Csak egy bólintással nyugtáztam, hogy nincs oka a kételkedésre a szavamat illetően. Persze ezt szintén nem láthatta, ahogyan azt sem, hogy egyébként az elegáns ruhámon nem viselek névtáblát. Én nem éltem ilyenekkel, csak az alkalmazottaimtól vártam el, hogy azzal is személyesebbé tehessék a vásárlásokat, a vevők számára. Ha tudja az ember nevét, akitől vásárol, akkor talán jobban meg is bízik benne. Talán furcsa elgondolás, de én hittem ebben. Egy ismerős szavára könnyebben hallgatunk, és ha tudjuk a másik nevét, az már annyira megtéveszt minket, hogy egy pillanatra azt hisszük, máris ismerjük. Pedig valójában semmit nem tudunk az illetőről. Én például, még ennek a nőnek sem tudtam a nevét, ellenben ő az enyémmel tisztában volt. A vevőért azonban bármit, én pedig nem akartam kíváncsiskodni, csak ha ő maga mondja meg. Nagyon furcsa egyébként, hogy amennyire határozott jellem vagyok, és nehezen tűröm, ha mások próbálnak meg dirigálni nekem, a vevőim akarata előtt könnyedén fejet hajtok. Talán azért, mert tudom, hogy soha többé nem látom őket, ellenben a pénzüket elkölthetem, és még szép perceket is okozok nekik egy-egy ruhával. Ez azért nem olyan rossz dolog ám! - Így van, az vagyok! – válaszoltam lényegre törően. Ezt is csak azért árultam el, hogy személyesebbé tegyem a találkozást, ha már nem láthatott a saját szemeivel. Legalább tudja már, hogy kitől vásárol, bár ő indul azzal az előnnyel a sima emberekkel szemben, hogy a szagom és az energiáim alapján talán felismerhet. Sőt, nem csak talán, bár a pajzsom azért majdnem teljesen fel volt húzva még mindig, mivel a bizalmamat nem osztogattam csak úgy az idegeneknek. – És mit kutat? – érdeklődtem kíváncsian, miközben a ruha felkutatásával voltam elfoglalva. Kis híján el is nevettem magam, amikor visszakérdezett a cipővel kapcsolatos megjegyzésem miatt. - Mondjuk, úgy tíz-tizenkét centis sarkakra gondolok – válaszoltam meg a kérdését, ajkaimon széles mosollyal. Nem akartam én kinevetni, de az ijedtség azért valahol mégis mulatságos volt egy kicsit. Biztos voltam benne, hogy sokkal rémisztőbb dolgoktól nem csinálna maga alá, de éppen egy magas sarkú cipő az, ami kifog rajta? Ugyan, hát azt minden nőnek tudnia kell viselni! – Ne aggódjon, nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik. Az elején biztosan szokatlan lesz, de elég kecsesen lehet benne mozogni, magának meg ráadásul jobbnak kell lennie az egyensúlyérzékének, mint egy átlagos embernek. Márpedig ők is illegetik magukat ezekben, szóval egy kis gyakorlás után már gyerekjáték… - legyintettem, de inkább csak megszokásból. Hajlamos voltam elfelejteni ugyanis, hogy vak a nőstény. Nekem ez még nagyon furcsa volt, nem sokszor esett meg, hogy hozzá hasonló, hátránnyal küzdővel találkozzak. Egyszerűen nem abban a közegben mozogtam, farkassal meg még pláne nem futottam össze, akinek valamelyik érzékszerve ne működött volna. Miután bevonultam az öltöző helyiségbe, szépen elhelyeztem a ruhát, lesimítgatva a nem létező ráncokat és gyűrődéseket is. Két karomat összefontam magam előtt, úgy figyeltem a nő minden egyes mozdulatát. Nem különösebben érdekeltek a sebhelyek, de azért megjegyeztem őket nagyjából, hogy mely testtájakon vannak. Szerencsére a ruhából ezek nem fognak kilátszani. - Igen, mondhatjuk! Nem szükséges alá melltartó, ennyi biztos – fogalmaztam inkább egyértelműen. Talán jobban állna neki, ha nagyobb mellekkel áldotta volna meg a sors, de hát ez nem így működik, igaz? – Ugye nem akarja majd ilyen bugyival felvenni?! – nyíltak tágra a szemeim, már-már rémülten. – Mert azt gyorsan felejtse el! Nem átlátszó az anyag, de olyan finom, hogy kirajzolódnának ennek a szélei, és az összhatás borzalmas lenne. Szerezzen be valami szép tangát, ha rám hallgat! – elég kritikus szemmel néztem őt, de ez a munkám, ez egyszerűen hozzá tartozik. Akár szakmai ártalomnak is nevezhetnénk, mert akkor is ezt csinálom természetemből fakadóan is, ha éppen nem dolgozom. Most nyilvánvalóan megbocsátható volt ez a hozzáállás a részemről, még ha máskor bosszantó is lenne. - Reméltem, hogy a csizmákat nem hagyja fent… - dünnyögtem magam elé, miközben leakasztottam a ruhát, és még a