A Transzalaszkai Csővezeték (Trans-Alaska Pipeline System – TAPS, más néven Alyeska Pipeline vagy Alaska Pipeline) egy Alaszkát észak-déli irányban átszelő, 1286 km hosszú kőolajvezeték, mely a Prudhoe-öböl partján lévő lelőhelyeket köti össze az Alaszkai-öbölben lévő jégmentes kikötővel, Valdezzel.
Az acélcső elvileg ellenáll a lövéseknek is, de 2001. október 4-én egy erősen ittas vadásznak mégis sikerült lyukat ütnie rajta egy hegesztési helyen, ezzel 6000 barrel (950 m³) veszteséget okozott. A vadászt letartóztatták.
A városban található szakasz egy rövidebb része turistalátványosság, táblák és egy kis pihenő szolgálnak menedékül és információforrásul az arra járóknak. A szakasz további része átszeli a vadont, végigfutva az egész államon.
Mit mondhatnék, marhára élvezem, hogy végre, legalább most, ennyi idő után nagyobb távokat tehetek meg anélkül, hogy összecsinálnám magam a fájdalomtól. Nem értem egyébként, persze az még mindig jobb, hogy regenerálódunk, mint az, hogy sose nő vissza rendesen a kezem, de basszus, cseppet sem könnyű. Azt saccolták, hogy tíz hónap lesz, mire rendesen visszanő. Az azt jelenti, hogy január, és állítólag a legfájdalmasabb rész hátra van: az ujjak meg a kézfej. De a szilánkosra tört lábikóim legalább már rég visznek, bár hülyeség, de mégis, minél jobban terhelem, annál jobban érzem, hogy azért még mindig fájnak. Vagyis hát hogy volt velük némi probléma a közelmúltban. Valahol, egészen közel a falkaterülethez, kiszúrtam ezt a csövet. Ki az a hülye, aki ekkora csövet rak az erdő közepére? Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy kinek van ekkora fürdőszobája, szóval némi egy-pecc-kimehetsz után eldőlt, hogy melyik irányban fogok elindulni, mert amúgy bármerre néztem, ez az izé beleveszett az erdő zöld mindenségébe. Egy ideig csak fütyörészve ballagtam, levegőztem, mert jó gyerek vagyok, nem rongálok, pedig páran már megelőztek. Olvastam a cső oldalán mindenféle monogramos szerelmeket meg kedves politikai nézeteket tükröző feliratokat. Na nem mintha politizálnék, de arra biztosan nem szavaznék, aki ilyen választékosan képes valaki mást sértegetni. Jó engem sem kell félteni, de a szó elszáll, az írást meg az olyan kis gyámolatlan tökök is olvassák, mint én. A dögöm jóval többet akar kisajtolni a helyzetből, mint én magam, úgyhogy a huszadik perc trappolás után valahogy felkínlódom magam a cső tetejére. Fél kézzel roppantul strapás, egyszer le is seggeltem, mert nem tudtam rendesen kapaszkodni. Aztán körbenéztem, nem látta senki, fantasztikus, leporoltam a fenekemet (vagyis hát a nadrágomat a fenekemnél) és nekiveselkedtem még egyszer. Hasonló kedvesség szaladt ki a számon, mint a korábbi felirat a falon, amikor a félkezem csonkjára kellett támaszkodnom és azon felgyűrni magam, de megcsináltam. Aztán hason elterültem, magamhoz ölelve a csövet vallottam neki röpke szerelmet, aztán mikor kissé csillapodott a kezem, felkeltem és egyensúlyozva kezdtem lépkedni a cső tetején. Amikor végül sikerült elég magabiztos lennem, már kocogtam, aztán szaladtam, persze belebuktam az egyik illesztésnél kiálló perembe, és akkor most újra visszautalnék arra a politikai feliratra. Kétszeres intenzitással. Elhasaltam, bevertem az államat, és ha csak nem akartam volna felrobbantani ezt az egészet, kénytelen voltam engedni a gravitációnak és újra nyekkenni a földön, mert kétlem, hogy ez az olaj vagy gáz értékelte volna, ha én éppen öt karommal felszántom a csövet csak azért, hogy kisebbet pottyanjak. Akkor elölről... De azért nézelődhettem volna - mert akkor nem másztam volna vissza a csőre egyáltalán. Néhány méterre odébb, de már azért látótávolságon belül láttam egy kis pihenőszerűséget. Ott biztos ki van írva, hogy kinek a wc-jéhez tartozik ekkora csatornacső, plusz megehetném a kis zsendvicsemet is, amit Faye készített nekem reggel és most a narancslevem mellett pihen az oldaltáskámban. Mindegy mostmár ennek, biztos így is teljesen összenyomódott már a súlyom alatt... Ahogy odaérek a pihenőhöz, gondoltam, le kellene szállni. Néhány másodpercig filóztam ugyan, de végezetül ledobtam a táskámat a földre, vettem pár mély lélegzetet, és megkíséreltem egy előreszaltóval levágódni a betonozott talapzatra. A lelkesedésem nagyobb volt, mint a szaltózáshoz meglévő kompetenciám, akkora lendülettel pörögtem-forogtam a levegőben, hogy többet fordultam, mint kellett volna. Örültem, hogy talán lehet belőle dupla-szaltó, azonban ahhoz meg már nem volt elég a szufla, így hatalmasat nyekkenve placcsantam el a betonon, mint egy szerencsétlen béka. //dobás// - Óóóó, hogy szakadna rá... Nyögöm végül fájdalmasan, mert perill ahhoz sem érzek magamban elég erőt, hogy felkeljek, mert nagyjából mindenem lezsibbadt, ami a betonnal találkozott. Ez fasza lesz, remélem, hogy nem kell gurulnom hazáig. Nem baj, időm van, ölelgetem hát a betont úgy, ahogy korábban a csővel tettem. Szia beton, Connor vagyok. Van valakid?
Értem én, hogy kisebb mérnöki csodának számít ez az egész Alaszkán átívelő fémkígyó amiben az 1968-ban, fent északon, a Beaufort-tenger mélyén talált kőolajat szállítják szerte az államban, de akkor is, könyörgöm… Ez mi?! Mert hogy viccnek rossz, az biztos. Hát hol voltak a természetvédelmi szakemberek és a biológusok, amikor ez a borzadály megépült? Ilyen durva és otromba módon keresztülvágni az erdőket, megbolygatva, elszakítva egymástól a helyi növény- és állatpopulációkat! Arról nem is beszélve, hogy belegondolni is félelmetes milyen mennyiségű olajszennyezést okoztak a különböző hibák és rongálások az elmúlt néhány évtizedben. Szép dolog, hogy az elmúlt 1 évtizedben alig pár köbméternyi olajömlés volt, de azt hittem, rosszul leszek, amikor néhány napja a múzeumban megtudtam, hogy néhány évtizeddel korábban, pont itt Fairbanks határában több mint 2500 köbméter olaj ömlött ki, mert valami idióta megrongálta a vezetéket… Hihetetlen, hogy amire mi évszázadokon át úgy vigyáztunk, azzal mások milyen felelőtlenül viselkednek, hogy néhány év, évtized alatt milyen mértékben képesek károsítani… Az eszem megáll, komolyan. Pláne, ha azt is figyelembe vesszük, eddig mennyi időt töltöttem a város körüli erdőkben, és csak most, 9 hónap után értesültem erről a technikai „csodáról”. Egy múzeumból. Mielőtt még a húgomra is rázúdítottam volna mindazt az elégedetlenkedést amit ez az egész felismerés kiváltott volna, egy-két napot a könyvtárban töltöttem, hogy alaposabban utána olvassak, hogy is volt ez az egész, no meg milyen károkat okozott pontosan az olaj a helyi flórában, faunában. Aztán úgy döntöttem, aktuális kutatásaimat kissé pihentetve utánanézek, hogy napjainkra mennyire fedezhető fel az egykori „rekord-olajömlés” helye. Nos, azt kell mondjam, felfedezhető. Igaz, avatatlan szemek számára talán semmit nem mond az a zöldellő növénytakaró, ami a vezetékek körül borítja a talajt, de én már elég jól ismertem ahhoz a területet, hogy feltűnjön, a szennyezésre érzékeny fajok közül egy sem található a közelben, sőt… szinte csakis igénytelen, magas tűrésű növények láthatóak. Szép, mondhatom… Táska a földre, én pedig már neki is láttam, hogy mindenféle talaj- és növényi mintákat szerezzek a területről, miközben egy mappába folyamatosan jegyzeteltem az észrevételeimet. S ezáltal olyan szinten sikerült belemerülnöm a munkába, hogy csak jó pár perccel később figyeltem fel arra a különös zajra, ami a vezetékek felől érkezett. Mivel a közelben senkit sem láttam, vagy érzékeltem, így sejtettem, hogy távolabbról hozhatja a fém a hangokat, és nem is adtam neki különösebb jelentőséget. Azonban van az a pont, ahol már hiába próbálunk tudomást nem venni róla, nem megy. Mint ahogy most nekem sem, így aztán egy dühös szusszanással visszapakoltam a cuccaimat a hátizsákomba, majd a több mint 1 méter átmérőjű olajcsővezetékhez léptem, hogy a fülem rátapasztva kiderítsem, merről érkezik a hang… Utána pedig el is induljak felé. Miután azt sikerült beazonosítani a hangok alapján, hogy valami emberszabású okozhatja őket, lelkiekben már mindenre felkészültem… huligán fiatalokra, eltévedt kisgyerekre, unatkozó turistákra… de hogy egy csetlő-botló, szerencsétlenkedő, helyben hagyott kis farkaskölyökre, arra aztán végképp nem. -Elnézést, hogy megzavarom a mutatványozásodat, de megkérdezhetném, mégis mit művelsz? Ha cirkuszi fellépésre gyakorolsz, akkor nagyon eltévesztetted az irányt, a város másik felében a helyed, és egyébként is… harmatos kis „farkaspalánta” létedre miért nem a falkád területén játszadozol? Még csak elfutni sem tudnál, ha bármi történne. -vontam fel a szemöldökömet, hisz még ha egészséges lett volna, sem sok esélye lett volna egy idősebb, ellenséges farkas ellen. Hát még ilyen állapotban…
Meg kellett volna ijednem, amikor hallani véltem a felém közeledő hangokat. De a mellkasi- és pocakfájdalmam valahogy sokkal jobban lekötött, a félelemfaktoromat pedig valahol még anyukám méhében hagyhattam el. Persze tudok én futni ha kell, nagyon is gyorsan, csak hát általában mindig túlságosan későn kapcsolok, hogy na akkor ez az a helyzet, amiből iszkolni kellett volna. Ha a kioktató nőstény bántani akart volna olyan módon, hogy meghaljak, akkor szerintem nem burkolt jótancsáként vágta volna hozzám ezt a sértést, szóval lustán támaszkodom fel az államra, hogy szemrevételezzem, kivel is van dolgom. - Gondolod, hogy lenne esélyem a cirkuszban? Pislogok fel rá, mert hát végül is mit vegyünk le az egészből, ha nem azt, hogy figyelt és látta a szerencsétlenkedésemet. Persze, én sem gondolhatom komolyan, hogy ezzel belépőt nyerhetnék oda, mégis lelkes vagyok, meg hát... Ha már nem akar megenni, akkor humorizálhatunk, nem? Bár ki tudja, lehet, hogy ő is olyan lesz, mint Sheila. Akkor majd neki is küldetek vodkát, ha megtudom a nevét. - Te indiai vagy? Kerekednek el a szemeim, aztán nagy meglepetésemben felnyalábolom magam a földről, leporolva a pólómat és a nadrágom szárát. Aztán közben a táskámért nyúlnék, ami még mindig a földön hever. - Bocsi, nyilván semmi közöm hozzá. Meg hát... elég egyértelmű. Ööö... - vakarom meg ép kezemmel a tarkómat, és közben érzem, hogy a kis dögöm roppantul óvatos szimatolással közeledne az idősebb nőstény felé, érdeklődő kis vakarék, bár ez persze sokakat eléggé fel tud piszkálni - Vicces, mert fel se tűnt, hogy ilyen messze járok. - adom tudtára röpke kacajjal a tényeket - Csak meg akartam tudni, ki szült ide egy ekkora csövet, aztán jöttem. Meg persze megszoktam már, hogy sétálok, úgy másfél éve Seattle-től jöttem idáig, képzelheted. Ha nem üt le, hát én beszélek, végre civilizált(nak tűnő) társaságba botlottam, és teúristen, lehet, hogyha elmondom valakinek, hogy találtam egy kóbor farkast, kitüntetnek! Na jó, azért ez túlzás. - Bocsánat, tök udvariatlan vagyok. Ööö, a nevem Connor és nem lett volna szabad tegezzellll... tegeznem. - pislantok fel újra a nőre - Szóval akkor most... Futnom kell? Kérdezem meg végül felvont szemöldökkel, kissé bizonytalanul, mert hát végül is én csak a táblát szeretném elolvasni, de lehet, hogy inkább a Google lesz a barátom ehelyett a nőstény helyett.
-Ha jelen állapotodban hagynád abba a gyakorlást, nem túl sok – talán pattogatott-kukorica árusként, ha már helyre jött a kezed. Ha meg nem adod fel a gyakorlást, ki tudja, még bármi lehet. -maradtam az őszintén diplomatikus válasznál, hisz annyira én sem voltam tisztában vele, mik is a pontos követelmények egy ilyen helyre. Még fiatal, szóval sok mindenre fogékony lehet, ha meg annyira érdekli, majd átirányítom Heinéhez – amilyen cirkuszokat képes leművelni, biztos jobban képben van ezekkel a dolgokkal. -Igen, az. -mondhatni, ha már a külsőségeknél tartunk. A régi szép idők, amikor még a kinézetem ellenére naivan nekiálltam győzködni az embereket, hogy valójában Amerikából jöttem… Azóta én is elkényelmesedtem. Minek magyarázkodjak annyit, amikor ennyire lerí rólam a származásom? Akarom mondani, egykori tanítványomé… -Nincs ebben meglepő, lakos számban lassan Kínán is túltesz az ország, már így is több a lakosa mint az EU-nak, az USÁ-nak és Indonéziának együttvéve. -teszem hozzá magyarázatként a döbbent tekintetét látva. Igaz, itt fent északon sem Kína, sem India szülötteiből nincs túl sok, de ami késik… -A csövet gondolom a kivitelezők „szülték ide”, a bányászati joggal bíró olajtársaságok kezdeményezésére, a jóváhagyó pedig az akkori elnök, Nixon volt. -feleltem a kérdésére, ha pedig ez nem lenne elég részletes kifejtés számára, akkor nagy fiú, gondolom van annyi sütnivalója, hogy tudja, a könyvtárban érdemes további információk után kutakodnia. Bár kétlem, hogy egy ennyi idős fiút épp Alaszka olajbányászata foglalkoztatna ilyen részletességgel. A „nagy” vándorlása említésére azonban kissé felszökik a szemöldököm… annak ellenére, hogy a farkasom ugyanolyan rendületlen nyugalommal fogadja a csöppség érdeklődését, mint ha mi sem történt volna. -Csak nem kiscserkésznek álltál, vagy valami hasonló túrázós társaság tagja vagy? Seattle-ben én is jártam régebben -pontosabban a helyén, amikor még nem város volt, hanem számos kisebb, indián település, de a lényeg ugyanaz - és nincs épp kimondottan közel. A Teremtőd ötlete volt? -kérdezek vissza, hisz a szavai alapján úgy tűnik, nemrégiben történt ez a nagy vándorlás, és tekintve, hogy milyen fiatal, ráadásul farkas is… Azt meg csak remélni merem, hogy a balesete előtt volt a nagy utazásuk, és nem ilyen nyomorékként túráztatta meg a teremtője. Értem én, hogy eddzük a fiatalok regenerációját, de azért ez… kicsit tőlem is sok lenne. Egy ilyen korútól, legalább is. -Semmi baj, Connor. -mosolyodtam el a bocsánatkérése hallatán - Tény, hogy a korkülönbséget tekintve a magázás helytállóbb lett volna, de annyi baj legyen… magunk között vagyunk, tegezz nyugodtan. -mosolyodok el én is, mert valahol szívet melengető, hogy milyen kis csetlő-botló, és ennek ellenére mégis milyen kíváncsi és pozitív tud lenni. Igaz, ha épp az Alfájával tárgyalnék és úgy esne be a semmiből, jobban preferálnám a magázást, de így, hogy semmi hivatalos ügy nem kívánja meg, én sem ragaszkodom hozzá. Pláne, hogy eddig semmi sértő nincs a tegezésében, nem úgy, mint egyeseknek nem is olyan rég a gyóntatószékben. -Nem kell. Ha szeretnél futni, megpróbálhatsz, de azt hiszem, azzal kissé elkéstél. Legalábbis ha előlem próbálnál… -igaz, ha akkor indult volna el, amikor meghallottam az általa keltett zajokat, az is késő lett volna ellenem, de azt meg nem kell tudnia. -A kérdésemre azonban még mindig nem válaszoltál. Hogyhogy kimerészkedtél a falkád területéről ilyen állapotban? -elevenítettem fel a kérdést, ha már elfelejtette volna… azonban nem számonkérésnek szántam a dolgot, csupán érdekelt, mi az indíttatása. A kalandvágy, a saját falkatársai utasítása, vagy valami más?
