Nem voltam képes tovább visszafogni a dühömet. Nem is akartam, az az igazság. Túl sok volt ez így az utóbbi napokra, de a dolog akkor is a mai nap csúcsosodott ki. Nem elég, hogy elveszítettem a húgomat, most már biztos, hogy a lányomat sem láthatom többet, elveszítettem a feleségem és mindennek tetejébe az édesapám is kicsúszott a markomból. Pedig már a kezemben foghattam! Most kaptam vissza, hogy aztán egy szempillantás alatt forduljon a kocka. Alighogy megszoktam, milyen érzés mellette lenni, egyből elveszítem, a legrosszabb, elhúzzák az orrom előtt a mézesmadzagot, megízlelem, aztán pedig egyszerűen képtelen vagyok megtartani. Tudtam jól, hogy eljön majd a pillanat, amikor meg kell tudnia, hogy Mary meghalt, de nem akartam ilyen korán... Nem így akartam. Nem akartam, hogy lássa, hogy megtudja a teljes igazságot. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, hogy pont én legyek az, aki összetöri. De akarni könnyű, ugyebár, így utólag pedig már nem tehetek semmit. Most legalábbis semmiképpen. Micsoda pech, én elvettem az ő lányát, mintha csak a sors fizetne érte, az én lányom is valaki olyan vette el, aki rettentő fontos volt számomra. Talán a legfontosabb. Bárcsak kikapcsolhatnám az érzelmeket, bárcsak képes lennék eltörölni az emlékeket, kidobni a gondolatokat, legalább csak egy kis időre. Olyan jó volna a semmiben leledzeni, nem érezni semmit. Bárcsak ilyen egyszerű volna... Tombolok, még csak meg sem próbálom leplezni a jövetelem és még azért is elfelejtek imádkozni, hogy nehogy a Teremtőm jöjjön velem szembe. Jelen pillanatban mindenkinek gondolkodás nélkül nekirontanék és nem biztos, hogy túl jól járnék, ha magát Tipvigutot szeretném a földre nyomni. Ugyanez érvényes a falkatagokra, bár őszintén szólva teljesen mindegy, mi a fenét csinálok, lehet egyszerűbb volna, ha a nyakamba venném a lábam és nekivágnék a világnak. Keresni egy olyan zugot, ahol senki sem ismer, ahol nem számít a múlt és a tettek súlyát sem érzi senki. Rajtam kívül, mert ezeket eltörölni soha nem leszek képes. Teljes vérfarkasalakomban cikázom a fák között, nem szórakozom holmi pincsi-farkas alakkal - pedig a normál alakom sem éppen tacskóméret. Szinte döng a föld a lépteim alatt, nem is hallani a hó ropogását. Nem érdekel. Rohanok, ahogyan a lábam bírja, keresek, kutatok, kell valaki, akinek adhatok és aki képes nekem is adni, de úgy, hogy jó ideig semmit se legyek képes érezni, csak a csontomig hatoló fájdalmat, a kínt, a fizikai szenvedést. Tudom, hogy hosszútávon ez nem segít, de van, aki az alkoholba fojtja a bánatát, van, aki a fájdalomba. Mindenki különbözik. Egyetlen pillanatra állok csak meg a hímtől, kellő távolságra, hogy csak kicsiny pont legyek a szemében és ő is az enyémben. Energiáim megállíthatatlanul rohannak előre, nem sokkal, de idősebb hím áll előttem, méghozzá Muszkli. Főnyeremény! Gyere, ropogtasd meg kicsit a csontom, ígérem, hogy nem marad viszonzás nélkül! Ha lehetne, akkor eszelős vigyor ülne a képemen, így azonban csak vicsorogva ugrok előre. A vörös köd teljes mértékben ellepi az elmémet, nincsenek józan gondolatok, sem megfontoltság, csak a düh és a szívet tépő fájdalom. Adj és én is adok, megegyezhetünk ebben, ugye? ~ Nem fogok bocsánatot kérni, de azt hiszem rosszkor voltál rossz helyen ~ röppennek előre a szavaim, természetesen így vélem, nem adok lejjebb az egómból, hogy egyáltalán felmerülhessen a gondolat, hogy képes felém kerekedni. Nem is érdekel, nem az számít, hanem az, hogy téphessek és ő is tépjen. A gyorsaság nem jelent gondot, ráadásul elég messze voltunk egymástól és nem hinném, hogy menekülőre fogná, így rohanok, ahogyan csak tudok. Nem térek ki előle, összecsapódásunkba beleremeg a talaj, visszhangozzák a fák is, hadd hallja csak mindenki! Ott mélyesztem az agyaraim a húsába, ahol éppen érem, nem fogok finomkodni és cserébe ugyanezt várom el tőle is, nagyon ajánlom, hogy ne legyen kifogása ellene.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Be is baszna, ha megijednék az újdonságoktól. Férfi vagyok, vérfarkas és Muszkli! Ezek közül már egy is elég, hogy ne fossam tele a gatyámat. Komoly feladat tudomásul venni, hogy van egy lányom, aki talán nem is véletlenül született. Rejtélyes az a történet. Azt hittem, kurvát hív a recepciós, de állítólag nem az volt a csaj. Mintha pont tőlem akart volna valamit. De ez egy kicsit parás sztori. Nem lehet befolyásolni az ilyet. Vérfarkasok húsz szökőévente egyszer ha szaporodnak. De ami kijött, az itt van és Madison csinos lány lett, kedves, aranyos. Úgyhogy terelgetni kell az élet kemény oldala felé. Ha mindenkit lehord, hogy ne bunkózzon vele, akkor egyszer megszívja. Én pedig ismerem a felelősséget. Nem mindig keresem, de ha megtalál, akkor felkapom és cipelem, amíg van bennem szusz. Ilyen alkalmak nélkül viszont nem boldogulna az állatkám. Szétrohanjuk ketten a csendesen fekvő terepet. A hegyek ölében a legjobb túra ez. És amikor társam akad, egyáltalán nem bánom. Nagyon bírom a fajtámat és le is csekkolom ezt a fickót. Bátor, fullos alakjában nyomul. Egy fia embert nem látni, de még felbukkanhat valami barom és akkor olyat lát, amit nem kéne. Ez nem poén, nekem nem. Max ha halálomon vagyok, akkor kell ez az alakom. Már várom, hogy beomoljon a talaj vagy ránk essen egy hegy. Mint a vonatok, úgy robog, mindent szétzilálva. Mint a Villám, mert az is. Na, egy komoly ellenfél! Sebességgel az erő ellen, az izgi csata. Leszarom a nevét, meg hogy nem ismerem. Majd utána leülhetünk egy sörre, ha úgy alakul. Nálam nem haragból megy a csata vagy ha igen, akkor a sört a koporsója fölött iszom. Megállok, mikor ő is. Fejem lehajtva figyelem, ugrásra készen, méregetem, a pajzsát vizsgálom. Mit várjak tőle? Fel van ajzva, mint a bélből készült íjhúr. Nem szarozik, rám is ront. Király! Megmérettetés, csontok törése, vértől bíborra festett mezők és kifulladásig tartó harc. Kevesebbel nem érem be. ~Lófaszt! A legtutibb lesz! Gyerünk, töki!~ Még rá is teszek egy lapáttal. Eddig se úgy tűnt, mint aki női pofonokat akarna osztani, de ezek után még annyi finomság se kell. Nálam se lesz. Asszem, az elmúlt idők legfaintosabb harcának ígérkezik. Ránc nélkül is annyi, mint én, alig győzöm majd eltalálni. Egy ütést kell jól bevinni, hogy visszalökjem a tempóját. Elhatározásban meg nincs hiány, rokonlélek, harcostárs. Most már én is váltok, hogy egyenlőek legyenek az esélyek. Teljes szörnyeteg alakomban dübörgök. Ez az a fenevad, ami már megérzett engem a dzsungelben, de kivárta a kellő pillanatot. Mint apám gyilkosát, a kis genyó pumát, úgy akarom lerohanni a másikat. Nyálam szétáztatja a gyepet, ahogy loholok. Meredt szemekkel figyelek és igyekszem akkora erővel nyomulni, hogy mikor becsapódok. Azt mondják, éltek itt nagy gyíkok még az emberek előtt, dinók és egy meteor nyírta ki őket. Na, én olyan meteor erejével akarok nekivágódni! Semmi finomkodás, én úgy szoktam odacsapni, hogy közben bekapok egy-két sebet. Szóval simán eltalál, mert nem ugrom el. Dupla manccsal baszok oda, hogy a földre küldjem és már az ütésnél törjön valamije, aztán még akkor is, mikor lehuppan. A bal első mancsom már megszopja. Jól megrágta az ismeretlen, de még nincs csonttörés, csak hústépés és fájdalom. Olaj a tűzre! Még tudok állni rajta, de kell a kitartás, mert jól meg lett ropogtatva és a vér is csordogál kifelé. Így is kell! Csirkék ellen nem küzdelem a küzdelem. Olyan ellen, aki két vállra tud fektetni, az már döfi! Eeeez az! A gyorsasága megturbózza az erejét. Nem szabad hagynom, hogy túlságosan bepörögjön. Felülről csapok, hogy letaszítsam és ha tényleg a földre kerülök, ránehezedek, hogy szétharapjam a vállát. Cserébe viszont megint védtelen vagyok.
A válaszára ismét csak eszelősen vigyorognék, ha lehetne, így azonban csak energiáim vad tengerében áll be némi, rövidke kis változás. Ez tetszik! Nem fog elfutni, ez már biztos, vagy megfutamodni a harc elől, nekem pedig jelen pillanatban pontosan erre van szükségem! Levezetni valahogyan a feszültséget, kiadni a fájdalmat, minden keserűséget, ez a hím pedig tökéletesnek bizonyul a feladatra. Van egy olyan érzésem, hogy miután kellőképpen szétcincáltuk egymást, még akár cimborák is lehetünk, én sem haragból támadok, legalábbis nem a hím felé irányul a dühöm, hanem.. az egész helyzet iránt, amiben most leledzem. De nem is ez érdekel, mert rohanás közben ő is teljes alakra vált, hála égnek! Kicsit egyenlőtlen lett volna egy - teljes alakos valómhoz képest - kutyussal harcolnom. Rohanok, hogy a legtöbbet kihozhassam a becsapódás erejéből. A gyorsaság az én oldalamon, az erő pedig az övén áll, így a lehető legtöbbet kell kihoznom az első összepuszilkodásunkból. Ő azonban megelőz egy lépéssel és máris olyan erővel kap oldalba, hogy érzem, ahogyan a bordáim megreccsennek. Fogalmam sincsen, mennyit tört el, de kurvára fáj és ha ez nem volna elég, még a földbe is belevág. Annyi szerencsém van, hogy a másik mancsát sikerül elkapnom, így azzal nem ér célt az ütése, azt viszont szorongatom úgy, ahogyan csak tudom. Illetve viszem magammal és csak akkor engedem el, amikor a földbe csapódom. Minden levegő kipréselődik belőlem, érzem, ahogyan a törött csontok mocorogni kezdenek bennem és újabb fájdalom hasít belém. Ez minden bizonnyal a tüdőm volt, mert levegőért kapnék, de kicsit kellemetlen a procedúra, érzem a mellkastájékon belém nyilalló fájdalmat, akárhányszor levegőért tátom a pofámat. Ő egyből lecsap és a vállamba mélyednek a fogai. Dühös morgásommal együtt kapok mindkét mancsommal a pofája felé, próbálva a fülét, szemét, száját sebezni, nem finomkodom, úgy próbálom karmaim a húsába mélyeszteni, mintha csupán a legpuhább vaj volna. Ezzel egy időben pedig két hátsó lábam ékelem be ágyéktájt neki, hogy egy erőteljes lökéssel rúgjam le magamról, repüljön csak messzire, az sem érdekel, ha visz egy darabot a vállamból. Ajándék, nyugodtan tartsd csak meg.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Felzaklatott farkas ez, nem egyszerűen a harc hevét kívánja. Valamit ezzel akar legyűrni. Ismerem az érzést. Mikor megtudtam, hogy akiket kerestem, akikért felvágtáztam ide északra, az életemben a legfontosabb személyek, a Teremtőm és a szerelmem halottak, akkor nekem is vadászat kellett. Bunyó, vér, pusztulás. Emlékszem, már majdnem csatlakoztunk az akkori kísérőtársammal és az Alfa mondta el az egészet. Megegyezés helyett elrohantam és utána nem is akartam visszamenni. Hát most máshogy állnak a dolgok, de legalább akkora verekedést rendezünk és nem bánom, ha csak félig állok a lábamon utána. Adok is, kapok is. Sebet és élvezetet. Lehet, hogy egy tőről fakadunk. Két normális vérfarkas. Vadak, mint az igazi állatok. Hú, elég jól csinálja. Úgy szalad, hogy beosztja az erejét és látom rajta, mennyire begyorsul. Ezt meg is érzem, már nem olyan a lábam, mint előtte, de vigasztal, hogy kurva nagyot rácsaptam. A füleimnek édes ez a recsegés. Olyan szépen döngnek a bordák ilyenkor és a törés hangja. Mit szúr át a csont belül? Mintha nehezebben lélegezne, szóval kapott a tüdő. Kinyírni nem kéne, mert ha mindegyikkel végzek, akkor nem marad versenytárs. Hát bele is harapok inkább a vállába, az nem halálos, csak kurva idegesítő és fájdalmas. Ezzel kell győzni. Sebekkel, legyengítéssel és a végén ráállni a torkára győztesen meresztve a mellkasomat. Csak épp nem szabad összetaposni, hisz nem az a cél. Szokás szerint a lényegre szorítkozom. Nem védőharcos vagyok, hanem pusztító. Marok, tépek, szaggatok, de közben a pofám is kap. Akkora sebet tépnek rám ennek a hímnek a karmai, hogy most már tényleg fülig ér a vigyorom. Hörgök, ahogy arcom, fogsorom és ínyem megérzi a csípős szelet és ömlik a vér. Egyre durvul a buli. Helyes! A hátsó lábaimmal igyekszem odapasszírozni a földhöz. Nem vagyok túl ügyes azokkal, nekem inkább az ököl, a mellső mancs a fegyverem, de ha rá tudok tehénkedni, akkor nagyot kap. Amúgy meg kiszaggatom a vállából a húst és újra harapok, hogy még többet marjak ki. Csontig, csontig!
