A templom belső terének hátsó oldalán egy-egy gyóntatófülke helyezkedik el. Tömör, sötétbarna faanyagból készültek, meglehetősen nyomasztóak, mintsem megváltást kecsegtetők.
Este van, este van... én meg egy templomban ülök és épp hagyom, hogy fél percig nagy hangon szóljon aktuális csengőhangom, a Starsettől a My Demons. Reiner hív, de olyan kurva jó az akusztikája ennek a helynek és olyan felháborodottan néz rám a sok gyónásra váró gyomortölteléknek való, hogy hagyom, hadd élvezzék, még dúdolok is mellé. Csak akkor kapcsolom ki, amikor a gyóntatófülkéhez lépek - pontosabban Reiner unta meg, hogy csesztem felvenni -, és a hirtelen beállt kussba azért a biztonság kedvéért beleugatom: - Jövő héten ugyanekkor ugyanitt folytatom a koncertet - csak hogy ne érezzék jól magukat. Kaptam pár dühös fújást, felháborodott arcokat, mikre csak vigyorral válaszoltam, aztán becsaptam magam után a fülke ajtaját. - Heil Padre! - kurjantottam és levágódtam a kisszékre, majdnem összetörött alattam. Pajzsom csutkán fent van, mert nem mutiba készültem ide, csak úgy picsásan sztrippelősbe, mutatok is, meg nem is. - Szokott fülke-szexelni? Bunkó seggfej én? Ne várja senki, hogy ezt az egészet komolyan tudjam venni, és hogy akkor mit keresek itt? Unatkoztam. - Tudja igazán otthonos, csak kurvára töri a szék a seggem, lecserélhetné valami jobbra, mert a hosszú lajstromosok valagának itt annyi. A perselypénzt, amit zsebre vág, hogy aztán koton-automatába verje, költhetné ide bőrfotelre. Kíváncsi vagyok, meddig bírja, max egy percet tippelek neki...
Miután egész nap a várost jártam felfedezve, ismerkedve, barátkozva a gondolattal, hogy egy ilyen jellegtelen, szürke alaszkai tucatváros lett az otthonomból, kissé talán a kelleténél letörtebben vettem hazafelé az utat. Haza…? Akarom mondani a hotel felé, ahol megszálltam, amíg nem sikerül kideríteni, mennyi időre is kell maradni. Mit adnak a szellemek, hát nem egy templom mellett vezetett el az utam hazafelé menet? De bizony! Önkéntelenül is elfintorodok, ha eszembe jut, hányszor kerültem én már összetűzésbe az egyházzal… igaz, Trier volt a legdurvább, de azért az egyetemi évek alatt is volt pár csúnya vitánk, még jó, hogy addigra már betiltották a máglyán égetést… És magam sem tudom, hogy miért, de miközben ezeken morfondírozok, azon kapom magam, hogy már bent is vagyok. Én. Egy katolikus templomban… Indiai testben, Alaszkában… Azt hiszem, nem is kell tovább ragoznom a dolgot, ahogy csendben besétálok, inkább nem szeretném tudni, hány gyanakvó nyugdíjas szempár követi minden léptemet, bár nem is érdekel különösebben. Lévén, rég nem jártam ilyen helyen, csak kíváncsian nézelődve körbesétálok, megnézem közelebbről az oltárt, aztán fent a karzaton az orgonát, és még a kísértést is sikerült lenyomnom magamban, hogy megpróbálkozzak a „Boci-boci tarkával”, már ami a billentyűs hangszereket meg a zenei tudásomat illeti…Inkább lemegyek és közelebbről szemügyre veszem a szentelt vizet, vajon miben más a sima csapvíztől, azt leszámítva, hogy valami pap elmormogott az orra alatt pár sort, miközben ideöntötte… Végül pedig, hogy elrejtőzzek a még mindig követő tekintetek elől, behuppanok az egyik gyóntatófülkébe. Háh, most lessetek, ha láttok! Egész jól el is meditáltam odabent egymagamnak, néztem az intarziákat, kapirgáltam a fát, végigtapiztam a faragásokat, miközben azon agyaltam, vajon itteni fenyőből készülhetett-e, vagy valami importból, mert ha gyerekkorom valamelyik kedves fáját vágták ki, akkor még egy fekete pont az egyháznak… Szó mi szó, én aztán elvagyok békés magányomban, kizárva a külvilág minden zaját meg hőbörgését, egészen addig, amíg társaságom nem akad. A német szavakra minimum a homlokom közepéig szaladnak a szemöldökeim, ahogy meglepetten pislogok át a rácson, de egyelőre még csak meg sem nyikkanok, had legyen nagyobb a meglepetés. Csak hátradőlve várom, hogy a szava végére érjen, miközben próbálom elfojtani a mosolyomat, meg fogom a fejem, mi a kézzel fogható példája annak, ha a hülyeség a szorgalommal párosul, és a vérfarkasoknak is van köze hozzá… -Ámen, gyermekem. –szólaltam meg végül, csak hogy én se üljek olyan kukán, belemenve a kis játékába- Aki hosszú időn keresztül hanyagolja a gyónást, az ne számítson másra – máskor gondolkozz előre és hozz magaddal egy kispárnát, ha ilyen kényes a kis sejhajod. A pénzt meg értelmesebb dolgokra szoktam költeni, de lásd kivel van dolgod, mire legközelebb erre jársz, lehet beszerzek neked egy fotelt. De addig is, ha már itt vagyunk, helyezd magad kényelembe, és könnyíts a lelkeden. –feleltem, egyelőre teljesen felhúzott pajzzsal, aztán ha úgy dönt, belevág a mesébe, majd kíváncsiskodok tovább én is. Amíg nem biztos, hogy elszalad, addig minek törném magam…
Rinyálok és panaszkodok a székre, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen ócska vackokat illessek az ülepemmel, nekem minimum trónus járna, de úgy látszik, itt szarnak erre. A pap vagy nem jutott szóhoz, vagy süket volt vagy több cifra dolgot hallott már, mint gondoltam. Fasza lesz, ha az egészet így üljük végig, legalább egy kicsit boruljon ki, vagy valami! Már a szentfazekak se a régiek, bezzeg amikor gyerek voltam, szerintem még akkor is lazán elégetnek máglyán. Ehhez képest még én hökkentem meg, amikor a túloldalt egy NÉMBER szólalt meg! Aztakurva... Felröhögtem, mert engem azért nem mindennap lehet meglepni, legalábbis ekkora mértékben semmiképp sem, erre pont egy templomban. Jókedvem nem csitult, a szavait hallva, helyette kényelmes mozdulatokkal rágyújtottam - hol nem szartam le, hogy fából van ez a bodega? Lassan szívtam, az öngyújtóm betegesen köhögött és én marha nem hoztam másikat, venni meg elfelejtettem, iszonyú hanyagság. - Értelmesebbre? Átműtteted magad? Vagy a papok éves pornómagazin előfizetését csengetted ki belőle? - Nem érdekelt, de tényleg kíváncsi voltam, mikor akad ki, bár a hanghordozásából ítélve nem mostanában. Dolgozni kell még rajta. Könnyítsek a lelkemen? Hát ezen megint csak nevettem egy sort. Igazából kurvára senkinek semmi köze a viselt dolgaimhoz, de mivel tök mindegy, mennyit tudnak rólam, mert úgyse képesek megszorongatni, így akár életem minden egyes megjegyzett percét is részletesen előadhatnám. - Az én lelkem pehelykönnyű, de ha csúnyaságot akarsz hallani, rajtam ne múljon. Tíz évesen megöltem azt a vénembert, aki megmentette az életem, rajta kívül még egy rakás másikat is, többet felzabáltam, fincsa húsuk van, csak néhány tetűé rágósabb. Nyílt színi orgiákat tartok több száz néző előtt publikusan, gyerekeket tépetek szét és az ördög a kebelcimborám, pénzért pedig még az antikrisztuskát is a földre hívom. - Hosszan kifújtam a füstöt. - Leszarom, ki mit kezd az ótvaros kis életével, amíg az enyémbe nem rondítanak, bár ez nem gyónni való, csak gondoltam mondok már valami szépet is magamról, hátha akkor lesz fülkeszex - vigyorogtam, aztán döntse el, hogy hisz-e nekem, vagy sem. - Te komolyan hiszel ebben a cirkuszban? - kérdeztem az egész vallásos, keresztényes, templomos szarságra értve. - Ennyi erővel hozzám is imádkozhatnának, a pénzükért cserébe még kapnának is valamit ténylegesen. Hm, van félvételi a papneveldében, vagy papiskola, anyám kínja? Komolyan beállnék papnak, amit ők művelnek, azt én is tudom: kiskorú fiúk megrontása, sikkasztás, balga-bamba nép ámítása, hitegetés, még a szentelt vízzel se lennék ilyen sóher, tömlőből kapnák, ami a csövön kifér. Aztán mehetne a vizes póló verseny az apácák között.