Kicsit nehéz ebben a kiterült testhelyzetben nevetni, de azért csak kipréselek magamból egy röpke kacagást. Még hogy kukoricaárus, hát az eszem megáll! Minden esetre a mondandója végén kihívó vigyorra húzom a számat. - Ó, hát ha valóban így gondolod, akkor csak győzd kivárni! Nem vagyok az a feladós fajta. Tudom, mindig erre hivatkozom, de akkor is. Seattle-től Fairbanks-ig sétáltam, hát nehogy pont egy hasraesés vegy el a kedvem egy nagyszerű artistakarrier lehetőségétől! Várjunk csak... én nem is akarok artista lenni. Őszinte csodálattal hallgatom azt a roppantul tudálékos és kielégítő választ, ami a származása kapcsán kerül szóba. Ejjha! Csípem én az okos nőket, szó se róla, persze azon kár lenne már csak gondolkodni is, hogy esetleg elhívjam-e inni valamikor, csak hát na. - És te állampolgár vagy, vagy csak zöldkártyád van? - kotnyeleskedem, mert eszembe jut az elmúlt hónapok sorozatdömpingje - Ismered a The Big Bang Theoryt? Már persze nem azt, hanem a sorozatot! Abban is van egy indiai srác, Raj Kooth... Kútra... Ő, szóval Raj-nak hívják és van egy rész, amiben bepánikol, hogyha elveszti a munkáját, haza kell mennie Delhibe a szüleihez. Persze nem veszti el, Sheldon ad neki. Valami azt súgja, hogy ez tökéletesen felesleges fél perc volt az életéből, de ne tűnjek már én se annyira ostobának, nem? Ő a népszámlálási statisztikákban király, én pedig a sorozatokban. - Nixon? Vávávárj... vele volt az a Watergate cucc. - háh, köszönöm suli - Hát, a Fehér Házig biztos nem caplattam volna el, de köszönöm a tájékoztatást. Nyilván nem vezet odáig a vezeték (vagy ki tudja?), de ha már humorkodom, akkor ne hagyjam abba a csúcs előtt. - Kiscserkésznek? Én? Pfff... - nevetek fel, de el is komorodok, ahogy a Teremtőm szóba kerül - Nos... Nem. Ő kimondottan megtiltotta, hogy elinduljak. Csak hát, tudod milyen ez, beharapnak, aztán rásóznak valakire, aki átharap, és szeret és foglalkozik veled, aztán egyik nap köszönés nélkül lelép és otthagy egyedül. - megrántom a vállaimat, mert jobbat nem tudok - De tökmindegy, mert azóta is lelépett, de mostmár nem megyek utána. Nem azért, mert nem szeretem. Hogyne szeretném, hiszen az ő farkasa él bennem, de egyszerűen elegem volt abból, hogy az egész életemet valami végtelen buszjárat potyautasaként töltöm el, hol kidobnak, hol megszánnak és felvesznek, de... A végén mindig kidobnak. Ez van. Annak örülök, hogy nem sértettem meg a hirtelen jött tegeződéssel, bár a további kedvessége a széles mosoly mellett még nagyobb adag zavart táplál, hiszen ha már így hangsúlyozta a korkülönbséget, talán ezer éves vagy kétezer. Hm, kétezer éve volt már India? Mindegy, a lényeg az, hogy jól esik a szívemnek, hogy egy kétezer éves indiai megengedi, hogy privátban tegezzem. - Okés! Akkor tegezlek. - kicsi csend, apró, somolygó szemforgatás - Te is tegezhetsz ám. Nevetem el magam, hátha ezzel motiválom őt is valami hasonlóra, de hát azt nem lehet tudni, hogy a kétezer éves indiaiak mit találnak kedves humornak. - Akkor, ha nem bánod, inkább kihagynám. - mármint a futást. Épp elégszer teszem meg ahhoz, hogy ne kínozzam magam vele, ha nem muszáj. Amikor másodjára is felteszi a kérdését, kicsit megint összezavarodom, mert azért tök bunkó dolog nem válaszolni valamire, de úgy látszik, hogy Nixon és Kína lakossága sokkal érdekesebbek lehettek az agyam számára, mint az, hogy ilyen falkás dolgokkal foglalkozzak. Néha el is felejtem, hogy van nekem olyan. - Ja, ne haragudj. Hát, ahhoz nem kell túl sok bátorság. Mármint, oké, persze, értem én, kicsi vagyok, levadásznak, nyekk. - húzom el a jobb mutatóujjamat a nyakam előtt egy gyors mozdulattal - Másfél éve vagyok csak farkas és abból majdnem egy egész évet kóboroltam. Azt mondták rám, hogy Ronin vagyok. Hozzászoktam. - vonok vállat - Volt egy próbám, tudod? És akkor bekerültem a falkába, de aztán beleszaladtam egy nősténybe, és megkérdeztem, hogy viking-e... Meg ilyesmi. Aztán kicsit helyben hagyott. De tök igaza volt, mert tényleg lövésem sincs a falkaéletről, de próbálkozom. Fél évig ki voltam ütve, szóval nem is nagyon lógtam még a pajtásaimmal. Még nem szoktam hozzá, de azért igyekszem. - van egy olyan sanda gyanúm (de tényleg csak nagyon sanda), hogy ha sokáig akarok élni, akkor a jövőben nem kellene ennyit fecsegnek magamról idegeneknek, de aki azt gondolta rólam egy pillanatig is, hogy remek farkas vagyok, az talán sokkal hibbantabb, mint én - Az állapotom meg, hát, ez van. Volt már rosszabb is. Tudod Seattle-ben zsoldos falkába kerültem, ott gyakorlatilag minden nap megvertek, ahhoz képest ez lepkefing. - kis csend - Mármint nem tudom, hogy a lepkék finganak-e, azt tudom, hogy a borzok igen, de nem is erre akartam kilyukadni. - fantasztikus, annyira pazar, hogy ötéves szintre zuhanva kezdek félköröket rajzolni a virgácsommal magam elé a földre - És te miért vagy itt? Próbálok inkább témát váltani, mert talán annak több haszna lesz, mintha a kisállatok bélműködéséről tartanék eszmefuttatást, amikor egyébként egyáltalán nem értek hozzá.
Helyes, bólintok elégedetten arra, hogy nem az a feladós fajta… a fajtánkból a „feladós” fajta az átlagnál jóval rövidebb átlag életkorral rendelkezik. Az meg már tényleg csak kellemes meglepetés, amikor végre kíváncsi fülekre találnak a szavaim, és nem az unalom- és nemtörődömség szülte cigarettafüst-felhőket kell legyezgetnem magam körül cserébe… Ilyenkor azért hiányzik az egyetem. -Akármilyen furcsának is tűnik… -de itt születtem, és a szüleim is idevalósiak, szóval mondhatni, hogy állampolgár vagyok, de -…vérfarkasoknál kicsit másképp mennek a dolgok. Személyigazolványt sem megyünk néhány évente újíttatni. Egyébként a papíron az áll, hogy állampolgár vagyok. -igaz, amikor jöttem, nagy hirtelen „csak” zöldkártyát sikerült intézni, de ki a kicsit nem becsüli… bő fél év alatt már a rendes iratok is belefértek. Ahogy a sorozatra terelődik a szó, csak megrázom a fejem. Vagyis… hallomásból ismerem, de hol van nekem időm arra, hogy leüljek sorozatokat nézni? Ha még a Mythbusters vagy valami természetfilm lenne… -Raj, értem. -bólintok lassú kimértséggel, milyen kreatív nevet sikerült találniuk… csak annyira tucat név, mint amerikaiak között a Joe… vagy John. Mindenesetre ahogy tovább hallgatom a fiú lelkes mesélését, csak lassan sóhajtok egyet. -Nem csodálom, hogy nem akar hazamenni… Azt is megosztották a sorozatban, hogy miért az a pánik részéről? -kérdeztem, mert nekem, aki évekig ott élt, mondani sem kell… ellenben belegondolni, hogy ha tudtam volna, hogy én se egyedül térek haza, hanem az összes testvéremmel együtt… Na jó, az még talán vonzó is lett volna, de mi nem is úgy élünk, mint valami tradicionális indiai család. Ellenkező esetben… mondanám, hogy én is pánikoltam volna, de szerintem a kevésbé türelmeseknél előbb elszakadt volna a cérna. -Igen, igen… jó helyen kapizsgálsz. -mosolyodom el a fiú szavaira, úgy tűnik, még sem olyan reménytelen a mai fiatalság. Amikor azonban a történelmi vizekről egy sokkal személyesebbre evezünk, immár sokkal komolyabban hallgatom a kölyök történetét… Ezek szerint már az átharapója is lemondott róla? Egyáltalán miért ajándékoz meg bármelyik farkas az ajándékával valakit, ha aztán sajnálja az időt, hogy foglalkozzon az illetővel, megtanítsa, hogyan is használja azt? -Igen, tudom… Csak sosem értettem meg, mi motiválja az ilyen vérfarkasokat. -utalok a „teremőire” - Biztos volt valami oka rá, hogy egyedül hagyott, igaz, a köszönés nélkül akkor sem mentség. Nem lehet, hogy a feljebbvalójától kapott valamilyen megbízást? Vagy te tettél valamit? -kérdeztem rá, hisz minden éremnek két oldala van, attól függetlenül, hogy többnyire csak az egyikkel szoktunk szembesülni a történtek folyamán. Vajon a teremtője, az átharapója hogy látják ezt az egész helyzetet? Ettől függetlenül azonban eszembe jut még valami, ami nem elhanyagolható dolog a nagy önállóság közepette. Majd ne felejtsem el megkérdezni róla… -Valószínű, hogy jól döntöttél, még ha nehéznek is tűnik megállni, hogy ismét utána eredj. -nem csinálok titkot belőle, hogy én is az övéhez hasonló véleményen vagyok, ha eddig ezt csinálták vele, valószínű, hogy a jövőben sem lenne ez másképp. A közös megegyezésen alapuló tegezésen csak ismét elmosolyodok, majd ha már nincs futhatnékja a fiatalságnak – amit egy ilyen hasas után teljes mértékben átérzek – akkor inkább tovább hallgatom, ahogy az életéről mesél. Tetszik, hogy ilyen beszédes, hogy még nem él benne az idősebb korosztályok állandó gyanakvása és konoksága, hogy annyira… fiatal. Lelkes. Őszinte. És mindannak ellenére, amik történtek vele, még mindig optimistán tud állni a dolgokhoz. Amikor azonban meghallom, hogy telt az eddigi élete a falkában, csak a tenyerembe temetem az arcomat. Hangya rágta megpöndörödött pitypanglevél, ezt inkább szavakkal sem minősíteném… Mi jót és szépet kell még megtudnom erről a falkáról? Azt hiszem, nem maradunk beszédtéma nélkül legközelebb sem, ha keresztezik egymást útjaink a mélyen tisztelt Alfával… -Szóval másfél éve? Az nem túl sok. -vonom össze a szemöldököm, és ezúttal vissza is kanyarodok a kérdéshez, ami az előbbi kis monológ közben fogalmazódott még meg bennem - Akkor jól sejtem, hogy még a képességedet sem igazán tudod uralni, igaz? -kérdezek rá a lényegre térve - Megkérdezhetem, hogy kinek a vérvonalához tartozol? Ha már a Teremtőd nincs melletted, legalább akad olyan farkas a falkában, aki segíteni tud neked, hogy később elsajátíthasd a használatát? -mert igaz, hogy egyedül sem lehetetlen megtanulni, annak idején nekünk is ment, de hol vannak a mai fiatalok ahhoz képest, ahol mi voltunk annak idején? Mi voltunk az elsőnk, nem kellett más, idősebb farkasoktól tartanunk… És az is igaz, hogy sokkal de sokkal gyorsabb és eredményesebb a tanulás, ha van, akitől segítséget kérhet az ember. -Attól, hogy nem vagy tisztában a falkabéli élettel, nem az a megoldás, hogy úgy megvernek, hogy fél évig szinte csak felmosórongynak vagy jó… Gondolom szorult beléd annyi értelem, hogy ha valaki felvilágosítana, akkor utána egy idő után azzal sem lennének gondok. -a Nixonos utalása alapján legalább is úgy tűnt, értelmes gyerek - Erről jut eszembe, hol vannak ilyenkor a mentorok? Azt ne mondd, hogy egy sincs a falkában, mert… -mert mindjárt sírva fakadok, esküszöm. Hallgatom, hogy korábban honnan jött, s mit ne mondjak, a múltja sem tűnik túl biztatónak… Seattle? Az ottani falka nem ismerős, de így az elhangzottak alapján egész spártai lehetett a hangulat. És mondanám, hogy így már érthető, miért úszta meg ilyen jól a kölyök ezt a hosszú vándorlást, de azt hiszem, itt még mindig inkább a hatalmas szerencséjének köszönheti a dolgot, mint a fizikai erejének és harctudásának. -Hogy én? -kérdezek vissza sóhajtva a kérdésére – most mondjam, hogy még magam sem vagyok biztos benne? Nekem is rettentő kínos, ha csak eszembe jut, hogy már több mint fél év eltelt, és még mindig nem tudtuk meg idejövetelünk okát… Így aztán maradtam is a jól bevált „sablonoknál”. -A munka miatt, főleg. A környék növényvilága kapcsán készítek kutatást. Most is épp egy hasonló teremunkát csináltam, amikor felfigyeltem a zajokra, amit a csöveknél csaptál… -paskoltam meg fél kézzel a hatalmas fémkígyókat - Meg mint utólag kiderült, unokám is akad a környéken, úgyhogy amikor épp van idejük rám, olyankor őket is boldogítom. -mert nem ez egy nagymama dolga? Kár, hogy annak ellenére, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, mégis ilyen ritkán találkozunk.
