- Szerintem is hagyjuk, mert erről nem vagyok hajlandó tovább vitázni. Amit mondtam, azt úgy is gondoltam! – jelentettem ki határozottan, és ezzel én le is kívántam zárni az egész témát. Teljesen felesleges ezen lovagolnunk, mert én a magam részéről semmiképpen sem akartam még több időt ott rostokolni, méghozzá feleslegesen. Velem nem lesz előrébb senki, ez a leányzó tudott úgy, hogy segítek neki eljutni a kórházig. Pont. Többet még én sem tehettem, de komolyan! - Mert úgy mutatkoztál be! – vontam meg a vállaimat. – Az ember általában úgy mutatkozik be, ahogy szeretné, hogy szólítsák. – tettem hozzá, mert úgy tűnt, hogy nem nagyon tudja követni a logikámat. Pedig ami teljesen biztos, hogy az én fejemnek semmi baja nem esett, és különben is a logikus gondolkodásmódomról voltam híres. Vagy legalábbis nagyjából jellemző volt rám, hogy próbáltam jól átlátni a dolgokat, és ésszerűen átgondolni. Hogy ez néha nem sikerült, már nem csupán rajtam múlt. – Értem! – bólintottam végül, mert ezt a választ elfogadhatónak ítéltem meg. – Akkor maradok a Corinne-nál. – jelentettem ki végül, azt meg inkább nem érdeklődtem meg tőle, hogy ő melyiket szereti jobban. Rám bízta, hát most már így járt. - Akkor mostantól én is az alapján foglak megítélni téged. Rendben! – bólintottam, és a hangsúlyból következtethetett arra, hogy nem vagyok túl hízelgő véleményen vele kapcsolatban. – Egy életképtelen, elkényeztetett királylány vagy! – osztottam meg én is vele azt, amit gondoltam. Ha már ő így, hát miért ne vághatnék vissza? Még ha nem is ez az igazság, én attól még láthattam ezt, nem? Csak hogy az ő szavaival éljek, és reméltem érzékelni fogja belőle az iróniát, ugyanis határozottan annak szántam, a maró gúnnyal egyetemben. - Valamit muszáj tenni! Fő a határozott fellépés, meg aztán ismered a mondást: aki mer, az nyer! – jelentettem ki, integetve közben az autónak, hogy álljon meg. Ha előre tudtam volna, hogy a sofőr nem lát túl jól, valószínűleg nem vagyok ilyen merész, de az ember nem erre gondol egyből, amikor közeledik felé egy jármű az úton. – Jó lenne, ha tudnál! Úgyis olyan nagyra voltál magaddal, meg azzal, hogy nem kérsz a segítségemből! – vetettem oda a vállam felett, mielőtt elindultam volna felé, hogy egyeztessünk a kialakult helyzetről. Akármilyen rossz csapat voltunk is mi ketten, akkor is együtt kellett ma működnünk, mert mi voltunk együtt, és nem az autósok velünk. - Arra mérget vehetsz, hogy én oda nem fogok beülni. Maximum téged hajtogatlak be, ha nagyon szeretnél eljutni a kórházba! – sziszegtem vissza morcosan, mielőtt folytattam volna. – Mivel én vetettem fel, nekem nyilván nem gond. Te finnyáskodsz mindenen! – vonogattam a vállaimat, mert ez igaz is volt. – A hátamra sem akartál jönni, honnan tudhatnám, hogy az ölemben megfelel-e az igényeidnek az utazás, vagy nem? – daráltam gyorsan, hiszen nem volt sok időnk. Gyorsan kellett dönteni, különben a végén fogják magukat, és itt hagynak minket a hezitálásunk miatt. - Ugyan, mi mások lehetnénk? – vigyorodtam el én is, mert a hangulatom máris jelentősen javulni kezdett. – Na, gyerünk, préselődjünk be a családhoz! – intettem, hogy kövessen. – Úgy láttam még egy macska is van… - súgtam hátra, mielőtt kinyitottam volna a kocsi ajtaját. Odabent máris elkezdtek összébb húzódni, de mint rájöttem, nem is annyian ültek már eleve hátul, amennyinek lehetett volna. Mi lesz még itt? – Még nem tudom, hogy oldjuk ezt meg. Én beülök, te meg valahogy bepréseled magad, lehetőleg kímélve a lábadat, jó? – közben meg is ettem, épphogy elfért hátul a fenekem, pedig nekem aztán nincs nagy. – Gyere! – intettem, széttárva a karomat, hogy segítsek neki. Istenem, micsoda borzalmas, ugyanakkor röhejes helyzet! Már megint!
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Nem feltétlenül, hiszen sok esetben az emberek a teljes nevűket mondják. – mutattam rá erre az aprócska buktató, hiszen mondhatni én is azt tettem, csak a családnevemet lehagytam. Ennyi, s nem másabb volt részemről a bemutatkozás. – Másrészt meg azért szokták mind a kettőt mondani, hogy a másik fél eldönthesse, hogy melyik nevet fogja használni. – egészítettem ki a korábbi mondandómat egy apró mosollyal az arcomon. Nem gondolnám azt, hogy szemtelen vagyok, de mindegy is. Annyira nem is kellene ezzel foglalkoznom. Arra meg, hogy miként fog hívni csak bólintok, de már nem mondok semmit se. A beszélgetés is eléggé el tudja venni az ember erejét ilyen ramaty állapotban. Felvonom a szemöldökömet és egy apró nevetés is hagyja el az ajkaimat. – Ügyes próbálkozás volt, de ha a lelkembe akartál gázolni, akkor nem jött össze. Főleg, hogy már korábban is bevallottad azt, hogy nem tartasz annak, de azért tényleg igazán felnőttes viselkedés volt. – jegyzem meg automatikusan a dolgot, hiszen ha valaki bántja őt, akkor ő meg visszavág. Erre szokták azt mondani, hogy igazán éret viselkedés. Lehet inkább csak kicsit el kellene gondolkoznia azon, amit mondtam, de hát csak egy idegen vagyok… szóval kicsi erre az esély. - Felőlem, de ha elütnek, akkor leszünk csak igazán szarban. – pillantottam rá komolyan, én pedig inkább megálltam biztos távolságban. Én úgy se tudnék elugrani, neki még összejöhet, ha baj lenne belőle, de szerencsére nincs és csak ez számít. – Nem azt mondtam, hogy nem kérek a segítségedből. Annyit mondtam, hogy nem akarok a hátadon lovacskásat játszani. A kettő nem egy és ugyanaz! – javítottam ki kissé bosszúsan, hiszen ha nem kértem volna a segítségéből, akkor nem is kértem volna meg arra, hogy kísérjen el tényleg a kórházig. Így nem kellene ekkora tévhitben élnie. - Tudtam, hogy rád számíthatok. – s egy fintor is megjelent az arcomon, amikor arról beszélt, hogy engem behajtogatná. – Mindenen? Mégis min finnyáskodtam Miss mindent jobban tudok? – s a szemeimet ismét megforgattam. Szerintem, ha most látna Celeste, akkor nem ismerne rám, de ez a nő képes mindenkiből szerintem kihozni a rosszabbik énjét, azt, ami még sose mutatta meg a fejét. Hát most már tudom, hogy nekem is van ilyen felem, hála neki. Tényleg… Végül pedig csak bólintok, hogy nekem jó. Ha meg tényleg van macska, akkor remek lesz az út a kutyával a táskámban. Ja, nekem még azt a súlyt is cipelnem kellet és szerintem egész jól viseltem, így nem értem, hogy tényleg mi az oka a panaszra vagy piszkálódásra. Próbálok a lehető legjobban beszállni, de muszáj az ajkamba harapnom, hiszen piszkosul fáj eme mutatvány közben a lábam, de hangot nem adok neki, majd amikor sikerrel járok, akkor becsukom az ajtót is, majd oda hajolok hozzá, amint elindulunk. - Mi van akkor, ha szívrohamot kap ez a nő? Akkor mind itt fogunk meghalni. Tuti, hogy jó ötlet volt ez? – nem vagyok vak, s láttam, hogy mennyire idős. Így a kérdésem megint jogos volt, de tuti mindjárt ezért megint lekorhol majd.
- De úgy emlékszem, nem hallottam a keresztnevedet! – mutattam rá a hiányosságra, ha már ennyire okosnak hitte magát. Mindig bele tudok kötni valamibe, ha nekem ahhoz van éppen hangulatom, szóval kár is volt próbálkoznia azzal, hogy fogást találjon rajtam. Azon túl, hogy rettentően bosszantott, mást nem ért el. Ezzel meg csak maga alatt vágta a fát, ahogy a mondás szól. – Hát, én általában bemutatkozásnál azt a nevet mondom, ahogy szeretném, hogy szólítsanak! – vontam meg a vállaimat könnyedén, bár ez nyilvánvalóan nálunk abszolút kimaradt. Nem is állt különösebben szándékomban változtatni ezen a felálláson. - Reméltem, hogy érezni fogod belőle az iróniát! – fintorogtam egyet ismét, arra meg inkább nem feleltem, amit a felnőttes viselkedésről mondott. Sokadik felmenője lehetnék, és lassan háromszáz éve felnőtt vagyok. Nehogy ő oktasson már ki engem a helyes viselkedésről! – Hidd el drágám, ha a lelkedbe akarnék gázolni, már megtettem volna! – tettem hozzá, csak úgy a miheztartás végett. Azért álljon már meg a menet, nem most szedtek le engem sem a falvédőről, elég sokat megéltem már. Ő ezt ugyan nem tudhatta, én viszont tökéletesen tisztában voltam saját magammal. - Te leszel szarban, én nem! – ezt érthette úgy, hogy nekem akkor már úgyis mindegy lesz. Én tudtam, hogy nem, de jobb volt ráhagyni most. – Ez önzőségre vall! – folytattam tovább az első benyomás alapján ítélkezést, hadd jöjjön már rá, hogy rosszul tette esetemben is. Mondjuk nálam amúgy sem szoktak sokra menni vele, mert egyszer ilyen vagyok, máskor meg amolyan. Embertől, vagy szituációtól függött, hogy ki mit hoz ki belőlem. Ő nem a legjobban közelített meg, ráadásul folyamatosan csak rontotta az esélyeit. Úgyis ő fogja a rövidebbet húzni, ez nyilvánvaló volt szerintem még neki is. - Jelen esetben ez volt a segítség, szóval de! Pontosan ugyanaz! – szögeztem le gyorsan, mielőtt megbeszéltem volna a sofőrrel, meg népes kis kompániájával, hogy mit is szeretnénk mi tőlük. – Nem szeretek csalódást okozni! – vigyorogtam angyalian. Egyébként imádtam, bár nem a negatív értelemben. Sokkal inkább meglepni szerettem másokat azzal, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek elsőre hittek, de ezt már úgyis kifejtettem neki korábban. A háborgására nem válaszoltam, helyette csak leintettem, hogy maradjon csendben. Úgy, ahogyan egy tanár tenné a diákkal, ha visszabeszél neki az óráján. Ugyan, ne játsszunk már ilyet! Majd ő mondja meg nekem a tutit? Így is örülhetett, hogy szereztem fuvart, mert akárhogy nézzük is, ezt bizony én hoztam össze, a hathatós közreműködése nélkül. - Szerintem előbb fog nekivezetni egy fának, minthogy szívrohamot kapjon. Vak, mint egy vakond… - súgtam vissza a választ úgy, hogy mások ne hallják meg. Mivel elég közel voltunk egymáshoz, ezért ez nem okozott túl nagy nehézséget. – De sajnálatos módon nem tudok neked jobb fuvarral szolgálni, úgyhogy ha jó ötlet, ha nem, ez van! Másképp nem jutsz be a kórházba, nekem elhiheted! – jelentettem ki végül, majd a kocsi abban a pillanatban már ki is lengett egy kicsit oldalra. – Hoppá! Lehet, hogy még így sem… - tettem hozzá, most azonban idegeskedés helyett remekül mulattam. Már kezdett tényleg szórakoztatni a rengeteg lehetetlen szituáció. – Úgy látom, hogy nedves az út. Biztos esett erre nemrég! – állapítottam meg, ami határozottan nem a mi malmunkra hajtotta a vizet. Ráadásul rohadt kényelmetlen is volt így ülni, vagy öten a hátsó ülésen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Lendüljünk inkább túl ezen a névtémán. Szerintem nem meglepő, hogy ebben se értettünk teljesen egyet. Szerintem már az lenne meglepő, ha valamiről totálisan hasonlóan gondolkodnák, de ennek köszönhetően nem unalmas és most eléggé bosszantó is az élet. De hallgatni aranyat ér, meg okos enged szamár szenved. Nem mintha belőle kinézném, hogy bármi miatt képes lenne szenvedni. - S most hallhattuk a mesevilág legújabb szörnyetegét. – mondom neki játékosan, vagyis inkább ironikusan, hiszen most már versenybe szállhatna a mesebéli „rosszakkal” is a stílusát nézve. Biztos vagyok, hogy sejteni fogja, hogy mikre vagy kikre is gondolok tényleg. Nem tűnik szőkének, akinek nem esne le, hogy mire is utaltam