Az azért valahol sikerélménnyel töltött el, hogy sikerült meglepnem – kezdésnek talán nem is rossz, viszont ahogy tovább kezd beszélni, érzem, hogy ez nem lesz egyszerű fáklyás menet. Ahogy az öngyújtóval szerencsétlenkedik, már szinte megsajnálom, annyira, hogy ha dohányoznék, még át is szuszakolnám neki a rácsok között, hogy had örüljön. Viszont az után a bizonyos máglyás karácsony után nem igazán vonzott a dohányzás, szóval se gyufát, se gyújtót nem hordtam magammal. Had bénázzon a másik odaát, remélhetően tanul az esetből. -Az olyan hánytatott sorsú kisgyermekek jobb életkörülményeit támogatnám belőle, mint amilyen te is lehettél egykoron, ha felnőtt korodra ilyen szintre sikerült eljutnod. –feleltem, közben pedig valahol az agyam hátsó szegletében motoszkálni kezdett valami, egy gondolat… amit egyszer talán nem ártana tényleg kipróbálni… Ha tegyük fel egy hímet átoperálnék nővé, mennyi időbe telne, amíg a regenerációjával ismét elmondhatja magáról, hogy „xy” kromoszómás egyed? Hmm… lehet, hogy nem is lenne utolsó kísérleti nyúl a drágából, odaát a ketrec túloldalán. -Annyira, hogy a 21 grammot is csak alulról súrolja, mi? –csóválom a fejem pehelykönnyű lelke hallatán, ha meg nem ismeri a filmet, magára vessen. Eztán csak hátradőlve hallgatom, ha már önkényesen is bevállaltam a gyóntató pap szerepét. A füst különösebben nem zavart, sőt, ahhoz képest én mivel szoktam időnként „megnyugtatni” kikészült idegeimet… Ahhoz képest ez talán elér egy gyengébb „légfrissítő” minősítést. Hallgatom a szavait, közben pedig azon morfondírozok, ha élesben menne a dolog, vajon hány évig kéne szavalnia a miatyánkot, mire feloldozást nyer kárhozatra ítélt lelke? Van egy sanda gyanúm, hogy egyet se, előbb végezné a pap a gyomrában… -Látom, te sem unatkoztál eddigi életed során… -arra meg, hogy hiszek-e a fülkeszexben… mondanám, hogy hinni a templomban kell, szóval helyben vagyunk, hiszem, hogy ha valami, hát az biztos nem fog ma történni… mindenesetre olyan kis lelkes a szentem, eszem ágában sincs letörni azt a fene nagy lelkesedését. Az egójára már annál inkább ráférne némi csiszolás, de ilyen magabiztos felvezetés után egy pillanatra még magamban is kételkedni kezdek. Egy pillanatra… Mert szépen is néznék ki, ha első létemre ilyen jöttment kis mitugrász farkasoktól megijednék, nem igaz? -Mert, te találkoztál már olyan sorstársunkkal, aki hisz benne? Több összezördülésem volt velük életem során, mint azt el bírnád képzelni… -szusszanok egyet, de aztán már válaszolok is a következő kérdésére- Hát akkor meg mire vársz, ekkora ambícióval? Biztos van, a papok sem csak úgy potyognak az égből… Vagy kézen fogjalak és hátra kísérjelek a papbácsihoz? Biztos helyes gyerek lennél a ministránsruhában, csengettyűt rázogatva meg tartva a tálcát az ostyaosztásnál. Jut eszembe, énekelni tudsz-e, fiam? Mert anélkül nehézkes lesz bekerülni.
- Hé, én kurva magas szinten vagyok! - hördültem fel méltatlankodva. Nem bolhapöcök hátán a pattanás vagyok, álljon meg a menet! Fel is mordultam és félig leengedtem a pajzsom, hogy "megnézzem" magamnak, mégis ki a halál ül a túloldalon? - Valahogy úgy - biccentettem a lelkem súlyára, ha 21 gramm, hát 21 gramm, felőlem 12 is lehet. Végighallgatott szépen, egyemmeg - bár szó szerint azt hiszem nem, mert ha tényleg rést nyitott a pajzsán, akkor biza éreztem, hogy farkas. Kannibál meg azt hiszem még nem vagyok. Asszem... még... Szó ami szó, harcok közben lenyeltem már egy-két húscafatot, de azon még nem filóztam, hogy milyen íze volt, akkor nem az kötött le, utólag meg kit érdekel? Érdes hangon nevettem a megállapításán. Ha tudná... - Szeretnek annyira, hogy ne hagyják, halálra unjam magam, ezért pedig átkozottul hálás tudok lenni - pöfékeltem tovább elégedetten és lejjebb csúsztam a széken, aztán hallgattam, amit mondott. Igen, fix, hogy farkas, remélem legalább olyan érdekes szuka, mint Nyuszó - bár őt ki is múlhatná felül... -, és akkor megint egy fasza kis estém lesz. - Ó, igen, lécci-lécci! - ültem fel a kézen-fogva-bekísérés lehetőségére. - Félnék egyedül a kiátkozástól, és a cölibatáknál mindig meggyőzőbb egy nő, főleg ha esetleg pofás is - azzal fogtam a rácsot (vagy fogtuk), ami eltakart minket egymás elől ímmel-ámmal, és kiszakítottam a helyéről, hangos reccsenéssel. Meguntam a bújócskát, sose volt az én műfajom, ehhez mérten a pajzsomat is úgy ledobtam, mint valami felajzott kis ribanc a nászéjszakáján a seggébe szorult tangáját. Szentül meg voltam róla győződve, hogy én mindenképp nagyobb erőt - ha kort nem is - villantok. Tisztára, mint mikor két szatír találkozik és egymásnak mutogat: kinek nagyobb. Már ha belemegy ilyen játékba, ha nem, elkönyveltem puhánynak. Ha vevő rá, akkor meg nyeretlen, hogy itt ugrál a lekörözéssel - nem, én nem vagyok az, akkor sem. Elismerően füttyentettem egyet, jelezve, hogy tetszik, amit látok. - Szóval: te vagy a helyi papbácsipótlék? - vigyorogtam rá nagy lelkesen, mert most mit csináljak? Bőgjek és feloldozásért rimánkodjak? Ugyan már!
