A kocsit melegítem mi közben várom, hogy ez a félnótás letolja a képét. A hideggel továbbra sem kötöttem barátságot és ez attól tartok nagyon sokáig így is marad. Vannak akik még szeretik is ezt a zimankót. Soha fel nem foghatom mit esznek rajta. Bejártam tegnap keresztül kasul a környéket. Valóban festményre illik Alaszka, ez tagadhatatlan. Persze nem művészi vénám kielégítése volt a cél. Olyan helyet vagy helyeket kerestem, ahol a madár se jár, nemhogy emberek... és persze a farkasok jelenléte sem lenne kívánatos. Az új feladatom is megkíván egy ilyen helyet... és persze erre a kurva táska-történetre is pontot kellene tennem. Az említett tárgy most is ott pihen a csomagtartóban, mint ahogyan érkezésem óta mindig tette, elrejtve a fürkésző pillantások elől. Tudom, hogy sokáig nem maradhat ott, de talán Lucas ebben is tud segíteni. Sokáig nem is kell várnom rá. Hamar előbukkan a pofázmánya a Hotel bejárata mögül. Azt hiszem mindjárt beröhögök. A Fifi-kaland óta ha csak eszembe villan Lucas pofája önkéntelen gúnyos mosoly formálódik arcomon. Most, hogy valójában is meglátom ezt az ordas bőrbe bújt Fred Astaire-t, hát mit mondjak.... nagy megerőltetés kell, hogy ne röhögjem el magam. -Szevasz.... - ennyit vagyok képes kinyögni röhögés nélkül. A nyelvemre kell harapnom, hogy a kacaj ne jöjjön. Annyi telik tőlem, hogy a kocsi felé intsek meginvitálva barátomat. Ha beszáll én is azt teszem, a képemen továbbra is letörölhetetlen, gúnyos mosollyal. Mint ha két kampót akasztottak volna a szám széleibe és azokat lovak húznák egy kötélen........
Holt biztos, hogy én sem tartozom azok közé, akik szeretik ezt az időt, sőt, de megszokható, és már volt időm alkalmazkodni a dologhoz. Gőzöm sincs arról, hogy mit akar tőlem Lio, de nem szokásom elküldeni valakit a sunyiba, ha segítségre van szüksége. Bármilyen tahó mód tudja előadni mindig, hogy tulajdonképpen ő tesz szívességet nekem, attól még tisztában vagyok azzal, hogy kevés lélekben bízik, bennem pedig igen. Így hát átszerveztem úgy a dolgaimat, hogy legyen pár órám az ügyes-bajos dolgaira, és már indultam is lefelé, még egyszer ellenőrizve, hogy mindenki ott van-e a helyén, maximalista vagyok, épp úgy elvárom másoktól is, mint magamtól. Végül lementem a lifttel, és kivonszoltam a seggem az épületből, tudja a franc, hogy miért nem a mélygarázsból indultunk, becsszó, oda is eltalálok ám, volt már rá példa. Akárhogyan is, bevágódom mellé a kocsiba, bár még mindig jobb szeretek magam vezetni, de olykor jól jön, ha két szabad kezem van, nem csak egy. - Na ki vele, miért is feszít szét a röhögési kényszer? Nem, határozottan nem akarom tudni a választ, de inkább ez, minthogy végig ezt a pofát kelljen bámulnom a részéről, és fogalmam sem legyen róla, hogy mi a kínja. Tudomásom szerint közel sem vagyok ennyire vicces gyerek, szóval nyilvánvalóan hallott valamit, én meg szeretném tudni, kinek kell megköszönnöm. - Röhögd ki magad, aztán húzzunk. Szögezem le, láthatóan nem volt olyan fényes a hangulatom, Nora mostanában gondoskodik arról, hogy a kötélidegeim folyton-folyvást remegjenek, mert egyszerűen nem tudom hová tenni, mit miért tesz a nőstény. Mintha egyszerűen elfelejtene gondolkodni az esetek nagy többségében, és ezt nem viselem jól, nem egy szertelen fruskának ismertem meg, hanem értelmes, okos nőnek.
Nem válaszolok, csak jómagam is beszállok a kocsiba még mindig a nyelvemet harapdálva. Szívesen kielégíteném a kíváncsiságát, egyszerűen nem vagyok képes beszélni. Minden bizonnyal két szó és amolyan sírva röhögés elsöpörné a többit. A motor jár, szóval csak be kell baszarintani D-be és már megyünk is. Tudom, hogy sokáig nem tudom visszatartani a röhögést, főleg ha itt feszeng nekem, és hát..... két sarok, ennyit sikerült türtőztetnem magam. Patakokban folyik a könnyem a röhögéstől, kénytelen voltam lehúzódni. Ha most a Mississippi vízgyűjtőjén lennénk, nos minden bizonnyal már javában telepítenék ki Saint Louis-t. A kormányt is püfölöm, amolyan mellékcselekvés gyanánt. Hosszú percek telnek el így és mikor kissé alábbhagy a röhögő-görcs, elég csak Lucas képére pillantanom és az egész kezdődik elölről. -Baszki... Összefutottam Fifikével, és azt mondta..... Azt mondta.... - nincs mit tenni, a nevetés még egy utolsó rohamra elveszi tőlem az ékesszólás képességét, és persze minden egyéb beszédét is. Szemem törölgetve, hallhatóan csukló hangon folytatom. Remélem nem szedi elő azt a citromba harapott ábrázatot, mert akkor itt röhögök tavaszig. -Szóval azt mondta, hogy magad alá csokiztál egy tánctól.... mint valami Nyu-szi-ka. Beszarás! Kellő erőt érzek magamban, hogy tovább hajtsak. A város nem túl nagy, hamar kikeveredünk a vadonba. Hótól fehérre festett hegyek és völgyek mindenütt, amerre a szem ellát. A kocsiban persze meleg van, mint egy buzibárban. Ha egyszer van fűtés miért ne használjuk. -Te tudtál róla ugye? Tudtad miért jöttem? Már a reptéren is tudtad sunyigeci?!! A nyakam rá, hogy tudta. Mikor én „hordtam a kabátját” vagyis végeztem azt amit most Lucas, nekem is meglehetősen naprakész infóim voltak. Persze én sem pofáztam el ezeket, még a legjobb cimboráknak sem és különösen akkor, ha érintettek voltak. Teljesen érthető, hogy ő sem beszélt. Attól még lecseszem érte. Nem két perc odaérni a helyre, amit kinéztem, de csakhamar meg is érkezünk. Minden egyszínű a hótól. Bár, ahogy elképzelem a helyet tavasszal sem lehet sokkal színesebb. A tipikus „eltévedt lófing se jár erre” helynek tűnik, szóval ideális egy eldugott viskónak, amit el akarnak dugni a világ elől. Leállítom a kocsit és feltépem az ajtót. Persze azt a balfácánt is kiengedem, ne ott bent kuksoljon. -Nos? Hogy tetszik? - pillantok kérdőn a pofájába.
Bevallom, nem voltam olyan hangulatban, hogy értékeljem a műsort, amit előadott, ráadásul még kurvára veszélyeztette is a seggünket, az egy dolog, hogy jó eséllyel túlélnénk egy balesetet, de kicsit feltűnően gyorsan jönnénk rendbe, a város közepén meg rohadtul nem egyszerű eltussolni egy balesetet. Leáll. Szerencséje, épp javasolni akartam. Rezignált pofával hallgatom a szövegelését, majd mielőtt még elindulnánk, nemes egyszerűséggel tarkón ragadom, és tisztes erőráfordítással belebaszom a fejét a kormányba. Tudomásom szerint jelenleg falkaügy miatt kellett találkoznunk, ebből a szempontból meg egyértelműen felette állok, és még a legjobb haveromtól sem tűröm el, hogy nevetség tárgyává tegyen, különösképp egy olyan dolog miatt, ami határozottan nem így történt. - Egy. Majd Fifinek megmondom, hogy az első edzésünk során elszenvedett csodás bánásmódon köszönje neked. Amennyiben valóban így fejezte ki magát, akkor magának, de tudod mit? Kétlem. Fifi igencsak simulékony módon kereste aznap a kegyeimet, elvégre, tanulni vágyik tőlem, és iszonyatosan nagy idiótának kell lenni ahhoz, hogy más előtt befeketítsen. Úgyis visszajut, főleg ettől a gyökértől. - Kettő. Abbahagyod a röhögést, különben vihetsz vissza, és intézd a szarjaidat, ahogy akarod. Komolyan beszélek, egyelőre csak szívességet teszek, és kurvára tudhatná, hogy nem sok mindenkire áldozom az időmből szívesen, nem élvezném túlzottan, ha ki kéne húznom arról a rövid listáról. Ha nem nyugszik, hát akkor istenhozzád, esetleg majd Castor parancsára elővehet megint a kalapból. Amennyiben elkussol, és továbbhajt, úgy veszem, hogy rendben vagyunk, de nem szólok egy szót sem, mert rohadtul nincs kedvem pofázni. Egészen addig így is marad, ameddig ő meg nem szólal, felsóhajtok, megrántom a vállam. - Előbb tudtam, mint te, mégis mi a francot gondoltál? Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy szót is fogok ejteni az ügyről, akkor majd igen, hogyha elárulta, ő mit tud, mert sosem lehet tudni, ki mennyi információnak van a birtokában. Nem szokásom elszólni magam, még előtte, vagy épp Nora előtt sem, a diszkréció mindig is remekül ment, szóval több szót most sem ejtek az ügyről, majd boncolgathatjuk, ha kitárulkozott a szentem. - Attól függ, milyen célból kell tetszenie. Nem vagyok egy nyafka picsa, sokat éltem az utcán is, el is éldegélnék egy ilyen viskóban, azt teljesen biztos, de az is, hogy meglehetősen elhagyatott környéken jártunk, ami a célja okán jól jöhet. Ettől még ebből a szemszögből hangosan nem közelítem meg a dolgot, egyelőre legalábbis. Kiszállok hát, körbenézek, majd jó két perc elteltével ismét felé fordulok. - Akkor, miért is vagyunk itt? Térjünk a tárgyra, ilyen hangulatomban a jópofizás nem megy épp a leggyördülékenyebben.