az előbb. - Te meg makacs vagy. Lépj már túl rajta! – pillantottam rá bosszúsan, hiszen mit kell ezen lovagolni? Ez volt az első benyomásom, ami lehetett akár egy jól felépített színdarabnak is nevezhető. Mindenkinek olyannak mutatja magát, amilyennek akarja és amilyennek csak nem szégyelli. Nem mondom azt, hogy tényleg olyan, de akkor is lépjen már túl ezen. Ilyennek gondoltam az elmúlt percek után, vagyis csak részben. Vélhetően részben azért is mondtam ki, hogy én is kicsit az idegein táncoljak. - Lehet, de az is segítség lett volna, ha csak segítesz a menésben, de te ehelyett inkább jó pár méterrel előttem sétálsz. Akkor ki is az önző? - komolyan olyanok lehettünk, mint két óvodás, akik a semmin civakodnak és egymás haját húzgálják, amíg valaki közéjük nem áll, hogy most már azért elég legyen. Hát na, ilyen is kell az ember életében. Meg még ez változhat, még mindig hiszek ebben. – Valahogy sejtettem. – forgatom meg ismételten a szemeimet arra, hogy nem szeret csalódást okozni, miközben egyre közelebb ballagok már én is. Nem megy olyan gyorsan, mint a sprintereknek, de legalább a csigánál is gyorsabb vagyok. A leintése roppantmód nem nyerte el a tetszésemet és láthatta is rajtam azt, hogy tényleg nem tetszik. Legszívesebben tuti valami csöppet se kedveskedő kijelentést tettem volna, de inkább hallgattam. Örüljünk annak, hogy már nem gyalog kell megtennünk a hátralévő utat. - De te mégis képes voltál ebbe beszállni. Meg akarsz ölni minket? – kérdeztem tőle kissé cinikusan, hiszen miért pont egy vakegérhez kellett beszállnunk? Szerencsére a suttogásunkat senki se hallhatta, mert tombolt a zene is, meg eléggé közel voltunk egymáshoz. – Lehet, hogy így se fogunk… - néztem rájuk egy sokat mondó pillantással, hiszen kész életveszély, hogy ez a nő vezet. Mégis mit gondoltak? – Persze biztass csak még minket arra, hogy minden rendben lesz… Vizes az út, vak és még vén is..- kezdenék bele a dologba, de mielőtt még befejezhetném a dolgot vezető hirtelen fura dolgokat kezd el csinálni, majd a következő pillanatban pedig már az autó is teljesen más irányba megy. Mindenki sikít kábé, a mellette ülő férfi pedig próbálja elkapni a kormányt, de már elkésett és rövid időre még én is elveszítem ismét az eszméletemet. Érzem, ahogyan a fejemből a vér szivárog, ahogyan az is feltűnik, hogy már nem az autóban vagyok. – Merre vagy? – üvöltöm el magam, hiszen nem hallhatott meg, meg mi van a többiekkel? Persze, ahogyan megmozdítanám a lábamat, nem túlzottan megy és hamarosan meglátom azt is, ahogyan a korábban a lábamhoz erősített fa beleállt a lábamba. – A rohadt életbe! Még hogy nem kap szívrohamot!! – bosszankodtam hangosan, hiszen vélhetően annak köszönhetően kötöttünk ki az árokban és szanaszét. Próbáltam a többi sebről tudomást se szerezni, hiszen az oldalam is eléggé lüktetett, de nem szabad feladnom. – Merre vagy?! – kiáltottam el ismét magam, hiszen tényleg aggódtam érte, de először még csak Totó jelent. Legalább ő él, remélem, hogy a lány is, meg a kocsiban utazok közül is van még olyan, aki túl élte…
- Ó, ha te azt tudnád… - legyintettem könnyeden. Ezen nem sértődtem meg, mert igazából tényleg a mesevilág szörnyetege voltam, bárhogy nézzük is. Ha megmondtam volna neki, hogy ő lenne akkor Piroska, egészen biztos összecsinálná magát. Főleg úgy, hogy már látott hozzám hasonlót, csak láthatóan próbál nem törődni vele, vagy mással megmagyarázni. Nem hibáztattam érte, egy embernek vérfarkast látni biztosan sokkoló. Én nem tudom, mert amikor láttam, onnantól kezdve én is az lettem. Hogy ez szerencse, vagy sem, azt még a mai napig nem tudtam eldönteni. Ez is, az is, azt hiszem. - Az biztos, de te sem vagy éppen könnyű eset! – bólogattam, mert ő is legalább olyan makacs volt ma, amilyen én. Egyébként tudtam nagyon simulékony modorú is lenni, de most nem fűzött semmiféle érdek ahhoz, hogy olyan legyek vele. Nem én tehetek róla, egyszerűen nem érte el, hogy nekem megérje a szenvedést. – Ó, én sosem mondtam, hogy nem vagyok az! De én nem is próbálok úgy tenni, mintha nem lennék… - dörgöltem az orra alá, mert ő meg végig igyekezett úgy viselkedni, mintha maga lenne a földre szállt angyal. Mindenféle dolgot elítélt, és papolt a jóságról. Álszentségnek tartottam, de ezt már nem mondtam meg neki is. Mikor végre sikerült egy kicsit elhallgattatnom, fellélegeztem. Máris tudtam normálisan intézni a fuvarunkat, aminek szerintem mind a ketten felettébb örültünk. Talán ezért is harapta le egy kis időre a nyelvét, bár sokáig még így sem tartott sajnos. Nem baj, azt a kemény egy percet azért mindenképpen kiélveztem. - Oké, akkor szálljunk ki, és várjunk másikat! – vágtam vissza, kezdett megint feldühíteni az elégedetlenkedéssel. – Biztosan nemsokára jön még egy kocsi erre… - persze, hogy nem fog jönni senki. – Képzeld, a sötétben még én sem láthattam, hogy milyen sofőr vezeti a kocsit, és nem emlékszem, hogy előálltál volna jobb tervvel, vagy egyáltalán fuvart kerítettél volna magadnak! – fojtott hangon beszéltem, de érezhette belőle, hogy kezdek ideges lenni. Igazam volt, szerintem teljes mértékben. Oké, hogy a legtöbb esetben ugyanezt gondoltam, de most tényleg. Mindenbe csak kivetnivalót talált, ami alól ugyan én sem voltam kivétel, de legalább tettem érte valamit. Ő semmit, csak sopánkodott folyamatosan. - A lehető legrosszabb kombináció, valóban! – bólogattam én is, mert mást nem igazán tudtam jelenleg. Mivel rajtam ült, még mozogni is alig, de a fejem legalább mozgott. Meg persze a szám is, amit nem is voltam rest járatni, amikor éppen mondott nekem valamit. – Ó, hogy a jó büdös francba! – szitkozódtam dühösen, ahogy a kocsi először megcsúszott az aszfalton. Már csak ez hiányzott mára, komolyan! De legalább az út felét már sikerült legyűrnünk a kocsival, ha nem többet. Ha az ember nagyon erősen figyelt, lassan már a város fényeit is láthatta a távolban. Mivel minden olyan gyorsan történt, még számomra is, ezért nem tudtam követni az eseményeket. Hirtelen borult fel a kocsi, miután lesodródott, és az egyik közeli fa állította meg. Az, hogy én is elveszítettem az eszméletem, nem volt meglepő, hiszen én sem vagyok törhetetlen. Olyannyira nem, hogy biztosra vettem, hogy most már az én lábam is eltört, vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki, beszorulva az ülés alá. Semmi gond, nem lesz semmi baj, csak vissza kellett tennem, a lehető leghamarabb! - Itt… - morogtam az orrom alatt, miközben néhány vércsepp folyt bele a szemembe. Tudtam, hogy úgysem hallotta, de nem is volt ezzel semmi probléma. Annyi biztos, hogy valahogy a baleset közben kilöktem őt, hogy legyen esélye, hiszen a halál szaga így is körüllengett. Már megint, ráadásul egy dobbanó szívverést sem hallottam a kocsiból. Ilyen biztos nincs… - Ne ordíts már! Idecsődíted az egész erdő vadjait! – ezúttal hangosabban beszéltem, miközben próbáltam kikúszni a roncsból. Csak félig sikerült, de volt annyi helyem, hogy a lábamat legalább újra a helyére tegyem. Sajnos a csendben egy kicsit hangosabb volt a reccsenés, mint szerettem volna, de majd ráfogom valami másra. – Bár ezek szerint legalább élsz. – jelentettem ki, mintha eddig nem tűnt volna fel a hevesen zakatoló szíve. - Mennyire sérültél? – mivel a kocsi lámpája még mindig égett, így valamennyi fényt jutott nekünk. Amint kikúsztam a kitört ablak helyén, elhevertem az aszfalton, levegő után kapkodva. Ezek után muszáj szabadságra mennem az ügyeletes őrangyal pozíciómból.
// Az én ötvenedikem pedig a tiéd lett *-* //
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Talán csak te hozod ki belőlem ezt. Általában kedves vagyok mindenkivel. – jegyeztem meg egy kisebb vállrándítás keretében, hiszen ez tényleg így volt. Bárkit meg lehetne kérdezni a múltamból, vagy levetíteni nekik az elmúlt hosszú percek eseményeit, viselkedésemet és tuti, hogy nem ismernének rám. Én se ismertem még ezt az oldalamat, de az élet még mindig képes meglepetéssel szolgálni. Én se voltam szent, de azért eléggé angyali teremtés voltam szerintem az átlaghoz nézve. Az pedig, hogy ő nem így gondolja, az már nem az én dolgom, meg túlzottan okot se adtam arra, hogy elhiggye, de nem is akarok. Bosszant és ezt váltja ki belőlem. Még saját magamat is meglepem vele. - Jó, oké, sajnálom. – vágom rá végül, hiszen nem akarok se kiszállni, se malmozni, hogy vajon valaki fog-e jönni erre. – De miután megálltak láthattad volna, de biztosan okkal kellett hozzá beülnünk. Legrosszabb esetben a kórház helyett a hullaházba megyünk. – pillantottam rá kissé nyúzottan, hiszen a lábam eléggé nyomorgott és a kutya se túlzottan akart nyugton maradni, így még inkább fájt ez a pocsék helyzet, de még mindig tartottam ahhoz, hogy nem fogok nyafogni a sérülésem miatt. Nem olyan fából faragtak. - Reméljük, hogy túléljük! – vágtam még rá, de aztán nagyon nem folytatódhatott a beszélgetés, hiszen az események felgyorsulnak és szinte fel se fogom a dolgokat. Azt se tudom, hogy miként keveredtem ki az autóból, vagy pontosan mi történt. A fejem totálisan zúg, s nem nehéz rájönnöm arra, hogy valahol a homlokom környékén, vagy a hajamnál felrepedhetett a bőr, hiszen a vérem könnyedén festi egy sávban vörösre az arcomat, hogy utána szép lassan lecsöppenje arra, amit éppen elér. Ahogyan megmozdulok, úgy legalább rájövök arra is, hogy nem bénultam le, de arra is rá kell jönnöm, hogy sokkal több porcikám fáj, mint előtte. Amikor pedig rám szól, hogy ne ordítsak, akkor kicsit azért összerezdülök, mert nem hiszem, hogy pont a kiáltásom csődítené ide őket. Inkább, hogy pont a zaj kergetné el őket, nem? A vér inkább csalja ide, de lehet már tévedek. Magam sem tudom. – Jaa, mondhatni még igen. – mondom neki kisebb habozás után, majd amikor meghallom a közeledő lépteket, akkor egy újabb kérdés hagyja el az ajkaimat, mintha a korábbi reccsenést nem is hallottam volna. Inkább csak betudom annak, hogy a kocsi valamelyik darabja tört még el, hogy ki tudjon szabadulni. – A többiek merre vannak? – kérdezem meg aggodva, hiszen nem lehet az, hogy csak mi éltük túl. Az túlzottan durva lenne… - Mondjuk inkább azt, hogy nem kellene részletezni… - szólalok meg óvatosan, majd végig pillantok magamon. – Szemmel láthatóan belém állt a fadarab, a fejem is vérzik valahol. Bocs, de nincs tükröm, hogy éppen azt nézegessem pontosan merre. – majd pedig óvatosan pillantottam a karomra. – A karom egész jól megúszta, talán csak felületi sérülés, viszont a hasam-oldalam tájéka… - kezdek bele óvatosan, hiszen vagy valami fém darab a kocsiból, vagy üveg látszik ki. Nem merem jobban megnézni, mert már ez nekem is sok. – Nem hiszem, hogy képes lennék megmozdulni, vagy legalábbis nem tanácsos. – pillantottam rá idegesen, hiszen lehet felülnöm se kellett volna, mert azzal félhetően felsőtestemben lévő darabka még inkább megmozdult. Csak lennénk már a kórházban. – Esetleg az ő telefonjuk nem működik? – vettem fel sietve, hiszen más ötletem nem volt már. – Amúgy te jól vagy? – pillantottam fel rá kíváncsian, s még mindig aggódóan.
