szép napod! - vettem tőle búcsút.
//Köszönöm szépen a játékot! Azért zárom, mert a Kilaunos játékod függvényében ennek utólag nem hiszem, hogy sok befolyása lenne már, és amit szerettem volna, elmondtam. ö.ö <3 //
Kezdőlap
//