A röhögéstől potyogó könnyeim miatt is ésszerű volt félreállni, nem mintha nem látnék így is megfelelően és elégségesen. Ám mikor megragadja a tarkóm és beleépít a kormányba, hát mit ne mondjak meglep. Egy pillanatra a kürt is megszólal amint orrlin leveszem a gombját. Valami nyűgje van, nincs kétség. Számítottam valami szidalomra és még az is benne volt a pakliban, hogy Fifi távollétében hangos szóval kínálgassa neki a faszát, de hogy megnyalatja velem a saját verdám volánját... -Mi a fasz van veled kölyök? Menzesz? Valami nőstény lehet a dologban, vagy sok a feszkó a falka körül. Egyiket sem kell bemutatni, főleg ha egyszerre üt be a mennykő. Meg aztán nem tudok erre a pöcsre haragudni, még akkor sem ha az ő keze nyomán lehellek kéretlen csókot a sebességmérőre. Nagy kedvem lenne ugyan viszonozni a baráti gesztust, de túl hisztispicsáskodik ahhoz, hogy meg is tegyem. -Na jó, nyulakról nem volt szó.... és látod? Már nem is röhögök. - mutatom felé a képem mi közben lefelé biggyesztem a szám, mint valami óvodás kölök, aki nem kapott villanyvasutat a télapótól. Valami tényleg nem kerek. Máskor az ilyesmin vihogni szokott, de legalább morog magában. Most meg ül és kussol, mintha csak beszart volna. Vagy csak egyszerűen elcsapta a pákosztos belét? Mondjuk ezt nem hiszem. -Nem gondoltam én semmit, csak kíváncsi vagyok tudtál-e róla. Ennyi! - mordulok felé és feltett szándékom a továbbiakban tényleg mereven kussolni, de a szavak úgy törnek elő, mint a Vezúv lávája, amely eltörölte Pompei-t. -Már el is kezdtem öcsém. Mit gondolsz, csak azért találkoztam Fifivel, mert a seggét akartam stírölni? Na jó, egy kicsit azért is, de nem egyedül az volt a cél, hogy... Á, szia Fifi! Hé figyelj! Megtáncoltattad már az én balfasz haveromat? Neeeem? Tényleg? - fújtatok egyet – Lófaszt! Tegnap este szépen megvártam a táncikálós helyénél, bekönyörögtem oda, ahol most te mereszted a segged és előadtam neki, hogy le akarok lécelni és jöjjön velem. És ezután mi jött? Na? Kitalálod? - tárom elé kissé hadarva és eltorzult pofával a tegnap este főbb eseményeit. Úgy hiszem nem lövök mellé ezzel, hiszen ha tudott róla és főként előbb, mint én... akkor az eredményről is tudni fog, ha csak nem most is potyára jártatom a pofám és nem tudja már most is. Megérkezünk és már nagyon kíváncsi vagyok a véleményére, de ezt kivárni mire böfög valamit... akár egy nő a mosdóban. -Mert nagy a szar öcsém, több dolog miatt is. Tavasszal építek ide egy házat. Tartok tőle, hogy ez a meló bele fog nyúlni a nyárba és kell egy hely, ahol.... De mit tépem a pofám feleslegesen, pontosan tudod mire jó egy Isten háta mögötti ház egy baszott nagy pincével. - A nyugalom szigetén felül természetesen ideális bárkit „jobb belátásra téríteni”, főként ha az illető tudatában van annak, hogy itt a kutya se hallja a sivalkodását. -Szóval? Jó a hely vagy tudsz jobbat? Mégis te élsz itt régebben. Nem szégyenlem bevallani, hogy kell a segítséged baszod. És nem csak az alapásásban és a hely kiválasztásában. Ott van még az a kibaszott táska-história is – bökök a csomagtartó felé – és ha még ez nem lenne elég.... Azt hiszem megvénültem.
- Azt az orrod csinálja, seggfej. Szögeztem le, sokáig nem fog vérezni szerintem, megrántom a vállam, nem hat meg a lebiggyesztett szája, ma valahogy semmi sem, és az sem segített, hogy rögtön az idegeimen óhajtott táncolni. Nem mintha neki nem lennének idióta szarságai, hát bakker, én is feljogosítva érzem magam rájuk. A többit nem ragozom, örvendek, hogy Fifi nem nyuszizott le, így nem kell példát statuálnom, hogy mennyire nem vagyok az, egyébként is rühellem bizonygatni, hogy mekkora bika vagyok, pedig állandóan erre kényszerülök. Néha kurvára elegem van a pelyhes kis pofámból, basszamegazég. - Simán kinézem belőled. Egyrészt, Fifinek jó segge van, ezt még én is beismerem, másrészt pedig ő pont az a fajta, aki előbb lecsekkol egy nőt, mielőtt az agyi kapacitása, vagy bármi más érdekelné vele kapcsolatban. Ilyen ez, engem egyébként nem zavar, bírom így is, csak tőlem távol áll az ilyen hozzáállás. - Kurvára remélem, hogy szaladt beköpni Castorhoz. Utálnám, ha csalódnom kellene benne. Kedveltem a nőstényt, és pont, régóta ismerem, és bár rohadt rég nem találkoztunk, de örültem, hogy viszontlátom, kicsit pofánbaszna ama tény, hogy áruló, és bármikor megpattanna. Tudomásom szerint elég durván bizonygatnia kellett Castornak, hogy hasznára lesz a falkának, és hogy valóban vissza akar jönni, nem csupán azért, mert Toddnak anno tett egy ígéretet. - Ha engem kérdezel, egy belvárosi kecó éppúgy megtenné a megfelelő szigeteléssel, de ha te zarándokokat megszégyenítő magányra vágysz, arra tökéletes. Még pince nélkül is nyugodtan elromantikázhatsz itt bárkivel, egyetlen kóbor eb sem fogja meghallani. Ellenben olyan pincét csinál, aminek külsőleg nincs bejárata, mert az tuti, hogy a semmi közepén elég gyanús egy magányos kecó. Olyan horrorfilmes, vágod? Fejtem ki a véleményemet, egynek jó, de nem mondom, hogy kockázatmentes, hiszen feltűnő. Mindennek megvan a maga előnye, és hátránya, ezekkel számolni kell, aztán majd kiderül, hogy mennyire is lesz jó, avagy rossz. - Segítek, te balfasz, hogyne segítenék. Szögezem le rögtön, a táska témára egyelőre nem reagálok, majd előhozakodik vele, ha alkalmasabbnak ítéli a pillanatot. Én nem emlegetek addig semmit, amíg tőle nem hallom, soha nem árt az óvatosság. - Ne hülyülj, tutira van még pár jó évet, és ne szarj be, megoldjuk. Volt már, amit nem sikerült? A falka mögötted áll, nem kell túllihegni. Veregetem vállon, majd indulok meg, hogy kicsit nagyobb körben járjam be a terepet, nem árt pontosabb képet kapni róla.
-Úgy látom a testőr úr bal lábbal kelt ma. - mondom miközben törölgetem a valóban vérző cserpákom. Valami tényleg bassza a csőrét, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem az én hülye humorom. Másról, vagy másról is lehet szó. Na mindegy, majd kiböki mi a picsa van vele ha akarja. Ez most az én panasznapom. Vagy mégsem és a végén még azon kapjuk magunkat, hogy több évszázadot leélt vérfarkas hím létünkre egymás vállán sírjuk ki magunkat, mint valami tinédzser picsák? Na az kellene még. Egy nagy francokat! -Azt én is remélem! Sajna még nem tudok semmit. Jelentettem a tapasztalataim és nagyjából ennyi. Ahogy láttam sikerült kicsalnom belőle nem kevés dühöt. Nem lesz itt gond. Vagyis nem vele. - tartok kis szünetet mondandómban. - Megsajnáltam baszki! Rendesen szar volt, hogy az kellett mondanom Fifinek, hogy összetöröm minden csontját ha eljár a szája! Magamban meg drukkoltam neki, hogy amint kiszáll a kocsiból az első útja Castorhoz vezessen. Mint egy taknyos kölyök.
