-Azt teljes mértékben elhiszem. –bólintottam Holly szavaira. Bár már egész „megbarátkoztam” Killian új kinézetével, de még így is előfordult nem egyszer, hogy amikor kissé elkalandoztam gondolatban, hirtelen Michaelnek hittem… Az egyetlen aminek örülök, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, az az, hogy nem volt szorosabb barátság köztünk, inkább csak Zach révén találkoztunk néha. Belegondolni is félelmetes, hogy mi lenne, ha történetesen nem Michael, hanem mondjuk egy mentorom vagy tanítványom testét birtokolná… Sőt, inkább bele sem akarok gondolni! A következő megjegyzésére csak sóhajtottam egyet, amikor pedig kissé számon kérő stílusban előadta a véleményét, a torkom is összeszorult egy kissé. Valahol igaza van, de mégis, egy kissé talán erősnek érzem a feltételezését… bár magam sem tudom, hogy miért. Eddig is mindig minden tőlem telhetőt megtettem őrzőként, ha olyan helyzet adódott, hogy az emberek élete került veszélybe a vérfarkasok miatt… És tényleg igyekszem, de mindenható én sem vagyok. -Nekem egyáltalán nem úgy tűnt, hogy nem mutat hajlandóságot… Meg egyébként is, egy hónapja, hogy megtudtam, hogy él, utána pedig két hétig nem is találkoztam vele. –tisztáztam a dolgot. Igaz, egyébként senkinek nem lett volna különösebben köze hozzá, hogy mikor, vagy hányszor találkozunk, de így talán a nőnek is világossá válik, hogy ez az egész helyzet még nekem is nagyon új. -Én már megbocsájtottam neki. –feleltem arra, hogy én is ugyanúgy hátat tudnék fordítani neki – Ahogy csak mondta, „magunkfajtáknak” sokkal kevesebb idő jut, mint Önöknek. Lehet, hogy engem is elhagyott valamikor, de nem saját kedvéből. Szeretem… akkor meg mi értelme lenne feleslegesen pazarolni a drága időt, ami így is véges? –kérdeztem vissza. Igaza volt, lehet, hogy nem látszott rajtam, hogy – jó esetben – még csak az életem harmadánál járok, de tekintve, hogy Killiant bármikor máshová szólíthatták a szellemek… Ha nem lennének ilyen kötelezettségei, akkor is jó, ha 100-120 évünk lehetne még együtt, de így? Ki tudja… lehet, hogy néhány nap, lehet, hogy néhány év múlva kell ismét tovább állnia. Ha rajtam múlik, akkor ezt a bizonytalan kis időt pedig nem azzal szeretném eltölteni, hogy kéretem magam, meg feleslegesen duzzogok. -Ó, értem. –pillantottam én is a kirakat felé, amikor pedig mondta, hogy mindjárt jön, csak bólintottam. Amíg vártam rá, tettem néhány lépést az egyik állvány felé, hogy közelebbről is megszemléljem a bolt kínálatát, ne csak a kirakaton keresztül… Bár ott csak néhány darab volt kiállítva, gondolatban úgy is teljesen máshol jártam, így azokra sem nagyon emlékeztem. -Köszönöm! –húztam közelebb az egyik csésze feketét, majd bele is pottyantottam két szem kockacukrot, némi tejszín kíséretében, majd kevergetni kezdtem, hogy rendesen elkeveredjenek. Közben hallgattam, ahogy a kérdésemre válaszolva mesélni kezd, és azt már magamban is elismerem, hogy tényleg nem semmi teljesítmény tőle. -A folytonos ingázás is fárasztó tud lenni. –kortyoltam bele a kávémba – Amikor gyerek voltam, az apám munkája miatt néhány évente új helyre költöztünk, akkoriban nem egyszer volt, hogy én is napi szinten ingáztam a lakhelyünk és egy másik város között… Azóta meg? Szívem szerint életem végéig eléldegélnék ugyanazon a helyen, de sajnos az elég bajos lenne. Mindenesetre, 10 évente új városba költözni még mindig jobb, mint 1-3 évente… -feleltem, visszaemlékezve azokra az időkre… folytonos költözködés, új környezet, új iskolák, új ismerősök, újra beilleszkedés… Köszönöm, de bőven elég volt! -Jajj nem, dehogy! Nem akarom feltartani. –válaszoltam, viszont az ajánlatát inkább kihagytam – Köszönöm, de inkább állnék. Így is egész nap szinte autóban ültem, és még haza is kell jutnom… -sóhajtottam, és vetettem is egy pillantást a telefonom kijelzőjére. Hogy elrohant az idő! Már több, mint egy órája itt vagyok, és már előtte is nézelődtem a városban. Jól elhúzódik Dorian dolga, de azt hiszem, lassan esedékes lesz már az a hívás tőle. Hacsak nem felejtett el, és indult el már rég vissza Fairbanksbe, az kissé ciki lenne. Ahogy Holly a kirakathoz sétált, én is követtem, ott pedig a kirakatüvegek között húzódó egyik tartóoszlopnak dőlve figyeltem, ahogy határozott kézzel rendezi el a hátralévő dolgokat, igazgatja a ruha fodrait a próbababa körül. -Teljes mértékben. –„vettem” a sokatmondó pillantása üzenetét, ráadásul épp az előbb meséltem neki arról, hogy mennyire nem szeretek költözködni. -Miért kellett otthagynia a falkát? Saját akaratából döntött így, vagy valami kényszer is közrejátszott? –kérdeztem vissza együttérzően, hisz az én rövid életem számtalan költözésének során is csupán néhányszor adatott meg, hogy saját akaratból költözzek. Amikor elköltöztem a szüleimtől, meg amikor Zachary „halála” után visszaköltöztem Londonba. Ha nem történt volna a baleset, jó eséllyel még mindig Indiában élnék, és nem itt, az Északi-sarktól egy „köpésre” beszélgetnék a vér szerinti lányával… Gondoltam volna valaha is korábban, hogy így fog történni? Álmomban sem…
- És ez máris magyarázat? – kérdeztem vissza nemes egyszerűséggel, miután befejezte a magyarázkodást. Nem vártam ilyesmire, éppen ezért egy kicsit meg is lepett, hogy ennyire bizonygatni akarta a saját igazát, de talán mind így vagyunk ezzel, igaz? Mind azt szeretnénk, ha nekünk lenne igazunk, amikor valamivel kapcsolatban teljes a meggyőződésünk. Nekem csupán a szemöldököm ugrott meg, ez jelezhette, hogy nem is igazán értettem, hogy miért kötötte az orromra a magánügyét. – Akkor ezzel egyedül van! – közöltem elutasítóan arra, hogy ő megbocsájtott neki. Az egy dolog, de az én szimpátiámat és megértésemet még nem sikerült elnyernie és talán soha nem is fogja, ha marad a mostani elhatározásom. - Az már a maga dolga… - vontam meg végül a vállaimat. Valaha én is szerettem valakit ennyire, hogy ilyen elvakulttá tett. Sőt, nem is egyszer, ami azt illeti. Most mégis képtelen voltam megérteni a hozzáállását, vagy legalábbis elfogadni. Ki akartam maradni ebből az egészből, de én is tisztában voltam vele, hogy ez nem lehetséges. Olyan dolog volt, amivel mind a hármunknak szembe kellett néznie, ez már világosnak bizonyult számomra is, tetszeni viszont még mindig nem tetszett. Igen, én makacs vagyok és elutasító, ha valamivel kapcsolatban már foglaltam állást. Még akkor sem tudtam eldönteni, hogy mi ütött belém, amiért marasztalni akartam, mikor a kávéval voltam elfoglalva a kis konyhában. Kellett azért néhány pillanat, amíg összeszedtem magam, és nem csak azért, mert féltem volna a kint lévő nőtől. Egyáltalán nem volt borzalmas és talán még könnyebb is volt elfogadnom valaki olyat, akit bármikor megölhettem, mint valami idősebb farkast. Furcsa és beteges, ezzel én is tisztában vagyok, de mégis némi elégtételt jelentett számomra. Ezzel a gondolattal kísérve szolgáltam fel a kávét magunknak, mielőtt én még folytattam volna a munkát. Igaz, hogy a dekorációhoz szükséges holmik még mindig nem érkeztek meg, de nagyon reméltem, hogy ez hamarosan meg fog változni. - Nincs mit! – villantottam végül egy halovány mosolyt, mielőtt visszamentem volna a kirakati helyhez, hogy tovább rendezzem azt, amit Abigail felbukkanása miatt kénytelen voltam abbahagyni. – Az biztos, de az olyanok, mint mi, nem számíthatnak jobbra… - vontam meg a vállaimat. – Mondjuk én szerintem nem is tudnék huzamosabb ideig egy helyen élni – mármint annyi belefért volna, mint egy normál embernél, de ugyebár én nem vagyok normális ember. Ezt persze már csak magamban jegyeztem meg, mert nem volt hozzá semmi köze, hogy én miért nem bírtam egy helyen megmaradni nagyon sokáig. Nem volt nekem mániám, hogy állandóan továbbálljak, de néha mégis szükségem volt a környezetváltozásra. Se nem menekültem – általában -, se nem a szükségesség miatt választottam új lakhelyet. Inkább az unalom, vagy a megszokás volt az, ami tovább lökdösött egyik városból a másikba. Valami olyat kerestem, amit hosszútávon talán soha nem leszek képes megtalálni és meg is tartani magamnak; a boldogságot. - Tudja… - kezdtem bele, miközben előresétáltam és megigazgattam a ruha szoknyarészén lévő csipkedíszítést. – Én nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit csináljak. Egyszerűen nem viselem jól, ha bármibe is bele akarnak kényszeríteni, úgyhogy azt hiszem, hogy ezzel az utóbbi lehetőséget akár ki is zárhatjuk – villantottam felé egy futó mosolyt. – Bár, ha más szemszögből nézzük, akkor viszont a kényszer vitt rá, mert ha a másik falka nem jött volna a városba, még mindig ott élnék – egészítettem ki az elbeszélésemet, és pakolás közben még meg is álltam egy kicsit, hogy úgy ráncoljam a homlokomat az általam elmondottak hatására. - Elég rossz tapasztalataim vannak a falkaháborúkkal kapcsolatban, és valahogy nem volt hozzá hangulatom még egyszer. Ahogyan ahhoz sem lenne, hogy behódoljak a többiekkel együtt valakinek, aki semmivel sem vívta ki a tiszteletemet – úgy mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Számomra tényleg teljesen magától értetődő volt, de egy Őrző ezt aligha érthette meg. Soha nem is fogják, még akkor sem, ha történetesen egy farkast szeretnek. – Nem vagyok egyszerű eset, tudom – míg beszéltem, a kezem már újra szorgalmasan dolgozott, ezúttal a kis csillogó üvegdíszeket szórva szét a ruha körül a padlón. – Tarthat gyávának bárki egészen nyugodtan, de szerintem a felének nem volt még része hasonló élményben egy hasonló kicsi helyen, úgyhogy felettem aztán senki ne ítélkezzen! – persze nem is mondta, hogy valaki így tenne, de amikor belelovallom magam valamibe, akkor úgyis addig mondom, amíg nem érek a gondolatmenet végére. - Egyébként békésen jöttem el, nem csak úgy szó nélkül. Ezért is járhatok még mindig vissza nyugodt szívvel. Miért kérdezi? Történt valami? – érdeklődő tekintetem közben oldalasan villant felé.