- Jó, és ha már megálltak, és látom - merthogy láttam! -, akkor is küldjem el? Mikor ki tudja, hogy mennyi idő múlva jönne erre más? - kérdeztem morcosan, mert egyszerűen nem is fért a fejembe, hogyan juthatott ez eszébe. - Azért a kínálkozó lehetőségeket nem jó elutasítani, mert ez valószínűleg soha vissza nem térő volt... - vélekedtem, hiszen egy kocsi már elhúzott mellettünk. Nem akartam kockáztatni, hogy ha ezt most hagyom elmenni, akkor talán ma már nem jön másik. - Pontosan! Egész közel vannak egymáshoz... - hagytam rá, bár kezdtem aggódni amiatt, hogy a végén még tényleg igaza lesz. Nem vágytam arra, hogy rájöjjenek, mennyire nehéz engem megölni. Márpedig, ha elveszítem az eszméletem, bevisznek boncolni, aztán hirtelen felülök, az nem lenne túl jó számomra. Most nem lenne, aki tud erről, és elsimítja a dolgokat. Annak mindenesetre örültem, hogy bejefezte a rinyálást, elég, hogy én sem éreztem magam teljesen komfortosan ebben a kocsiban. És nem a kevés hely miatt, hanem azért, mert a sofőr nem vezetett valami jól. Azért az ütközést követően már én sem éreztem magam annyira a toppon. Oké, hogy nem viselt meg annyira, mint őt, de a fájdalmat még én is éreztem. Sajnos nem vagyok vasból, hogy én mindent ignorálni tudjak, ami sérülés. - A kocsiban. Halottak. - közöltem a hírt. - Ez ma a második autóbaleset, amiben részt veszel. Nem lehet, hogy te okozod? - kérdeztem, bár a mondat vége elhalt egy nyögésben, ahogy feküdtem az aszfalton, és igyekeztem levegőt kapni. Így most jó volt, nyugalom vett körül. Végre. - Csodás! Azt a fadarabot nem szedjük most ki onnan, ki tudja, hogy mit ért... - egyik kezemet az oldalamra szorítottam, mert valószínűleg nekem is beleállt oda valami, de meg inkább nem néztem. Hamarosan úgyis kénytelen leszek kihúzni, ha nem akarom, hogy elkezdjen a bőröm köré hegesedni. - Biztos az ütközésnél beverted. Óvatosan mozogj, mert lehet, hogy belső vérzésed van. - közöltem vele a nem túl biztató hírt. Úgy éreztem, hogy felesleges lenne ámítani, szorítkozzunk csak szépen a tényekre. Azzal soha nem lehet mellé lőni. - Szerintem se pattogj inkább! - értettem egyet, továbbra sem mozdulva. Helyette az égen megjelenő csillagokat bámultam, amennyire átszűrődtek a fák lombjai között. - Igen, én is azt akartam megnézni, csak erőt gyűjtök hozzá! - morogtam az orrom alatt, ugyanis tényleg ez volt a tervem. Már ha meg bírnék kicsit mozdulni, de egyelőre vártam, hogy valamelyest regenerálódni kezdjen a testem. Elég csak éppen hogy! - Úgy nézek ki? - kérdeztem őszintén. Bár lehet, hogy nem is látott, hiszen arrébb voltam tőle, és az ő szeme nem olyan, mint az enyém. Nagyjából a kocsi oldalánál feküdtem, várva a csodára. - Mindjárt keresek egy telefont, és hívok valakit... - természetesen még mindig nem a mentőket akartam, vagy éppen a rendőrséget.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Inkább már nem feleltem a stoppolós dolgára már semmit se, de ennyit arról, hogy nő nem állnak meg nekünk, csak férfiak. Bár abban nem voltam biztos, hogy esetleg tényleg jól jártunk-e így, vagy nem, hogy pont ő állt meg nekünk. Tény, hogy így gyorsabban érhetünk be a városba, esetleg a kórházba is, de attól még akár több kárunk is lehet belőle, mint előnyünk. Viszont reménykedtem abban, hogy a megérzéseim csalnak és neki lesz igaza, s minden rendben lesz. Annyira vak nem lehet, ha kapott jogsit a szívroham viszont teljesen más dolog… - Mindenki? – csuklott el közben kicsit a hangom, hiszen ezt nem nagyon akartam elhinni. Mégis miként lehetséges ez? Nem, muszáj élniük… Az nem lehet. Amikor viszont meghallom az újabb szavait akkor kissé felhorkanok. – Remélem csak valami irtó szar poénnak szántad. Nem én intettem le őket, ahogyan a másikhoz se volt közöm. Egy házban álltam, nem pedig az autóban ültem. – jegyzem meg kissé bosszankodva, de a beszéd se megy annyira könnyedén, hiszen roppant mód fáj a hasam és ahogyan beszélek, úgy mozog is. Igazán remek lesz így. – Valahogy sejtettem… - ha meg is próbálta volna kiszedni, akkor is tuti, hogy ellenkeztem volna, hiszen nem akartam nagyobb kárt tenni magamban, mint amekkora volt. - Te aztán tudod, hogy miként nyugtasd meg az embert… - feleltem neki sietve, majd inkább hamarosan vissza is dőltem a fűre, mert ülni, vagy valami olyasmi pozícióban lenni nagyon nem volt jó, de ahogy mozdultam úgy a bennem lévő tárgy is, így a vérem is kicsit jobban kezdett kiserkenni. Bármiféle rongy híján pedig a kezemmel próbáltam elállni a vér útját, de az ujjaim között könnyedén szökött ki. Szerencsére nem őrült módjára, de ez hosszútávon akkor se lesz. - Fogalmam sincs, hogy miként festesz, mert a fákon és az égbolton kívül szinte semmit se látok. – jegyeztem meg egy kisebb grimasz keretében. Pedig már annyira közel volt. Láttuk már a városfényeket is. Csak még pár perc kellett volna. Miért kellett ennek történnie? Miért nekik meghalniuk, nekünk meg ilyen helyzetbe keveredni? Nem tettem semmi olyat se, maximum azt, hogy megpattantam otthonról, mert megijedtem, azóta pedig titkoztam, de semmi több. – Valakit? Inkább a mentőket kellene hívni, mert… - de inkább nem fejeztem be, mert tényleg rohadtul fájt, s ahogyan mozgott a hasam-oldalam rész, úgy szökkent ki jobban vér. Nem tudom, hogy meddig fogom bírni, de eléggé „szép” halál lesz, ha esetleg elvérzek…
- Amennyire láttam, igen. Mindenki. – elég tárgyilagosan közöltem, hogy meghalt rajtunk kívül az összes utas az autóban, de nem akartam, hogy ezen forogjon a továbbiakban, ezért is akartam gyorsan túlesni rajta. – Szerencsénk, hogy erre az oldalra ültünk. – egyébként valószínűleg tényleg az ő élete ennyin múlt, mivel pont a másik oldal roncsolódott jobban. Csak az a furcsa, hogy az előttünk lévő szintén meghalt, bár akkor lehet, hogy ő nem is az ütközés következtében adta fel az életet. Ezen most kár lenne spekulálnom még nekem is. - Magadhoz vonzottad őket, biztos! – fűztem tovább, aztán rekedten elnevettem magam. – Igen, csak poénnak szántam, ne fújd így fel magad! A végén még kidurransz! – nem láttam őt, csak azt éreztem, hogy jóval erőteljesebb lett a vér szaga, ami felőle áradt. Ez csakis azt jelenthette, hogy beszerzett még jó néhány, valószínűleg súlyosabb sérülést. Ez nem lesz jó, ezek után már nem halhatott meg itt nekem az út szélén. Kibírtam vele hosszú órákat, amik végtelennek tűntek időnként, szóval nem! Be fog jutni abba a rohadt kórházba, mert én ezt ígértem neki, engem meg hátha el tud majd valaki látni, ha szépen megkérem az illetőt. - Nem akartalak megnyugtatni, csak őszinte voltam! Jobb, ha tisztában vagy a veszélyekkel, és nem kockáztatod, hogy még rosszabb legyen az állapotod! – hívtam fel rá a figyelmét, mert azért hallottam ám az időnként elakadó lélegzetet. Ebből következtettem, hogy ha nem is mondja, azért fájt neki. – Minden oké? – kérdeztem meg a tompa puffanás hallatán. Sejtettem, hogy csak eldőlt a fűben, de biztosra akartam menni, hogy nem esett rá esetleg egy faág, vagy érkezett meg valami állat. Bár akkor biztosan sipítozni kezdett volna. - Biztos nem nyújtok valami szép látványt most már én sem, de megmaradok! – tájékoztattam az állapotomról, azt meg csak magamban tettem hozzá, hogy emberként már lehet, hogy én sem élnék. Vagy alig. Persze ő sem, mert emberként nem lettem volna képes kilökni őt a kocsiból, még a csapódás előtt. Így is sérült, akkor biztosan nem élte volna túl az ütközést. Azt hiszem, hogy ez határozottan nem a mi napunk, az enyém legalábbis biztosan nem. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, ha elindulok egy kicsit sétálni, akkor lehet inkább maradtam volna a fenekemen kivételesen. - Majd én tudom! – jelentettem ki határozottan. – Bízd csak rám, az illető orvos! – legalábbis azt hiszem, hogy volt olyan képesítése is. Értenie kellett valamennyire hozzá, hiába kísérletezgetett mindenféle vacakkal. – Be fog minket vinni a kórházba, csak ki kell találnom a számát, meg lelni egy telefont… - a hangomból sejthette, hogy éppen bosszankodtam, de nem érdekelt. Megkíséreltem felkelni a földről, az ülés egész jól is ment. Már csak felállnom kellett, vagy valahogy legalább elkúszni a kocsi mellé repült táskáig. Nem volt olyan messze, de azért meg kellett feszítenem magam ahhoz, hogy eljussak addig. - Itt egy táska! – jött a helyzetjelentés részemről. – És telefon is van benne… - lélegeztem fel egy kicsit megkönnyebbülve. – Már csak térerő kell, és a szám! – előbbi szerencsére akadt, valami csoda folytán, az utóbbi azonban még nem jutott eszembe. Hosszasan törtem a fejemet, bányászva az emlékeim között, míg végül megpróbáltam egyet. Kicsengett, és aminek nagyon örültem, annak viszont már kevésbé, hogy csak a hangposta kapcsolt. – Ó, a jó büdös francba! – szitkozódtam, kis híján el is dobtam a telefont, amíg a gépi hang beszélt. – Szia, itt Skyler! – már az sem érdekelt, hogy a lány hallja a nevemet. Hát hallja csak, már úgyis mindegy. – Elég nagy bajban vagyok. Volt egy autóbalesetünk a várostól nagyjából két, vagy két és fél mérföldnyire, észak felé. Van velem egy lány is, csak mi éltük túl. Ő sincs túl jó állapotban. Siess, kérlek! – azzal kinyomtam, és csak a legjobbakban bízhattam. – Ha nem jön hamarosan, akkor hívok egy mentőt! – mondtam végül a szöszinek, de bíztam benne, hogy erre nem lesz szükség. Meg fog hozzá érkezni az üzenet időben, és ilyen rövid utat pár perc megtenni kocsival.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Aha… - ennyit bírtam csak azokban a percekben kinyögni kissé elfúló hangon és egy kisebb köhögés közepette. Remélhetőleg lassan nem a saját vérem fog betemetni a számon keresztül, mert még nem áll szándékomban meghalni. Még annyi minden tehetnék és ilyenkor jön rá csak arra az ember, hogy mekkora akaraterő is lakozik benne. Mennyire küzdeni akar az életéért. Emlékszem arra, hogy mikor találkoztam először a halál szelével, de akkor a nővéremet kísértette meg majdnem. Én akkoriban azt se tudtam, hogy valójában mire készül, csak automatikusan cselekedtem. Azóta egy halovány heg még mindig felelhető a tenyeremen, de senki se veszi észre, én pedig nem híresztelem. - Szerintem hamarabb véreznék el, mint kidurrannék. – szólaltam meg nem túl vidáman. Nem rá haragudtam, egyszerűen csak roppant pocsékul éreztem magam és minél több idő telt el, annál inkább gyengébbnek éreztem. Azt is lehetne mondani, hogy mostanra totálisan elveszítettem a humorérzékemet. Valószínűleg ő is inkább csak a gondolataimat akarta elterelni, de most még az se ment, hiszen minden porcikám, minden levegővétel eszméletlenül fájt. – Semmi se oké. – feleltem neki egy újabb köhögés közepette, majd ajkaimról letöröltem a vért. Valószínűleg fel volt repedve belülről a szám, vagy csak elharaptam valamit ütközéskor, vagyis nagyon reméltem, hogy csak ennyiről van szó. - Ezt örömmel hallom, hogy megmaradsz. – tényleg örültem annak, hogy semmi komolyabb baja nem esett, de magamról… Na, arról sok minden elmondható volt, de az nem, hogy biztosan megmaradok, vagy legalábbis nekem voltak kételyeim. Nem szerettem sose hazudni se másnak, se magamnak, de most azért a kétely könnyedén csúszott be az elmémbe, a bőröm alá és járta át a lényemet. - Ha te mondod, akkor biztosan úgy van. – arra viszont, hogy még ki kell találnia a számot csak lemondóan sóhajtottam. Ez már nem hangzik annyira biztatóan, ha nem tudja, hogy mégis milyen számon érthetné el az illetőt. Talán csak inkább a mentőket kellene hívni, de nem volt se kedvem, se erőm ezen vitatkozni. Inkább próbáltam a csillagokat megszámolni, a vérzést valahogyan elállítani a kezemmel és ügyelni arra, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mintha bármelyik is segíteni tudna… Orvosra van szükségem…szükségünk… Hallgattam azt, amit mond. Még azt is lehetne mondani, hogy egy eléggé fura meccs közvetítésről volt szó. A telefon lett volna a gól, de amint meglett kiderült, hogy fel se vette a telefont az, akit hívott. Egyre jobb lesz. Mi jöhet még ezek után? Esetleg ránk dől egy fa és kinyír az, ha már két autó se bírt el velem? Már csak tényleg az kellene, de lehet még az is jobb lenne, mint átélni azt, ahogyan a vér elcsordogál a testemből. Magam sem tudom már. A fejem is egyre jobban fájt, illetve gyakrabban is pislogtam, mintha így szeretném csak tisztítani a látásomat és a fejemet. - Mi számít hamarosan? – kérdeztem meg érdeklődve, hiszen nem mindegy. Majd oldalra fordítottam a fejemet és végre láttam őt. – Skyler… Honnét kaptad a neved? – erőtlen volt a hangom, de úgy éreztem, hogy akkor is muszáj beszélnem, hiszen amíg beszélek, addig legalább tudatomnál vagyok.
