Akárhová is mentem eddig, mindig ellátogattam a helyi templomokba, közösségeket összetartó helyekre. Bár a természet sokkal jobban közelebb hoz szerintem a szellemek világához, ezeket a helyeket sem tudtam lejjebb becsülni. Otthon a léleknek. Kíváncsian lépek be, az itteni templomok egészen mások, mint ahogy a lelki hozzáállás a templomhoz, mint helyhez, összehasonlítva az európaiakhoz. Ott fenköltséget éreztem, és a vidéki plébániák adták vissza azt a hangulatot, ami itt elfog. Itt közelebbnek érzem azt, amit a nagy katedrálisokban még két kézzel felfelé kapaszodva sem érzek. Azt mutatom magamból, amit eddig is mutattam, kik nem testvéreim: egy nagyjából háromszáz éves, vérvonalamba tartozó farkast, míg az embereknek egyszrűen egy fiatal srác, aki betévedt. Még ülnek az egyik padban, mély imába burkolózva, így jóval pár paddal arrébb leülök. Amire emlékszem a francia szokásokból, azt teszem itt is, remélve, hogy nem okozok közmegbotránkoztatást. Végül az imádkozó is távozik, egy futó mosollyal és biccentéssel üdvözlöm, ahogy ő is viszonozza, ám több nem történik. Az oltárt bámulom egy ideig. Elmondhatnám magamban az imákat, ám másképp hiszek bennük, így aztán néma maradok. Egy koppanás azonban felkelti az érdeklődésem. Nem túlzottan megszokott, hogy figyelnének az akusztikára, de itt érezhetően végiggördül és kiteljesedik a hang. A bennem lakozó gyerek nem is rest, kihasználja az alkalmat, először hümmögök , majd dúdolok, végül dalba fogok, figyelve a dallamok végigvonulását és ujjongva fedezek fel kis titkokat, amelyek teljessé teszik az adott dalt. A dal egyáltalán nem ideillő, angol és egyértelműen modern, mai kérdéseket feszegetve, de a dallam érdekel, semmi más. Ha mégis közben valaki megérkezne, akkor gyorsan abbahagyom. Ha nem, akkor viszont áhítattal éneklem végig, hogy aztán ismét csak az oltárt bámuljam.
Megvallom, könnyebb így. Könnyebb és jobb, egyszerűbb életet biztosít a tudat, hogy talán most először tűzfalta életem során akad alattam védőháló, ha túl nagyot kívánnék zuhanni. Ott van. Látom aranyból font négyzeteit, de mégsem vagyok hajlandó venni a bátorságot ahhoz, hogy kipróbáljam: valóban képes-e megtartani, ha rázúdítom lelkem minden súlyát. Nem unja-e meg, nem szakad-e pókhálóként össze életem súlya alatt? Vagy csak ellibben, eltűnik, porrá foszlik, akár a délibáb és akkor már nem tehetek majd semmit. Ezt pedig nem állok készen megkockáztatni, tűnjön bármilyen csábítónak levetni magam a szakadék széléről. A sekrestyében még igazítok egyet láthatatlan, befelé fordult szegecses nyakörvemen, mielőtt úgy döntök, ideje újra járni egyet odakint. Jegyespár járt nálam nem sokkal korábban, semmi nehézség nem ütötte fel fejét nászuk ügyében. Még az sem, hogy tisztán éreztem a nő lehetén a korábbi feszültséglevezetés férfiszagú aromáját. Kárhozat helyett áldást köptem blúza szélére azzal, hogy megesketem őket a saját színem előtt, és csak remélni merhetem, hogy fogadalmát hamarosan velem szegi majd meg. Ha kellően érdekes lesz. Ha találok fogást rajta. És fogok is, idő kérdése, ha máskor nem, hát a nász előtti gyóntatás alkalmával. Sétám magasztos és éber, ahogy a faküszöbön átlépve a folyosó bársonyszőnyegét taposom. Halk dallam ver tompa visszhangot a beltér falairól. Farkasének, négykezű torkából felszakadó vonyítás. Még egy légtérben sem vagyunk, de már tépi, szaggatja az idegeimet. A ministránsok éneke is sokszor fáj már, elég belőle, elég abból is, aki koncertteremnek tekinti az én házamat. És bár lopva lépek az ajtófélfához, hogy finoman nekidöntsem vállamat, úgy vélem észrevesz. Ha nem, hát hagyom, hogy végigcsikorogja a dalt, olcsó szöveg, túl hétköznapi, túl sok benne a clishé, ez nem profi: nem olyan, mint Attila versei voltak. Négykezűm zárt ajtók mögött lapul, arcomon a feszült, gőgös unalom ellenére mintegy szívélyes mosoly ül, hiszen a világ szemében gyönyörűséges, ha valaki egy templomban lelkéből mások lelkét szólítja meg: akár dallal is. Talán meg kellene szólítanom, talán hasznos lépés volna ez annak a bolhás csürhének, amihez tartozom. Mégis, ha nem merészel szót emelni az Istene szolgájának oltára előtt, úgy egy barátságos biccentéssel üdvözlöm, és zavartalanul teszem, tenném ügyes-bajos-szívszaggatóan rutinná csökevényesedett teendőimet. Térdelve vetek keresztet az oltáruk előtt, és közben azon morfondírozom, vajon akarom-e, hogy ma este Ő térdeljen, vagy talán nem is lesz kedvem az egészhez. Át kell pakolni a zsoltárok mágneses betűit.
Csak tiszta lélek képes a dallamot lelkével megragadva, szárnyalni rajta? Minden lény szomjúhozz a Fényt, a Jót. Azok is, kik a Sötétségben leledzenek, hiába irtózzanak tőle, vagy érezzenek másképp ez irányban. Magam sem vagyok tökéletes, gyermeki lelkem azonban végig kísért a maga nyitottságával, s mások elfogadásával. Nem tartom magam Jónak, hisz a gyermekekben is él és létezik a fájdalom okozásának kíváncsisága. Nem vagyok ebben különben, ez is a nyitottság része. De leginkább az örömé, hogy mindig megtalálja az elfoglaltság örömét. Most a dalban érzem ezt, ahogy végighalad a helységen, átszűrődik, kiáramlik onnan. Adom a dalt, aki befogadja, s aki nem, azzal majd elszámol az illető maga, ha szándékában áll. Észreveszem, hogy jön valaki, ám mivel be nem lép, ezért bizony végigéneklem a dallamot. A barátságos biccentésre meleg és vidám mosollyal felelek, s nézem, ahogy letérdepel. Érzékelem a lényét, azt, amilyen és nem azt, ami, vagy aminek mutatja magát. A kíváncsi gyermek újra feléled bennem. Előredőlök, s karomra hajtott, félig oldalra borított fejjel figyelem, ahogy csendben… Felnevetek magamban. Elér a gondolatának illata, semmivel össze nem téveszthető. Mások talán álszentnek bélyegeznék ezért, ám én azt sosem értettem, amit ennek a templomnak az egyháza követel a tagjaitól. Az álszenteket annál jobban nem tűröm, ám úgy vagyok vele, hogy az az ő bajuk, előbb-utóbb úgyis le fog foszlani a fennkölt álmaszlag, amit maguk kentek lelkükre. Fájdalmas ráébredni dolgokra. Ezt én is tudom. Éppen ezért nem horkanok fel, inkább kíváncsian figyelem tovább, majd felállok a padból, s a szokásos mozdulatok után mellé térdepelek, úgy tekintek fel az oltárra. - Gyónni szeretnék atyám, s nem tudom, istennek ezen házában mik a szokások. Régen tettem már s nem vagyok biztos benne, tudom-e, mit kell tennem. Ha esetleg felém tekintene, kedves és segítség kérő mosollyal tekintek rá. Tényleg gyónni szeretnék. Régen tettem meg, francia honban kiátkoztak volna, ha nem ülök be a gyóntató fülkébe és én meg ki nem hagytam volna. Remek mulatságnak tartom a magam részéről, de éppen olyan komolyan veszem mások tekintetében, mintha a pácienseim kezelném.