-Belvárosi kecó? Hm. - Nem is mond hülyeséget. Egy városi lakásnak is ezer meg egy előnye van. Főként, hogy nem kell ide a picsába kikocsikázni, persze az előnye egyben a hátránya is, hogy nem kell ide a picsába kikocsikázni. -Nem lesz külső bejárat, ne izgulj. És igen, amolyan horrorfilmesre gondoltam. Hitchcock itt nyúlna magához ha látná. Gyanús egy magányos ház a semmi közepén. Nem hiába hoztam ki ide Lucast. Majd tartok pár birkát és akkor nem lesz gyanús. Meg kajának se utolsó. Lucasnak már pöcsköszörű korában is vágott az esze. Komolyan, nem is figyeltem arra a most már teljesen világos tényre, hogy bárkiben gyanúra adhat okot egy újonnan épült ám az év nagy részében elhagyatott haszienda a világ végén. Az első balek jó alaposan bekukucskálna aki erre jár. Vagy betalálnák valami narkós gyökerek „lőtérnek”. Megveregetem a vállát amolyan hálás kiskutya szemeket meresztve. Tudtam én, hogy hozzá fordulhatok és nem tagadja meg a segítő jobbot. De hogy a picsába hozakodjak elő vele? Na bassza az ég. Lesz ami lesz. -Kell egy őrző, vagy bármilyen kapcsolat a helyi hókuszpókusz-klubbal. Van neked ilyened? Talán megúszom, hogy elé kelljen tárnom minden részletet. Volt már rá példa, hogy Lucas nem kérdezett vissza csak tette amit kértem tőle. Mondjuk erre utoljára akkor volt példa, amikor Hoover volt az elnök. -Van még pár évem? Rágódj el a faszomon jó??! Hidd el nekem szépöcsém, nem lihegem túl. A falka mögöttem áll, ez igaz. Érzem és ennél az érzésnél nincs jobb dolog. Talán még, ha már szóba került Fifi segge, ez még Fifi seggénél is jobb, de mindennek ára van! És hogy és milyen jogon várjam el a falkában bárkitől Castort és téged is beleértve, hogy úgy álljatok mögöttem, hogy jó magam egyre kevéssé tudok tenni a többiekért??? Próbálok belevinni egy kis tréfát Fifi idomaival, de véresen komoly dolog ez. Komolyabb talán bárminél mint amivel eddigi életem során találkoztam. -Hány éves vagy te kölyök? Kétszázhetven? Mikor előbukkantál Flynn-anyuka fenekéből azt se hihetted, hogy megéled a harmincat. És most? Kétszázhetven után? Még egyszer ennyi és a kezed se leszel képes felemelni? Vagy tudod mit baszod, megmutatom miről beszélek! Üss meg légy olyan jó!
- Hát jah, és az élet még véletlenül sem habos torta. Ha már sablonos zöldségeket durrogtatunk, ez is bőven beállhat a sorba. Tudja jól, hogy sosem vagyok idegbajos ok nélkül, most sem, de mivel nem rólam van szó, nem beszélek róla, elvégre nem vagyok feljogosítva arra, hogy bárki problémáit tovább adjam, mint valami pletykás vénasszony. - Hát kivel? Boldog-boldogtalant le kell tesztelned, vagy mi van? Mintha nem tudnám, de értelmesen nem lehet úgy beszélni, hogy gőzöm nincs róla, hogy mi az, amit ő tud. Néha az agyamra megy az információáramlás szabályozása. - Kibaszott szar emberismerő vagyok, ha elárulná a falkát. Ennyiben hagyom, mert egyelőre nem tudok többet, és ez jelenleg bőven több szar lenne, mint amit kontrollálni tudnék, szóval remélem, nem kell még Fifi hulláját is elásni valahol majd. Vállveregetéssel díjazza nem oly röpke eszmefuttatásomat, én csak megrántom, eddig minden barom eljutott volna, ő valószínűleg csak azért nem, mert túlságosan ráparázott a témára, még ha ezt soha nem is vallaná be. Ha valamit görcsösen akarunk, azt rendszerint elcsesszük, elég piszok módon van ez kitalálva. - Nincs, nem volt még ügyem velük, de ha nagyon para a dolog, maximum besétálok, megvillantom ártatlan kis pofámat, és hátha belém akad egy. Mi a szarra kell neked egy Őrző? Ha alapos indoka van a dologra, én képes vagyok a bőrömet, szőrömet, nyálamat, véremet áldozni érte, egész jó cserealap úgy hiszem, de így látatlanba semmit sem mondok rá, ki tudja, hogy mi célból kell neki egy közülük. Nem mintha bajom lenne velük, egyszerűen csak eddig nem volt apropója annak, hogy bármelyikkel is közelebbről megismerkedjek. - Neked mikor ment el a maradék józan eszed is? Szerinted az, amit tettél a falkáért csak úgy elévül, vagy mi van? Megvesztél? Vannak olyanok bőven, elhiheted, akik csak az úri valagukat meresztik, és lófaszt sem csinálnak. Olyanok is, akik alig kerültek be, de többet tettek le az asztalra, mint a falka nagy része. Ne hisztizz. Én segítek, és holt biztos, hogy nem vagyok vele egyedül. És tudod mit? Még csak nem is kérek érte semmit. Ez nem hiszem, hogy újdonság lenne, tudja, hogy rám számíthat, ilyen vagyok, nem csak vele, mindenkivel, de ha nem lenne ilyen áldott, segítőkész lelkem, hát a legjobb haveromnak akkor is segítő jobbot nyújtanék. - Az előbb vertem bele azt az ocsmány képed a kormányba, szerintem az elég volt mára. Nekem nem kell bizonygatnod, hogy múlik az idő. És akkor mi van? Ez az életünk rendje, attól még nem kell temetned magad, meg itt picsognod, hogy jaj de öreg vagy. Már nem vagy testőr, nem kell védened senki seggét, végrehajtónak pedig még száz év múlva is pazar leszel. Kapuzárási pánikod van? Nem bírtam kihagyni, mindenesetre remélem, hogy érti a lényeget, mert nincs kedvem a napom nagy részét ezzel tölteni. Szerintem még életemben nem hallottam ennyit nyavalyogni valami miatt.
-Apropó torta, kellene kajálnunk is valamit. - terelem a témát a zabálás irányába, de minden bizonnyal feleslegesen. Nagyon úgy fest, hogy ez az én drága spanom nem kíván hosszas eszmefuttatást tartani arról, hogy miért búvalbaszottabb a pofázmánya a sok évi átlagnál és mi az oka annak a nem figyelmen kívül hagyandó ténynek, hogy nyűgösebb is mint azt tőle megszoktam az évek alatt. Ha nem akarja elpofázni hát ne tegye. Nem fogok itt faggatózni. Túl régóta ismerem már Lucast és az egyik legegyenesebbnek tartom a falkából. Ha valamiről nem beszél, arra bizonnyal jó oka van. Inkább kussol minthogy hazudozzon, ahogy most is teszi, és ez így is van jól és rendjén. -Csak a boldogtalanokat, de mit tépem a szám, tudod te ezt jól! Most én kussolok el időnek előtte. Nem mintha olyan kíváncsi lennék rá, hogy mi nyomja a lelkecskéjét, de a kibaszósdi társasjáték. Nem mintha olyan nagyon alátennék azzal, hogy nem mondok el neki egy általa már réges-régen tudott dolgot. Nevezzük inkább gyermeki dacnak. -Nem látok a jövőbe, de van egy olyan érzésem, hogy Fifi miatt nem kell aggódnunk. A legnagyobb meggyőződéssel mondom ezt ki. Lucas valóban nem volt rossz emberismerő, ezt magam is tanúsíthatom és ha nem csak az ego-m mondatja ezt velem, akkor én sem vagyok az. Ha már ketten ítéljük Fifit hűségesnek, akkor meg mi a fityfenéért ne lenne az? Meg aztán az én szívem is megszakadna, ha nem csak az alapnak kellene gödröt ásnunk. -El is tudom képzelni rólad, ahogy besétálsz a Protector irodája, lakása vagy tudomisén mije elé és ott ácsorogsz bamba képpel azt várva, hogy valaki megszólítson mit is akarsz. - nem tudok visszatartani egy rövidke kacajt, amint el is képzelem a kimondott szavaim. - Fogalmazzunk úgy, hogy volt velük egy kis üzletem Chicagoban, amely mindkét fél számára kölcsönösen hasznot hozott. Ezt a kis boltot szeretném, jobban mondva kénytelen vagyok felújítani az itteniekkel. Bár ne lenne szükségem rájuk és ne sürgetne az idő. De Ohanzee nem várhat túl sokáig és én sem azzal, hogy cselekedjek. Minél hamarabb! Tudom jól, hogy Lucas segít, bár ha a teljes történetet, a kirakós minden egyes darabját ismerné, akkor már nem lehetnék ebben biztos. Lehet jó alaposan elkönyvel majd hibbantnak, talán ezért nem osztottam meg vele eleddig az egész históriát. De ő az egyetlen, akiben teljesen és feltétel nélkül megbízom. -Tisztában vagyok azzal, hogy ezek nem évülnek el, mint ahogyan azzal is, hogy nem egy és nem két olyan van közöttünk, akik csak megvették a helyüket. Mi meg.. megszámolni sem tudom hány fogunkat hagytuk el a falkáért. Bizony vannak a mai napig vannak olyan emlékeim, amely fizikai fájdalommal jár mindahányszor felidézem őket. Meg is tapogatom a hátsó zsebem, hiszen az egyik ilyen rég megtörtén eset folyományaként becses farom jelentős hányada nélkül kellett visszaténferegnem a falka területére. Lucasnak is vannak hasonló sztorijai, melyek közül igen sokat egymás oldalán szenvedtünk el. -De ettől a tény még tény marad, hogy egyre inkább elhatalmasodik egy olyan érzés, mintha valami kibaszott nyugger lennék, akit ugyan eltartanak és cserélik az ágytálat alatta szorgalmasan. Olyan valaki, akit majd körbe ülnek a kölykök és bambán hallgatják a „Bezzeg amikor még fiatal voltam...” kezdetű meséket. Nem kérsz érte semmit, ezt tudom és ne hidd azt, hogy ne értékelném nagyra. De pont itt a baj. Ingyen nem kérem! Nem kérhetem, érted? Igen, a tétlenség, a feleslegesség baljós érzete kapott el. Ugyan ezt nem mondtam senkinek sem, mi több, az ellenkezőjével fárasztottam mindent és mindenkit, de kibaszottul örültem annak, hogy végre van mit csinálnom közel két év herevere után. Ugyan a helyszín és ez a kibebaszott hideg valóban nem esik jól, de a meló, az igen. Reményeim szerint a többi már nem is lesz olyan kemény dió, mint amilyennek Fifi ügye. -Kapuzárá..... na megnyálazhatod a kapukat! - mordulok rá. Libidóm létének megkérdőjelezése igencsak érzékenyül érintett mindig és talán ez már nem is változik, nem tűnik el a korral. - De ha már itt tartunk. A húgod elég jó kis buksza lett. Lehet legközelebb elviszem egy kis – pár pillanatnyi hatásszünet. - egy jó kis vadászatra. Nos? Még most sem akarsz lekeverni egyet öcskös?