Ma négy műtétem is volt nagyon gyors egymásutánban és a hozzátartozók borzasztóan viselkedtek. A nagymama megtépte a menyét és nekem kellett közbeavatkoznom. Aztán fenyegetés perrel, mindenféle vádak. Nehezen tudom kezelni az ilyen hülye helyzeteket. Nem húztam fel magam nagyon, de azért aggódtam és a gyomrom kicsit görcsbe állt. Az egyik páciens olyan állapotban van, hogy még két műtét fog kelleni, a többi jól sikerült. Ez legalább ad egyfajta pozitív vetületet is a napnak. Maeve már korán elment, ma nem is találkoztunk, csak egy sms-t küldtem neki, mikor volt egy kis időm. Lehet, hogy pár óra múlva olvassa, mert szintén elfoglalt. Tök jól elvagyunk mostanában és a fejemben is tisztulnak a dolgok. Lilit igyekszem hagyni távolabb sodródni. A barátság megmarad, de már máshogy nézek rá. Skye visszatérése végülis nem lett olyan viharos. Találkoztunk, jelentettem róla és azóta se kép, se hang. Nem is baj. Kicsit tartok attól, hogy gondot fog okozni. A hétköznapok búja-bánata és a kapcsolatokban előforduló kisebb súrlódások, problémák meg nem olyanok, hogy megrázzanak. Tavasz óta félelmetesen nyugodt vagyok, kajak ijesztő! Amikor végre visszamehettem az irodába kifújni magam és valami pénzmagot előszedni, hogy az étteremben bekajáljak, ránéztem a telómra. Az sms-nek még nincs nyoma. Ja? El se küldtem, csak piszkozatban van meg. Mindjárt elsüllyedek. Maeve azt fogja hinni, hogy bunkó vagyok és nem keresem. Küldök egy másikat, de azt már tényleg! Egyébként nem lesz itt gond. Ő nem az a levakarhatatlan típus, nagyon új neki az egész. Inkább engem bánt, hogy ilyen szétszórt tudok lenni. Van még egy jelzés. Lássuk. Ki hagy nekem hangpostát? Nagyon ritkán használja bárki, én még ritkábban hallgatom meg. Üsse kő, tegyünk kivételt! Elhűlve hallgatom, hogy mi történt? Nem is tudom, miért aggódom már Skye neve hallatán. Valamit akar tőlem és tényleg nem tudom, miért hangzik ez olyan rosszul. Félek. Már megjártam vele, nagy élvezet volt, csodás évek, aztán nagy csalódás. Nem csak nekem. Ahogy végighallgatom, még jobban aggódni kezdek. Nagy szarban van. Nem hív mentőt, mert lebukna a TB-nél. Nem hív zsarukat a hullához, gondolom, velük sincs jóban. Mi kellünk neki, a farkasnép. Teszek neki egy szívességet, mert akárhogy is váltunk el és akármennyire ambivalens érzéseket kelt bennem, annak nem tudok ellenállni, ha életet, épséget, egészséget kell megmenteni. Már majdnem végeztem itt, a papírmunka meg várhat. Azt úgyse szeretem. Kajálni meg ráérek, nem fogok éhen halni, ellenben az üzenet elég veszélyesen hangzik. Kíváncsi vagyok, ki lehet vele. Már megint stoppolt és rosszul választott? Zsákot nem viszek, azt a hullát inkább majd...fogalmam sincs, mit csinálok vele? Majd rögtönözni fogok, abban egész jó vagyok és nem csak akkor, ha hülyeségről van szó. Kalap, kabát és kiviharzok a kocsihoz, közben még megcsörgetem az execskémet és ha felveszi, akkor nyugodtan, de hadarva mondom el a lényeget: - Szia! Most indulok. Tudsz mondani valami közelebbit? Tábla, jellegzetes épület, fa, akármi? A távolságot és az irányt megadta, de nem árt minél pontosabbat tudni. Még fülemen a teló, mikor az elnyűhetetlen orvosi táskát behajítom az anyósülésre. Fejbe találja azt a majmot, amit az egyik gyerektől kaptam. Nagyon aranyos volt, hálából nekem adta és se a szülők, se én nem tudtuk lebeszélni erről. Mivel Maci elhalálozott Alignak kezei nyomán, ő lesz az új megszemélyesített barátom. Ott ül mellettem, mikor az ülésre pattanok, gázt adok és csak utána csukom be az ajtót, vállal fülemre szorítva a telefonomat. Nem sokáig vacakolok, amint megvan, hova kell menni, hajtok is, mint egy Forma-1 versenyző. Hogy figyelmemet eltereljem a felvetődő kérdésekről, komolyzenét nyomatok, jó hangosan és fejemmel követem a hangulatváltozásokat. Lassan már meg is látom a környéket. És a roncsot. Te jó isten, Skye, mibe keveredtél? Igyekszem minél közelebb hajtani. Kiszállok a kocsimból, amiben egyébként még összecsukható hordágy is van és először csak nézek, a környéket, a nyomokat. Az idegen nőre nézek. Nem ismerem, fogalmam sincs, ki lehet. Annyira belemélyedek a környezet feltérképezésébe, hogy már előtte állok, mikor eszembe jut köszönni. - Üdv! Dr. Bluefox vagyok! - szólok komolyan és hadarva. Skye-t nem szólítom a nevén, mert valami nekem bűzlik itt. Nem árulok el többet, minthogy ismerjük egymást. Rámosolygok és megint darálom a szavakat: - Szia! Jól tetted, hogy hívtál. Na, kezdjünk is hozzá! Az élők a legfontosabbak. Hidegnek hangozhat a dolog, de gyógyítóként tényleg erre szoktam koncentrálni. Gyorsan felmérem, amit látok és amit érzek a testükön, aztán ha engedik, kezdem is a gyors ellátást, hogy szállítható állapotba kerüljenek! A hullákat majd akkor nézem meg, ha tuti, hogy ők itt túlélik. Mindig az a lényeg, nem? De. Igaz? De.
Nem volt túl biztató, hogy hirtelen már nem volt olyan nagy a szája. Oké, az tény, hogy én sem erőltettem különösebben a kommunikációt, de hát a jelenlegi helyzetben szerintem ezért senki nem hibáztatott volna. Talán még örült is neki, de amikor meg mégis beszéltem, akkor is csak azért tettem, hogy valamelyest elterelhessem a figyelmét. Nem lehetett könnyű a fájdalomról másra koncentrálni, ezt magam is alá tudtam támasztani. - Nyugi, senki nem fog elvérezni! Megoldjuk! - talán túlontúl bizakodó lettem, de most mit tegyek? Valamit mondanom kellett neki, amíg kitalálom, hogy mégis hogyan húzzam ki magunkat ebből a helyzetből. Az már teljesen biztos, hogy nem lesz egyszerű menet, mert ilyen rázós szituációba már nagyon régen sikerült keverednem. Kerültem az ilyeneket, erre ma tessék, önként belesétáltam, méghozzá teljesen a közepébe. Nem is értem, mi vehetett erre rá. - Oké, ne hisztizz! - közöltem, amikor visszaszólt, hogy semmi nem oké. Hát, erre magamtól is sikerült rájönni, nálam sem volt minden teljesen rendben. Erősen szorítottam én is az oldalamat, egészen biztos, hogy valahová tüdőig felment, ha nem is lyukasztotta át. Máskülönben nem venném ennyire nehezen a levegőt, és nem érezném minden egyes légvételnél, hogy el akarják zárni előlem. Elég kellemetlen volt, mit ne mondjak! - Igyekszem! - legalábbis megmaradni nagyon igyekeztem. Közel háromszáz éve mást sem teszek, úgyhogy már egészen rutinos voltam benne. Azért a telefonbeszélgetés után nagyon erősen imádkozni kezdtem én is. Amilyen szétszórt Balthazar, biztosan ezer évbe fog telni, mire lehallgatja a hangpostáját. Ha csak most az egyszer szerencsém lenne, én máris boldog lennék. Nem is tudom, hogy mit tennék akkor, de jelenleg másra nem számíthattam. Ha anyámat hívnám, ez a szőkeség itt nem messze tőlem egészen biztos, hogy furán nézne, ha meglátná a kis virágos boltjában. Nem lenne túl jó. - Mondjuk tíz perc. Esetleg negyedóra, többet nem adok neki. - válaszoltam, erősen szorítva rá az oldalamra, most már elejtve magam mellé a telefont. Innentől kezdve az isteni gondviselésre, és Balthazarra bíztam magunkat. Reméltem, hogy nem fogom megbánni, amiért belé vetettem minden hitemet most. - Hát valószínűleg pontosan onnan, ahonnan te is a tiédet. A szüleimtől... - füllentettem, hiszen a tőlük kapott nevem teljesen más volt, jóval különlegesebb. - Látod, végül csak megtudtad! - nevettem el magam keserűen. Éreztem a fémes ízt a számban, ez határozottan nem volt jó. Aztán mielőtt bármelyikünk is újra megszólalhatott volna, csörgött a telefon. Ismerős volt a szám, amit kijelzett. - Győzelem! - kiáltottam fel, már amennyire lehetett a jelenlegi állapotomban így nevezni a megszólalásomat. - Hála az égnek! - szóltam bele immár a telefonba megkönnyebbülten. - Talán a Goldstream Road-on lehetünk valahol, ha minden igaz. Mindenütt fa, meg a csillagok. Ennyit látok, plusz egy szétzúzott autó, de a fényszórója még működik. - adtam meg az ismertetőjegyeket nehézkesen, ahogy körülnéztem. - Siess! - kértem még utoljára, mielőtt kinyomtuk volna mind a ketten a telefont. - Pár perc volt a hamarosan. - közöltem végül, bár sejtettem, hogy erre már ő is rájött. - Még magadnál vagy? - érdeklődtem finoman, mert ha nem, akkor gondok lesznek. A szíve még vert, ez legalább teljesen biztos volt. Már nem szóltam semmit ezt követően, csak kémleltem az eget, meg a fejem felett hajló lombokat, amíg meg nem hallottam az érkező kocsi zaját. Talán mégis van isten, vagy legalábbis egy Balthazar Bluefox, akit egészen biztos, hogy körbe fogok csókolni ezek után. - Hé! - csápoltam felé erőtlenül, a földön fekve. Megpróbáltam magam ülő helyzetbe erőltetni, ami sikerült is, bár elég lassan. - Kösz, hogy jöttél! - tudtam, hogy rá vagyok utalva, de valószínűleg most akkor is kedves lettem volna vele, ha nem így van. - Azok már csak mi vagyunk... - a kocsiban meg legalább négy hulla volt, amennyien bezsúfolódtak. Kész öngyilkosság volt az egész. - Foglalkozz vele, gyorsan kórházba kell jutnia! Én megleszek! - intettem Corinne felé. - Corinne a neve, ma már ez a második balesete... - fűztem hozzá, mert ez számomra roppant mulatságos volt. Vagy legalábbis lett volna, ha nem vagyok elszenvedő alanya ennek a tragikomédiának. - Hátha elájul, akkor könnyebb dolgunk lesz a kórháznál. Remélem, hogy el tudod simítani, én nem szívesen mennék oda be! - de ezt biztosan ő is kitalálta már. Nem azzal volt bajom, hogy ne fedezte volna a TB, vagy bármilyen papírom ne lett volna meg. Inkább csak nem akartam kórházban lenni, majd helyrejövök magamtól. Figyeltem is, ahogy ellátta a szöszit, és ha ezzel megvoltunk, én akár indulásra kész voltam.