Hallom az idegen neszezését, ahogy ruhája susog, miközben feláll. Nyugton várom térdepelve, vajon innentől merre viszi majd az útja? Megzavarta talán jelenlétem? Esetleg úgy dönt, hogy a nagyszerű koncertje végeztével egész egyszerűen távozik? Kivárom, melyik irányba suttognak bele léptei, elhalnak-e távozása nyomán vagy felerősödve vernek visszhangot dobhártyáimon? Utóbbi esik meg, mígnem mellém nem térdel a hozzám hasonlóan suhancképű farkas, oldalvást fordítva fejemet pedig kifejezéstelen melegséggel bámulok bele fekete szemeim rokonszín testvérpárjába. Megszólít, elveszi tekintetét és Krisztusa lábát veszi jobban szemügyre, én azonban továbbra sem hagyok félbe arcvonásai mélyreható tanulmányozásával. Egészen vonzóvá is tehetné ez a hosszúra hagyott hajszerkezet, ha éppenséggel nem volna olyan hangulatromboló, hogy gyónásért esdekeljen. Gyónni... Ugyan miről? A magunkfajta nem tesz ilyet, az én produkciómnak is célja volt, s ha olyan hithű volna, mint Bastien, úgy nem volna rest minden vasárna megtisztulni a szentmise előtt. Elmosolyodom, megértően és már-már büszkén, fogam fehérjét nem engedem láttatni, az túl hivalkodó volna, túlságosan... erős. Játszik. Atyának szólít, holott talán kétszer annyi halálon van túl, mint én magam. Társulok hát roppant fennkölt előadásának szereplői közé, rám ne mutogasson egy ujjal sem senki, amiért elrontom ezt a színdarabot. - Az Úrnak mindig öröm, ha tékozló fiát hazatérni látja. - hangom selyemként kúszik a nyaka köré, én pedig térdemre támaszkodva egyenesedek fel, biztatva hát az idegent is, tegyen eképpen, s ha követi a mozdulatot, úgy testem előtt összekulcsolt, imára görbített ujjakkal állok meg előtte, lordságom minden feljebbvalóságával pislantva rá a "gyermekre" - Főként, ha kedden vagy csütörtökön négy óra tájt érkezik. Esetleg a vasárnapi szentmise előtt. Szívem szerint elnevetném magam, vagy legalább egy röpke kuncogásnak hangot adnék, helyette csupán szemem narancsa villan a ragadozómosoly mögött, mielőtt elfordulnék tőle, hogy a zsoltáros számlapokhoz indulhassak végre. Ezek a szokások Isten ezen házában. Az én házamban, ahol csupán aktuális szeszélyem diktál mindennemű szabályt, miképp azt is, akad-e kedvem újra mások nyűgjeinek alávetni magam. Érinthetetlen vagyok e falak között, tudja ezt mindenki, aki azt is, hogy az olasz falkája diktálja a szabályokat, és az érdekeik körébe magam is beletartozom.
A tekintetét fürkészem, mint minden ember, s farkasát, mint minden farkas. Nem érzem rajta azt, amit például Leah-n éreztem, de ezt természetesnek is veszem. Érdeklődésem azonban mélyebb, mint egy átlagos farkasé, hála a képességemnek, és egyben a nagymértékű kíváncsiságomnak. Szinte angyali arccal tekintek fel az oltára. Peches vagyok némileg ezzel a küllemmel, Julienként jobban bele tudta olvadni a tömegbe. Ám hasonszőrű társaim számára a külcsín alatt létező farkas is jelen van, aki figyel, teli érdeklődéssel. Szerény mosoly, de inkább emlékezés. Talán Toulouse-ban hallottam Gregorij atyától ezeket a szavakat, előtte pedig jó száz évvel ezelőtt. Könnyedén állok fel mellette és fordulok felé. Követi a színdarabot, mit elkezdtem, pedig mostanában már ritkán élek ezzel és felcsigáz, hogy belemegy. Tökéletesen összerakott személyiség, amit látok, de még nem vagyok benne biztos. Érdekel és izgat a jelleme. - Ó, értem. – ez kiment a fejemből. - Azt hittem, hogy az úr háza mindig nyitva áll, s ki betér lelki kínját enyhítendő, meghallgattatik. – ártatlanul jegyzem meg, lehajtott fejjel, gondolkodón, s továbbra is érzem az ismerős illatot, a kikötőbéli lányét. - Amúgy is énekelni tértem be inkább. – tekintek vissza rá. - Ám értem, elfoglalt, s nem is zavarom tovább, Atyám. Más időpontban is megfelel. – a megszokott formulával búcsúzom, ám mielőtt teljesen elhagynám az épületet, egy gondolat suhan Ethan felé. ~ Még visszatérek, Ethan. Felkeltetted az érdeklődésem… ~ A hang jóval érettebb a látszat külsőnél és cseppet sem kérő. Közlés, mint aki csak barátilag szólt, ha kell, tokostul nyitja rá az ajtót, ha olyan kedve van.
Akad-e hitele a bűnbánatnak, ami lehajtott fejéből ömlik rám, amiért megszegte e szent hely fehér, A/4-es papírra nyomtatott szabályát, amely a gyóntatófülke dohos oldallapjára ragasztva hirdeti a gyóntatási rendet? Nem tudom. Nem hagyatkozhatok egyébre, mint eddig szerzett emberismereti tapasztalataimra, hiszen bármit is érezzen, egészen biztosan véka alá rejti kora és ereje. Ártatlanul cseng a megjegyzése, mégis tűt szúr fogínyembe a rejtett vád: hallom farkas, ne gondold, hogy ennyire könnyedén ellenem fordíthatód saját, mindenhatónak vélt fegyveremet. Oldalra fordítom a tekintetem, hogy a szolid templomkapu felé pillantsak fegyelmezett türelemmel, majd vissza rá. - Nem úgy tűnik, mintha be kellett volna törnie az ajtót, Gyermekem. - nyomom meg szándékosan a megnevezést, arcomon némi gyanúval élek: hiszen azt csak nem hagyhatnám szó nélkül, hogy zárt ajtókon, keményre fagyott üvegablakokon betörve kellett volna behatolnia. Talán jobban járt volna úgy, hiszen őrült elkötelezettsége talán érdekelne annyira, hogy bekössem sebeit és főzzek neki egy teát. Ha. Esetleg. Elégedett mosolyom továbbra is vonásaimon ül, már-már kihívónak érzem saját energiáimat a (látszat)alázata mellett, nem tagadom, ez kedvemre való. - In aeternum, amen. Fejet hajtok kissé búcsúzóul, holott szívesen intenék neki inkább, egészen komikus a kép, ahogy kisétál a templomból, én pedig mint hű szerelmese, úgy lengetem jobb kezem felé. Mulattató. A gondolataim közt felcsendülő röpke megjegyzésre meghökkenek. Ha látnás is az arcomat, akkor sem mutatna változást, remekül rejtem mögé a hirtelen mellkast hasogató idegességet. Hogy van mersze...? Hogy képzeli, hogy a nevemen nevez ebben a közegben? Nem lep meg, hogy tudja. Ki nem tudja? Ki ne merné legalább a hírét ismerni az új, fiatal és jó vágású papnak, aki átvette a plébániát? Lassan tör utat magának néhány ránc az orrom nyergénél, ahogy rejtett vicsorra húzom a szám, finoman és kimérten teszem ezt is, mint minden mást. Halk, búcsúztató morgással búcsúztatom az idegent: én így éneklek neki. Jöttömet dallal kísérte, távozását és viszketegséget okozó érdeklődését a nyílt fenyegetés hangszerével ünneplem. - Javasolnám a keddi időpontot. A hét végére hajlamos fullasztóvá válni idebent a bűntudat. Köpöm foghegyről, nyájasan a rendezvous időpontját. Akkor majd fogadom. Ha máskor jön, úgy magára vessen, fulladjon bele a felkelt érdeklődésébe, nem hogy ölte volna meg még álmában a saját kezeivel.