vállfáról is levarázsoltam. – Na, akkor jól van! Mondani fogom, néha pedig kicsit irányítani, de ne vegye fenyegetésnek! – figyelmeztettem előre, miközben lehúztam a rejtett cipzárt. – Emelje majd meg először az egyik, majd a másik lábát, amint megérzi a közelségemet, rendben? Előbb bele fogunk lépni a szoknya részbe, utána majd én magára igazítom a többi részét – azért magyaráztam mindent, hogy tisztában legyen a folyamattal, a részletekkel is, ha már nem láthatta. Közben odaguggoltam félig-meddig mellé, és kicsit segítettem megemelni a lábát, ugyanakkor a szoknyát szépen tartottam, hogy még véletlenül se akadhasson bele. Amennyiben sikerült belelépnie könnyedén, úgy megkértem, hogy tegye meg a másik lábával is. Ha mindezzel készen voltunk, már gyerekjáték volt felhúzni az eddig óvatosan legyűrt felsőrészt, hogy aztán kérjem az egyik, majd a másik karját is. Óvatosan beleirányítottam a kezeit az ujjakba, és csak végül húztam fel a vállára. Amikor már minden a helyén volt, halk sercegéssel a cipzár is eltüntette az utolsó kis helyet, ahol kilátszott a tejfehér bőre. - Nos, hogy érzi magát? – érdeklődtem kíváncsian, mivel a látvány pontosan olyan volt, mint ahogyan azt elképzeltem. Igaz, hogy a magas sarkak hiánya miatt most egy kicsit begyűrődött a bokája körül a szoknya, de ez érthető az alacsony termete miatt.
- Az időjárási és éghajlati változásokat. Vagy… ahogy az emberiség manapság mondaná, a globális felmelegedés következményeit. Valójában az időjárás is, és az éghajlat is folyamatosan változik, semmi se állandó. A különbség csak annyi, hogy manapság jóval nagyobb a környezetszennyezés, mint mondjuk kétszáz évvel ezelőtt, ezek pedig felgyorsítják a folyamatokat, és egy generáció életében is észlelhetőek. – Igyekeztem rövidre fogni, mert nem akarom untatni a kiselőadásommal a nőt. Attól még, hogy én erről szeretek beszélni, nem mindenkit érdekel a téma. Szerencsére nem vagyok az a fajta, aki ne venné észre magát ilyen helyzetekben. Én se szeretem, ha olyan fecsegéssel rabolják az időmet, aminek a témája fikarcnyit sem érdekel. - Hát, az tényleg extra magasnak hangzik. – Ismertem el. Szinte biztos vagyok benne, hogy ennyire magas sarkakkal megáldott cipő még soha nem volt a lábaimon. - Persze, szerencsére az egyensúlyérzékemmel nincsenek problémák. – Elég az is, ha csak lépés közben megakad a cipősarka mondjuk a futószőnyeg szélében… vagy van egy kis úthiba, amit nem láthatok előre, és abban botlok meg. Nem akarom, hogy bárki is sajnálkozva nézzem rám. Alapvetően nem szokott érdekelni az emberek véleménye, de sose szerettem, ha azért sajnálnak, mert nem látok. - Miért? – Kérdeztem értetlenül. Én imádom az ilyen bugyikat, nagyon kényelmesek. - Még sose volt rajtam tanga. – Vallottam be töredelmesen. Nekem valahogy nem összeegyeztethető a bugyi fogalmával a tanga. Tudom, hogy a férfiak oda vannak érte, de ahogy másban… úgy ebben is inkább a kényelmet tartom szem előtt. A magas derekú… volt egyetemista csoporttársam szavajárása szerinti „öregasszony bugyogókat” én se szeretem… de a francia bugyik kényelmes viseletek. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a tanga kényelmes viselet lenne. Ahogy hallottam elég rendesen bevág fenékben. Nem tudom miért olyan jó az… Annál talán még az is jobb lenne, ha egyáltalán nem vennék fel alá semmilyen bugyit. Engem végül is nem feszélyezne. - Nem fogom. – Mosolyodtam el. Hallgattam, ahogy a ruha surrogva engedelmeskedik a nőstény kézmozdulatainak, amivel leveszi a fogasról, majd megcsapott egy pillanatra az új ruhák jellegzetes illata… ami most persze keveredett a nőstény szagával. A farkasom azért készenlétbe helyezte magát, mert az óvatosság sose árt, hiába nem érzünk fenyegető szándékot a másik vérfarkas irányából. Egy kóbornak mindig résen kell lennie. - Rendben! – Nyugtáztam, s amikor leguggolt mellém, tettem is, amit korábban mondott. Felemeltem az egyik lábamat, egy lépést téve előre… elfogadva a nőstény kezének segítő irányítását, majd a másik lábammal is beleléptem, a másik mellé zárva azt. A ruha szépen rám simult, ahogy elkezdte eligazítani rajtam, de szerencsére nem volt az az érzetem, hogy mozdulni se tudok