Bárcsak annyi lenne, hogy egyszerű adrenalinra és harcra vágynék! Nem, sajnos ezúttal sokkal komplikáltabb a dolog, mélyebben gyökerezik a vágy, fájdalmasabb és sokkal inkább szerteágazó. És félek, egyáltalán nem lesz elég annyi, hogy megtépetem magam és másnak a vérét fakasztom. Éppen úgy, ahogyan az alkoholistáknak a pia nem oldja meg a problémáit, úgy nekem sem fogja ez. De könnyebb lesz. Legalábbis iszonyatosan bíztam benne, mert arra volt szükségem. Hogy könnyebb legyen. Hogy a fájdalom terelje a gondolataim, hogy érezzem az adrenalint az ereimben zubogni. Legalább egy egészen kicsikét. Dühös morgok, ahogyan egyre jobban roncsolja a vállamban lévő húst, inakat és habár a csontig még nem hatoltak agyarai, ha így folytatja, pillanatok kérdése és eléri azt is. Azt pedig egyáltalán nem szeretném. Hadakozom hát, a pofáját véve célba, érzem, ahogyan a karmaim a húsába vájnak, majd megakadnak a szájszélben, mindössze egyetlen pillanatra, mert nem finomkodom, tépem és szaggatom, próbálva minél nagyobb sebet ejteni, minél nagyobb fájdalmat okozni. Érezni akarom a fájdalmad, idegen! Had zizegjen a bőrömön, had táplálkozzam azzal, meg kell etetnem a Farkast, segíts! Az orromba kúszó fémes illatban az ő vérének és az enyémnek is keveredik a szaga és egy cseppet sem bánom, hogy a sajátomat is érzem. Így a jó! Had érezzem jobban! A hátsó lábaival leszorít a földhöz, így képtelen vagyok ilyen módon lelökni magamról, más módszerekhez kell hát folyamodnom. Újabb dühödt és fájdalmas hörgés-morgás a jussa, ahogyan elkezdi kitépni a húst a vállamból. Ép mancsommal kapok oda, ezúttal az oldalát és a hasát véve célba, igyekezve olyan mélyen fúrni karmaimat a bőrébe, húsába, amennyire csak lehet. Mintha itt akarnám kibelezni. És talán ez elég lesz ahhoz, hogy egy pillanatra eltereljem a figyelmét, akkor pedig ismét nekirugaszkodom és megpróbálom ledobni magamról, rúgok és fordulok egyszerre, nem pálya, hogy rajtam tehénkedik ez a behemót! Nem szeretem, ha valaki felém kerekedik, semmilyen értelemben sem. Ha sikerül ledobnom magamról, egyből mozdulok, gyorsaságom kihasználva próbálok ismét nekiugrani, sérült lábam nehezen használom, de szarok bele, ide nekem az összes fájdalmat! Milyen ironikus.. mintha csak visszakapnám azt a válltépést, amit én okoztam a feleségemnek. ~ Egy Joker-vigyor rendel! ~ dobtam elméjébe a szavakat, teljes szórakozottság itta át a mondandómat, ahogyan pofája ép része felé kaptam, megkísérelve hasonló mintázatot karmolni oda is, mint a másik oldalra.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Az a jó ebben a találkozásban, hogy mindketten nagyon várjuk a végkifejletet is, de közben is a csúcson vagyunk. Nem számítanak a nevek. Se a múlt. Se a külvilág. Csak a pusztítás marad, az örökké állandó jelenség. Ezt tanultam meg a szeretteim halálából. Felesleges ragaszkodni. A pusztulást mindent ural. Elveszi az idő, amit magamhoz kötök. Madisont mégse tudom magára hagyni. Kiderült, hogy még mindig van szívem, pedig már kurva rég nem használtam. Ez a bunyó viszont másfajta vágyról szól. Arról, hogy közel kerüljünk a halálhoz, hogy a másikat közel küldjük hozzá. Nem kell átlépni a küszöböt, csak belebotlani és hozzábaszni a harcostárs fejét addig, míg véres csomó marad. Aztán hagyni, hadd gyógyuljon be és ha jó volt a buli, akkor megint összeugrani. Úgy morgunk, mint acsarkodó farkasok, kik játékból küzdenek és így is van. A hús a fogaim között táncol és köpöm, mikor új lendületet veszek. A dögevők majd felfalják, nem vész el. Mintha szájzáram lenne, úgy marok rá, pedig már szét van marcangolva a pofám. Gyönyörű leszek, a szokásosnál is rusnyább. De a fájdalomtól könnyező szememmel még figyelek, hogy mi következik. Roncsolom azt a vállat, apróra akarom szedni. A kín csak feltüzel, hogy amit én érzek, azt kétszeresen kapja vissza a másik. Sós folyadék mar, ahogy a könnycsatornák megadják magukat a pezsgés érzésének. A saját véremet iszom, mert folyik vissza a kibaszott pofámba, meg mindenhova máshova. Perverz, de élvezem ezt is! Hozzá tartozik, ahogy a feltépett hús szaga is. A másik hím lábait nem tudom eltörni, de ránehezedek, ólomsúlyként nyomom. Kurvára élvezem, hogy vergődik. Egy Villámnak az ilyesmi olyan, mintha nekem hátrakötnék a kezem. Neki a vágtázás a lételeme, nekem az ütés és alázom ezzel a szorítással. Mivel még mindig nem védem magam, hanem a pusztítást képviselem, amit állni is kell, a farkastesó karmai mélyen szántanak. El kell engednem a vállát pofámmal. Ha nem üvölthetek a fájdalomtól, belülről szétfeszíti a fejemet és felrobbanok. Így érzem magam és míg a lábaimmal sikerül továbbra is szorítanom, belebaszok egy nagyot a fejébe. Nem célzok nagyon, mindegy, hogy halánték vagy orr, esetleg áll. Csak az erőt adom bele és fejre megy az ütés, az a lényeg. Torz vigyor gyötri a pofámat, mert a beleim már cafatokban állnak. Sokáig nem fog ez menni, de addig is nyomni kell! El akart rúgni, de az erő velem van és még mindig rajta fekszem. Így nem tudja kihasználni a vérvonalát, de én az enyémet igen. Lassan már a belem vége is kikandikál. Uhh, kibaszott durva. Ha most nem vertem le, akkor asszem, már bajok lesznek. - Aaaaargh! - üvöltök, ahogy a másik orcámat is felhasítja. Mindkét ínyem is vérzik és a fogaknak se tetszik ez a nagy szélvész, ami kíséri a harcunkat. Befúj a pofámba és kínoz! Megrongált mancs, cafat belek és szétcincált arc. Na, most kell nagyot odabaszni, utolsó esélyként. Kegyelmet viszont nem fogok kérni, ha úgy alakul. Az rangon aluli.
Kölcsönös a szeretet, úgy érzem és kifejezetten örülök, hogy egy ilyen őrült alakba sikerült belefutnom. Érzem az energiáit, ahogyan ő is olvashat az enyémekből. Élvezi. Minden egyes sebet élvez, ugyanúgy fűti őt is a fájdalom, mint engem. Hát beszarok! Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen alakba fogok belefutni, de komolyan mondom, már ennyitől jobban érzem magam. Még a végén tényleg cimbik leszünk. A pofájából ömlő vérből rám is jut, fekete bundám immár az övétől is ragacsos, mintha nem lenne elég a sajátom… Tépi a vállam, remélem egészségére fog válni, de bakker, miért köpöd ki? Legalább kóstolnád meg, milyen finom husi vagyok. Én továbbra is ki akarok szabadulni, de hiába cibálom a lábaimat, képtelen vagyok lerúgni őt magamról. De legalább nem töri el a lábamat, abba belehalnék, az tuti. Érzem, ahogyan a karmaim nyomán felhasad a bőre, a húsa, szinte elönti mancsomat a melegség, a húsából áradó hő. Még jobban nyomom bele a karmaim, had cakkozzam ki kicsit a belsőségeit is, érezze ám a törődést! Jófiú vagyok, többszörösen meghálálom azt, amit nekem is adtak, hát most mondja valaki, hogy nem törődöm másokkal! Fejel, én pedig későn veszem észre, nem tudok kitérni előle, telibe kapja az állkapcsomat, hallom, ahogyan reccsen. Hát ez fasza! Kellemes lesz így falatozni, komolyan mondom, köszi szépen. Cserébe viszont képem törlöm a másik oldalról is, érjen mindkét oldalt fülig a mosolya. A pofám már úgysem nagyon tudom használni, hát akkor a mancsaim és a karmaim vetem be. Két oldalról próbálok ráfogni a nyakára, de úgy, hogy azért istenesen belevájom a puha húsba a karmaimat, aztán húzom, teljes testsúlyommal igyekszem nekifeszülni. Szállj már le rólam, te behemót, mert kurvára nem kényelmes ám végig alul lenni! Te is kipróbálhatnád, lehet neked jobban feküdne. Ha sikerül leszednem magamról, akkor egyből talpra vergődöm. Kissé nehézkesen megy a mozgás a törött bordákkal, a levegővétel még mindig sípol és fáj, az egyik mellső lábam konkrétan tropa, annyi húst kirágott belőle, ráadásul elrepesztette az állkapcsomat, a fejem pedig úgy zsong az előbbi ütésétől, mintha harangot kongatnának odabent. Megrázom magam, aztán rájövök, nem volt jó ötlet, mert szinte minden porcikámba belemar a fájdalom. Hátrébb húzódom tőle, ezzel mintegy felajánlva neki a döntetlen végkifejletet. Nem gyakran megyek bele ilyenbe, de félő, ha még egyszer támadnék, valamelyikünk nagyon megszívná, ráadásul normálisan rá sem tudnék marni a nyakára, úgy meg semmi értelme, csak magamat sodornám szar szituba. Ha viszont nem sikerült ledobnom magamról, akkor tovább küzdök, nem adom a nyakam és annak sem kifejezetten örülnék, ha ő kerekedne végül felül rajtam.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ha harc, hát legyen harc. Vele jár, ami történik. Adok bőven és nem vigyázok, csak támadok. Kapok én is és túlélem, hősi emlékként hordozom magamon a sebeket. Hamar begyógyulnak, úgyhogy nincs sok ilyen. A fejemben vannak meg a csaták. Onnan aztán nem esnek ki! Lehet, hogy nevekre, adatokra nem emlékszem, de hogy kit haraptam vállon és kinek törtem kezét-lábát, koponyáját, azt tutira megjegyzem! Ez a kóbor hím valahogy mást mutat, ő is élvezi, de ez nála terápia? Alkohol helyett tökéletes. Felejteni lehet közben, semmire nem gondolni, mikor a fájdalom egyszerűen átjár és kizárt, hogy gondolkodni tudj. Nem megzabálni akarom, csak felvágni, összeverni, szétrágni. Aztán szét is köpöm, mert minek egyem meg? A medvét igen, de egy havert, fajtársat nem eszek meg. A súlyom és az erőm a földön tartja, ez a nagy szerencsém .Egy Villám a sárban, megalázó és nem is tudja maxra járatni magát. De azért bőségesen ellát így is! Húúú, baszd meg, most már elszáll az agyam, ahogy a karma a hasamban jár. Adok neki és ezzel a pofával mostanában nem harap! Én meg üvöltök, mint megkínzott vadállat, mert teljesen elönti a vér a fejemet, lángol az agyam és nincs már kontroll. Most képes lennék megölni is, de a nyakamnál genyózik. Fuldokló hangokat adok ki és az ép mancsommal rábaszok egy nagyot az alkarjára, hogy széttörjön apró darabokra. Ha sikerül, akkor két roncs fog itt feküdni egy darabig. A vérveszteségtől már kezd a világ elfényesedni, sziporkáznak a kis felvillanások. Ez után a csapás után, sőt talán már közben kimerülnek az elemek. Vége a műsornak, a folytatás már az ereimből folyik csendesen, ahogy lehengeredem. Érzem ezen a másikon, hogy neki is elég volt, nem akar kinyírni. Jó kérdés, hogy ki győzött volna, ha életre megyünk. Tökös legény, nem adta fel akkor se, mikor elvettem tőle a kedvenc játékát. Gyorsulás nélkül is nyomult. Azért is tudott ennyiszer betalálni, mert mint a légy, olyan sebesen mozgott és én meg leszartam. Hátamon fekszem és ha lehetne vigyorogni ilyen alakban, meg széthasogatott pofával, akkor most kínomban azt tenném. Kurva jó buli volt! Tócsába toccsan a fejem. A saját véremben fürdök. Fogaim közt süvít a szél, mert nincs már védelem, ami elrejtse őket. A nyakamból is csordogálnak a kis folyók, mint barátságos hegyi patakok. De a legszebb a hasam, az olyan, mint a fél marhák a hentesnél. Ha kitisztítanám, bordáig lehetne látni, asszem. A levegővételnél nagyon figyelek, hogy tüdőre szívjam, ne hasra, mert azzal csak kínoznám. Túlélem, érzem, nem lehet így vége. Mint egy hulla, úgy fekszem, mozdulatlanul, mert ilyenkor várni kell. Nem vergődni, nem nyüszögni. De szó nélkül nem is engedhetem el a komát. ~Ki vagy, haver? Az én nevem Achilles.~szólok át a fejébe, mielőtt még megléphetne. Csoszogás lesz az, nem elfutás, de egy dolgot tisztázni kell. ~Szar napjaid voltak, mi? Szoktál erre járni máskor is?~ Ha nem csak valami nomád sátorlakó, aki már húz is el New Yorkba vagy a világ másik végére, akkor szétkaszabolhatnánk egymást újra. Nem most, majd valamikor. Mélyen recsegő hangomban elégedettséggel vegyes fájdalmat, kimerült beteljesültséget érezhet. Fasza verekedés volt, rég találkoztam ilyen komoly ellenféllel a környéken! Most pedig csak hemperegni kell itt a füves pusztán, megvárni, hogy erre jöjjön egy nyúl, madár, akármi és akkor majd zabálok. Addig meg induljon a forradás és az újratermelődés. Édes semmittevés kint a természet lágy ölén. Ezt is imádom, csak ne fájna olyan kibaszottul! Vicsorgok, pedig nem kéne, mert csak szarabb lesz az arcomnak, de már nem bírom. Muszáj összeszorítanom magam. Az arcomon a bőrt és a hasamon, ami maradt. Mancsaimmal védem magam, hogy ne folyjak szét jobban. Az érzésekre meg nem marad idő. Eufória, erre mondják az okosok.