-Persze, a választékos szókincsed is erre enged köveztetni. –csóváltam a fejem a háborgására, és már épp azt kezdeném találgatni, vajon melyik testvérem hagyhatott hátra ilyen elmeroggyant utódot, amikor elkezdte leengedni a pajzsát, én meg? Az tenyerembe temettem az arcom. Hát ezt nem hiszem el… Bele is telik néhány pillanatba, míg sikerül feldolgoznom a megrázó felismerést, hogy egy saját leszármazottammal hozott össze a sors, és arra is fogadni mernék, hogy ez még mindig az európai kísérletezős korszakom eredménye… Hölgyeim és uraim, tőlem alig egy méterre élő példáját láthatjuk annak, mi születik abból, ha a szorgalom felelőtlenséggel és hülyeséggel párosul… -Akkor szerencsés vagy. Unatkozni igaz, én sem szoktam, de sokszor nem szoktak szeretni érte. – mert ki az, aki repesni szokott az örömtől, ha befigyel a szülői szigor? -Ezen aztán ne múljon, ha már úgy is megígértem. –egyeztem bele, miközben én is besegítettem neki az elválasztórács-bontásba- De nem hiszem, hogy tartanod kéne ilyesmitől. Egy nem is olyan régi, 1985-ös felmérés szerint az országban nagyjából 20%-ra tehető a papok között azok száma, akik homoszexuálisnak vallják magukat. Ahogy elnézlek, egész szemrevaló vagy, szóval nem hiszem, hogy problémájuk lenne veled. Ahogy ledobja magáról a pajzsát, csak szép lassan a homlokomra kúszik a szemöldököm. Kicsit meglep, de azért érdekel is, ugyan mire fel pattog itt nekem a fene nagynak hitt dominanciájával… Biztos valami gyerekkori trauma állhat mögötte, családon belüli erőszak, vagy esetleg pont egy pedofil pap bácsi állhat a dolog mögött, ha már ő is ilyen pályára szeretne lépni – nem lenne meglepő választás ezek után. Vagy csak olyan mázlista, hogy ennyi év alatt egy erősebbel sem hozta össze a sors, aki helyre tette volna? Az, hogy ennyire örül nekem, valahol engem is elégedettséggel tölt el, még így is, hogy nem tudja, ki ül vele szemben. Kíváncsi vagyok, a búcsú pillanatában is hasonló lesz-e az állás… Viszont, ha már ilyen nyílt lapokkal játszik, akkor én… nem, nem fogok hozzá hasonlóan, de annyira én is lentebb engedem a pajzsom, hogy érezze, nagyjából vele egy „súlycsoport” lehetek. Bár szeretem amikor alábecsülnek, minden pénzt megér, amikor később realizálják, hogy mekkorát bakiztak, viszont félő, hogy ez a túlpörgött kiskakas simán faképnél hagyna, ha megpróbálnám előadni a báránybőrbe bújt farkas szerepét… Ezt pedig semmiképp sem szeretném, ha már épp egy leszármazottammal hozott össze a sors – ráadásul nem is akármilyennel… Az energiái kísértetiesen hasonlítanak valakiére, aki iránt egyszer régen nagy reményeket tápláltam… -Miért? Ha igen, ezentúl gyakrabban jársz majd templomba? –válaszoltam kérdéssel a kérdésére, még ha illetlenség is. Akárcsak a következő kérdésem lesz, amiért a bemutatkozás helyett inkább azzal folytatom, hogy- Ki volt a teremtőd?
- Csak azért mert nem lettem egy Shakespeare, még ki tudom bökni, hogy mi a szart akarok, nem? Akkor meg hol itt a probléma? Lebontottuk a rácsot, zömmel én, kisrészt ő, mire elismerően füttyentettem. Csini nőstény, az hétszentség - hogy a hely szellemérét is magamhoz engedjem kicsit -, de arra, amit mond, elfintorodtam, mintegy megrökönyödve, majd sebtében fújtam ki a füstöt, arra se figyelve, hogy merre megy. A nagyját az arcába kapta. - Nem buzikielégítőnek készültem! - horkantam fel. Próbáljon csak meg valamelyik is gyanúsan méregetni, addig volt szeme, és még örülhet, ha az életét meghagyom. Ledobtam a pajzsom, mintegy hivalkodón az arcába tolva, hogy igen, tessék, ez vagyok én, az erő, a farkas, mind a háromszázhatvannégy leélt év. Sebek nélkül. Legalábbis lelki sebek nélkül. Kételkedtem benne, hogy létezik lélek, ha mégis, akkor belém nagyon kicsi juthatott, amit egyáltalán nem bántam, mert pont ezért tudok olyan messzire elmenni, ez jelenti az igazi veszélyt, nem az évek, vagy az, hogy mekkorát tudok ütni. Lehetnék fele ennyi idős is, akkoriban se voltam másmilyen. Az évek engem nem változtattak meg, makacsul dacoltam velük, mostanra pedig épp elég öregnek éreztem magam ahhoz, hogy ne hagyjam ezt megváltozni. A szemöldök felvonását betudtam annak, hogy meglepte, hogy nem szarral gurigázok. Ha tudtam volna, hogy tévedek... az se nagyon hat meg. A kérdésére lomhán féloldalas mosolyra húztam a szám, és végigmértem, már amennyi látszott belőle így ülve. - Yepp - mondtam végül, a szeme pedig sárgába váltott, de ez nem volt akaratlagos, nem jelzett indulatot, csak úgy jött a dolog, mint a több évtizedes fogságom óta rendszeresen. Az energiáit kóstolgattam és tetszett, hogy a jelek szerint nagyjából olyan erős, mint én. Van valami plusz izgató abban, ha kefélés helyett kivételesen harcra használhatok egy nőstényt! Nyuszó magasra tette mondjuk a mércét, de hátha ez a kicsike is megmutatja, mit tud! Ki volt a Teremtőm? Nem értettem, hogyan jön ez most ide, de mivel fullosan meg voltam elégedve az öreggel, ezért némi büszkeséggel a hangomban és minden hezitálás nélkül feleltem: - Heinrich Rotstein. - Újabb slukk, újabb füstfelhő. Fasz tudja, mond-e neki valamit a neve, a mosolyom viszont elárulja, hogy rém elégedett vagyok vele, elvégre adott egy pöpec vérvonalat és életrevaló farkast pofozott belőlem, Reinerrel együtt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még egyáltalán a világon vagyok.