benne, mert annyira szűk lenne. Amikor a kezeimre húzta fel a ruha ujjait, akkor besegítettem a mozdulatba, majd automatikusan nyúltam is a melleimhez, hogy vajon mennyire lapítja le őket!? Nincs amiatt se kisebbségi komplexusom, hogy nem áldott meg nagyobbakkal a teremtő, de azért szerettem, ha amekkora van, az legalább érezhető, és nincs leszorítva, mintha semmi se lenne ott. Nő vagyok, és ilyen téren azért én is szeretem nőiesnek érezni magam. Amikor a cipzárt is felhúzza, lesimítok magamon, majd végigsimítok a karjaimon. Teszek pár lépés előre, hogy érezzem hogy mozog rajtam a ruha, mennyire feszül mozgás közben, és hogy reagál minderre a bőröm. - Kényelmes, és jó meleg. – Mosolyodtam el. - Ehhez milyen kiegészítőket vehetek magamra? – Divatszakértő valóban nem vagyok, viszont értek annyira az ékszerekhez, hogy nem mindegy, hogy milyen ruhához milyet veszünk fel. És most nem kifejezetten a színre gondolok a kérdésem alatt. - A munkahelyem biztosít egy bizonyos keretösszeget évente, amivel hozzájárul a ruházkodásomhoz. Nincs kifejezetten megszabva, hogy csak túraruhákat vehetek rajta, szóval ha tud nekem kiállítani számlát, akkor megtérítik az árát. – Nem tudom, hogy ilyenre van-e lehetőség Alaszkában, Ausztráliában volt… szóval feltételezem itt, hogy itt is lehet számlára kérni. - Tisztítani hogy kell? – Kérdezek rá, mert igazán nem szeretném tönkretenni az első felvételt követően, ha megveszem.
- Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez mit foglal magába – bólintottam egyet, bár ezzel ő nem lehetett tisztában. – Elég meglepő foglalkozás magának, nem erre számítottam – utaltam ezzel szemérmetlenül a fogyatékosságára. Nem rossz szándékból tettem, egészen egyszerűen tényleg furcsának találtam, hiszen a legtöbb esetben az ilyesmit azért nem egyszerűen érezni kellett, hanem látni sem volt rossz a munkafolyamatok alatt. Bár lehet, hogy ez csupán az én véleményem, mert nyilvánvalóan így is elboldogult. Egészen egyszerűen csak tényleg nem ezt a választ vártam tőle. – Még emlékszem én is, hogy milyen volt régen, itt voltam az összes változás alatt – hívtam fel a figyelmét arra, hogy nem csak egy kölyök vagyok, aki nincs tisztában azzal, hogy mi volt kétszáz évvel ezelőtt. - Nem vészes, de a magasságának jót tesz majd, és a ruha is jobban mutat. Nem kellene, hogy problémája legyen vele, gondolom az egyensúlyérzéke elég fejlett így – nyugtattam meg, hogy tényleg nincs miért aggódni egy magas sarok miatt, hiszen az a világon a legkisebb gond szerintem. Én hittem benne, hogy jól állna neki egy szép pár. Fekete, vagy egy olyasmi zöld, amilyen a ruha színe. Ugyan ilyesmit nem nagyon árultam, de azért tudtam volna segíteni neki abban, hogy megtalálja a megfelelőt. Voltak kapcsolataim ugyanis, mivel küldtük egymáshoz több üzletvezetővel is a vevőket. Ez már csak így működik ebben a világban, igaz? Bár attól nem féltem, hogy csődbe fogok menni, mert menyasszonyi és alkalmi ruha mindig fog kelleni, ahogyan a fogorvosokra is mindig szükség lesz. Amikor megerősített benne, hogy jó az egyensúlyérzéke, újabb bólintás következett a részemről. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy mindig látják a gesztusaimat is, hogy időnként most hajlamos lettem elfelejtkezni róla, hogy ez a mai eset egy kicsit egyedülálló a maga nemében. Hiába, úgy látszik, hogy annyira mégsem vagyok profi, de fogjuk rá arra, hogy a berögződéseket nagyon nehéz levetkőzni még hosszú idő alatt is, nemhogy alig néhány perc alatt, és azt is csak átmenetileg. - Elég baj, pedig csinosak és praktikusak is – még jó, hogy nem láthatta a teljesen meglepett, értetlen kifejezést az arcomon. Ez most komoly?! Még soha életemben nem találkoztam ilyen nővel, még a vérfarkasok között sem. Vagy én vagyok túl ítélkező, vagy ő túl maradi. Esetleg mind a kettő, de a lényegen nem változtatott. – Nem olyan kényelmetlen, és már van olyan lézerrel vágott darab is a piacon, ami annyira rásimul a testre, hogy nem is látszik. Esztétikusak nagyon! – próbáltam egy kicsit győzködni, bár ha kisétál innen, akkor úgyis azt fogja csinálni, amit szeretne, és nem azt, amit tanácsoltam most neki. – Legalább majd próbáljon fel