- Hát ez pont most nem jutott eszembe. Én nem vagyok kajás, ha ő az, felőlem egyen, nekem most ilyesmire nem volt igényem, jobban érdekelt, hogy miért van rám szüksége, de tekintettel maximalista mivoltomra, úgy hiszem, ez nem érheti a meglepetés erejével. Megvonom a vállam, ha nem beszél, nem beszél, engem nem érdekel, megmaradhatunk a homályos utalgatások területén is, mit bánom én. Most nem vagyok épp olyan hangulatban, hogy körbeudvaroljam miatta. - Egy gonddal kevesebb. Tényleg nem örvendenék a dolognak, ha Fifi megbukna ezen a kis teszten, de régen is bíztam benne, egyelőre most sincs okom az ellenkezőjét tenni. Hamarosan úgyis ki fog derülni. - És mi lenne, ha mondjuk pontosan és konkrétan fogalmaznál? Kérdezek rá nyíltan, tudja jól, hogy rühellem a mellébeszélést, ugyanis arra utal, hogy a másik félnek van mit a szőnyeg alá söpörnie. Sosem volt ilyen viszonyunk Lioval, nem most kellene elkezdenünk, az már biztos. Így hát bízom benne, hogy fogja magát, és előrukkol a teljes igazsággal, én meg eldönthetem, hogy akkor most csak a pofám volt túl nagy, és meggondolatlan, vagy valóban képes leszek segíteni neki. Nem mondom, hogy nem kerülök némileg nosztalgikus hangulatba, de határozottan úgy érzem, hogy szórakozik velem, kerülgeti a forró kását, ilyen hosszú felvezetése semminek sem szokott lenni az esetünkben, erre most jó hogy nem elregéli nekem a Bibliát. Én tényleg nem értem, hogy mi a frász van, de kezd frusztrálni a dolog. - Valaki belegyalogolt a lelkedbe, hogy ennyit nyavalyogsz a korodon, vagy mi van? Első körben ennyit kap, abszolút nem értem, hogy mi válthatta ki belőle ezt a hozzáállást, még közel sem nevezhető haszontalannak. Akkor meg minek azon vinnyogni, hogy annak érzi magát? Tutira kapuzárási pánik… - Nem értem kifejezetten, hogy miért ne kérhetnéd ingyen, lévén kurvarég nem volt rá példa, hogy bármiféle ellenszolgáltatást vártunk volna egymástól, ha épp segítségre szorult volna a másik. Nyögd ki végre, mi a franc az, ami miatt ennyire be kell biztosítani magadat, mert kezdem unni a mellé dumát. Isten lássa lelkem, rohadt türelmes csóka vagyok, de ezt már nem bírom. Hallom, hogy beszél, de semmi olyanról, aminek konkrét célja, értelme lenne. Időközben elhagytam volna az agyam, vagy mi a frász? - Vidd. Nemes egyszerűséggel elröhögöm magam, én ugyan nem féltem a húgomat, azt ugyan nem ítéltem meg soha, milyennek számít, mint nőstény, és nem is érdekel. Ám ismerem, és tudom, hogy a drága haverom igencsak csúnyán járna, ha valóban be akarna próbálkozni. - Ha fel akarsz bosszantani, olyan célpontot keress, aki nem nyel le keresztbe. Egyébiránt sok sikert, szükséged lesz rá. Nem akarok én lekeverni neki semennyit, de már megint tereli a témát. Beszarok rajta, komolyan… - Akkor fogom beépíteni az öklömet a pofádba, ha nem kezdesz el énekelni. Nyögd ki, mit vársz pontosan tőlem, beszéljünk komolyan, aztán azt zabálsz, és azt dugsz meg, akit akarsz. A húgomat soha az életben nem fogja, ezt biztosra veszem, testőr, távol állnak tőle az ilyen témázások. Ha meg mégis, hát már rég felnőtt nő, rohadtul nincs szüksége arra, hogy megvédjem.
Jó, legyen! Kaja elnapolva. Igazából én sem vagyok éhes, de akkor és ott egész jó ötletnek tűnt. Ha már ennyire maga alatt van a pofazsibbasztás segíteni szokott, legalábbis esetemben igen. Nem mintha én nem lennék alaposan a padlón most. A helyszínre érkezésig most már tényleg lakatot teszek a pofámra. Nem vagyok az a vérbeli téli vezető, úgyhogy a koncentrációra is szükség van. Képzelem mi lesz itt amikor elolvad ez a vég láthatatlan hómező. Dagonya ameddig a szem ellát. Itt, ezen a ponton van igazán értelme Lucas ötletének a belvárosi kecóval. Komolyan fontolóra kell vennem, ha csak nem akarok ide még nyáron is hólánccal és csörlővel járni. Ha egyáltalán van itt nyár. Picsa tudja. -Hé öcskös! Nyugalom! Én sem szeretem a felesleges pofatépést, tudod jól, de ehhez kell a körítés! Ha az ő helyében lennék már nyakon vertem volna magam és vagy elhordtam volna mindenféle locsogó vénasszonynak. Szerencsére Lucas idegei kötélből vannak, bár mintha kezdene bepöccenni. -Igen, nem kicsit! Idefelé jövet kikloffolt egy apró nőstény, mint egy szelet disznócombot. Hagytak már helyben ez alatt a négy évszázad alatt nem kevésszer. Megesett ez már minden hozzánk hasonlóval és aki azt mondja, hogy ő soha nem maradt még alul, az hazudik! De ez a verés valahogy más volt, mint a többi. Lehet csak a túlzott magabiztosság tette, vagy a repülőút. Igazából nem is számít miért történt. Megtörtént és ez igencsak bassza a csőröm. Erős vagyok, mint egy focicsapat. Ez soha sem volt másként, de száz éve még egy óra cséphadarás után sem volt egy kurva lihegés sem, most meg.... Ha az első ütés nem úgy akad be, ahogy azt terveztem még komoly gond is lehet. -Nem kifejezetten mellé duma, egyszer az életben én is lehetek színpadias! Majdnem bele is kezdek a szomorú tények pontos ismertetésébe, mikor megüti a fülem a nemesen egyszerű „Vidd” szócska. Mintha csak odavetné elém, mint egy szelet húst. Ismerve Lucast ez biztosan nem egy „benned bízom annyira, hogy viheted”, hiszen ő is ismer engem, mint a rosszpénzt. Ezek szerint a vörös macsek keményebb dió, mint ahogyan eddig gondoltam. Isten látja lelkem, csak egy fülest akartam kiprovokálni. A dolgok ezen megvilágításában azonban már valóban érdekel a dolgok miértje. Nevezzük egy új kihívásnak, vagy aminek tetszik. Nem bírom megállni a sátáni vigyort. -Énekeljen a tököm! - most Lucas baszott fel engem egy egészen kicsit. Méghogy énekelni! Most farkasok vagyunk vagy kurva pacsirták? - mindenkinek jobb lesz, ha nem fakad dalra egyikünk sem, de tudod mit? Inkább megmutatom miről beszélek! A kocsihoz lépek és feltépem a csomagtartó fedelét. Egy autóban megszokott tárgyak mellett csupán egy jókora utazótáska van bent. Az a fajta, amibe az emberek minden szart képesek bele pakolni. Jómagam természetesen nem trágya szállítására használom, ugyan a szaga nem erre utal. Kiveszem a tatyót és nem sokkal Lucas elé hajítom. Mellé térdelek és elhúzom a cipzárat. Ha az én jó cimborám belepillant, egy matuzsálemi korú indiánust tapasztalhat. Kezei és lábai helyén gyógyulóban lévő csonkjai látszanak csupán. Egyszerűen csak hever ott, alig mozdul, de a vak is láthatja, hogy nagyon is él. -Bemutatlak titeket egymásnak! Ohanzee! Ő itt Lucas haverom. - bökök Lucas felé. -Lucas! Ismerd meg Teremtőmet, a Harcos Árnyékát! Erősen kétlem, hogy Ohanzee odaböffent Lucasnak egy „Örvendek”-et sem a szavak, sem a gondolatok nyelvén. Csupán bevérzett szemeit mereszti rá, néha fújtat és fogait csattogtatja. Persze nem csak egy öreg rézbőrű csonkolt testét rejti a táska, aki mellesleg az a férfiú, aki megadta nekem a farkaslétet. A keresztem is egyben, amit százharmincnál is több nyár óta cipelek. Nem véletlen, hogy eddig csak kevesen tudtak létezéséről. Castor nemes egyszerűséggel hibbantnak tart miatta és pont ezen okból vonakodtam eddig a pontig Lucassal megosztani titkom. Talán éppen most könyvel el ő is sültbolondnak, de nem várhattam tovább. A kényszerűség rávitt, hogy megosszam vele és a kényszer alattomos ellenfél, nem csak egy fronton támad. -Nos? Még mindig úgy gondolod, hogy túllihegem?