Úgy tűnik én aztán hiába magyarázok, Holly úgy sem fogja egy kicsit sem átérezni, vagy legalább elfogadni a véleményemet, legalábbis a reakciói erre engednek következtetni. Épp ezért nem is erőltetem tovább a dolgot, nem is értem, hogy sikerült visszakanyarodnunk azután, hogy egyszer már sikerült elszakadni a témától… Ja, mert Killian kettőnk között az összekötő kapocs? A későbbiekben igyekszem tőle független témákat felhozni…
Túl sokat nem tudok nézelődni, hogy Holly egész hamar visszaér a kávékkal, néhány pillanattal később pedig már a kirakat mellett állok én is, ahogy figyelem, hogyan dolgozik. -Nem vagyunk egyformák. Ha másképp alakul a fiatalkorom, lehet, hogy most én sem bírnék. –feleltem elmerengve, ahogy belekortyoltam a feketémbe. Mennyiben alakult volna másképp az életem, ha sosem költöztünk volna el Londonból? Belegondolni is félelmetes, még az is lehet, hogy akkor sosem lett volna belőlem őrző, és most valami külvárosi kis kertes házban játszanék a rakás unokámmal… Hallgatom, ahogy mesélni kezd, közben pedig csak halványan elmosolyodok. Még ha nem is annyira ismertem, de ezt teljes mértékben kinéztem belőle, hogy nem szereti, ha más akarja irányítani. Valahol már az is erre engedett következtetni, hogy üzletvezető, és nem „csak” valami beosztott egy üzletben. -Érthető. Én még csak úgy egy éve lakok itt, úgyhogy mondhatni, hogy a falkaháborúnak is csak a végére értem ide, de elég is volt belőle, úgy is, hogy egész „kimaradtam” belőle. Nem szívesen lettem volna a farkasok helyében… -jegyeztem meg eltöprengve. A bizonytalanság, a félelem, a kétségbeesés, behódolás, az új rendszer megszokása… Még jó, hogy az őrzők között összefogás van, nem pedig ilyen falkarivalizálás, mint a vérfarkasok világában. Önkéntelenül is eszembe jutott a múltkor beszélgetésünk Killiannel, ahol még én bátorítottam, hogy ha egy következő életben ismét kereszteznék egymást az útjaink, ne habozzon… Nem tudom, milyen vérfarkas lenne belőlem. -Ugyan már! –nevettem a megjegyzésén – Nem hiszek az „egyszerű esetekben”. Ha valaki az, akkor az már gyanús, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és előbb-utóbb úgy is kiderül, hogy mi az. –vezettem le a kis elméletemet hangosan. Már csak magamból kiindulva is… Lehet, hogy nem tűntem annak, de amikor orvos létemre lebetegedek… azt senkinek sem kívánom, hogy olyankor elviseljen. -Értem. –feleltem a szavaira, amikor pedig visszakérdez, csak megrázom a fejem – Pusztán kíváncsiságból. Tudtommal nem történt semmi különös, egész csend van, mióta megtörtént a falkaösszevonás. A kölykök között lesz majd márciusban valami mérkőzés-féleség, de másról tényleg nem tudok. –feleltem. Bár Will mutatta a meghívót, de úgy voltam vele, hogy inkább nem megyek el rá… Ha viszont Holly tényleg ilyen békés viszonyt ápol a többiekkel, akkor nem hiszem, hogy bármi baj lenne abból, hogy elmondtam neki. Gondolom csak nem fog nekirontani egy hatalmas falkának, hogy valahogy bojkottálja a dolgot, nem igaz? Fogadni mernék rá, hogy különösebben nem is érdekli a felhajtás, most, hogy az apja előkerült, a legkisebb gondja is nagyobb, mint az, hogy ki a legjobb kölyök a városban. Már épp megszólaltam volna, hogy valami új témát dobjak fel, amikor megcsörrent a telefonom, én meg miután elmotyogtam egy gyors „elnézést”, néhány lépéssel arrébb sétálva fogadtam a hívást. -Szia, itt Abie. Ezek szerint sikerült mindent elintézni? … Rendben. … Akkor 5-10 perc múlva ott vagyok. … Nehogy hazaindulj nélkülem! … Akkor mindjárt találkozunk, sietek! –nyomtam ki a készüléket, majd vissza is csúsztattam a zsebembe. -Úgy tűnik, hogy most mennem kell. -feleltem, azzal visszasétáltam a pulthoz, hogy miután megittam az utolsó korty kávét is, letegyem a csészét és visszamenjek a nőhöz - Örülök, hogy megismerhettem, még ha ilyen rendhagyóra is sikeredett a találkozás. Még nem tudom, hogy mit hoz a jövő – az övé, a Killiané, az enyém - találkozunk-e még, vagy sem… Mindenesetre ha segítségre lenne szüksége, vagy csak beszélgetni szeretne, akkor szóljon nyugodtan. Ha már valamennyire egy „csónakban evezünk”… -azt hiszem, nem is kell túlmagyarázni, hogy milyen téren, így inkább csak szótlanul átnyújtottam neki a névjegykártyámat, ha szüksége lenne rá. Ha nem, hát nem, azon se sértődöm meg, de sosem lehet tudni, nem igaz? Killian lánya, és még ha nekünk személy szerint nincs is közünk egymáshoz, attól függetlenül még minimum hozzátartozó, ha nem családtagnak számít ő is. Még magam sem vagyok biztos benne, de idővel majd elválik, nem igaz? -Viszlát! –intettem még vissza az ajtóból mosolyogva, azzal ha nem volt más mondandója, akkor összébb húztam a kabátomat, és már meg is indultam vissza a főtér felé, minél kevésbé várakoztassam meg a sofőrt…
- Lehet… - hagytam rá egyszerűen, mert ezzel nem tudtam vitába szállni, és nem is akartam. Végre eljutottunk a kellemetlenebb témákról valami biztonságosabb felé, úgyhogy nem akartam csak úgy felrúgni. Inkább uralkodtam magamon és lehiggadtam, főleg, hogy a mostani mondanivalója már tényleg nem okozott bennem semmilyen feszültséget. Amúgy sem tudhattuk, hogy mi lenne akkor, ha az életünk másképp alakul. Talán én újra férjhez mehettem volna, lett volna még három gyerekem meg hatalmas családom, de ez már sohasem fog kiderülni, és neki sem kell azon gondolkoznia, hogy mi lenne, ha. Az amúgy is annyira rossz szokásunk nekünk, embereknek. Csak a szívünket fájdítjuk vele, semmi több! - Én sem, éppen ezért döntöttem úgy, hogy a jobb lesz nekem a távozás mezejére lépni – reagáltam Abigail szavaira két hajlongás között. Szerettem rendezgetni a kirakatot, bár sokszor másra bíztam, ha már voltak alkalmazottaim és megtehettem. Tökéletesnek azonban mindig csak akkor ítéltem, amikor saját kezűleg rendeztem el a holmikat, úgyhogy most is jól jött. Ilyenkor kicsit odafigyelhettem a gondolataimra is, mert máskor igyekeztem nem tudomást venni a gondjaimról, még ha a jelenlegi helyzetben ez igencsak nehezen ment volna, akkor is. - Pedig vannak olyanok, akiken roppant könnyű kiigazodni, ezt elhiheti nekem! – mosolyodtam el halványan, ugyanis nekem is volt már szerencsém olyan illetőhöz, aki szinte semmilyen meglepetést nem okozott nekem, mert olyan egyszerű volt rájönni, hogy milyen is ő. Ezzel szemben én sokszor még magamon sem voltam képes kiigazodni, bár az tény, hogy az ember lánya háromszáz év alatt csak még rosszabbá tud válni ezen a téren, mint egy alig húsz éves kis csitri. A nőknek amúgy is kiváltságos joga, hogy ellent mondjanak maguknak és ne értsék azt sem, hogy mit miért csinálnak. Egyszerűen csak azt tesszük, amit az ösztöneink diktálnak, nálam ez fokozottan kiéleződött az utóbbi évtizedek során. Ezért is voltak rám jellemzőek a gyors hangulatingadozások is. Már-már azt lehetne mondani, hogy extrémek. Lehet, hogy pszichológushoz kellene fordulnom? - Jézusom… - forgattam a szemeimet rosszallóan, hiszen erről a viadalról én még semmit nem hallottam. Ez igazából egyáltalán nem meglepő, az viszont annál inkább, hogy valakinek eszébe jut ilyesmit rendezni. – Hihetetlen, hogy hová fajulunk – ingattam a fejemet lemondóan. Nem vagyok én az erőszak ellen, én magam is szoktam alkalmazni időnként, de a kölyköket kitenni ennek, az már nem igazán tetszik. Biztosan bennem van a hiba, de ebben az esetben akkor még annyira sem bánom, hogy nem lett kölyköm a hosszú évek során, amelyek nekem adattak. – Ez a férfi nagyon úgy érzi magát, mintha visszament volna a gladiátorok virágkoráig – fűztem hozzá a véleményemet, azt meg már csak magamban tettem hozzá, hogy mást nem is igen lehet várni egy olasztól. Közben megcsörrent a telefon, mire csak a tekintetemet emeltem a szőkeségre, aztán figyelmem újra a kirakatra összpontosult. Szerettem volna, ha igazán elbűvölő lesz, ugyanakkor kifinomult az összhatás. Pontosan olyan, mint amilyennek én láttam magamat, mindenféle nagyzolás és beképzeltség nélkül. Közben hallottam a vonal túloldalán beszélő hangját is, így teljesen fültanúja voltam a beszélgetésüknek. Ilyen a farkasok hallása, ezért igazán nem hibáztathatott senki, hiszen nem hallgatózni akartam. - Rendben! – egyenesedtem fel, amikor közölte, hogy mennie kell. Tétován le is léptem a kicsit megemelt részről, de nem tudtam, hogy mit tehetnék. Kínomban csak összefűztem a karjaimat magam előtt, úgy néztem rá. – Köszönöm! – mondtam udvariasan, miközben elvettem a felém nyújtott kis kártyát. Nem tartottam valószínűnek, hogy erre a hívásra ténylegesen is sor fog kerülni, de ezek után nem akartam belegázolni az idilli búcsúzkodásunkba. Már ha lehet így nevezni, bár a kezdés után szerintem teljesen nyugodtan megtehetjük. – Viszlát! – mosolyodtam el haloványan én is, amikor Abigail kilépett az üzletből. Még fogalmam sem volt róla, hogy miként álljak hozzá ehhez az egészhez, de azt szinte biztosra vettem, hogy még fogunk találkozni egymással, talán a nem is olyan távoli jövőben.
Kétségkívül elmentek otthonról, amikor úgy döntöttem, hogy bejövök ebbe a szalonba, de ha már a drága Hollyt itt lelhetem fel, hát jöttem. Egy nő lakása túl intim az én lelkivilágomnak, inkább hazaviszem őket, minthogy bárkihez is én menjek fel. Elvégre, kellemesebb annyit mondani, hogy arra az ajtó, mint az, hogy még utána én koslassak haza, vagy ami még rosszabb, együtt kelljen aludnom valakivel. Virág óta mellettem nő nem aludt át éjszakát, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni, különös módon tisztelem az emlékét. - Kurva nagy hasznot lehet húzni az emberi hülyeségből, mi? Szólalok meg, bár egyelőre nem látok semmit, de a kedves tulajdonos bizonyára észlelte a jöttömet, továbbá hallani is fogja, még akkor is, ha a hátsó helyiségben van. A házasság intézményét ledegradálni újabban nagyon megy, noha valahol még mindig fájdalmas az egykori feleségem elvesztése, de azóta csak annyira jutottam, hogy gyökérség volt bárkit is annyira közel engednem magamhoz, hogy utána évtizedekig marjon a hiánya. Mondjuk, mi akkoriban nem lihegtük túl, összeadott minket a fronton egy lelkész, és el volt intézve. Nem, nem hiszek istenben, akkor sem hittem, de Virág igen, és csak az számított. Manapság azonban lerohad a képemről a bőr, hogy mennyit bírnak elkérni csak a menyasszonyi ruháért. Ha valaha megint akkora marha lennék, hogy meg szándékoznék nősülni, ennél a pontnál tutira meggondolnám magam. - Szervusz, Holly! Derül némileg fel az a némileg kisfiús, ártatlannak ható pofázmányom, de két év alatt annyira már megismerhetett, hogy tisztában legyen azzal, a látszat csal, valamint ha megbeszélés nélkül futunk össze, akkor valamit akarok. Ennek általában nem szoktak örülni az itteniek, de hidegen hagy a dolog, szerintem nem lehet okuk panaszra, először mindig szépen kérem. - Ráérsz, vagy idegbeteg menyasszonyváróban vagy épp? Mert akkor inkább jövök máskor. Húzom el a szám, nincs bajom a nőkkel, de a menyasszonyok külön állatfajba tartoznak a szememben. Mindenesetre addig nem mondok semmit, és nem is helyezkedem el kényelmesen, amíg nem tudom, hogy megyek-e vagy maradok. Azért, a nem is olyan kicsi szöszin szokás szerint végigpillantok, de csupán egy futó szemvillanás az egész, jelenleg vannak fontosabb dolgaim is, minthogy bárkit is az ágyamba édesgessek. - Ha másképp nem megy, még egy öltönyt is varratok veled… Nem mintha olyan nagy szükségem lenne rá, van egy, azaz egy darab, amit vészhelyzet esetén hajlandó vagyok felvenni, de máskülönben nem vagyok az az öltönyös pacák, most is a farmer és a póló összeállítás dívik.
Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam volna, hogy el lehet rontani a napomat. Vagy, ha nem is elrontani, de némi izgalmat vinni bele. Alapvetően ma nem lett volna semmi nagyobb munkám, néhány egyeztetésen és papírok rendezgetésén kívül. Nem készültem rá, hogy jönne bárki is ruhapróbára, ami plusz bonyodalmakat eredményezne, de nem is bántam. Igazából szerettem a viszonylag eseménytelen napokat is, különösen az elmúlt hetek eseménysorozata után, ami cseppet sem volt ínyemre. És akkor még finoman is fogalmaztam. Ám amikor megéreztem a közeledő hím ismerős energiáját, már cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy nyugodtan fognak alakulni a további órák is. Igazából ötletem sem volt, hogy mit akart éppen itt az üzletemben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy örültem a felbukkanásának. Kiváltképp akkor, amikor meghallottam a nyitómondatát. ~ Értékelném, ha nem hangosan mondanál ilyeneket, mikor a másik helyiségben egy potenciális vevőm tartózkodik… ~ közöltem udvariasan, természetesen csak mentálisan. Nem lett volna jó, ha hülyének néznek, hogy magamban beszélek, meg persze azt sem akartam, hogy ez a férfi itt fennhangon tegyen nekem efféle kijelentéseket. Tényleg volt bent egy lehetséges vevő, aki ruhákat nézegetett az egyik éppen bent lévő alkalmazottam társaságában. Ehhez rám nem volt szükség, pontosan ezért ültem bent a saját birodalmamban, az asztalom mögött. - Szervusz! – üdvözöltem én is visszafogottan, bár kicsit fészkelődni kezdtem ültömben. Sohasem szerettem, ha fölém kerekedtek magasságban, éppen ezért fel is álltam. Az asztalomat megkerülve, összefont karokkal néztem rá, csípőmmel az előbb említett bútor szélének támaszkodva. – Minek köszönhetem a látogatásodat? – vontam fel érdeklődve a szemöldökömet. Hangom talán egy egészen kicsit számon kérőnek hatott, de nem zavart különösebben. Már csak azért sem, mert az erőviszonyok közöttünk nagyjából egálban voltak, meg amúgy sem szokásom könnyedén megijedni. Egyedül attól tartottam, hogy az élesebb szóváltásunkat a berendezés bánná. - Nem jön ma senki ruhapróbára, ha erre voltál kíváncsi. Talán akad néhány felesleges percem, amint elmondod, hogy miért jöttél – ajkaimon megjelent ugyan egy mosoly, de nem volt teljesen őszinte, ahogyan az övé sem. Inkább lehetett volna negédesnek nevezni, már-már túlontúl udvariasnak. Ezt erősítette meg az is, hogy az órámra pillantotta futólag, mintha meg akartam volna győződni arról, hogy mennyi időm van erre a találkozóra. – Valóban? – némi meglepettséget talán leolvasott a vonásaimról, amikor közölte, hogy öltönyt is varrat, csak beszélhessen velem. – Rendben, egy jó öltönyre minden férfinak szüksége van. Kibírod, hogy méretet vegyek rólad? – szemöldököm kacéran ugrott meg, máris méregetve az alkatát. - Máskor azért értékelném, ha nem sétálnál be bejelentés nélkül. Nem sokba telik a füledhez rakni azt a telefont, én pedig nem rajongok a hívatlan vendégekért. Tehát, mi járatban? – érdeklődtem újfent, játszadozva az idő közben előkerült mérőszalagommal, mintha nagyon unatkoznék. Igazából egyébként tényleg érdekelt, hogy miért jött, mert ez még nem nagyon fordult elő, mióta ismerjük egymást. Biztosra vettem, hogy jó oka van rá.
~Pardon, úgy hiszem, ezt némileg meggondolatlan voltam.~ Ez mondjuk igaz, őszintén, nem gondoltam, hogy ha itt nem látok senkit, akkor hátul parádézhatnak. Ettől függetlenül megbánás nem színezi érzelmeim kavalkádját sötétre, egyszerűen csak vettem, hogy fogjam vissza azt a nagy pofám. Emberek előtt egyébként sem szokásom a rám jellemző formámat hozni, szóval nem okoz gondot, hogy vissza kell vennem. - Leültem volna, ha kéred. Eresztek meg felé egy félmosolyt, mikor feláll, értem én a miértjét, nem kifejezetten az a fajta, aki bármiben is szeret alul maradni, még akkor sem, ha egy egyszerű beszélgetésről van szó. - Húha, milyen kis hivatalos vagy, és mennyire, zárkózott. Mi a bűnöm bírónő? Szokásom mindenkit ugratni, pláne, ha ilyen kis morcos, és valahol nagyon mélyen bírom a fejét. Nem mintha közel álltunk volna egymáshoz, de amolyan halovány tiszteletféle bizsergett bennem vele kapcsolatban, szerettem az erős, határozott, domináns nőstényeket. Nem volt egyszerű velük, de épp ez a lényeg. - Előbb egyél egy kis csokit, hogy ne akarj menten bekapni, mert akkor biztos nem tudom elmondani, miért vagyok itt. A szokásosnál is harapósabbnak tűnt, de nem fogok rákérdezni, egyrészt, a magánélete nem nagyon érdekel, másrészt pedig amúgy sem mondaná el, szóval fölösleges törni magam. Közben azért nem voltam rest megállapítani magamban, hogy marha jól néz ki, bár ebben általában nem volt hiba az esetében. - Vagy inkább ne, kár lenne ezért a ruháért. Tartottam fel a mutatóujjam, hogy folytatom, ő meg ne lovallja bele a szép kis fejét abba, hogy én itt a bolondját akarom járatni vele, és esetleg fel akarom bosszantani. Épp ellenkezőleg, a magam módján ugyan, de méltattam a megjelenését. - Fairbanksről akarok beszélni. Nem szeretnék, így csak a gyengeelméjűek fogalmaznak, nekem tudnom kell mindent arról a koszfészekről, amit csak lehet, anélkül, hogy betegyem oda a lábamat. Nem vagyok benne biztos, hogy célt fogok nála érni, de mindenképpen megpróbálom. - Hogyne bírnám ki? Egyenesen imádni fogom. Kacsintok szemtelenül, nyilvánvaló oka van, elvégre, ha méretet vesz, közel van, és ki nem bírja, ha szép nők vannak kartávolságon belül? Természetesen sosem nyomultam rá, vannak azok a nőstények, akik elég verik be az orrod, minthogy értékelnék a törekvéseidet, na, őt is valami hasonlónak képzeltem, bár biztosan nem tudhattam, nem igazán láttam hímmel, mióta ismerem. - Értettem, anyuci. Somolygok az orrom alatt, mint valami rossz gyerek, közben széttártam a karjaim, jöhet az a méretvétel is, bár ha át kell vándorolni valahová, nekem az is jó, csak mutassa az utat, mert még eltévedek a sok fehér szörnyeteg között. - Nem tudom, mennyire vagy képben, de elég sok ismeretlen farkas fordul meg erre mostanában, és mindegyiknek van egy jellegzetes szaga. Nem hiszem, hogy ecsetelnem kell a falkaszag jelentőségét a számára, viszont a hangomon némileg halkítok, nem kell, hogy ez bárki fülébe jusson. - Tudomásom szerint viszonylag gyakran fordulsz meg az említett városban, nem az érdekel, mit csinálsz ott, az a te dolgod. Emelem meg jó előre megadóan a kezeimet, hogy érezze, nem őt akarom számonkérni, neki nincs olyan szaga, nyilván nem forgolódik sokat a közelükben. - A falka érdekel, hogy róluk mit tudsz. Közlöm végül, aztán majd meglátjuk, jutunk-e valamire.
~ Igen, jól hiszed! ~ közöltem még lényegre törően, mielőtt ténylegesen is megláttam volna a férfit. A tekintetem nem időzött el sokáig rajta, nem először volt szerencsénk egymáshoz, bár a helyes férfiakat mindig számon tartottam magamban. Még akkor is, ha nem szívesen engedtem magamhoz közel senkit az elmúlt néhány évtizedben, mióta Declan kapott egy esélyt és képes volt tíz év után szó nélkül eltűnni. Nem, erre most egyáltalán nem is akartam gondolni, mivel tudtam, hogy most ki rejtőzik a külseje mögött. Nem biztos, hogy én annyira örültem annak, hogy tudok az elsők létezéséről, de a vérvonalam feje, úgyhogy nem kívánságműsor ilyenkor a helyzet. Az érzelmeim hirtelen megint olyan kuszák lettek, hogy elővigyázatosságból fentebb emeltem egy kicsit a pajzsomat, hogy a kedves vendégem ne érzékeljen olyan sokat a bennem végbemenő változásokról. Nem lett volna jó, ha gyengepontot találnak rajtam, holott volt néhány. Csak éppen az a gyengepont sokkal erősebb volt minden jelenleg élő farkasnál, és nem ártott volna meglátogatni a nagy Álmodót. - Te most is nyugodtan leülhetsz. Kérsz esetleg valamit? Kávé, víz, egy kis pezsgő? – kérdeztem udvariasan, mintha tényleg valami vendégség lenne nálam és én lennék a házigazda. Gyakorlatilag az is vagyok, hiszen a saját területemen tartózkodunk. – Sajnos más alkohol nincs, a menyasszonyok a pezsgőt szeretik – tettem hozzá vállat vonva, még ha ebben osztoztam is velük, hiszen nekem is az egyik kedvenc italom volt. Tökéletes minőségűt tartottam belőle, mert megköveteltem magamtól a legjobbat, a legprofibb kivitelezést. Ez volt a védjegyem, ha úgy tetszik. - Még bármi lehet. Úgy sejtem, hogy nem egyszerű udvariassági látogatás ez, és nem is azért jöttél, mert annyira hiányoztam, hogy nem tudsz nélkülem élni, igaz? – nem szoktam köntörfalazni, általában kerekperec kimondom az efféle dolgokat. Valószínűleg nem is leptem meg a nyíltsággal túlzottan, még ha nem is vagyok mindig olyan kemény, mint amilyennek mutatom magam a külvilág számára. Belül egy szeretetre szomjazó kislány vagyok most is, csak jobb, ha ezt kevesen tudják. – Ne aggódj, nem vagy te Piroska, hogy be akarjalak kapni, és én sem vagyok éppen csúnya farkas… - ezt megerősítvén könnyed mozdulattal a szőke tincsek közé túrtam, eligazgatva néhány kósza hajszálat. - Rendben! – egyeztem bele végül. Ha esetleg kért valamit, akkor azt most ide is hoztam neki, ezért nem akartam egyik alkalmazottamat sem ugráltatni, amúgy is magántalálkozó volt, nem kell nekik mindenről tudni. Így is néha többet látnak a hozzám betérőkből, mint kellene, de legalább jó és megbízható munkaerők. – Még meglátjuk! Szavadon foglak az öltönnyel kapcsolatban! – figyelmeztettem játékosan, bár mégis úgy döntöttem, hogy most leülök vele szemben az asztalom mögé. Én a magam részéről egy kis kávét ittam, még korábban főztem le, úgyhogy épp langyos volt. - Ne szemtelenkedj, inkább térj a tárgyra! – kérés, utasítás, oly mindegy. Nálam egyre ment mind a kettő, hiszen elég régóta tetszelgek a főnök szerepében ahhoz, hogy általánossá váljon ez a viselkedés és a stílus. – Mondjuk úgy, hogy tudom, amit tudok… talán többet, mint az átlag - közöltem, gyanakvóan méregetve a hímet. – Igen, ott van a másik üzletem – bólintottam végül. – Miért érdekel ennyire a falka? – kérdeztem kíváncsian. – Semmi közük Anchoragehoz, és nem is valószínű, hogy lesz. Ne aggódj emiatt… a falka most amúgy is olyan nagy az egyesülés óta, hogy lenne esélyük arra, ha a várost akarnák. De nem tartom valószínűnek, hogy ilyenekben gondolkoznának. Ha meg is fordulnak itt, biztos vagyok benne, hogy csak egyszerű látogatás, semmi több. Mi az, paranoiás lettél? – kérdeztem kicsit kötekedve, ajkaimon meg is jelent egy csúfondáros, viszonylag vidám mosoly. Ennek köszönhetően vonásaim egyből ellágyultak, mint valami szépen megmunkált porcelánbabának.
