Életemben nem cipeltem még magammal ilyen nehéz pakkot, mint most. Pedig ha a puszta súlyt nézzük, szinte semmi volt, ugyanakkor abban a pillanatban, ahogy belegondoltam a tartalomba, minta ólommal lenne tele a kisméretű faláda. Eszem ágába se volt repülőre ülni velük, hiába lett volna gyorsabb. Idő kellett, emellett ha bárki átnézte volna a holmim a reptéren, az igen hülyén vette volna ki magát. Gondolatok kergették egymást a fejemben, egyik borúsabb volt, mint a másik, szenvedést ígérő, bosszú körül kavargó… aztán mind oda futott ki, hogy belefáradtam. Nincs kedvem tervet forralni, nem csak erre, de másra vonatkozóan sem. Annyi minden változott az utóbbi évek során, hogy a fene se tudja, mi lesz akár pár hónap múlva. Majd lesz valami, valahogy. Majd kiderül, hogy amerre elindulok, hová vezet. Mindenek előtt most vissza akarom kapni a párom és nyugalmat biztosítani a többi áldozatnak, meg mindenkinek a városban Alignaktól. Nem akarom, hogy legyen még egy kitétel, megkötés, fáradjon végre bele az egészbe, engem meg végképp hagyjon békén – ez épp elég romantikus lezárása lesz a kapcsolatunknak, nem vágyom többre tőle. Alignak sziklájához hajtottam, attól pár mérföldre parkoltam le és a maradék utat gyalogszerrel tettem meg a ládával kezemben. Utoljára Triával „játszottunk” ilyet – baszki, mintha egy élettel ezelőtt lett volna… Ahogy megéreztem energiáit, nagyot sóhajtottam. Mindjárt vége. Jó esetben pár perc, vagy max fél óra, és vége, ugye? Túl sokat kérek? Nem szóltam, nem köszöntem, ahogy megpillantottam és méterekre tőle megálltam, csak letettem a ládát a földre. Egy szót se szóltam, pontosan tudhatta, érezhette, hogy mit hoztam el neki, hogy miért olyan komor a pillantásom és mire fel a karba tett kézzel való, türelmetlen, várakozó testtartás. Teljesítettem az alku rám eső részét, ő jön.
Megfáradt a test, miben létezem. Szép vonásai kissé nyúzottnak hatnak, megfakult lényének üde, élénk fénye, ahogy az egykoron végzetem jelentő sziklás tisztáson állva várom az örököst, kire keserű sorsot hagyott elődje, semmi mást. Energiái könnyedén elérnek, ugyanakkor a nőstényéét már nem leli közönyösnek ható sajátjaim között, ahogy szemközt fordulva vele már-már elismerőnek hat elégedett pillantásom. - Sokat jelenthet számodra, hogy nem késlekedtél. – Jegyzem meg, mintegy mellékes észrevételként vetve a szavakat felé. Szeretni és ragaszkodni gyengeség, ősidők óta nem kifizetődő tulajdonság – a testvérem vesztét is ez okozta. Belehalt a hiányba, meg a vele járó bánatba. Micsoda dicsőség…! Hűvös szél jár közöttünk, ugyanúgy barátom ez az északi nekem is, mint az ő számára. Tagadhatjátok mindannyian, de Alignak ti vagyok. Belőlem lettetek, s bennetek élek tovább, akárhányszor átkozzátok nevemet vagy félve suttogjátok, mint kérlelő imát a templomba járó asszonyok. Különbnek gondolod Te is magadat, fiú, ahogy karba tett kézzel várod a „jussod”, de tudd, nem vagy az! Ugyanaz a szempár tekint vissza rám rólad, mintha tükrömet nézném a Chena fodrozódó felületén. Vérem vagy, mint a többi, s ez elől nem menekülhetsz… A ládához lépve nem tartottam attól, hogy esetleg hátba támad – már csak nősténye végett sem – így könnyedén hajoltam le, s pattintottam fel a míves fedelet, találomra kapva ki az egyik szívet. Nem volt több élettelen izomkötegnél már, ám egykor magát az életet jelentette egy Darren számára kedvesnek. - Igazán kár egy ily fiatal, reményteli tehetségért… de az ígért békét megváltottad nőstényed és a többi áldozat számára, amíg a te lapockádon pihen a Szabadok köre. – Oly könnyedén morzsolom össze szavaim közepette, mintha homokból gyúrták volna, nem többől. Majd a másik szív is kezembe kerül, iszamos felületébe mélyednek ujjaim, időzve, mintha csak piros alma volna, érett, evésre váró. – Ám a vérvonaladra atyátok által hozott átok ellen aligha létezik gyógyír. Apránként terjed el, lassan ölő méregként, miként a vérvonalak egykor. A fajtátok az évszázadok előrehaladtával kihal, akárcsak a királyi családok a történelem folyamán, kiknek nem jutott fiú utód. – Szinte tapintani lehet a szánakozó sóhajt, mivel porrá zúzom a kisebbik szívet is. Hogy figyelmeztetés vagy elégtétel gyanánt hintettem felé a szavakat, tökéletesen mindegy jelen helyzetben. A következő pillanatban ugyanis erőteljes energiahullám söpör végig a tisztáson, megtépázva a környék bokrait, fáit, s a hímet is térdre kényszeríti előttem – farkast és férfit egyaránt. Alig hagyom el alkalmi vendéglátómat, nőstényének ájult teste megunt rongybabaként zuhan a kemény földre. Lassan ugyan, de még lélegzik. A piszok mázlista.