//Booooooocsánat Nagyi, hogy ennyit várattalak! Kárpótlásul karira kapsz új fogsort! Választhatsz is majd, hogy melyik farkasé/őrzőé/emberé kell - az enyémen kívül. :3//
A válasza hallatán csak fáradtan megcsóválom a fejem. Ezek a mai „fiatalok”… -A stílussal. –felelem, aztán gyorsan le is bontjuk a kettőnk közt lévő „falat”, hogy aztán szabadabban fújja a képembe a füstöt… Nagyszerű. Vettem egy nagy levegőt, hogy visszafújjam hozzá, bár amilyen kicsi volt a gyóntatófülke, sok különbség nem volt, de hát na, azért mégis… Más, hogy csak úgy átjön a füst, vagy szánt szándékkal felém pöfékel, már csak azért is, mert ez utóbbi azért már engem is zavar valahol. Mindenesetre, ha nem veszi a lapot, akkor se szó se beszéd kitépem a szájából a cigarettáját, de csakis azért, hogy utána fordítva, a parázsló végével előre dugjam vissza a szájába – úgy, hogy max. a vége látszódjon ki. Gyűjtse csak odabent a füstöt, úgy is tartósít. -Én sem papnak. –mégsem rinyálok itt hozzá hasonlóan, szóval részemről egy vállvonás, aztán túl is volt tárgyalva a téma. A „yepp”-jét betudtam egy bóknak, milyen kis drága… Majd legközelebb hagyok valami üzenet a fülke falába karcolva, vagy a faliújságra kiragasztva, hogy mikor jövök megint. Mondjuk úgy újabb 500 év múlva… Ja, hogy ő addigra már nem fog élni? Akkor legyen 250, akkor még egy utolsó kenetet kaphat tőlem. -Áh, szóval az én drága Rotsteinom… -mosolyodtam el szép lassan, sokatmondóan, hogy csak úgy süssön rólam, hogy ismertem az „öreget”. Aztán újra végigmértem a túloldalon ücsörgő hímet, és az se érdekelt különösebben, ha fúrja a kíváncsiság az oldalát… Az én vérvonalamba tartozik, hamar begyógyul, meg amúgy is, amennyire eddig megismertem, fogadok, hogy úgy is rákérdez. Szinte már undorító, hogy milyen elégedett vele, ezek után már csak arra lennék kíváncsi, hogy mégis mihez kezdhetett az a rohadék, miután megszabadult tőlem. Kár, hogy miután feltámasztottak, épp egy kontinenssel arrébb voltam, mire meg legközelebb Európában jártam, addigra meg már neki is csak a halálhíre fogadott. Kíváncsi vagyok, őt ki, és hogy segítette át a túlvilágra – mondjuk röhögnék, ha kiderülne, hogy ez itt, tőlem egy karnyújtásnyira. -Úgy tűnik, miután különváltak az útjaink, egyből rohant egy kölyökért… –csóváltam a fejem – Hol szedett össze téged? Vagy azt is kinézem belőled, hogy inkább te szedted fel őt… Csodálom, hogy hosszú távon el bírtátok viselni egymást. Mi történt vele? A tipikus két dudás egy csárdában… nekem is annyit feleselt meg lázongott annak idején, hogy eszméletlen, csodálom, hogy akkor egy ilyen nagyszájú, beképzelt egoista állatot hogy tűrt meg maga mellett… Lehet, hogy nem volt más választása? Áh… csak nem.
Kivette a cigit a számból. Elvette a cigimet. Tőlem. Elvette. A. Cigim! Első szabály, ha egy kvázi normális és békés viszonyt szeretnél velem: SOHA ne basztasd a cigim! SOHA! Épp rámorogtam volna a szukára egy vicsorral körítve, amikor visszatolta a számba a bagót, de fordítva mint ahogy rendeltetésszerűen kellett volna, így a szájpadlásom egy része és a nyelvem is megégett. Bármennyire is pocsékolásnak tartottam, kénytelen voltam kiköpni a csikket, de ne hogy már egy bige itt szórakozzon velem - az arcába köptem az elszívhatatlanná vált bagót. Szartam telibe, hogy nőstény, ha nem baszogatott volna, nem kapja az arcába a nyálas cigit.
//Ha erre nem tört elő belőled az állat és támadtál rám, akkor folytatás://
Az ő Rotsteinja? Összevontam a szemöldököm, és előkotortam még egy szál cigit, hogy füstölhessek tovább. - Honnan a francból ismered? - Soha nem beszélt indiai származású nőstényről, aki bármi vizet is zavart volna az életében. Valami azt súgta, nem volt felhőtlen a viszonyuk, de nem nagyon izgatott, az öreg dolga volt, amíg élt, most már max a szukáé, engem hagyjon békén egy esetlegesen elbaszott lemúr lamúrral. Miután külön váltak... baszki! A szemem némileg hitetlenkedve kerekedett. Ha azelőtt ismerte már Henrichet, hogy engem átharapott volna, akkor ez a nőstény minimum annyi idős, mint én... ha nem öregebb. Ki a halál ő? Ismerte, nem is kicsit. Hát ettől nem lettem okosabb, legfeljebb ingerültebb, mert rühelltem, ha rébuszokban beszéltek nekem, bökjék ki, mit akarnak, aztán hagyjuk egymást békén! - Strasburgban. Kábé kétszáz éve halott, pár rühes korcs kinyírta, én meg a rühes korcsokat. - Minek hallgassam el? Régi história és attól, hogy elmondom, semmi se változik. - Megadta, amit kiharcoltam, a vérvonalát, utána nem sokkal szétváltak útjaink - vállat vontam. - Csíptem. Nem voltak nagyobb konfliktusaink soha, mert jóval erősebb volt nálam, ha sokat pattogtam, leütött és vita letudva. Nem szarozott, ezt pedig díjaztam, amikor pedig elég nagy lettem, fel is út, le is út. Teljesen jó.
Örömmel veszem tudomásul, hogy a fordított cigivel sikerült meglepnem az „unokámat”, bár amilyen forró vérű, sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni – így számítottam is az „ellentámadásra”. Amikor megpróbál arcon köpni, a kezemmel minden gond nélkül hárítom a nyálas cigijét, azonban az íriszeim egy borostyánosabb árnyalatba fordulnak. Ezt most komolyan gondolta? Unalaq a húgom, amennyit gyakoroltam vele fiatalabb koromban, lazán kivédem az ilyen zöldfülű tacskók támadását. Nem mint ha ezzel nem ásta volna el magát a szememben, de mindenesetre arra számítottam, hogy a végén még nekem is ugrik. A függőknél sosem lehet biztos az ember, mikor gurul el a gyógyszer, ha elveszik tőlük vágyaik tárgyát. A tiszta kezemmel a zsebembe nyúlok, hogy előkerítsek egy papír zsebkendőt, és abba töröljem a köpetét… Mint valami bagoly, esküszöm! Még jó, hogy a vacsorája maradványai nincsenek benne, vagy némi szőr, mint a macskáknál… Azért szerintem visszakézből olyat kapott volna, ami kiviszi a gyóntatófülke oldalát, emberek ide vagy oda. -Hétvégente együtt etettük a mókusokat a parkban. –mondtam az első hülyeséget, ami eszembe jutott, mert előbb ettük, mint etettük őket, ha nem is a parkban, inkább az erdőben… de majd pont azt fogom az orrára kötni, hogy honnan ismertem – Amikor nem volt kedvünk a mókusokhoz, olyankor meg virágot szedettem vele. – ez viszont már igaz, lévén, nekem kellettek a gyógynövények, így akármennyire is húzta a száját, bizony be volt fogva, hogy segítsen nekem. -Értem. –feleltem. Azt még nem döntöttem el magam, hogy inkább szégyenkezzek miatta, amiért néhány „rühes korcs” kifogott rajta, vagy inkább örüljek, hogy ő is ilyen alantas halált halt. Hm… azt hiszem inkább az utóbbi, szégyenkezni valóm van így is bőven miatta. -Akkor ezek szerint nem szakadt bele a „gyereknevelésbe”. –vetettem egy újabb pillantást a szemben ülőre, itt az eredménye. Közben, hogy ne őrizgessem itt a megcsócsált szál cigijét, összegyűrtem egy gombóccá és a farakásra ejtettem, majd a takarítók vihetik így egyben. Viszont ahogy közben fél füllel a külvilágra is figyeltem, feltűnt, hogy már egy ideje fogynak az emberek. Úgy, ahogy a füst gyűlik idebent… Talán páran még mindig kóvályogtak idebent, a pap, meg talán a kántor, néhány segéddel valamelyik kis melléképületben, de… Ahogy meghallottam a nehéz, tömör fa ajtó tompa záródását és a zár kattanását, még vártam egy pár pillanatot, amíg elhalnak a léptek, hogy aztán se szó, se beszéd nyúltam át a szempillantás alatt átváltoztatott karmos mancsommal, és ragadtam meg a mellkasánál fogva, hogy átrántsam erre az oldalra. Lehetőleg nem kevés plusz lendületet is adva neki, hogy ha úgy adódik, törhessen egy új „kijáratot” a gyóntatófülke oldalán, de ha nem, akkor legalább kiüssem néhány percre. Aztán ha új kijárat, akkor utána én is felavatom, hogy kibújjak a kis faketrecből, ha meg beájult a szentem… akkor a lábánál fogva megragadom és hátrahúzom a szentelt vizes tálakig, hogy „fellocsoljam”. Csak előtte még elszívok egy cigit, ha már magától elfelejtett megkínálni belőle...