Azért, mielőtt feljebb vonja a pajzsát, némi bepillantást nyerek érzelmeinek kuszaságába, de szerencséje van, engem ez nem érdekel. Érzelmileg igyekszem a lehető legmesszebb lenni mindenkitől, egyszer már megégettem magam ilyen téren, többet nem fogom. Nem is kezdek olyan nőkkel, akiknek nem fér bele, vagy a kis lelke nem bírja el, hogy ott fogom hagyni, mert más kimenetel részemről szóba sem jöhet. - Pezsgőt? Inkább akkor már kávét kérnék, köszönöm! Nem voltam én mindig tapló, különösképpen azokkal nem, akik hozzám mérhetően erősnek számítottak, pláne a vérvonala miatt volt necces a helyzet, szép esélye lett volna annak, hogyha mi ketten egymásnak feszülünk, mindketten beledöglünk. Én meg szerettem a tyúkszaros kis életemet, szóval viszonylag sikerült visszafognom az arcomat. Le viszont nem ültem, mert ahogy ő nem hagyja, hogy felé magasodjak, úgy én sem fogom, tiszta sor. - Ezzel nem tudok vitatkozni. A mondata egyik részével sem éppenséggel, mert ki tudja, mi olyat mondok, vagy teszek, ami nála a bűn kategóriába esik. Így, ahogy végignézem, lennének ötleteim, de mint mondtam biztonsági játékos vagyok, sebzett lelkeket még inkább tönkretenni sosem volt célom, még ha nem is tudom biztosan, csak sejtem, hogy mi állhat a távolságtartása mögött. Nem, nem csak velem szemben ilyen, ezt már volt alkalmam észrevételezni. - Csúnya semmiképpen sem, ez tény. Ha nem ismerném jobban, még azt feltételezném, el akarja terelni a figyelmem a nőies megmozdulásával. Ha ő kevésbé tudná, milyen fából faragtak, bizonyosan nem is próbálkozna. Következésképp maximum csak megszokásból teszi, vagy hogy a vérem szívja. Tök mindegy, én azért elégedetten szemlélem a röpke műsort. Csupán bólintok, az öltöny jöhet, egy elfér a szekrényemben, talán évente egyszer fel is veszem majd. Végül, vagyok annyira fair, hogy éppen akkor ülök le, amikor ő, közben már megkaptam a kávémat is, azt meg csak nem kéne állva elfogyasztani. Színpadias mozdulattal teszem a szívemre teszem a kezem, amikor közli, hogy ne szemtelenkedjek, de egy röpke vigyor után előállok a farbával. Talán fogalma sincs róla, hogy a gyanakvó pillantásával sokkal többet árul el, mint szeretne, én azonban immár biztos vagyok benne, hogy értékes információk birtokában van, bár arról már közel sem vagyok meggyőződve, hogy bármit is meg fog velem osztani ezekből. - Az érdekel, hogy miért járnak ennyit ide. A kérdésére felvont szemöldökkel pillantok rá, kék szembogaraim kutakodón furakodnának az övéibe, már ha állja a tekintetem, s miért is állná, domináns, nem engedheti meg magának, hogy ilyen téren alulmaradjon. - Ja, meg a bogaraktól is félek, és szerintem léteznek ufók. Legyintettem végül, de a tekintetem nem emeltem máshová, nem óhajtottam megszakítani a szemkontaktust, már ha létrejött. - Nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy minden látogatás teljesen véletlen. Persze, a lerészegedő kis szukák nyilván nem szaglászni jöttek, de a múltkor egy nőstény meg egy hím elég szépen elintézték a Pit két alkalmazottját, meg a fejest, fényes nappal, tehát nem épp bulizni óhajtottak. Szerinted ez sem vetít előre semmi kellemetlent? Kérdezem nyeglén, de én már kurvára ott tartok, hogy ha még egy idiótát meglátok abból a bagázsból, akkor a motorom mögé kötözöm félájultan, és vércsíkot húzok vele Anchoragetől Fairbanksig, aztán kanalazzák össze a maradványait.
- Rendben, ahogy óhajtod! – nyugtáztam csendesen, hogy végül a kávé mellett döntött. Sejtettem, hogy így lesz, bár egyszerűen nem értettem, hogy miért nem szereti a pezsgőt. Jó, mit is vártam tőle? Elég volt csupán ránézni, hogy tudjam, nem rajong a kifinomult stílusért, és az ezzel párosuló alkoholos italokért sem. Pedig jó drága pezsgőm volt itt az üzletben, legalább nem nyakalta be az egész üveggel. Ezen a gondolaton kis híján el is mosolyodtam. - Azt mindjárt gondoltam! – sóhajtottam egyet. Nem szerettem az efféle találkozókat, bár az is gyanús lett volna igazából, ha rávágja, hogy csak azért jött, mert hiányoztam neki. Úgyis átlátnék a szitán, mivel általánosságban én senkinek sem szoktam hiányozni. Ahhoz túlságosan egyedi a stílusom, noha tudok nagyon rendes és normális kislány is lenni. Sajnos általában azért nem ez volt rám a jellemző, de vagy megszoksz, vagy megszöksz, igaz? A bókra nem reagáltam semmit, egyszerűen csak biccentettem egyet felé, és még egy őszinte, kedvesnek szánt mosoly is feltűnt az arcomon, hogy utána majd hamarosan átadja a helyét a kevésbé érdeklődőnek. Egyáltalán nem akartam a falkáról beszélni, bár nem is nagyon tudtam volna, hiszen már nem voltam a tagja, a belső ügyeiket pedig nem fogják megtárgyalni egy kóborral. Még akkor sem, ha ez a kóbor történetesen több évtizeden át a családjukba tartozott, együtt élt és lélegzett minden egyes taggal. Igen, volt olyan időszak az életemben, és sokszor még mindig elgondolkoztam azon, hogy talán nem ártana csatlakozni, hogy ne legyek olyan magányos. Ha több időm lenne ilyen dolgokon gondolkozni és őrlődni, akkor valószínűleg ez már nem csak gondolati síkon mozogna, hanem régen tettem volna lépéseket az ügy érdekében. - Ha ennyire érdekel, akkor miért nem csípsz fülön egyet saját magad, és kérdezed meg tőle? Biztosan több információval tud szolgálni, mint én… - vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, és még a hazugság árnyékát sem érezhette rajtam, hiszen tényleg nem tudtam semmit ezekről az ügyekről. Őszintén szólva, nem is nagyon akartam belefolyni, éppen ezért nem nagyon találkoztam olyan farkasokkal, akik nem idevalósiak. Mármint a városon belül, hiszen Fairbanksben már többeket is láttam, akiket korábban egészen biztos, hogy nem volt szerencsém megismerni. - Ezen ne múljon, szerzek neked alufóliát, hogy a fejedre tehesd! – teljesen komolyan mondtam, mintha az ufók valós fenyegetést jelenthetnének. – Lehet, hogy túl sok éjszakai műsort bambulsz, nem gondolod? – érdeklődtem kissé csipkelődve, de nem tartottam attól, hogy ezen majd egyből vérig sértődik. Nem az a típus, ez egyértelmű. Azt hiszem, hogy én sokkal hamarabb felhúznám az orromat egy ilyentől, ha nem vennének teljesen komolyan. Bár ő kezdte, ezt nem szabad elfelejteni! - Erről nem is hallottam… - állapítottam meg meglepetten. – Nem, szerintem még ez sem. Majd, ha csapatostól jönnek ide, akkor lesz gáz. Nézd, megtehetném, hogy amikor legközelebb átmegyek, akkor megérdeklődöm a régi falkatársaktól, de van egy olyan érzésem, hogy már nem vagyok olyan kivételezett, hogy tájékoztatást adjanak nekem a falka belső ügyeiről. Már csak azért sem, mert akkor valószínűleg őket vennék elő – magyaráztam szépen, nyugodtan. Mármint magamhoz képest nyugodtan, mert némi feszültség azért kihallatszott a hangomból még így is. – Nem tehetjük meg, hogy mi is elkezdjünk átjárni és bosszúhadjáratot indítsunk ellenük. Fogalmam sincs, hogy miért jönnek, de szerintem egyelőre még nincs nagy veszély. Esélyünk sem lenne ellenük, higgy nekem! – ingattam a fejemet keletlenül, mert annyira azért nekem sem tetszett ez az egész.
Nem volt könnyű eset ez a nőszemély, és még fizikailag sem kerekedhettem felül, épp ezért volt bőven olyan alkalom, amikor inkább idegesített, minthogy a szépségében gyönyörködjek. Elvégre, minek is szemléljünk olyasvalakit, akinek a nyelve élesebb, mint a viperáé, és nem rest használni is, ahelyett, hogy inkább nő próbálna lenni, és tán megkedveltetni magát? Igaz is, én bírtam, bár ezt hangoztatni nem fogom, sem neki, sem másnak, döfködje csak belém a tüskéit, mit bánom én. Maximum egyszer majd istenesen megtépjük egymást, érdekes lenne, bár nem szeretek nőkkel erőszakoskodni, még farkasként szétverni őket sem, de a szükség olykor törvényt bont. Pont erről beszélek, vannak nők, akinek még bókolni sem érdemes, mert leszarják. Hát jól van, legalább egy kedvesnek tűnő mosolyt sikerült kicsikarnom belőle, nem megy gyakran, lehet sportot fogok űzni belőle, valahogy így sokkal szebbnek tűnik. Nem ám azzal az érdeklődésmentes arckifejezésével. A nők fognak a sírba vinni, ez teljesen biztos. - Ezt komolyan kérded? Ne már, Holly. Mégis melyik undorító sutyerák falkatag pofázik a saját falkájáról csak úgy? Senkit sem akarok ezért kinyírni. Most őszintén, nem jobb, ha próbálok jókisfiú lenni, és kulturált módon intézni a kérdést? Megdobtam egy pofátlanul ártatlan mosollyal, igen-igen, tudtam én ilyen is lenni, már-már vérlázítóan kedves, már azok szerint, akik ismernek. Úgy igazán. Na ők basznának csak pofán úgy istenesen egy ilyen jelenetért. Ettől még a kérdésem komoly volt, arról nem volt tudomásom, hogy egykor közéjük tartozott, úgy azért sejteném, hogy úgysem fog beszélni. - Ez egy vicc volt? Majd gyúrunk rá, drága. Ezúttal egy csókot dobtam felé, nem mintha olyan sokat volna alkalmunk közösködni, szerintem rövid úton egymásnak esnénk, és nem a szó kellemes értelmében, szóval én aztán nem fogom erőltetni a több randevú lehetőségét. Amúgy is, a nő dönt, ha a nőnek egy gyökér vagy, márpedig én sejtéseim szerint nem épp pozitív képpel létezem a kis fejében, akkor örök életedre az is maradsz. Csak legyintettem, persze, hogy nem hallott, nagyon sokan nem hallottak, értékelhetné, hogy most hall, általam. Milyen rendes tag vagyok már, nem? - Ki mondta, hogy én csapatostul át akarok járni? Be nem tenném a lábam olyan városba, ahol falka van, ennyire már ismerhetnél. Én csupán annyit szeretnék tudni, hogy nem akarnak maguknak mondjuk egy komfortosabb otthont, mint az a porfészek. Mint az a Duncan, aki szinte kapva kapott a lehetőségen, hogy ő majd jön. Kurvára nem ajánlom neki, hogy sokat pattogjon, és az egész egy baromi nagy kamu legyen, mert nem akarom kizsigerelni. - Nem is tudtam, hogy hozzájuk tartoztál. A Duncan gyerekről mit tudsz? Mennyire hű a falkájához? Nem reménykedek válaszban, de ez olyan kérdés, amire a nem válasz is remek felelet, szóval nem kifejezetten aggódtam, hogy nem jutok semmivel sem előrébb a kérdésben. A saját véleményem mindenképp megvolt már ezen a téren, nem hiszem, hogy befolyásolni tudna benne. - Esélyünk sem lenne ellenük? Biztató. Nem kicsit meglepődök, és ezzel sajnos elég sokat mondott, valakivel beszélnem kell majd még, hogy valóban ennyire bikák odaát, vagy mi a lóhere van? Ha ez így van, akkor fel kell hajtanunk pár erősebb ordast, mert akárhogyan is vélekedik, engem nem nyugtatott meg vele. Lehet vén fasz létemre paranoiás lettem.