Azt hiszem az elmúlt napokat sosem fogom tudni eléggé megköszönni a nejemnek. Képtelen voltam hazamenni úgy. A gyász még nem múlt el – jó darabig nem is fog – de tekintve, hogy nem akarom beavatni a többieket a személyes tragédiám újabb felvonásába, kénytelen vagyok magamra erőltetni, hogy – ha viszonylag is, de – jól vagyok. Abszolút nem. Bashnek is idővel be fogok számolni, főleg, mert már említettem, hogy van egy nővére is. Pontosabban csak volt. Most azonban még képtelen vagyok arra, hogy neki – vagy bárki másnak – beszéljek erről. Egyszerűen nem megy. És ezzel együtt pedig… szükségem van valakire, aki ért. Arra, aki ott volt az alatt a közel száz év alatt, amit együtt töltöttünk a lányommal. Mert akármennyire is képtelen vagyok lenyelni a lányom halálában való részvételét, pontosan annyira szeretem őt. Mert képtelen vagyok nem szeretni. Hosszasan gondolkozom azon, hogy egyáltalán felkeressem-e és ha igen, akkor mikor. A farkasa már nem az enyémtől való, felelős a lányom haláláért… de akkor is a fiam. És az első kölyköm… volt. Épp, hogy csak visszakaptam és menten üssön belém a ménkő, de képtelen vagyok neki hátat fordítani. Vajon megbocsátasz ezért valaha, édes, drága, egyetlen Marym??! Nincs már könny, ami a szemem és az arcom áztatná. Nincs bennem harag sem. És valahogy, mintha a többi érzelem is hiányozna. Fáj. Még mindig fáj, de nem olyan eleven húsba vágó, mint, amikor megtudtam. Inkább tompa és mély. Olyan, ami évszázadok múltán sem fog elillanni. Csupán együtt élni tanulok majd meg vele… Nem az első gyermekemet vesztettem el, de remélem, hogy az utolsót. Fogalmam sincs, hogy miként reagálnék a következőre, de őszintén szólva nem is akarom megtudni. Azt pedig, hogy mi lesz eztán Arthur és köztem… fogalmam sincs. Szeretnék ketté szakadni és az egyik felemmel szeretni és megbocsátani, míg a másikkal gyűlölni és bosszút állni. Mert akármennyire is szégyenletes, ezt is akarom. Revanst venni Mary életéért, amiért már nem lehet itt nekem, amiért soha többé nem láthatom és nem vonhatom a karjaim közé. Csak tegnap tértem vissza a Lakba. Előbb nem ment, nem akartam. Most pedig fejbúbig felhúzott pajzsban jövök-megyek a jelenlegi családom tagjai között. Nevetséges. És mégis szükséges, mert sem a kíváncsiságukra, sem az együttérzésükre nincs szükségem. Nem akarom. Így ma munka után nem egyenesen hazamegyek, hanem csak… valahová. A város határát járom, kóbor után kutatva – vagyis ezt mesélem be magamnak –, de valójában, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor csak azért, hogy ne fussak bele másba. És mégis, ennek ellenére, arra eszmélek fel, hogy a fiam lakása közelében járok. Energiáimat megtartom magamnak, nem akarom, hogy tudja, itt vagyok. Takarásból figyelem a lakást, ahol nem is olyan régen jártam, őszintén megnyílva előtte és eszembe jut, milyen felhőtlenül tudtunk beszélni egymással akkor és utána is. Most pedig… mintha nem egy hét telt volna el, hanem egy egész élet. Szeretnék közelebb menni, bekopogni, beszélni… csak épp azt nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Igazából azt sem, hogy miként reagálnék, ha egyáltalán meglátnám. És amíg ennyire labilis vagyok, addig talán jobb is, hogy nem keresztezzük egymás útját. Így jobbnak látom ellökni magam az egyik épület falától, aminek eddig félvállal támaszkodtam és hátat fordítva a lakás látványának, elindulni egy másik irányba. Csak épp azzal nem számolok, hogy Arthurral találom szemben magam. Normál esetben most magamhoz ölelném és köszönteném. Ebben a percben azonban… torkomra forr a szó és tökéletesen kizárom őt. Pajzsom szilárdan áll, ahogy én magam is. Minden érzelmet mellőzve a vonásaimról.
Igazán szar érzés tud lenni, amikor az ember teljesen egyedül érzi magát. Az utóbbi évtizedekben nem sokszor éreztem ilyesmit, most viszont mindennél erősebben mar belém és akárhogyan próbálkozom, nem tudok tőle megszabadulni. Willow segítsége, Dana „látogatása” mind szép és jó dolog, de sajnos akkor sem igazi. A lányom halott. A feleségemet elüldöztem. Az apámat elveszítettem. Mindenkit, akihez bármilyen érzelmi kötelék kötött, eltaszítottam magamtól. Nem akartam. Mindegyikükre szükségem lenne, mindegyiküket akarnám, talán pont ez a baj és én nem tudom, mit kezdjek ezzel. Hogyan állítsam helyre a történteket. A sors iróniája, hogy míg Mary halála nekem volt köszönhető, addig Teresáé a tulajdon feleségemnek. És habár Dakota menteni próbálta a lányunkat, én pedig feláldoztam a húgom, nagyjából hasonló volt a helyzet, mintha csak visszakaptam volna mindent. Soha nem fogok tudni megbocsátani a feleségemnek, akkor én hogyan reménykedhetek abban, hogy apa valaha képes lesz úgy nézni rám, mint régen? Egy gyermeket elveszíteni mindennél borzalmasabb és ezt tetézni csak az tudja, ha olyannak van hozzá köze, aki szintén rendkívül fontos nekünk. Már étem, apa, mit éreztél akkor és ott. Elevenen vág belém is a keserűség, a fájdalom, a hiány és ez sajnos nem olyan dolog, amin hipp-hopp túl tudok lendülni. Éppen ezért meg sem próbáltam megkeresni az apámat, idő kell neki, legalábbis bíztam benne, hogyha adok neki, akkor idővel változik majd a helyzet. Idővel talán képes lesz ismét úgy tekinteni rám, mint a fiára. Tudom, hogy azt a megtörtséget minden egyes nap a szemében fogom látni, ha sikerül rendbe hoznunk a kapcsolatunkat, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, bármennyire is szeretném. Egyszerűen nem lehet, mert én így alakítottam így a dolgokat. Az Achiles-szel való kölcsönös bundatépés sem segített a helyzetemen, csupán a pillanatnyi dühömtől voltam képes megszabadulni. Jobban voltam már - fizikailag -, de közel sem gyógyultam még meg teljesen. A jobb karom továbbra is sínben díszelgett, bár a kabát takarta, így nem volt olyan feltűnő. A vállam is gyógyulgatott, de még mindig nem volt az igazi, ahogyan a bordáim és a tüdőm sem igazán, minden levegővétel fájt. Ágynyugalomra voltam ítélve, de szerintem mindenki tudja, hogy egy Villámnak az egyenlő a halálos ítélettel, képtelen voltam egy napnál többet heverészni, eleinte csak a házban sertepertéltem, de idővel abból is elegem lett. Muszáj volt kimennem. Amíg az arcom nem jött rendbe, nem császkáltam messzire, de amint eltűntek a képemről a lila foltok és az állkapcsom is helyrejött, már nagyobb köröket írtam le, az erdőbe is kimerészkedtem, habár a rohanástól és a váltástól még igencsak messze álltam. Egy ilyen kis körútról tartottam éppen hazafele, amikor nem messze a házamtól megtorpantam, mert ismerős alakot véltem felfedezni nem is olyan messze tőlem. Nem éreztem felőle semmit, nem is volt meglepő, habár ez még inkább összefacsarta a szívemet. Az én pajzsom is fel volt húzva, habár nem annyira, mint az apámé, de számára mindegy volt, mert ahogyan ki, úgy nyilván be sem jutott semmi. Amikor szembefordul velem, zavartan sütöm le a tekintetem, mintha csak nem mernék ránézni, mintha nem lenne jogom hozzá. Így is éreztem. Szerettem volna elfutni és elbújni, még azelőtt eltűnni innen, hogy kiszúrt volna, de a gyávaság soha nem tartozott a tulajdonságaim közé. Úgyhogy mély levegőt véve - aucs - emeltem fel a fejem és néztem rá. Nem számítok ölelésre és köszöntésre, azon sem lepődnék meg, ha nemes egyszerűséggel hátat fordítana nekem és itt hagyna. - Szia - többet képtelen vagyok mondani és hiába próbálom megszilárdítani a vonásaimat, nekem sajnos ezúttal nem megy olyan jól, mint neki. Az érzelemmentes arckifejezését látva teljesen olyan érzésem van, mintha minden visszapattanna róla, mintha a szavaim sem juthatnának el hozzá. Mit mondhatnék? Nem jönnek a szavak, a gondolatok elhagynak, csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, de az elkeserítő ebben az, hogy úgy is érzem magam.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Egy darabig csak állok, mozdulatlanul és szótlanul. Először rám sem néz és amikor megteszi, egyetlen szót kapok, amire képtelen vagyok azonnal reagálni. Megfordul a fejemben, hogy keresztül nézek rajta és tovább megyek, de erre sosem tudnék vetemedni. Nem menne. Ahhoz túlságosan is szeretem, a fiam, a vérem, a büszkeségem… Aki egyetlen pillanat alatt képes volt összetörni úgy, ahogyan előtte még senkinek. Összeszorítom az állkapcsomat és elindulok. Felé, és csak akkor állok meg, amikor a vállaink egymás mellé érnek, amikor már nem látom a tekintetét és ő sem az enyémet. Mert akármennyire is szeretlek fiam, nem tudok rád nézni. De melletted csakúgy elmenni sem. Felemelem a kezem és a vállára teszem azt, jelezve, hogy maradjon csak a helyén, ne menjen, ne hagyjon itt, én sem fogom. A pillanat hosszabbra nyúlik, mint szeretném. Mint kellene, de egyszerűen fogalmam sincs sokáig arról, hogy mit mondhatnék neki. Hiába a kor és a tapasztalat, van, amit sosem lehet megtanulni és még egy olyan öreg farkasnak is problémát jelent, mint én vagyok. Energiáim a pajzsom mögé feszülnek, háborogva kavarodnak fel az érintéstől. Meg sem próbálom lecsendesíteni őket. Úgy düböröghetnek ott, ahogy akarnak, elvégre mindet megtartom magamnak. - Értem, hogy miért tetted... – láttam, hallottam, éreztem. Tudom, hogy miért döntött úgy, ahogyan. És azt is, hogy a helyében ugyanezt tettem volna én is. A testvérem helyett a gyerekeimet választottam volna. Olyan tisztán tudom ezt, ahogy tudatában vagyok a világ legtermészetesebb dolgainak. - De ez nem jelenti azt, hogy megbocsátom... – belül, mélyen a lelkemben beleszakadok ebbe az egyetlen rövid mondatba. Összébb ráncolom mindkét szemöldököm és felé fordítom a fejem, hogy az arcát lássam, oldalról vagy szemből, ha ő is felém néz. - És azt sem, hogy ne szeretnélek kevésbé. – mert akarom, hogy tudja, szeretem. Most is. A tenyerem lecsúszik a válláról, ahogy eleresztem. Mélyen szívom be a levegőt, majd eresztem ki a tüdőmből azt. - Gyere. – halkan csendül a hangom és nincs benne sem meleg invitálás, sem semmi egyéb. Tovább indulok és ha ő is jön, akkor némán sétálok tovább. A városközpont felé tartok, és egészen a templomig meg sem állok. Fogalmam sincs mit kezdjek azzal, amit érzek, mit tegyek a fiammal vagy mit ne. Tanácstalan vagyok, az egyetlen amit tudok, hogy gyászolok és gyertyát fogok gyújtani a lányomért. Katolikusnak neveltem Arthurt is, tudja, hogy ez mit jelent és mennyit számít nekem. Kényszeríteni viszont biztosan nem fogom. Ha bejön velem, bejön. Ha nem… az talán többet mondd, mint bármely kimondott szó.