// És akkor ez részemről záróféle lenne Köszönöm szépen a közreműködést, és a játékot is! Borzasztóan élveztem!!!! <333 ha mégis kellene majd még egy reag, akkor repülök még hozzátok!!! //
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak felhorkantam arra, hogy senki se fog elvérezni, mert én jelenleg azt közelebbinek éreztem, mint az életben maradást, pedig azért elég sok küzdelmet és csatát megnyertem már az alig pár évemmel a hátam mögött. Egy újabb köhögés rázta meg a testemet, mire ismét vér tódult a számba, sietve köptem ki, amennyire lehetséges volt, hiszen nem volt éppen túl jó érzés a saját véremet ízlelni. Nem vagyok se őrült, se vámpír, így szerintem mindent meg is magyaráztam. Ha csillám vámpír lennék, akkor már rég kikaptam volna a dolgokat, ettem volna és semmi bajom nem lenne, ahogyan a nagykönyvekben megvan írva, de ezek tuti, hogy csak blah-blah-ak, s semmi több. Bár a farkasokról is ezt gondoltam, aztán tessék kiderült, hogy még se azok. - Nem hisztiztem! – szólaltam meg kissé talán sértődötten, de egyre kevesebb élettel a hangomban. Remek, mintha minden egyes cseppel még az életkedvem is kezdene elszállni. Na, azt már nem. Életben fogok maradni, aminek vélhetően az lesz a következménye, hogy Celeste meg fog enni. Pedig most roppantmód nem vágytam arra, hogy még valaki a fejemet vegye. Szerintem már elegendő az is, hogy mondhatni az életemért kell küzdeni. - Reméljük, hogy annyi idő alatt nem lesz még nagyobb baj. – mondtam neki egy-két sóhaj közepette, hiszen tényleg nem tudtam azt, hogy mennyi időnk is lehet hátra. Szerintem most még a másodpercek is hosszú és kínzó perceknek tűntek, vagy akár óráknak is. Azt mondják, ha valaki meghal, akkor az élete filmje lepereg, hát előttem aztán semmi se pergett le, így nem is gondoltam arra, hogy esetleg ennek tényleg baromi rossz vége lehet. Inkább maradjunk pozitívak, s akkor talán minden tényleg jól fog elsülni. - Még igen, de nem tudom, hogy meddig. – feleltem kurtán, miközben egy-két nyögés is elhagyta az ajkaimat, de ezek inkább fájdalom ittasak voltak, mintsem boldog pillanatokat idézőek. – Tudod, sose hittem volna azt, hogy egyszer ilyen helyzetbe fogok kerülni. – szólaltam meg végül, miközben az eget kémleltem. Gyönyörű volt, meg kell hagyni, de valahogyan el tudtam volna azt is képzelni, hogy boldogabb percek közepette nézzem az eget. Kész röhej, hogy most ez történt velem. Az elsőt egész jól megúsztam, erre tessék, a másodikat már nem annyira. Talán tényleg nem kellett volna beszállnom, hanem inkább hallgatni a megérzéseimre, de persze nem tettem és lám mi lett belőle. Szavaira csak egy aprót biccentek, hiszen már nincs túl erőm ahhoz, hogy beszéljek. Azt inkább megtartanám arra, hogy életben maradjak, amíg a kórházba jutok. Most még az se érdekel, hogy szinte egy kölyökképű doktor lett idehívva. Vélhetően érti a dolgát, hiszen nem tűnt olyannak a nőstény, aki csak úgy osztogatná a bizalmát… Reménykedtem abban, hogy hamarosan végre eltűnhetünk innét. Utálom a kórházakat, de most még arra is jobban vágytam, mint bármi másra. Ha valamit tennem kellett, akkor próbáltam segíteni, vagy úgy mozdulni, de vélhetően elveszítettem még az eszméletemet is az autóban, hiszen azért jócskán elszivárgott már a vérem. Reméljük, hogy nem most fog lepörögni életem filmje, mert akkor olyan pipa leszek vélhetően, amennyire még sose voltam élőként se…
// Én is köszönöm a játékot! Nagyon élveztem minden egy mozzanatát. Várom majd a folytatást! <33 BB, köszi a mentést
Skyler intelligenciája, megfigyelő képessége még a régi. Annyira jól leírja a környéket, hogy nem fogom tudni eltéveszteni. Aggódom miatta, meg az egész helyzet próbál kilendíteni a nyugalomból, ami körbeárnyékol. Inkább csak rossz érzések ezek, nem vetnek vissza, nem akadályoznak a cselekvésben. Az exemnek mondania se kellett volna, hogy siessek. A kocsi gázpedálját jól megnyomom. Szerencsére nincs bedugulva a város. Most nagyon nem jönne jól egy közlekedési fennakadás. A lehető legrövidebb úton megyek. Már vagy 100 éve élek itt, abból kb. a felét autóval éltem le, szóval tudom az utakat. Némi városnézés után elhagyom a Fairbanks-táblát és hajtok észak felé, ahogy Skye mondta. Az utat be tudom azonosítani, a távolság is stimmel és mikor meglátom a lehetetlen irányba világító fényszórót, akkor tudom, hogy ott történt a nagy balhé. Érzem, hogy más lesz ez a találkozás, nem csak a helyzet szempontjából. Már a telefonban is jobb kedve volt, mikor felvette. Nyakig vérben, baleset után lesérülve elég bolond embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne örüljön a megmentőnek, Skye pedig minden, csak nem bolond. Elmosolyodom, mikor meglátom és intek, hogy ne nagyon mocorogjon! Megvannak. Szag alapján úgyis megtaláltam volna, de a leírás alapján azért könnyebb volt. - Természetes, hogy segítek, orvos vagyok. Ennyivel tudom le, mert nem vagyok tisztában azzal, mit mondhatok és mit nem. Tiszteletben tartom a titkait, amiket valószínűleg a szőke csajszi előtt is megtart. Ahogy szétnézek, többek között a hulláskocsira pillantva, nyugodtan válaszolok. - Azért ezt majd meséld el részletesebben... Tutira veszem, hogy túléli, amíg visszaérek, de kicsit azért aggódom. Ha mást nem is, megkapja az adag sonkát a táskámból. Friss és ízletes is. - Jó étvágyat! - teszem elé egy együttérző mosollyal. Szegény Leah-től már nem tudok venni, ez megint eszembe jut, de fontosabb dolgok zajlanak itt, minthogy elmerüljek a gyászban és az aggódásban, amit a tavaszi eseményekre való emlékezés még mindig képes kiváltani. Volt ott pozitívum is és meg is maradt. Maeve büszke lesz rám, ha elmondom, mit tettem ma! - Corinne, kérem, maradjon nyugodtan, amennyire ez lehetséges! Egy pillanat alatt, mindenféle beavatkozás nélkül nem vágnám be a kocsiba. Durva sebei vannak. Csak alap ellátást kap, bebiztosítom, hogy ne vérezzen el, pár kötés, tisztítás, fertőtlenítést. Visszarohanok a hordágyért, belepakolom a szőkét, lecsatolom, nehogy kiessen. A hátsó ülésen stabilan el tudom helyezni. Nagyon remélem, hogy túléli, mert ha nem, akkor mindenki bajba kerül. Mielőtt eltűnnék, intek Skylernek: - Vigyázz magadra, érted is visszajövök, ahogy tudok! Most pedig megint padlógáz és legfeljebb a piros lámpánál fogok megállni a kórházig, ahol majd leadom Corinne-t a sürgősségin. Van annyi riszpektem, hogy ha én kérem, ellátják. Versenyfutás az idővel és a tét két élet. Egy nagyon fontos nekem, egy másik pedig úgy fontos, ahogy minden betegem, szóval a lehető legtöbbet teszem meg.
// Köszöntem a lehetőséget és jó lábadozást, lányok! //
A halál szaga marta az orromat, ráadásul elég erőteljesen keveredett a vérrel, ami az autóban utazók ruháját áztatta. Egyáltalán nem éreztem magam jól, és akkor még finoman is fogalmaztam. Még szerencse, hogy soha nem szokásom csak úgy elhagyni magam, és szétdobni kezemet-lábamat, különben már régen az önsajnálat mocsarába merültem volna most is. Ehelyett ülő helyzetbe tornáztam magam, és próbáltam meggyőzni a testemet, hogy ez így jó lesz nekem. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy valóban használ a valószínűleg felszakadt tüdőmnek ez a testhelyzet, de feküdni sem bírtam tovább. Olyan lassúnak tűntek a percek, ráadásul gyűlöltem, ha másokra voltam ráutalva. Ezért sem sűrűn fordult elő, mert éppen olyan rosszul viseltem, mint most. Az órámra néztem némi szisszenéssel megtoldva a mozdulatsort, és konstatáltam, hogy már elég régóta elment a kis páros ahhoz, hogy hamarosan visszatérjen hozzám Balthazar. Vagy átvert, és bosszúból azért, amiket tettem, a sorsomra hagy. Nem, ő nem olyan volt, mint én. Ettől azt hiszem, hogy egyetlen pillanatig sem kellett tartanom, de biztosan csábítónak tűnt a gondolat a fejében, ha egyáltalán megfogant benne. Amikor végül kezdtem elbóbiskolni a vérveszteségtől, meg a fáradtságtól, megütötte a fülemet a közeledő autó zaja. Nagyon reméltem, hogy ő tart visszafelé, mert nem vágytam most senki más segítségére. Éppen elég, hogy az övét el kellett fogadnom, nemhogy valami idegen üsse bele az orrát ebbe az egészbe. Különben sem tudtam volna megmagyarázni, hogy én miként éltem túl, míg mások nem. Jó, nyilván lehetnék ennyire szerencsés, de elég gyanús lenne szerintem. Talán csak a saját gyanakvó természetemből indultam ki. Ám a farkasokra olyannyira jellemző energia hamar elért hozzám, ráadásul a szag sem volt számomra ismeretlen. Nem felejtettem el azokat, akikhez volt már szerencsém hosszú életem során, ő meg ugyebár közömbös sem volt számomra, szóval mindenképpen előnyből indult az egyszerű néphez képest. - Azt hittem már sosem jössz vissza... - dünnyögtem az orrom alatt, az oldalamra szorítva a kezemet. - Nem hiszem el, hogy tényleg képes voltál itt hagyni. Azt azért nem mondtam, hogy úgy siess vele, hogy engem hátrahagysz! - persze, hogy egyből méltatlankodni kezdtem, hiszen még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy magamra hagyott. Nem mintha aggódni kellett volna miattam, de nem volt túl kellemes a saját véremben fürdőzve várni a halált, vagy a megmentőmet. Különben is, ki hagy hátra egy sérült nőt, aki ráadásul a felesége? Egyértelműen csak a farkasok... - Sikerült bevinni? - kérdeztem rá végül, hogy ha már ennyit szenvedtem a lány miatt, akkor célba ért-e biztonságosan.
Megszoktam, hogy munka után is szolgálatban vagyok. Vagy a Falkáéban vagy a magaméban, kotyvasztva valami újdonságot. Most egy kicsit más a helyzet. Segítettem egy szerencsétlen lányon, akibe beleállt a vas, meg ki tudja, még mi minden történt. Az ág is húzza. Természetesen elájult, mikor mentünk vagy 200 métert innen. Corinne-t leadtam a kórházban, biztos kezekbe helyeztem. Annyit mondtam, hogy rátaláltam és egyszerűbbnek tűnt beavatkozni, mint mentőt hívni. Remélem, nem járnak utána vagy ha mégis, lesz annyi esze és hálatelt szíve, hogy ne tegyen alám. Skye azt ígérte, ő meglesz, nem is kételkedtem, hiszen erős farkas. Corinne talán nem érti, miért tudtam így itt hagyni, de nem is kell neki mindent tudni. Tartom az ígéretemet és hajtok, mint állat. Bevállalom, hogy lemeszelnek vagy utólag küldenek egy csinos kis összeget, amivel tartozom a gyorshajtásért. Egészen nyugodt, meglepően nyugodt vagyok. Nem csak azért, mert bízom az exem erejében. Ez Alignak hatása is és nagyon fura, hogy valami jót is kaptunk tőle. A fejemben megfordulnak olyan gondolatok, hogy mi lesz, tényleg, mi lesz, ha Skye már nem él? Az én bűnöm? Ha nem is, hordoznom kell majd a súlyt. Elhessegetem a hülyeséget, mint a mező termését dézsmáló madarakat, még a kezemmel is intek. Nem őrülünk meg. Még jobban nem. Fékezek, mikor az ismerős helyszínhez érek. Kész katasztrófa, ami itt történt. Fejre állt autó, hullák, vér és szomorúság. Beleivódott a környékbe. Lezárom az autót és futok, kezemben a táskával. Amikor megérzem az illatot és az energiát, szám mosolyra húzódik. Mennyi bunkóságot kaptam tőle legutóbb is! Meg régen is átvert, kihasznált. Én viszont tényleg szerettem, sokáig és most is van helye a szívemben, ami egyébként Maeve-é. Lili sem tűnt el belőle, csak státuszt váltott. Talán Skye is kap valami hasonlót, bár benne nem bízom ennyire, mert nem olyan nemes jellem, mint a suttogónk. Nagyon nem. Mégis ragaszkodom, mert én nehezen gyűlölök meg bárkit. - Hahó! Itt van a felmentő sereg. Megint. Ráköszönök és ahogy meglátom a bájos arcát, kavarognak bennem az érzések. Mennyi hazugság fér el egy ilyen csodálatos szempárban és mégis mennyire féltem, hogy nem lódíthat többet? Most is morog, ahogy szokott, de én a lényegre koncentrálok. Figyelek, hogy milyen állapotban van és hol kell legelőször beavatkozni. A legsúlyosabbal kezdjük, aztán jöhet a finomhangolás. Közben pedig lélekgyógyász is leszek, amennyire az tudok lenni és amennyire Skye hagyja. A szél feltámadt, borzolja a göndör hajamat és a táskámat is rögtön vissza kell hajtani, ahogy kiveszem az eszközöket, mert kifújná a tartalmát. - Azt mondtad, vele törődjek! Tudtam, hogy te úgyis kibírod. Jobb lett volna zötykölődni ilyen állapotban? Sajnos csak egy hordágy volt nálam. Megértem, hogy a magánya elkedvetlenítette. Bírja ő, de sérülten kicsit ijesztő. Nincs kinek szólni. Dehogy nincs! Tuti, hogy tudna mást is rajtam kívül. Talpraesett nő, megoldaná. A támogatást várta volna tőlem. Szegény... - Bocsánat, igazad van. Sajnálom, hogy egyedül hagytalak. Nem bírom ki. Ezzel tartoztam. Közben megérintem a vállát, tenyeremmel nyugtatom kicsit, mielőtt munkához látok. - Igen, Corinne-t rábíztam a sebészekre. Elájult útközben, de rendben lesz, mármint túléli. Figyelj, ez most fájni fog... Egy injekciót készítek elő, fertőtlenítem a részt, ahova be kell adni és ha nem látok ellenkezést, akkor belé is nyomom. Érzéstelenítés. Hogy ne szálljon a fejébe a fájdalom, amivel a gyógyulás jár. A szívem megszakad, hogy így kell látnom. De bánkódás helyett inkább rendbe teszem. - Nos, mi történt? Mi volt ez az apokalipszis, ami itt ért titeket? Miközben válaszol, én dúdolgatással terelem el a figyelmét, vidám country-dalt hümmögök, miközben a kezem jár, varr, tapaszt, tisztít és a nőre is figyelek, néha oda-oda pillantva.