Kivédte a köpést. Kár. A grandiózus mutatványra csak elhúztam a szám, de nem tapsoltam, tökéletes volt az is, hogy láttam, éreztem rajta, ez nagyon nem tetszett neki. Szomorú, nekem se, hogy csesztetett, úgyhogy egál. - Wow - ennyi a mókusetetésre. Nem, nem kajáltam be. A virágos résznél rágyújtottam ismét, és nagyon remélem, hogy ez a szál nem úgy végzi, mint az előbbi, mert gyűlölöm pazarolni és akkor tényleg rohadt zabos leszek! Vállat vontam. - Minek kellett volna? Ha elbaszott lépés volt átharapnia, mit erőlködjön egy mihaszna kölyökkel, ha meg nem vagyok az, akkor minek istápoljon fölöslegesen évszázadokon át? Itt vagyok, élek, ami kell a túléléshez és az élethez, megtanultam. Nem apuci kicsi fia akartam lenni, csak erős. Ahhoz meg kurvára nem kell abajgatás, el is okádtam volna magam tőle. Ha születésemtől fogva nem volt meg a családi idill és egyáltalán egy szülő páros, akkor majd pont később kajtatok ilyenek után! Hogyne! Az egyetlen ilyenszerű kilengésem az asszony volt annak idején, és Reiner, bőség, sőt, több is, mint elég. Szerencsére a kölyök jóféle és jó eszű, Vito meg bír vele. A mise véget ért, de nem mentünk békével, ellenben és repültem egyet, ahogy a szuka semmi perc alatt átnyúlt értem és a saját oldalán kihajított, hogy vittem a bódé oldalát, újabb ajtót nyitva ezzel. Fasza! Ennyi édes kevés ahhoz, hogy kifeküdjek, ráadásul valami azt súgta, hogy ez még a köpködés bosszúja, és lehet most ön a buli! Egyből talpon voltam, felé fordultam, fogam közt a bagóval vigyorogtam rá. Imádom, amikor egy nőstény tudja mit akar és nem egy elkényeztetett picsa, aki fél tettlegességig fajulni. Ő is rágyújtott. Hát ezek után már tényleg nem értem, mit zavarta a füst, jobb inkább szipuzott volna kicsit. - Muszklis vagy? - kérdeztem rá a vérvonalra. Nagyjából velem egyidősnek tippeltem, más vérvonallal pedig erre, ilyen könnyen legalábbis nem lett volna képes. Nem habszivacsból készültem. Az a pár karcolás, ami röptömben, falbontás közben keletkezett egy pillanat alatt eltűnt. Fú, ha ez a bige tényleg muszklis, akkor ez érdekes lesz! Feltüzelt a lehetőség, szemem sárgán izzott, energiáim felpezsdültek, elevenen, várakozva, harcra készen táncoltak körülöttem. Kezdjük, gyerünk, támadj, mutasd meg, mennyit tudsz! Halk morgást hallattam, miközben vigyorogtam, mint egy eszelős. Ilyenkor az is voltam.
És megint rágyújt. Hát nem bánom, de fújja csak még egyszer a képembe a füstöt, és gondoskodom róla, hogy napokig ne tudjon rágyújtani. nem, nem a cigijét fogom elvenni… -Igazad van. Nem is tudom, hogy feltételezhettem róla ilyesmit. – ő maga is szarul viselte az én „pátyolgatásomat”, nem csodáltam, ha ő már csak lázadásból is ilyen lazán fogta a kölykét… Fogta? Egyre inkább úgy tűnik, csak átharapta, aztán szevasz. -Mert, így olyan erősnek hiszed magad? Strapabíró, az inkább. –fűztem még hozzá, mint utolsó megjegyzés, aztán már reptettem is a madárkát, kifelé a ketrecéből. Így utólag már jobban sajnálom azt a szép intarziás, fenyő asztalos munkát, amit tönkre tettünk, mint a kölyök esetleges sérüléseit, de sebaj, majd kifelé menet dobok a perselybe, legyen miből helyrehozni. Majd, hazafelé menet, ki tudja, addig mi lesz még. Mondjuk a gyerek javára legyen írva, hogy nem ájult be ennyitől, pedig szép nagyot szólt, csak úgy visszhangzott bele az egész templom – úgy látszik, tényleg van mire ez a nagy arc. Az, hogy ilyen gyorsan felpattant, még annyira nem is lepett meg, de amikor még vigyorgott is mellé, mint valami eszetlen félnótás… Úgy tűnik, eggyel több mazochistával több a családban, hurrá! Kár, hogy már vagy évszázadok óta nem húzom a strigulákat se, annyi van… A kérdésén viszont már majdnem hangosan is felnevettem. Drágám, ha én muszklis, akkor te már halott lennél, mert nem a gyóntatószék oldalán küldelek volna át, hanem a betonpadlón, vagy a kőfalon. De ha egyszer ebben a hitben él… Nehogy már én ássam alá, ha még olyan kedves, hogy templomba is eljönne. Csak miattam… Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el, had higgye csak, hogy igaza van. -Tudod, hogy van ez… A rendszeres edzés meg némi dopping csodákra képes. –vontam meg a vállam szerénykedve, aztán majd lesz itt még később is meglepetés, semmi kedvem előre leölni a poént. Annak ellenére, hogy érzem, mennyire felpörgette a harc lehetősége, vagyok olyan szadista, hogy még megvárom, hogy a cigi végére érjünk, s csak miután elnyomtam a cigi végét, biccentek felé. -Lássuk, valóban olyan erős vagy-e, mint amilyennek tartod magad, vagy csak a szád nagy és tényleg apuci kicsi fia vagy? – pöccintettem el a csikket a gyóntatófülkében lévő szemétlerakat felé, majd mire visszafordultam felé, már a fenevadam szemei néztek vissza rá, teljes borostyánszínben tündökölve.