- Mintha párszor már megbeszéltük volna, hogy én az a gyorsan tépjük le a ragtapaszt típusú pasas vagyok, a sok körítés csak felhúz. Egyáltalán nem nyugtat meg, hogy ennyire körbe kell járnia a helyzetet, mert basszus, kezdem azt hinni, hogy tényleg valami elmebeteg őrültség áll a háttérben, az életemben meg épp elég őrült van már így is, kezdve saját magammal. - Oké, hány éves volt, milyen vérvonal? Számolgassunk. Nem minden fekete vagy fehér, ne rinyálj, nem lehetetlen, hogy elpicsázzanak, nem vagy sebezhetetlen. Senki sem az. Nem tetszett, hogy így látom, rohadt sok mindent éltünk meg együtt, tudom, hogy jó eséllyel hamarabb fog megdögleni, mint én, de az ég szerelmére, ne temesse már el élve magát basszameg. - Ne legyél, nem áll jól. Kötöm az ebet a karóhoz, még egyszer nem fogom kérni, hogy bökje ki, tényleg elverem én is, aztán sírhat itt nekem. Eszem elszáll. Nekem aztán kötélből vannak az idegeim, de ahhoz nem vagyok szokva, hogy pont ő használja őket gitárhúrnak. Nem érdekel, mit akar a húgommal, tudom, hogy nem fog összejönni, és nem kell, hogy istenesen pofán verjem miatta, Leah majd megteszi. Én nem fogok ezzel szórakozni, abban biztos lehet. Nincs nekem időm arra, hogy a húgom vélhetőleg már rég elveszett erényeire vigyázzak. - Neked teljesen elmentek otthonról. Ne mondd már, hogy sosem hallottad ilyen formán. Mondhattam volna azt is, hogy állj elő a farbával, vagy hogy bökd már ki mi a szarról van szó, mert még egyszer bizisten nem fogok rákérdezni. Ez tényleg hülye, én nem is értem. Most ezen mit húzza fel magát? Kajak nem vágom a szitut, de végre a tettek mezejére lép, éppen itt volt már az ideje. Odamászok én is a kocsihoz, és felvont szemöldökkel várakozva nézek az utazótáskájára. A reptérről is kihozta, persze. Rohadt büdös mellesleg, akkor nem tűnt fel. Összefonom mellkasom előtt a karjaimat, és tovább játszom a rezzenéstelen kőszobrot, ami egészen pontosan addig a pillanatig tart, amíg meg nem látom, mi van a táskában. - Te elmebeteg fasz. Ez meg ki a jó élet? És mi a picsáért cipeled táskában? Castor tud róla? Beteg vagy, bazdmeg, kurvára beteg. Előzöm meg a csinos kis bemutatást, és az sem segít sokat rajtam, amikor az megtörténik. Ez egy idióta. - Hogyhogy nem vették észre a reptéren? Szúrom még közbe, és csak utána vagyok hajlandó felfogni, hogy mit is mondott tulajdonképpen. - Két perced van. Két egész perced, hogy meggyőzz arról, miért hagyjam, hogy ezt műveld azzal, akitől a farkaslétet kaptad. Két perc, és megadom neki a végtisztességet, és utána egy büdös szót ne merj hozzám szólni ebben a kibaszott életben. Megértetted? Beszélj! Nem, nem úgy szólok hozzá, mintha a seggemből rángattam volna elő. Sőt, gyanúsan higgadt a hangnemem, és kurvára remélem, hogy tud olyat mondani, amitől én ezt elfogadhatónak fogom gondolni akár egy hangyafasznyit is. Tudja jól, hogy állok a Teremtő kérdéskörhöz, és akkor sem érdemli meg ezt senki, ha történetesen a világ legpocsékabb Teremtője címére pályázna. Liora emelem a tekintetem, és várok, készen arra, hogy két perc múlva megtegyem, amit mondtam, aztán itt hagyjam a vérbe. Vannak határaim, és nem szoktam majmot csinálni magamból, de azt hiszem, igaza volt, erre nem lehet felkészíteni senkit.
-A kibaszott steaket se eszed magában! A hasonlat persze egy hatalmas, ordenáré faszság, de hirtelen nem jut jobb eszembe. Ez most nem az a lelki állapot, mikor képes vagyok gondolkodni a kiejtett szavakon. Lucas türelmetlensége pedig cseppet sem javít a helyzeten. Éppen ellenkezőleg. Ebben a pillanatban még az is átfut az agyamon, hogy rossz ötlet elé tárni mindent, legalábbis ha ilyen nyűgös. Talán jobb lenne hagyni az egészet a picsába és szépen visszaülni a kocsiba. De ha már eljöttünk idáig már úgyis mindegy, nem? Meg aztán ott van az a tény is, hogy még egyszer belekezdeni, fene tudja mikor fogom újra rászánni magam. -Háromszáz felett lehetett, a fasz tudja! A vére pedig ugyan az volt, mint az enyém. Nem vagyok sebezhetetlen, te is vertél már el párviadalban, és már elég régen volt, hogy hagytam volna magam. Persze, hogy sokan ellátták már a bajom, de ez más volt! Nyernem kellett volna akár mennyit számolgatunk! A pelenkás kisdedektől kezdve a sokat látott, kipróbált farkasokig, még talán Alignak maga is rám tett volna! Nem nyertem, pedig nyernem kellett volna. Talán, ha az első csapással sikerül hold körüli pályára állítanom a nőstényt.... de nem ez történt és jóval szívósabbnak bizonyult, mint amire számítottam. Csak egyszerűen alábecsültem az ellent? Vagy „egylövetűvé” váltam? Túlzott magabiztosság vagy csak ha az első ütés nem fekteti ki az ellenfelet akkor már szar van. Bármelyik is legyen igaz, az veszélyt jelent és nem csak rám, hanem a társaimra nézve is. Igen, kell a szerencse is egy küzdelemben és eddig a szerencse mindig rám mutatott. Az ominózus estén is így volt ez, de ezúttal a középső ujjával tette! A megjegyzésre, hogy nem mutatok jól a színpadon csak egy félmosolyt kap viszonzásul. Nem mintha annyira vágyakoznék a sztárvilág fényeire. Az kéne még, hogy ott kelljen pózolni a sok balfék előtt, valahogy ez nem az én világom. Még egy kurva tévém sincs, nemhogy én mutogassam magam egy szaros dobozban! -Tudod, hogy mindent rühellek ami repül, a tollas kis geciket is beleértve! Nekiállok kicsomagolni a táskát és figyelem Lucast miként reagál. Hiú remény lett volna azt hinni, hogy vállon vereget és gratulál. Ennél jobban ismertem. Nem vártam egekig magasztalást, csak egy kis nyitottságot. A közbeszúrt kérdéseket nem válaszolom meg azonnal, hagyom, hogy kicsit ülepedjen benne a dolog. Nem is lep meg túlságosan, hogy kiakad. Fordított helyzetben én is ezt tenném és talán ennyire nem lennék képes visszafogni az indulataim. Legalábbis ilyen nyugodt hanghordozásra tuti nem futná. -Castor tud róla, meg anno Ridley tudott és most már te is. A polgárháború idején találtam rá. Tudod te milyen érzés volt majd kétszáz év után, hogy újra együtt lehetek azzal, aki vadászni, enni, szarni, szóval aki mindenre megtanított amit tudok? Elképzelhetetlen és elmondhatatlan érzés volt! Majd kiugrottam a bundámból! Csakhogy nem az volt, mint aki annak idején megajándékozott minden tudásával és Sangilak erejével... - picsa régen történt, de mintha ma délelőtt esett volna meg, oly éles és fájdalmas az emlék. Nem telik el úgy nap, hogy ne villanjanak fel képei. - Akkor már a falka volt a családom, kértem őt, könyörögtem, hogy csatlakozzon, de nem kívánta. Todd befogadta volna, tudom! De ő a saját útját akarta járni. Kijavítani egy régi ballépését, ahogy ő mondta. Persze nem tudtam miről is beszél. Jártál Oak Creek-ben nyolcszázhetvenkilencben, én jártam? Akkoriban egy kis picsa falu volt és neki hála – mutatok teremtőmre – arra az esztendőre el is néptelenedett. Amikor odaértem ott ült egy pajtában a széttépett tetemekből rakott kör közepén és énekelgetett. Kérdőre vontam és azt válaszolta, hogy ez úton kéri Sangilak bocsánatát! Mégis mi a szart tehettem volna? Bezártam, igen! Akkoriban már nem voltak olyan babonásak az emberek, mint régen. Ha szabad marad megteszi, vagyis megtette volna újra és újra és csak egy önjelölt Sherlock Holmes kellett volna hozzá és elvezeti őt hozzám, így a falkához is! Igen, lehet, hogy meg kellett volna ölnöm, ahogy te most akarod, de nem lettem volna és most sem vagyok rá képes! „Kijavítani egy hibát”, ezt hajtogatta folyton. Ha ő nem képes rá, majd megteszem én helyette, ennyivel tartozom neki! Ne higgye azt senki, hogy nincs ilyenkor hányingerem magamtól, de nem igen volt választásom. Nem mászkálhatott szabadon, de nem is veszhetett. Az aktuális Alfa beavatása szükségszerű volt és szerettem volna, ha más nem is szerez róla tudomást. Lucasban azonban feltétel nélkül megbízom és most szükségem van a segítségére és ahogy leszűrtem a megértésére is.