egyet otthon, de ezt semmiképpen ne vegye fel a ruha alá, mert a vonala látszani fog! – hívtam fel rá a figyelmét. Ennél már az is jobb lett volna tényleg, ha semmilyen fehérneműt nem vesz fel. Én a magam részéről egyáltalán nem voltam szégyellős, de ilyen eseményekre akkor is illett, hogy legyen az emberen bugyi. Szerencsére nem volt probléma, mindent az útmutatásaimnak megfelelően csinált. Ennek köszönhetően elég hamar sikerült ráadnom a ruhát, nagyon büszke is voltam magamra a türelmem miatt. Még soha nem kellett ennyire körültekintőnek lennem egyetlen ügyfelemmel szemben sem, de az, hogy mégis meg tudtam oldani, jó érzéssel töltött el. Oké, akkor annyira mégsem lehetek vészes eladónak sem, hiába nem ez a foglalkozásom egyik üzletemen belül sem. - Igen, ez elég becsapós. Ránézésre nem tűnik annak, de még itt sem fog fázni benne. Odakintre nyilván felvesz rá egy kabátot, bent pedig biztosan lesz fűtés, de mégsem annyira, hogy melege legyen benne – magyaráztam, miközben hátráltam néhány lépést tőle, és úgy szemléltem meg a művemet, immár rajta. – Mindenképpen valami szolidabb darabot – elgondolkozva, oldalra döntött fejjel néztem őt továbbra is. – Egy gyűrű belefér, de karkötőt semmiképpen ne vegyen fel, mert nem érvényesülne a ruha hosszú ujjai miatt. Egy szép nyaklánc, és egy fülbevaló megfelelő lesz. Attól függ, hogy a haja hogyan lesz megcsinálva. Ha fel lesz fogva, akkor nyugodtan lehet kisebbet is, vagy éppen feltűnőt, de az ékszerészek ebben jobbak. Egyébként nekem is van néhány darab itt az üzletben, ezeket csak kölcsönzésre szoktam adni. Ritka, hogy el is adjam őket… - magyaráztam neki, olyan magától értetődő hangsúlyban, ahogyan a tanár adja le a tananyagot. – Nem tudom pontosan, hogy milyen kiegészítőre gondol még, de ékszeren kívül nem nagyon illik hozzá semmi más, önmagában is mutatós. Maximum egy kis szőrmét tudok elképzelni hozzá, de csakis fehéret! – tettem még hozzá, a teljesség kedvéért. - Rendben, természetesen megoldható a számla – válaszoltam, mert ugyan a hangsúly nem olyan volt, úgy sejtettem, hogy ez inkább kérdés akarna lenni a részéről. – A legjobb az lesz, ha tisztítóba viszi, ott profik a különböző anyagok és ruhák tisztításában – javasoltam neki, ha már így rákérdezett.
Csak halvány mosoly költözött az arcomra. – A többség általában meglepődik. – Jegyzem meg. Valóban nem túl szokványos foglalkozás ez egy magamfajtának. Manapság azonban a technika már lehetővé tesz sok mindent. Ráadásul nem is egyedül dolgozom, Brian ott van, ő az én szemem minden tekintetben, de erről nem teszek említést a nősténynek. - A világban semmi se állandó, csak a változás. – Derül fel az arcom. A világ folyton változik, napról napra. A nőstény korával nem vagyok tisztában, de azt eddig is sejtettem, hogy nem kölyök már. Ahhoz túlságosan kiegyensúlyozott. - Persze. – Bólintottam mosollyal az arcomon. Az egyensúlyommal tényleg nincs gond, csak egyszerűen… ritkán hordok ilyen lábbeliket, mert számomra egy bakancs, túracipő, túraszandál sokkal kényelmesebb. Ezek rendesen fogják a lábamat, a lábujjaim szétterpeszkedhetnek benne. A magas sarkú cipők bizonyára nagyon szépek, csak kényelmesnek nem lehet őket mondani. Nincs nagy lábam, ahogy a lábfejem se széles, de még így is össze szokta préselni a lábujjaimat egy körömcipő, és a lábamat se fogja rendesen. Persze ha ehhez szoktam volna hozzá, és ha többségében olyan körökben mozognék, ahol ez az öltözködés az ildomos, valószínűleg már nem lenne gondom vele, de én tényleg nagyon ritkán szoktam ilyenekbe préselni a lábamat. Nem érzem magam benne kényelmesen, és nem szeretek bennük járni sem. Viszont nem vagyok olyan balga sem, hogy elengedjem a fülem mellett valaki olyan tanácsát, aki jobban ért a divathoz, mint amennyire én valaha is érteni fogok, feltehetően. - Bizonyára csinosak, mert a férfiak szeretik. Ausztráliában nagy divat a monokini, és a strandokon a monokinizők többsége tangát vett fel. Szoktam hallani, ahogy a férfiak osztályozzák egymás közt a látványt. – Mosolyodtam el. A praktikusságra nem tudok mit mondani. Nekem a francia bugyi a praktikus, nem mellesleg a kényelmes viselet… bár azzal nem vitatkozok, hogy