Halál nyugalomban pöfékeltem, a kérdésére pedig vigyorra húztam a szám. - Ugyanaz. Ha nem bírom, gyenge vagyok, ha gyenge lennék, már nem élnék - vontam vállat, illetve vontam volna, és végigmondtam volna mindezt, ha valahol a mondandóm felénél nem fogott volna meg és hajított volna el, mint egy használ bugyogót. Hát baszki, ez nem volt gyenge! Ami azt jelenti, hogy megéreztem, méghozzá eléggé, de ez nem zavart, sőt, inkább feltüzelt! Reméltem, hogy nem csak ennyi, és bunyó is lesz, én kész voltam rá, és kurvára nem érdekelt, hogy esetleg erősebb lehet nálam, talán jóval is. A gyávák kimaradnak az élet sava-borsából, aminek a halálközeli élmény is a része. Elmosolyodott a kérdésemre, ezt pedig elkönyveltem egy igennek. Morogtam, félig-meddig át is változtam, szememben állatias, harcra kész fény gyúlt, a szemem pedig le nem vettem volna a nagyiról szukáról. Energiáim hevesen csaptak fel, vadul örvénylettek körülöttem, viharosan és alig vártam, hogy végre elszívja azt az átkozott cigit. Ó, igen, tiszteletben tartom mások bagózását, jól nevelt láncdohányos vagyok. Abban a pillanatban, hogy elpöckölte a csikket meglódultam, kilőttem, felé lendültem, veszett morgással, karmaimat kimeresztve, hogy minél előbb és minél nagyobb sebet ejthessek rajta. Szemem sárgán izzott, az adrenalin tombolt bennem, a vérem sebes folyamként zubogott ereimben. Ez jobb, mint a vadászat, mert nem béna vad van előttem, hanem ellenfél, igazi, ráadásul olyan, akiben tényleg van erő. Amennyire agresszív és harcias voltam, annyira felpörgött és a magam módján boldog. Lehet valakinek ez elcseszett dolog, de semmi se volt nagyobb dolog a világon, mint erős farkassal tengelyt akasztani, de úgy igazán, véresen, minden finomkodás nélkül! Bár én meg a finomkodás két külön bolygón élünk... Megpróbáltam elsodorni, ráugrani, a földre teperni, valahogy a torkához férni és feltépni akár az agyaraimmal, akár a karmaimmal.
Ó, a kis türelmetlen! Úgy pattog itt nekem mint valami túlpörgött Duracell nyuszi, vagy valami kisgyerek, amikor karácsony reggel meglátja az ajándékokat a fa alatt… Mindenesetre én különösebben nem zavartattam magam, halál nyugodtan szívtam el a cigimet, pláne, hogy láttam, addig úgy se támad nekem – én meg mocsok módon már csak azért sem siettem, tovább táncolva az idegein. A tényleges harc már úgy is elkezdődik a fizikai összecsapás előtt is, fejben, éljen a pszichológiai hadviselés! Hergelje csak magát, annyival figyelmetlenebb lesz, nekem meg annyival javulnak az esélyeim. Nem mint ha ennyi idősen különösebben kihívást jelentene, de ha már vele egyidősnek adom ki magam… Kár lenne kapásból kukába vágni a fedő-sztorimat. Ahogy a vége felé közeledett a cigim, azért még kibújtam a kabátomból. Nem sok esélyt adok annak, hogy a ruháim épségben átvészeljék a harcot, valamiben meg nem ártana hazamenni úgy, hogy ne hívják ki miattam a rendőröket meg a mentőket, szóval… A kabátot ledobtam az egyik padra, a csikket elpöccintettem a szemetes felé, majd ahogy nekilendült, már ugrottam is el oldalra, hogy kitérjek a támadása elől. Egy szempillantásnyi idő, talán ennyi sem, mire a kézfejem helyén megjelentek azok a karmos mancsok. Bár az én bestiámat is felébresztette a harc heve – hisz épp az egyik leszármazottját „vizsgáztathatta”, hogy mire képes – meg a harccal járó adrenalin nálam is jótékonyan dolgozott, mégis, összességében még így is sokkal nyugodtabb voltam, pláne hozzá viszonyítva. Ha valamit, hát akkor alá szorulni végképp nem akartam, vagy sarokba szorítani magam, azért megvan a hátránya annak is, ha alacsonyabb meg könnyebb az ember, így aztán igyekeztem úgy mozogni, hogy mindig legyen helyem kitérni előle. Különben nem szándékoztam ennyire védekezően „játszani”, csupán az elején amíg kicsit kiismerem a harcmodorát, de néhány perc után amint sikerült kitérnem valami támadása elől, vagy úgy adódott a helyzet, már lendültem is, hogy a karmaimmal megsebezzem – bár én vele ellentétben nem feltétlenül „torokra” támadtam, hanem bármilyen érzékeny pontra a testen, amivel jelentősen ronthattam a mozgását… Fül – ugyebár köztudott, hogy az egyensúlyért felelős egyik szervünk a belső fülben található – továbbá ízületek, bordák, akupunktúrás pontok… Sőt… ha helyzetem adódik rá, pont hogy én szeretném őt sarokba szorítani, akár szó szerint, akár csak a padok közé lökni, hogy megnézzem, szorult helyzetben hogy reagál.
Várakozón, türelmetlenül morogtam, mondhatni úgy fel voltam ajzva, mint egy bakzó macska, annyi a különbség, hogy én most rohadtul nem kúrni akartam, hanem harcolni. Eszelősen vigyorogtam, alig vártam, hogy elszívja a cigit, fasza kis harcnak ígérkezett, és alig vártam, hogy nekikezdhessünk, amikor pedig ez megtörtént... Hát baszki, hogy a szukáknak itt is előjáték kell! Ez viszont semmit se vett el a lelkesedésemből és a hévből, annyi, hogy hamarosan már humanoid alakban feszítettem, kaptam utána karmaimmal, s vettem az éles kanyarokat, hogy irányt váltsak, mivel folyamat kitért. Mint egy sztriptíztáncosnő: kelleti magát, incselkedik én meg nehezményezem, hogy pont most és pont velem. Muszklis basszus! Muszklis! Agyam eldobom, velük a legjobb, tényleg megéri templomba járni, csak mutassa már meg, mit tud, mert meghalok a kíváncsiságtól. Természetesen nyerni akartam - ki az a agyatlan vadbarom, aki vesztésre játszik? -, de oda voltam a gyönyörűségtől, amikor nehezen adták. Már csak azért is, mert legalább villoghattam a regenerációmmal. Jah, csíptem a vérvonalam és a tuningot, amit jelentett. ~ Nem fogócskáról volt szó! ~ mordultam, bár még nem untam a dolgot, de némi ellentámadást nem vettem volna zokon. Pont ekkor meg is kaptam - már ha eléggé kifigyelte a mozgásom - az ellenszelet... micsoda mázli, hogy harcoltunk és nem fingóversenyt vívtunk! Ha úgy mozdult, akkor bizony a padok között végeztem. Nem rossz hely, tényleg, csak az a gáz, hogy rohadtul nincs helyem! Emberként se vagyok csöppség, humanoid alakban sincs ez másképp, a kis hely viszont neki nem jelent gondot, már ha a paramétereiből indulunk ki. De ha már padok, akkor legyen belőle hasznom. Megragadtam az egyiket és meglendítettem, hogy ha sikerült, akkor a nőstényt trafáltam telibe vele. Mondjuk elég fürge és mozgékony... zavaróan az. Ha nem találtam el vele, talán egy pillanatnyi elterelésre elég volt és nyertem egy másodpercet, hogy felpattanjak. Ha nem, az szívás, de kétségbe akkor se estem.