Igencsak megalázó volt, hogy nem tudtam szabadulni alóla, hogy a sárba döngölt és nem eresztett onnan. Egy Villámnak tényleg a lehető legrosszabb, ha nem rohanhat, ha nem futhat, ha egyszerű toporgásra és egy helyben maradásra van kényszerítve. Már pedig én most arra voltam, elég erőteljesen, ráadásul. És ez igencsak baszta a csőrömet. Adtam is ezért neki bőven, felszántva a hasát, oldalát, érezze csak a törődést és a viszonzást. Kaptam cserébe én is, igazi kis adok-kapok játszma volt ez közöttünk, repeszti az állkapcsom, fasza, ezzel az agyaraim ki is vonta egy időre a forgalomból. Rafkós egy behemót, meg kell hagyni! Sebaj, adok én is vissza valamit, méghozzá a nyakára marva rá. Szívem szerint a fogaimat mélyeszteném a húsába és próbálnám valahogy a földre vinni, tudja, hol a helye, de akkorát ráver az alkalomra, hogy fájdalmasan nyüszítek fel a hirtelen beléhasító fájdalomra. Hallom, ahogyan roppan a csont, de ez még nem elég, érzem, ahogyan átfúrja a húsomat, a bundámat és talán csak azért nem látom a kikandikáló csontvéget, mert a vér is ömleni kezd belőle. Hát ez zsír. A nyüszítésem csak pillanatnyi, mert utána egyből dühös morgásba, vicsorgásba kezdek és még erősebben próbálom ledobni magamról. Szerencsére gurul ő is magától is, én pedig egyből próbálok talpra kecmeregni, de sajnos annyi sebet bekaptam én is, hogy nem megy ám az olyan könnyen. Orra bukok, ez pedig csak még inkább szítja a dühömet, de ha már így, akkor egy picikét megpihenek. Ő is elterült, frankó, akkor nem csak én lettem totál tropa. ~ Aiden ~ nem locsogok feleslegesen, azt kérdezte, ki vagyok, hát a nevemmel válaszolok. Amúgy sem vagyok most túl bőbeszédű formámban, elégedjen meg ennyivel, simán ignorálhattam volna a kérdését és itt hagyhattam volna minden szó nélkül. De olyan nehéz.. mármint a feltápászkodás! Totálisan lemerültem. ~ Nem, csak szimplán menstruálok, bakker… ~ morgom a szavakat elméjébe, de még a gúnyosságra sincsen erőm. Ettől függetlenül nyilván egyértelmű lesz számára, hogy igenis szar napjaim vannak, de ha hülye kérdést tesz fel, akkor ne csodálkozzon, hogy hülye választ kap rá. Érezte az energiáimat, nyilván nem hobbiból nyomom fel ennyire az agyvizem. ~ Mikor hogy. De ja, mostanában elég gyakran ~ aztán hogy a jövőben hogy lesz, arról egyelőre fogalmam sincsen. Ha nem sikerül az apámmal zöld ágra vergődni, akkor hamarosan valószínűleg elhagyom a várost és valami melegebb éghajlatra költözöm. Eléggé képlékeny. ~ Köszöntem a lehetőséget ~ löktem még elméjébe a szavakat, miközben megpróbálkoztam a talpra állással. Az egyik lábam konkrétan használhatatlan volt, nem elég, hogy a vállamat elég szépen megette, de el is tört a csontom. Még mázli, hogy ugyanazt a felemet érte mindkét csapás, mert akkor járni se tudnék, így viszont úgy, ahogy elbotladozom. A bordáim minden egyes mozdulásra mintha összekoccantak volna, de próbálkoztam nem foglalkozni vele. Ahogyan az adrenalin kezdett kiürülni a véremből, a fájdalom is egyre erősebben kúszott be a tudatomba, igencsak szar érzés volt. De ezt akartam. Sikerült. Bárcsak mondhatnám, hogy jobban érzem magam! Ha a hím nem tart vissza, akkor bizony megindulok, számomra őrjítően lassan, de azért mégsem olyan csiga módjára. Elég szar látvány lehettem, mert hiába a fekete bunda, a vér akkor is összetapasztotta a szálakat, a saját véremben tocsogtam. Vissza sem néztem, nem túlzottan érdekelt a továbbiakban a hím, amit akartam, azt megkaptam, innentől azt csinált, amit csak akart.
// Ha nem volna más, akkor nagyon szépen köszönöm! Iszonyatosan élveztem! //
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Az utolsó csapással még elintéztem, hogy sántán menjen innen el, ha annyira sietős. Ez telibe találta. Még pár ilyen kellett volna, de ma nem velem volt a szerencse. Bárhogy is, méltó ellenfél és megérdemeltük ezt a harcot. Kurvára mélyre hatoltak nem csak a karmok, hanem az egész, a mozgás, a morágsok, a vér izzó szaga, a szemeink villanása. Ez a lételemünk, mert vadak vagyunk, pusztító állatok és szét kell kapni mindig valakit. Gyönyörű a csont reccsenése, mindig szeretem hallani, ahogy a kezem alatt ég a munka. A vérből már tényleg tengert lehetne összerakni, kitettünk magunkért. Tocsogok benne és már összefolyik a sajátom a másikéval, ahogy a bundámon is minden van. A föld porától kezdve fűszálakon át a mindent elöntő bíbor folyadékig, aminek a szaga oly édes és oly veszedelmes, mikor ilyen töményen érzem. Elégedetten nézem a bukdácsolást, kómásan, de örömmel. Nem melóztam hiába. Agyatlanul állapítom meg, hogy ha én akarnék most felállni, hasonlóan sikerülne. ~Na, baszd meg! Legalább most már nem csak a pinádból folyik...~ Lehet, hogy agyamra ment a fájdalom, de ezt a poént értettem és viszonozni is tudtam, pedig az ritka nálam. Nagy az arca, lehet, hogy ha leülnénk sörözni, széttörném a fején a korsót. Az érzései mutattak dolgokat, de attól még dumálni lehet. Szóval annyira szar az egész világ, hogy még ez se kell neki. Aztán most mi lesz? ~Még találkozunk, faszikám...~ Fenyegetés, ígéret, akármi, de érezheti a belső hangomon, hogy elég jó szájízzel feküdtem ki. Csak nyertes van, méghozzá kettő és ha nem basztuk volna szét a mancsunkat, kézfogást is érdemelne. De hát elég ramatyul vagyunk, úgyhogy inkább a hasfalamat fogom, nehogy kicsússzon minden, ami még megmaradt. Az a kurva szél most rohadtul nem esik jól. A pofámat így még nem vágták szét, hogy a fogaim között fütyüljön a csípős hideg. Lehet, el kéne mászni és valami dögöt megzabálni, hogy épüljön a hús. De most inkább én döglök és az agyamban nem sok mindennek van helye. Se az egyik városnak, se a másiknak, se a lányomnak. Csak a gyógyulásnak, most az a legfontosabb, mindennél előrébb való, mert ha legénykedem, lehet, hogy semmit nem látok többé ezekből. Madarak! Ez az, körözzetek csak, szálljatok alá, gyertek ide, ugráljatok az apró kis lábatokkal. Tollastul-bőröstül fogom őket felfalni, amíg pihegek, mint leterített szörnyeteg a hegyek lábai előtt...
Kíváncsian fürkésztem a házakat, az embereket, s ezt a vidéket. Még mindig kicsit fura volt, ahogyan az éghajlat is, de már egész jól hozzászoktam. Szerencsére már a lábam is jobban volt, mondhatni majdnem teljesen begyógyultak a sebeim is a krémjeinek köszönhetően. Igazán hálás voltam azért, amit Cel tett értem, illetve amiért ennyire helyt állt azon a viharos estén is, amikor biztosan nem lehettem túl jó társaság, de reménykedtem abban, hogy idővel minden jobb lesz. Munkát is jó lenne találni, talán idővel megpróbálkozok a tánciskolában, hátha felvennének, mert éppen üresedés van, vagy majd keresek valami irodát. Ha pedig teljesen sikerül összekapnom magamat, akkor bővebb információt is adok a családomnak, de jelenleg még tartottam attól, hogy egyszer csak fel fog bukkanni az a személy, akinek köszönhetően idekeveredtem. Néha azt kívántam, hogy bárcsak elfelejteném ezt az egészet, míg máskor pedig inkább azt, hogy sose felejtsem el, mert így legalább tudom, hogy ki elől kell majd futni, ha újra felbukkanna. Magam sem tudom, hogy mi lenne jobb, de mindegy is, hiszen felejteni nem lehet csak úgy. Mindig is szerettem az erdős területeket így ma abba az irányba indultam el. Cel-nek valami dolga volt, így egyedül vágtam neki. Csak nem lehet semmi baj, hiszen mégis mi történhetne velem?! Legalábbis hittem abban, hogy ez egy békés vidék, mint amilyennek mutatja azt a város vagy éppen az erdő. Egy romos ház mellett haladtam el, amikor valami fura neszre lettem figyelmes. Lassan indultam el arra felé, a domboldalon pedig még óvatosabb lettem, de végül egész közel értem a házhoz az útról letérve. – Hahó, van itt valaki? – kérdeztem meg sietve, de felelet nem jött, csak egy nyüszítés. Sietősebbre vettem a lépteimet, majd belöktem az ajtót, ami először nem akart sikerülni, de nem adtam fel. Bent félhomály uralkodott, hiszen a legtöbb ablakot ledeszkázták. Újra megszólaltam, de megint nem felelt senki se, csak a nyüszítés, mintha egy kutya esett volna bajba. Óvatosan haladtam beljebb és beljebb, amikor is megpillantottam a bajba jutott jószágot. A táskámat a földre ejtettem, majd odarohantam hozzá. Szerencsére nem morgott rám, érezhette, hogy nem akarom bántani. Beszorult valami bútorhoz, s leomlott fagerendához. Nem értettem, hogy miként történhetett meg, de igyekeztem minél hamarabb kiszabadítani. Percek teltek el, mire a karjaimba tarthattam az aprócska teremtést, hiszen még csak kölyök lehetet ránézésre. – Nincs semmi baj, most már biztonságban vagy. – óvatosan meg is simogattam, majd már éppen elindultam volna vele a táskám felé, amikor egyszer csak hatalmas nagy robaj történt, hiszen egy autó könnyedén szakította át az omladozó faházat, én is távolabb kerültem a korábbi helyemtől és még rövid-hosszabb időre az eszméletemet is elveszítettem.