- De, hogyne! – bólogattam nagyon komolyan, bár alig bírta megállni, hogy ne nevessek az arcába. Azt hiszem, hogy nem értékelte volna annyira, még akkor sem, ha nálam elég ritka volt az efféle beszélgetések folyamán. Mondjuk ilyen még biztos, hogy nem volt, mert nem láttam ennyire paranoiásnak sohasem, de hát ez előfordul. – Ugyan, Drágám, mikor vagy te jó kisfiú? – kérdeztem vissza végül, oldalra billentett fejjel. Nem bírtam ki, hogy ne kötekedjek egy kicsit, de erre igazán számíthatott. – Még akkor sem, amikor alszol… - tettem hozzá. – Azt a mosolyt pedig töröld le az arcodról, még a végén valaki tényleg elhiszi, hogy ártalmatlan vagy – szóltam rá, miközben böktem egyet felé a mutatóujjammal. Egyébként egész jól szórakoztam, csak ezért nem raktam még ki a szűrét. Meg azért sem, mert valahol kedveltem őt a lelkem mélyén. Nagyon a mélyén, de attól még a dolgon nem változtatott, ráadásul soha nem akartam volna rossz viszonyban lenni az itt élő farkasokkal. - Majd meggyúrlak én téged! – nem fenyegetés volt, hanem sokkal inkább évődés. – Azt a csókot tartogasd olyannak, akit ennyivel le lehet venni a lábáról! – most már még szélesebb lett a mosolyom. Nem vagyok én olyan rideg, mint amilyennek sokszor mutatom magamat. Ha így lenne, valószínűleg nem esküvői ruhákat terveznénk. Bár lehet, hogy a nélkül is menne, de alapvetően nagyon érzékeny típus vagyok, a többi csak a külső máz, a látszatnak szól. Szerettem volna, ha ez így is marad a legtöbb itt élő szemében, mert meg akartam őrizni ezt az álcát. Ha erősebbnek és könyörtelenebbnek hisznek, mint amilyen vagyok, akkor nem kötnek belém, ennyire egyszerű. Nem mintha amúgy félteni kellene… - Nem fognak eljönni onnan, nyugodj meg! – ráztam a fejemet, hangomból pedig érezhette a határozott meggyőződést, amivel beszéltem. Tényleg elég nagy képtelenségnek tartottam, hogy át akarjanak ide települni. – Ott már kiépítették az üzleteiket, az otthonaikat, nem hiszem, hogy át akarnának jönni. Ráadásul a falka egyik fele már évtizedek óta ott él, vagy van, aki még régebben… - ezzel történetesen pont tisztában voltam, hiszen én is éltem közöttük. – Nézd, szerintem csak azért járnak át, mert úgy hallottam, hogy mostanában sok ott az idegen, és azt akarják kideríteni, hogy innen érkeznek-e, és ha igen, akkor miért. Nem biztos, de én erre következtettem! – magyaráztam viszonylag türelmesen, aztán vagy elhiszi nekem, vagy nem. Az már csak és kizárólag rajta állt. - Sok dolgot nem tudsz rólam, drága Ray! – mosolyogtam ártatlanul. Többek között azt sem, hogy az egyik vérvonal fejének a vérszerinti lánya vagyok. Azért megnéztem volna az arcát, amikor ezt közlöm vele. – De igen, ott éltem egy ideig, azt azonban nem ismerem, aki téged érdekel. Gondolom, a chicagói bagázshoz tartozik, de én a régi falka tagja voltam, akiket behódoltattak most, bár igazából nem is tudom, hogy zajlott ez az egész. Már akkor leléptem, amikor megjött a horda – bizonyára rájött, hogy nem különösebben a szívem csücskei. – Semmi kedvem nem volt még egy falkaháborút végignézni, amikor sok évvel ezelőtt már volt részem egyben – ingattam a fejemet, felfedve egy egészen kicsi szeletét előtte a múltamnak. Nem szokásom, úgyhogy ha van esze, akkor ezt most szépen feljegyezte a kis noteszében, hogy volt egy ilyen alkalom. Piros betűs nap, éljen! - Nézd, nem tudom, hogy mennyit tudsz az odaát lévő helyzetről, de gondold el! Két falka él ott, most összeolvadva. Ha fenyegetést éreznének, vagy akarnának valamit, a mi szervezetlen kis egységünket eltipornák – ez persze csak az én véleményem volt, de szerintem nem tévedtem sokat. – Vannak közöttük elég erősek is. Nem mind, de akadnak, hidd el nekem! – az ott lebzselő Alapítókról már nem is beszélve, bár ők úgysem folynának ebbe bele szerintem.
- Például most is nagyon jó kisfiú vagyok, ha nem lennék az, kényelmetlenül éreznéd magad, hogy nyomulok. Hanyag vállrántással intézem el a kérdést, mert biza ezt nem teszem, és nem is áll szándékomban, nekem kell egy kis szikra a nőtől, nem fogok anélkül rámoccanni senkire sem, hogy ne tudnám, legalább egy kicsit is vevő rám. Nála sosem éreztem, szóval nem erőlködöm, rég kinőttem már abból, hogy rádumáljam magam bármelyik nőre is. Meg aztán, volt egy olyan sejtésem, hogy nem véletlenül ilyen, én meg senki gyötrelmeit nem óhajtottam fokozni. - Hát, amikor alszom, akkor tényleg nem. Ezzel aligha tudnék vitatkozni, elvégre a stukkerem mindig ott van a párnám alatt, a magamfajta örök magányos lélek mindig is arra szorult, hogy megvédje magát, ráadásként itt, ahol mindenki magára van utalva, ahol könnyen léphet valaki rosszul, és akkor eltörlik a föld színéről, mintha sosem lett volna. Azért kacsintottam egyet a szöszire, mert hát, valamelyest valóban ismert, de ezt ilyen nyíltan nem jelenteném ki semmi pénzért sem. - Honnan tudod, hogy nem csókolok olyan jól, hogy az levegyen a lábadról? Tettem a szívemre a kezem, mintha legalábbis megsértődtem volna a szívemet célzó döfés miatt. Egészen olyan jellegű volt, mintha belecsúszna némi flört az egyébként általam komolynak szánt beszélgetésbe. Látszik, mennyire tartozik hozzám ez a komolyság téma. Körülbelül semennyire. Tovább azonban nem erőltettem a témát, bár azért egy részem egészen meglepő érdeklődéssel fordult ama kérdés felé, hogy vajon mikor fújna visszavonulót. - Te is tudod nagyon jól, hogy a legtöbbünk szemében az anyagiak már egyáltalán nem számítanak. Egy üzlet itt, egy ott, kit érdekel. Ezelőtt nyilván neked is volt máshol, vagy tévedek? Csak a fejem csóváltam, ezt a gyökérséget, aki itt vert tanyát, az biztosan nem fog Fairbanksba átkúszni, legalábbis a legtöbben elég erősen falkaellenesek. Én inkább nyelnék tüzes vasat a nap huszonnégy órájában. Hagyjuk, erre inkább nem is reagálok, én tuti nem szórakoznék ilyesmivel, egyszerűbb fülön csípni az adott magányost, mint órákat vezetni vagy buszozni, esetleg repülni idáig. Én aztán szeretek motorozni és róni a kilométereket, de azért mindennek van határa. - Azt tudom, hogy közöd sincs ahhoz, amit a mosolyod közvetít. Ha már ő cukkol, hát megteszem én is. Igazából, nem voltam kíváncsi az életére, néha motoszkált bennem az elgondolás, hogy megtudjam, miért olyan, amilyen, de az ilyesmiről mindig lebeszélem magam. Már Virágnál is rábasztam, hogy érdekelt egy nő, rohadt nagy ökörnek kell lenni ahhoz, hogy valaki kétszer elkövesse ugyanazt a hibát. - Megértem, én aztán a büdös életben többet nem akarok falka közelébe kerülni, elég volt. Ezt kifejteni mondjuk nem fogom, de sosem titkoltam, mennyire rühellem az ilyen csoportosulásokat, és ez az, ami soha a büdös életben nem fog megváltozni. - Nem feltétlenül értek veled egyet, nem lehet ott olyan hú de nagy egység. Sejtésem szerint azért olvadtak össze, mert egyik sem bírt el a másikkal. Jobb így, minthogy öldössék egymást fölöslegesen. Azt ne mondd, hogy mindenki virágot szedeget a réten örömében, hogy ekkora nagy a békesség, de lehet, csak én vagyok ilyen téren pesszimista. Elhiszem én, hogy akadnak köztük erősek is, de ha ide tolnák a pofájukat, szerintem ők is eléggé megütnék a bokájukat, ezt nem akarhatják. Érdekes, még a végén én győzöm meg saját magam arról, hogy nem kell annyira tartanunk attól, hogy bajt akarnak. Végül úgy döntöttem, ennyi elég volt erről a témáról, és kötve hiszem, hogy Holly rajongana a további céltalan társaságomért, szóval felálltam ültömből. - Köszönöm, hogy szakítottál rám időt! Remélem, lesz alkalmunk kevésbé hivatalosan is összefutni a közeljövőben. Igen, csak azért is fogtam magam, és dobtam még egy csókot, nehogy azt higgye, hogy szép szavakkal lehet rám hatni, vagy hogy bármennyire is meghatott a javaslata. Azzal már el is indultam kifelé, és abszolút nem számítottam semmiféle szívélyes marasztalásra, na ő aztán nem ilyen nő volt.
//Úgy hiszem, ezt itt most annyiban is hagyhatjuk, én első körben ennyit szerettem volna, ha esetleg lesz majd kedved még szerénytelen személyemhez a jövőben, akkor értesíts! Köszönöm szépen a játékot! //
- Engem aztán ne félts! – nevettem el magam szárazon. Attól abszolút nem éreztem volna kényelmetlenül magam, ha nyomul rám, legfeljebb egy kicsit morcos vagy távolságtartó lettem volna, de ez minden. Nem estem kétségbe az efféle közeledésektől, volt részem elégben, sőt, talán túl sokban is. Egy ideje önként mondtam le arról, hogy közel engedjek magamhoz valakit, mert az csak gyengepont lett volna, semmi más. Most pedig én voltam valakinek az egyik legnagyobb gyengepontja, és egyelőre ez a szerep nekem még ismeretlen volt. Hozzászoktam, hogy én senkinek nem jelentek eleget ahhoz, hogy fel lehessen használni ellene. Ez valahol szomorú, másfelől meg megerősített a rengeteg csalódás, amikor ezekre rádöbbentem. - Igazad van, elképzelésem sincs róla, de talán majd egyszer… - hagytam nyitva a dolgot, miközben mosolyogva előrébb hajoltam az asztalom felett. Nem állt tőlem távol a flörtölés, csak nem mindenki részesülhetett efféle figyelemben részemről. Ő is csak ritkán, de az volt a szerencséje, hogy a magam módján kedveltem őt. Ezért nem raktam ki már rég most sem, pedig volt egy-két olyan beszólása, amiért legszívesebben felképeltem volna. Ezt meg kellett szokni, el kellett fogadni, és nem mellesleg nem ért annyit egy kis megleckéztetés, hogy szétzúzzuk a boltomat. Márpedig egy ilyen összecsapásnak kettőnk között egészen biztos, hogy ilyen vége lett volna. - Ami azt illeti, igen, tévedsz, de ez most nem ide tartozik – mosolyogtam sandán, hagyva, hogy a beszélgetés fonala tovább gabalyodjon, ahogyan egyre több dolgot mondott el arról, hogy mit gondol az idelátogatókkal kapcsolatban. Én annyira nem tartottam attól, hogy el akarnák foglalni a várost, szerintem inkább csak némi szabadságra vágytak, ez minden. Ezt ő úgysem fogja szerintem megérteni, bár fogalmam sem volt arról, hogy mikor élt utoljára falkában, és annak az összetétele, a szabályai milyenek voltak. Nem mintha most tisztában lettem volna azzal, hogy milyen az élet az én régi falkámban, de azzal tisztában voltam, hogy régen milyen volt. Kellemes, nyugodt, biztonságos. - Igen, ezt már egyedül is kitaláltam, bármilyen meglepő ez számodra! – bólogattam arra, hogy nem akar falka közelébe kerülni. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy mi ennek az oka, de egyrészt esélytelennek tartottam, hogy beavasson, másrészt pedig én sem szerettem, ha vájkáltak a múltamban, vagy idegenek beleütötték az orrukat az én dolgomba. Így aztán, magamból kiindulva ara következtettem, hogy ő is pontosan így van ezzel, szóval abszolút felesleges lenne próbálkoznom a faggatózással. Talán jobb is nekem, ha nem tudok ilyen konkrétumokat róla, hiszen annál érdekesebb marad. - Igen, lehet, hogy igazad van – vontam meg végül a vállaimat a fejtegetését követően. – Amikor néha átmegyek, még senkit nem láttam a réten virágot szedni, de azt sem, hogy tépnék egymást. Bár nyilván nem az idegenek előtt fogják, akiknek közük sincs a falkához, de ez mindenesetre árulkodó. Ráadásul nem is hallottam semmi ilyesmiről, pedig sűrűn megfordulok odaát, és legutóbb még egy bálon is részt vettem, ahol sok falkatag tette tiszteletét. Nem történt semmi kirívó… - leszámítva persze az apámat és Sangilakot, de azt már nem kötöttem az orrára, mert ahhoz meg neki nem volt semmi köze. - Még az is lehet, Ray, még az is lehet! – bólogattam sunyin mosolyogva. – Vigyázz azokkal a csókokkal, a végén még viszonozni találom! – szóltam még utána búcsúzóul, de jól gondolta, eszem ágában sem volt őt visszatartani. Helyette voltak ugyanis fontosabb dolgaim is, amikben történetesen ő zavart meg a felbukkanásával. Nem mondom, üde színfoltot vitt a napomba, de határozottan hátráltató tényezőként volt jelen.