- Jaaaa, bocs öreg, elfelejtettem, hogy te sült krumplit rendelsz a leterített szarvas mellé is. Faszomat már ebbe az egészbe, kezd idegesíteni a sok körítés, hol a jól megszokott egyenes beszéd? Kajak elszállok mindjárt ettől a majomtól. Hol hagyta az agyát? Chichagoban? Lehet béketűrőbb lennék, ha nem félteném annyira Nora hátsóját, de jelenleg csak azt vagyok képes nyújtani. - Ha háromszáz felett volt, és én is elvertelek már, miért is kellett volna nyerned? Felejtsd el, tudom, hogy az bassza a csőröd, hogy egy nőstény kalapált el, na de akkor mi van? Köztük is vannak igencsak figyelemreméltó képességekkel rendelkezők ilyen téren. Tedd túl magad rajta. Nem értem, miért kellett volna nyernie, talán valamit bizonyítani akart magának, és pofára esett. Van ez így, öreg harcos, és csak rosszabb lesz. Nem éri meg kattogni rajta. Majdnem rávágom, hogy tudom bazdmeg, mert mindennap itt karattyol a fülembe az a senkiházi, akiért még ma is az életemet adnám, igaz, nekem csak száz évet kellett erre várnom, de ő már halott volt, és sosem hittem, hogy újra látom. Ez azonban nem rólam szól, és nem is tudja Castoron kívül senki, hogy védőszellemem van. Mellkasom előtt összefont karokkal hallgatom, láthatóan nem kapja meg a nyitottságot, amire áhítozik, mert ez az a kérdéskör, amiben én nem ismerek tréfát, és bármennyire is a legjobb haverom, ezt nem vagyok képes csak úgy lenyelni. Sok szart képes vagyok, tudja jól, még mindig én vagyok a legnyugisabb a testőrségben is, de ez… nem megy. Mivel két percet hagytam neki, nyugisan végighallgatom, majd utána visszatérek egy-két sarkalatos pontra. Őszintén szólva, nem igazán érzem magam meggyőzve, és az is biztos, hogy mérhetetlenül sokat esett most a szememben, noha sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Felnéztem rád, basszameg. Megremeg az arcom, ahogy erre gondolok, még a kezeim is ökölbe szorulnak, ahogy próbálom visszafogni a dühös csalódottságomat. A hangom azonban nem remeg meg a méregtől, mikor kisvártatva megszólalok. - Castor mit szólt ehhez? Áldását adta rá? Oak Creek óta cipeled így magaddal? Ha már a bekattant Todd is tudott róla, akkor ez nem mai történet, épp ezért sokkal kegyetlenebbnek hat, mintha mondjuk csak hónapokkal ezelőtt csomagolta volna be. Sokkal betegebb, mint gondoltam. - És hogy a búbánatos istenbe akarod kijavítani azt a hibát? Teszek fel egy újabb kérdést, és csak a fejemet csóválom, már nem is nézek felé, sem a holt teherre, hisz ez nem élet, hazug, aki annak hívja. Inkább lettél volna Teremtő gyilkos, eddig azt hittem, annál nincs nagyobb szégyen, de ez… - Ohh, szerintem a legjobbat még nem is tudom. Az őrzőknek mi köze hozzá? Ők is tudnak róla? Bizniszelsz velük mi? Kérlek, ne mond nekem, hogy ráadásként, még esszenciát is kapnak tőled belőle, hogy elnézzék neked, amit csinálsz. El akarok húzni innen a picsába, azt hittem, nincs, ami megfekszi a gyomromat, de ez a szituáció nagyon is a határon táncol. Komolyan nem tudom, mit kellene csinálnom…
A pampákon nyargaló oroszlánok fejében biztosan az Oroszlánkirály képkockái peregnek - már ha Disney-rajongók, ha nem, akkor elég sivár lehet az az egy-két évtized, amit élnek. De a síkságon nyargaló farkas fejében mi peregjen? Balto, Hachiko? Ne már, azok vagy félig, vagy teljesen kutyák és egyik sem síkság-nyargaló. Nincsen filmes hasonlítom, nincs narratív arra, hogy egy farkas nyargal a síkságon, így jobbára ezen a hiányon filozofálok, mert az össze többi téma jóval prózaibb és földhöz ragadtabb. Például: éhes vagyok; rágyújtanék egy cigire, mert hetek óta nem tettem, viszont a cuccaim kurva messze vannak már; mi a fenének jöttem el eddig, amikor az erdőben rég bezabálhattam volna; és egyáltalán mi a magasságos Trollért nem fordultam még vissza? Lassítottam és megálltam. A távolban - rettentő távol! - hegygerinc futott - az is fut, minden fut... -, de körülöttem lapos minden, mint egy-két farkas értelmi szintje. Kezdett frusztrálni, hogy közel s távol a fülem hegye volt a legmagasabb pont. Oké, nem vagyok egy csöppség, de ez már túlzás, ráadásul totálisan kiszolgáltatott célpontnak érzem magam. Annak ellenére, hogy a bundám azért szépen rejt, bár a pajzsomat csak félig húztam fel, érezzem már, ha valaki a közelben grasszál, itt más simán belefuthatok fairbanksiekbe is. Nem kerestem kifejezetten a veszélyt vagy a társaságukat, így is épp eleget és elegen tolták le időről-időre a képüket. Megráztam magam, szimatoltam - volt valami döglött állat a közelben, a szagból ítélve frissen elejtett, hát elindultam arra. Ha közönséges farkasok kapták el, akkor nem lesz hosszú csevegés, ha vérfarkas, akkor meg kiderül, hogy miféle szerzet. Lassan bárminek képes lettem volna örülni, ami túlmutat ezen az egyhangúságon. Erre se vetődöm többet egymagamban, ezt is megfogadtam, halálosan untat.
El sem hiszem, hogy végre túl vagyunk ezen az egész, Alignakkal harcolós, Vörös Holdas mizérián. A tavaly történteket alapul véve nem számítottam rá, hogy idén ennyivel rosszabb lesz a helyzet… Nem volt elég az a néhány, végtelennek tűnő, kínokkal teli perc, melyet mindegyikünk átélt, de még utána napokkal, hetekkel sem rendeződött a helyzet – miután sikerült megtalálnunk elesett, majd feltámadt testvéreinket, bőven lefoglalta a mindennapjaimat az, hogy körülöttük sürögjek-forogjak, a mihamarabbi gyógyulásukat elősegítve. Eddig se volt különösebb problémám egyikükkel sem, így aztán nem is tettem különbséget közöttük most sem – mindenkin a legjobb tudásom szerint próbáltam segíteni, ha már a képességem ez alkalommal teljesen haszontalannak bizonyult… Na igen, az ezüst. Azt hiszem, egyáltalán nem meglepő, hogy elfáradtam, és a folytonos összezártság után másra sem vágytam jobban, mint hogy miután mindannyijuk állapota elfogadhatóvá és biztossá vált, egy kicsit magam is kieresszem az eddig felgyülemlett idegeskedéseket – és mi lenne jobb gyógyír a stressztől elfáradt idegeknek, mint egy kiadós testmozgás a vadászat okozta adrenalinnal és sikerélménnyel egybekötve? Belevetettem hát magam a vadonba, hogy órákig csak fussak, megállás nélkül, ameddig el nem érem a saját – és a Szellemek által ránk kirótt határokat. Zavart, és idegesített, hogy ha ilyen tágasban is, de mégis kalitkába zárva tartanak minket, mint holmi apró énekes madarakat, holott mi vadak vagyunk, ragadozók, szabadok, mint a fagyos északi szél, nem fogságra születettek… Azonban nem volt mit tenni, egyelőre kénytelenek voltunk beletörődni a helyzetbe, és a maximumot kihozni belőle – így aztán a hosszas önmarcangolás, és semmire nem vezető filozofálgatás helyett inkább némi harapnivaló után néztem, hogy alig fél órával később már a tetem mellett hasalva falatozzak, jóízűen, az elejtett bölényből. A pajzsomat félig-meddig leengedve tartottam, igaz, jó eséllyel anélkül is hamar észreveszem, ha erre tart valaki, tekintve, hogy milyen jól belátható a környék. Sokáig nem is akadt társaságom a hullám módjára ringó fűtengeren, és az égen tova kúszó bárányfelhőkön kívül, így aztán nem is zavartattam magam különösebben – élveztem a megérdemelt pihenésemet. Egészen addig, amíg a távolból el nem csíptem egy halvány energiafoszlányt… A fülem figyelően rezzent meg, ahogy feljebb emelkedtem a fűből, hogy körbekémleljek, ám eddig még nem sikerült rálelnem, kitől is eredhet ez az ismeretlenül ismerős erő. És akkor kiszúrtam, ahogy fű természetellenes mozgását a távolban, ahogy azt is, akihez tartozik – azt a krémszínű bundát, ami oly szépen olvadt bele a fonnyadt fű barnás árnyalataiba. Amikor pedig közelebb ért és alaposabban analizálhattam a belőle áradó energiákat, hirtelen a szívem is hevesebb ütemre váltott. Ha valamire, akkor erre aztán végképp nem számítottam, így aztán csak vártam… Vártam, hogy csak közelebb érjen, és megszemlélhessem, milyen örökösömet is sodorta felém a hűvös északi szél…