Én is összeszorítom az állkapcsomat, amikor látom, hogy elindul felém. Valami zsigeri ösztön vezérel, hogy alig láthatóan, de mégis kihúzzam magam, nem törődve azzal, hogy a sérült bordáknak ez egy cseppet sem tetszik, az érdekel most a legkevésbé. Várnám, hogy előttem áll majd meg, hogy fejmosást kapok, hogy egy újabb pofont, akármit, ehelyett azonban mellém lép és egy pillanatig azt hiszem, tényleg magamra fog hagyni, hogy elsétál mellettem, minden szó nélkül hagy itt, mintha megszűntem volna létezni a számára. De megáll és bármennyire vagyok feszült, nagyon halovány megkönnyebbülést mégis érzek. A vállamra teszi a kezét, maradásra késztetve ezzel és hiába nincsen erő a mozdulatban, úgy érzem, menten a föld alá nyom, nehéznek érzem a kezét. Próbálok nyugodt maradni, figyelni a légzésemre, nehogy a végén zihálni kezdjek. Próbálom elrejteni az érzéseimet, próbálom nem kimutatni felé, mennyire megviselt engem is ez az egész, hogy mennyire hiányzik és mennyire sajnálom, hogy ezt én okoztam. De ő az apám, anélkül is tudnia kell, hogy rám nézne, hogy áttörné a pajzsomat. Hiszen ennek így kell működnie, nem? Vagy már ezt is porrá zúztam..? Nem reagálok az első szavakra, csak a fejem hajtom le újfent, hogy a cipőm orrát kezdjem szemlélni. A következő szavakat hallva pedig megereszkednek kissé a vállaim, a fájdalom pedig újult erővel préseli össze a mellkasomat. Ez pedig mindennél rosszabb, sokkal jobban fáj, mint a vállam, vagy a bordáim. Mert a fizikai sérülések elmúlnak, az ilyen jellegűt viszont hosszú évek alatt sem lehet teljesen begyógyítani. - Nem is várhatom el, hogy megbocsáss. Tudtam, hogy mit vállalok akkor, amikor megtettem és akkor is, amikor elmondtam neked - halkan hagyják el számat a szavak, de továbbra is képtelen vagyok felé fordítani a tekintetemet. Nem várhatom el, hogy mindenféle fennakadás nélkül túllendüljön ezen, mégis minden porcikámmal sóvárgok a megbocsátás után. Következő kijelentésére felkapom a fejem, hirtelen fordítva felé az arcomat, a tekintetét keresve. Kaparja mellkasomat a keserűség, a fájdalom, mert.. nem tudom hova tenni ezt az egészet. Gyűlölj, vagy szeress, bármelyik jobb lenne ennél a köztes bizonytalanságnál. Nem kell kétszer mondania, fordulok és indulok egyből, mellette sétálva, de rettentően feszélyezve érzem magam. Nem tudom, hova megyünk, remélem nem túl forgalmas helyre, nem szeretnék ismerőssel találkozni, sem olyannal, akivel egy hét múlva is összefuthatok és feltűnhet neki, hogy felettébb gyorsan gyógyult meg a törött karom. Most azonban mégsem foglalkozom ilyesmivel, mert ebben a helyzetben ez a legkisebb problémám. Némán lépdelek mellette és ha rajtam múlik, akkor csendben haladunk egészen a templomig. Merthogy oda megyünk, akkor válik számomra világossá, amikor már a tövében állunk. Megtorpanok a bejárat előtt, katolikusnak lettem nevelve, de már az idejét sem tudom, mikor imádkoztam utoljára, vagy mikor látogattam templomot. És ide készülök most bemenni. Szakadt farmerban és bőrdzsekiben, teljesen lepukkantnak érzem magam egészségi állapottól függetlenül is. Mély levegő és végül átlépem a küszöböt. Elvégre nem az a fontos, hogyan nézek ki, legalábbis szeretnék ebben hinni. Néma csendben gyújtom apám mellett én is a gyertyát, az elsőt Maryért. Aztán újabbat gyújtok, ezt már a lányomért. Nem volt még alkalmam elmondani az igazságot Teresa halálával kapcsolatban, de nem is érzem úgy, hogy itt lenne az ideje. Nem fogom sajnáltatni magam és ebben a pillanatban éppen elég ezzel a problémával megbirkóznunk. Továbbra sem szólok semmit, csendben ülök le az egyik padba. Szeretnék mondani valamit, mind a húgomért odafentre, mind az apámnak címezve a szavakat, de képtelen vagyok megszólalni. Nem tudom, mit mondhatnék. Azt már elmondtam, hogy sajnálom, tudja anélkül is, hogy orrba-szájba azt szajkóznám. Rajta áll a „döntés”, emelt fővel fogom tűrni, bárhogyan is dönt. Elkövettem egy hibát, de készen állok rá, hogy megfizessek érte, akár így, akár úgy.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Tudom én, hogy sajnálja. Nem csak azért, mert mondta, egyszerűen érzem. Azt is tudom, hogy szerette a húgát. Évtizedeken át láttam őket együtt, akkor minden mozdulatukban benne volt, amiket szavakkal nem kellett kimondani. Tudom, hogy fáj neki is. Ehhez nem kellenek farkas érzékek, nincs rájuk szükség ahhoz, hogy a szívem mélyén érezzem. Azonban a sajnálat, a fájdalom, a bűnbánat nem elég. Most még nem elég. Több, mint tíz éve együtt él azzal, amit tett, számomra csak egy hete valóság az egész rémálom. Érzem, ahogy megereszkednek a vállai. És nekem nem kisebb fájdalom kimondani azt, hogy nem vagyok képes megbocsátani, mint neki hallani. Nem célom fokozni az egészet, földbe döngölni így vagy úgy – olyat apaként egyébként sem kívánnék a saját gyerekemnek –, de becsapni sem fogom. Nem játszom meg, hogy rendben van, amit tett, mert volt rá oka, hogy megtegye. Ez nem mentesíti őt és nem segít egyikünkön sem. - Miért vártál vele, hogy elmondd? – halkan kérdezem meg, miközben még mindig őt nézem. Igaz, hogy alig pár hete találkoztunk újra, de mégsem árulta el, amint lehetősége nyílt rá. A templomba együtt lépünk be, és ha halványan is érzem, de örülök annak, hogy jön. Most még nem kellene a szavak, vagy nem csak nem jönnek, nem tudom. A gyertyákhoz megyünk, én egyet gyújtok, Maryért, Arthur kettőt. Értetlenül ráncolom összébb a szemöldökeimet és a fiamra nézek válaszért, de most még nem kérdezek rá. Ahogy a padokhoz megy és leül az egyikbe. Követem őt és melléülök én is. - Jó ideje nem voltál már templomban, igaz? – egy darabig én sem. A hitünket magunkban hordozzuk és azt hiszem ez a lényeg. A hangom szinte csak suttogás, szerencsére, mert itt nem illik ennél hangosabbnak lenni, de talán nem is menne. Hiába a tartásom, a pajzsom védelme, belül egyáltalán nem vagyok olyan nyugodt vagy érzelmektől mentes, mint amit mutatok. - Kiért ég a második gyertya? – ha nem mondja el, nem fogom erőltetni, ez alkalommal nem. Valami eltört kettőnk között és ezt bizony ugyanúgy érezzük.