egy elegáns ruhához melyik a praktikusabb, mert ebben a témában tényleg nem mozgok otthonosan. Ezért is szoktam inkább az eladók tanácsaira hagyatkozni vásárlás során. Most van olyan szerencsém, hogy nem egy szimpla eladó, hanem maga a tulaj vett a „szárnyai alá”, hogy segítsen. - Lézervágott? – Kapom fel az információra a fejem. - Igen, hallottam már róla, sőt… van néhány olyan francia bugyim. Még Ausztráliában vettem az egyik fehérnemű boltban. Az ottani eladó nagyon ajánlgatta, mondván, hogy olyan érzés, mintha nem is viselnék semmit. Abból van néhány, és kifejezetten a testszínűt ajánlotta, mivel azt bármihez felvehetem, nem fog kiütni a ruha alól, mert nincs szegélye. Azóta egyszer már volt rajtam az egyik… és tényleg olyan, mintha nem is lenne rajtam semmi. – Na, hát legalább mégse vagyok annyira tájékozatlan az ilyen dolgokkal. Lehet, hogy volt már akkor ilyenből tanga is, de ugye jó szokásomhoz híven én célzottan úgy mentem be a boltba, hogy francia bugyit szeretnék vásárolni. - Majd keresek fehérneműboltot, és rákérdezek, hogy tartanak-e… vagy tudna esetleg ajánlani egyet, ahol biztos lehet kapni a városban? Gondolom elég jól tájékozott ilyenben… - Nálam biztos, hogy ezerszer jobban. Ujjaimmal végigsimítottam a ruhát, ismerkedett a bőröm az anyagával, a viseletének érzetével, mert nekem nagyon fontos volt, hogy jól érezzem magam abban, amit viselek. Másoknak a látvány a lényeg, akik rám néznek például… de bármennyire is legyen szép egy ruha, ha valaki feszeng, az általában másnak is szemet szúr. Határozottan kellemes viselet, ami megkönnyebbüléssel tölt el. - Igen. Kabátot mindenképp fel fogok fölé venni odakint. – Erősítettem meg a feltételezését. - És ékszerből? Én elsősorban aranyban gondolkodnék, de tudom, hogy aranyból is létezik többféle árnyalat, vagy olyan, ami kifejezetten többféle aranyból készült. – Az ezüst természetesen szóba se jöhet. Azt viszont tudom, mert Brian kiokosított, hogy létezik a sárgaarany mellett még vörös, fehér… és zöldarany is. Persze ha nem aranyat javasol, hanem inkább valami mást, az se nagy gond, de ha ékszert veszek magamra, általában aranyat szoktam. Szóval karkötő kilőve. Ezt mindenképp megjegyzem. - Általában szabadon hagyom. Feltűzni csak ritkán szoktam. Meg… párszor már ki is engedtem vasalni fodrásznak, csak a vasalt állapot nálam nem túl tartós. – Érintettem meg egy mosollyal az arcomon bongyor fürtjeimet. - Tisztítóba, rendben. – Felsóhajtok. - Akkor megveszem. – Döntöm el a dolgot. Mindenképp szükségem van egy elegáns ruhára, amit szükség esetén felvehetek, ha valamin meg kell jelennem, és nem szeretek túl sok időt fektetni a vásárolgatásba. Általában ha valamit megfelelőnek érzek, akkor nem keresgélek tovább, hanem megveszem.
Mivel közölte velem, hogy a többség általában meg szokott lepődni a foglalkozásán, így nem is éreztem magam rosszul. Oké, eddig sem, de vannak olyan emberek, akik mindent a szívükre vesznek, és egy kis nyers stílussal könnyedén bele lehet gázolni a lelkükbe. Nos, én a vevőim társaságában ezt a tulajdonságomat igyekeztem a háttérbe szorítani és csakis arra koncentrálni, hogy ne mondjak semmi mást azon kívül, amit hallani akartak. Ebben az esetben viszont úgy éreztem, hogy valamilyen szinten ez felesleges lenne, arról viszont fogalmam sem volt, hogy mi az a pont nála, amikor már túllépek egy határt és megsértődik. Mondjuk annyira, hogy fogja magát, és vásárlás nélkül távozzon. És akkor ez még a finomabb verzió volt… - Valóban – egyetértően bólogattam, ez még mindig olyan reflexem volt, amit nem tudtam elhagyni még úgy sem, hogy már hosszú-hosszú percek óta egy olyan társaságában voltam, aki ebből mit sem látott. Szerintem sohasem leszek képes az ilyeneket teljesen figyelembe venni, mert egyfajta hiányosság volt, én pedig a ruháimmal egyetemben, mindig a tökéletességre törekedtem. Ebbe beletartoztam én magam és az életem is. Nyilvánvalóan sohasem lesz semmi teljesen az, de igyekezni még lehet, igaz? Munka terén pedig ezt a precizitásomban éltem ki, és az ehhez párosuló tervezésben. Az azért mindenképpen megnyugtató tény volt, hogy a magas sarkakon tudott mozogni. Ehhez a ruhához ugyanis nem