- Hip-hip hurrá! - forgattam a szemeimet, de valójában nagyon is örültem annak, hogy visszajött. Tényleg azt hittem, hogy végül itt fog hagyni, hiába nem néztem ki belőle. Lehet, hogy így akart volna revansot venni rajtam, de azt biztos, hogy nem értékeltem volna. Előbb-utóbb úgyis összekapartam volna magam, vagy jött volna erre valaki, de jelenleg senki más társaságát nem tűrtem volna meg szerintem, csakis az övét. Nem véletlenül tárcsáztam éppen az ő számát, és nem az anyámét. Meg az is mellette szólt persze, hogy orvos, bizonyára a falkában is gyógyító szerepet töltött be. - Remek, még ez is! - morgolódtam tovább, amikor a szél belefújta az arcomba vértől csatakos tincseimet. Fintorogtam is mellé, és próbáltam kifújni az oda nem való szálakat. Zavartak a szabad kilátásban. - Igen, azt mondtam, de nem így gondoltam! - vágtam vissza. - Fogalmam sincs, hogy mi lett volna jobb, de képes voltál itt hagyni! - kötöttem az ebet a karóhoz. Talán kicsit hisztérikusabb volt a hangom, mint amit általában megengedek magamnak, de elég régi ismeretség már a miénk ahhoz, hogy most ne figyeljek oda arra, hogy milyennek adom elő magam. - És ha nem bírtam volna ki?! - halkabban kérdeztem vissza. Jó, én is bíztam abban, hogy kibírom, de sohasem lehet tudni. Akár jöhetett volna egy kamion is erre, ráadásul olyan gyorsasággal, hogy már túl későn észleli a történteket, meg a jelenlétemet. Bumm, kész is a baj. Vagy egy kóbor jár erre, és úgy végez velem. Biztos, hogy még így sem adtam volna könnyen magam, de hát sosem lehet előre tudni, hogy mi vár ránk. Jelenleg amúgy sem voltam túl bizakodó, a mai szerencsétlenség sorozatból kiindulva. - Jól van, nem gond! - szusszantam végül erőlködve. Ha nem fájt volna a karom, valószínűleg még legyintek is egyet mellé. A bocsánatkérést illik elfogadni, és én most nem voltam olyan állapotban, hogy magasról tegyek erre az udvariassági körre, amit alapvetően feleslegesnek tartottam. - Oké! Köszi! - szisszentem, ahogy a vállamhoz ért, automatikusan húztam is el előle. Biztosan az is kificamodott az ütközés közepette, mivel előtte Corinnet löktem ki a kocsiból, hogy túlélje, én meg bent maradtam. Én és az önfeláldozás. Szerintem még a tulajdon anyám sem hinné el rólam, pedig vannak ám rejtett értékeim, csak nagyon-nagyon mélyen. - Csináld! - szorítottam össze a számat. Ki fogom bírni, bármennyire fájjon is, bár az a tű nem tetszett annyira. - Mi ez? - kérdeztem azért rá, mielőtt még beszúrta volna. Nem akartam, hogy elbódítson, vagy ilyesmi, mert szerettem ura lenni önmagamnak. Ezért sem szerettem kezdetben, amikor még nem uraltam a farkasomat úgy, mint ma teszem. - Szerintem az a lány tehet az egészről! - jelentettem ki, miután beadta a szert. - Biztos most van itt az ideje ennek? - villantak meg a szemeim egy pillanatra, mert valahogy cseppet sem éreztem vidámnak a szituációt. - Szerintem egyébként vonzza a bajt, én meg voltam olyan ostoba, hogy leálltam segíteni neki. - forgattam a szemeimet. - Ha nem teszem, már rég a szobámban bámulnám a tévét. - nem mintha lélekemelőbb program lenne, mint az, hogy megmentettem gyakorlatilag egy életet. - De nekem oda kellett mennem ahhoz a romos házba, hogy kiszabadítsam. Belerohant egy kocsi a falba... - tettem hozzá. Azért nem beszéltem olyan könnyedén, mint szoktam, de legalább tényleg terelődött a figyelmem. - Gondoltam elkísérem a városig valahogy, hogy orvoshoz jusson. - mondtam tovább a sztorit, egyelőre még nem térve ki a további részletekre, mert idő közben újra vérezni kezdett a seb, amibe beleállt valami hegyes alkatrész. Azt sem tudtam, honnan származik, de egészen biztos, hogy az volt a felelős a tüdőm állapotáért.
Nem kell ezt komolyan venni, csak hisztizik. Szeretné, ha megmenteném a csinos kis fenekét. Én, nem más, ezért hívott engem. A balekot, a veszélytelen exét, akire minden vackot rásózhat, mert jó a szíve. Tényleg túl jó ahhoz, hogy mindezt tudván megmakacsoljam magam. - Vészhelyzetben azért óvatosan az ilyenekkel... Nem így gondolta. Agresszívebb hímek már úgy ráripakodnának, hogy talán még ő is belepirulna. Amikor az élet forog kockán, akkor nem szabad költői képeket használni, meg hazugság-felismerő versenyt játszani. Képes voltam ott hagyni, ezzel én is küzdöttem ideúton, gyötört az aggodalom, hogy mi van, ha tévedek? Meg is bántottam és ezért kérek bocsánatot. De itt el is engedem a dolgot, tovább lépek, teszem, amit tennem kell. - Azt én se nagyon bírtam volna ki... Múltkor is megmondtam, hogy még számít nekem. Tényleg lehetett volna nagy baj, egy agresszív vaddisznó, egy rossz helyre zuhanó repülőgép vagy egy erős mérgű kígyó. Azok nagyon undorító és alattomos jószágok. Chinook után nem szeretnék még egy halált a szeretteim között. Ezt otthon még át fogom gondolni, mert elhamarkodott döntés volt. - Nyugalom. Tudom, hogy fáj, de ezen túl kell esni és hidd el, kis idő múlva már táncolni fogsz. Gondolom, nem kíváncsi erre, mert elég erős, hogy magától is lássa a szebb jövőt, de muszáj kimondanom, mert nekem esik jól, hogy bátorítom a betegeimet. Sose hagyom ki, a legmorcosabbnál sem. Még Emily is hálás lett. - Halálos méreg, tudod, azt szoktam adni a sérülteknek, akiket meg akarok menteni. A morbid poén után ránézek és kedvesen mosolygok. - Érzéstelenítés, hogy a sebeid ellátása már ne fájjon annyira. Az utolsó szónál pedig már szúrok is és gyorsan ráteszem, amit kell, hogy ne fertőződjön el. Erős szert adtam neki, az emberi adag háromszorosát, különben 2 perc múlva már érezné, hogy vágom, varrom. - Á, a kis vészmadár... - mondom, de jobban figyelek a sebre, aminek nekilátok. Most vádolja, de előtte megkért, hogy mentsem meg a csajt. Jól felfogott érdekből vagy inkább jó szívből? Szeretnék hinni abban, hogy maradt még szíve. Nem tudom eldönteni. - Ha figyelsz a dudorászásra, akkor legalább nem a fájdalom tölti be az agyadat. Énekeljek mást? Ünneplésről szó nincs, ezt direkt csinálom, hogy a betegnek könnyebb legyen. Mindig meg szoktak lepődni. Nem is tudom, miért? - Akkor én is ostoba vagyok, hogy a laborom helyett itt töltöm az estémet. Magát ostorozza, de nem tudom elhinni neki. Nem bánja ő annyira, hogy segített. Szerintem ez jött belőle. Előbújt Virginia, akit megszerettem. - Mi lett volna a tévében? Én néha a vetélkedőket nézem, valóságshow-kat vagy 1-1 jó filmet. A kezem alaposan dolgozik közben egykori feleségem testén. Észreveszem, hogy az egyik seb durvább a többinél. A kimenetéből és a bugyogásából sejtem, hová vezet. Azonnal el kell látni! A táskához nyúlok és más eszközöket veszek elő. Gyorsan kell cselekedni. A vérzésnek el kell állnia és a seb nem maradhat nyitva. Később még komolyabb műtétre is szükség lesz, de a nagyját rendbe hozom. - Nagyon rendes volt tőled! Tetszik, hogy megtetted - szól őszinte dícséretem két dúdolás között. - Hol csúsztak el a dolgok végül? Egy másik injekciót készítek elő, olyat, ami segít a fertőzést megelőzni. Folytatom a country-dalt és mikor a tű végén kifröccsen az anyag a levegőbe, akkor mutatom a nősténynek. - Steril cucc, megvédi a véredet a kosztól. Ezt már meg se fogja érezni, mert az érzéstelenítőnek hatnia kell. Mozogni tud, ha akar, bár nagyon nem kéne. Csak kicsit tompább lesz mindene, az érzékei. Nem tenném ki annak, hogy enélkül varrogassam. Egy pillanatra felnézek rá és belemosolygok a szemeibe, majd a munkát folytatva lelkesen beszélni kezdek. - Örülök, hogy engem hívtál. Amúgy eddig az estéig jól telt az itt tartózkodásod? A Falkánál szóltam rólad pár szót, remélem, nem zaklattak.
- Úgy értem, hogy a kivitelezést nem így gondoltam... - magyaráztam két nyögés közepette, de úgy döntöttem, hogy végül is jobb lesz nekem hallgatni. Csak felesleges energiámba telne, ha minden egyes átkozott mondatomat elkezdeném lefordítani neki. A lényeg, hogy hiába lehetett volna rosszabb végkimenetele is annak, hogy magamra hagyott, végül nem lett. Szerencsére viszonylag gyorsan sikerült visszatérnie hozzám, így aztán én is kibírtam a viszontlátást, méghozzá élve! Az meg már csak tőle függött, hogy ennek most örül vajon, vagy a pokolba kíván engem is, meg a helyzetet is. - Tényleg?! - kérdeztem vissza meglepetten. Persze, hogy meg voltam lepve, hiszen pontosan tudtuk mind a ketten, hogy annak idején érdekből mentem hozzá, még ha ki is alakultak valamiféle különös érzelmek bennem. Párizsban ugyanis már semmiben sem volt hasznomra, mégis vele voltam egy ideig, amíg el nem tűnt ő is, majd nem sokkal később én is. Jól volt ez így, én nem problémáztam ezen akkor sem, ahogy valószínűleg ő sem kesergett emiatt azóta. Az azonban akkor is váratlanul ért, hogy megviselné, ha meghalnék. Még nem tudtam egyelőre, mihez kezdjek ezzel az információval, de talán rá fogok érni a következő napokban arra, hogy ezt kitaláljam. - Hidd el, inkább perdülnék most táncra veled, mint ez legyen... - utaltam itt magára a helyzetre. Ha nem lettem volna sérült, most valószínűleg széttártam volna a kezeimet, ám ehelyett csak valami esetlen mozdulatra telt, épphogy megmozdítottam a kézfejemet, ami az aszfalton pihent már-már élettelenül. - Hát, azzal biztosan megszűnnek örökre a fájdalmaik. - válaszoltam komolyan a megjegyzésére, amit nyilván viccnek szánt, én azonban képtelen voltam most a nevetésre. Még a végén jobban bugyogna ki a vér a sebemből, mint jelenleg. - Oké, jöhet! - egyeztem bele végül, most már az sem érdekelt, hogy tényleg érzéstelenítést takar-e nála a kifejezés, vagy valamilyen szert, ami hasonló hatást vált ki abból, akinek a szervezetébe kerül. Nekem talán már mindegy is volt most, csak legyenek ellátva a sérüléseim, és ne itt kelljen ücsörögnöm a hideg aszfalton, hanem egy ágyban feküdjek le pihenni. - Inkább ne! Akkor már maradjunk ennél! - döntöttem végül. - Nem tudtam, hogy újabban felcsaptál zenegépnek, és számokat is lehet nálad kérni... - próbáltam én viccel elütni a dolgot, de nem voltam valami sikeres benne szerintem. - Igen, tényleg az vagy. - ismertem be, de láthatta a szám rándulásából, amit mosolynak szántam, hogy nem tituláltam kivételesen tényleg ostobának. - Azt hittem, hogy esküt tettél, és most csak a kötelességedet teljesíted... - fűztem hozzá, csak úgy kötekedve egy kicsit. Közben persze gyorsan dolgozott, amit nem bántam. Annál előbb elmehetek innen, minél előbb szállítható állapotban leszek. Bár most már ott tartottam, hgoy a fogaimat összeszorítva is elmentem volna a motelig, ha az kell. Méghozzá gyalog. - Minek nézed azokat az ostobaságokat? - ráncoltam a homlokomat, a valóság show-ra utalva. - Egyébként nem tudom, hogy mi lett volna. Csak kapcsolgatni szoktam... - próbáltam egy kicsit fentebb ülni, de a fájdalom miatt, ami hirtelen jutott el az agyamig, végül félbehagytam a mozdulatsort. Hogy fájhat egyáltalán bármi is, amikor volt érzéstelenítés?! - Micsoda? Hogy megmentettem? - csak a fejemet ingattam végül. - Én egyelőre még nem döntöttem el, hogy tetszik-e, vagy nem... - vallottam be őszintén. Alapvetően egyébként nem volt rám jellemző, hogy haszon nélkül segítsek valakinek. - Szerintem már az elején. A ház majdnem ránk omlott, aztán elejtette a telefont, és használhatatlanná vált. Végül kificamította a bokáját is, majdnem engem is elrántott. Aztán jött a stoppolás, az autóbaleset, és a többit már tudod. Kész katasztrófa! - szusszantam végül, mert túl sokat beszéltem, és kezdett tőle kiszáradni a szám. Arról nem is beszélve, hogy elfáradtam közben. - Oké! - hálás voltam azért, hogy kérés nélkül mondta, mit csinál velem. Szerettem tisztában lenni a dolgokkal. - Nem jutott eszembe senki más, akihez fordulhattam volna... - vontam volna meg a vállaimat, ha tudom, így azonban csak egy esetleg mozdulat kerekedett belőle. - Eddig eseménytelen volt. Nos, most már nem az. Azt hiszem, jobban kedveltem kivételesen a nyugit. - öntöttem szavakba az ellenérzéseimet, bár tény, hogy amúgy egy kicsit jó érzés volt, hogy segítettem valakin. Szokatlan ugyan, de határozottan pozitív. Rendszert viszont továbbra sem akartam belőle csinálni. - Igen, gondoltam, de nem zaklattak eddig. Meg nem is te vagy az egyetlen, aki beszélt velük rólam. - nem tudtam, hogy mennyire van képben. Annyi biztos, hogy én sohasem mondtam neki, hogy mi a helyzet az igazi anyámmal, ő viszont már beszámolhatott rólam neki is, ahogy a falkának is. - Az anyám is a városban van. - fűztem hozzá, mintegy mellékesen. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Értem, értem. Erről a csontról már minden húst lerágtunk. Bizonyos dolgokat jobb inkább békén hagyni. Egy klassz veszekedés a múltat idézi. Ott is volt. Mikor benne voltam, nem élveztem, csak később gondoltam rá, hogy jaj, de hülyék voltunk, mekkora műsor volt! - Attól, hogy régóta nem vagyunk együtt, még nem felejtem el a múltat. Leah-t sem ismertem nagyon, mégis meg tudott rendíteni a halála. Sokszor jártam hozzá a boltba, kicsit féltem tőle, de kedveltem. Hát azt ne siratnám meg, akit valaha még szerettem is? Még mindig van helye a szívemben, csak kisebb és más. Jó érzések fognak el, ha rá nézek. Szerencse, hogy nem lett baj. Mosolygok egyet a szavaira. Nem hívnám táncolni. Azt azért nem. Csak szívesen hozom olyan állapotba, hogy képes legyen ropni. A morbid poénok egymást váltják. A nősténynek nincs sok kedve nevetni, nyilván a fájdalomtól. Nem is kell, ártana a testének. Hiszek abban, hogy így is jobb hangulatot csinálok, ami plusz egy gyógyszer. Néha a legjobb. - Félig-meddig bohócdoktor vagyok. Meg zenebohóc is. Vágok egy bandzsa fejet, hogy én is visszavicceljek, aztán folytatom. A dallam nem szűnik. Mindig így szokott látni. Elsőre hűha, mi ez, biztos kell? Utána megnyugszanak. - Az is benne van. Már akkor bolond voltam, mikor letettem az esküt. Sőt sokkal előbb is, de ezt neked nem kell magyaráznom. Tetszik, hogy mosolyogni már tud. Azt a mosolyt mindig is kedveltem. Jó társaság tud lenni, ha megfelelő pillanatában kapom el. Barátnak szívesen tudnám magam mellett. Többre nem kell számítani, van, aki elkapta a szívemet és nem engedi, meg én se az övét. - Viccesek tudnak lenni. Hülyeségeket csinálnak. Mint én is gyakran. Megérzem rajta, hogy valami nem jó. Nem a legerősebb cuccot adtam neki. Arra elég, hogy amíg piszkálom a sebeit, kibírja. Ha semmit se érezne, szerintem nem viselné jól. - Bűntudatod azért csak nem lesz emiatt. Tudom, hogy nem ő az önzetlenség mintapéldája. Megtette. Ezt legfeljebb azért bánhatja, mert ő került bajba. Kíváncsi vagyok, hogyan? Nem bírom ki, halkan kuncogok ezen a lehetetlen történeten. Vígjátékokban látni olyat, hogy valaki ennyire szerencsétlen legyen. Még a fejemet is megrázom. - Láttad a Csupasz Pisztolyt? Abban van egy olyan rész, amikor a fekete zsaru megtalálja a bűnözőket és belenyúl a tűzbe, becsípi az egérfogó, magyarul mindent megtalál, amitől baja lehet. Szóval...ebből most mi az igazság? Körülnézek, hogy a látvány mennyire felel meg az elmondottaknak. Akár megfelelhetne. Nem tudom, mit akar eltitkolni. Egyszerűen hihetetlen az egész. Magányos életét most sikerült kizökkenteni. Más nem jutott az eszébe? A Falkának fizet, gondolom. Nem az a barátkozós típus, láttam. Azt már elhiszem, hogy nem volt jobb ötlete, mint én. És azt is értem, hogy ha nincs ez, talán még soká hívna fel vagy soha. Nem tudom, hogy én keresném-e. Biztos keresném, csak ránéznék, hogy megvan-e. - Mert előtte túl sok volt az esemény? Valamit sejtek itt. Tuti nem fogja elmondani. Egy pillanatra megáll a kezemben a tű és tátott szájjal nézek fel rá. - Anyád? Ismerhetem? Amikor összeházasodtunk, nem lehetett ott az örömanya. Egyikünké sem. Az enyém ugye Only-ban élt, azt se tudta, hová szökött a fia. Virginia anyjáról tudtam egyáltalán valamit? Nem nagyon emlékszem. Folytatom a munkát, de most nagyon izgalomba hozott. Ha nem ismerem, biztos, hogy szeretném megismerni. Rettentően kíváncsi vagyok.