Nem is tudja a teljes igazságot. Hogy Mary-nek miért kellett így meghalnia. Hogy egyáltalán miért kerültünk abba a helyzetbe. Hogy a húgom átvert és kihasznált, hogy aztán magával együtt rántson bele abba a kalamajkába, amiből végül mindannyian vesztesen kerültünk ki. Nem is baj. Szándékosan nem közöltem vele, szándékosan nem mutattam meg mindent, ítéljen el bárki érte, de ennyivel tisztelgek a húgom előtt. Maradjon csak meg olyan szépnek és tisztának, mint ahogyan apám emlékei között él. Nekem még van lehetőségem helyrehozni a hibámat, Mary-nek pedig már nincs. Jobb ez így és bármennyire gyűlölöm, hogy el kell hallgassam ezt előle, érte teszem. - Azért, mert önző vagyok - még gondolkoznom sem kell a válaszon, könnyedén csúszik ki ajkaim közül. - Nem akartalak egyből elveszíteni - nem akartam fájdalmat és csalódást okozni. Nem akartam összetörni. Ha az elején elmondom, annyi sem adatik meg nekem, nekünk, amennyit így kaphattunk. Talán tisztességesebb dolog lett volna, ha egyből azzal nyitok, de az ilyen titkokat mindenki szereti sokáig húzni, halasztani, bármennyire is van azzal tisztában, hogy később csak rosszabb lesz. - Igaz - tagadni sem volna értelme, hiszen látszott minden mozdulatomon. Amúgy sem szerettem volna hazudni az apámnak, arra képtelen voltam. Az igazság elhallgatása pedig teljesen más terep. Túlságosan elvakítottak az érzéseim az elmúlt időben, egyszerűen képtelen voltam megállni és egy mély levegőt venni, lenyugodni kicsit, úgy pedig nem lett volna képem templomba menni. A hitünket magunkban hordozzuk, ezt még ő tanította nekem. A kérdését hallva felé fordítom az arcomat, majd vissza a gyertyára, hogy utána az összekulcsolt kezeimet kezdjem el bámulni. Aprót sóhajtok, majd ismét rá emelem a pillantásom. - A lányomért - egyetlen hosszú pillanatig tartom a szemkontaktust, már ha egyáltalán rám nézett, mert ezt követően ismét elvesztem a gyertya kicsinyke lobogó lángjában. Nem fűztem hozzá magyarázatot, amikor először meséltem neki a lányomról, azt mondtam, hogy feltehetőleg halott. Most azonban biztos voltam benne és ez minden bizonnyal nem csak a hangomban, hanem a vonásaimon is kiütközött. - Mi lesz most velünk..? - apa… Nem jött a számra a megnevezés, valahogyan.. úgy éreztem, egyszerűen elveszítettem azt a jogomat, hogy így nevezhessem. Ez pedig borzasztó érzés volt. Nem is tudom, miért tettem fel a kérdést, nem tudom, hogy tudni akartam-e rá a választ, vagy, hogy egyáltalán létezik-e erre a kérdésre válasz. Vagy lépjünk előre, vagy lépjünk hátra, de ez az egy helyben toporgás teljesen felemészt és azt hiszem, nem csak engem.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
A választ hallva még finoman meglapogatom a vállát, mielőtt elereszteném és a város felé vennénk az utunkat. Annyi, amennyit megtudtam a lányom halálával kapcsolatban, nekem éppen elég. Abban biztos vagyok, hogy nem véletlen kerültek a falka és az alfa elé, ők hárman. Valakinek, valamit tennie kellett, de számomra ez már nem olyasmi horderejű dolog, amit mindenképpen meg kell tudnom. Mary így is úgyis a lányom marad, ahogyan Arthur a fiam, az unokámat pedig nem ismertem, nem tudom milyen volt. Ezért nem változtat a dolgokon, hogy milyen esemény sorozat vezetett addig a napig. Vissza már nem hozza őt. - Jó ideig én sem jártam. – szusszanok halkan. A táncoló gyertyalángokat figyelve végül rákérdezek, hogy Arthur miért gyújtott kettőt. Amikor felém fordítja a tekintetét, íriszeit figyelem. Megváltoznak a vonásai, amiket más talán nem venne észre, de én igen. És ez nem jelent jót. Ahogy kimondja, hogy az unokámért, tudom, hogy ez alkalommal már biztos benne. Egyszerűen csak… érzem. - Őszinte részvétem. – a legőszintébb. Szeretném átölelni őt. Én csak… Kinyújtom a karom oldalra, a tarkóján landol a tenyerem és egyszerűen magamhoz húzom, úgy fordulva, hogy átölelhessem. Nem túl hosszan, de szorosan, lejjebb engedve a pajzsom, mert akarom, hogy érezze, osztozunk egymás gyászában, hiszen az közösen a miénk. A kérdését hallva elengedem és visszahelyezkedek a padban. Épp eleget veszítettünk már mindketten. És, ha nem is lesz minden olyan, mint régen, attól még a vér összeköt minket. - Scott-ok vagyunk mindketten. Majd megoldjuk. – a hangom magabiztos – még ha halk is –, mert ezt tudom. Azt nem, hogy mikor és hogyan, valószínűleg nem egyhamar, de idővel majd igen. - Hogy tudtad meg, hogy a lányod…? – az unokám meghalt. Akinek még csak a nevét sem tudom (mert nem emlékszem, hogy elmondtad-e, ha igen, akkor mea culpa). Talán a feleségétől, legalábbis ez az első, ami beugrik, mielőtt még válaszolna, feltéve, ha egyáltalán válaszolni fog. Ha nem, elfogadom a dolgot.