Könnyed ügetésben tartok felé, miután megéreztem, hogy vérfarkas és nőstény. Nem becsültem le, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egy nő mennyire szét tud tépni valakit - mind szó szerint, mind átvitt értelemben. Mindössze nem voltam egy kushadva, fülem-farkam behúzva közlekedő fajta az idegenekkel szemben sem. Kiváltképp akkor, ha éreztem, hogy nem fenyegető az energiája és ha a közeledésemre se vált azzá, akkor vagy beszarinak, vagy hülyének tűnnék laposkúszva. Elvégre: segghülyének kéne lenni ahhoz, hogy olyanhoz önszántadból közeledj, akitől fosol, arról nem is beszélve, hogy semleges energiáktól mi a jó életnek félnék? Na ugye! Nem volt ismerős egyébiránt, sem szagról, sem energiákról, mégis ahogy megláttam, némi irigység fogott el. Neki koromfekete bundája volt az én cirkalmas, krémszín-barna-fekete tarkaságom ellenében. Ritkán agonizálok azon, hogy mi lett volna, ha Anatole-tól sikerül a bundát is örökölnöm, mert minden alkalommal arra jutok, hogy semmi. Most mégis elfogott az a kellemetlen érzés, mint akkor, a vérvonal nagyapám előtt - hibás lettem, félresikerült. Hát ezt biztosan nem fogom vele megvitatni, így igyekszem ugyanolyan mélyre visszazárni az egész katyvaszt, mint amilyen mélyről előtolta a képét. A komplexusok a világ legidegesítőbb dolgai, keressenek magunknak más balekot, ne engem. ~ Szép példány ~ jegyzem meg az elejtett bölényre pillantva, de nincs szavaim mögött kuncsorgás, a nyálam se folyik szanaszét, azért sikerült némi méltóságot belém nevelni. ~ Zavarok, elmenjek? ~ pillantok rá, ugyanazzal a természetességgel, amivel idegaloppoztam hozzá. Se félsz, se feszengés, lompos farkamat lustán lengetem jobbra-balra, mint egy kényelmesen himbálózó ingát, energiáim nyugodtan lengenek körbe. Ha elküld, elküld, ha nem irritálja, hogy kéretlen társasága lett, akkor leheveredek hasmánt a fűben és elnyúlok, miközben felőlem nyugodtan folytathatja az ebédet. ~ Én Solomon vagyok, hát te? ~ Teremtőm ilyenkor szokott nyakon vágni, ha társaságban voltunk, szerinte ez a nyeretlenebb közvetlenség nem illik sem az Issumatarhoz, sem az ő Kölykéhez. Jelenleg viszont nem tehettem róla, izgágábbnak, mégis kissé lustábbnak éreztem magam, talán a nap tette, vagy a tél tova vonszorgása, nem tudom.
Úgy tűnik, eddig minden a terv szerint halad, legalábbis ahelyett, hogy csak nagy ívben tovább állna, a másik megindul felém. ~ Köszönöm ~ -üzenek vissza neki gondolati síkon - ~ Nem, egyáltalán, maradj csak nyugodtan. Esetleg van kedved csatlakozni? ~ –invitáltam őt is az „asztalhoz”, hogy nem kis teremtmény a bölény, még kettőnk után is marad bőven a többi környékbeli ragadozónak belőle. Akár csatlakozik, akár nem, én tovább falatozok, ha már pont az ebédem közepén bukkant fel, meg egyébként sem szokásom pazarolni, csupán a gyilkolás öröméért ölni. ~ Örvendek a találkozásnak, Solomon. Az én nevem Jyotsana. ~ –pillantottam fel rá két falat között, már csak kíváncsiságból is… szerettem nézni a többiek reakcióját, amikor először meghallják a nevem, vagy netalántán megpróbálják elismételni. ~ Már egy ideje Fairbanksben tartózkodom, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. Anchorage-ban élsz, vagy a két város között, valahol a vadonban? ~ -érdeklődtem hozzá hasonlóan könnyed, csevegő hangnemben… Néha jól esett az ilyesmi is, és már csak ezért sem szerettem túlságosan reklámozni a valódi nevemet. A legtöbben, ahogy meghallják, mint ha kicserélték volna, nem a saját arcukat mutatják, hanem tetszetős álarc mögé próbálnak rejtőzni, hátha úgy jobb benyomást tudnak kelteni bennem. A kis naivak… mint ha ennyi idősen nem látnék át rajtuk. Nem csak én, akármelyik testvérem… ~ Egyszer, valamikor régen én is jártam ott… de félek, már rá sem ismernék a helyre, amit most Anchorage néven jelölnek a térképek… Még mindig él az ősi hagyomány, vagy már a feledés homályába merült? ~ – kíváncsiskodtam. Nem tudom, az energiáim alapján képes-e megállapítani, hogy egy családból valók vagyunk, ám ha nem, vagy elképzelése sincs, hogy miről beszélhetek, azt hiszem, már az is kellően beszédes lesz. Egy próbát azért megér a dolog, nem igaz?
Némileg szokatlan volt ez a szívélyesség, főleg idegenről lévén szó. Annyira sose tartottam magam megnyerőnek, hogy természetesnek vegyem az ilyen felajánlásokat, ezt mutatta kissé oldalra billentett fejtartásom is. A két város között fél úton egy mancsomon meg tudnám számolni, hogy eddig mennyi olyan farkasba botlottam, aki elsőre osztozott volna velem a zsákmányán, acsarkodó távolságtartás és vacsoravédés helyett. ~ Bunkóság lenne elutasítani egy csinos nőstény meghívását ~ feleltem, hangomban még elménken keresztül is mosoly bújkált. Odaléptem én is a tetemhez, úgy választva meg a falatozás helyét, hogy ne a legínycsiklandóbb részt tépjem meg, közben pedig fél szememet a nőstényen tartottam. Természetesen minden kellemes kisugárzása ellenére sem bíztam meg benne. Ki tudja, hátha a meghívás valamiféle trükk volt. Egyelőre nem árt az óvatosság, amit nem műveltem feltűnően, cseppet sem majréztam, csupán figyeltem. ~ Jyotsana ~ biztos, hogy pocsék volt a kiejtésem. ~ Indiai név, ugye? Vagy környékbeli... ~ lengettem a farkam némi öröm előszeleként. Alaszkán és Kanadán kívül mást személyesen nem ismertem, egész életem hozzájuk kötött, ám ahogy múltkor Juliát örömmel hallgattam, úgy más, messziről érkezettel sem volt ez másképp. Mindig kíváncsian fordultam az ismeretlen felé, talán pont azért, mert tisztában vagyok vele, hogy én sose leszek nagy világjáró. ~ Hát, ott nem igen fogsz velem a jövőben sem találkozni. Anchoragei vagyok ~ feleltem büszkén. Eddig ettem, téptem én is a vadat, ám amit ezt követően mondott, az megállásra késztetett. Sikerült meglepnie. Nem hittem volna, hogy találkozok olyannal a családomon kívül, aki ismeri annak a hagyománynak a létezését. Talán Ningakpok fehér Próbát Áltjával is találkozott? Vagy másokkal még régről? ~ Honnan tudsz róla? ~ szegeztem neki a kérdést, talán egy leheletnyi éllel a hangomban. Nem volt hétpecsétes titok, de ez az első alkalom, hogy "külsőst" hallok róla beszélni, kérdezni.
Miért ne osztoznék a zsákmányon? Ha még nekiállna pattogni vagy keménykedni, hogy miért merészkedtem erre a területre, akkor valószínű, hogy nem invitálnám meg, de így végképp rászolgált. No meg egymagamnak úgy is túl sok lenne, másfelől viszont ha már ő is a saját vérem, akkor kíváncsi vagyok, milyen is? Nem mint ha túl sok esélye lenne, ha menekülni próbálna, de mégiscsak jobb közelebb tudni, nem? A bizalmatlanságán meg végképp nem lepődtem meg… igaz, elég idős volt, de sosem lehet elég óvatos az ember. Ha nem lennék a legidősebb és legerősebb vérfarkasok egyike, valószínűleg én is sokkal bizalmatlanabbul állnék minden felém közeledő idegenhez. Így meg? Próbálok a leszármazottaim bizalmába férkőzni, több-kevesebb sikerrel. ~ Igen, indiai. Pontosabban szanszkrit. ~ apró kis különbség, hogy India maga az ország, míg indiai nyelv nem létezik, ellenben ezer meg egy nyelv, amit az ország területein beszélnek, bár inkább nem kezdek el hangos kiselőadást tartani belőle – félő, hogy előbb aludna el rajta, mintsem a végére érnék, úgy halálra untatnám a finom kis nyelvi különbségeken való örömömben. ~ Már egy ideje ezt használom, de azt hiszem, annyira nem újdonság, hogy vérfarkas létemre nem ezen a néven láttam napvilágot, no meg volt számos más név is, amit ismertek. Gondolom, ez nálad sincs másképp, nemde? ~ hallhatja derűsen vidám, csevegő hangom, és egy pillanatra nagy a kísértés hogy eláruljam neki azt a nevet is, amelyiket a szüleimtől kaptam, de nem… Még nem. ~ Óóó, vagy úgy. ~ -bólintottam két falás között arra a kérdésre, hogy hol él. Valahol jó érzés tudni, hogy Anchorage-ban sem ő az egyetlen leszármazottam, másfelől viszont még mindig nem sikerült megbékélnem a ténnyel, hogy a szellemek még mindig Fairbanksben tartanak minket, akár díszmadarakat egy kalitkában. ~ Onnan, hogy magam is szemtanúja voltam már korábban, hogy zajlik egy ilyen „bemutatás”. ~ -feleltem a legnagyobb természetességgel, jót derülve magamban a reakcióján. Képzelem, ha tudná, hogy nem mint egyszerű néző voltam jelen - Egész sokfelé megfordultam korábban. Errefelé is, igaz, az sem épp tegnap volt. ~ –tettem hozzá mintegy magyarázatképp, hisz már az előbb is ejtettem el utalásokat arra felé, hogy nem először járok ezen a földön.