Gyengébbnek tűnik, megviseltnek, pedig csak egyetlen hét telt el. Látom már, milyen szinten futottam versenyt az idővel, s ettől végigszalad gerincem mentén a hideg – közben igyekezve nem jelét adni, teszem le a ládát. Nem reagáltam első, nekem címzett szavaira. A tetteim önmagukban is elég beszédesek voltak, és habár mindig igyekeztem megválogatni, kinek mit mondok, kivel miképp beszélek, ebben a helyzetben őrá ez hatványozottan igaz volt. Tria kapcsán megmutatta, hogy elég egyetlen rossz lépés, vagy másképp gondolás és jön a megtorlás. Vékony jégen jártam. Rövid hajamat borzolta a hűvös, éjszakai szél, nagyot lélegeztem belőle, erőt kérve tőle. A puszta északi széltől, mert semmi és senki másba nem tudtam már bizalmat fektetni. Az vesse rám az első követ, aki a helyemben még képes volna ilyesmire. Nyugtalanságomat próbálom leplezni akkor is, ha előtte nem lehet – még! – mert túl fiatal vagyok. Hozzá képest mindig az leszek, de fejlődhetek. Megfeszül állkapcsom, ahogy előbb Noah, majd Ash szívét is kezébe fogja. Undorodom, amiért ilyen bizalmas módon ér hozzájuk: az enyéimhez, az én fiamhoz, az én elsőszülöttemhez! Okkersárgába vált szemem, ahogy egymás után morzsolja szét őket, mélyeszti beléjük min ulvinne ujjait. Megbénít a félsz. Félek bármit is tenni, mert azzal ki tudja, mennyi halált hozhatok még értelmetlenül mások fejére. Nem leszek a hentese, a többiek meg a vágóhídi barmai. Zord tekintetem előbb gyanakvó, majd kissé elkerekedik, ahogy mondandója lecsapódik bennem és teljes pompájában értelmezésre kerül. Szeretem a szavakat – sok mindent el lehet velük érni és pusztítani egyaránt, aki megfelelően forgatja őket, úrrá válhat észrevétlen. Aki ügyesen forgatja őket, kimondatlanul szórhat a fejedre ítéletet. - Szóval ha valaha ez a Kör is öröklődik, az utódomhoz megint ellátogatsz és őt is megszopatod – szűrtem a szavakat összezárt fogaim közül, szinte kígyómód sziszegve. „Aligha”… Neki kiskapu kellett, neked kiskapu kellett, s most én kapaszkodjak egérútba? Sose lesz vége, igaz? Kihalunk, mint a fiú utód nélküli családok? - Szórakozol velem? – mordultam, mert bár teljesen biztosra még nem vettem, de rossz sejtés támadt bennem. Kihalás, nincs utód, lassú méreg… A királyi családok, amik haltak ki, mert képtelenek voltak megfelelő utóddal előállni. Utód nélküliek voltak, nem maradt, aki tovább vigye a nevet és az élők halálával a név is sírba szállt. – Ezt nem teheted! – Rámarkoltam a torkára, karmos kezemmel. Reflex volt, düh és gyűlölet szülte, megtettem, hiába esett le szinte azonnal, hogy valójában kinek a torkára is szorítottam rá egy pillanatra. Felcsapnak energiái a páromból, a lábam pedig sokadjára rogyik meg túl rövid időn belül. Nem szoktam én ennyit térdre vetődni, mert szeretem megválogatni, ki előtt teszem ezt meg. Az utóbbi években jócskán megcsappant az alkalom és a létszám, erre pont előtte kell, már másodjára egy héten belül… Elkapom Yettát, ahogy már csak az ő energiáit érzem, megkönnyebbülés viszont nem jár át. Életben van, bár fogalmam sincs, hogy ez meddig marad így, hogy valóban ennyi volt-e, vagy majd ha felébred, előröl kezdődik ez a rémálom. Az egyetlen, amit egészen biztosan tudok mindentől és mindenkitől függetlenül, hogy ha létezik bármiféle mód a világon egy Szellem megsemmisítésére, megtalálom. Vagy valamit, ami végleg odaát tartja. És ha valóban olyan "átkot" szórt a vérvonalamra, amilyet szavai sejtetnek... fogok én még kört futni az Alignak-Tupilek-Denaali hármas fogattal, ez egészen biztos. Farkasom dühe fagyosan mar csontig mert képtelen lenyelni a sértést, bennem pedig meg sem fordul, hogy az ellenkezőjére próbáljam kényszeríteni. Lesz még annak böjtje, hogy így elbántak velünk. Egyelőre viszont felkeltem, karjaim közt Yetta alélt testével, és elindultam, hogy nyugodt helyre vigyem. Biztonságosban már nem hittem.
Kezdőlap