Csak aprót bólintok a szavaira, miszerint egy jó ideig ő sem járt templomba. Azt nem mondom, hogy már nem hiszek, de rengeteg olyan dolgok történt, ami után alaposan megrendült a hitem. Már nem tudom, mi igaz és mi nem az, hogyha tényleg létezik egy felsőbb Istenség, akkor miért engedi, hogy ennyi fájdalmat kelljen elviselnünk? Persze, mert ez próbatétel, tudom jól, na de mennyit kell próbára tenni minket? Nem volt már elég..? Teljes mértékben meglep a reakciója, amit akkor tapasztalok, miután elmondom, hogy a lányomért gyújtottam a második gyertyámat. Nem ellenkezem, kis fájdalmas szisszenés szökik csupán belőlem, mert túlságosan oldalra kell fordulnom, húzódik a bőr, mozdulnak a csontok és ahogyan átölel, elkerülhetetlen, hogy ne érjen hozzá a sérült vállamhoz. Ép kezemmel viszonzom az ölelést, a másikkal elég suta lenne a mozdulat, de nem is az számít. Hanem az, hogy megölelt. Szeretnék ismét kisgyerek lenni, aki félősen kucorodott az apja ölébe, ha valami problémája volt, akinél nem volt baj, hogy összesírta a felsőjét, aki nem szidta meg, mert sírni kezdett, hanem letörölte a könnyeit. Szeretném elengedni magam, megszabadulni minden maszktól, minden álcától, amit az évek alatt magamra húztam, szeretném elsírni neki a bánatom, a fájdalmam, szeretném, ha megvigasztalna, ha letörölné a könnyeimet. Mégsem teszem, mert egyszerűen.. nem tehetem. Úgy érzem, nincsen többé jogom az ilyesmihez. Neki is fáj, nem picsoghatok neki a saját nyomoromról azok után, ami történt, amit tettem. Azok után, hogy képes voltam összetörni és porrá zúzni valami olyasmit, amire mérhetetlenül büszke voltam. A kapcsolatunkat. - Köszönöm - csendben suttogom a szavakat és jó néhány pillanatig meg sem szólalok. Szeretném kiélvezni még a pillanatot, mert fogalmam sincsen, hogy ez csak egyszeri alkalom, vagy elindultunk előre. Nem akarok többé naiv lenni, mert nem akarom, hogy ismét úgy fájjon, mint ott a patakparton. Bólintok ismét, igen, Scott-ok vagyunk, meg fogjuk oldani. Én magam is úgy vélem, hogy inkább utóbb, mint előbb, de nekem ez a válasz már bőven elég, hogy elhiggyem, nem lökött el teljesen magától és nem is zárkózik el sem előlem, sem az elől, hogy helyrehozzuk mindezt. Nehéz lesz, tudom jól, de más kihívásokat is véghezvittünk már. - A feleségemtől - fordítom el a tekintetemet róla, mert ez éppen annyira kellemetlen téma számomra, mint Mary. Megfeszül az állkapcsom, energiáimba pedig alattomosan kúszik be a düh is a keserűség mellé. - Bár aligha nevezhetem már a feleségemnek. De mindegy, nem szeretnélek ezzel traktálni - nem fogok panaszkodni és a történtek után kétlem, hogy éppen az én nyomoromra lenne kíváncsi. Rettentően szeretném, ha kérdezne, ha érdekelné, ha beszélhetnék róla neki, de nem fogom hibáztatni érte, ha nem így tesz. Amúgy sem hinném, hogy olyan lehetne, mint régen és csak azért nem fogok válaszolni neki, mert úgy érzi, fel kell tennie a kérdést.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Hallom a szisszenését, ahogy megérintem és az ölelésembe vonom. Sejtem, hogy megsérült, ezért igyekszem a lehető legfinomabban mozdulni, mert ez alkalommal eszemben sincs őt bántani. Fáj, amit tett a lányommal, de a keserű gyász nem önt már el haraggal. Most azonban nem kérdezek rá, hogy mi történt vele, de nem azért, mert nem érdekel. Egyszerűen csak majd egy másik alkalommal kerítek rá sort, nem most és nem itt. Nem tartom sokáig, eleresztem és visszahelyezkedek a padban mellette. A köszönetnyilvánítására csak megrázom a fejem lassan. Nincs mit megköszönnie. Főleg nem ilyesmit. A kettőnk dolgához pedig idő kell és azaz, amiből több jutott nekünk, mint egy átlagos embernek. Fogalmam sincs, hogy mennyire és mikor tudjuk helyrehozni magunkat és egymást is, a kapcsolatot közöttünk. Az majd kialakul magától. Ebben próbálok hinni legalábbis. Mert mi mindig is közel álltunk, születésétől fogva. Bánom, hogy annak idején nem tartottuk tovább a kapcsolatot, hogy olyan messzire sodródtunk egymástól. Talán, ha ezt nem engedem, ha ragaszkodom ahhoz, hogy ne tűnjenek el ő és a húga a nagyvilágban, akkor minden másképpen történhetett volna. Ha lett volna tudomásom róluk, ha részt vettem volna az életük további alakulásában… de sajnos egyik sem lehetséges már. Amit a feleségével kapcsolatban mond, nem mondhatni, hogy nagyon meglep, magam is arra a következtetésre jutottam, hogy tőle szerezhetett tudomást a lánya haláláról, az viszont új információ, amit csak félig jegyez meg szavakkal, inkább lejjebb eresztett pajzsomon keresztül beszivárgó energiáiban érzek meg. Düh és keserűség egyvelege és ettől valahol a tudatom mélyén felötlik bennem, hogy Dakotának talán szerepe volt a tragédia bekövetkeztében. Istenem, remélem, hogy nem ez áll a háttérben, mert a legkevésbé sem kívánom a fiamnak azt az érzést, ami bennem is van. - Meghallgatlak. – halkan hagyják el a szavak ajkaimat és ezt még inkább mondom valahová magam elé, majd pedig felé fordítom a tekintetem. Nem veszem traktálásnak, de nem tudom mennyit tehetek azon túl, hogy csak figyelek rá és a szavaira. Mert maximum ennyi az, amit szeretnék megtenni érte jelenleg. Többet nem. - Meg szeretnélek hallgatni. – íriszei után kutatok. Nem kényszerűségből vagyok kíváncsi, hanem, mert érdekel. Mert a történtek, a csalódás és a fájdalom ellenére is a fiam és mert egyszerűen a zsigereimben érzem, hogy ez kell neki, szüksége van rá és talán rám is. - Mi történt? – nincs mibe kapaszkodnom, így nem tudok részletekre rákérdezni. Ujjaimat lazán összekulcsolom az ölemben és időt hagyva neki, hogy átgondolja, akar-e egyáltalán beszélni, várok türelmesen és csendesen.
Meghallgatlak. Vajon szeretné is, vagy csak az illem diktálja mindezt? A kötelesség? Az, hogy a fia vagyok, hogy egy apának az lenne a feladata, hogy meghallgassa a gyermekét? A történtek után nem lenne meglepő, ha csak ezek miatt mondta volna azt, amit. Elfogadnám. Mert megérdemlem. Azok után azonban, amit még az utcán mondott, képtelen volnék elhinni, hogy csak ennyi volna. Hogy idáig jutottunk és nincs kiút mindebből. Nem szűntem meg a fiának létezni, ahogyan ő az apám és bármi történjék kettőnk között, mindig is az marad. Meg szeretnélek hallgatni. Felé fordítom a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. Kapaszkodó. Mind a szavak, mind az íriszek. Én pedig úgy kapok utánuk, mint fuldokló a levegő után. Mert szükségem van rá. Az apámra. Arra, hogy fontos legyek neki, hogy meghallgasson, hogy elmondhassam neki azt, ami bánt. Akkor is, ha egyelőre többet nem adhat annál, minthogy meghallgat. Mert talán az lesz az első lépcső, egy a sok közül, de ha ezt képesek vagyunk meglépni, akkor hiszem, hogy feljebb is juthatunk. Mi történt? Minden kicsúszott a kezemből. Mindenkit elveszítettem, akit szeretek. Ez történt. De nem ez a kérdés, ezt képtelen volnék így kimondani. Mély levegőt veszek és elfordítom róla a tekintetemet, hogy alkarjaimmal a térdeimre támaszkodva dőljek kissé előrébb. - Tudod, miután.. miután Mary meghalt - továbbra is nehezemre esik kimondani és képtelen vagyok ismét ránézni -, a falka száműzött minket. Engem és a lányomat is. Egyből indultunk, de alig léptük át a falka határát az alfa megjelent a csatlósaival. Engem elengedett, de a lányomat nem eresztette. Nem tudtam megvédeni, nem tudtam vigyázni rá - keserűség költözött a vonásaimra, de továbbra is képtelen voltam az apámra nézni. Mary halála értelmetlen volt, mert azt sem tudtam megvédeni, akit választottam helyette. - Dakota elmesélte, hogy öt éve belefutott a falkába. Ki akarta szabadítani a lányunkat. De nem volt elég gyors, Teresa pedig képtelen volt hátrahagyni. Ő kapta a golyót - szinte csak suttogva beszélek és nem azért, mert templomban vagyunk. Ha hangosabban beszélnék, sokkal inkább hallatszódna a hangomban megbújó fájdalom és csalódás. - Ironikus, nem igaz? - dőltem hátra, apám felé fordítva az arcomat. Én elvettem az ő lányát, hát tőlem is elvették az enyémet. Halvány mosoly szaladt a számra, de közel sem a jókedv okozta a görbületet. - Ne haragudj, nem.. nem bírom itt tovább - tártam szét enyhén a karom, jelezve ezzel a templomra, a környezetre, a levegőre, az érzésre. Felálltam és kifelé indultam és ha nem tartott vissza a templomajtó mellett álltam meg, hátamat támasztva a falnak. Kellett a friss levegő. - Nem bírok a gyertyákra nézni - suttogtam halkan, ha utánam jött, ha nem, akkor megvártam. Lehajtottam a fejem, egyszerűen nem bírtam a szemeibe nézni. Egyiküket sem tudtam megvédeni, ez pedig most, az apám előtt állva még inkább a földbe döngölt és keserűséggel töltött el, mint ezelőtt bármikor.