Ó, hogy én ilyenkor mennyire tudtam imádni mások türelmetlenségét! Szinte már vártam, mikor teszi szóvá a defenzív harcstílusomat. De muszáj, ha nem akarok egyből lebukni a képességem miatt, az a néhány kisebb karmolás-karcolás, amit eddig sikerült kapnom tőle, akkor is seperc alatt eltűnne, ha más vérvonallal bírnék… ennyi idősen legalábbis mindenképp. -Csak nem kezdesz fáradni? –kérdeztem vissza nevetve – Azt hittem, ettől azért tovább bírod. –hergeltem tovább, de aztán nehogy elfogyjon az a csöppnyi türelme, én is odatettem magam, most már komolyabban is. Megy is tovább az adok-kapok, igaz egyelőre még kicsiben, túl nagy sérüléseket sajnos nekem se sikerül ejtenem rajta… De aztán eljön a megfelelő pillanat! Ahogy az egyik ellentámadásom során jól jönnek ki a lépések, nekem pedig egy nagyobb lendülettel sikerült a padok közé löknöm, láttam, hogy itt a lehetőség! Már ugrás közben, egy szempillantás alatt változtam át én is humanoid alakomba, megszabadulva az emberi alak korlátaitól, hogy már így landoljak mellette az egyik pad romjain –ráugrani azért nem mertem, mert sanszos, hogy repülés lett volna a vége, abból meg múltkor már elég volt. Eszem ágában sem volt megvárni, hogy összekapja magát, amilyen türelmetlenül próbált nekem esni a harcunk elején, most én támadtam hasonló elánnal, védje magát, ahogy tudja! Úgy is úgy tartják, hogy a legjobb védekezés a támadás, nem igaz? Unatkozni aztán egyáltalán nem unatkoztam, a karmos mancsommal szinte megállás nélkül kapdostam felé, hogy a törzsén valami mélyebb sebet ejtsek. Vagy ami még jobb, ha tudom, némi husitól is megfosszam... Ha meg rúgni vagy ütni próbálna, akkor két kézzel elkapva próbálom eltörni az adott testrészt, akár a saját térdemen, akár a pad maradványain, helyzettől függően. Elhiszem, hogy gyorsan regenerálódik, de azért megnézném, törött lábbal hogy folytatja a küzdelmet, néhány napra azért neki is szüksége lesz egy ilyen után, hogy újra a régi legyen. Pláne, ha szarul forr össze a csont… Sőt! Ha tényleg annyira jó és gyors a regenerációja, mint ahogy mondja, akkor különösebb feltűnés nélkül, egy kicsit rásegítve még én is hozzá tudok járulni ahhoz a csont rosszul összeforrasztásához…
~ Ne álmodj! ~ mordultam, mert még a feltételezés is sértő volt. Nekiugrottam ám minden hadakozásom és igyekezetem ellenére én kötöttem ki a padok között és kaptam a karmolásokat, ami nem tetszett, az egész helyzettől felhúztam maga. Úgy éreztem, mint egy gombolyag, amivel a macska játszik, pofozgat, meg karmolászik, még jó, hogy nem gurigat ide meg oda! Más se hiányozna! Meguntam a boxzsák szerepét, a következő karmolásánál megpróbáltam félreütni a mancsát, s ezzel együtt agyaraimmal az arca felé kaptam, hogy kicsit megnyúzzam. Már több sebből is véreztem, a kisebbek nyom nélkül és pillanatok alatt meggyógyultak, a nagyobbak is látványos gyógyulásnak indultak. Nem hanyagoltam el a képességem az évek során, bár az én életvitelemmel, nem volt nehéz a szinten tartás és fejlesztés.
Fogalmam sincs, hogy eltörte-e valamimet, ha kicsit is kíméletes volt én bizony kihasználtam, ha máshogy nem, hát úgy, hogy kiugrottam a padok közül, hogy utána újra nekiugorhassak, lehetőleg lesodorva a padokról. Ha nem sikerült, akkor is összezúztam pár padot, ha csontkovácsot játszott és széttört itt-ott, akkor nem nagyon tudtam pattogni, legfeljebb ha a lábaim megúszták a dolgot...
Ahogy a padok között kötöttünk ki, én aztán nem kíméltem, a kezdeti „finomabb” karmolások után egyre erősebben és durvábban próbáltam sérülést ejteni a másikon, ezzel is tesztelve, hogy mégis, mennyire jó! Amennyire látom, eléggé… Miután az elsőknek már pillanatok alatt nyoma veszett… a regeneráció sebességéből az már egyértelmű volt, hogy gyakran élt a vérvonalunk ajándékával. Helyes! Nem szerettem, amikor valaki egyáltalán nem fejlesztette… Mondjuk annyira nekem sem volt egyszerű dolgom, miután a padok miatt elég kevés támadási felület maradt, ő pedig hála az égnek nem volt olyan agyalágyult, hogy hagyja magát. Amikor a kezével próbált ellentámadást indítani, már rámarkolva rántottam is oldalra, hogy a padon törjem ketté. Azonban úgy tűnik, elég volt ennyi, hogy visszatámadjon. A másik mancsommal hiába kaptam felé, úgy látszik, elkéstem – nem csak hogy sikerült félreütnie, de még az arcom felé is kapott. Én pedig, hiába hátráltam el, ahogy eddig ő, most én voltam korlátozva a helyben, így csak annyira sikerült, hogy ne „tépje le” kapásból a fél arcom, azonban egy ronda marást így is sikerült szereznem az arcomra. De most ez érdekelt a legkevésbé, hisz épp, hogy kitöröltem a vért a szememből, már ugrottam is hátra, amihez még ő is megtámogatott némi plusz lendülettel. Lehet, hogy én voltam az idősebb, de a nehezebb attól még ő, én pedig a fizika törvényeinek megadva magam repültem pár métert, mire sikerült padlót fognom a másik padsor mellett. Mit ne mondjak, az egómban nagyobb kár esett, mint a testi épségemben, ugyanis amikor felemelkedtem, és letöröltem a vért az arcomról, már semmi nyoma nem volt a korábbi sebnek, hiába volt elég mély... Kíváncsi voltam, észrevette-e a dolgot és kezdi-e kapizsgálni az igazságot, vagy túl elvakult a harc hevében, de ha nem tűnt fel neki, akkor csak újra megindultam felé, hogy tovább teszteljem.