Persze, logikus. Mármint, hogy vérfarkaséknál másképp mennek a dolgok, mondjuk ami hamis papírt én kaptam, azt csak úgy intézték, azóta is az van meg és fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha elhagynám valahol. Valószínűleg meg kéne egyem azt, aki igazoltatni szeretne. Rossz vicc. - Ja, hát hülye vagyok... Csak olyan fura belegondolni, hogy milyen lehet egy száz vagy háromszáz éves hétköznapi élete. - ha meg is érem, az még baromi messze van, egyelőre a saját életkorom kihívásaival sem nagyon tudok zöld ágra vergődni. Nem tudom, mi baja van Raj-zsal. Jópofa karakter, na! Idióta, de jópofa, nem mondaná meg róla senki, hogy asztrofizikus. - Meg hát! - csattanok fel egészen lelkesen, mert jól esik, hogy érdeklődik, és még csak meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg untatom - Mindig beszél Skype-on a szüleivel. És távházasítani akarják, meg nem járhatna papíron fehér csajokkal... Aztán később Priya, a húga is megjön, és ő se járhatna fehér sráccal. Meg mindig a rangidős pasi a főnök, például Raj megmondhatná a húgának, hogy mit csináljon. Meg tömeg is van. Mármint Delhiben, azt mondják. Borzasztóan sekélyes egyébként, hogy minden a kapcsolatok körül forog a sorozatban. Meg persze a főszereplő körül, de róla aztán órákig tudnék mesélni, szóval inkább bele sem kezdek. - Háh, király! Bólogatok, mint egy autótacskó. Rég volt már, hogy valaki - még ha burkoltan is -, de megdicsért. Jó, ott van Faye, de ő elfogult. Persze holtában hal az egóm, mert jön a Colin téma. Szívesen beszélek róla. Mármint, egyáltalán nem esik jól alapvetően, de ha már belemelegedek, akkor jobb szeretem rendesen és tisztességel kipuffogni magam, nehogy valami bent rekedjen és nyomasszon vagy valami. A feltételezéseire csak megcsóválom a fejem. - Áh. Ő ilyen. - még legyintek is a meglévő mancsommal - Tudod, van itt a falkában egy testvére, meg a régi szerelme is, aki most az Anyukám. Mindkettejüket mindig elhagyta, és most Fairbanks-ből is búcsú nélkül ment el, pedig itt még nem is volt a falka tagja, mint Seattle-ben. Jó persze, azt aláírom, hogy néha az agyára tudtam menni, de legalább szerettem. És azt hittem, hogy ő is. Pedig nem. És az Anyukám még átharapni sem tud állítólag, mert kicsi. Ami vicces, mert az én vagyok. Érdekes, hogy egy vérfarkas még több évszázadosan is lehet bizonyos dolgokhoz "kicsi". Nem mondom, hogy szokatlan, csak így nincs előttem annyira a kép, hogy na majd ha én nagy leszek... Mert valami mindig lesz, amihez sosem leszek elég nagy. - Köszönöm. Sandítok lefelé, amikor egyetért a döntésemmel, holott neki ez nem lenne se feladata, se semmije. Fogalmam sincs, hogy ki ez a nőstény vagy hogy mit keres itt, de nagyon örülök neki, hogy összefutottunk. - Hékás, ennyire nem nagy gáz! Muszáj vagyok zavartan felkacagni, ahogy a tenyerébe temeti az arcát, és ingerem lenne odanyúlni, hogy lefejtsem onnan a kezeit, de azért ezt csak mégsem illik, nem? Még jó, hogy a tegezésből nem lett nagy baj, ki tudja, hogy ebből mi lenne. Plusz indiai, szerintem az indiaiak nem szeretik, ha fogdossák őket. - Hát a képességemmel semmit nem tudok kezdeni. - közlöm szinte felháborodva - Eddig egyszer sikerült véletlenül használni, abból is az lett, hogy majdnem megettem a... - a? - Egy lányt. Bazsalygok szomorkás energiapihécskéket rebegtetve kifelé a füleimből, és inkább a többi kérdésére próbálok válaszolni. Martineznek hívják, állítólag itt van a városban... Vagy volt, nem tudom. Kontrollnak nevezik a képességet, bár az első százcsillió évben nem tudok vele mit csinálni. És nem is ismertem mást soha az életben, akinek ilyen vérvonala lett volna. Persze Colint max, de ő nem számít. Persze Nicholas azt mondta, hogy minden képességnek megvan a maga csodája, de hát ebben ő sem tud nekem segíteni. Amikor pedig Sheilát veszi elő, megint nevetnem kell. - Ugyan, nem nagy dolog. Már majdnem ötszáz éves, biztos rossz pillanatban kaptam el. Megeredt a nyelvem, na. Pedig én csak érdeklődtem, meg... Jó, tettem egy-két megjegyzést arra, hogy a lányok nem tudnak verekedni. Azt talán nem kellett volna. Nem tudom, hogy miért én érzem magam kellemetlenül azért, mert rosszat gondol Sheiláról, mert én sem teszem. Lehet, hogy velem van a baj, de hát... Velem történt, az én testem bánja, szóval ha én nem haragszom, akkor más se tegye! - Vannak, vannak... És jók is, tényleg. Én voltam pofátlan. Próbálom menteni a menthetetlent, mert inkább rám orroljon meg, mint Sheilára, mert ha ez esetleg kiderül, akkor megint el fog verni, és azért ennyire nem szeretnék repetázni. Vagyis addig biztos nem, amíg vissza nem nő a kezem. Miközben magáról mesél, én sunyi mód eloldalgok a pár lépésre eső padocskák felé, hogy lecsüccsenjek és a táskámmal molyoljak. Mondják, hogy a csajok tudnak egyszerre többfelé figyelni, de nekem is megy. Kiteszem a szendvicseket és az üdítős flakont. - Akkor te tudós vagy? Az tök klassz, biztos jó sokat kellett tanulnod. Én is szeretnék tanulni. Nem kell valami segítség? Ja, és ha nem haragszol meg, gyere! Meghívlak ebédelni! - nevetek fel, és széles mosollyal nyújtom felé az egyik alufóliába csomagolt szendvicset, szigorúan héj nélküli kenyérrel - Unokáááák? - kerekednek el a szemeim, aztán leesik - Jahogy, ja. Vérvonalunokák, gondolom. Remélem. - nem akarok belegondolni, hogy hány évesen kellett szüljön igaziból, ha már most unokái vannak egy ilyen fiatal testtel - Ez tök rendes tőled. Az én nagyimék leszartak, inkább beadtak az intézetbe, mert... Hát, apámról fogalmam sincs, anyám meg otthagyott náluk. Úgy látszik, hogy tényleg velem van a baj. Vonok vállat, látszólag könnyedén, és közben próbálom kihámozni a saját kis kajámat a fóliából, hogy beleharaphassak végül. Próbálok nem csámcsogni. - Te nem fogsz csatlakozni a falkához? Bukik ki belőlem a kérdés hirtelen. Nem tudom, talán örülnék, ha lenne egy új barátom, vagyis hát egy jófejnek tűnő ismerősöm a mindennapjaimban, amikor elszabadulok az óvó anyai mancsok öleléséből.
-Ne aggódj, előbb-utóbb majd megtudod te is. -felelem, hisz az eddig hallottak alapján egész életképes kölyöknek tűnik - Egyébként meg nem kell semmi eget rengetőre gondolni. Nagyjából ugyanolyan, mint bárki másé, leszámítva a vadászatokat, verekedéseket, meg az életet a falkával. Te még fiatal vagy, így aztán még rengeteget fogsz erősödni, meg lehet, hogy időközben kicsit fentebb is tornázod magad a ranglétrán.-foglaltam össze tömören a dolgot. A magyarázat hallatán igaz, kissé felszökik a szemöldököm, de azért megerősítően bólintok a szavaira, úgy tűnik, tényleg képben van a miértekkel. Igaz, kérdéses, hogy mennyire tudja, hogy a való életben is hasonlóan mennek a dolgok, vagy esetleg abban a hitben él, hogy csak a sorozat kedvéért hozták így össze? Azt hiszem mindegy is, nem most fogok belemenni ilyen kulturális kiselőadásba, mindenesetre hálát adok az égnek, hogy egy kérdést se szegezett nekem a téma kapcsán, mint… „te sem randizhatsz fehérekkel?”, meg hasonlók. Hallgatom a fiú Teremtőjének, kapcsolatainak történetét, melyről önkéntelenül is a gordiuszi csomó jut eszembe, olyan kusza, hogy azt már lehetetlen lenne valaha is kibogozni… Elszökött teremtő, itt maradt testvér és régi szerelem, ebből az utóbbi most pótmama szerepét tölti be az itt maradt kis kölyöknél… Azt hiszem, ebből se semmi sorozatot készíthetne egy-két élelmesebb forgatókönyvíró. -Ha ilyen sok hozzátartozója volt a falkában, akkor nem hiszem, hogy a te hibád lenne, hogy lelépett. Mondanám, hogy inkább a rokonság elől akart menekülni, de az alapján, amit korábban említettél, azt sem tartom valószínűnek. – hisz Seattle-ben csak ez a kölyök volt a hozzátartozója, ha jól vettem ki a szavaiból - Tudod, Connor, minden viszonyítás kérdése. Mindig akadnak majd olyanok, akikhez képest kicsi leszel. - még akkor is, ha nem tud rólunk… -Nincs mit. -felelem a köszönetére, amikor azonban menteni próbálja a menthetőt a korábbi megjegyzése után, önkéntelenül én is elmosolyodok. Inkább visszaejtem a tenyeremet az ölembe, és hallgatom, hogy melyik vérvonalhoz tartozik. És az, amit hallok, mit ne mondjak, elég elkeserítő. Ahogy a határozott névelő után hirtelen hal el a mondata, hogy inkább javítsa magát, következtetni enged arra, hogy az az „egy lány” valószínűleg többet jelent számára, mint egy a sokból, de ha már ennyire belemerült a mesélésbe, inkább majd később kanyarodok vissza rá. Csak el ne felejtsem. -Ez eddig nem hangzik túl biztatóan. -jegyzem meg, csak hogy én is mondjak valamit, amikor azonban meghallom, melyik vérvonalhoz tartozik, csak kérdő tekintettel nézek rá - Már sok mindennel találkoztam az életben, de ez még nekem is új… -jegyeztem meg némi döbbenettel a hangomban - Azon, hogy eddig nem igazán sikerült használnod a képességed, mondhatni semmi meglepő nincs, kár szomorkodnod miatta… Akad több olyan vérvonal is, amelyek évekig tart, mire sikerül bármi kézzel foghatót produkálni vele. De ha tényleg ilyen nehezen elsajátítható ez a Kontroll, akkor nem csodálom, hogy nem terjedt el jobban. – az evolúció természete már csak ilyen - Jut eszembe, egyébként mit tudtok kontrollálni vele? -mert bár a neve szép, sokkal okosabb nem lettem tőle. Lehet, hogy nem ártana ezt a bizonyos Martinezt is felkeresnem, hátha még a városban van? Szívesen megtudnék többet is a vérvonaláról, melyik tervérem vérvonalából mutálódott… -Egy jó tanács a későbbiekre, Connor, sosem szabad lebecsülni az ellenfelet. És egy idősebb vérfarkast hergelni sem épp életbiztosítás. Még ha tényleg nem is tud verekedni, lány létére, egy ötszáz évestől is kaphatsz olyan nyakast, hogy hónapokig az ágyat nyomod utána. Legalább mentorok vannak, már fél siker… Attól aztán végképp nem kell tartania, hogy annak a bizonyos idősebb nősténynek a nyomába eredek, bosszút állni, van nekem jobb dolgom is, mint egyesével nevelni a falkatagokat, pláne, hogy nem tudok róla, hogy lenne ilyen idős leszármazottam a városban. Amúgy van nekik is Alfájuk, vérvonal-felmenőjük, legyen az ő gondjuk. -Igen, mondhatni, olyasmi… És volt időm bőven tanulni. Örömmel hallom, hogy téged is vonz a dolog. -felelem, ahogy a fiút követve én is közelebb sétálok a padhoz, az „ebédmeghívás” pedig újabb kellemes meglepetésként ér – el is fogadom, hogy aztán a padon magam is helyet foglaljak mellette, hátizsákomat magam mellé rakva a padra. -Köszönöm.-látok neki a szendvics kicsomagolásának - Persze, hogy vérvonal-unokák, a vér szerintiről már jócskán lekéstem… -legalábbis ha ezt a testet nézzük. Ha nem egy korábbi tanítványom lett volna az egyetemről, és nem ismertem volna már korábbról, akkor még talán felmerülhetne a kétely, hogy tényleg vannak vér szerinti leszármazottjai is, de így teljesen kizárt. -Ez nem hangzik túl jól. Sosem értettem az ilyen embereket, akik lemondanak a saját vérükről. -jegyeztem meg keserűen, ahogy nekiláttam a szendvicsemnek, amikor azonban meghallottam a fiú kérdését, nem sokon múlott, hogy nem nyeltem félre a meglepetéstől. -Nem sok esélyt látok rá. -magam sem tervezem, arról nem is beszélve, hogy ott sem hiszem, hogy tárt karokkal fogadnának. Áh, nem… azt a kártyát már rég eljátszottam, szerintem Castor kisebb szívrohamot kapna, ha ilyesmivel állítanék be hozzá. Nem vagyok én ilyen kegyetlen. -Viszont… ha ez számít, úgy tűnik, még egy jó darabig itt leszek a városban. -legalábbis ha a dolgok jelen állását nézzük. Néhány újabb harapás a szendvicsből, hogy az is fogyjon. -Mondd csak, Connor… Megkérdezhetem, hogy hogyan lett belőled vérfarkas? A fiatalabb éveidről már meséltél, ahogy a farkasként töltött múltadról is, már csak az átkötő „kapocs” hiányzik a kettő között, hogy teljes legyen a kép. -magyaráztam, hogy érdekelt, hogy vajon balesetből történt az, ami, vagy szándékosan változtatták át? Nem mind ha bármelyik előélettel is megbocsátható lenne az, amit aztán műveltek vele… Ha pedig túljutunk ezen a témán, vissza is kanyarodok egy továbbihoz, amit annyira próbált kerülni, de azt hiszem, nem árt erről is tudnom: -Említetted azt a lányt, akit majdnem megettél. Az is itt történt a városban, vagy még Seattle-ben? Mi történt pontosan? -azon kívül, hogy kölyök létére elvesztette az irányítást, ami nem meglepő…
Őszintén? Csak egy messzi távlatokba elmerengő kacsacsőr-grimaszt vagyok képes produkálni, amikor azzal jön elő, hogy majd megtudom. Ebben én cseppet sem vagyok ennyire biztos, de valahol azért roppant nagy királyság, hogy rajtam kívül mindenki elhiszi, hogy én majd nagy és erős leszek. Lehet, hogy igazuk van? Mondanám, hogy majd meglátjuk, de az még baromi messze van. Azért felkacagok kicsit. - Ne gondolja senki, hogy nem vagyok motivált, de perpill már annak is örülök, ha a másnapot megérem. De köszi azért, jól esik, hogy így gondolod. Mármint hogy talán még a ranglétrán is feljebb mászhatok. Mondjuk ahhoz előbb két ép kéz kéne ugyebár. Látom ám azért - vagy csak látni vélem -, hogy mennyire kiakad a sztorimon. Jah tudom, ezerszer rosszabb, mint valami brazil szappanopera, tessék, már nyomorék is akad benne szerény személyemben. Mondjuk vak éppenséggel nem vagyok, de a félkezűeket is lehet sajnálni. Asszem. - Teljesen mindegy. A lényeg az, hogy nincs itt. És nem is hiszem, hogy valaha visszatér majd. Nagyon igyekezem úgy tenni, mintha legbelül sem fájna egy cseppet sem, de basszus! Mégis csak a teremtőm, egy része mindig is ott lesz bennem, és ösztönösen is vágyódni fogok utána, mint valami kis... buzi. Úristen, ettől a gondolattól kellemetlenül érzem magam. A viszonyítására jót nevetek, mert tök igaza van. - Na ja, de az se mindegy, hogy egy-két másikhoz képest, vagy... mindenkihez képest. Nem szomorkodom én, azt hiszem, hogy már beletörődtem ebbe az egész kontrollosdiba, de attól még elég izé, hogy nincs olyan körülöttem, aki egyáltalán elkezdhetne rendesen tanítani a használatot illetően. Igazi mágus lennék, ha magamtól tanulnék meg mindent. Lehet felvésem életcélnak, hogy keressek egy másik ilyen farkast a világban, ha már egy kicsit nagyobb leszek. - Hát a másikat. - pislogok a nőstényre nagy szemekkel - A gyengébbeket. Colin, a teremtőm egyszer például rávett arra, hogy túrkáljak az orromban, tudom, hülyeség, de nevettünk. - jó, hát így kimondva tényleg baromi idétlen és komolytalan, de na - És emlékeket is ki tudunk kényszeríteni. Persze nyilván más elmondani, mint gyakorlatban tapasztalni, de erről nem nagyon tudok neki prezentációt tartani, és az igazság az, hogy nem is nagyon szeretnék. Ki tudja, mit láthatnék meg a fejében, amitől kiakadok? Nem, köszönöm, Naomi óta véletlen se túrkálnék senki fejében. - Tudooom... - rúgom meg a földet a cipőm orrával, ahogy a jó tanácsot hallgatom - Igazad van. Persze tudnom kellett volna akkor is, amikor kinyitottam a számat, de világ életemben szájas voltam, nem tehetek róla. Még egy kicsit el is nevetem magam, bár ez megint olyan, mint az orrtúrkálós dolog. A fejemben tökéletesen logikusnak tűnik, kimondva azonban az egész tök ciki, és legszívesebben visszaszívnék minden egyes szót, amit kimondtam, mert tökre nem mentség, hogy világ életemben ilyen voltam. - Vonz hát! Bár így esélytelen, hogy suliba menjek, meg nem is tudnám miből kifizetni, szóval otthon tanulok többnyire, könyvtári tankönyvekből. - osztom meg vele félvállról az információt, mert hát mi ez ahhoz képest, hogy egy igazi tudóssal ülök egy padnál? - Jó, persze, tudnom kellett volna, nyilván, csak... Ehh, jó étvágyat! Terelem inkább a tárgyat egy mosollyal, meg persze egy harapással is. Tök jó lehet nekik, hogy van felmenőjük, aki vigyázni akar rájuk. Nekem még a vérszerinti nagyszüleim is csődöt mondtak, szóval tudom értékelni az ilyesmit. Persze ha lenne valaki, aki naphosszat a nyakamban liheg, akkor meg szabadságot akarnék, szóval visszás a helyzet, meg mindenkinek az kell, ami nincs ugyebár... - Valahol megértem. - vonok vállat - Sosem voltam könnyű eset. Ők meg öregek voltak és nem tudták tartani a lépést. Ez van. Kissé bánatos képpel pillantok a nőstényre, amikor bevallja, hogy nem valószínű, hogy csatlakozik a falkához. Bezzeg a jófejek mindig kívül maradnak. - Kár. Mostyogom az orrom alatt, mintha meg sem történt volna, bár kétlem, hogy pont egy ilyen idős farkas elől tudnám eltitkolni, hogy megszólaltam, de nem is ez a célom igazából. Nincs célom, csak megint meggondolatlanul szaladt ki a számon valami. - Na, ez nem kár! - máris sokkal jobban hangzik, bár nem tökéletesen, de azért jobban. Bár nem tudom, mit várok, hogy majd akkor összejárunk, meg randizgatunk? Persze, nyilván velem akarja tölteni az idejét a családja helyett, evidens... Amikor rákérdez arra, hogy hogyan lettem vérfarkas, megrágom az aktuális falatot a számban, a szendvics maradékát pedig finoman leteszem a padra. Felemelt mutatóujjal jelzem, hogy pillanat, csak lenyelem a falatot, és közben azon aggódom, hogy talán pont most jön el az a rész, amivel mindent sikerül elrontanom, hiszen abszolút nem rózsás történettel készülök előállni, de ha akarnék se tudnék hazudni neki. Akkor meg kár a gőzért. - Említettem, hogy intézetis voltam... Javítós, hogy egész pontos legyek. A seattle-i falkának voltak beépített emberei ott is, mert suhancokra pályáztak vérfrissítés végett, mivel zsoldos falka volt, és olyanok kellettek a köreikbe, akik mindenre kaphatóak. Namármost... - hagyok egy kis szünetet - Le akartam lécelni. De erre csak úgy volt lehetőség, ha valami oltári hülyeséget csinálok, szóval... Felvágtam a csuklómat, hogy átvigyenek a kórházba. Onnan akartam meglépni. Ami sikerült is, leugrottam az első emeletről, azt hiszem, eltörtem a bokámat is, mindegy. Sikerült elkúsznom egy sikátorig, ahol ott volt az eredeti teremtőm, és azt mondta, hogy egy feltétellel nem ad fel. Én meg gondoltam, ha már idáig eljöttünk, akkor igazán elélek én egy vesével is, ha ez a szabadság ára, de végül is beharapott, és elvitt a falkához. Ennyi. Nagyot fújtatok, és igyekszem csak lopva pillantani az arcára, mert nem tudom, mennyire vagyok felkészülve az arckifejezésre, amit láthatnék rajta. Csalódottság? Undor? Nem tudom, ilyesmikre számítok. De a vége még rosszabb, mint ami lehetne, mert most meg Naomiról faggat. Az első reakcióm a mély hallgatás, míg végül eltökélten pillantok fel rá. - Nem akarom őt bajba keverni, oké? - a lehetőségekhez képest igyekszem igen komoly és határozott hangszínt megütni, mert tényleg megvesznék, ha Naominak azért lenne baja, mert én idegeneknek pofázok róla - Itt volt. Meg akartam lopni, nem jött össze, kedves volt velem, és megfogtam a karját, és olyasmit láttam, amit nem kellett volna. Aztán később találkoztunk a folyónál, ott volt vele a kutyája, aki megugatott, amire a farkasom bepöccent, és ráhördültem. Persze a lány ezt zokon vette, elesett a jégen, ahogy faképnél akart hagyni, és én megijedtem, mentőt akartam hívni, mire teljesen bepánikolt és... Átváltoztam előtte. - hagyok apró szünetet - Még idejében el tudott menekülni. Azóta már törölték a memóriáját a herripotterek, és már rám sem emlékszik, szóval ez az egész teljesen lényegtelen, kivéve persze, hogy meg akartam enni, de végül erre sem került sor. De ez mégis miért érdekel? Tök hülyeség... Nem hinném, hogy ki fog nevetni, de azért eléggé zavarban vagyok, ezért is titulálom hülyeségnek a dolgot, és ezért is próbálok kérdéssel hárítani, csak ne kelljen visszaidéznem megint azokat a pillanatokat, amikben elcsesztem ezt az egészet.