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Résnyire engedett pajzsom mögül kikúszik a halvány energiafoszlány, amiben ott van, hogy tényleg kíváncsi vagyok rá és nem csupán az illendőség az, ami miatt szeretném meghallgatni mi történt vele. Ahogy felém fordul, tekintetem nem kerüli el az övét, kivárom az időt, amire szüksége van, hogy összeszedje magát vagy a gondolatait. Továbbra is őt figyelem, ahogy beszélni kezd. Némán hallgatom a szavakat és közben keserűség költözik a szívembe. Mert akármennyire is fáj mindaz, amit tett, nem kívánom neki azt a fájdalmat és szomorúságot, amit érez, ami a szavain keresztül oly' megfoghatóvá válik számomra. Egy apa sosem kívánna ilyet a gyermekének, én sem vagyok képes az enyémnek. Hogy is lehetnék??! Mikor a végére ér, megszólalnék, de feláll és kifelé veszi az irányt a templomból. Hasonlóan teszek én is, mielőtt azonban az ajtón át kilépnék a hideg éjszakába megint, még megállok, szembefordulva az oltárral a szentelt vizet tartó kőkehely mellett. A vízbe nyúlok, keresztet vetek annak rendje és módja szerint, majd a fiam mellé érkezve hagyom el az épületet. Zsebre vágom a kezeimet. - Gyere, sétáljunk. – kezdem újra ezzel, mint idefelé jövet és bízva abban, hogy ő maga is elindul, én is hasonlóan teszek. Nem számít az irány, most nincs célom, nem akarok eljutni valahová, nem ez a lényeg. - Nem mondom azt, hogy ne hibáztasd magad, mert nem tehetsz róla. Azért nem, mert mindig is hibásnak fogod magad érezni, mind hibásnak érezzük magunkat. – mi apák, akik gyermeket veszítettünk el, akkor is, ha valóban nem tehetünk róla. Én is hibásnak gondolom magamat Mary halála miatt, mert elengedtem őket, mert nem tartottuk a kapcsolatot, mert úgy érzem tehettem volna az ellen, hogy végül a fiam legyen részben vétkes a lányom halálában. - Szeretném, ha tudnád, nem örülök annak, amin keresztül mentél, amint keresztül mentetek. – koránt sincs bennem szemet szemért érzés, soha meg sem fordulna ilyesmi a fejemben. Mert Arthur a fiam, mert a lánya az unokám volt és akkor is, ha nem ismertem, a fiamat igen és szeretem, hát szeretem az unokámat is. Megállok és a kezemet Arthur vállára teszem úgy, hogy közben egymással szembe kerüljünk. - Legyen a szívedben megbocsátás. Ne most, ne azonnal, de legyen ott. – nyelek egyet, mert ez nem csak neki szól, hanem részben magamnak is. - Mert így neveltelek. Mert ezt adtam át. – az eddig zsebemben lévő kezemmel megérintem a mellkasát a szíve fölött. Lehet, hogy a farkaskölykömet elvették tőle és tőlem is, de attól még a fiam, én neveltem fel és a vér nem válik vízzé. Mert nem válhat vízzé. - Mert én is ezt fogom tenni. – szeresse a feleségét vagy ne, de legyen a fiam, az, akit én neveltem fel. Akinek egy nap én is megbocsátok a húgáért, a lányomért. Elengedem őt, és egy darabig némán állok vele szemben, hacsak nem mozdul vagy tesz bármit, ami változtatna ezen az állapoton és ha így történik, akkor végül magamhoz ölelem.
Indulok, amikor azt mondja, menjek és sétáljunk egyet, nem kell kétszer mondania. A szavait hallva keserű mosoly kúszik a képemre, de nem szólalok meg. Igaza van. Mindig is hibásnak fogom érezni magam, akkor is, ha egyszerűen nem tudtam mit tenni, ha sehogyan sem menthettem volna meg a lányomat. Ha erősebben próbálkozom, akkor talán sikerülhetett volna, de ez megint csak egy hatalmas feltételes mód, lehet ott pusztultam volna én is. Borzasztó érzés egy szülőnek túlélni a gyermekét. A következő szavait hallva is képtelen vagyok megszólalni, nem tudom, egyáltalán mit mondhatnék, kicsit olyan, mintha a szavakkal elüthetném az érzést, ami szépen lassan kúszik bennem a felszínre. Hálás vagyok, amiért nem jár örömtáncot azért, mert ugyanazt átéltem, amit ő, ő az apám, kicsit furcsa is lett volna. Megállok, amikor ő is így tesz, nem mozdulok akkor sem, amikor a vállamra teszi a kezét, mindössze a homlokom szalad enyhe ráncba, ahogyan belekezd a szavaiba. Tekintetem a mellkasomat érintő tenyerére siklott és csak akkor néztem fel, amikor befejezte. - Tudom. És hidd el, hogy ott van - halkak voltak a szavaim, mégis határozottan ejtettem ki őket. - Nem azért haragszom Dakotára, mert nem sikerült megmentenie a lányunkat. Hanem azért, mert képes volt utána úgy a szemembe nézni, hogy egy szót sem szólt róla, mintha mi sem történt volna - aztán újra szembe köpött, de ez már más kérdés. A lényegen azonban nem változtat. Szeretnék idővel megbocsátani a feleségemnek, de azok után, hogy elküldtem, hogy éreztem a belőle áradó érzéseket, a félelmet, fogalmam sincsen, találkozunk-e még valaha, hogy lezárhassuk a kettőnk ügyét. Nem mozdultam akkor sem, amikor elengedett és akkor sem, amikor közelebb lépett, hogy átöleljen. Viszonoztam a gesztust, nem törődve azzal, hogy mennyire is fájt a dolog, mert jelen pillanatban nem érdekelt. Sokkal fontosabb volt az, hogyha ugyan még dolgoznunk kell majd a dolgon, mégsem lök el magától és igenis van esély arra, hogy rendbe tegyük azt, amit porrá zúztam. - Köszönöm - ezúttal is halk volt a hangom, ám annál több volt benne az őszinteség, mert valóban hálás voltam neki. Megtehette volna, hogy elküld, mondhatta volna, hogy nem akar soha többé látni, mégsem így cselekedett, ezért pedig végtelenül hálás vagyok neki. - Szeretném, ha tudnád, hogyha lett volna lehetőségem, hogy a húgomat is megmentsem, minden habozás nélkül megtettem volna - a történtek ellenére szeretném, ha ezzel azért tisztában lenne. Tudom, hogy lehet jobb lenne, ha nem is beszélnénk erről többet, de ezt még tudnia kell. - Mesélj inkább az öcsémről, hogy halad? Hogy boldogul a farkasával? - már múltkor is kérdeztem, azt hiszem, de azóta eltelt egy kevés idő, én pedig szeretném, ha tisztában lenne azzal is, hogy bármennyire is nehezemre esik elfogadni a fiú létezésének tényét, igenis szeretném ezt idővel megtenni majd. Az apámért, a fiúért, a családunkért.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Te sem azonnal szóltál nekem... – jegyzem meg csendesen és bár nem ismerem a menyem annyira, hogy a pártját fogjam – mi több, a jelentésem miatt van kitiltva a városból – attól még minden szavam igaz, tényleg így történt. Nincs a hangomban vád vagy él. Tudom, hogy nem lehetett könnyű előállnia ezzel, bármennyire is fáj, amiért nem azonnal hozta a tudtomra. A köszönetét hallva csak megrázom a fejem lassan. Nincs mit megköszönnie, ez szükségtelen. Hiába fáj, hiába van még keserűség bennem, Arthur a fiam és nem tudok hozzá másként állni. Egyszerűen képtelen lennék. - Tudom… fiam. Tudom. – őszintén hiszek abban, hogyha lett volna más lehetősége, akkor élt volna vele. Az eszem tudja, a szívem pedig sajog, de azt tisztán érzem, hogy egy nap, a fájdalom mellett helyet kap a megbocsátás is. Mert ha nem így volna, akkor szemen köpném saját magamat. Nagyon szusszanva indulok tovább – remélhetőleg a társaságában – és a kérdését hallva rápillantok egy lélegzetvételnyi időre, mielőt válaszolnék neki. - Nagyon jól. Borzasztóan büszke vagyok rá. Nem mondom, ő is elköveti ugyanazt, mint bármelyik másik kölyök is, feszegeti a határait, de alapvetően nagyon jól teljesít és igazán igyekszik. Tudom, hogy nem könnyű a tényt elfogadni, hogy van egy másik fiam is, aki a kölykömmé is vált egyben, de tényleg szeretném, ha megpróbálnád elfogadni őt, Arthur. Nem hiszem, hogy valaha is születni fog még gyermekem, kölyköm pedig még kevésbé lesz. A tiédet elvették, Mary meghalt, Bastien pedig… az egyetlen, aki magában hordozza a farkasom utódját. – amit gondolom, hogy nem lehet egyszerű elfogadnia, de akkor is, nincs más, akiben tovább élhet a szürke bestiám. Bash pedig az utolsó reményem arra, hogy ebben a világban hagyhatok valakit magamból, akiben a lényem mindkét fele benne van. - Elveszem újra Aiméet. – teszem az egészhez hozzá, mert azt akarom, hogy ő is tudja. Szükségtelen volna, mert ő még mindig a feleségem, ezen az évszázadok mit sem változtattak, de szeretném, ha Arthur is tudná, miként áll a helyzet vele kapcsolatban.