tudtam volna mást elképzelni, ráadásul elég alacsony volt ahhoz, hogy szüksége is legyen rá, ha nem akartam hozzányúlni a szoknyarészhez. Márpedig nem szerettem volna, ez így volt jól, de természetesen abban az esetben megtenném még ezt is, ha nagyon muszáj lenne, és ragaszkodna ahhoz, hogy ő márpedig nem követi a tanácsomat. Megtehette volna, ez természetes, én pedig úgyis a kívánságához igazodtam volna, csak éppenséggel nem lelkendezve. - Ez logikus, hogy ha már valami minimálist felvesznek, akkor az a legkisebb felületen fedje el a napozásra szánt bőrüket – vélekedtem vállvonogatva, még mindig a nőt szemlélve a ruhában. Elégedett voltam a látvánnyal, valami egészen hasonlót képzeltem el, amikor eszembe jutott ez a darab, és az, hogy ez milyen jól állna neki. Meglepő, de elég kevés vörös hajú vevőm van, és ezt a ruhát kifejezetten rajtuk tudtam a legkönnyebben elképzelni. – Igen – válaszoltam közben a visszakérdezésre, és meglepődve konstatáltam, hogy tudja, mi az a lézervágott fehérnemű. Ez a korábbiak után egy kicsit meglepő volt számomra, de legalább annyival előrébb voltunk, hogy ezzel kapcsolatban nem kellett elkezdenem győzködni őt. - Értem! – azt már nem tettem hozzá, hogy magát nyilván nem láthatta, úgyhogy abban sem lehetett biztos, hogy az érzeten túl, a látvány sem volt feltűnő egyébként. Nagyon úgy tűnt, hogy ragaszkodik ehhez a ruhadarab típushoz, én pedig semmi ingerenciát nem éreztem magamban ahhoz, hogy vitába szálljak vele. Ha valaki ragaszkodik valamihez, az úgyis így fog tenni később is, mindenféle észérv ellenére. – Nos, maga tudja, én tangát venné fel, az biztos – szúrtam azért még közbe, mert azt nem bírtam ki, hogy a véleményemnek ne adjak hangot valamilyen formában. – Persze, nem sokkal lentebb van itt egy az utcában, elég jó minőségű darabokat árulnak – bólogattam, két karomat összefonva magam előtt. A legtöbbször én is ott szereztem be a fehérneműimet, de ezt most nem kötöttem az orrára. Azért ajánlottam, mert tényleg jó volt. - Vagy arany, vagy gyémánt ékszerek állnak jól hozzá – bár szívem szerint én neki inkább az utóbbit ajánlottam volna, de ezt már tényleg az ő tisztje volt eldönteni, én ugyanis nem vagyok stylist, csupán egy tervező. Abból viszont elég jó, annyi bizonyos! – Ebben az esetben, én valami feltűnő darabot választanék, hogy a haja ellenére is érvényesülni tudjon – javasoltam neki a fülbevalóval kapcsolatban, ugyanis csakis ezért érdeklődtem az általában hordott frizurájával kapcsolatosan. – Higgye el, a tisztító a legegyszerűbb megoldás. Ők szakemberek, és magának sincs vele gondja – ezt csak azért mondtam, mert a sóhajtása hallatán nem az volt az érzésem, hogy erre a válaszra számított, de nem akartam, hogy bárki is összebarmolja a ruhát. - Remek! – elégedetten mosolyodtam el, mindig szeretem, ha sikerül nyélbeütni egy üzletet. De ki nem?! – Segítsek esetleg levetkőzni? – ajánlkoztam fel, mert ezek után talán ez volt a leginkább elvárható dolog tőlem.
- Köszönöm, akkor oda mindenképp be fogok lépni! – Válaszolom. Legalább egy úttal meglesz az is. Legfeljebb majd megkérdezem az ottani eladót a bolt pontos címéről, hogy a taxit majd odarendeljem, ami visszavisz az albérlethez. Ennyi csomaggal nem akarok végigrohanni a városon, amit amúgy sem ismerek még annyira, hogy vakon mozogjak benne. Majd ha már eltelik 2-3 hónap, és sikerült bejárnom minden zegét-zugát, akkor már nem fog zavarni a dolog. Addig meg nem szívesen cibálnám keresztül a városon a szép régi… és az új ruhákat. - Rendben! Ezeket is megjegyzem. – Gyémánt, vagy arany. Inkább az utóbbi. Egyrészt olcsóbb is, másrészt gyémánt még nem igazán volt rajtam. Gondolhatná azt bárki, hogy zsugori vagyok, mert 524 év alatt azért felhalmozhattam szép kis vagyont, de az igazság az, hogy sose voltam gazdag, mert sose érdekeltek az anyagiak. Mindig csak annyi pénzem volt, amennyire feltétlenül szükségem volt. Az utóbbi években megkeresett pénzemnek azon részét amit félretettem… nos… azt jó célra adakoztam. Egész konkrétan névtelenül támogattam vele a munkahelyemet, mert tudtam, hogy anyagilag nem állt úgy a szénánk, hogy kiküldhessenek terepre kutatókat. Ennek köszönhetem, hogy