Ennyi idő alatt viszonylag már jól sikerült kiismernem magam a környéken. Azért azt túlzás lett volna állítanom, hogy úgy ismertem, akár a tenyeremet, de határozottan nem álltam rosszul. Ahová kellett, oda eljutottam, és nagyjából a határaimat is felfedeztem. Rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen kisvárosban élni egyáltalán nem volt könnyű, pláne úgy, hogy egy viszonylag kiterjedt falka is lakott benne. Mondjuk úgy, hogy túl szűkösnek éreztem, de igyekeztem kerülni a feltűnést, és beolvadni a város vérkeringésébe. Fogalmam sem volt egyébként arról, hogy az anyám mit mondott rólam a társainak, miután találkoztunk, de talán nem is olyan lényeges. Csak az számított, hogy eddig nem igazán járt senki sem a nyakamra, és ezért hálás voltam. Eddig még pénzt behajtani sem jött egyetlen falkatag sem, de éltem a gyanúval, hogy ez hamarosan változni fog. Addigra viszont már nem akartam a motel vendégszeretetét élvezni, túl szegényes volt az én ízlésemnek, még ha pár hétig alkalmasnak is ítéltem arra, hogy meghúzzam ott magam. Jelenleg az egyik megszokott útvonalamon haladtam az erdőben, jobban mondva immár a síkság irányába. Volt ott egy elhagyatott ház majdnem az út mellett, mostanában ott szoktam hagyni a ruháimat, ha úgy döntök, hogy ideje egy kicsit teret engednem a bennem élő bestiának. Már nem jártam túlzottan messze, amikor hallottam a hatalmas robajt, és nem tartott sok időbe rájönnöm, hogy honnan jöhetett. Lépteim felgyorsultak, már-már futottam a ház felé. Nagyon reméltem, hogy nem okozott az a valaki túl nagy károkat, különben ezek után nem lesz hová tenni a holmimat. Igen, nem is az emberi életet féltetettem, hanem most is a saját érdekeimet tartottam szem előtt. Csak nekem legyen meg a rejtekhelyem, a többi nem számít. Ám elég volt csak meglátnom a helyet, hogy az érzékeim ezerrel pörögjenek. Éreztem a kifolyt benzin szagát keveredni a haláléval, még csak ott sem kellet állnom a romhalmaz mellett. Ám mást is hallottam, a gyengén dobbanó szívveréseket. Jó lett volna elmenni, nagyon szerettem volna hagyni a fenébe, hiszen semmi közöm nem volt hozzá. Még el is indultam az ellenkező irányba, de végül mégis győzött a lelkiismeretem. - A fenébe is! – szitkozódtam az orrom alatt, és már fordultam is meg a saját tengelyem körül. Futva tettem meg azt a száz, vagy százötven métert, ami elválasztott a háztól. Először a kocsiban ülőt vizsgáltam meg, de elég hamar rájöttem, hogy rajta már nem tudok segíteni. Aztán ahogy benéztem a kocsiba, a sofőrnek semmi nyomát nem láttam. Gyönyörű! Valószínűleg bepánikolt, és lelépett a francba, hogy mentse a bőrét. Hányingerem volt a mai emberektől, de komolyan! A szívverést azonban továbbra is hallottam, noha a szétroncsolódott járműben már senki mást nem láttam, az anyósülésen heverő holttesten kívül. Egy pillanatra felegyenesedtem, és füleltem. Bentről jött, de nem tudtam hirtelen hová tenni. Esetleg mégis itt maradt a sofőr, csak kirepült a szélvédőn? De nem volt úgy betörve, hogy nyoma legyen egy kizuhanó embernek. Elkezdtem hát óvatosan elseperni az utamból a romokat, hogy bejuthassak a ház belsejébe. Nem volt olyan nehéz dolgom, szerencsére elég jó erőben lévő nőszemély vagyok, és a jelenlegi ruháimat sem féltettem annyira, szándékosan nem a legjobb darabokat kaptam magamra. Bár tény, hogy nem is a legrosszabbat. Fő a csinosság, igaz? Némi keresgélés után meg is találtam a két dobbanó szív gazdáit. A kutya szűkült, és valószínűleg érezte, hogy jobb, ha tart tőlem. A nő azonban eszméletlenül feküdt, noha erőteljesen vert a szíve. Egyelőre nem tudtam megállapítani, hogy mennyire súlyosak a sérülései, ahhoz pedig kórház kellett volna, hogy kiderüljön, van-e belső vérzése. - Hahó! – dörzsölgettem meg egy kicsit a karját, hideg tenyeremet a homlokára szorítva. – Ha nem ébredsz fel, nem tudok segíteni! – duruzsoltam sürgetően, egyelőre nem törődve a nyüszítő kutyával. Farkasom felszegett fejjel szemlélte a kis jószágot, amit ő ugyan nem láthatott, de minden bizonnyal érezte a jelenlétét.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Kezdem azt hinni, hogy ebben a városban nagyobb az élet, mint New Yorkban, vagyis inkább úgy értve, hogy itt minden balszerencse megtalál. Nem gondoltam volna azt, hogy miközben egy bajba jutott kutyuson akarok segíteni, aközben esetleg egy autó fog berontani ezen a házon, mintha itt se lenne és erre vezetne az országút. Ha valaki vezet, akkor azt hinné az ember, hogy legalább tudja az úton tartani a kocsit vagy legalábbis nem ekkorát ugratni. Meg ott volt az a biciklis is, aki majdnem elgázolt, utána pedig Stephen, aki a kocsijával ment át rajtam majdnem, majd pedig jött végül Avery. Lehet lassan rá kellene jönnöm arra, hogy miért akar mindeni ledönteni a lábamról ilyenfajta módon. Bár Avery nem volt túl nagydarab se, így akkora kárt nem tudott tenni bennem, meg egy kicsit találkoztam a betonnal, de semmi több. A másik kettő már kicsit ijesztőbb volt. De mielőtt még túl sokat agyalhattam volna rajta, addigra már megtörtént a baj, igazából fel se fogtam, hogy az autó sodort el, vagy inkább a törmelék, amiket kitépett a házból. Bár szerintem szinte mindegy is volt, mert pillanatok alatt sötétült el a kép repülés közben, pedig még szárnyaim sincsenek. Reménykedtem, hogy nem most fogom összetörni magam még inkább, hiszen akkor Celeste tuti, hogy ugrálni fog örömében, természetesen csak ironikusan értve. Sose vonzottam még ennyire a bajt, mint mostanában, pedig nem is kerestem. Nem tudom, hogy meddig lehettem kiütve, de valakinek az érintését éreztem, még ha nem is túl erősen, illetve valakinek a hangja megcsapta a fülemet, de túlzottan nehéz volt mozognom, s meg se próbáltam még egy darabig. Inkább hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon, de persze ezt az a valaki nem hagyhatta, mert továbbra se hagyott békén. Éreztem egy forró leheletet is magamon. Ő biztosan a kutya lesz, vagyis volt egy ilyen megérzésem, de biztosra nem vehettem, de emberből tuti nem áradna ekkora hő ilyen értelemben. Végül lassan kinyitottam a szememet, de a fény eleinte bántott, így rövid ideig még szenvedtem azzal, hogy hozzászokjak. - Mi történt? Merre van Totó? – kérdezem meg sietve, mit sem törödve azzal, hogy mi van velem. Nem is az enyém volt a kutya, de már nevet is adtam neki... Meg akartam mozdítani a lábamat, de nem túlzottan sikerült, hiszen valami volt rajta. Remek, egy kis törmelék. Sietve pillantottam körbe, majd megállapodott az idegen nőn. – Mi történt? Az autóban ülök jól vannak, vagy van? – kérdeztem meg még mindig kissé fittyet hányva a saját egészségemre, de én már csak ilyen voltam. Mindig mások jobban érdekeltek ilyen téren. Végül pedig megpróbáltam kiszabadítani a lábamat, de túl nehéz volt az, ami sikeresen ráesett. - Te? Te? – kérdeztem volna meg, hogy az autóban ült-e, de inkább elhallgattam, mert ilyet nem illik kérdezni ilyen helyzetben. – Esetleg tudnál segíteni? – kérdezem meg végül óvatosan, majd a lábamon heverő dologra mutattam. Ketten talán le tudjuk szedni rólam. Az ajkamról pedig letöröltem a vért, hiszen éreztem valami fémeset a számban, de annyira csak nem lehet vészes a helyzet, vagy igen?