Hangosan fújtam ki a levegőt a szavait hallva, szerettem volna valamit mondani, megvédeni magam, kivágni a helyzetből, de.. nem ment volna. Hiszen igaza volt. Pontosan ugyanazt csináltam, mint Dakota, képes voltam úgy a szemébe nézni, mintha semmi sem történt volna. És ha apa nem kérdez rá, valószínűleg még mindig képtelen lennék elmondani neki az igazat. Nem volt kellemes így a szemébe nézni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de erről a feleségemet sosem kérdeztem, ő miként viszonyult ehhez a dologhoz. - Igazad van - válaszoltam végül csendesen, elfordítva róla a tekintetemet, lejjebb hajtva ezáltal a fejemet is. Olyan miatt ítéltem el a feleségemet, amit én is ugyanúgy elkövettem, erre pedig egész egyszerűen csak most döbbentem rá, ez pedig letaglóz kissé, ami azt illeti. Csak aprót bólintottam a szavait hallva, bíztam benne, hogy tudja, de szükségét éreztem kimondani is a szavakat. Mert tudnia kell. Ha lett volna rá lehetőségem, akkor éltem volna vele, annak ellenére is, amit előtte művelt velem, hogy kihasznált. De erről apának nem kell tudnia, maradjon meg szép emlékként a lánya az emlékeiben, én pedig ezzel próbálok enyhíteni valamit az általam okozta sérülésből fakadó bűnbánatomon. Vele megyek, amikor megindul és a fia, az öcsém iránt érdeklődöm, figyelmesen hallgatva az elhangzó szavait. - Én tényleg szeretném őt elfogadni - nézek rá, szavaim őszinték, hangom és vonásaim komolyan. - De ez sajnos nem olyan egyszerű - fordítom vissza az útra a tekintetem, nyilván tisztában van vele, hogy ez nekem nem megy olyan könnyen. Szavai még mindig kellemetlenül érintenek, mert hiába barátkoztam meg a bestiámmal, az elvesztésekor érzett fájdalmat és hiányt ő sem képes kitörölni belőlem, a szürke okozta hiányt sem tudja betölteni. Én megértem, hogy csak Bastien hordozza a farkasának utódját, csak elfogadnom nem olyan egyszerű, hogy annak a fiatal fiúnak olyasmiben is része lehet, amit én elszalasztottam, amiben nekem már soha többet. És vagyok annyira önző, hogy ezen ne tudjak csak úgy egyik-napról a másikra túllendülni. - Szeretnék személyesen is találkozni vele, ha nincsen ellenedre - tényleg szeretném elfogadni őt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az elhangzó szavaim. Azonban mindez szinte semmi ahhoz képes, amit az utolsó bejelentése ébreszt bennem. Megtorpanok, a homlokom ráncolva nézek rá, mint aki képtelen elhinni, hogy azt hallotta-e, amit. Rengeteg kikívánkozó mondatot nyelek le, hogy végül egy nagy levegőt véve folytassam a lépteimet és szólaljak meg. - Minden bizonnyal tudod, hogy mit csinálsz, úgyhogy kívánom, hogy ezúttal boldogabb legyen ez a házasság - nem tudom teljes mértékben visszafogni magam, túl mélyen szántott belém Aimée lelépése és az, hogy mit okozott ezzel apámnak, éppen ezért hihetetlen ez az egész, hogy megint képes elvinni. Mégsem én fogok papolni a házasságról, akiknek romokban hever a sajátja. Bízom az apámban, elfogadom hát a döntését, az esküvőig pedig gyakorlom majd azt is, hogy képes legyek jó képet vágni hozzá. Már persze ha a meghívottak között leszek… - Mikorra tervezitek? - érdeklődöm inkább eziránt, próbálva elterelni a kényes témákról a beszélgetés fonalát.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Halkan sóhajtok egyet. Nem szeretem, amikor így és ilyenben van igazam. Szeretném vigasztalni őt – azt hiszem ez természetes, a véremben van, mert a fiam – de ezzel együtt még nekem is fáj és így nem tudok, nem vagyok képes vigaszt nyújtani. Minden erőmmel azon leszek, hogy egy nap visszaálljon minden úgy, ahogyan volt és megbocsássam neki, amit a húgával tett. Tényleg akarom. De most még nem tudom megtenni. Szívesen beszélek Bastienről, ha túlságosan bő lére nem is eresztem az egészet. Számomra az ő felbukkanása – a sokkon túl – öröm is és persze, szeretném, ha a családom egy lenne, amihez az is hozzátartozik, hogy Arthur is elfogadja az öccsét. - Tudom. – bólintok egyet, de azért mégis… Arthur a felnőtt, az idősebb, a tapasztaltabb. És bízom abban, hogy idővel elfogadja majd a testvérét. Elvégre neki is már csak ő maradt, ahogyan nekem is. Beszámolok neki Aiméeről és nem tudom figyelmen kívül hagyni a megtorpanását és a homlok ráncolását. - Nem örülsz neki. – jegyzem meg csendesen. Tudom, hogy sosem jöttek ki jól egymással és igazán akkor mérgesedett el a dolog a fiam részéről, miután a nejem ott hagyott. - Még nem tudom. Talán a tavasszal. – tulajdonképpen még nem jutottunk el odáig, hogy ezt megbeszéljük. Idővel az is meglesz.
//ha nincs már más, részemről ez lenne a záró, és megy egy pm is a dologgal kapcsolatban :3 nagyon köszönöm a játékot, imádtam //
Talán nincs is szükségem arra, hogy vigasztaljon, éppen ezért nem is hiányzik az érzés. Jóval többet kaptam tőle ezzel az egyetlen egy mondattal, mintha vigasztalni kezdene, mert valami olyasmire ébredtem rá, amivel eddig nem voltam tisztában, vagy csak szimplán nem akartam róla tudomást venni. Ezzel pedig egyelőre fogalmam sincsen, mit fogok kezdeni, de abban biztos vagyok, hogy akarok vele valamit kezdeni, nem fogok tudni csak úgy elsiklani a dolog fölött. Ezért pedig hálás vagyok apának, még akkor is, ha ezt nem mondom szemtől szemben el neki, talán tudja és érzi anélkül is. - Igyekezni fogok, tényleg. De nem merek semmit sem ígérni - mert ismerem magam, mert tudom, mi lett belőlem azóta, hogy új farkast kaptam. Ezzel együtt pedig tartozom apának legalább annyival, hogy adjak egy esélyt a dolognak. Tényleg szeretném. Mert az öcsém. Ki tudja, lehet tök jófej és baromi jól ki fogunk jönni egymással. És amúgy sem durcizhatok egy ilyen miatt, mint valami elfuserált kiskamasz. - Nem is feltételezem, hogy megfordult a fejedben, hogy örülni fogok neki - talán keményen koppannak a szavak, de nem lehet meglepő a számára, hogy nem rajongok túlzottan a dologért. Félek, hogy megint pofára esés lesz a vége, de nem fogok beleszólni. Apa eléggé felnőtt ahhoz, hogy tudja, mit akarjon és mi a jó neki. Ha pedig ezt akarja, akkor mellette állok. - Én itt vagyok, ha bármire szükséged lenne - halvány, ám annál őszintébb mosoly kunkorodott a képemre, ahogyan az apámra pillantottam. Nehéz út áll előttünk, tudom jól, de bízom benne, hogy ahogyan már annyi mindennel ebben az életben, úgy ezzel is meg fogunk birkózni. Együtt, közösen.
Kezdőlap
Round 2? Én is köszönöm 
//
//