Megjegyeztem, amit mondott, ahogy azt is az eszembe véstem, hogy ha esetleg még egyszer összefutunk, akkor mindenképp kérdezgessem még erről és Indiáról is. Lehetséges, hogy ha tudnék előadói képességeiről, akkor nem volnék ennyire "könnyelmű" még fejben sem. ~ Nincs, én is rég elhagytam az eredeti nevem, azóta meg volt egypár... ~ pontosan négy, száz évente váltás, ahogy jöttek a mérföldkövek. Új Életet adtam, hát magam is újat kaptam a név által, minden alkalommal más-más vidéken. ~ Ha időd engedi, majd ugorj le egyszer, klassz város. ~ Szívesen említette volna még, hogy a Pit külön tetszene neki, ha szeret sok farkas között lenni, de nem akartam egyből kiadni minden infót. Nem vagyok városbemutató farkas-prospektus, és ha már északról jött, nem tudhatom, hogy mennyire van esetleg kapcsolatban az ottani falkával. Így is eleget járkáltak felénk az utóbbani időben. A téma a városnál, pontosabban annak területénél maradt, ám kezdett érdekesebb irányba kanyarodni, ami tagadhatatlanul nagyobb érdeklődést és figyelmet váltott ki belőlem. ~ Bemutattál, vagy bemutattak? Mikor voltál itt, láttad... láttad Őt? Anyánkat? ~ Ha tudott a hagyományról, akkor a kérdésem biztosan elárulta, hogy melyik vérvonalba tartozom, s megengedtem magamnak a feltételezést, hogy talán ő is rokon. Amikor Anatole a falka színe elé vitt, Anyánk már rég elhagyta a vidéket. Sajnáltam, hogy Teremtőm egyike volt azoknak, kik utoljára részesültek abban akegyben, hogy az Új Élet rájuk vetetette pillantását. Elképzelni se mertem, mekkora megtiszteltetés lehetett ez számára még. Engem még abban a szellemben neveltek, ha úgy tetszik, a hagyománynak szenteltem az életem, mindennél előrébb helyeztem még úgy is, hogy keményen megfizettem az árát. Mostanra már nem éreztem annyira a súlyát, mint Hannah átharapásának évében, mivel megvolt a három kölyköm, az én ágam biztosítva lett általuk, a kötelesség innentől az övék. Mégis most, hogy találkoztam Jyotsanával, hirtelen félkésznek érzem a befejezett művet. Tökéletlennek, amilyen jó magam is vagyok, s többet vágyom tudni.
A hozzászólást Solomon LaChazar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 25, 2015 8:08 pm-kor.
Ha emberi alakomban lennék, mindenképp elmosolyodnék a szavaira… ó, ha tudná, amit mi… ~ Az időm engedné, sajnos más korlátozó tényezők nem teszik lehetővé mostanság. De ha lesz rá lehetőségem, ne aggódj, mindenképp teszek egy kitérőt arrafelé, pláne, hogy már más is hívott korábban. ~ -maradok a diplomatikus válaszadásnál, hisz egy közönséges vérfarkast azt hiszem, hiába próbálnék ilyesfajta kifogásokkal meggyőzni… mégis, honnan tudhatná? A mai fiatalok már közel sem olyan spirituálisak, mint amilyenek az első leszármazottaink voltak. ~ Bemutattak. ~ –felelem farokcsóválva, az pedig csak részletkérdés, hogy nem engem mutattak be – hanem éppen, hogy nekem mutatták be az akkori ifjakat. Játék a szavakkal, ugyebár. Hogy pedig láttam-e Őt…? Ami azt illeti, sosem voltam különösebben narcisztikus alkat, hogy naphosszat a tükörképemben gyönyörködjek a tóparton üldögélve, de… ~ Igen, láttam. ~ -válaszolok a lehető legnagyobb természetességgel, szánt szándékkal ignorálva a „mikor voltál itt” kérdést… félő, hogy ha elmúlik a frissen feltámadt kíváncsisága és kicsit utánaszámol, gyanút kelthet benne, hogy mégis, ugyan mi a jó fenét műveltem én itt 400 évvel ezelőtt, egy ázsiai testben? Hisz a hódítók európaiak voltak… De hogy ne legyen túlságosan feltűnő a dolog, no meg ne csak én meséljek, én sem vagyok rest visszakérdezni, részben figyelemelterelésként, részben pedig, hogy többet tudjak meg róla - ~ A szavaidból úgy veszem ki, hogy neked már nem volt szerencséd találkozni vele, igazam van? Mikor mutattak be? Hányadik leszármazottként? ~ –kíváncsiskodom magam is, majd, ha már ilyen jól megbeszéltük, hogy egy vérvonalhoz tartozunk, leeresztettem a pajzsomat annyira, hogy az ismerős energiák alapján is megbizonyodhasson ugyanerről, már ha eddig volt is kétsége. Egyúttal a tettetett koromról is tudománst szerezhet, amit szokásomhoz híven nem sokkal mutat idősebbnek tőle… ~ Sikerült eleget tenned az elvárásoknak? Vagy van bármi, amit másképp tennél, ha hatalmadban állna? ~ -faggatózok tovább finoman, óvatosan, hogy mégse legyen olyan érzete, mint ha szánt szándékkal vallatnám… értve ez alatt számos dolgot, akár a saját leszármazottait, a vérvonalunk tovább adását, akár a megfelelést a felmenői iránt.
~ Tényleg? Na, kicsoda? ~ faggattam, mert tényleg érdekelt, és nem azért, hogy aztán elláthassam a baját. Ugyan miért tennék ilyet? Mindenki azt hív, akit akar, amíg az illető nem okoz fejfájást. Minden Anchorage-ben letelepedett farkast ismertem, jobban-kevésbé, az átutazók, ideiglenes lakók is megvoltak, legalább arcra, szóval bíztam benne, hogy ha elárulja, ki invitálta, nem fogok bután pislogni. Bemutatták és látta őt... Utóbbi miatt némileg irigyelltem, és egy pillanatra megfordult bennem a kérdés, hogy mégis mennyi idős lehet, ha még találkozott Anyánkkal? Ám arról szó sem esett, hogy itt és akkor látta volna, elhamarkodott következtetést pedig nem akartam levonni. ~ Hát nem ~ tettem le hátsóm csalódottan, majd körbenyaltam a pofám, megtisztítva némileg a vértől. ~ 1700-ban már nem volt itt. Akkor haraptak- és mutattak be. A Próbát Állt Tökéletlen, harmadik fokon. ~ Semmi eget rengetőt nem árultam el érzésem szerint, a koromat úgyis érezte, annyira paranoid pedig sosem voltam, hogy minden apró szarságot elhallgassak. Emellett... valami belül mocorgott, valami, ami arra sarkallt, hogy feleljek. Nem értettem, hogy mi és miért, ám ahhoz már eleget éltem farkasként is, hogy ne akarjak minden késztetésre ésszerű magyarázatot találni. Ráadásul a megérzéseim eddig még nem vittek bajba, talán nem most változtatnak ezen szokásukon. Újabb kérdéseire nem feleltem azonnal. Sok minden történt ennyi év alatt, és amit másképp tennék... ~ A Nemzett. A harmadikat úgy teremteném, ahogy kellett volna. ~ Nagyot fújtam, majd megráztam magam és felálltam. ~ Nincs Nemzettem és már nem is lehet. Ebben a tekintetben pedig a hagyományhoz fűződő elvárásoknak nem sikerült maradéktalanul eleget tennem. Hiába számoltuk fel a nagyapám félresiklását, vettem át Anatole helyét, ezen a téren akkor is kudarcot vallottam. Az általam nemzett gyermek képtelen volt elviselni a bennem élő fenevadat, nem tudta befogadni annak kölykét. Amint ez a szemem láttára, kétszáz év elteltével újból megesett, mintha minden kicsúszott volna a kezeim közül egy pillanat alatt. ~ Neked is az Örökítés szerint kellett kölyköket vállalnod? ~ Ha igen, úgy a harmadikra kifejezetten kíváncsi lettem volna, hogy ő hogyan kivitelezhette azt. Nem véletlenül volt olyan kevés ebben a körben a nőstények száma. Érdekelt, hoy vajon az ő életére is úgy rányomta-e bélyegét a hagyomány, mint az enyémre. Abban éltem, azzal keltem, azzal feküdtem, s most, hogy a saját soromnak vége, hálát adtam Anatole-nak, amiért rám bízta az Issumatar pozíciót. Anélkül az életemnek nem lenne már sok értelme.
Kezdőlap