Megmosolyogtató a kölyök hozzáállása, és önkéntelenül is eszembe jut, milyen volt, amikor mi voltunk még ilyen „kicsik” annak idején, valamikor régen… Igaz, az sok mindenben más volt, hisz mi voltunk az elsők, nem hemzsegett az egész bolygó vérfarkasoktól, mint napjainkban egyre inkább. De pont ez volt a nehézsége is – mindent magunknak kellett megtapasztalni, megtanulni, megismerni, hisz kitől kértünk volna segítséget? -Értem. -bólintok arra, hogy mennyi reményt fűz a teremtője visszatéréséhez, és inkább azt hallgatom érdeklődő kíváncsisággal, hogy mégis mi a vérvonaluk erőssége? Igaz, a felhozott példára csak felvonom a tekintetem, hát, ha valamire, akkor nem épp ilyenre számítottam, de végül is amit akartam, megtudtam belőle. Felettébb… erős és veszélyes képesség, azt kell mondjam, bár így talán érthető is, miért olyan nehéz az elsajátítása. És hogy miért vannak olyan kevesen, akik képesek rá. Ennek fényében azonban még inkább szégyenletes, hogy a teremtője ahelyett, hogy a vérvonal fennmaradását biztosítani, inkább a könnyebb utat választotta. -Mondanám, hogy majd kinövöd, de… eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy nem valószínű. -feleltem nevetve, elég volt csak Heinére vagy Emmára gondolnom, egyiküknek sem kell a szomszédba menni segítségért, ha csípős nyelvre van szüksége. -Azért dicséretes, hogy ez sem akadályoz meg. A kortársaid többsége inkább választja ilyen esetben a kényelmesebb megoldást, és inkább a TV előtt lóg, vagy csavarog, ahelyett, hogy megoldást keresne, hogy tudná folytatni a tanulást. -kap egy dicséretet tőlem, mert tényleg megérdemli, ilyen hozzáállással. -Köszönöm, viszont! -harapok én is a szendvicsemből, és már épp folytatnám, amikor Connor megelőz, így aztán inkább arra válaszolok. Nos, falkatag biztos, hogy nem leszek, de mindenesetre megmosolyogtató, milyen reakciót váltanak ki belőle a szavaim. Mondanám, hogy jó érzés, hogy végre olyan is akad a városban, aki nem a testvérem és örül az itt létemnek, de azt hiszem, lassacskán már a leszármazottaim is megbékélnek a tudattal, hogy én is létezem. Sőt mi több, itt élek. Mondjuk ők járnak jobban, ha megbékélnek, mert ha nem, akkor is maradok még egy darabig a jelen helyzet szerint. -Oh. Milyen mozgalmas életed volt a harmatos korod ellenére. -bólintok lassan, ahogy a beharapásának történetéhez ér, az egyszer biztos, hogy nem mindennapi eset. Az viszont már kevésbé, hogy egyes falkák ilyen célok végett toborozzák az új tagokat… -Ne aggódj, Connor, miattam aztán nem kell tartanod tőle. Nem szokásom ok nélkül bárkit is bántani, és nem hiszem, hogy bármi olyat tett volna, amivel kiérdemelne ilyesmit tőlem. -nyugtatom meg a fiút, amúgy meg, mégis mit kezdenék? Menjek, köpjem be az Alfájánál, hogy tudtad-e, Castor, hogy…? Gondolom, a legkisebb baja is nagyobb annál, mint hogy kibe van belezúgva a falkája egyik kölyke… Ahogy Connor a történet végére ér, ismét csak lassú bólintás következik – kezdem magam úgy érezni, mint azok a bizonyos műanyag bólogatós kutyák az autók hátsó ablakában, amik néhány évtizede olyan népszerűek voltak… -Ismerős szituáció, fiatal korban megesik az ilyesmi. Mondanám, hogy ne okold magad miatta, hisz végül senkinek se esett baja, de gondolom, sok megnyugvást nem jelentene. Ráadásul az elvesztett emlékeket sem adja vissza semmi. -fejtem ki egy kicsit bővebben, amikor azonban megemlíti, hogy hülyeség az egész, csak megrázom a fejem. -Nem mondanám. Még ha most talán nem is érted az összefüggéseket, hogy miért. -mindjárt úgy is megtudod. Még volt egy-két harapás a szendvicsemből, azt a magam nyugodt, kényelmes tempójában fogyasztottam el, ennyi „várakozásba” még senki sem halt bele, majd miután a szalvéta maradványait gombóccá gyűrve a kukába ejtettem, kezemről pedig lesöpörtem azt a néhány szem apró morzsát, ami rátapadt, folytattam a mondandómat a fiú felé fordulva: -Segíteni szeretnék neked, Connor. -kezdtem bele, hogy aztán néhány pillanatnyi idő után tovább folytassam - Bár minden problémádra nem tudok gyógyírt, és a múlt történéseit sem tudom megváltoztatni, de a jövőd egyengetésében segíteni tudok. Legyen szó akár az iskolai tanulmányaidról, akár a vérfarkasként elért eredményeidről. Említettem, hogy egy darabig még mindenképp a városban maradok - amennyiben elfogadod a segítségemet és te is a vérvonalunk tagjává válsz, úgy biztosra veheted, hogy amíg szükség van rá, én melletted leszek. Mit szólsz hozzá?-ajánlottam fel a lehetőséget neki, hogy ha szeretné, a saját kölykömmé fogadom. Most azonban egyelőre vártam… órákig, sőt, napokig, hetekig képes lennék még mesélni neki, de mindez úgy is fölösleges, amennyiben nem mutat érdeklődést iránta, ha viszont bármi kétsége vagy kérdése lenne, akkor azt sem árt most tisztázni.
Tök fura, hogy boldogan kacarászva jelenti ki, hogy totál mindegy, mindig ilyen kis szájkaratés leszek. Azt hinné az ember (fiatal farkas), hogy az ilyen idős farkasok szigorúan veszik az ilyesmit. Persze meglehet, hogy amúgy jókat szórakoznak a kisebbek hülyeségein, na de ha épp ellenük vetjük be a nehéztüzérséget... Na, hát azt nem szokták annyira szeretni. Persze lehet, hogy Jyotsana ezt valamiféle hobbiként fogja fel, ebben az esetben viszont minden elismerésem, roppant egyedi, és ha kell, akkor szívesen leszek fizetés nélküli bérbohóc, ha épp túl nagy a csend körülötte. - Jó, hát azért én is szoktam tv-zni. Jegyzem meg csak költői jelleggel. Azt meg nem teszem hozzá, hogy utálom, hogy mindig olyan kicsinek tűnök a világ szemében, és... Például azt sem szeretném, hogy Naomi egyszer majd... Talán, azt gondolja, hogy tényleg az maradok. Lehetek okos és intelligens, jó eszem van, ezt sosem vitatták el tőlem, és ha már nem vagyok izomagyú állat, akkor lehetnék agyizmú állat is. Nem? - Harmatos... Ez milyen kifejezés már! - nevetem el magam, mert már nem feszengek azon, hogy mit fog szólni. Mert ha képes volt így reagálni és nem fintorogva vagy éppen kikelve magából, nekem az már elég. - Hát, mert nem is. Ez fix, ő nem olyan! Nyomatékosítom a nőstény szavait, mert ezt elképzelni sem tudnám, hogy Naomi akár egy gilisztára rátaposna... Ha egeres lenne a lakása, biztos, hogy előbb térdelne le a földre és kezdené el szépen kérni a kisállatot, hogy menjen ki, minthogy letegyen egy egérfogót. - Nem, azokat nem... Fordítom oldalra a fejem, és a csővezeték oldalát kezdem el fixírozni. Elszomorít az egész, és az is, hogy ezekbe a pillanatokba áll bele a csend, a tehetetlenség pedig továbbra sem szűnt meg, még így sem, egy újkeletű, többszáz éves pajtással az oldalamon sem. Ez sem változtat azon, hogy nem kellek senkinek, és hogy még arra sem vagyok méltó, hogy valaki emlékei közt szerepelhessek. Szar ügy. - Hmm? Pislogok rá gyorsan, összeráncolt homlokkal, mert tényleg nem értem az összefüggést... Basszus! Lehet, hogy ez a nőstény valami herripotter-kém! Lehet, hogy azért küldték utánam, hogy leteszteljenek, lehet, hogy Mandy szervezte az egészet! Baszkikuli, hát ezt most jól elcsesztem... A szívem olyan hevesen kalapál hirtelenjében, hogy Jyotsana segítségkínálására néhány oktávval feljebb csendül meg a hangom. - Tényleg? Pihegem, aztán mivel elég komolynak tűnik az arckifejezése, inkább kussolok és várom a folytatást. Amiket felsorol... Úgy érzem magam, mintha maga a Mikulás trappolna előttem, jó lassan húzva maga után a cókmókját, amiből kilóg egy gitár nyaka csak azért, hogy elcsábítson. Jyotsana, az indiai Mikulás, höhö... Visszatérve... Minden marhára hihetetlen. Mint az internetes sikersztorik, amikor a csöves talál egy kukában egy nyertes lottószelvényt... Egyedül akkor ugrik meg a pulzusom még jobban, amikor arról beszél, hogy váljak a vérvonala tagjává. Nem tudom, hogy pontosan mi riaszt meg, de azt hiszem, hogy a farkasom ösztönösen menekülne innen... Nos, minél messzebbre. - Nem is tudom, mi a vérvonalad! - csóválom meg a fejem nevetve - És ha tudnám is, nem ismerek én annyira senkit errefelé, aki el tudna vállalni. A mentorom Illuzionista, de... Mindegy, ő csak a mentorom. - legyintek - Vagy... Várjál... - azt hiszem, kezd leesni a tantusz, de ez meg olyan ciki. Mert ha most jól értem, amit értek, akkor azt olyan pofátlanság megkérdezni, mert ha meg félreértettem és nem is erre céloz, akkor meg éghetek, mint a száraz avar... - És mégis miért tennél ilyesmit? Méregetem kissé gyanakvóan, mert ezzel a kérdéssel nem is kellett egyértelműen kimondanom semmit, de mindent bele lehet érteni, plusz... Már csak maga az is, hogy segít tanulni emberként is és farkasként is, pedig ismer vagy húsz perce és az is úgy kezdődött, hogy elbénáztam egy szaltót és pofára estem a lábai előtt. - Tudod, mi a szomorú? - pillantok fel rá kissé szomorkásan, még mielőtt megvárnám, hogy rendesen válaszolhasson a kérdésemre - Az, hogy nagyon szeretnék valami olyat, amit most elmondtál. És már kétszer megígérték. Meg előtte az emberi életem is párszor. Aztán mindenki rámunt, mint egy hülye kis kacatra, és... Nem akarok még egyszer ilyesmibe esni, érted? Akkor inkább leszek teljesen egyedül, mert magamat még el tudom viselni, ha másoknak már elege van belőlem. Nehéz hinni a "harmatos" korom ellenére keményen leckéztető múltamnak hála. Pedig rá akarom vágni, hogy igen. Hogy új esélyt akarok, mert ennyi jár nekem. És persze egy részem ki is hátrálna a dolog elől valami olyasmivel, hogy ezt még meg kell beszélnem otthon. De gyűlölöm, hogy mindig én vagyok a palacsintazabáló kissrác a háznál. Lehet, hogy egy ilyen döntésnek hatalmas súlya van, de talán itt az ideje férfiként viselkedni, és saját döntéseket hozni a saját életemmel kapcsolatban. És ha hibázok, akkor a saját hibáimból tanulni és gazdagodni valami tapasztalattal. Nagyon kevés esélye van egy korombeli farkasnak a saját közösségén belül arra, hogy bármilyen helyzetben lehessen választási lehetősége. És... Miért kellene megtagadnom valami olyasmit, amire a társaim többségének még csak lehetősége sincs? Persze ez azzal jár, hogy végleg el kell engednem Colint. És a farkasom talán pont ezért ficereg és váltana tolatásba azonnal. Mert ő még remél, és nem akar meghalni úgy, mint az előző farkas, akinek pedig ő vette át a helyét. Ez az egész annyira... gáz... - Ez már a harmadik farkasom lenne. Megígérsz nekem valamit? - persze a világon semmi sem kötelezi arra, hogy megtegye, de azért én reménykedem - Ha ezzel sem működne, ne hagyd, hogy negyedszerre is megpróbáljam. Vannak dolgok, amikkel szembe kell néznünk, akár tetszik, akár nem. Egyébként sem saccolok magamnak túlságosan hosszú életet, de ami hátra van, azt jó lenne mostmár egy bundás pajtással leélni. Ha valami nem megy, azt kár erőltetni, és ha egyszer kibukik, hogy genetikailag alkalmatlan vagyok farkasnak (már ha van ilyen), csak időpocsékolás lenne újra és újra meglovagolni a témát.