most itt lehet Alaszkában, különben még mindig Ausztráliában aszalódnék. - Akkor tisztítóba fogom vinni. – Ezt is túltárgyaltuk. A másik ruhámmal meg mertem azt tenni, hogy begyömöszöltem a mosógépbe, de ez nem az a fajta, amivel meg lehetne tenni. Ha csak megérintem, már abból is érzem, hogy roppantul finoman kell vele bánni. - Esetleg, ha a cipzárt lehúzná, azt megköszönném. A többit megoldom. – Mosolyodok el. Kénytelen leszek a későbbiekben is, ezért már jobb, ha most egyedül veszem le még „felügyelet” alatt. Brian nem szokott öltöztetni, nem vagyok én tehetetlen… el tudom látni magam. Egyébként is érzékeimmel odafókuszáltam a mozdulataira, ahogy a ruhát felhúzta rám, és eligazította rajtam, szóval emlékszem, hogy nagyjából hogyan kell levenni. Ha segít, és lehúzza a cipzárt, akkor az emlékeimből felelevenítem a mozdulatokat, csak épp mindent visszafelé csinálok. A lábaimat is ellentétes sorrendben emelem ki a ruhából, és lépek egyet hátra, majd felegyenesedek, amint teljesen kibújtam belőle, és Holly felé nyújtom, hogy elvitelre kész állapotba hozhassa nekem. A melltartómért nyúlok, rutinos mozdulatokkal veszem vissza magamra, majd kapcsolom be a pántját. Visszabújok a ruhámba, megigazítom a derekamon az övemet, végül pedig belelépek a csizmáimba, és a táskámat átvetve a testemen, kilépek a próbafülkéből. - Mindjárt bediktálom a címet. – Túrok bele a táskámba a tárcámért. Ha elindul a pulthoz, akkor követem, majd ott veszek ki annyi készpénzt a tárcámból, amennyit kér a ruháért. Láthatja, ahogy ujjaim végigsiklanak a látók számára annyira érdektelen barázdákon, amik alapján mi meg tudjuk különböztetni, hogy épp milyen értékű bankjegyeket fogunk a kezünkben. - „Ausztrál Időjárás- és Éghajlatkutató Központ, 17. sugárút 236., 2052 Unsw Sydney.” – Diktáltam be a munkáltatóm nevét és címét, hogy kiállíthassa a számlát. A rendszerben a további adat úgyis megjelenik a cégről, ami a nyilvántartásból szükséges ahhoz, hogy ilyen számlát ki lehessen állítani. - A dolgozói azonosítóm pedig „0-0221-2”. – Adtam meg ezt is, mert szükséges a számla jóváhagyatásához. Elméletileg ha berögzíti a rendszerbe, akkor a gép kiírja a nevemet, és a státuszomat a cégnél. Így igazolják vissza a tranzakciót.
- Majd mondja meg nyugodtan, hogy én küldtem oda. Az eladónő jól ismer, másfél évvel ezelőtt nálam vette a menyasszonyi ruháját – ugyan mosolyogtam, ám ő ebből csupán a hangomból kiérződő büszkeséget érzékelhette, semmi mást. Bár furcsa, sokszor a hanglejtés alapján szerintem meg lehet tippelni, hogy kinek van éppen jó kedve, és ki beszél fapofával. Nálam általában azért az utóbbi szokott lenni, de csupán védekező mechanizmusból. Most nem volt okom rá, mert egyrészt nem tartottam a nőtől, másrészt dolgoztam, és ilyenkor az volt a legfontosabb. Ez aztán a dominancia, kérem szépen! Bár itt nem kellett senkit meggyőznöm róla, hogy ez az én területen, hiszen mind a ketten tisztában voltunk vele. Azért kíváncsi voltam, hogy melyiket fogja választani, bár én élből a gyémántra szavaztam volna ehhez a ruhához, mert az mutatna tökéletesen. Már csak azért is, mert ugye elől a ruhát kövek díszítették, amiktől szerintem az arany elütne, de szíve joga, hogy mit vesz fel hozzá. Azzal is elmegy, csak nem lesz olyan tökéletes. Ám onnantól kezdve, hogy kilép ezzel az üzletemből, már nem az én felelősségem lesz, hiszen a ruha így is csodálatos, akármit vesz fel hozzá. Csak az összhatásról nem lesz majd ugyanez elmondható, amit kicsit sajnáltam ugyan, de előfordul az ilyesmi. Nem mindenkinek lehet olyan kifinomult az ízlése, mint nekem. - Rendben, máris! – azzal már léptem is oda segítőkészen, és lehúztam a cipzárt. Onnantól kezdve már nem láttam értelmét annak, hogy továbbra is ráerőltessem a segítségemet. Úgy sejtettem, hogy egyedül is fog boldogulni, de azért figyelemmel kísértem, nehogy még az előtt essen valami baja a ruhának, hogy egyáltalán megvenné. Bár akkor minden körülmény ellenére kénytelen lenne megvásárolni, vagy legalábbis megtéríteni a kárt, ami majdnem ugyanannyira rúgna. Lehet, hogy egy kicsit szigorú vagyok ezen a téren, de ebből élek. Igazán nem vethette senki a szememre, hogy ne lennék