Ha az autó lámpájának a fénye nem világította volna be a romhalmazzá vált házat, én akkor is tisztán láttam volna a földön fekvő nőt. Mindenesetre ez most az ő dolgát is megkönnyítette, talán feltűnő is lenne, hogyan tudok ilyen magabiztosan mozogni, mikor az ember az orráig sem lát el. Nos, úgy, hogy én nem vagyok ember, de ez most igazán részletkérdés volt. Annyi biztos, hogy a kutya kezdett bosszantani a belőle áradó félelemmel, és a nyüszítéssel együtt. Talán, ha éppen jó kedvemben talált volna, akkor felkapnám a hónom alá, és kivinném megnyugtatni. Így azonban esélye sem volt szerencsétlennek. A lány különben is sokkal jobban érdekelt most. - Hogy ki? – néztem rá a homlokomat ráncolva, hirtelen azt sem tudtam, mit beszél. – Mondd, hogy nem abból az ostoba történetből nevezted el a kutyát! – forgattam a szemeimet, és ebből bizonyára arra is rájött, hogy a kutyának nincs baja. Alapvetően tudtam kedvesen viselkedni, ha éppen azt kívánták az érdekeim, de jelen esetben inkább bosszúságra lehetett következtetni a hangomból. Tényleg az voltam, egyáltalán nem örültem neki, hogy nem voltam képes csak úgy hátat fordítani ennek az egész balesetnek, és elhúzni innen a francba. Az lett volna pedig a legokosabb, hiszen semmi közöm nem volt hozzá az égvilágon! - Először is, szerintem ne mozogj! - szóltam rá, mikor arról érdeklődött, hogy mi történt. – Fogalmam sincs, hogy mi történt, én csak a robajt hallottam. Gondolom valami idióta azt képzelte, hogy repülőben ül, és remek móka lesz átugratni egy emelkedőn! – vélekedtem, megvonva a vállaimat. – Nem mondhatnám. Az utas meghalt, a sofőr meg valószínűleg pánikba esett és elszelelt. – tájékoztattam tárgyilagosan, a lényegre szorítkozva. Egyértelműen látszódhatott, hogy engem ez különösebben nem rázott meg, tehát a halál nem idegen számomra. Hogy ebből miféle következtetést vont le, az most nem érdekelt, majd legfeljebb később eloszlatom a tévképzeteit. Azt azonban már előre sejtettem, hogy ő ki fog akadni miatta. Egyrészt olyannak tűnt, másrészt azért az átlagembereket meg szokta rázni a halál közelisége. Még akkor is, ha nem a saját halálukról van szó, úgyhogy próbáltam felkészülni a lehetséges kiakadásra, vagy netán hisztire. - Mondtam már, hogy ne mozogj! – ismételtem el újra, amikor a lábát kezdte mozgatni. – Én? – kérdeztem vissza értetlenül, még a fejemet is megráztam, hátha sikerül kisilabizálnom, hogy mit is szeretne. Nem ment. – Hát, nem is dísznek vagyok itt! Megpróbálok, igen. – bólintottam végül, aztán odamentem a lábán heverő gerendához. – Aztán megnézzük, hogy mennyire súlyos a sebed. – határoztam a továbbiakat illetően, hogy aztán a törzs alá nyúljak, és elkezdjem megemelni. Nagyon kellett figyelnem, hogy erőlködést színleljek. Még szerencse, hogy tökéletes színésznő vagyok, hiszen egész életemben ezt kihasználva védtem meg magam. - Hú, ez egy kicsit nehéz! – játszottam rá, fújtatva egyet. Igazából a fél kezem is elég lett volna ahhoz, hogy arrébb hajítsam, de ezt nyilván most nem tehettem meg. Talán az előtt kellett volna, mielőtt magához térítettem. Már mindegy, az ember mindig utólag okos. Vagy akkor sem. – Megpróbálom újra! – muszáj volt így, mert szerintem nem lett volna hihető, hogy egyből sikerrel járok. – Amint tudod, próbáld meg kihúzni alóla! – így legalább nem kell majd olyan magasra emelnem, hogy az gyanús legyen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Miért is lenne ostoba? – vontam fel a szemöldökömet, majd felforgattam picit a szemeimet. – Nem értem, hogy miért mondod ezt. Szerintem igazán kedvese mese, a kutya meg pontosan úgy néz ki, mint ő. Szerintem eléggé érthető, hogy miért ezt a nevet kapta. De merre van? Miért nyüszít ennyire? Talán inkább előbb neki kellene segíteni. – mondtam ki hangosan azt, amit gondolok, de semmi megvetés vagy hasonló se volt a hangomban. Sokkal inkább barátságos volt, meg kicsit talán nem is értettem azt, hogy mi a gond azzal a mesével. Meg persze aggódtam is szegény kutyáért, hiszen ő mégis csak kisebb és nagyobb baja lehet, mint nekem. Nem tudom, hogy Cel mennyire fog örülni neki, de ha nagyon nem tarthatjuk meg, akkor majd elviszem a menhelyre vagy keresek neki valami megfelelő otthont. Amikor rám szól, akkor egy pillanatra össze is rezzenek, de nem annyira, hogy látható is legyen. Figyelem őt, s nem értem, hogy miért ilyen, hiszen ha tudok mozogni, akkor nagy baj nem lehet. Legalább nem bénultam le, vagy valami hasonló. Amikor meghallgatom, hogy mit mond, akkor csak először bólintok, majd egy pillanatra elmerülök a gondolataimban. – Vagy az is lehet, hogy esetleg véletlen letért az útról? Szoktak balesetek is lenni, meg erre felé azért nem olyan egyszerűek se az utak. – főleg gondolom télen, akkor igazán csúszhatnak, a hegyekben pedig vélhetően még mindig. Amikor pedig könnyedén közli, hogy amúgy van egy halott és egy „szökevény” is, akkor sietve pillantok a kocsira. Nem értem, hogy miként tudja ennyire könnyedén venni azt, hogy valaki meghalt. – Talán szólnunk kellene a rendőröknek vagy a mentőknek, nem? – pillantottam rá kíváncsian és próbáltam továbbra is kedves maradni. Eléggé nehezen lehet kihozni a sodromból, meg akkor se leszek gyilkoló gép, de attól még én is néha tudok csöppet se kedvesen felelni. S egy picit talán úgy is éreztem, hogy még egy tövis is kevésbé tud szúrni, mint ő. Meg ha ennyire nem érinti meg a halál, akkor gondolom vagy hullákkal foglalkozik, vagy pedig talán kicsit szívtelen lenne? Hmm, nem tudom és nem is akarok első pillanatban már ítélkezni. Én szeretek esélyt adni az embereknek és érdekel is az, hogy valójában milyen ő, hiszen lehet csak a sokk és a stressz miatt viselkedik így. Igen, az eléggé logikus magyarázat lenne rá. - Jól van, bocsánat! – feleltem sietve, mert kicsit azért nem tetszett az, hogy így beszélt velem, vagy ennyire rám szólt. – Mi van akkor, ha te vagy valójában a sofőr? – tettem fel egy eléggé ésszerű kérdést. Talán csak nem akart itt hagyni két hullát is. Bár tény, akkor talán rajta is lenne sérülés és szemmel láthatóan nincs, így lehet tényleg eléggé abszurd a feltételezésem. – Rendben van és köszönöm! – hálás voltam azért, hogy segít, mert innen szemmel láthatóan nem bírtam volna kiszabadítani magam, de mielőtt még nagyon neki kezdhettünk volna Totó máris az ölembe ugrott, amikor a nő kicsit arrébb ment. Sietve bújt hozzám, miközben leheveredett ott. Mintha tőle tartana, de nem értettem, hogy miért, hiszen nem tűnik olyannak, aki esetleg kutyát bántana. - Eléggé, nem tudok valahogyan segíteni? – kérdeztem meg óvatosan, mielőtt esetleg rám szólna még emiatt is. Elsőre szinte meg se mozdul, aztán, amikor azt mondja, hogy megpróbálja még egyszer, akkor csak bólintok, ahogyan arra is, hogy rendben van. Aztán figyelem, hogy kicsit megemeli, én meg sietve húzom ki a lábamat, ami egyre inkább hasogatni kezd. S szemmel láthatóan kicsit furán is fest, áll vagy mi a szösz, nem vagyok én orvos. Szerintem Cel lassan „agyvérzést” fog kapni tőlem, amiért amióta a városba betettem a lábam állandóan összetöröm magam. – Lehet, hogy jobban járnák, ha kimennénk innét. Nem úgy tűnik, mint ami stabil lábakon áll. – pillantottam a nőre, majd a kissé rozoga házra.
- Bádogemberek? – kérdeztem felvont szemöldökkel, hogy aztán csak megrázzam a fejemet, elűzve az egész gondolatot. – Nincs semmi baja. Biztos csak megijesztette a robaj, ez minden. Nem szorult be semmi alá… - a mondandója első felét inkább figyelmen kívül hagytam. Engem már rég nem nyűgöztek le a mesék, nem is hittem bennük. Sokkal jobban szerettem a realitás talaján megmaradni, még akkor is, ha valóságot magammal kapcsolatban csak nagyon ritkán állítottam. A hazugságaim viszont mindig hihetőre sikerültek, ezért is nem tűnt fel senkinek, ha füllentettem, vagy szerepet játszottam. A szavaimat egyébként megnyugtatásnak szántam. Azt azért mégsem mondhattam neki, hogy a kutya miattam nyüszít ennyire, mert nem viseli túl jól a bennem élő bestiát. Mi ketten jól kijöttünk egymással, de a nőstény egyébként elég kíméletlen ellenfél volt, ha úgy esett. Most pedig kezdte bosszantani a nyüszítés. - Akkor nem ment volna el, ha nem lenne vaj a füle mögött. Nem hiszem, hogy csak segítségért ment, hiszen először megpróbálta volna kihúzni a kocsiból a társát. Elég gyorsan elszelelt, mert nem sok idő volt, mire ideértem, de már nyomát sem láttam. – a nyilvánvaló megvetés bizonyára kihallatszott a hangomból. Undorodtam az ilyesmitől, és azon sem lepődtem volna meg, ha az autó két utasa ittas lenne, vagy tudatmódosító hatása alatt állna. Ki tudja, hogy mi játszódik le ilyenkor a fejekben, nem is nagyon akartam most megtudni. Erről néhány pillanatra eszembe jutott Balthazar, de hamar el is űztem a kósza gondolatot. Ennek most itt nincs helye! - Ha ellátásra szorulsz, és én nem tudok segíteni, akkor szólok a mentőknek. De ha nem muszáj, én nem szívesen tölteném az időt a helyszínelés megvárásával. Rajta már úgysem tudnak segíteni - böktem az ujjammal a halott irányába -, én meg nem láttam semmit, csak a hangot hallottam. Sokra nem mennének velem, akárhogy nézzük is. De neked megpróbálok segíteni! – ígértem meg, ha már így alakult a helyzet. Nem voltam én érzéketlen, ebből is láthatta, csak éppen nem akartam eltölteni órákat várakozással, hogy aztán semmi hasznomat ne vegyék igazából. Meg amúgy sem szívesen találkoztam volna rendőrökkel, de a mentők ellen nem volt kifogásom. Sőt, magam vittem volna be a kórházba, de hát sétálni indultam, nyilván kocsi nélkül. - Akkor kezdj el aggódni, mert lehet, hogy el akarlak tenni láb alól, hogy ne maradjon tanú. – feleltem komolytalanul. Persze, hogy nem erről volt szó, különben nem maradtam volna itt segíteni. – Látsz rajtam egy karcolást is? – próbáltam hatni a józan eszére, még szét is tártam a karjaimat, hogy jól láthasson. – Nem hiszem! – ha lett volna pár, valószínűleg már azok is hegednének be, de nem erről volt szó. – Egyébként sem vezetek ilyen borzalmasan! – fintorogtam. Már maga a feltételezés is sértő volt, arról már nem is beszélve, hogy mennyire lejött a korábbi válaszomból, hogy elítélem az efféle viselkedést. Sok dologra képes vagyok, tényleg, talán én is megtenném szorult helyzetben. Alapvetően azonban nem tetszett, ha valaki cserbenhagyja a társát. Ninát például soha nem lennék képes csak úgy hátrahagyni. - Nem hiszem, hogy ilyen testhelyzetben túl sok erőt tudnál kifejteni! – állapítottam meg, a két látszólagos próbálkozás között. Végül persze sikerült, és szerintem gyanút sem fogott, hogy esetleg túl könnyen emeltem meg a gerendát. – Igen, valószínűleg hamarosan össze fog omlani. Ha nem, akkor sem biztonságos. Segítek felállni, és kimenni innen. Ahogy elnézem, lehet eltört a lábad, vagy legalábbis megrepedhetett a csont. Fel is szakadt a bőr rendesen… - húztam el a számat kelletlenül. – Na, gyere! – noszogattam, közben lehajoltam hozzá, hogy a hóna alá nyúlva kitámogassam. - Valahogy átjutunk ezen, és kint már nem lesz ilyen poros a levegő sem! – mert itt szállt rendesen, annyi szent. Már épp megtehettük az első néhány lépést, magamon viselve a lány súlyát, amikor megrezzentek a falak, és újabb adag fával kevert tégla hullott elénk, elzárva valamelyest a kijáratot. Én automatikusan kiáltottam fel, de inkább voltam dühös, mint riadt. – A fenébe is! – szitkozódtam, miután hátráltam vele egy lépést. – Nem fogsz tudni átmászni ezen a kupacon, mi? – pillantottam oldalra kérdőn.