A kölyök megjegyzéseit csak egy-egy halvány mosollyal nyugtázom, mialatt elfogyasztom a szendvicsem maradékát, hogy aztán egy sokkal komolyabb téma felé terelgessem a beszélgetés folyamát. Ó, ha tudnám, hogy most milyen gondolatok kavarognak a fejében… A hangszínváltásra csak egy csöppet meglepett tekintettel reagálok, de betudom a lelkesedésnek a dolgot, mielőtt komolyabban nekiállnék filozofálni rajta, hogy vajon mi válthatta ki belőle ezt a reakciót. -Troll. Gyorsabban regenerálódunk, mint a többiek. -feleltem, némi kiegészítéssel, ami remélhetően sok újat nem mondott neki. De figyelembe véve, hogy milyen fiatal még, mint vérfarkas, ráadásul milyen felelőtlen teremtője volt, nem lennék meglepve, hogy ha még olyan alapismeretekkel sem lenne tisztában, mint az egyes vérvonalak - Ó, emiatt nem kell aggódnod, ez már kevésbé ritka vérvonal, mint a tiéd – biztosra tudom, hogy a falkátokban is akad ilyen farkas. –egy pedig most készül csatlakozni, akiről szintén „biztosra” tudom, hogy „el is tudná vállalni”. Csak ahogy látom, az a bizonyos illető nem igazán töri magát a csatlakozással. ¬-Meg mint azt már mondtam, amíg szükséged van rá, a közeledben maradok. -tettem még hozzá kiegészítésként az aggodalmát hallva, hogy honnan fog mentort keríteni magának… mondanám, hogy mellettem úgy sincs szüksége senki másra, de örökké úgy sem maradhatok mellette, így ő is jobban jár, ha a „hozzátartozóival” is megismerkedik idővel. Másfelől ennek a képességnek a fejlesztése jóval egyszerűbb, úgy hiszem, mint néhány testvéremé, vagy akár az, amit most birtokol a fiú. -Hogy miért? -kérdezek vissza, elmerengve a kérdésen. Ó, mennyi válasszal elő tudnék állni…! -Mindig is szerettem a fiatalokkal foglalkozni, tanítani őket, egyengetni az útjaikat, elvégre ti vagytok a jövő, akik a későbbiekben is biztosítják a vérvonal fennmaradását. Másfelől, ha már te is a világunk része vagy, te is megérdemled, hogy valaki végre segítsen eligazodni benne, pláne, ha az előéletedet tekintjük. -utalok itt arra, hogy mindenki lepasszolta az első (vagy második?) adandó alkalommal, amint lehetősége adódott rá, ahelyett, hogy inkább foglalkozott vele. Azt hiszem, már ez is bőven magyarázattal szolgálhat a kérdésére, azonban volt még valami, ami ha nem is döntő szerepet játszott a dologban, de mindenképp hatással volt a döntésemre. -Tudod, Connor… emlékeztetsz az egyik kölykömre. Igaz, őt sokkal fiatalabb korában ismertem meg, de nagyjából veled egy idős lehetett, amikor beharaptam. -említettem egy hasonlóságot, pedig mennyi lett volna még! Diegóról is lemondtak a szülei, hátrahagyták a kikötőben, ahogy megérkeztek Amerikába… A kinézetük – a kék szem, a sötét haj, világos bőr – az a sokáig nyugton maradni képtelen, besózott természetük… Azt, hogy Diego már rég halott, vagy hogy miket tett, egyelőre inkább nem reklámozom, majd egyszer, később, ha úgy alakulnak a dolgok és Connort is érdekelni fogja, elmesélem neki. Ha tanul más hibájából, akkor már megéri. -No? -kérdezek vissza azt a szomorú tekintetet látva, ám ahogy meghallom a szavait, igazat kell adnom neki. -Az alapján, amit meséltél, nekem úgy tűnik, hogy nem a te hibád volt, hogy így alakultak a dolgok. Ha veled lett volna problémájuk, akkor most te sem lennél itt. -hisz melyik falka bajlódik egy olyan kölyökkel, aki csak púp mindenki hátán? Gondolom, mindkét teremtőjének akadt fontosabb dolga, mint hogy vállalja tettei következményét, és egyszerűbb volt lerázni a kicsit, mintsem érdemben bármit is csinálni vele. -Egyébként szép elképzelés az is, hogy teljesen egyedül boldogulsz, de őszintén, Connor… te is tudod, hogy ilyen korban az nem jelentene túl sokáig megoldást. -egy ilyen fiatal kölyök, segítség nélkül… csak az a kérdés, hogy a zsaruk, az őrzők, vagy egy nagyobb farkas, vagy falka talál rá előbb, amint bármi gondot okoz. A kérdését hallva így látatlanban is rábólintok az ígéretre, pedig ez aztán tényleg nem szokásom – azonban ez most egyáltalán nem az a helyzet, és a fiút sem úgy ismertem meg, mint aki vissza akarna élni a helyzettel, pláne, ha azt nézzük, hogy a valós személyemet még csak nem is ismeri. -Ó… -mosolyodok el talányosan, de most amilyen jól hangzik, hogy garantált az ígéret, a másik irányból közelítve talán pont ezért is félelmetes az egész -Ezt biztosra veheted. Ha egyszer átharaplak, ha akarnál, se tudnál másik Teremtőt találni magadnak. -próbálkozni azt lehet, de ha azt nézzük, hogy mennyi idős vagyok, talán csak apám lenne képes rá, hogy átharapja – ő viszont már csak elvből sem tenne ilyet a saját lánya leszármazottaival, pláne, ha első fokú az illető. Ebből aztán már azt is gyaníthatja, hogy a külsőm ellenére én is az idősebb korosztály táborát gyarapítom, még ha nem is feltétlenül tudja, hogy pontosan mennyi az annyi. Hagyok neki még némi időt, hogy átgondolja magában az imént hallottakat. Eszem ágában sincs tovább ígérgetni és bizonygatni, hogy de márpedig én nem fogom magára hagyni, mint a többiek, hisz egyrészt egyszer már megígértem neki, másrészt csak magamat hitelteleníteném el vele. Ha elfogadja amit kínálok, akkor idővel úgy is meglátja, hogy betartom a szavam. A kora ellenére már így is több mindenen ment át vérfarkasként, mint mások évek, évtizedek alatt, így aztán eszem ágában sincs csupán még egyet belerúgni, hogy aztán nevetve magam mögött hagyjam. Inkább segítek neki megtalálni a maga útját, és kellő felkészültséggel engedni el a kezét, amikor már egyedül is biztosan boldogul és helyt tud állni… és ki tudja, lehet, hogy mire észbe kapok, 100-200 elteltével majd egy nap olyan hírt kapok, hogy az elveszett, reménytelen kölyökből valahol ő is egy falka Alfája lett… -Nos, Connor, mi a döntésed? Elfogadod a segítségemet? Szeretnéd, ha kölykömmé fogadnálak?-fordultam felé, feltéve a nagy kérdéseket, immár nyíltan, mindenféle körülírás és sejtetés nélkül, hisz ha már elvártam tőle, hogy egyedül és most hozzon döntést, ahelyett, hogy napokig rágódna rajta és mérlegelné a lehetőségeket, az volt a legkevesebb, hogy legalább tudja, mire számítson – hisz ha igent mond, ahogy már korábban is említettem, nem lesz mód visszacsinálni, vagy semmissé tenni a dolgot, ha úgy tartja kedve. Illetve semmissé tenni lehetne, de azzal a lehetőséggel csak igazán ritkán éltem, így most sem szeretnék ehhez folyamodni, hacsak nem muszáj. Véleményem szerint semmi akadálya, hogy a fiú vérfarkasként élje, hisz ilyen pozitív hozzáállással, azok után, hogy mi minden történt… csupán egy kis segítségre van szüksége, hogy végre egyenesbe jöjjön az élete, és legyen némi biztos pont, amire támaszkodhat a későbbiekben.
Kényszeredetten nevetek fel, amolyan "hát ez nem lehet igaz" kifejezéssel, amikor Jyotsana a vérvonalát tekintve is bemutatkozik nekem. Pont így, pont most... A kabátujjam élettelenül ficereg a hiányzó kézfejemen, mintha valami ómen lenne vagy tudom is én, micsoda. Mivel elég feltűenően bámulok le ujjaim hűlt helyére, talán a nőstény számára sem túl nagy ördöngősség rájönni, hogy mit látok ennyire "viccesnek" a helyzetben. - Sosem értettem, mér' Troll. De határozottan szimpatikus, igen... Nyekergek kicsit még mindig hitetlenkedő, csodálkozó kacarászással, némi szomorú félelemmel, hiszen már többször elgondolkoztam rajta, hogy talán nekem is Trollnak kéne lenni, mert egy igazi kis köcsög vagyok. Meg egybként is, amennyit engem vertek az elmúlt másfél évben, szerintem vérvonalképesség nélkül is marhára belejöttem már a regenerálódásba, az életstílusomhoz minden esetre elég erős mankó volna, ha gyorsan regenerálódhatnék. Csak bólogatok: arra is, hogy akadnak Trollok a falkában is, meg arra is, hogy megígérte, egy darabig a közelben marad. Értékelem az őszinteséget. Mármint, hogy nem ígér olyat, hogy majd örökre együtt leszünk és minden este kézenfogva pattogunk el a naplementébe, mint valami giccses képeslap életre kelt álomcsaládja. - Én... nem tudom, mit mondjak. Nem hiszem, hogy tudnék veled vitatkozni, de ez egyszerűen olyan... felfoghatatlan. Mármint hogy tényleg nem hazudik és őszintén az a célja, hogy segítsen a kicsiknek, és hogy nem koloncot, hanem értéket és lehetőséget lát bennünk, pulyákban. Nagyon hülyén hangzana, ha így, pár száz év távlatból megdicsérném. Szerintem érezheti rajtam, a megszeppentségemben, hogy gyakorlatilag köpni-nyelni nem tudok. - Majd egyszer... mesélsz róla? Pislantok fel óvatosan, amikor az egyik kölykéhez hasonlít. Egyelőre nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sírjak, de... Például az egyik videojátékban volt olyan, hogy az öreg mester a halott fia után nevezte el a főhőst, és évekig úgy tűnt, hogy utálja... És csak jóval később derült ki, hogy végig a fiaként tekintett rá. Na mindegy, megint elkalandoztam. Talán jobb most ilyen helyekre "menekülni", mint kőkeményen szembe nézni ezzel a lehetőséggel és a döntésem súlyával. - Tudom... De eddig valahogy mindig sikerült. A történtek ellenére valami csoda folytán piszok nagy mázlista vagyok, mert bár mindent elveszítettem szép lassan, de az életem mindig megmaradt. Ne kérdezd, hogy csinálom. Biztos a karma. Engedek meg magamnak egy kicsit szélesebb mosolyt, mert ha már egyszer indiai, akkor ezt neki biztos nem kell túlmagyarázni. Más ötletem meg őszintén szólva egyáltalán nincs. - Őőő... - szaladnak össze a szemöldökeim lassan, amikor azt mondja, hogy nem találhatnék magamnak másik Teremtőt - Ezt most nem tudom, hogy pontosan hogy értelmezzem, de lehet, hogy jobb is. Persze lehet, hogy az életkorára utal, fene se tudja, de azért remélem, hogy nem arra, hogy a jelenlegi farkasommal együtt a maradék önbecsülésemet is elvenné tőlem, és hogy tényleg nem fogadna be utána már senki más. Te jó ég, remélem, hogy nem valami megbélyegzett nőstény, akinek a kölykei a társadalom peremére vannak szorítva... Bár, nem mindegy? Dehogynem az, egyébként sem vagyok most sem celeb, és nem is nagyon terveztem az lenni. De legalább nem hátrált ki az ígéret elől, és összességében nekem most csak ez a fontos. Hirtelen harapok a szám szélére. tényleg, tényleg nagyon szeretnék gondolkodási időt kérni. De nem tehetem. Hogy nézne már az ki? Basszameg... Fel kell kelnem, ide-oda lépegetek, meglévő kezemmel a tarkómat vakargatom. Ne haragudj rám, Colin. Vagyis hát tudod mit? Haragudj! Nem érdekel. És te... Tudom, hogy nélküled nem éltem volna túl eddig, de mit köszönhetek neked? Hogy egy kiskutyával sem vagy képes egy helyiségben megmaradni? Hogy majdnem felzabáltad azt a lányt, aki iszonyatosan fontos számomra? Nem akarlak gyűlölni, nem akarok haragudni rád, de... Azt hiszem, hogy nekünk ennyi volt, pajti. - Elfogadom. Szeretném. Jelentem ki kiszáradt szájjal ugyan, de a helyzethez képest a lehető legnagyobb nyugalmat próbálva magamra erőltetni. A barna bundás farkasom szűkölve ficereg a bőröm alatt. - De Ő azt hiszem annyira nem... Préselem ki a számból, nyomást érzek a tarkómon, a halántékomon, az ínyemben. Azt már megtanultam, hogy az ösztönök ellen egy kölyök emberi elméje igazán nem képes labdába rúgni, és ez az ösztön most a menekülést plántálja belém, pedig én nem akarok menekülni. Mégis, olyan páni félelem fog el már attól, hogy elképzelem Jyotsana farkasának erejét, hogy lever a víz. Nem tudom, miért gondolom valahol az egyre távolodó ép eszemmel, hogy Jyotsana látott már hasonlót, de mégis, szeretném remélni, hogy tudja, mihez kezdjen ezzel a helyzettel. Minden esetre bízom benne, hogy nem kell megvárnunk, amíg tényleg alakot váltok teljesen, mert elég gáz lenne, ha a percekkel ezelőtt emlegetett kergetőzést egy ilyen helyzetben kellene bepótolnunk.
Értem én a poént, és van bennem annyi tapintat, hogy a rövid, tömör jellemzés mellé nem tartok bemutatót, miszerint ha bárki farkasként végigkarmolja a karomat, hány röpke másodperc alatt tűnik el maradéktalanul – részben, mert hosszú utat jártam be ahhoz, hogy ilyen szintre jusson a képességem, másfelől az eddigi statisztikák alapján nem valószínű, hogy a kölyöknek valaha is lehet ennyire gyors… -Mit mondtak, mennyi idő, amíg rendbe jön? -pillantok a sérült karja felé, gondolom, legalább egy hozzávetőleges dátumot csak megadtak neki, hogy mire számítson. Ha ő is közénk tartozik, már kezdheti a matekozást, hogy mennyivel előbb fog rendbe jönni. Hmm… adjam fel neki házi feladatnak a kiszámítását? Arra, hogy felfoghatatlannak tűnnek a szavaim, csak halványan elmosolyodok. Nem csodálkozok rajta, nehezen elhihető, magam sem sok olyannal találkoztam, akit hasonló célok fűznek. Manapság már a vérfarkasok is egyre inkább átveszik az emberek közt manapság oly divatos önzőséget, és csak magukkal foglalkoznának ahelyett, hogy a jövőre is gondolnának. -Persze, ha szeretnéd. -feleltem a kérdésére, majd egyszer, ha már kicsit helyre rázódott az élete – nem hinném, hogy jó ómen lenne, ha épp most kezdenék neki ódákat zengeni a halott kölykömről, pláne, ha már hozzá hasonlítottam. -Tartsd meg ezt a jó szokásod! -mosolyodok el az okfejtése hallatán - Sőt, mondhatnám, hogy a képességünk fejlődésének is ez az egyik kulcsa. Van az a régi mondás, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz… Nos, nálunk igazán találó, csak egy dolog van, amit nem szabad elfelejteni – attól, hogy gyorsabban regenerálódsz, még nem vagy halhatatlan. -tetszik vagy sem, ez alól még én sem vagyok kivétel, legalábbis ha úgy nézzük, hogy én is képes vagyok meghalni, még ha eddig úgy néz ki, hogy nem is véglegesen. -Ne aggódj, nem kell semmi rosszra gondolnod. Idővel majd megtudod. -nyugtattam meg, hisz ha egyből nem is, de előbb-utóbb mindenképp szeretném felfedni magam előtte. Még ha nem is most, hisz elég újdonsággal kell megbarátkoznia egyelőre, amik jelen helyzetben fontosabbak, mint az, hogy ki is vagyok valójában. Látom a vívódását a kérdésem kapcsán, a töprengését, én azonban csak türelmesen, szótlanul ülök a helyemen továbbra is – ha már hosszas gondolkozási időt nem kapott tőlem, legalább azt a pár percet hagy gondolja át magában nyugodtan, ami rendelkezésére áll. Szerencsére nem is kell sokáig várnom, megszületik a döntés, én pedig egy bólintással nyugtázom a választását. -Rendben. -felelem, amikor pedig a farkasára terelődik a szó, én is felkelek a helyemről - Azt nem csodálom. Kibírod még egy kicsit? Segítek. -fordulok felé, majd teszek néhány lépést az erdő sűrűje felé, mutatva az irányt. Nem mondom, hogy olyan sokan lennének itt, de mégiscsak nyilvános közterület, és más sem hiányzik nekem, mint hogy megint bekerüljek a helyi újságba, még ha név nélkül is, csak mert egy erre kóválygó turista épp meglesett átváltozás közben… Egyébként is szebb, illőbb helyszíne egy ilyen eseménynek az erdő védelmező sötétje, mint egy ilyen, böhöm, ormótlan nagy fémvezeték szomszédsága. A pajzsomat egy kicsit lentebb engedem – nem nagyon, épp csak annyira, hogy az energiáim segítségével egy kis nyugalmat és önfegyelmet kényszerítsek az apró kis bundásra, mielőtt bajt okozna itt nekünk. Mint egy mentális nyakörv-póráz-szájkosár kombináció, hogy abban vezessék a végzetébe, nekem pedig önkéntelenül eszembe jut, amikor pár 100 évvel ezelőtt engem vezettek sokkal rosszabb körülmények között a halálomba… Össze is rázkódok csöppet, hogy elűzzem a rossz emlékeket, és amennyiben a fiú követ, inkább mutatom az utat, hogy merre menjünk. Túl messzire nem, szerencsére elég jól ismerem a környéket ahhoz, hogy nagyjából 10-15 percnyi séta után az erdő egy olyan elhagyatott részébe érjünk, távol minden túraösvénytől, ahol jó eséllyel senki sem fog zavarni minket. Az utolsó néhány méteren látok csak neki, hogy miután a hátizsákomat ledobtam a földre, a ruhadarabjaimtól is megszabaduljak, azután pedig csak egy szempillantásnyi időbe telik, s az indiai nő helyett már egy sötét bundás, borostyánszín tekintetű farkas álljon a helyemen. ~ Készen állsz? ~ pillantok fel rá, s amennyiben a válasz igen, akkor ~ Kérlek, ülj le. ~ Ha esetleg nemet felelne, akkor várok még néhány percet, amíg összeszedni magát, vagy elbúcsúzik az előző farkasától, amit szeretne, de pár perc elteltével így is, úgy is elhangzik a kérésem. Jobb előbb túlesni az ilyesmin, mint órákig elhúzni.