profi. - Máris mondhatja! – közben elővettem a számlatömböt, hogy majd beleírhassam az adatokat. Ugyanis, mire előkerült, én már a pult mögött álltam, készen arra, hogy elrendezzük az anyagiakat. Úgy gondolom, hogy jó vásárt csináltam, és szerintem ő is jól járt, mert tényleg remekül állt neki ez a ruha. Ha látta, ha nem, én őszintén megmondtam ezt neki, mindenféle gond nélkül. Nem csak azért tettem, hogy megvegye, de nyilván érezte volna, ha hazudok. Amúgy sem kedveltem, inkább a féligazságok, vagy a teljes hallgatás volt a módszerem a különböző helyzetek kezelésére. – Rendben, akkor 6500 $ lesz! – mondtam meg a kissé talán borsosnak tűnő árat, de ha körülnéz a piacon, a jobb tervezők kreációi hasonló áron elérhetőek az emberek számára. - Meg is van! – írtam le a címet, majd alá is firkantottam a nevemet. Ezt követően bevittem a gépbe, hogy kinyomtatva is meglegyen majd a számla, amit neki terveztem odaadni. – Azt hiszem, hogy meg is volnánk! – jelentettem ki alig néhány perccel később elégedetten. – Közben be is csomagoltam egy megfelelő zsákba a ruhát. El tudja vinni, vagy hívjak egy taxit? – érdeklődtem előzékenyen, hogy senki ne távozzon keserű szájízzel. Attól függően, hogy mit válaszolt, vagy telefonáltam, vagy nem. – Köszönöm a vásárlást, és további kellemes napot önnek! Viselje egészséggel a ruhát! Bármi problémája lenne, még visszahozhatja, de remélem nem lesz semmiféle fennakadás vele! – búcsúztam udvariasan, hiszen elérkezett az idő a távozásra.
// Köszönöm a játékot, azt hiszem itt akkor vége!!! //
- Megmondom. – Mosolyodtam el, bár szerintem ha látni fogja az eladó, hogy ruhászsákokkal térek be hozzá, akkor úgyis tudni fogja, hogy honnan érkezem. Látni nem látom, de feltételezem, hogy egy ilyen nívójú bolt megengedheti magának a saját emblémás ruhazsákot. Még szerencse, hogy Brian szerint annyira fehér a bőröm, hogy rajtam nem látszik, ha elsápadok. Az összeg hallatán bizony érzem, hogy kifut az arcomból a vér. Rendben, hogy a munkahelyem úgyis megtéríti, de ha belegondolok, hogy saját zsebből nekem ezért az összegért majdnem másfél hónapot kéne dolgoznom… hát még ilyen drága ruha se volt rajtam eddig soha. Ehhez képest a másik ruhám amit magammal hoztam, „filléres vacak”. Persze nem az, mert azt se engedhetné meg magának mindenki, hogy megvegye. Ha nem lennék biztos benne, hogy úgyis visszakapom az árát, lehet, hogy elállnék a vásárlástól. Nem azért, mert ne tetszene… mert tényleg nagyon kényelmes viselet, de azért, hogy szökő évente egyszer kicsinosítsam magam, ahhoz számomra ez túl drága mulattság lenne. Így viszont egy mélyebb sóhajjal veszem tudomásul az összeget, és készpénz helyett a kártyámat nyújtom át, hogy azzal fizessek, mert ennyi pénzzel nem szoktam rohangálni, őszintén szólva. Van egy kisebb átfutási ideje a tranzakciónak, de nem is olyan nagy baj, mert legalább addig Holly el tudja intézni a többi papírt. - Köszönöm! – Veszem el a kártyát, és a számlát. Utóbbit majd átfaxolom a főnökömnek. Ugyan elektronikus értesítést is fog róla kapni, de az elszámolás miatt kell az eredeti számla másolata is. Ha elújságolom Brian-nek, hogy mennyiért vettem magamnak estélyit, tuti az lesz az első reakciója, hogy aranyfonállal varrták-e, vagy mi kerül ennyibe egy ruhán!? - El tudom vinni, köszönöm. Úgyis be akarok nézni abba a boltba. Addig lesétálok, és majd onnan hívok taxit, ha ott végeztem. – Mosolygok a nőre. Magamhoz veszem a vadonatúj, zsákba csomagolt ruhámat, és a régit is persze, majd elindulok kifelé az üzletből. - Köszönöm a segítséget, igazán hálás vagyok az őszinteségéért. További szép napot önnek is! – Bár én őt látni nem látom, mégis az illem úgy kívánja, hogy felé fordulva búcsúzzak el tőle. Elégedetten, ruhákkal megpakolva lépek ki az üzletből, és indulok el az utcán lefelé, hogy megkeressem azt a fehérnemű boltot. Egy járókelőt meg is állítok, hogy megkérdezzem, nagyjából még milyen messze van. Úgy fél órát töltök odabent, néhány új darabbal gazdagabban lépek ki aztán, és ülök be az érkező taxiba, hogy bemondjam a sofőrnek az itteni címemet.
//Én is nagyon szépen köszönöm a játékot is, és természetesen a ruhát is! ^^ //
Kezdőlap
//