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Ez most komoly? Lehet, hogy ilyenek vannak benne, de soha semmi se csak fekete és fehér, illetve a mondanivalója szerintem fontosabb. – jegyzem meg, s inkább elharapom azt a fekete-fehér dolgot is, mert a végén még ő is kattantnak gondolna, amiért azt mondom, hogy egy ember is lehet farkas, vagy miként is mondják ezt nem a költök nyelvén. – Rendben van. – hagyom annyiban a kutyás dolgot, hiszen hamarosan talán már majd én is látom, vagy a kezemben tarthatom őt. Ha tudnám, hogy a világ egy nagy hazugság tenger. Igazán remek lenne, vagyis nem, mert én szeretek hinni az emberek jóságában és abban, hogy létezik önzetlenség ezen a földön, így nem is gyanítom azt, hogy esetleg hazudott volna valamiről. Talán naivság sokak szerint, de szerintem nem vagyok naiv alkat, meg szerintem Cel is megerősítené ezt, inkább csak jószívű és hasonló jelzők illenének rám. - Az is lehet, hogy csak megijedt a baleset miatt. Mégis csak egy hulla volt mellette, meg lehet azt hitte, hogy én is meghaltam. – rántom meg kicsit a vállaimat, de most bele is szisszenek kicsit, hiszen fáj a mozgás, még ha nem is akartam elfogadni azt, hogy a testem legtöbb porcikájába fájdalom hasít. Bár az is lehet, hogy még se volt annyira baleset és esetleg szándékos emberölés? Amilyen világban élünk szerintem nem lenne meglepő. Főleg, ha tényleg annyira gyorsan elszelelt, mint ez a nő mondja. - Azért remélem nem akarod csak úgy itt hagyni. Mármint szólnunk kell valakinek, hogy történt vélhetően valami baleset. Még se lehet vadállatok lakomája, vagy nem rothadhat el itt. Mindenki megérdemli azt, hogy rendesen temessék el, vagy amennyire lehetséges! – szólaltam meg határozottan, mert ha működik ezen a vidéken is a mobil, akkor mielőtt megpattannánk, azelőtt biztosan szólni kellene az illetékeseknek. Lehet, hogy túl nagy a szívem és az emberi oldalam, de nem tehetek róla, így vagyok összerakva. – Köszönöm, de amúgy orvos vagy? – kérdeztem meg óvatosan, mert ha nem az, akkor kötve hiszem, hogy annyira tudna majd segíteni a sebesüléseimen, mármint azt se tudom, hogy pontosan hol és mi történt. Valahogy nem akartam látni azt, hogy esetleg a hasamon, hátamon, kezemen is megsérültem-e, elég volt az, hogy nem tudtam megmozdítani úgy a lábamat, ahogyan akartam az első pillanatokban. A kijelentésén akár illik, akár nem elnevetem magam, mert igazán viccesen adta elő a dolgot, majd megrántottam éppen hogyan a vállamat. – Bocsánat, s nem. De a mai világban sose lehet tudni, de nem hiszem, hogy azért pazaroltad volna rám az elmúlt perceket, mert megszeretnél ölni, ha csak nem élvezed azt, hogy megkínzol valakit. – mondom neki csöppet se komolyan, de annál inkább játékosan. Talán nem is olyan rossz fej ez a nő, még van humora is. Még szerencse, hogy nem szeretek az első benyomások után ítéletet hozni senki feje felett. Az utolsó megjegyzésére, ami a vezetési szokására utal azon meg alig hallhatóan kuncogom el magam, mert tényleg a legtöbb testrészem sajog. Nem találok semmi gyanúsat abban, hogy sikerrel jár, hiszen szemmel láthatóan neki se ment könnyedén, de már azért is hálás lehetek, amiért segít és kiszabadul a lábam, még ha eléggé pocsék állapotban is van. Cel tényleg lassan meg fog nyúzni, ebben biztos vagyok… Komolyan, mintha hirtelen a szerencse elhagyott volna és a balszerencse fogadott volna gyermekének, már ha van ilyen. - Fogalmam sincs, hogy melyik lehet, de ráállni szerintem nem túlzottan tudok, de megpróbálhatjuk, majd valahogy kibírom. – jegyzem meg határozottan, mert nem olyan fából faragtak, aki pont most hirtelen eldobná az agyát és hisztizni kezdene. Eléggé erős jellem tudtam lenni, s ezt leginkább a barátnőm tudná tanúsítani. Amikor felsegít, akkor se engedem el a kutyát, hanem beleteszem a táskámba, csak nem fog leszakadni, de alig, hogy teszünk pár lépést, inkább a ház dönt úgy, hogy tovább omlik és még szerencse, hogy ilyen lassan sétálunk, mert különben pont telibe kapott. – A francba! – mondom ki hangosan, pedig én nem szoktam így beszélni, de ez most roppant nem jó. A lábam egyre inkább fáj, s szinte érzem, ahogyan a vérem végig csorog a lábamon. – Nem hiszem, vagy talán, de előtte… - habozok, majd kicsit jobban rátámaszkodom, hiszen egyre nehezebb állnom. – Esetleg előtte be kellene kötni valamivel a lábamat? Még a végén még több bőr jönne le, utána talán sikerülhet, hiszen ha meg se próbáljuk, akkor nem derül ki. – pillantok rá határozottan, mert nem fogok itt ragadni, ahhoz pedig át kell jutnom azon. Nem tudom, hogy miként, de meg fogjuk, fogom oldani… Sikerülni fog, mert sikerülnie kell…
- Én az élet mondanivalójában hiszek inkább, nem a mesékében! – hárítottam el a magyarázatot. Én aztán tudom, hogy nem minden fekete, vagy fehér, de nem kívántam kifejteni most neki. Majd rájön ő is, hogy mennyi árnyalata lehet annak a bizonyos szürkének is. És itt most egyáltalán nem arra a bugyuta könyvre gondoltam, amit úgy felkaptak nemrégiben. Attól azonban, hogy naivnak gondoltam a lányt, még nem fogom itt hagyni csak úgy. Ha már elkezdtem vele foglalkozni, akkor be is fejezem az ellátását. - Értem! Tehát szerinted az a logikus, és igazán emberbaráti cselekedet, ha már nem is egy, hanem két hulla van körülötted, ezért gyorsan elmenekülsz. – úgy néztem rá, mint akit nem gondolok teljesen normálisnak. Azzal, hogy hozzátette, hogy esetleg őt is halottnak hitte, csak még inkább az én igazamat támasztotta alá, miszerint gerinctelen dolog csak úgy lelépni. Én akkor már nem hagynék magam mögött árulkodó nyomokat, ha ilyesmire vetemednék. Kimaradhattam volna most is az ügyből, de mégsem tettem, mert ilyen kis ostoba vagyok, hogy a lelkiismeretem nem hagyta, hogy elsétáljak csak úgy. Biztos az anyámmal való találkozás volt rám rossz hatással. - Figyelj! Te azt csinálsz, amit szeretnél, de én nem szívesen keverednék bele. Egy csomó plusz bonyodalommal jár, pedig semmi közöm hozzá igazából, még csak szemtanú sem vagyok. Azért, hogy járhassak utána a rendőrségre, meg a bíróságra… - csak a fejemet ráztam meg végül. – Rajtad tudok segíteni, és segítek is. Más ennyit sem tenne meg! Érte azonban már tényleg semmit nem tudok, te viszont érintett vagy, úgyhogy hívd nyugodtan a zsarukat, ha azt diktálja a lelkiismereted, de ahhoz én már nem kellek. – vontam meg a vállaimat. Nem akartam ilyenekre fecsérelni a drága időmet, de úgy, hogy igazából semmit nem tudtam a történtekről, szerintem ez teljesen logikus. Ennyire irgalmas szamaritánus még én sem vagyok. - Nem, dehogyis! – nevettem el magam akaratlanul is. – Jógát oktatok. De attól még értek hozzá… egy kicsit. – igazából elég jól értettem a dolgom, sokat tanultam, és sokféle területen. Például hiába tanultam két és fél évszázaddal ezelőtt a gyógynövényekről, még mindig a kisujjamban voltak. Már csak abban reménykedtem, hogy itt a környéken lesz rá valami, bár krémet úgysem leszek képes elkezdeni most készíteni. De talán az is elég lesz egyelőre, ha megtöröm őket és a sebre teszem. Míg ezen pörögtek a gondolataim, szinte automatikusan válaszoltam neki. Már csak a nevetésére pillantottam rá, és húztam halovány mosolyra a számat. - Nem, nincsenek efféle szenvedélyeim. De legalább tudjuk, hogy a fejed nem sérült meg nagyon, ha már ezt sikerült kikövetkeztetned! – nem sértegetni akartam, pusztán tényszerűen közöltem. Az egyszerű kijelentésből rájöhetett arra is, hogy tényleg nem azért mondtam. Ha úgy lenne, azt sokkal jobban csinálnám, bár ezt nyilván nem tudhatta, hiszen nem ismert engem. Soha senki nem ismert igazán, leszámítva a Teremtőmet. - Jól van, akkor teszünk egy próbát! – határoztam végül, miután megoldottam a hátráltatás problémáját. – Ha nem megy, úgyis tartani foglak. – ígértem neki magától értetődően. A kutya elpakolása láttán csak a szemeimet forgattam, de ellenálltam a kísértésnek, hogy szóvá is tegyem. Már éppen feléledt bennem a remény, hogy ez a kaland hamarosan véget ér, amikor megindult a ház előttünk lévő fala. Mondjuk úgy, hogy nagyon nem örültem ennek a fordulatnak, és a szitkozódásomnál szerintem semmi sem lehetett beszédesebb. - Akkor el kell pakolnom néhány törmeléket az utunkból! – pásztáztam tekintetemmel az elénk tornyosuló halmot. – Nyugi, nem a kezednél fogva akartalak kihúzni innen, hogy a lábad újra hozzáérjen a talajhoz. – pillantottam oldalra türelmetlenül. – De igen, be fogjuk kötni, aztán később sínbe teszem neked, és majd valami orvos szakszerűen ellátja, meg megröntgenezik. – nem mintha nagy dolog lenne felkapnom és kivinni, de talán nem lenne a legjobb ötlet. Még akkor sem, ha leütném, és bemesélném neki később, hogy csak elveszítette az eszméletét. – Megnézem, van-e a kocsiban valami ruha, amit eltéphetek! – jelentettem ki végül, mert eszem ágában sem volt a saját holmimat megtépázni. Csak az után közelítettem meg a kocsit, hogy elevickéltem a lánnyal valami olyan helyre, ahol meg tudott támaszkodni. Nem tudtam egyszerre fogni is őt, meg kutakodni is. Végül hosszas keresgélés, és a csomagtartó bekukucskálást követően találtam egy pulóvert, aminek az ujját le tudtam szakítani. A halotthoz még véletlenül sem akartam hozzányúlni, még csak az kellene! - Ez megteszi! – emeltem fel diadalittasan, megmutatva a kötszernek kinevezett anyagot. Gyors, ám annál ügyesebb mozdulatokkal szorítottam le a sebét, és kötöttem meg végül a ruhát. – Milyen? – pillantottam fel úgy guggoló helyzetemből rá, és ha minden oké, akkor egyenesedem fel csak. – Megpróbálok elrámolni egy kicsit előlünk, hogy könnyebb legyen. Addig nézd meg, hogy van-e térerő, hogy majd hívhass egy mentőt, ha kijutottunk! – nem utasítottam, de kis híján annak sikerült a kérdés. Én pedig, hogy ne húzzam az időt, már el is kezdtem néhány téglát arrébb hajítani.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Arra, hogy ő nem hisz mesékben nem mondok már semmit se, hiszen felesleges lenne. Ezek szerint belőle kihalt mindenféle gyermeteg én, de hát vannak sajnos ilyenek is. Mindegy is, de szerintem roppant mód nem gond, ha egy felnőtt is tud gyerekes lenni, mármint megmarad a gyermeki énjének egy része. - Nem ezt mondtam. – néztem rá úgy, mint aki nem érti azt, hogy ez miből jött le. Én csak annyit mondtam, hogy vélhetően megijedt. De nem fogom ezt se túl ragozni, mert azzal nem leszünk közelebb ahhoz, hogy innét elmenjünk és esetleg végre a lábam is kiszabaduljon. Ha kérdezett, akkor próbáltam elmagyarázni, hogy mire gondoltam. Véleményem szerint egész jól tudok fogalmazni, de lehet a fejem beverésével most ez is változott. A következő „kifakadására” csak sóhajtok egyet. – Az előbb nem te beszéltél az embertársaink iránti szeretetről, meg arról, hogy segíteni kell és hasonlóak? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül. – Ha komolyan gondolod, akkor egy névtelen hívásba nem fogsz belehalni. Azt se tudom, hogy merre vagyok pontosan. Nem ismerem a környéket. Még csak pár hete vagyok itt, így vissza se tudnék találni. – pillantottam rá kissé kérlelően, hiszen remélhetőleg talán ebbe tényleg nem hal bele. Abba meg magam sem voltam biztos, hogy működik a telefonom vagy nem, főleg, egy ekkora esés után. Másrészt még lehet nincs is térerő. Én igenis úgy gondoltam, hogy célszerű lenne bejelenteni, hogy nehogy már itt rohadjon el, vagy több vadállat legyen erre, esetleg gyerekek találjanak rá. - Jógát? Régebben én is jártam olyanra, biztosan jó lehet. Lehet egyszer majd még benézek az órádra. – már ha lesz olyan, hogy nem csinálok valamit magammal. Lassan kezdem úgy érezni, hogy lehet jobb lenne a négy fal között maradni és akkor tuti nem érhet baj, de ha ez így folytatódik, akkor már ez se olyan biztos, hogy ott nem érne utol a balszerencse. - Lehet, vagy inkább pont, hogy baja lett és azért beszélek ilyeneket. – gondolkoztam hangosan, bár ezt egészen hamar kizártam a dologból. Már korábban is tudtam néha hülyeségeket beszélni, hogy a végén nevetés legyen az eredmény. Legalább nem harapott ő se citromba. - Rendben van. – mondom neki, majd megpróbálok felállni, miután összeszedtem mindent, de alig, hogy felérnék már szinte zuhannék is vissza, ha nem tartana meg, mivel hogy a lábamra még annyira se tudok állni, mint amennyire múltkori sérülésem után tudtam. Mintha minden egyes másodpercben a fájdalom egyre erősebben ölelne közelbe, de ennek jelét nem adom. Nem vagyok az a síros fajta és előbb vagy utóbb csak vége lesz, vagyis nagyon remélem. Hamarosan pedig az élet úgy dönt, hogy még kicsit maradunk és hagy minket szenvedni. Roppant mód jó. - Lehet, de ahhoz azért sok idő kellene és mi van akkor, ha én addig nem bírom ki? – utaltam itt arra, hogy nem kicsit vérzett a lábam és annyira nagydarab se vagyok, hogy olyan sok vérem legyen. Meg kell próbálni azon a lyukon át kijutni. Az se érdekel már, ha még inkább felsértem magam, de nem akarok itt bennragadni. – Szóval te tényleg értesz valamennyire a sérülések ellátásához. Nem gondoltam azt, hogy kirángatnál, de talán ha háttal indulnék el, akkor lehet összejönne, ha előttem kimennél. Akkor kicsit talán még húzni is tudnál. – feleltem neki, miközben segített biztonságosabb helyre menni, illetve olyan helyre, ahol meg tudok támaszkodni. Ő pedig ment is valami ruhát, anyagot keresni. Nem szívesen csavarnék valami idegen anyagot a lábam köré, de sok választásom nem volt. Remélhetőleg nem fog elfertőződni. Kicsit elhúzom a számat, amikor meglátom az anyagdarabot, de végül bólintok. Türelmesen várok arra, hogy a lábamat bekötözze, majd lepillantok rá. – Jobb, mint a semmi. Köszönöm! – hálás voltam neki, de ennek ellenére is éreztem, hogy kezd az erőm kicsit fogyni. – Oksi, mindjárt megnézem. - szólalok meg sietve. Majd pedig próbálom megkeresni a telefont, de alig, hogy kiveszem, máris látom rajta, hogy szinte darabokban hever, s semmire se reagál. – Van egy rossz hírem, ebből elszállt az élet. Neked esetleg nincs? - pillantottam rá kíváncsian, miközben a törmelékekkel szenvedett. Nem hiszem, hogy sokat tudnánk haladni, hiszen ő se egy testépítő, meg amúgy is ezek a gerendák rohadt nehezek lehetnek…
- Akinek tudok, annak segítek! - ismételtem el újra. Azt nem fejtettem ki neki, hogy egyébként ez sem szokásom, csak most már benne voltam nyakig, és nem sétálhattam csak úgy el mellette. Ennyire még én sem vagyok nemtörődöm típus, bármilyennek gondolnak is sokan. - De neki már nem tudok! - tettem hozzá, mintha csak egy papagáj lennék. Már ezt is hangoztattam, ráadásul nem is egyszer, nem is kétszer. - Nem, nem halnék bele! Te viszont megteheted mindezt, méghozzá névvel! - ajánlgattam máris a nagyszerű lehetőséget neki. Ha már ennyire segíteni akart... - Én sem vagyok itt sokkal régebb óta, ha ez megnyugtat. - fűztem hozzá, mintegy mellékesen. Bár vele ellentétben én kifogástalanul tájékozódtam, és már nagyjából a környéket is megismertem. Így simán el tudtam volna magyarázni, hogy merre találnak, illetve, ha működne a telefon és az internet is rajta, akkor a koordinátákat is meghatározhatnám esetleg. Hasznos a mai technika, még ha ugyanakkor bizonyos esetekben pont ez a hátulütője is. Például engem lenyomozhattak volna rajta keresztül, ha még a régi telefonom lenne nálam. - Csak nyugodtan! - vontam meg a vállaimat könnyeden, és legalább addig is elterelődött a figyelme, amíg beszéltettem. Nem véletlenül kezdtem magyarázni a jógázásról, vagy esetleg valami másról. - Bár ezzel a lábbal még jó darabig nem valószínű, hogy tudnád csinálni a gyakorlatokat... - böktem a fejemmel az említett testrésze irányába. Ezzel számolnia kellett, de hát sajnos a legrosszabbkor volt, a legrosszabb helyen. Ez igazából nem az ő hibája volt, egyszerűen csak nem volt szerencséje. - Én nem tudom! Ezt neked kell tudnod! - pillantottam fel futólag. Én nem tudhatom, hogy alapvetően milyen, és miféle viselkedést váltana ki belőle, ha beverné a fejét. Annyi biztos, hogy legalább tudott még logikusan gondolkodni, és ezt határozottan pozitív dologként könyveltem el magamban. Fő az optimizmus, igaz? Még ha én nem is vagyok igazán olyan beállítottságú. - Annyira azért nem sok idő, úgy gondoltam, hogy csak a minimális mennyiséget pakolom félre! - árultam el neki, gondoltam így már jobban átlátja a dolgot. Nem tudom, hogy miért kellett bevonzanom most ezt az egész helyzetet, de reméltem, hogy valahogy a Szellemek majd megjutalmaznak a segítő viselkedésem miatt. - Igen, mondhatjuk! - bólogattam megerősítésként. Azért profi orvosnak nem mondanám magam, de valamennyi időre el tudtam látni úgy, hogy ne legyen rosszabb az állapota. Elvérezni egészen biztos, hogy nem fog itt nekem. Ha kell, inkább lepisilem a lábát, de nem hiszem, hogy túl hálás lenne utána. - Vagy, tartjuk magunkat az ötletemhez, és kicsit elpakolok az útból. Akkor nem kell átcibálnom téged mindenen! - indítványoztam ismét, mert szerintem ez volt a legjárhatóbb út. Ó, vagy komolyan az lenne a legjobb, ha szimplán leütném és kivinném innen. Egy gonddal kevesebb! Nagyon csábított a gondolat, végig ezen agyaltam, amíg keresgéltem az autóban. - Ne finnyáskodj, ennél nincs jobb most! - láttam ám, hogy elhúzta a száját. Sas szemeim vannak, de tényleg! - Nagyon szívesen! - biccentettem kurtán, aztán felálltam a guggoló helyzetből. Azért kicsit rájátszottam pakolás közben arra, hogy fáradok, mert muszáj volt. Nem hiányzott, hogy ilyen apróságokon bukjak le esetleg. - Pazar! Jöhet még vajon ennél is rosszabb? - forgattam a szemeimet, miközben odébb hajítottam egy téglát. - De, van nálam... - dünnyögtem kelletlenül. Pont ezt nem akartam, hogy az én telefonomról menjen ki a hívás. - Majd kint megnézem, hogy van-e térerő. - hagytam rá végül, egyre nagyobb rést szabadítva fel számunkra. - Mit gondolsz, kiférsz itt? - mutattam rá, megmozgatva a derekamat. Ha nem, akkor tovább kell rakodnom úgyis. - Rosszabb, mint egy dokkmunkásnak. Lassan annak is elmehetnék... - nézegettem tovább a művemet, nem túl lelkesen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Kijelentésére nem feleltem már semmit se. Nem láttam volna értelmét, hiszen nem értettem azzal egyet, hogy neki már nem lehet segíteni. Lehet, hogy az életét nem lehet megmenteni, de ha nem hagyjuk itt elrohadni a semmi közepén, vagy a vadállatok prédájának… Nos, szerintem már az is nagy segítség véleményem szerint, de ebben szerintem nem fogunk egyetérteni, így inkább mindegy is. – Ohh, s akkor én sínylődjek naphosszat a kapitányságon, meg akkor jönni fog az a kérdés, hogy miként jutottam ki, aminek köszönhetően te is képbe kerülsz. – pillantottam rá komolyan, hiszen kár lenne tagadni, hogy annyira könnyedén kikerülhetne a képből. Elég csak rám nézni és egyből levágják, hogy tuti valaki segített. - S milyen fajta jogát oktatsz? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen elég sok fajtája él a világban, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Ennyire még én se merültem el benne, hogy ezt biztosra mondhassam, de tuti nem egy fajta létezik, majd a szavaira kissé szomorúan sóhajtottam, mert szerintem nagyon menni se fogok, így kész kínszenvedés lesz a következő hetek.. – Vélhetően igen, de szerintem az ágy lesz én legújabb börtönöm. – tettem még hozzá nem túl boldogan. Mindig is olyan voltam, aki nem tudott megülni a fenekén, de még se esett ennyi baja. Erre tessék itt van ez. - Ironikusan értettem. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében, hiszen nem várom el azt, hogy ő pont tudja, de annyi minden történt mostanában, hogy néha tényleg úgy érzem, hogy végre behúzhatná az élet száguldó vonatja a kéziféket, hogy végre kicsit minden lecsendesedjen körülöttem. Cel-el is érdekes lesz ezek után találkozni, hiszen már a betoppanásom se volt hétköznapi, s alig, hogy szinte helyre jöttem megint bajba keveredtem… Nem is értem, hogy miként lehetséges ez. - Rendben van, de mégis miként vagy ennyire higgadt? Sokszor kerültél már hasonló slamasztikába? – kérdeztem meg tőle ártatlanul, mert én tuti még mindig kissé sokkban vagyok, de ő? Ő neki mintha meg se kottyant volna ez a helyzet, vagy csak rajta később fog kijönni ez az egész, ami itt történt? Hmm, nem tudom, de van ilyenre is példa, hogy később jön ki valakin a stressz és a sokk, nem pedig az adott helyzetben. Az újabb kijelentésére viszont már csak bólintok, de nem felelek. Ha ő mondja, akkor biztosan úgy van. - Jó, legyen akkor az. Csak azt se akarom, hogy túlzottan megemeld magad. – pillantottam rá komolyan és kissé talán aggódóan, mert honnét is kellett volna tudnom azt, hogy ez a nő is pontosan olyan, mint az a fickó, aki miatt idáig szaladtam? Szerintem sehonnan. Jól adta az átlagos emberek szerepét, az biztos, én legalábbis elhittem, hogy ő is csak éppen olyan nő, mint én. – Attól még kicsit húszhatom a számat. Nem tudjuk kié volt, vagy milyen kosz van rajta. Így érthető, hogy félek még nagyobb kárt tesz bennem. – utaltam arra, hogy el is fertőződhet, de remélhetőleg semmi ilyen nem lesz. Akkor már tényleg nem tudom, hogy mit csinálnék. Természetesen hagyom neki, hogy bekötözze a sebemet, meg még meg is köszönöm, hiszen tényleg hálás vagyok azért, hogy segít nekem, meg azért is, hogy bekötötte a sebemet. – Szerintem igen… - szólaltam meg óvatosan, s a ház egyik pontja felé mutattam, hiszen eléggé mozgott ott is jó pár gerenda, s ha hamarosan nem jutunk ki, akkor félő, hogy ránk fog zuhanni. – Rendben van… - bár vélhetően ennyire a semmi közepén nem lesz térerő, miért is lenne? Az már úgy túl egyszerű lenne, nem?! De reméljük a legjobbakat. - Sajnálom, hogy ekkora galibába keveredtél miattam. – pillantottam rá tényleg bocsánat kérően, majd a lyukra pillantottam. – Szerintem menni fog. Legrosszabb esetben beszorulok. – rántottam meg a vállaimat, majd megvakartam picit a fejemet. Ha segített, akkor szép lassan odasétáltam, majd próbáltam kitalálni, hogy miként is mászhatnék át rajta. – Ez tuti jó ötlet? – kérdezem meg kissé félve, hiszen nem tűnt valami stabilnak ez az alagút se, de amikor megláttam, hogy tényleg pillanatokon belül még inkább omlani fog a ház, akkor inkább csak valahogyan betuszkoltam magam a lyukba és elkezdtem mászni. Inkább ez, mint az essen ránk.