Hirtelenjében nem tudom, hogy pontosan mire is céloz, aztán rájövök, hogy teljesen hülye vagyok... Mi másra célozna, mint a kezemre? Szinte látszik is a megvilágosodás szikrája az arcomon, amikor leesik a tantusz. - Januárt mondtak. Hogy most pontosan mikor is lesz, azt nem tudom. Az elejln vagy a végén... És az egy dolog, hogy visszanő, de a fene tudja, hogy mikor fogom tudni rendesen használni, mivel a törött lábaim is helyrejöttek ugyan, de azért még elég sokáig éreztem, hogy kellett egy kis idő ahhoz, hogy bejáródjanak, és néha még mindig sajgást érzek a csontjaimban. Mint valami ízületes vén tata. Azt hiszem, hogy az a bizonyos kölyök egészen más lapra tartozik és bár szeretném tudni, hogy mégis miben lehetünk ennyire hasonlóak, csak bólogatok és elfogadom, hogy még várnom kell a bővebb magyarázatra. Mindig azt hittem, hogy eredeti vagyok, hogy ekkora gyökér nincs még egy a világon, de nagyobb dolgokért is estem már pofára (meg hasra ugyebár), szóval túl fogom tenni magam ezen. - Ó, hát azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy mennyire nem vagyok halhatatlan. - jegyzem meg egészen tudálékosan - De ettől még mindig könnyen vagyok a pofonosztás fájdalmasabbik oldalán. Egyáltalán nem vagyok miatta szomorú, tényleg. A verekedés sosem állt távol tőlem, plusz, amióta farkas lettem, hát... A zsoldos falkánál is állandóan ez ment. Itt egy törés, ott egy leszakadt fülecske, csak hogy a hasznomra váljon. - Ha te mondod... Persze, kíváncsi vagyok, hogy ne lennék az... Bár ha kicsit pesszimistábban állok a dologhoz, akkor gyakorlatilag mindegy is, hiszen egyáltalán nem szeretnék még egy Teremtőt. Az meg végül is hót mindegy, hogy azért, mert nem is lehetne vagy azért, mert beleunok abba, hogy mindenki focilabdája legyek. Komolyan, mint valami prosti, akit mindenki használ, csak éppen fizetni felejtenek el neki. Azért ettől a gondolattól vigyorognom kell, de lehajtom a fejem, hogy annyira azért ne legyen feltűnő, mert furcsa lenne előadni ezt a gondolatot. A végén még sikerül megsértenem azzal, hogy stricinek titulálom akaratlanul is.
A kérdésére csak indokolatlanul heves és hosszan tartó, bólogató fejbillentéssorozattal reagálok. Félek, hogyha kinyitnám a számat, elhánynám magam, és egyáltalán nem tetszik a helyzet. Ahogy felkel, én is felpattanok, szintén indokolatlan tempóban, letámaszkodom az asztalra, és próbálom követni arra, amerre vezet. Most, ebben a néhány segítség nélküli pillanatban ez az egész beszélgetés a világ legrosszabb ötletének tűnik, ostobaságnak és borzasztó nagy hibának. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor elhatároztam, hogy öngyilkosságot színlelek. Amikor a kezembe vettem a kést, akkor jó ötletnek tűnt, egy fájdalmas, veszélyes, de mindenképpen jövedelmező választásnak ahhoz, hogy jobb jövőm legyen. Amikor azonban a fájdalom áthatolt a sokkon és megláttam a véremet, és azt, hogy mennyire durván ömlik a csuklómból, mindent megbántam. Vissza akartam csinálni, mert megijedtem a következményektől. Most pontosan így érzem magamat, az életösztön, a biztonság elhagyásának veszélyérzetétől terhesen. Zizegő barnaságom plántálja belém az élni akarást, és ott keres rajtam fogást, ahol épp nem szégyenli. De voltaképpen... Jól jártam. Jobban, mintha még mindig az intézetben kéne lennem, tudom. A nőstény energiáinak semmibe sem kerül maradásra kényszeríteni Colin farkasát, nem fog kitörni, ha ő nem engedi. De szinte hallom a fejemben azt a dacos, pánikkal átitatott szűkölést, ami most jobban fáj, mint Sheila leckéje. Fogalmam sincs, mennyi ideje baktatunk, a legrövidebb út is egyszerre tűnik most borzasztóan hosszúnak, mégis egy pillanatnyi, kimerevített képnek. Ahogy a léptek lassulnak, a szívverésem csak felgyorsul, de a mindennél jobban vágyott szabadulás már nem jön el soha. Jyotsana hatalmában megkötözve többet nem látom már az ezüst szemű, barna négylábút. Hogy magamat vagy a testetlen farkasomat próbálom-e gőzerővel győzködni arról, hogy így lesz a legjobb, azt nem tudom. Nem figyelem árgus szemekkel a nő vetkőzését és átalakulását. Nem szemérmességből, hiszen melyik kamasz ne lenne oda meg vissza attól, hogy egy nő meztelen a jelenlétükben... A szemeim összeszorítása az eltökéltség utolsó megjelenési formája csupán. Nem válaszolok a fejemben megszólaló hangra, nem is hiszem, hogy képes lennék rá, csak szótlanul törökülésbe vágom magam, sőt, inkább zuhanok, mert a lábaim nem igazán akarnak tartani. Én nem akarom, hogy félreértsen, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy meggondoltam magam. Meg akarok szabadulni Colintól és minden terhétől, amit rám rakott. Tiszta lapot akarok, mert úgy érzem, hogy baromira megérdemlem. Végül felnyitom a szemhéjaimat, és most először megcsodálom leendő anyám bundás valóját. Cseppet sem ébreszt bennem félelmet, nem érzem tőle fenyegetve magam. Az energiái közt fuldokló barna kölyök azonban annál inkább. Az a szerencsém, hogy tudom, hogy megy ez. Hogy mivel jár ez a folyamat. Egy kis beleakadással ugyan, de ültömben kibújok a kabátomból. Nem tudom, hogy pontosan hova szeretne harapni, hogy elég lesz-e a meztelen karom vagy másként képzelte el, de ennyivel azért igyekszem hozzájárulni a közös munkához. Közös... Micsoda távolinak tűnő most ez a kifejezés.
Szóval január. Ha szerencséje van, akkor talán még idén rendbe jön a keze, ha nem… hát, pár napot mindenesetre akkor is nyer magának, és azt hiszem, „első” képességtréningnek egész jó lesz ez a jelenlegi sérülése. Nem, eszem ágában sincs meggyógyítani, hiába áll hatalmamban – egyrészt, lásd előző megjegyzés, másrészt pedig hogyan magyarázná meg a falkatársai meg mindenki más előtt, hogy mitől nőtt vissza a keze alig pár nap alatt, holott januárra ígérték? Nem, jó lesz ez így… -Akkor jó. Ezután duplán profitálhatsz belőle. -hisz nem jó dolog az, ha agyonverik az embert, de minél jobban kiporolják a bundáját, annyival jobban tréningezi a képességét. Viszont sajnos fordítva is igaz, ha valaki fejleszteni akarja, akkor kénytelen elviselni az azzal járó sérüléseket és fizikai fájdalmat. Az érme két oldala, csak rajtunk múlik, hogy honnan közelítjük meg. A mesélést meghagyom későbbre, hisz Connor döntött, ebből kifolyólag pedig elég sok időt fogunk együtt tölteni a közeljövőben ahhoz, hogy minden olyasmit elmeséljek neki, amire kíváncsi lehet, akár az életemről, akár a tapasztalataimról. Sétánk alatt nem hagyom előtörni a szökni vágyó apróságot, biztosan tartom „ketrecében” a felé irányított energiáimmal. Hisz kinek lenne hasznára, ha most hagynám előtörni? Csak nehezíteni a dolgomat, hisz a percei meg vannak számlálva, minden eggyel lépéssel egyre elkerülhetetlenebbül halad a végzete felé.
”Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az életfeltételek nemcsak közvetlenül vagy közvetve idéznek elő változékonyságot, hanem egyúttal maguk után vonják a természetes kiválasztást is, mivel a feltételek meghatározzák, hogy melyik változat fog túlélni. De amikor az ember a kiválasztást végző erő, akkor világosan látjuk, hogy a változás e két tényezője mennyire eltérő. A változatok valahogyan létrejönnek, de az ember akarata az, ami a változásokat bizonyos irányokban felhalmozza, és ez utóbbi tényező felel meg a legalkalmasabbak túlélésének a természetben.”
Biológusként valahol vérzik a szívem, amiért épp most készülök „letörni” valamely testvérem evolúciós fájának elfajzott kis oldalágát, hisz ki tudja, több száz év elteltével nem-e nőtte volna ki magát külön, önálló, számottevő vérvonallá? Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy naponta hány és hány faj hal ki a tudtunk nélkül, ennek tükrében pedig miért hagyjak egy ígéretes csemetét az esetleges pusztulás felé haladni, ha meg is menthetem? Az alkalmasabb túlél, a gyengébb elbukik, ahogy Darwin is megírta.
Ahogy megérkezünk és a fiú leereszkedik mellém, úgy nesztelen, puha léptekkel teszek meg egy kört körülötte, mielőtt még keselyű módjára lecsapnék az alant reszkető áldozatomra. Innen már nincs visszaút, második esély vagy visszatáncolás, és ezzel úgy érzem, mindketten tisztában vannak. Mire lekerül a kabát, már ott állok mellette, egész közel, s nem is kell több. Miután néhány pillanatnyi várakozással meggyőződök róla, hogy abbahagyta a vetkőzést, nem húzom tovább az időt – a maradék egy lépésnyi távolságot is leküzdve harapok rá finoman a sérül felkarjára. Nem áll szándékomban a kellőnél nagyobb fájdalmat okozni neki, ha már nem éppen fájdalommentes a folyamat, és azzal sem akarok kitolni vele, hogy az egy szem működőképes karján ajándékozom meg a harapásommal. Ahogy azonban a fogak a húsba mélyednek, azzal a lendülettel változnak át az eddig kényszerű nyugalmat sugárzó energiáim nehéz, halálos bódulattá, ahonnan nincs szabadulás, amiből nincs menekvés… Néhány szívdobbanásnyi idő, s mint ha csak a torkát haraptam volna át, az eddig Connorban lakozó fiatal farkas megszűnik létezni, mint ha sohasem létezett volna – amint a korábbi bundás már csak a fiú emlékeiben élt tovább, a pajzsom alatt kavargó, hatalmas energiatömegből levált egy kisebb darab, hogy átvéve az előző „lakó” helyét erre a világra születhessen, mint a „legifjabb Troll”. Ahogy az ifjú reménység elfoglalta az őt megillető helyet, én is elengedem az eddig fogva tartott kart, finoman, óvatosan, hogy aztán pár lépést hátrálva a fiúval szemben magam is helyet foglaltam, és kíváncsi tekintettel várakoztam. Furdalt a kíváncsiság, hogy mégis hogy viselte a fiú az átharapást, hisz még ha ez a harmadik is az életében, igencsak megterhelő lehet – nem csak fizikailag, de lelkileg is. Bár tudtam, hogy nem hibáztam, mégis, a saját szememmel is látni akartam, hogy minden rendben ment. Látni akartam, hogy milyen a fizikai megtestesülése a legifjabb leszármazottamnak. Vártam, hogy alakot váltson, ha már az előző kölyök menekülésének ilyen ellen tudott állni, akkor most végre elengedje magát, teret engedve az új jövevénynek – ha kell, akár az én segítségemmel.
Azt természetesen a világért sem mondanám, hogy teljesen nyugiban álltam neki vetkőzni, de nem is siettem el. Ennek a legfőbb oka az a továbbra is leplezni próbált ideg, ami belém költözött, és ami miatt minden mozdulat kétszer olyan nehéznek tűnt, mint egyébként. Nem mondanám, hogy reszkettem, egyszerűen csak... Meg-megrándultak a tagjaim. És ha ezzeh hozzávesszük, hogy fél kézzel operáltam, valóban nem ez volt életem legtempósabb vetkőzése. Arra viszont még én sem számítottam, hogy Jyotsana szinte azonnal le fog csapni rám. De talán sokkal jobb volt így. Nem hiába vagyunk farkasok és ő nem hiába tapasztalt és sokat látott már: nem hagy időt, hirtelen csap le pontosan és halálosan.
Az ideút alatt felgyűlt, ámbár tökéletesen féken tartott pánik és érzelemkavalkád a harapás pillanatában orkánként csap le rám. Egynéhány ziháló, hangos nyöszörgéssel teli lélegzetvétel, és még a könnyeim is elerednek, nem, egyáltalán nem a fájdalom miatt, legalább is nem azért, mert a sérült karom húsát újra feltépik. Késztetést érzek arra, hogy hanyatt vágjam magam és csapkodjak, mint valami hisztis kisgyerek, hogy kitörjön belőlem a fenevad, hogy még egyszer kimutassa a foga fehérjét. Nem vagyok tudatában annak, hogy hosszú hónapok óta először és életemben talán utoljára élek át egy tökéletesen tiszta, emberi pillanatot. Hiába a halál, hiába a halálfélelem hosszas felvezetése, néhány másodpercre teljesen üres vagyok, nem lakozik bennem senki, akár nyugalmat is nyerhetnék ebből az elesett, esendő pillanatból. Abból, ami emberként megmaradt belőlem, amivé tizennyolc év alatt váltam. De csak a könnycsíkot érzem, a saját hangomat hallom, ami hirtelenjében zavarni kezd. Nincs időm arra, hogy azon gondolkozzak, hogy fogjam vissza magam, mert az az energia, az az erő és hatalom, ami maga alá tarol, még a lélegzetvételemet is megakadályozza. Megfulladok, kártyavárként csuklik össze minden a belsőmben, a csontjaim mintha porból lennének, és a légnyomástól egy csepp oxigént sem tudok magamba nyelni. Egy utolsó, ezüt villanás vakítja el az erdő fényeit, a barna bundás farkaspajtás hangja már egyre távolabbról hallatszik, míg végleg el nem hal és tudom, hogy nem jön vissza soha már.