// Én is köszönöm a játékot, a többit pedig megbeszéljük!! //
Bolt. Ruhabolt… valami elegáns. Elhatározom, hogy felkeresek valamilyen nívósabb ruhaüzletet, mert az itteni időjárás eléggé más, mint amit az utóbbi évszázadok során megszoktam. Egy csinos ruhámhoz szeretnék bolerót venni, mert eléggé kikerített a háta, és ha valamiért ki kéne öltöznöm, akkor ne fázzak benne. Szóval. Brian felcsapta nekem a helyi telefonkönyvet, hogy az üzletek hirdetéseit átfussa. Szerinte egy nívósabb hely itt is hirdeti magát, nem csak a neten. Kiszúrt egy hirdetést, amire azt mondta, hogy ez lesz az, amit én kerestem. Én meg hát… miért is kételkednék az ő szavában? Szóval megadta a címet a taxisnak, majd betuszkolt a hátsó ülésre, hiába akartam volna gyalog menni. A taxi a bolt előtt állt meg, éreztem a finom anyagok illatát, amikor valaki kilépett onnan. Totál egyszerűen öltöztem fel. Testszínű harisnyát húztam, lapos talpú velúr bokacsizmát, meg egy finom pamut ruhát, ami fölé elkelt most már egy derékig érő kabát is, de nem cipzároztam össze magam… mert annyira hideg meg mér nem volt. A hajamat csak átkeféztem indulás előtt, a kezemben lógatott bőrtáskámat meg kitömtem az alkalmi ruhámmal, amit magammal hoztam, hogy majd az eladó segíthessen nekem bolerót választani hozzá. Én ugyanis hiába magyaráznám el, hogy milyen ruhához keresek kiegészítőt, a látóknak szüksége van arra, hogy lássák is a szemükkel, meg így biztosabb, hogy nem lövök mellé. A boltba belépve kis csengőt hallok csilingelni közvetlenül a fejem fölött Bizonyára azért tették oda, hogy hallják, ha új vevő érkezik. - Szép napot! – Köszönök, s pajzsomat megnyitva kicsit, söprök végig energiáimmal a helyen. Fel szeretném mérni, nagyjából hányan tartózkodhatunk bent, van-e köztük farkas… milyen messze lehetnek tőlem, stb… Érzem az új ruhák illatát, mindig is szerettem ruhaboltokba járni… megérinteni olyan darabokat, amiket még senki se viselt azelőtt… magamba szívni a szálak illatát, érezni bőrömön az érintésüket. Lassan indulok meg befelé, s ahogy egyre erősödik az illat, kicsit lelassítok, majd a kezemet magam elé nyújtva megérzem a finom szatént ujjhegyeim alatt. Ha hallok közeledő lépteket, akkor a hang irányába fordulok mosolyogva, de a tekintetem csak magam elé réved…
Újabban kedveltem azokat a napokat, amiket szinte eseménytelennek, már-már könnyednek lehetett nevezni. Persze ezen a területen, amin én dolgozom, minden napra jutott egy hisztis ara, vagy egy olyan vásárló, akinek semmi nem elég jó, de általában ezeket lepasszoltam az alkalmazottaimnak, hiszen ezért fizetem őket. Az volt a legjobb, amikor arra koncentrálhattam, amit leginkább a szenvedélyemnek lehetett nevezni, ez pedig a tervezés volt. Szerencsére elég jó kézügyességgel áldott meg a sors, talán én ilyen művészi hajlamot örököltem, míg apám a mesélésben volt nagyon jó. Az is egyfajta művészeti érzék, nem? Egyébként Abigail ruhájának a vázlatán dolgoztam egyébként, nagyban belemerülve az ötleteimbe. Igyekeztem összeegyeztetni az ő elképzeléseit a sajátjaimmal, ugyanis nem mindenhol egyezett az ízlésünk. Ezzel nincs is semmi probléma, de én olyan önző és egoista nőszemély vagyok, hogy szerettem a ruháimba belevarrni egy részt belőlem, úgymond rajta hagyni a kezem nyomát. Ez nekem fontos volt, ha már kiadtam valamit a kezemből, az legyen tökéletes. Egy olyan ember, aki nem ebben a szakmában dolgozik, úgysem tud olyat megálmodni, amihez én a nevemet adnám. Sajnos amúgy is túl egyedi az ízlésem, a maximalizmusról már nem is beszélve! Gondolataimból a csengettyű halk csilingelése zökkentett ki. Alapvetően ebben nem is lett volna semmi különös, mivel olyan szerencsés vagyok, hogy a magas áraim ellenére gyakran betérnek hozzám. Ki estélyit, ki esküvői ruhát keres nálam, vagy az urak akár öltönyre is lelhetnek az üzletemben. Szerintem az áraim abszolút megfizethetőek voltak, bár a legtöbb darabot a vastagabb pénztárcával rendelkező vevőimnek készítettem, én a luxusra mentem rá mindig is. Szegénynek születtem, de a francia királyi udvartól kezdve mindenféle helyen megfordultam már, így hozzászoktam ahhoz, hogy elegánsan öltözzek, és drága holmikkal vegyem körbe magamat. Közben hallottam, hogy az egyik alkalmazottam hátulról megindult előre, ám abban a pillanatban valami egészen más is felkeltette a figyelmemet. Ilyen távolságból csupán halványan, de érzékeltem a semmivel sem összetéveszthető farkas energiát. Méghozzá azt is sikerült megállapítanom, hogy számomra tökéletesen idegen a gazdája. Ez némi gyanút keltett bennem, így felegyenesedtem az asztal mellől, és viszonylag gyors léptekkel, hangos cipőkopogás kíséretében megindultam ki. - Várj! – szóltam rá az előttem siető nőre, és még a karját is megfogtam, hogy így rántsam egy kicsit hátrébb. Nem erősen, vagy erőszakosan, inkább csak határozott mozdulattal. – Majd ezt én elintézem, te fejezd csak be a próbababa öltöztetését! – adtam ki a további teendőket, mivel a mai délután folyamán éppen esedékes volt egy kirakatrendezés is. Azóta nem pakoltuk át, hogy Abigail betért hozzám még sok héttel ezelőtt. - Üdvözlöm! Miben segíthetek? – érdeklődtem udvariasan, kissé távolságtartóan viselkedve. Ez azért volt, mert az idegen farkasokkal mindig sokkal óvatosabb voltam, a vevőimmel meg amúgy sem lettem soha puszipajtás. A pajzsomat éppen ebből az okból kifolyólag nem engedtem le még félig sem, csupán annyira, hogy megállapíthassak néhány dolgot a nőről, aki immár felém fordult. Elsőre feltűnt, hogy nem rám néz, amit ugyan különösnek találtam, de nem akadtam fenn rajta különösebben.
Azonnal megéreztem a másik farkas jelenlétét, ahogy a pajzsát kicsit leengedve felmérte a terepet. Mélyen a levegőbe szippantottam, s miközben felém haladt, az illat, ami erőteljesen körbelengte a helyet a ruhákén kívül, egyre erőteljesebbé vált. Ebből azt következtettem ki, hogy vagy rengeteget dolgozik, és azért olyan átható az illata, vagy pedig övé a hely. A nőstény fiatalabb volt nálam, úgy a pajzsom negyedét leeresztettem, hogy apróságoknak tűnő információkat ő is kiolvashasson az energiáimból. Nem sokat, csak annyit, amennyit szükséged, de egy kicsit talán többet engedtem magamból irányába, mint amennyit ő, felém. - Úgy hallottam, hogy ebben a boltban lehet vásárolni elegáns viselethez kiegészítőket is. – Szólaltam meg, miután megkérdezte, hogy miben segíthet. Nos. Ez az a pont, amikor teljességgel hülyének nézhet, hiszen normál esetben elég lenne csak körülnézni, és az ember egyből leszűrné, hogy igen, lehet. Én viszont nem látok, tehát általános értelemben véve nem normális az esetem. Már a látóknak, ugyebár. - Van egy alkalmi ruhám, amihez szeretnék egy bolerót vásárolni, mert a háta eléggé kivágott, és ha lesz olyan alkalom, amikor fel kell itt vennem, nem szeretnék fázni benne. – Mosolyodtam el. - Elhoztam magammal ezt a ruhát, és szeretném, ha segítene nekem választani valamit… ami illik hozzá. – Érintettem meg a táskámat, ami a vállamról lógott, és látszott rajta, hogy jól ki van tömve. Egyelőre még nem veszem elő, hiszen nem tudhatom, hogy ilyen jellegű kérésekkel is foglalkoznak-e, vagy csak ruhakollekciókat árusítanak. Egyelőre nem kezdeményezek gondolati kommunikációt. Elvégre nem mint farkas vagyok itt, hanem mint egy vásárló, akinek szüksége van az eladó hozzáértésére, és segítségére. A viselkedésem ebből kifolyólag teljesen normális, egyébként se vagyok az a fajta, aki korából kifolyólag lenézné a fiatalabb farkasokat. A nőstény válaszától függ az, hogy elővarázsoljam a ruhát a táskából. Ha foglalkoznak kiegészítők árulásával is, és jelzi, hogy mutassam meg miről lenne szó, akkor széthúzom a táskám cipzárját, majd a külön nejlonba csomagolt, gondosan összehajtott ruhakölteményt kiemelem onnan. A női táskák hihetetlen, mennyi mindent képesek magukba fogadni. Már-már legendák zengnek feneketlenségükről. A mozdulat közben egyetlen egyszer se pillantok a táska irányába, ugyanúgy magam elé meredek… pedig az lenne a logikus, hogy mint a legtöbb ember, én is figyelem azt, mit csinálok. Figyelek is, csak egészen máshogy. A ruhát kiemelem aztán, majd egy rántással meglibbentem a levegőben, mintha csak futószőnyeget akarnék leteríteni egy folyosóra, de persze a ruha a kezemben marad, nem teszem le a földre. Mivel alacsony növésű vagyok, még a 160cm-t se érem el, ezért a ruha is tűnik inkább gyerek… mint felnőtt méretnek. Szóval az már biztos, hogy az „S”-es méretek között kell majd válogatni a boleróknál. - Nos, mit gondol? Lehet ezzel bolerót felvenni, vagy inkább más alternatívát javasolna? – Más alternatíva is érdekelne, nem ragaszkodok vaskalaposan a boleróhoz, csak az tűnik nekem elsőre a legkönnyebb megoldásnak. De ha a nősténynek van jobb ötlete, akkor vevő vagyok rá.