- Ez azt hiszem, hogy sokunkkal így van, bár… én sokszor szívesen elfelejteném! – vallottam be. Most nem is konkrétan a vele való közös emlékeimre gondoltam, hanem teljesen másra. Olyan dolgokra, amik még jóval az előtt történtek, hogy egymás életének részesei lettünk. Sok rossz történt már velem, és ugyan az utóbbi időben elég jól éltem, voltak nehezebb időszakok, amik megviseltek. Ezeket azonban Ninán kívül senki nem tudta, mert nem szerettem beavatni az érzelmeimbe másokat, és abban sem voltam biztos, hogy ez valaha változni fog. Majd kiderül, hiszen azt sem gondoltam volna igazából, hogy csak úgy segíteni fogok egy bajba jutott embernek. Megpróbáltam közben egy kicsit fentebb ülni, de nem volt jó ötlet. Felszisszentem, és inkább hagytam, hogy tovább kezelje a sérüléseimet, már amennyire itt nagy hirtelen erre lehetőség volt. Azért a felszerelés és a környezet nem volt a legprofesszionálisabb, de abban biztos voltam, hogy ezt is túl fogom élni. Mindent, mert egyszerűen élni akartam. - Na, ezt már el tudom képzelni! – fulladozva nevettem el magam, éreztem, hogy a tüdőm nagyon nincs száz százalékos állapotban éppen. – Gyerekeket is szoktál gyógyítani? – nem tudom, hogy miért jutott eszembe. Talán a bohócokról, hiszen a felnőttek nagy részének nincs szüksége arra, hogy a piros orrú, mókás figura szórakoztassa őket. Bár tény, hogy bármennyi idős legyen is az ember, jól jön a figyelemelterelés a rázósabb szituációkban. Például abban, amibe most nekem is sikerült belekevernem saját magam. Az is biztos, hogy mostantól inkább a fenekemen fogok csücsülni, ha van választási lehetőségem, és még jobban meghúzom magam. - Nem, tényleg nem! – ráztam meg a fejemet. Tudtam nagyon jól, hogy mindig is volt egyfajta őrültség benne, de talán pont ezért is volt tökéletes választás annak idején. Aztán meg valahogy megszoktam, és ha azt is mutattam, hogy bosszant, vagy idegesít, időnként szórakoztatónak találtam. – Azért ahhoz képest mégis lelkiismeretesen végzed a munkád. – állapítottam meg, kisebb-nagyobb szüneteket tartva beszéd közben. Nem volt könnyű hangokat képezni. – Hozzám is eljöttél… - pedig én valószínűleg egyáltalán nem szolgáltam rá. Nem kezdtem el bűntudatot érezni, vagy marcangolni magam amiatt, amilyen vele voltam annak idején, egyszerűen csak megállapítottam magamban, hogy nem érdemlem meg. Az azonban nem én lennék, ha elkezdeném magam ostorozni. - Remélem azon azért nem gondolkoztál még el, hogy te is benevezz egy ilyenre! – villantak meg a szemeim a sötétben, ahogy felé kaptam a pillantásom. Jó volt, hogy ismerős vonásokra tudtam kicsit fókuszálni, ő volt a biztos pont jelenleg. – Nem, azt nem hiszem! Remélem… - tettem hozzá végül. Arra azért tényleg nem láttam sok esélyt, hogy megbánjam, amiért végül segítő kezet nyújtottam egy bajba jutottnak. Attól még, hogy a szám járt, mögöttes tartalom nem feltétlenül volt a szavaimban. Ennyire még én sem vagyok érzéketlen, sőt, egyáltalán nem. Inkább csak mutatni szerettem, hogy így lenne. - Most kinevetsz?! – kérdeztem vissza, tettetett felháborodással. Jelen esetben nem sikerült túl hitelesen alakítanom azt, amit akartam, de azért próbálkoztam. – Igen, azt hiszem láttam valamikor… - sóhajtottam fáradtan, időnként le-lecsukódtak a szemhéjaim. Túl nehéznek éreztem őket, és olyan kellemes lett volna pihentetni őket egy kicsit. – Minden igaz! – jelentettem ki, szinte sértett, hogy megkérdőjelezte a szavahihetőségemet, pedig nem volt alaptalan. – Ha gondolod, meg is mutathatom, de úgy volt, ahogy mondom! – bizonygattam ismét, aztán vagy elhiszi, vagy nem. Nem volt most érdekemben az, hogy kitaláljak ennyi baromságot. Ahhoz túl nagy hülyeség volt, hogy csak kitaláció legyen. - Hisz ismersz! – újabb ajakrándulás jelezte, hogy mosolyogni szeretnék. – Szeretem, ha zajlik körülöttem az élet. Ebben a városban azonban nyugodtan teltek a napjaim, és jelen pillanatban vissza is sírom azokat a heteket… - vágyakozva sóhajtottam ismét, elmélázva a régi szép időkön, ha lehet így mondani. Pedig amúgy szerettem tényleg, ha nem unalmasak hétköznapok, de nem a saját testi épségem kárára akartam izgalmat csempészni az életembe. - Hát… - láttam rajta, hogy sikerült meglepnem, ugyanakkor fel is keltettem az érdeklődését. Igazából magam sem tudom, hogy miért gondoltam úgy, hogy beavatom. Előbb-utóbb azonban úgyis megtudná, hiszen az esküvőre hivatalos voltam még mindig, ahogyan valószínűleg ő is. – Mivel ő azt állította, hogy elég jó viszonyban vagytok, így több mint valószínű, hogy igen, ismerheted. – bólogattam megerősítésképpen. – Most azt hiszem, hogy Lilinek hívják, a falkád tagja. – bár az utóbbi pár szó valószínűleg már felesleges volt, mert a névből rá kellett jönnie egyből.
Csak elmosolyodom Skyler szavain. Nem állja meg a szurkálódást. Egyértelmű, hogy magamra veszem, hisz én is a múltja része vagyok. Legutóbb is megmondta, hogy csak azért jött oda, mert ciki lett volna, ha fordítva történik. Ma meg a segítségem kellett. Mázlista a nőstény, hogy ilyen nagy a szívem. Arra is gondolok, mik történhettek vele. Esélytelen megtudni, kérdeztem már. Nem avat be. Csak annyi, hogy hű, de rossz volt, inkább elfelejtené. Szuper. - Nana, ne ficánkolj annyit! Tudom, hogy rossz érzés. Még egy kicsit bírd ki! Innen még neki is normális helyre kell kerülnie. Nem tudom, mi lenne alkalmas. A Lakba nem viszem, a szállodában se örülnének neki. Talán az őrzőknél. Vagy egyszerűen hazadobom és hívok hozzá valakit. - Néha őket se kímélik az idegbetegségek. Múltkor hoztak egy kissrácot, még elsős. Rángott a feje, így. Csak néha. Megmutatom, eljátszva, mintha egy láthatatlan erő megrántaná a fejemet balra. Örülök, hogy meg tudtam nevettetni Skye-t. Jól áll neki. Túlzásba nem viszem most, mert amúgy elég rossz állapotban van, nem tesz jót, ha sokat nevet. Diszkrét szórakoztatás, ahhoz is értek. - Igyekszem. Tudod, ez még segít is koncentrálni! A bolondozással ledobom magamról a gondokat-bajokat és amikor feladat van, teljes mellszélességgel ott tudok lenni. Ez az én módszerem. Nem mindenkinél működne. Kicsit skizofrén dolog is, hogy komoly orvos és Jackass-be illő idióta vagyok egyszerre. Én el tudom különíteni a kettőt. Skyler tiltakozását nem tudom igazán komolyan venni. Nem vitt bele olyan erőt, amilyet a legnagyobb veszekedéseinkbe. Már csak vigyorgok. Komikus ez az egész. Nem érdemes rajta lovagolni. - Jó, biztos igaz. De azért te is érzed, hogy nem egy hétköznapi történet. Tetszene is, ha nem sérültekkel és halottakkal lenne tele. Fuh, még a hullákkal is kezdeni kell valamit. Nem tudom, hogy oldjam meg. A hiányzó sérülteket keresnék és ha nagyon keresnék, még olyat is találnának, ami miatt mindenki bajba kerül. Ez nagyon motoszkál a fejemben. - Igen, ismerlek. Azt hiteted el velem. Felnézek és az exemre mosolygok. Mindketten tudjuk, hogy sosem ismertem, ez valószínűleg nem is fog változni. Persze az igaz, hogy nem egy otthonülő típus. A szemeim kipattannak, mikor azt mondja, hogy jó viszonyban vagyok az anyjával. Én sok emberrel vagyok jó viszonyban. Idős nőstényből már kevesebb van. Pörögnek a fejemben a gondolatok. Megáll a kezem, a másikat a szám elé kapom. Ezzel gyönyörű véresre festem az arcomat. Megrázom a fejemet és a steril kendő felé kapok. - Huh. Hüh. Amindenit. Lilianne Beauchéne? A... Majdnem kiszaladt a számon, hogy suttogó. Tudhatja? És Lili eddig is tudta, hogy a lányával éltem? És hogy őbelé voltam szerelmes? Jézusom. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Lili vonásait keresem Skylerben. Van hasonlóság! Mit tudnak ezek? Egymásról és rólam? Jajjaj. - Bocsánat, folytatom, csak ez egy hidegzuhany volt. Újra az eszközökért kapok és precízen, ha lehet mondani, még precízebben látom el a nőstényt. Közben abbamarad a nóta, mert dumálok. - Ő tudta? Tudta, hogy te meg én házasok voltunk? Sosem mondta. Ismerem, amióta idejött. Én már 100 éve élek a városban, kicsit több is, mint 100 éve. Ő később jött és összebarátkoztunk. Tüneményes nőstény, nagyon kedvelem. Sokszor segített is. Nagyon jólelkű. Ez hogy volt nálatok? New Yorkból még jártál hozzá? Akkoriban biztos nem találkoztunk. Mikor költöztél el otthonról? És egyáltalán honnan jöttetek? Nem szoktam ennyire hadarni. Most beindultam, Skyler csak akkor tud közbeszólni, ha elcsíp egy pillanatot, amikor levegőt veszek. Amit tudok Liliről, az hirtelen mind összekeveredik. Viszont a praktikus gondolkodás nem marad el. Az is eszembe jut, hogy Lili is erre gondolna, mert ő mindig törődik a nyughatatlan lelkekkel. - Figyusz, mi lesz a halottakkal? Én gyógyítok, alibikben nem vagyok olyan jó. Ötlet?