- Te akarod annyira hívni a rendőrséget! – vágtam vissza egyből, ha már így felhozta a dolgot. – Neked biztosan kitelik az idődből, hogy ilyenekkel töltsd el a napjaidat. Én nem szívesen tenném, bármit gondolj is rólam. Roppant tragikus, ami történt, de úgysem vennék túl sok hasznomat, csak egymás agyára mennénk! – vélekedtem az esettel kapcsolatosan. Reméltem, hogy ezt elkerülhetem. – Ha nem mondasz semmit, akkor nem kerülök képbe. Bár nem az a típus vagy, aki ferdítene, igaz? – kérdeztem, egy lemondó sóhajjal. Nem olyannak tűnt, még ha én szemrebbenés nélkül meg is tenném. - Többfélét is, ami azt illeti. Naptól függ, hogy milyen órát tartok, meg a felhozataltól! – utaltam itt a hozzám járó emberekre. – Van, amit időseknek szántam, vagy olyanoknak, akiknek baja van a hátával. Van, aki csak a relaxáció miatt jár, hogy kikapcsolódjon. Életmódváltásban is szoktam tanácsokat adni! – magyaráztam, még mindig inkább az elterelés érdekében. Amíg nem a fájdalomra figyel, máris előrébb vagyunk. Ráadásul úgyis gyakorolnom kellett az álcámat, mert sosem lehet elég jó. Már eléggé megszoktam Skylert egyébként, csak néha mégis felszínre bukott egy kicsit az eredeti jellemem, például az efféle húzósabb helyzetekben. Ilyenkor mindig nagyon kellett vigyáznom, mert alapvetően egyszerű városi lánynak adtam el magam eddig. - Ha pihenteted pár napot, és nem törésről van szó, szerintem nem lesz gond. Vagy máshol is fáj, nem csak a lábad? – pillantottam felé, amikor az ágyat emlegette. Nos, igen, neki nem fog olyan gyorsan meggyógyulni, mint nekem. Néha hajlamos voltam egy kicsit elfelejtkezni erről, de szerencsére el sohasem szóltam magam ennek kapcsán. – Nem mondhatnám! – ráztam meg a fejemet a magam természetességével, holott akkora volt a hazugság, hogy szerintem pár másodpercen belül tényleg a fejünkön köt ki a plafon. Jelen esetben nagyon is megvolt rá az esély. - De jobban örülnél neki, ha esetleg elkezdenék én is pánikolni? – kérdeztem komolyan, majd megráztam a fejemet. – Nem hiszem, hogy sokkal előrébb lennénk tőle. Én gyakorlatias ember vagyok, szeretem megoldani a problémás helyzeteket. Most sem kezdek keseregni, hanem inkább arra koncentrálok, hogyan kerülhetek ki innen. Veled együtt. – láttam rajta, hogy nem rossz szándékból kérdezte, ezért is válaszoltam normális hangnemben. Tudok én ilyen is lenni, ha úgy kívánja az érdekem, ráadásul most semmit nem ártott nekem. Máskor talán még hasznát is vehetem ennek az új ismeretségnek. - Emiatt ne aggódj, edzésben vagyok! – legyintettem könnyeden, és próbáltam nem elfelejtkezni magamról. Azért túlságosan azt sem adhattam elő, hogy meg sem kottyant egy kis téglapakolás. Ezért is panaszkodtam kicsit, olyan biztos, ami biztos alapon. – Még mindig jobb ez, mintha innen megy bele kosz, por, meg még jobban felsérted! – hívtam fel erre az apróságra a figyelmét. Így legalább nem fog rosszabbodni, és talán a vérzést is felfogja valamelyest. Egy ideig biztosan, és mire kellene cserélni, reményeim szerint ő már a kórházban, én meg a szobámban leszek. - Mindegy! Megvolt a lehetőségem, hogy megússzam! – vontam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal. – Beszorulni nem fogsz, efelől nyugodt lehetsz! – közben én is a lyukat tanulmányoztam. – Lehet, hogy egy kicsit még növelnem kellene a méretét! – gondolkoztam hangosan. Azért annyira nem volt egyébként vészes, mert nem kellett túl nagy kupacon átverekedni magunkat. Inkább az volt a gond, hogy a lyuk az omlás, és a megmaradt plafon között volt, és attól féltem, hogy utóbbi elkezd majd újra omlani. Nem lett volna túl egészséges számunkra. Nekem mondjuk, meg sem kottyanna, de ő nem élné túl. - Gyere, segítek! – húztam magammal, és ha sikerült felevickélnie a folyton pergő téglákon, akkor igyekeztem valahogy kifelé tuszkolni a friss levegőre. – Megy? – kérdeztem meg azért tőle, mert ha nem, akkor tényleg nekem kell majd kimennem előre, és úgy kisegíteni őt innen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Ez most komoly? Te tényleg azt hiszed, hogy csak neked lehet dolgod és mindenki más bármire ráér?! – ekkor picit felcsattantam, mert roppant mód nem tetszett az, amit mondott. Nem, nem érek rá én se, mivel munkát próbálok találni, hogy az eddig pénzem nélkül is talpon maradhassak és ne kelljen Cel nyakán lógnom ilyen téren se. Másrészt meg a rendőröket is messzire elkerülném, mert ha már ott vagyok, akkor tuti a barátnőm rá akar majd venni arra, hogy rajzoltassam le azt az alakot, aki New Yorkban rám támadott, de nekem semmi kedvem felidézni azt a napot, se estét. – Amúgy meg igen. Nem szokásom se füllenteni, se hazudni. – kivéve azt az egy titkot leszámítva, ami köztem és a legjobb haverom között történt, amikor felöntöttünk a garatra. Azt még Celestének se meséltem… Meg persze az otthon történtek, de az teljesen másabb dolog... Kíváncsian hallgatom azt, amit mesél, majd lassan bólintok. – Én táncot oktattam odahaza. Főként kicsiknek, de néha felnőtteknek is. Szóval ismerem azt az érzést, amikor mindig a vendéghez és az igényekhez alkalmazkodunk. Szabadban is szoktál órát tartani? – fogalmam nincs erre mennyire lehet meleg a nyár, de ha már pár fokkal jobb, akkor is már előrébb vagyunk, hiszen akkor nem lehet vészes a szabadban órát tartani. Bár az se biztos, hogy van rá igény. Én mondjuk tuti kipróbálnám, ha ott is tartana órát, de előbb helyre kellene jönnöm. Igen, most az a legfontosabb és utána majd talán felkeresem őt, vagyis az óráját. - Kicsit fáj a kezem is, meg a hátam, de vélhetően csak az ütés miatt, majd jobb lesz, vagyis remélem. Viszont a bokám azért elég furán néz ki, így nem hiszem, hogy olyan pici gond lenne, s nem szabad elfeledkezni a sérülésről se, mert se kicsinek, se felszíninek nem nevezhető. – jelentettem ki komolyan. Nem vagyok orvos, de nem fogom magam álomba se ringatni. Láttam a lábamat, ahogyan azt is, hogy mennyire folyt belőle a vér. Másrészt meg a bokám formája is eléggé szembe tűnt. Szóval így nem csoda, hogy nem hiszek abban, hogy pár nap alatt helyre jöhet. - Dehogyis! Csak meglepődtem, hogy te milyen higgadt tudsz maradni, talán az én eszemet a fájdalom vette el, vagy a sokk. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében. – Inkább hálás vagyok a sorsnak, amiért pont téged sodort erre... – vallottam be őszintén, hiszen tényleg szerencsés vagyok, amiért pont olyan személy van itt, aki képes ilyen helyzetekben is megőrizni a hidegvérét. Máskülönben szerintem hamarabb temetne maga alá a törmelék, mint kijutnánk innen. Most legalább van esély arra, hogy kijutunk. - Ebben igazad van… - adok neki igazat, hogy így legalább max. az anyagról kerülhet rá valami és nem kell attól tartani, hogy esetleg valami bele fog még menni innen, vagy felsértem még inkább. Már csak az kellene, bár az tuti, hogy a mászás se fog neki jót tenni, vagy legalábbis nem túlzottan. Én is a lyukat néztem, majd kicsit bólogattam, de most valahogy nem éreztem magam olyan határozottnak, mint szoktam. De menni kell, mert nem maradhatok itt. Sok választásom nincs, mint reménykedni ebben a dologban. Hagytam, hogy segítsen, majd amikor olyan helyzetben voltam, akkor kihalásztam a kutyát a táskámból, mert egyszerre nem fog menni. Előre engedtem őt, majd jöttem utána én is. – Igen, azt hiszem menni fog… - de alig, hogy ezt kimondom meg is csúszik a törmelék és én meg sikeresen a túloldalra esem, s persze mi másra, mint a lábaimra… Felszisszenek, ordítok is mellé picit, mert ha eddig nem volt eltörve, akkor most már elintéztem azt hiszem, s az se segít, hogy még egy-két tégla darab el is találja a karomat, s nem csak megüt, hanem még fel is sérti a bőrt egy kicsit. – Jössz? – kérdezem meg sietve, hiszen én innét felállni már tuti nem tudok, s a plafont elnézve hamarosan be fog temetni minket, ha csak nem megyünk arrébb pár métert.
- Nem, ezt egy szóval sem mondtam! – jelentettem ki nyugodtan. – De ha te ennyire ragaszkodsz ehhez az intézkedéshez, akkor gondolom, azért van, mert neked kitelik az idődből. – vontam meg végül a vállaimat. Most mi mást tehettem volna? Nekem semmi kedvem nem volt ehhez, de ha neki van türelme hozzá, akkor szíve joga, hogy mit kezd a szabadidejével. Én el tudtam tölteni mással is, ha már volt rá lehetőségem. Márpedig volt, ha én úgy akartam. – Sejtettem! – vetettem végül oda. Hogy ezt annak vette, hogy lenézem miatta, vagy sem, nem érdekelt. Szerintem hazudni mindenkinek tudnia kell, másképp a mai világban nem lehet érvényesülni. - Értem. Honnan jöttél? – érdeklődtem mintegy mellékesen, hogy továbbra is fenntarthassam a társalgást. – Eddig még nem sokszor volt annyira jó idő, de gondoltam már rá! – ismertem be. Itt Alaszkában az ilyesmi azért egy kicsit bajosabb, bár egy nagyvárosban sem feltétlenül egyszerű. Nem mindig könnyű találni a közelben zöld területet. Nem mintha eddig bármikor is oktattam volna jógát, most is csak álca volt. A szívem azonban még mindig a műkincsek felé húzott, már voltam is az itteni galériában, meg a múzeumban is. - Legalább már be van kötve! – hívtam fel erre az apróságra a figyelmét. – Kint pedig keresünk valami faágat, vagy bármi leszakadt darabot innen, és sínbe tesszük, amíg nem jön valaki! – mondtam el a nagy haditervemet. Szerintem ez volt a leglogikusabb, amit tehettünk. Abban nem mertem bízni, hogy a közelben találok alkalmas gyógynövényeket, de sohasem lehet tudni. Majd körül kell nézni, hátha segít valamelyest a sérülésen. Már azzal is előrébb lennénk, ami azt illeti. - Nos, nem tudom, hogy más miként reagálna. Talán nekem ilyen az alaptermészetem. – vontam vállat, mintha nem számítana. Egyébként meg egyetértettem vele abban, hogy szerencséje van. Ha nem én jövök, lehet, hogy meg sem állt volna más, hogy segítsen. Nekem sem szokásom, ez most nagyon kivételes eset volt. Lehet, hogy pusztán jó napomon kapott el ez a szerencsétlen helyzet. Valószínűleg a jó nap egyébként eddig is tartott, innentől kezdve már biztosan nem lesz kéjutazás, mert már nem hagyhattam csak úgy hátra. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, komolyan mondom! Mehetnék tovább a dolgomra, mintha ez meg sem történt volna. Csak kár, hogy úgyis felismerne akárhol. - Remek! Akkor nem megyek ki előre, ha mégis visszacsúsznál, majd megfoglak! – biztosítottam róla, hogy nem kell aggódnia. Csak nehogy kint véletlenül kifejeljen a földre, mert annak nem lenne jó vége. Még a végén eltöri nekem az orrát is! Ám alighogy végiggondoltam eme félelmem, sajnos be is következett. Én szitkozódtam, ő meg kiabált a fájdalomtól. – Ugye nem törted el az orrod? – kérdeztem rá, azért biztos, ami biztos. Kisvártatva már fel is bukkant a fejem, hogy kinézzek rá. Szerencsére nem esett magasról, de valószínűleg a lábának nem tett jót, hogy ráesett. Most már én is láttam, hogy miért kiabált ennyire. - Persze, jövök! – szusszantam végül, néhány másodperces késéssel. Könnyedén ugrottam le mellé, majd ruganyosan álltam fel. – Keresnem kell valamit, amivel sínbe tudom tenni a lábad. Még jó, hogy a biztonság kedvéért elraktam annak a pulcsinak a másik ujját is, úgy látom kelleni fog a kezedre! – ingattam a fejemet rosszallóan. Te jó ég, kikaptam egy két lábon járó katasztrófát. – Ne menj sehová! – szóltam rá, nem mintha amúgy képes lenne rá. Sietve indultam meg a ház körül, és mivel nem találtam semmi épkézláb botot, ami alkalmas lett volna a feladatra, így az egyik deszkát törtem ketté, hiszen itt úgysem látott. - Pont találtam hátul két deszkadarabot. Gondolom omlás közben tört el… - találgattam látszólag, hogy aztán odaguggoljak mellé. – Van nálad esetleg víz? Vagy láttál a közelben patakot? – kérdezősködtem türelmesen.
Kezdőlap
Iszonyatosan élveztem! 
//