Ha majd egyszer nagy és erős farkas leszek... Amikor az immáron joggal Teremtőmnek nevezett nőstény lassan kiereszt agyarai ketrecéből, ültömben dőlök előre, megtámaszkodva az ép karomon. Csend van. És ezt a csendet csak saját szívdobbanásaim belső hangja képes megzavarni. Elégedettnek érzem magam. Úgy érzem, mintha csak most kezdődött volna a nagybetűs Élet, mintha minden, ami eddig történt velem egy szövevényes kirakós része lett volna, aminek egyetlen célja volt csupán: hogy én megszülethessek. Mire vársz még? Fiú... Emeld fel a fejünket, hallani akarom a hangod... A hangom, mi lett belőlem? Mélyebb és teltebb, mint amihez hozzászoktam, ám mégis fiatalosan magas, ez vitathatatlan, számomra azonban jóval erőteljesebb a gurgulázás, ami az egész garatomat megrezegteti. Miért vetkőznék le? Felesleges volna. Minden újszülött meztelenül érkezik a világra. Először csak a szemeimben gyúlik türkiz villanás, egyre mélyebb zöldbe fordul, mialatt a teljes átváltozás tépázza a testem. Érzem az erőmet, minden csonttörésben megijesztene, ha jobban jelen lennék, ha egyáltalán végig akarnám gondolni ezt az egészet. Helyette azonban négykézláb szakad a ruha, recsegnek a szövetek, nyúlnak, törnek, forrnak a csontok, mígnem percekkel később már három lábon kushadva nem találom magam Jyotsana előtt. Mintha eldördült volna a rajtjelző puska, úgy rugaszkodom el hátsó lábaimról, bicegve-billegve, de mégis tempósan. Kit zavar a három láb? Azért van izmom, hogy megtartsam magam. Körbe-körbe rohanvást kaffogom bele Új Életem első, diadalittas perceit az égbe, s ha csak Anyám máshogy nem rendeli, néhány kör megtétele után hozzá vezet az utam, és kérdés nélkül, heves farokcsóválással nyalintom meg az etető szájat, aztán behódolva neki hanyatt vágódom a földön. Hátraszegett fejemmel kínálom fel a torkomat, ki-ki lesve Jyotsanára, és ha végignéz rajtam, már nem csak a zöld tekintetet láthatja, hanem azt is, hogy nem csak a hátam és a fejem, de a hasfalam bundája is tökéletesen fekete.
//Júúúúúúj *___* Mamííí <3 És ne haragudj, nem tudtam kihagyni egy akkora ziccert, mint Todd majmolása, kísértsen téged is valami, plusz zöldszemű farkasom még egyébként sincs //
Precious life, now I bring you into my world, fear, love and paint are your guides
Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, amíg Connor szép lassan megszabadul a ruháitól, de ennyi idősen bőven van annyi önfegyelmem, hogy nyugton ülve kivárom, hogy aztán annál gyorsabban csaphassak le rá. Bár az egész átharapás folyamata nem több néhány pillanatnál, mégis, mint ha lelassult volna az idő, sokkal többnek érzékelem, hát még, mire utána végre elkezdődik az átváltozás. Gyere, mutasd magad, had lássalak, kicsikém! Tudom, hogy egy ilyen fiatal farkasnak milyen hosszas folyamat az alakváltás, mégis, most izgatott türelemmel figyelem minden moccanását, rezdülését, ahogy egyre fogynak az emberi mivoltunkra emlékeztető vonások, hogy felfedjük valós alakunkat. Tudom, hogy külsőre valamennyire mind hasonlítunk, mégis, szinte éget a kíváncsiság, hogy mennyiben örökölte legifjabb utódom a külső vonásaimat? Mielőtt véget érne az alakváltás és szinte már magam előtt látom a végeredményt, önkéntelenül is összerezdülök a látványtól. Azok a zöld szemek, az az éjfekete bunda… Emma esetében annyira nem volt meglepő, hisz a genetika törvényei ránk is érvényesek, így azonban csak az ég felé sandítottam. Vajon a Szellemek „tréfája”? Ígéretet tettem Connornak, ahogy sok-sok évvel ezelőtt Diegónak is, amit – legyen akár az én hibám, vagy rajtam kívül álló okok miatt, de – nem tudtam betartani. Vajon vehetem ezt egy újabb próbának, miszerint most sikerül-e betartanom a szavam, avagy ismét mást hoz a sorsunk? Ha emberi alakomban lennék, minden bizonnyal elmosolyodnék a meghatottságtól, amilyen lelkesedéssel indul meg felém az újszülött apróság… Kissé sánta, kissé esetlen, de legalább a miénk! Így azonban csak farokcsóválással fejezem ki lelkesedésem, miközben körbeugrál. Sosem értettem azokat, akik sosem adják tovább a vérvonalukat, mert nincs kellő kitartásuk és akaratuk ahhoz, hogy egy kölyökkel foglalkozzanak. De kérdem én, nem megéri? Már csak az ilyen pillanatokért is, ami semmi máshoz nem fogható örömmel tölti el az embert. A „köszöntő” nyalintásra finoman, játékosan húzom meg az apróság fülét, majd amikor elterül a földön, büszke anya módjára nézzek végig rajta. ~ Üdvözöllek a családban, fiam. ~ köszöntöm, lenézve rá, majd néhány pillanattal később magam is teszek egy kört körülötte, hogy aztán némi szimatolást követően leheveredjek mellé a hóba, csodálni egy kicsit a „művemet”, mielőtt visszatérnénk az élet jól megszokott „mókuskerekébe”. Igaz, hogy Connor már ezelőtt is vérfarkas volt, ám a sérülését tekintve azt hiszem, elég nehézkes lenne ilyen állapotban a vadászat, így aztán a másik felmerülő ötletemnél maradtam. ~ Mit szólsz egy nagy sétához? ~ bökdöstem oldalba a kölyköt, hogy már nyugodtan visszagurulhat a hasára, tudomásul vettem a tiszteletadását ~ Közben pedig elmesélheted, hogy hogy érzed magad az új bőrödben. Egyébként is akad még bőven megbeszélni valónk… ~ feleltem, hisz az csak az első lépcső volt, hogy most már ő is a családhoz tartozik, az „adminisztráció”, hogy csúnyán fejezzem ki magam, még hátra van. Évszázadokkal ezelőtt mennyivel egyszerűbb volt minden…! Most meg, ha tartani akarjuk az eddigi életünk megszokott látszatát, mennyivel több energiát kell befektetnünk… Félelmetes, és valahol elszomorító, de változik a világ, kénytelenek vagyunk lépést tartani vele.
^
// Yaaay *___* Semmi gond, kis ördögfiókám, azt hiszem, ezek után már veled is meglesz a „különlegesség” a kapcsolatban Ha gondolod, folytathatjuk tovább, ha inkább OOC beszéljük meg a "technikai tudnivalókat", nekem az is jó, rád bízom Utóbbi esetben nekem ez lenne a záró, és köszöntem a játékot ^^ //
…és itt a 150., csak most, csak neked, Prüntyőkém ^^
Sokáig visszhangzik a gondolataim közt Jyotsana hangja, ahogyan fiának nevez. Mérhetetlen és megfoghatatlan ragaszkodással és kötődéssel teli vakkantok fel, és ha tehetném, sírnék. Mintha ezer bilincs hullott volna le rólam, rólunk. Már nem számít semmi, ami történt, már nem csak az emberkölyöknek, de a farkasnak is van otthona, ahova bármikor hazatérhet és szeretettel várják. A régi farkas már sehol sincs, hogy emlékeztessen, Colinba is pontosan ugyanilyen feltétlen nélküli hirtelenséggel fektettük bele apró szívünk minden bizalmát. Ez már nem számít, most valamiért mindketten természetesnek vesszük, hogy ezúttal ez nem fog megtörténni, hogy Jyotsana más, ő soha nem tenne ilyet. Ahogy megbökdös, játékosan hajlítom a testem U-alakba, hátrakapva kicsit a nőstény pofája felé, hát kérem, csak ne bökdössön az orrával, inkább adja ide, hogy bekaphassam! Persze aztán rögvest talpra is vetem magam, lerázom a havat a bundámról, és majdnem el is esek megint, mert egy mellső manccsal mégis kevesebb akad, ami meg tudna tartani... ~ Felőlem akár Kaliforniáig is lesétálhatunk! Legalább is most jó ötletnek tűnne... ~ Aztán nyilván kidöglenék, meg fájna a lábacskám, dehát Istenem, most aztán tényleg mennék, mint a meszes. Néha azért meg-megugrok, meg körbeszaladgálom bicegve a nőstényt, de aztán mindig leesik, hogy valóban akad még megbeszélnivalónk bőven, szóval... mit is kérdezett? ~ Hülyeség, de olyan, mintha nagyobb lennék. Meg, nem tudom. Erősebb? Lehetek erősebb? Ez miért van? ~ - rágom anya fülét már most - ~ Ebből persze sejtheted, hogy mennyire király ez az egész... ~ Annyira, hogy nem tudok betelni a saját testemmel, szóval ellenállhatatlan vágyat érzek megkergetni a saját farkamat, aztán orra esni, megint billegve megrázni magam, végül pedig felzárkózni az idősebb mellé. ~ Mondjuk lehet ezt hamarabb kellett volna megbeszélni, de... Mit mondjak a többieknek? És az Alfámnak? Ismered őt? Az olasz. ~ - darálom hirtelen, és kicsit azért beszarok, hogy engem ezért lehet, hogy el fognak picsázni közösségileg... - ~ És hogy adom be ezt otthon? Ó, anyám... ~ - ha tehetném, a homlokomra cspnék, dehát... - ~ Ha Faye kivág otthonról, akkor lakhatok veled? Vagy nem? Vagy most ki kell lépnem a falkából? Nem tudom, hogy megy ez, mégis csak magányos vagy... Már persze nem szó szerint, mert már van társaságod, ha más nem is, akkor én! Tényleg! Ha nem kell kilépnem, akkor mikor találkozunk? Van mobilod? Esetleg megmondom, hol lakik Faye, hogy őt is megismerd. Tudod, a pótanyukám... ~ - hirtelen már azt sem tudom, hogy mit említettem már és mit nem - ~ Vannak szabályok? Olyasmi, ami a falkában nincs? Mármint, ott is vannak, de hogy neked van-e valami kérésed vagy elvárásod, ilyesmi. És találkozhatok majd a többiekkel? A többi...trollal? Ja, és lenne itt még valami... ~ - torpanok meg végül is így a végére, még jó, hogy gondolati trécshez nem kell levegőt venni, mert már biztos megfulladtam volna - ~ Tudod, van az a lány... Ugye nem fogsz tőle eltiltani? Tudod, ő egy herripotter. Izé. Őrző. Nem mondtam el mindent az elején, akkor még nem tartozott rád, bocsi. Mármint, tényleg bocsi, de mostmár akarom, hogy tudd, mert... Mert már szabad.~ Hülyén hangzott volna azt mondani neki, hogy "mert megérdemled", ezt gondolom biztos tudja magától is. Meg persze az sem jött volna ki jól, ha a tiszteletre hivatkozok vagy arra, hogy joga van tudni... Nem szeretem az ilyen jogosdit az az igazság.
//Nnnnah, hát én mondtam, hogy egyszerre zúdítok rád mindent xDDDD//
Nincs abban semmi meglepő, ha egy újszülött csak csetlik-botlik, sőt… mondhatni, hogy ez a természetes, az élet rendje, hisz kell egy kis idő, mire megtanulja egy adott élőlény a világunkban való boldogulás szabályait. Igaz, hogy átharapásoknál ez a bájos gyermeki esetlenség csak minimálisan van jelen, mégis, három lábbal bukdácsolni… Ha azt nézzük, hogy eddig milyen kevés alkalma adódott a kölyöknek a gyakorlásra, el kell ismernem, elég hamar ráérzett, hogyan egyensúlyozzon. ~ Kalifornia… igaz, hogy épp most zajlik ott a fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntés, de azt hiszem, ettől méltóbb ünneplést érdemel a születésed. A tudományos kirándulásokat meg meghagyhatjuk későbbre.~ -már ha érdekli az ilyesmi, meg egyáltalán a tisztelt Szellemek feloldják a fairbanksi karantént, hogy mi is kitehessük a lábunkat a városból. Ha emberi formámban lennék, most bőszen mosolyognék az apróság lelkesedéséért. Néhány dolog nekem is eszemben volt, hogy miket kéne megbeszélnünk, de amikor meghallottam, hány kérdéssel áll elő rekordidő alatt, egy kissé még én is meglepődök rajta. Nem mint ha gond lenne, valaha én is tanár voltam, és nincs is rosszabb annál, mint amikor a diákok nem mernek kérdezni, vagy ami még rosszabb, egy kérdésük sincs… ~ Most már egy teljesen új farkassal osztozol a testeden. Más tulajdonságokat örököltél, így nincs abban semmi meglepő, ha nem csak a jellembeli tulajdonságok és a színeid, de a testfelépítésed is változik. Ha erősebb vagy, az valószínűleg azért van, mert erősebb vagyok az előző Teremtődnél. Vagy csak még nem múlt el az újdonság varázsa, és az adrenalin miatt érzed magad ennyire kirobbanó formában. ~ –koppintok a kölyök fejére, miközben magyarázok. Persze nem mondom, némi anyai büszkeség azért nálam is ott bujkál, még szép, hogy erősebb, mint eddig volt! Milyen lenne, ha vérvonal-alapító létünkre nyeszlett, életképtelen utódokat hagynánk hátra… A játékos farokkergetésre először csak megtorpanok, de aztán némi meglepett pislogást követően én is vidáman lépdelek tovább. Kölykök… hihetetlen, hogy néha mennyi energiájuk van. ~ Nos, fiam, ez egy nagyon jó kérdés… ~ -sóhajtok fel a következő kérdésére, amikor pedig az olaszt emlegeti, csak bólintok. Igen. Hogyne ismerném… ~ Hogy a többieknek mit mondasz, azt rád bízom, de tekintve, hogy a városban vagyok, hosszú távon valószínűleg megkönnyítené a helyzetedet, ha nem titkolóznál előttük. Az Alfádhoz pedig már volt szerencsém. Tud rólam, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy eltiltana tőlem. Azt nem garantálom, hogy repesni fog az örömtől, ha közlöd vele, hogy most már hozzám tartozol, de nem hiszem, hogy különösebb bajod származna belőle. ~ -vagy ha mégis, akkor legalább jó lesz vérvonal-edzésnek. Meg csak nem öli, nem igaz? Ha már egy fiamat megölte, kétlem, hogy a találkozásunk után lenne bátorsága ismét hasonló tettre vetemedni, pláne, ha én is a városban vagyok, és a fiam egy kölyökfarkas, aki semmi fenyegetést nem jelent rá… Egyelőre. ~ Hogy otthon hogy „adod be”… Fiam, azt rád bízom. De ha ahhoz elég érett voltál, hogy dönts a farkasod sorsáról, akkor csúnya lenne, ha ez fogna ki rajtad. ~ -magyaráztam tovább, majd néhány szusszanásnyi idővel később, amikor Connor ismét két monológ között levegővétel céljából szünetet tart, veszem át a szót - ~ Ha a jelenlegi lakhelyeden nem maradhatsz, akkor még mindig ott van a falka, tudtommal ők sem szűkölködnek a lakhelyekkel. De ha azt sem sikerülne elintézni, akkor igen, lakhatsz velem. Azonban a te érdekedben mondom, ezt hagyjuk meg végső megoldásnak, ha a saját falkatársaiddal maradnál, az szerencsésebb lenne a helyzetedben, tekintve, hogy jelenleg én is a húgommal élek. Nem tudom, hogy tolerálná, ha beállítanál egy napon kispárnával és Csőrikés ágyneműhozattal, hónod alatt egy színes plüsspizzával, hogy legyen szíves előkeresni a vendégágyat. ~ képzeltem magam elé a képet, vajon mi történne, ha tényleg ez a forgatókönyv válna valóra. Nem tartom kizártnak, hogy egy ilyen hiperaktív kölyök mellett Unalaq összes hajszála egyesével felpöndörödne kínjában, pláne, ha valamiben kár esne, vagy ha kiderülne, hogy Connor véletlenül gluténmentes tápot venne a szánhúzó kutyáinak… Lehet, a fiú a világfájdalom egy egészen új szintjét ismerné meg. ~ Nem mint ha bármi bajom lenne veled, Connor, de a jövőd szempontjából én azt tartom a legszerencsésebbnek, ha a falkáddal maradsz. Csak azért, mert átharaptalak, nem akarlak elszakítani tőlük. ~ –nem egyszerű új ismeretségeket kötni, beilleszkedni egy közösségbe, és eszem ágában sincs kitenni ennek a kölyköt, pláne azok után, hogy így is bőven elég újdonság vár rá az új bundásával. ~ Persze, van mobilom, azon bármikor elérhetsz. A pótanyukáddal való találkozást azonban lehet, inkább máskorra kéne időzíteni, nem hiszem, hogy az őrzők díjaznák, ha fényes nappal, ilyen alakban mászkálnánk a városban. ~ –feleltem, és terveim szerint a közeljövőben azt is megmutatom neki, hogy mi merre lakunk, azonban ha valóban meg akar találni, akkor azt úgy is érezni fogom. ~ Szabályok… nos, abból akad egy pár, de csak szépen, apránként, a többségüket majd a közös tanulások által megismered. Ha kérhetem, ne okozz semmi nagy galibát, ne az embereken gyakorold a vadászatot, s ne is az őrzőkön… de azt hiszem, ehhez hasonló szabályok tömkelegével találkoztál már a falkában is, amit az Alfa-Béta-Amarok zsinat hozott meg... Ami pedig a többi Trollt illeti, természetesen. A falkában is akadnak, nem hiszem, hogy megennének, ha odamész hozzájuk. ~ -már csak azért is, mert ők is tartanak tőlem ennyire… Mindenesetre, nem szeretném, hogy minden lépéséhez ott kelljen anyáskodnom a kölyök mellett, így aztán legalább hazai terepen megpróbálhat önállósodni – mint a falka. Amikor szóba került az a lány, egyből megemelkedett egy kissé a szemöldököm. Lassítottam a lépteimen, ahogy Connor felé fordítottam a tekintetem, és már előre féltem attól, hogy mit akar mondani, és… ~ Ez valami szuperfrenofrenetikusmaxikapitális . ~ -sóhajtok fáradtan. Miért is hittem, hogy ilyen egyszerű lesz ez az egész? Azért illedelmesen végighallgattam az ifjú hősszerelmes dadogását szíve hölgyéről, mielőtt reagáltam volna a szavaira. ~ Nos, akkor rögtön egy újabb szabály, tiszteljünk meg annyival másokat, hogy legalább a nevüket megtanuljuk helyesen. Nem herripotter, kékcsibe a Maggitól, varázslók, gumimacik, izék meg hasonlók, hanem van nekik rendes nevük is, ráadásul nem is bonyolult. ~ –felelem kimért hangon, mielőtt érdemben is reagálnék a lánnyal kapcsolatos dologra - ~ Semmi gond, megértem, hogy így, ismeretlenül nem akartál egyből mindent kiadni róla. Ha úgy érzed, hogy kordában tudod tartani a farkasod és nem fog bántódása esni, akkor nem tiltalak el tőle. Illetve szeretném, ha személyesen is bemutatnád nekem, mihamarabb. ~ –nem mondom, hogy addig egyszer sem találkozhatnak, viszont ha megtudom, hogy több találkozásra is szükség van ahhoz, hogy Connor jóvoltából eljusson a hír a lányhoz, akkor azt nem fogom annyira jó néven venni.