- Utálom, ha ez van… - húztam el a számat, amikor rám szólt, hogy ne ficánkoljak. Mintha az olyan könnyű lenne. – Nem is vagyok igazából hozzászokva. – vallottam be őszintén. Oké, azért volt már néhány rázósabb helyzetem, amit sikerült túlélnem. Nem vagyok sem törékeny alkat, sem nyafogós típus, de azért nehezen viseltem, ha rá voltam utalva valaki másra. Még csak nem is a sérüléseimmel voltak problémáim, hanem azzal, hogy most kénytelen voltam hallgatni rá. Akár tetszett, akár nem, mert ő volt az orvos, és most az ő dolga volt, hogy összerakjon. Nekem meg türelmesen meg kellett várnom, és nem pattogni többet, mint amit egyébként megszokhatott tőlem. - Szerencsétlen! – ingattam volna a fejem, ha képes vagyok rá, de mivel rám szólt, hogy maradjak nyugton, így végül nem tettem. – Vajon régen is ennyire sok volt a beteg, csak nem vettük észre? – elmélkedtem magamban, utalva az előbb említett fiatal páciensre. Nem szerettem, ha a gyerekeknek esett baja, ebből sohasem engedtem. Bárkin képes voltam átgázolni, ha azt kívánta az érdekem, de bennük képtelen lettem volna kárt tenni. Valószínűleg azért is, mert mindig vágytam saját családra, de soha nem adatott meg. Még akkor sem, amikor már karnyújtásnyira volt. Életem egyik legrosszabb napja könnyedén kúszott a tudatomba, de próbáltam a lehető leggyorsabban el is hessegetni a rémképeket. - Furcsa! A legtöbben azt gondolnák rólad, hogy nem veszed komolyan a munkádat! – állapítottam meg, miközben továbbra is ellátta a sérüléseimet. Akármennyire nehezemre esett is bevallani, most azért örültem, hogy láttam. Talán már a bevásárlóközpont parkolójában sem volt ez másképp, de kimondani egyszerűen nem voltam hajlandó. Pedig kedves volt hozzám, talán jól is esett volna neki, de nem bírtam kibújni a bőrömből, és felvállalni azt, hogy valakinek akár még én is lehetek hálás. Talán majd egyszer sikerül rendesen megköszönnöm neki, amit ma tesz értem, de most egyelőre még nem ment. Előbb jó lett volna már túl lenni ezen az egészen, és vízszintesben feküdni, egy kényelmes ágyban. - Senki nem mondta, hogy hétköznapi lenne. Én sem vagyok az… - emlékeztettem, halovány kis mosollyal. – Úgy látszik, hogy a nem hétköznapi embereknek ilyen balesetek dukálnak. – bár azt kívántam, hogy inkább ne lett volna semmilyenben sem részem. Szörnyen balszerencsés volt az egész este, de most már talán véget ér, és a lány is biztos helyen lehetett. Én sem vágytam ennél többre, talán még egy pohár vízre. Az nem olyan hatalmas igény, igaz? Egyébként, ahogyan arra számítottam, sikerült teljesen meglepnem, és kiakasztanom azzal, hogy ki az anyám. A legtöbben bizonyára nem mondanák meg, hogy közünk van egymáshoz, de ha jobban megnéztek, akkor láthatták a hasonló vonásokat. Volt belőlük, méghozzá nem is kevés. Valószínűleg egy ember azt hihette volna, hogy testvérek vagyunk, holott ennél jóval erősebb kötelék fűzött össze bennünket. - Igen, ő az anyám. – fejeztem be helyette a mondatot, vagy legalábbis azt hittem, hogy amit elharapott, az így végződne. Most már könnyebb volt erről beszélnem, és kimondanom, noha magával a szóban forgó személlyel a kapcsolatom továbbra sem volt a legjobb, és akkor még finoman is fogalmaztam. A régi sérelmeken szerintem nagyon nehéz túllépni, hiszen túl mélyen gyökereznek. – Igen, tudom, hogy nehezen hihető, hogy közünk van egymáshoz. – nyugtáztam helyette, mert ezzel természetesen én magam is tisztában volta. – Nem, nem tudta. Amikor legutóbb összefutottam vele, akkor árultam el neki, és derült ki, hogy jóban vagy vele… - magyaráztam, miközben próbáltam a lehető legmozdulatlanabb állapotban megmaradni. - Igen, ő tüneményes. Tudom, nem olyan, mint én. – keserű mosolyra görbültek ajkaim, miután hosszasan kifújtam a bent tartott levegőt. – Nem. – közöltem szárazon azzal kapcsolatban, hogy jártam-e hozzá. – Kicsit sok a kérdés. – állapítottam meg, ám végül megadóan sóhajtottam. – Na, jó, mivel ő valószínűleg minden további nélkül válaszolna neked ezekre, főleg, hogy még jóban is vagytok, így igazából teljesen mindegy, hogy én mondom el, vagy ő… - forgattam a szemeimet, mert ezt most tényleg biztosra vettem. Ő azt is megmondta, hogy nem fogja titkolni a kettőnk közötti kapcsolatot, akkor Balthazar elő miért hallgatna el ilyesmiket? Nem hiszem, hogy valaha is úgy megtagadta volna a múltját, mint én. - Franciák vagyunk, bár ezt az ő jelenlegi nevéből kitalálhattad. És nem költöztem el, hanem kiszakítottak otthonról. – ezúttal megengedtem egy vállvonást magamnak, hiába fájt nagyon. – Amikor Párizsban voltunk, tudod… - idéztem fel a korábbi együttélésünket, ami azért más volt, mint a házasságunk. – Akkor találkoztam vele két évszázad után először. Aztán pedig most. Mondjuk úgy, hogy nem túl közeli a kapcsolatunk, bármennyire legyen is bűbájos nő. – próbáltam finoman megfogalmazni, de ezt nem lehetett másképp. – És mielőtt okokat kezdenél keresni, hidd el, nem véletlenül alakult ez így… - valószínűleg látszott rajtam, hogy fáradt vagyok, és nem nagyon esik jól erről beszélni, mert fájó emlékek. Mindenről ez az egész tehetett. Ha kérdez, most talán még válaszolok neki másra is, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy akarom, hogy tudja. Senki nem tudta, pedig tisztában vagyok vele, hogy néha hagyni kéne, hogy közel engedjek magamhoz másokat. - Vagy eltüntetjük őket, meg a kocsit is, vagy itt hagyjuk. Nem gyilkoltam le őket, bármit gondolj is rólam! – villantak meg a szemeim. – Itt tényleg baleset történt, és senki nem fogja tudni, hogy én ott ültem egy másik lánnyal a kocsiban, hiszen így is tele van. Lehajtottak az útról, és ennyi. Hívhatjuk a rendőrséget, ha gondolod, ők pedig szintén ezt fogják megállapítani. Nekem teljesen mindegy, csak ne kelljen bejárnom hozzájuk vallomást tenni! – ismételtem el neki is azt, amit már Corinne-nak is mondtam.
- Megértelek. Olyan beteget még nem láttam, aki élvezte volna, hogy nem mocoroghat. Csak szülőt, aki azt mondta, hogy most végre nyugton van a gyerek. Arról is megvolt a véleményem... Sajnálom Skye-t, a sebei miatt is és azért is, hogy nem mozoghat. Sőt még azt is átérzem, milyen lehet neki a kiszolgáltottság. Erős és független nő, kész sorscsapás, hogy én dirigálok. Mert megtehetem és muszáj hallgatnia rám, különben veszélyben az élete. Szegényke. - Párizsban már ezzel foglalkoztam és ott is sok beteg volt, gyerek is, felnőtt is. Ha lehet mondani, kicsit javult a helyzet, ahogy fejlődik a tudomány, többet tudunk a higiéniáról, ilyenekről. Sajnos még nem tűnt el minden baj. Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem lenne munkám idegorvosként! Kísérletezni akkor is tudnék. Ez persze sci-fi, álom, soha nem szűnnek meg a betegségek. Vagy talán nagyon sok idő múlva, lehet, hogy én se érem meg. - Jól látod. A kórházban kicsit más a helyzet. Ott látják, hogy dolgozom és aztán civilben is váltunk pár szót. Akkor meg nem tudják összerakni a kettőt. Jenny jutott eszembe. Mikor Darren feldúlta őt és a nappalit és segíteni mentem, a nőstény tartott tőlem. Azt hitte, bántani akarom vagy trehány leszek és bajt okozok. Eleinte ez nagyon zavart, most már lepereg. Egyre vastagabb a bőr. Skyler kissé emberibb formáját hozza most. Feltűnik valami a régi énjéből, az álcából, akit Virginiaként ismertem. Nem mondom neki, ha aranyosságig is eljut. Rögtön megfordulna és durcizna. - Azt mondod, zsák a foltját? Hát igen. Szerintem én is így kerültem melléd anno. Elmosolyodom. Most nem azt akarom mondani, hogy ő is dilis lenne. Attól nagyon messze van. Különleges, ahogy én is. - Amikor volt a Vörös Hold, tudod, milyen sérülést szereztem? Tökön szúrtak egy üvegpohár szilánkjával. Sajnáltam a srácot, mert rajta is megjelent a seb. Alignak azt akarta, hogy legalább egyikünk tutira elpatkoljon. Utána ráírtam Skylerre, tudni akartam, jól van-e. A válasz igen volt, tovább nem firtattam. Volt elég bajom, meg dolgom. Nem mindenki gyógyult fel egy hét alatt. Nem esik le, mekkora dolog, hogy Skye elmond egy ilyen dolgot magáról. Nem esik le, hogy valószínűleg azért teszi, mert úgyis kiderülne. Ledöbbent a tény, hogy akibe évtizedekig szerelmes voltam, az gyakorlatilag a volt anyósom. Ha ezt Skye megtudná, mit szólna? Félek is, zavarba is jövök és teljesen tanácstalan vagyok. - Nem, nem annyira. Én is tök más vagyok, mint apám. Ez nem nagy dolog. Nem ezen lepődtem meg. Kis megkönnyebbülés, hogy most derült ki az egész. Ha megtudnám, hogy Lili végig titkolózott és pontosan tudott mindent. Nagyon nagyot csalódnék benne. - Akkor ő az, akit mondtál, hogy mással is találkoztál a Falkából. Folytatom a munkát, mert szavakkal nem lehet mindent meggyógyítani. Érzem, hogy Skye most eléggé megrendült, azért is önti ki a szívét. Lehet, hogy meg fogja bánni. Összezavarodtam, nem tudom, mit gondoljak. - Bocs - reagálok röviden arra, hogy úgy viselkedtem, mint egy újságíró-küldöttség a sajtótájékoztatón, amikor már lehet kérdezni. Értem már, miért mondja el. Kiderülne. Úgy sejtem, nem nagyon akarta azt a találkozást. Két ilyen közeli ismerős egy városban, az exe és az anyja. Kész katasztrófa, hisz mi egész jól ismerjük. Lili jobban, gondolom. Azóta nem nagyon beszéltünk. Lehet, hogy neki is nehéz ezt előhozni. - Ezt tudtam. Jaj, akkor te vagy az a lánya, akit elraboltak és farkassá tettek? Hű, ez sok mindent megmagyaráz. Lilivel elég közeli kapcsolatban állok. Ő is tudja rólam, hogy volt egy kölyköm, az eszkimó nő, akibe szerelmes voltam és beharaptam. És véletlenül megöltem. Én is tudok pár dolgot Liliről. Azzal nem állok elő, hogy a lánya megutálta, hibáztatta, hogy nem vigyázott rá. Teljesen letaglóz ez az egész. A nyugalom, ami megszállt, arra elég, hogy a sebellátást képes legyek folytatni. - Párizs, két évszázad... Számolni próbálok. Mikor született Lili? Mi mikor jártunk Párizsban? Elakadok. - Azután, hogy én átjöttem ide, ugye? Skye hamar rávilágít, hogy nem nagyon szeretné elmondani a probléma okát. Lehet Lilit nem szeretni. Ő is változott, régen más lehetett. Engem pedig érdekelne. Lehet, hogy jobb lesz, ha majd őt kérdezem meg. De most boldog, újra ismeri a szerelmet, az az Őrző rendes vele. Kell ezt bolygatni? - Figyelj, engem ez nagyon érdekel, de tudom, hogy nehezen beszélsz a múltról. És érzem is. Nem szeretném tetézni a bajokat. Gondold át és ha úgy érzed, jól esne elmondani, amit gondolom, nem nagyon szoktál, figyelek. És senkinek nem adom tovább. Akármilyen hülye vagyok, az érzékeny titkokat nem adom ki. Kivéve ha valami durva szert tolok. Mostanában már nem szoktam. A gömbhal mérge is inkább csak az életemet veszélyeztette, a tudatállapotomat nem annyira mozdította ki a helyéből. Tudok titkot tartani. Maeve-nek se mondom el, ha hallok itt egy vallomást. Nem erőszakoskodom. Ha nem mondja el, hiányérzetem lesz, de megértem. Gyógyító vagyok, nem vallatótiszt, aki élvezi mások kínjait a kérdezősködés közben. - Tudom, nem is arra gondoltam! Dehogy vádollak. Csak ha véletlenül a zsaruk észreveszik, nem tudom, a nyomokból, hogy még valaki volt itt, akkor meg is gyanúsíthatják. Ha neked is jó így, akkor majd kihívom őket. Én kibírom, ha esetleg be kell mennem. Lassan meg is leszek a fő sebekkel. De jó lenne most egy őrző gyógyító, aki varázsolna, hogy gyorsítsa a gyógyulást! Pár helyen még letisztogatom a nőstényt. - Hogy érzed magad? Van olyan rész, ahol még tudok segíteni így hirtelen? - kérdezem, hátha valamit kihagytam. Az még feszít, hogy megkérdezzem, a tényeken és a döbbeneten felülemelkedve, hogy milyen érzés ez neki? Mit jelent a számára? Elmenne? Szeretném, ha még látnám. Csak most jött. Maeve-nek bemutatni...nem tudom, mennyire jó ötlet. Exekkel dicsekedni a jelenlegi nagy Ő előtt... Ráadásul mindkettő nehéz természet. Nem, nem kéne megismerniük egymást. Hű, ennyi tűz között is rég voltam! Skye-t se irigylem. Szerintem egyedül van. Én is csak alkalmi segítséget jelentek. Sajnálom őt.