Mivel ebből élek, ezért türelmesen vártam arra, hogy előadja a kérését. Egészen biztos, hogy volt valami elképzelése, de ha mégsem, hát én majd segítek neki, ha már itt vagyok. Ez a dolgom, el kell érnem, hogy a vevőim tökéletesen elégedettek legyenek az üzletben történő bánásmóddal és kiszolgálással, mert máskülönben nem lennének visszatérő vásárlóim. Nekem azonban nem is egy ilyen akadt, sőt, arra is volt már példa, hogy az ország túlsó végéből utazott fel valaki ide, vagy esetleg Floridából rendeltek tőlem valami műremeket. Sajnáltam, hogy néhány éven belül majd meg kell válnom ettől az üzlettől, vagy legalábbis a nyilvánosságtól mindenképpen. - Igen, van néhány ilyesfajta holmink, ékszertől kezdve a cipőkön át mindenféle – válaszoltam a kérdésére, bár a bólogató mozdulatomat egészen biztos, hogy nem látta. Nem volt nagy kunszt rájönni, hogy valószínűleg vannak hiányosságai az érzékszerveit tekintve, de ettől még nem lett kevesebb a szememben, mivel az ösztönök akkor is irányítottak volna engem is, ha becsukom a szemeimet. A korát ugyan nem tudtam megállapítani, de elég idősnek tűnt, úgyhogy biztosan nem véletlenül élt meg ilyen magas kort, a látás luxusa nélkül is. - Ühüm, értem… - dünnyögtem magam elé, egyik mutatóujjamat rászorítva telt ajkaimra. Mindig hasonló mozdulatot csináltam, amikor elgondolkoztam valamin. Most is azon törtem a fejemet, hogy miket találhatok majd most a boltomban. – És elmondaná esetleg, hogy milyen az említett ruha? – kérdeztem végül, lefelé pillantva a nőre. Ő ugyan egyelőre még nem jöhetett rá, de jó húsz centivel magasabb voltam, mint ő, lévén az amúgy sem alacsony termetemet még a magas sarkú cipők is alaposan megdobták. – Remek! Hadd lássam! – jelentettem ki elégedetten, mert szerettem, ha valaki értelmesen és hatékonyan gondolkozik. Sokan úgy jöttek ide be, hogy se képet, se anyagmintát, semmit nem mutattak nekem a ruhájukból. Egyszerűen csak elvárták, hogy ha elmondják, hogyan néz ki, akkor én máris pontosan tudjam, hogy miről beszélnek. Ostoba emberek! - Hm… - merengtem el néhány másodpercig, figyelve a ruhát. – Hát, ha lehetek önnel őszinte, akkor én mást javasolnék – ő kérdezett rá, én meg szerettem a legjobbat adni a vevőknek. Akkor is, ha nem tetszik az illetőnek, de a véleményemet azért elmondhattam. Különösen egy farkasnak, aki úgyis lehetséges, hogy érezné a hazugságot, ha azt mondanám, amit hallani akar. Az ilyesmit sohasem szerettem, de az emberek esetében sokkal egyszerűbb volt ezt megtenni. – Igazából egy teljesen másik ruhát mondanék – böktem ki végül, ami lehet, hogy nem fog neki tetszeni, de attól én még így gondoltam. – Van egy gyönyörű méregzöld ruhát, ami remekül illene a vörös hajához! – állapítottam meg, ahogyan így nézegettem őt. - Egészen a földig leér a szoknya, nagyon finom és elegáns anyagból készült. Elől az egyik lábánál egészen combig fel van hasítva, a felső részén kövek díszítik… - próbáltam úgy elmondani neki, hogy maga elé képzelhesse teljesen. – Hosszú az ujja, így télen sem szükséges rá semmi, kivéve egy szép bunda – ajkaim szélesebb mosolyra húzódtak ennek említésére. – Hátul derékig csipkézett, ahogyan a karja is, egészen a dekoltázsig, ami úgy van megcsinálva, akár egy pánt nélküli ruha. Nem tudom, hogy mennyire tudja maga elé képzelni – néztem rá kérdőn. Szerintem még nem igazán volt szerencsém olyan vevőhöz, vagy akár farkashoz, aki elveszítette a szeme világát. Már ha nem így született…
- Ezt örömmel hallom! – Mosolyodok el. Férfiakra nem feltétlenül jó bízni, hogy helyettünk kiválasszák a megfelelő boltot, de Brian szerencsére ritkán lőtt mellé a választásaival, s úgy tűnik most is jól választotta meg a helyet. A plázás bolthálózatokat nem szeretem. Túlságosan személytelennek tartom az ilyen helyeket, mert túl nagyon, és nem érzem azt, hogy az eladók kellő figyelmet… és türelmet fordítanának a vásárlókra. Épp ezért jobban szeretek kisebb, magánkézben levő boltokban vásárolni, mert tapasztalatból tudom, hogy sokkal lelkiismeretesebben szolgálnak ki. A ruhát magam előtt tartom, hogy megnézhesse magának… ha akarja, akár meg is foghatja, hogy érezze az anyagát, esetleg a súlyát. Bár ezek lehet, hogy csak nekem fontos dolgok, hiszen a lényeget gondolom ránézésre is le tudja szűrni a ruháról. - Mást? – Kérdeztem érdeklődve. Kíváncsivá tett. Amikor meghallom, hogy leszavazza a kezemben tartott darabot, egy kicsit csalódok. Csalódottságom oka az, hogy egyrészt szeretem ezt a ruhát, mert kényelmes viselet… másrészt ha ehhez nem lehet semmi olyan kiegészítőt felvenni, ami illene hozzá, az azt jelenti, hogy teljesen feleslegesen hoztam el magammal Ausztráliából, és helyette más hasznos dolgot hozhattam volna magammal. - Tényleg? – Vonom fel meghökkenve a szemöldököm. - Amikor ezt a ruhát megvettem, akkor az eladó esküdözött, hogy ez a szín az, ami igazán jól passzol hozzám, mert szerinte a füstszürke jobban kiemeli a vörös hajamat, mint bármely más szín. – Lehet, hogy átvertek? Vagy egyszerűen csak az eladó nem értett annyira a munkájához, amennyire értenie kellett volna? Igazából a színek nekem nem mondanak semmit. Nincs kedvenc színem se, hogy is lehetne. Én csak mások véleményére tudok adni ilyen szempontból. Azt tudom, hogy a kék szemeim ellenére Brian kifejezetten leszólja mindig, ha kék ruhát veszek magamra. Tudom, hogy most is kékben vagyok, és bár nem tette szóvá, mikor betessékelt a taxiba, de tudom, hogy szerinte gáz. Engem meg igazából mindig csak az érdekel elsősorban, hogy amit viselek, az kényelmes legyen, és bírja a strapát. - Úgy gondolja, hogy az a szín jobban állna? – Vannak zöld ruhák a ruhatáramba, bár olyan mélységekig nem magoltam be a színeket, hogy az árnyalataikkal is tisztában legyek. A nőstény felől viszont határozottságot érzek, nem érzem azt, hogy a több nyereség reményében akarna rám erőltetni egy másik ruhát a kiegészítő helyett. Próbáltam felépíteni magamban egy sajátos képet a ruháról, amit felvázolt nekem. Igazából magamon képzeltem el azt, hogy egy ruha hosszan leér, lépteim közben érzem, ahogy elcsúszik az anyag a combomnál… körülöleli a derekamat, és rásimul a karjaimra. Minden egyéb díszítés számomra igazából mellékes volt, mert abban úgyis a látók gyönyörködnek, én maximum akkor érzem, ha végighúzom rajta a kezemet. - Egy próbát megér a dolog. Nekem elsősorban úgyis az számít, hogy a ruha kényelmes viselet legyen. Ha lehet, akkor fel is próbálom. – Ez esetben a kezemben tartott ruhát ismét összehajtom, hogy visszacsomagolhassam a tasakba, majd begyömöszölhessem a táskámba.
Sejtettem, hogy nem egészen arra a válaszra számított, amit kapott tőlem, de én sokszor szeretem meglepni az embereket. Legalább nem vagyok könnyen kiszámítható és unalmas teremtés, életem során legalábbis még egyszer sem illettek efféle jelzőkkel. Ajkaimon most is megjelent hát egy elégedett mosolyt, habár ő ebből az égvilágon semmit sem láthatott, ezzel már kezdettől fogva tisztában voltam. Valószínűleg, ha grimaszoltam volna, azt sem érzékelné most. - Tényleg – válaszoltam velősen és lényegre törően. – Nos, maradjunk annyiban, hogy nem mindenkinek egyforma az ízlése. Bizonyára az eladó nem volt túlzottan profi, vagy egyszerűen csak csapnivaló volt az ízlése. Avagy egyik sem, egyszerűen csak vak a divathoz. Már elnézést… - tettem hozzá gyorsan, bár különösebben nem jöttem zavarba a kellemetlenné is válható helyzet miatt. Abban bíztam az eddigi viselkedése alapján, hogy nem veszi a szívére, mert én bizony nem fogom csak azért megválogatni a szavaimat és megváltoztatni a véleményemet, mert valamivel megbánthatom őt. Oké, hogy a vevő az első, de én most pontosan az ő érdekeit néztem, ráadásul valamennyit érezhetett abból is, hogy nem volt bennem sértő szándék. Igaz, hogy csupán halványan, de azért ott pislákolt. - Én viszont, mint bizonyára már kitalálta, profi vagyok. Az, hogy esetleg hasznot akart valaki húzni abból, hogy nem látja magát, elég ocsmány húzás, még szerintem is. Én azonban nem adnék ki a kezem közül rossz munkát, végül is ez az én kézjegyem, ha úgy tetszik! – közöltem tárgyilagosan, komolyan. – Higgye el, ha azt mondom magának, hogy ez jobb lesz, akkor úgy is van! A vörös hajhoz egyébként is a zöld, a kék bizonyos árnyalatai, vagy esetleg a fekete illik a legjobb. Elég sötét árnyalattal még a bordó is, de a pirosat mindenképpen kerülje! – figyelmeztettem, ha már jelenleg most én láttam helyette, hogy mi illik leginkább hozzá. - Mindenképpen! Ez egy annyira szép, mély árnyalat, ami kifejezetten jó ehhez a rezes hajhoz – erősítettem meg újra, ha már így rákérdezett a véleményemre. Eddig is elmondtam mondjuk, csak akkor nem ő volt az, aki érdeklődött felőle, hanem én mondtam el, mert így döntöttem. – Nem nagyon hord zöld ruhát, hogy ennyire idegenkedik tőle? – érdeklődtem felvont szemöldökkel, két karomat összefonva magam előtt. Néha fájt, hogy milyen képzetlen emberek dolgoztak a divat világában. Ráerőltetik a borzalmas, hozzá nem értő ízlésüket a gyanútlan vásárlókra, aztán csodálkoznak, hogy az utcákon förtelmes megjelenéssel, büszkén közlekednek a nők. Néha őszintén elszörnyedek egy-két nőnemű egyeden, amikor szembe jönnek velem. - Remek! – csaptam össze végül a kezeimet elégedetten. Mindig elégedett vagyok, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én akarom. Erre a szegény nőre ráfért egy kis segítség, annyi bizonyos. – Természetesen lehet, de azt ne feledje, hogy egy nőnek szenvednie kell a külseje miatt. A nagyon magas sarkú cipőkben megfájdul az ember lába, a gyönyörű és elegáns ruhák pedig olykor kényelmetlenek, ám annál jobban mutatnak! – mondtam nemes egyszerűséggel, miközben előkerestem a ruhát, amiről beszéltem. – Meg akarja érinteni az anyagot először, vagy az is olyan mindegy? – sosem értettem igazából, hogyan lehet mindegy egy nőnek, hogy mit visel. Az rendben van, hogy ő nem látja, de ezzel egyedül van a környezetében, legalábbis a legtöbb esetben biztosan. - Jézusom, mit ártott magának az a ruha?! – kérdeztem teljesen elszörnyedve. – Adja ide inkább, ne gyűrje össze! Ide felakasztjuk, amíg próbál, majd segítek! – ajánlottam fel, és ha engedte, akkor elvettem tőle, majd felakasztottam egy olyan helyre, ahol kisimulhatott szépen. Ezt követően pedig megindultam a próbahelyiség irányába, abban bízva, hogy majd szó nélkül követ engem és nem kell a csuklóját fogva vezetgetnem.
- Semmi gond. – Nem veszem magamra az ilyen megjegyzéseket, szerencsére nincs kisebbségi komplexusom amiatt, mert vak vagyok. - Én tény és való, nem értek a divathoz, ezért is szoktam kikérni az eladók véleményét vásárláskor. – Talán Ausztráliában mást tanítottak az ottani eladóknak, és talán a divat is másabb kicsit mint itt, Északon. Ami nekem fontos szokott lenni, hogy jó minőségű anyagból készüljön a ruha, ami kellemes viselet legyen. Brian az, aki általában véleményezi a megjelenésem, de hát férfiről van szó. Meghallgatom a véleményét, és a tanácsait is. - Hm, érdekes. Ahol ezt a ruhát vettem, ott az eladó esküdözött, hogy a kék semmi szín alatt nem állna jól, mert túl fehér a bőröm… és túl sárgás a hajam, és a kék inkább a szőkéknek áll jól. Azt mondta pirosat viszont bátran viselhetek, és a narancssárga minden árnyalatát kerüljem. – Érezhetően nem kötözködésnek szánom a szavaimat, csak megosztom vele azt, amit tanult (?) kollégája mondott. - Talán Ausztráliában máshonnan közelítik meg a divatot, nem tudom. – Vontam meg finoman a vállaimat, mert erre aztán tényleg nem tudok semmi logikus magyarázatot találni. Egyszerűbb lenne, ha mondjuk az éghajlati, vagy az időjárási sajátosságokkal… különbségekkel tudnám magyarázni a dolgot, de azzal nem lehet kimagyarázni ezt. - Nem idegenkedek tőle, csak váratlanul ért, hogy inkább másik ruhát javasol. – A fű, a növények… tele van a természet zölddel, bár csak Brian szemein keresztül láthattam ezt a színt, de a többi színhez képest meglepően nyugtató volt az idegeimnek. Nincs ellenemre semmi újítás, ha az előnyömre van. - Elég ritkán hordok magas sarkú cipőket. Én inkább az a „bakancsos-lány” vagyok, bár ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy legtöbbet odakint mozgok, terepen. – Intek egy mozdulattal a hátam mögé, a kijárat felé. Persze előnyös a magas sarok, mert kicsi növésű vagyok, és egy kicsit nyújt rajtam, meg a vádliimat is formálja – Brian szerint -, de csak akkor húzok azt, ha feltétlenül szükséges, vagy ha épp olyan hangulatban vagyok. - Szeretném megérinteni.. van, akinek a látvány az elsődleges, nekem pedig az, hogy mit szól hozzá a bőröm. – Mosolyodok el. A műszálas anyagokat nagyon nem szeretem. Úgy érzem magam bennük, mintha a testem egy fullasztó levegőjű börtönbe lenne bezárva. A rémült megszólalásra megáll a kezem a mozdulatban, majd zavartan pislogok párat. Bár nem látok, de bizonyos reflexek nálam is ugyanúgy működnek. A gyors pislogás pedig a testbeszédben egy klasszikus jele lehet a zavarnak. - Köszönöm. – Engedtem el ujjaim közül a ruha anyagát, hogy átadjam az eladónőnek, és feltehesse egy fogasra, amíg a másik ruhát megpróbálom. Nem akarom letörni a lelkesedését azzal, hogy valószínűleg mindenképp a táskában végzi majd, mert valahogy vissza kell juttatnom a lakásba. Inkább csendben maradok, és értékelem a figyelmes gesztust. Ezután indulok el vele, követve léptei koppanását, s a levegőben terjengő illatát. Nincs szükségem arra, hogy belém karoljon, bőven elegendő, ha a nyomába szegődhetek. - Régóta foglalkozik ezzel? – Kérdeztem csak úgy, minden hátsó szándék nélkül. A kritikusságát és az önbizalmát figyelembe véve biztos vagyok benne, hogy nem ma kezdte. Időről időre nekünk farkasoknak váltanunk kell nemcsak lakhelyet, de nevet és munkát is ahhoz, hogy ne szúrjunk szemet senkinek. Itt Anchorage-ban viszonylag szabadon, falka nélkül élhetünk, de itt is ugyanúgy vannak egyszerű emberek és őrzők is, tehát teljes szabadságról itt se lehet beszélni.