[Tízlövetű]
// Semmi gond, remélem nem maradt ki semmi, ha esetleg lenne még valami, ne kímélj :3 És remélem, még szeretsz... //
A nő, aki felnevelt, nógatott, szerinte áldásos volna felfedeznem új otthonunk környékét, barátkozni a a megváltozott környezettel, szomszédaink rokonszenvét kivívni. E téren azonban már többet tettem puszta állapotommal, mint az egészséges volna - az ötvenes öregasszony amióta csak megpillantott újszülöttekről szóló könyvekkel traktál, különféle kéretlen tanácsokat ad, s csupán neveltetésemnek köszönheti, hogy eleddig nem sértettem vérig. Találnék rá módot egyébiránt, meglehetősen könnyen, ám kár belé a vesződség egyelőre. Talán folytonos idegesítésemmel eléri, hogy kósza vérzésem vetélésbe torkolljon, így két legyet üthetnék egy csapásra. Rá kenném gyermekem elvesztését, marja a bűntudat, hogy többé szemem elé se merészeljen kerülni; ugyanakkor véget érhetne ez a rémálom. Legalábbis egy része. Siket vagyok. Meglehet magam előtt tartott táblával kéne hirdetnem, így talán elkerülhetném a további olyan helyzeteket, amikor már szemmel láthatóan üvöltöznek velem. Való igaz, semmit sem hallok belőle, ennek ellenére maga a gesztus sért. És nem, nem vagyok hajlandó megtanulni a jelbeszédet, igazodjon más hozzám. Friss levegő, városnézés. Egyikhez se akadt kedvem, ám a szomszéd átjött, így mindjárt sokkal szimpatikusabb színben tűnt fel a magányos séta lehetősége. Nem figyeltem, merre vitt a lábam, már az első nap megkaptam egy taxis számát, akit a mostohám felvilágosított az állapotomról - mindkét nehezítő tényezőről -, így ha el is tévedtem, ő megtette, hogy eljátszotta a lelakott őrangyal szerepét. Szerintem meg csak a bugyimba akart jutni, szívjóságból senki nem vállalna ilyesmit.
"Trans-Alaska Pipeline System" - bámulatos. Pár hosszan kígyózó cső. Ennél még azt is többre értékeltem volna, ha a vidámparkban kötök ki, annak ellenére is, hogy a világon mindegyik ugyanúgy néz ki és sose érdekelt egyik sem. Mások bezzeg úgy fényképezték, készítettek előtte magukról selfie-t, mintha hatalmas attrakció volna. Némely lelkesült turistának kedvem lett volna felajánlani, hogy látogasson el hozzánk, a mosogató alatti vízvezetékektől garantáltan orgazmusa lesz. Szánalmas. A pihenőben aztán bizonyosságot szereztem újfent az emberek kihasználhatóságáról. Egy forró, gőzölgő teát csupán a pocakomra való tekintettel ajándékba kaptam. Nos, amennyiben itt akkor a jólét, hogy fizetni sem szükséges, biztosan nem osztok alamizsnát. Bár igaz, sértő, hogy a kikerekedésem és nem hegedűjátékom csalta ki ezt a gesztust. Emberek, pusmogás, kedves mosolyok és kérdések: mikorra várom a babát? Jelzem nem hallok, szájról olvasásban szerzett kis jártasságomat azonban nem kötöm orrukra, mosolyom művi, de tökéletesen udvarias. Kimenekültem, hagyjanak, ne mosolyognak, ne emiatt. Sietősebben távoztam, így figyelmetlenebb is voltam, éppen ezért nekiütköztem valakinek, teám pár kortya pedig az illetőn landolt. Fiatal nő, velem egy magas, még a hosszú, fekete, egyenes szálú haj is megegyezett az első ütközet felforgatott pillanatának tanúsága szerint. - Vak vagy? - méltatlankodtam, mert rám is jutott pár csepp az italból, s ahelyett, hogy további figyelemre méltattam volna azt, akire ügyetlenségem bűnét hárítottam, zsebkendő után nyúltam kabátom zsebébe. Ha szólt is, nem hallottam. Nekem csak hangom van, de a világ zaja hozzám már nem jut el - ti meghallgatok, én ignorálok.
Ez az izé, Vörös Hold vagy mi tök para volt, a dögöm, pardon, bájos kis szőrcsomóm nem nagyon akart benn maradni, még jó, hogy nem is kellett neki, mert apa elcitált minket az erdőbe, egyenest Mallory holttestéhez. Roppant mód kiborultam, tudom, nem szép ezt bevallani, de pincsiket megszégyenítően döfködtem az orrommal, hátha akkor nem lesz halott. Hát nagyon is az maradt, és még el is vitték. Rendkívül nevetséges lehettem, mikor acsarkodtam az illetőre, mint egy veszett szuka, de úgy éreztem, nekünk több jogunk van gyászolni. Önzőség, Mira a neved. Elvitte… Onnantól kezdve ködös minden, egész jó megy már ez az önuralom téma, már ha Ethan is ott van, már át is tudtam változni úgy, hogy én akartam, bár szerintem az eszem fele tutira elveszett, olyan rohadtul fájt. Inkább nem lennék magamnál, köszi. Na mindegy, szóval akkor nem volt a helyzet magaslatán, szóval elszaladt velem a farkas, gőzöm sincs, mit műveltem, reggel az ágyamban ébredtem. Most meg itt vagyok, mert nem bírok egy levegőt szívni a szentfazékkal, Ethan nem tudom hol van, Norának fontosabbak a falkás dolgai, Mallory meg… nincs többé, nem beszélünk róla. A csővezeték arra tökéletesen jó, hogy még az én vakságom is képes legyen boldogulni, és míg mellette maradok, hazatalálok. Csak a szaglásra és a hangokra kell koncentrálnom. Egyébiránt, csini szőke paróka van rajta, erősen gondolkodom azon, hogy megbecstelenítem csodás feketeségemet, és szőkére váltok. Élesebb lenne az ellentét. Bár, lehet Anicát kellene rávennem, biztos nem lenne nehéz, amilyen jámbor a szentem. Brrr. Hagyjuk, mert lesz mit szagolnia szerencsétlen erre járóknak. Sosem fogom megérteni, hogy lehetünk egy vérből valóak. Elérek a pihenőhöz, itt többen vannak, szóval mosolygok, mintha kötelező volna, mindig akad valaki, aki megszánja fehér botos mivoltomat, és segít ebben-abban. Általában ingyen kapok mindent, és vagyok oly tuskó, hogy ezt ki is használjam. Nem mintha lepukkant volnék, közel sem, szeretem a szép göncöket, és mivel Ethan majd az egész ruhatáramat felgyújtotta, olykor kapok újakat, bár a nagy részüket nem ismerem, de általában biztosra megyek, ha senkivel sem tudom leellenőriztetni a küllememet. Épp bevezetnének az épületbe, én is megkívántam valami kellemesen forró italt. Azonnal új értelmet nyer a vigyázz, mit kívánsz kifejezés, mert amint megfogalmazódik bennem a gondolat, már közelebbről sikerül is megismerkednem némi teával. Ez még nem igazán gurítaná jó messzire a gyógyszerem, hisz több is veszett már Mohácsnál, de ami kipereg a csaj száján utána, na az már olyasmi, amire ugrok. - Igen, és neked mi a mentséged? Hülye picsa... Hogy is volt ez az önfegyelem dolog? Hát rohadtul leszarom. Büdös paraszt. Gond nélkül emelem meg a kezem, hogy alulról meglöttyintsem a poharát. Kedves egészségedre, csöppet sem kedves idegen. Hát mindjárt lepetézek, de komolyan. Azt hiszem, ha Ethan látna, gond nélkül kapnék egy fülest, vagy valami aljasabb bosszút a viselkedésemért, ha meg én látnék, már vihetne is el a mentő szívrohamban. Lehet, hogy a világ zaja nem jut el hozzád, de remélem, a forró tea épp oly kellemes lesz, mint amilyen számomra.
Elképzelhető, hogy szert tettem némi színvakságra is, ám ez az elmúlt hónapok tükrében a legcsekélyebb mértékben sem lepne meg. Szőke vagy fekete, nem érdekelt, ahogy ő maga sem, szánalomkeltés tekintetében pedig semmi vágyam nem volt vele versenyre kelni. Egészen addig a pillanatig szándékaim szerinti semmi kis figyelmet szenteltem neki, amíg rám nem borította a teám maradékát. Kiabálásával legfeljebb önmagát minősítette, miközben tetszeleghettem az érettebb szerepében azzal, hogy fel se vettem ócsárló szavait. Bőségesen megtette részemről első indulatom szülte kérdésem. Az se volt illendő nyilvánosan. Ahogy sikolyom sem, amit a bőrömre loccsanó tea váltott ki. Amilyen sebesen tudtam, úgy töröltem meg magam, mellkasomnál, kezemen viszont így is vöröslött bőröm. Szívesen felpofoztam volna, hogy enyém legyen az utolsó szó, az utolsó fájdalomokozás, ám egy mélyebb levegővétellel legyűrtem a késztetést, hogy a vakon tekintő szempárba nézzek. Hogy aztán szavam se lehessen. Hogy egy pillanat alatt döbbenet váltsa fel sértettségemet. Ki vagy te és hogyan merészelted ellopni az arcom? Miért látom vonásaidban a sajátjaimét? Kérdezném, hogy ki vagy, hogy mi a neved, de... nem érdekel. Ocsmány tréfája vagy csak az életnek, semmi több, nem lehetsz több! - Bocsánat - mondom halkan, legalábbis úgy sejtem, mert erőm nincs megemelni a hangom. Üvöltenék legszívesebben, de megtanultam elzárni az indulatot, az igazit, ami meggondolatlan tettekre sarkallna. Minket bámultak, feszélyezett a most nem kívánt figyelem, amit egyébként egyenes tartással fogadtam. Ti engem nem láthattok gyengének. Csak belül roppan valami, mert nem vagyok egyedül, nem pusztán én élek ezzel a külsővel, másnak is megadatott. Kitépték belőlem? Lemásoltak engem a tudtom és megkérdezésem nélkül? Nem lehetsz valóság, vagy én őrültem volna meg? Figyelnek minket. Érzem a fürkésző tekinteteket, látom őket, lesik minden mozdulatunkat, várják a válaszreakciót. Keselyűk vagytok mind, undok dögevők, akik katasztrófát áhítanak, amit aztán elpletykálhatnak. - Ne haragudj, ez nem volt szép tőlem - mosolyodom el végül, bár tudom, hogy ő ezt nem látja. Nem is neki szól. - Meghívhatlak valamire? Szeretnék elfutni, árkon-bokron túl jutni, hogy soha többé ne érhessen utol az élet ezen kegyetlen tréfája. Mert az csupán az, nemde? Annak kell lennie, újabb feddésnek a kívánságaimért, amiket nem is igazán a rossz szándék szül. Dehogy! Jót akarok. Csak olyan nehéz...
Kiabálásról azért nincs szó, tudom én, hogyan kerüljem el a figyelmet, most sem óhajtok szemet szúrni, maximum ennek a béna csajnak, de ilyesmire nem vetemedek. Egyébként is annyira vissza kell fognom magam mindig otthon, hogy néha nagyon jól esne valakinek kicsit átkozmetikázni az arcát. Nagyon rég verekedtem már egy jót. Malloryval néha gyakoroltuk az ilyesmit, de az nem ugyanaz, sosem leszünk egyelő partnerek. Mondjuk, azt sem tudom, hogy ez a csaj kiféle-miféle, éppen lehet nálam sokkal nagyobb ragadozó is. Annak azért nem örülnék, de ennél kisebb nem lenne a pofám semmiképpen sem. Egyszer nyilván csúnyán megütöm majd a bokám emiatt, de jelenleg ez aligha érdekelt egy cseppet is. Elégedetten simult el odabenn a kis lelki békém, mikor felsikoltott. Köszi, akkor én itt végeztem is, jobb lesz szerintem hazamenni, mielőtt valami marhaságot találok művelni. Valami megváltozik benne pillanatok múlva, érzem magamon a pillantását, talán döbbenet lehet, fogalmam sincs, ebben még nem igazán vagyok jó, bár felőle áramolnak a dolgok, szóval talán mégiscsak egyszerű emberről van szó. Az őt körülvevő színorgiából inkább tudom, hogy a sértettsége elillant, még ha csak időlegesen is. - Búúú! Másztam hirtelen az arcába, megkísérelve eme felettébb gyermeteg, csöppet sem amerikaiakra valló megnyilvánulással, nem tehetek róla, túl nagy volt a kísértés. A bocsánatkérésére megvonom a vállam, nem vagy híve a megbocsátás gyakorlásának, túl sokan ártottak már nekem ahhoz, hogy csak úgy megtegyem, épp úgy én magam sem fogom ezen irányba koptatni a számat. Szent már sosem leszek, meghagyom lelkem jobbik felének. Vagy épp.., harmadának. Megvakartam a tarkómat a hirtelen támadt figyelem okán, én annak tulajdonítottam a jelenséget, ami köztünk zajlott, a hasonlóságot abszolút nem gondoltam volna. Miela is meghaladta ilyen téren az általam elviselhetőnek vélt mennyiséget. Meg aztán, talán a messzebb állóknak nem is szúrt annyira szemet. Nem értem, mi zajlik le benne, de őszintén, nem is érdekel, egyáltalán nem, semmi sem vele kapcsolatban, nálam nincs második esély, és az indítása roppant mód zavar még most is, még a bocsánat ellenére is. Magam sem vagyok éppen matyó hímzés, de más nyilvánvaló testi fogyatékosságával nem szórakozom, annyira aljas még én sem vagyok. Arrébb vonulok, hogy a fehér botommal keressek egy kukát, s egy csapásra tegyek úgy a külvilág számára, mintha itt nem is történt volna semmi. Amint meglelem, benne landol pár zsebkendő, amivel felitattam a teát magam is, már amennyire lehetett, hamar a ruhámba itt magát. - Fogjuk rá, hogy kvittek vagyunk. Annyit megteszek, hogy felé fordulok szavaim közepette, és fénytelen tükreim arca felé irányítom, ebben már nem nagyon hibázom, megtanultam kezelni vakságomat, a hangok tökéletes iránymutatók, főleg olyan helyen, ahol nem zavar be a visszhang. - Valami forró jól esne. Már… nem magamon persze. Engedek meg magamnak egy halovány mosolyt, az az egy szerencséje ilyen téren, hogy nem szokásom semmiféle meghívást visszautasítani. Más kérdés, hogy ő maga ezt mennyire tartja szerencsésnek, nem hiszem, hogy örömében csapkodni vágyná a térdeit.
Kezdőlap
//
^^ //
^^
//