[Kockadobás: Amikor a padhoz vágom a karod, melyik törik el? páros – a csontod; páratlan – a pad, te pedig megúszod]
A kisebb karmolások hamar begyógyultak, ahogy egyre többet kaptam, annyi változott, hogy némi heg azért maradt, de maximum pár óra és ennek se lesz nyoma. Már kezdtem volna megsértődni, hogy csak ennyire képes, amikor jobban nekidurálta magát. És így már a regenerációmat is jobban megdolgoztatta. Végre, kezd érdekes lenni! Felé kaptam, elkapta a mancsom, a szabad karommal én meg az övét hárítottam, az arcát viszont nem sikerült rendesen kicsipkéznem, mert a pillanatok alatt történt adok-kapok során eltörte a megkaparintott karomat a padon. A jó kurva életbe! Felüvöltöttem, egyfelől mert fájt, hogy a szarba ne fájt volna, másfelől pedig mert meglepődtem, hirtelen ért a dolog. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy lenyúzzam a pofáját, nem számoltam azzal, hogy ő meg közben tördelni kezd, mint egy nyavalyás ropit. Kibaszott nagy szívás! Sikerült ellöknöm, plusz vér is került a szemébe, szóval zavar minden fronton, nekem meg némi idő, hogy helyre reccsentsem a törést. Fasza lett volna, ha mindennek a tetejében rosszul forr össze. Egy gyors mozdulattal helyre tettem, nem fájt kevésbé, mint a törés pillanata, ám a kiáltás bennem rekedt, amint felpillantottam. ~ Mi a picsa... Hogyan? HOGYAN? Ha Muszkli, hogy a francba gyógyulhat be ilyen gyorsan egy ilyen harapás? ~ Ki a halál vagy te? ~ mordultam és megráztam, hátamon a szőr felborzolódott és készen álltam egy újabb ütközetre, bár ezúttal már inkább csak három lábon. Érdekes egy szuka, az ziher, és cseszi a csőröm, hogy folyamatosan meglep valamivel. Baromi erős, így lehet Muszkli, de ha az, és velem nagyjából egyidős, nem regenerálódhat így, képtelenség!
Látni, ahogy az előttem álló férfi agyban szép lassan összerakja, hogy valami nagyon nem stimmel azzal, amit mondtam, és azzal, amit most lát… felbecsülhetetlen. Minden másra ott a Mastercard. Az viszont kicsit meglep, hogy földbe is gyökerezik a lába a dologtól, és csak vár, ahelyett, hogy lépne… Jah, hogy az egyik lába „kispadra” került? Előfordul. Örüljön, hogy még megvan egyáltalán. ~Ezt most komolyan kérded? ~ kérdeztem vissza egy fáradt sóhajt követően, úgy, hogy azt akár mindkét megjegyzésére is érthette, mint reakció ~ Azt még valahol megértem, hogy Rotsteinnak nem volt türelme a bébiszitterkedéshez, de hogy még a „felvilágosítást” is megspórolta… Milyen szánalmas… ~ üzentem vissza cinikusan, aztán csak kissé lesajnálóan megcsóváltam a fejem. Kíváncsi vagyok, hogy mikor jön rá, ha eljut odáig, hogy kitalálja, ki is vagyok. Még letöröltem egy adag vért a képemről, de aztán ennyit a traccspartiról, újra megindultam. Ezúttal semmi trükközés, egyenesen rá támadtam, hogy először is fellökjem, de gondolom, ennyi idősen már csak van annyi sütnivalója, hogy ne hagyja magát könnyen… Legalábbis remélem, nagy csalódás lenne. Most, hogy már neki is feltűnt, hogy van olyan jó regenerációm, mint neki, már arra sem ügyelek különösebben, hogy ezt rejtegessem – amíg „csak” karmol, és nem törik csontom vagy támad vissza úgy, hogy komolyabb sebet ejtsen rajtam, nem finomkodok. Minek? Holnapra szinte már egy karcolás sem lesz rajtam. Én viszont nem kímélem, addig nem, amíg nem sikerül egy kis tiszteletet kicsikarnom belőle. Én úgy is ráérek… Egyik karmolás, marás a másikat követi, ám az előző kis összecsapással ellentétben, most már van egy nagy gyenge pontja – a gyógyulófélben lévő karja. Így aztán, ha egy kis esélyt is ad rá, újra lecsapok – egyik vagy másik végtagjára. Én mindkettővel jól járok, ő meg… egyikkel kevésbé jár szarul, mint a másikkal… Ha figyelmetlen és így folytatja, nemsokára sehogy sem fog járni.
[Kockadobás: páros – a már gyógyulgató karodat töröm el újra; páratlan – újabb törött végtaggal bővül a listád, választhatsz, hogy melyik ]
Legyen vicc! Legyen egy kurva rossz vicc, még azt is sokkal jobban díjazom, esküszöm mindenre, amiben nem hiszek! Heinrich a törődés felől valóban elég szar Teremtő volt, de pont azért csíptem, mert csak akkor foglalkozott velem, ha tényleg muszáj volt és sose pofázott többet a kelleténél. A beharapójáról is csak immel-ámmal beszélt, pechére, mivel tetszett a képesség, így erről sokat faggattam, ha ő nem felelt, hát Reinert nyúztam. Ő se volt szószátyár, de többet mondott én meg elkönyveltem, hogy geci jó vagyok, egy főfejes "unokája". Ha valakinek előzőleg se apja, se anyja, annak még nagyobb agyeldobás egy ilyen. Ráadásul fiatal is voltam, naná, hogy bejött a dolog! Csakhogy arról szót a fáma, hogy GroßMuttival főnixeset akartak játszani, a hiba meg ott ütött be, hogy nem támadt fel hamvaiból. Ahogy engem teszteltek, hogy méltó vagyok-e az átharapásra, úgy őt is, hogy valójában mennyire hatalmas és erős, ha már az első vérfarkasok egyike. ~ So ein mist! Hát ezt kifogtam, bassza meg, nem is kicsit! Több nyikkanásra pedig időm se maradt, mert a Nagyi jött! Annyi időm maradt, hogy stabilabban megvessem a lábam, gyorsabban mozdult, mint amire én képes voltam, így maximum annyira tudtam volna kitérni, hogy ne telibe trafáljon, hanem elsodorjon. Akkor meg már inkább nézzük, mennyi szufla van benne! Konkrétan belém csapódott, megvette láb, felkészültség és több mint három évszázados harci tapasztalat ide vagy oda, nem igazán tudtam feltartani, így pár másodperc múlva megint a hátamon kötöttem ki. Nem mondom, csípem, ha a nőstény van felül, de mindennek van határa! Csak nem nála. Megint eltörte az egyszer már hazavágott karomat. Kurva jó! A többi karmolászás emellett szinte semmi volt, bár most már azt hiszem, nem nagyon fogta vissza magát, hát próbáltam nem adósa maradni és kihasználni, hogy azért én vagyok a nagyobb testű. A viszonzott - vagyis viszonozni próbált - karmolások és harapások közepette azon voltam, hogy valahogy ledobjam magamról. ~ Vén szatyor! ~ szitkozódtam és ha nem ment a ledobás, hát szisztematikusan ráálltam arra, hogy az agyaraimmal megnyúzzam a képét, az ép karommal pedig feltépjem a hasát és összekócoljam a beleit...
//Páros: arcplasztikázok kicsit - némi bőrt még siker lecsippentem Páratlan: hasvakarás - némiképp komolyabb sérülést sikerül okoznom hasi tájékon//
A hozzászólást Heine Nachtstein összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 13, 2014 11:35 pm-kor.
Kezdőlap
Kárpótlásul karira kapsz új fogsort! Választhatsz is majd, hogy melyik farkasé/őrzőé/emberé kell - az enyémen kívül. :3//
]