- Én nem vagyok eladó… - közöltem szárazon, mivel degradálónak éreztem. Ezt ő nyilván nem tudhatta, de most már voltam olyan kedves, hogy felvilágosítottam róla. Ha tudta az üzlet nevét, akkor esetleg még a nevemet is kitalálhatta, bár abból, hogy nem vagyok eladó, még nem következett egyenesen, hogy én vagyok a tulaj. Közben azért jól megnéztem magamnak a nő testalkatát, bár ezt már eddig is megtettem, ezért is gondoltam ki a zöld ruhát. Határozottan úgy véltem, hogy jól fog állni neki, és egy kicsit nyújtja majd a magasságát, hogy szűk a szoknyarésze, nem pedig valami habos-babos, abroncsos dolog. - Az eladó valószínűleg nem volt valami tanult, divatszakmában jártas ember – a lenéző hangnem egyértelműen kiérződött a hangomból. Alapvetően is ilyen típus vagyok, de azokat kifejezetten lenéztem, akik úgy foglalkoztak valamivel, hogy gőzük nem volt róla. – Én ezért sem alkalmazok akárkit! – és ebből a mondatból lehetett végleg egyértelmű, hogy kihez van szerencséje. Nem egyszerű tervező vagyok. – Egyébként higgye el, amit mondok, ruhákat tervezek, értek hozzá! – tettem még hozzá, de ez már nem nagyzolás volt, inkább csak tényközlés. Sőt, nekem teljesen magától értetődő volt, és eddig még nem is nagyon kérdőjelezték meg a véleményemet soha. Oké, ő sem tette a klasszikus értelemben, de nekem éppen elég volt, hogy azt szajkózta nekem, amit mások mondtak. Engem az nem érdekelt, hozzá nem értő emberek véleményével ki lehetett törölni a fenekünket. A divatszakma szégyenei! - Így van, nekem is jól áll a kék, de attól még magán is jól mutatnak bizonyos árnyalatok – bólogattam, de most határozottan a zöldre voksoltam. Nem véletlenül jutott eszembe egyből az a darab, amikor ránéztem erre a nőstényre. – Vagy csak azoknak nincs szeme, akik ott szakember címszó alatt dolgoznak – forgattam a szemeimet, és reméltem, hogy most utoljára kell ezt elmondanom. Egyrészt nem szerettem magam ismételni, másrészt egyszerűen felbosszantott, hogy ilyenek is szakmabelinek számítanak. Ez valami borzasztó, sírni lenne tőle kedvem, ha egyáltalán képes lennék ilyesmire. - Igen, azt gondoltam. Az emberek általában szeretik, ha minden az ő terveik szerint megy, és alapvetően én is azt vallom, hogy a vásárló az első. Pontosan emiatt gondolom úgy, hogy az a ruha alkalmasabb lenne. Ez sem rossz, de hát nyilván elfogult is vagyok a sajátommal kapcsolatban. Hirtelen ötlet volt, de az eredmény éppen olyan pazar, mint a többi ruhám esetében! – túl maximalista voltam munka terén, így ez egyértelmű lett volna azoknak, akik ismernek, vagy esetleg látnak is. Ez esetben egy kicsit nehezebb volt, de reméltem, hogy legalább érzésre elnyeri majd a tetszését. Magam sem tudom, hogy miért szerettem volna a nő kedvében járni, de ha már bejött hozzám valaki, akkor elvárás volt magammal szemben, hogy elégedetten távozzon a vásárló, és azt kapja, amit várt. Ez utóbbi itt már nyilván nem állt, az elégedettségre azonban még elég sok esélyem volt, és talán később vissza is jön mást is vásárolni. Bár első ránézésre nem olyannak tűnt, mint aki olyan sokszor járna elegáns eseményekre, a következő mondata pedig pontosan ezt erősítette meg bennem. - Gondolom, olyan munkája van… - ez egyértelmű volt, inkább csak udvariasságból csevegtem, ezt az arák mellett már remekül megtanultam. – A magas sarkak viszont pontosan olyan jól mutatnak, mint amilyen kényelmetlenek. Maga pedig elég alacsony, szóval ehhez a ruhához jó lesz, ha extra tűsarkakat választ! – tanácsoltam, aminek talán nem fog örülni, de én meg nem akartam felvarrni a ruha alját. Az azt jelentette volna számomra, hogy megbecstelenítettem a már egyszer elkészült művemet. Fájna érte a szívem, de ha ez kell majd, akkor nyilván meg fogom tenni. - Ezért is ajánlottam fel! – bólogattam, miután odatartottam a ruhát, hogy megérinthesse. Nem sokkal később határozott lépteim már a próbahelyiség irányába tartottak, nyomomban a vásárlóval. Azért kíváncsi lettem volna, hogy mennyi idős, bár némi ismerős energiát azért éreztem felőle. Vagy valaki olyanhoz tartozott, akivel találkoztam már, vagy hozzá volt már szerencsém egyszer, de abban erősen kételkedtem. Inkább az előbbiről lehetett szó, a kérdés csupán az volt, hogy kiére hasonlított. Bosszantó, amikor valamit nagyon tudsz, és mégsem ugrik be. - Elég régóta, nagyjából húsz éve. Már nem sokáig tudok a szakmában maradni, maximum más márkanév alatt… - már eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy majd azt mondom, hogy a saját lányom vagyok és meg van oldva. Olyan birodalmat építettem ki, amitől nem szívesen váltam volna meg, másnak pedig pláne nem akartam átadni, még tönkretenné! – Most már vetkőzhet! – szóltam rá közben, és azzal be is húztam egy függönyt, ami a boltívet takarta el. – Majd segítek felvenni, talán az lesz a legegyszerűbb. Ha nem lesz jó, még kereshetünk akár mást is, de szerintem nem lesz probléma! Én már elképzeltem, maximum egy kicsit igazítani kell rajta… - hagytam lógva a levegőben a lehetőséget, de még mindig reménykedtem, hogy erre nem lesz szükség. Amíg ő öltözött, addig én türelmesen vártam egyébként, a ruhát egy állványra akasztva. Tekintetem kíváncsian fürkészte a vonalait, bár pusztán a tervező szemeivel, nem pedig azért, mert vonzódnék a nőkhöz.
- Elnézést. – Ha visel is valamiféle névtáblát, én azt sajnos nem láthatom. Éreztem hangjának rezgéséből, energiáiból, hogy kicsit zokon vette, hogy eladónak tituláltam. Nem akartam én megsérteni, mégis úgy tűnik, sikerült. Hamar nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ő itt a főnök, már csak az utalásból is. Remek! Kifejezetten kedvelem az olyan helyeket, ahol a főnök maga is dolgozik, nem csak felcsapva a lábait az asztalra dirigál, hogy mit hogy kellene csinálni. Ez máris egy hatalmas jó pont a tulajdonosnő irányába. - Nincs okom rá, hogy ne higgyek önnek. – Nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, szép is lenne, ha mindenkiben a rossz szándékot feltételezném, csak azért mert vak vagyok, és így megpróbálhatnak visszaélni a bizalmammal. Nem vagyok paranoiás ilyen szempontból. - Ezek szerint szőke. – Jegyzem meg mosolyogva, bár a színek nekem tényleg nem olyan fontosak, mint a látók számára, mégis valamit tudok kötni hozzá a hangján, az illatán, és a mozgásának milyenségén kívül. Az ilyen szőke nős degradáló viccek hidegen hagynak… Nem azért, mert vak vagyok, hanem mert szerintem nem az ilyen dolgok határozzák meg egy ember intelligenciáját. - Igen. Kutató vagyok. – Felelem. Azok a ruhák, amiket munka közben viselek általában unisex darabok, amik azt a célt szolgálják, hogy strapabíró és kényelmes legyen. Mégse indulhatunk neki egy szekrénynyi ruhával, amikor a felszerelést is vinni kell magunkkal. Kettő… maximum három váltás ruhával ki kell húznunk akár egy hónapot is. Ez olyan vidékeken nem szokott gondot okozni, ahol meleg van, hiszen folyóvízben ki szoktam mosni a piszkossá vált ruhákat. Ausztráliában például könnyen megtehettem ezt, de Alaszkában… főleg itt télen csoda lenne, ha találnék egy olyan folyót, aminek a vize nincs befagyva. Biztos nem állnék neki ruhát mosni -20 fokban. Viszont olyan huzamosabb időt nem is tudunk majd egyben odakint eltölteni, mint más vidékeken. Sajnos a farkasom se fagyálló, hiába van jó kis tömött bundája, van az a hideg, amit már ő is nagyon nehezen tud elviselni, pláne hogy az utóbbi századokban elszokott az igazán hideg időjárástól. - Extra? – Kérdezem óvatosan, kicsit bizonytalanul. - Pontosan mit ért extra magas tűsarkak alatt? – Volt már a lábamon magas sarkú cipő, de kifejezetten még soha nem tapogattam meg az ilyen cipőim sarkát, hogy mennyire magasak. Jobban lekötötte az az érzékszerveimet, és a koncentrációmat, hogy tudjak bennük úgy tipegni, hogy ne essek hasra. Szerencsére általában ott van ilyen eseményeken Brian is a jobbomon, megtart… és nem hagyja, hogy orra essek… hanem velem együtt tipeg. A ruha anyagát megtapogattam, hogy ismerkedjek vele. Tapintásra kellemesnek találtam, de nem akartam egyelőre messzemenő következtetéseket levonni, amíg fel nem próbáltam, hogy úgy milyen érzés. - Beépített melltartós? – Kérdeztem, miközben megoldottam a derekamon az övet… majd kibújtam a ruhámból. Fehér melltartót viseltem.. a legkisebb kosárméretből, és a hozzá tartozó francia bugyit. Csak néhány régi, súlyosnak annyira nem mondható heg tarkította a testemet… látszik rajtam, hogy vérfarkasként sem vagyok az a bajkereső típus. Szerettem mindig békésen megoldani a dolgokat, amikor csak módomban állt. Nem azért, mert konfliktuskerülő lennék, hanem azért, mert szerintem nem megoldás az agresszió. Az agresszió csak még több agressziót szül. Ahogy békét se lehet kivívni háborúval sosem, csak az a baj, hogy az emberiség ezt még mindig nem értette meg. Ha szükséges, a melltartómat is leveszem a próbához, nem vagyok szégyenlős senki előtt. Utolsóként a csizmákból lépek ki, nehogy véletlenül is összekoszoljam a ruhát. - Kész vagyok. – Fordultam a hang irányába. - Jöhet a ruha. – Mosolyodtam el, majd kérdőn megemeltem vörös szemöldök. Innentől átkapcsolok „próbababa üzemmódba”. Mivel nem látom… ismeretlen még számomra a ruha, ezért neki kell mondania melyik kezemet hova tegyem, mikor emeljem melyik lábam. Bevallom… egy kicsit izgatott vagyok ilyenkor mindig. Hiába nem láthatom… mégis minden egyed új ruha új érzéseket, új tapasztalásokat hoz magával…
Kezdőlap
*-* //
Köszönöm szépen a játékot! 
//
