- Így szólt az Úristen: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." Az Úristen megteremtette a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. - tart levegővételnyi szünetet Wilson atya.
Rúben tekintete végigsvenkel a padsorok között ülő embereken. Megteheti, mivel az oltárhoz vezető lépcsősor alján áll. A hozzá közelebb eső oldalon, a vőlegény vendégei címzetes gyűjtőfogalomba nagyjából 15 barátja és ismerőse foglalt helyet. Sven Olafsson szülei nem tették tiszteletüket az igen rendhagyó eseményen. Rúben nem ismerte a svéd óriás családját. A fairbanksi egyetemen ismerkedtek meg, és - kisebb nagyobb megszakításokkal - háromnegyed éve dolgozott együtt a páros. Rúben PhD munkájához Sven asszisztált, mint operatőr, fotós és filmes. A menyasszony vendégsereglete túlerőben volt. Alice Wilson a fairbanksi női jégkorongcsapat ünnepelt átlövője volt, így a rokonokon kívül az egész sportegyesület tiszteletét tette a kézfogón. Sven és Alice nem akart ilyen nagy felhajtást, ám Alice nagybácsija ragaszkodott a templomi esküvőhöz. Wilson atyát az sem rettentette el, hogy a szertartást celebrálja az ő kis unokahúgának, hogy Sven református volt. Rúben pedig zsidó.
- Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: "Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett." Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz. Ez az Isten igéje.
Bár látszatra ezerdolláros mosollyal, szmokingjában elegánsan feszítve hallgatja Rúben az atya szavait, közérzete még nem a legjobb. Eegen... a tegnapi legénybúcsú túl jól sikeredett. Az Ószövetségi idézetben felemlegetett oldalbordáról bekúszik lelki szemei elé az a kiló nyers marhafelsál és a hokisisak, ami mellett reggel ébredt az ágyban. Hogy kiében, nem tudja. Az ágy tulajdonosa nem volt fellelhető a lakásban. De biztos sportrajongó lehet, mivel tele volt hokis relikviákkal. Rúbennek elég volt egy pillantást vetnie az órára, hogy ne is nagyon érdekelje, mi történt. Bruttó 30 perce volt a ceremóniáig arra, hogy hazaérjen, rendbe szedje magát, díszgúnyáját felöltse, és ideérjen a templomba. Elvégre a vőlegény tanújaként mégsem osonhat be a ceremónia alatt. És csak remélni merte, hogy Svent kevésbé ragadozta el a fairbanksi éjszaka, s már a templomban fogja tűkön állva várni.
- Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.
Hát szeretetben nem volt hiány tegnap este. A legénybúcsúhoz a Golden Wolfban béreltek egy szeparét. Emlékszik még a szórakozóhely előtt bekötött szemmel botorkáló svéd óriásra, ahogy megpróbálja megszerezni a "bulibelépőjét", öt női fehérneműcímkére, amit látatlanul kellett megszereznie a járókelőktől. Pár óra, és jónéhány nyelet vodka után már Rúben fejében is egyre apróbb darabokra hullott szét az éjszaka mozaikja. Egyre többen lettek, nők is jöttek, az tuti. És a pénztárcájában tartott mai vizit alapján kétszáz dollárral többet is költött, mint tervezte. De hogy mire? Azt csak a megváltó tudhatja.
- Kedves jegyespár! Eljöttetek ide a templomba, hogy az Úr megpecsételje és megszentelje szívetek szeretetét, egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus Urunk bőséges áldását adja erre a szeretetre. Egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit. A házasság szentségének méltósága őszinte szándékot kíván tőletek. Feleljetek ezért az Egyház kérdéseire! Sven, megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? - Szabad elhatározásomból jöttem! - dörmögi a lepróbált szöveget Sven. Rajta szemernyit sem látszik a tegnap este vihara. - Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól? Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat? - Ígérem és elfogadom.
Míg Wilson atya Alice-nek is feltte ugyanezeket a kérdéseket, Rúbennek megmagyarázhatatlan rossz érzése támadt. Szemöldöke összeszaladt, ahogy gondolatban már előre pörgetve a ceremóniát bevillant az, ami az ő feladata. A gyűrű!
- Kedves jegyespár! Most következik az a szent pillanat, amikor ünnepélyesen kinyilvánítjátok, hogy egymásnak házastársai akartok lenni. Forduljatok egymás felé. Fogjatok egymással kezet, és én egybefonódott kezeteket átkötöm stólával annak jeléül, hogy házasságtok Isten előtt felbonthatatlan lesz. Ha a jelenlévők közül bárki tudomással bír olyasvalamiről, amiért ők ketten nem egyesülhetnek a házasság szent kötelékében, szóljon most, vagy hallgasson mindörökké!
A templomra súlyos csend zuhant az atya kérdése után, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Rúben ujjai idegesen simultak szmokingja zsebére.
Csak homályos emlékeim vannak a tegnap estéről, az tuti, hogy ideérkezésem óta először szabadultam be egy bárba, és nagyon-nagyon csúnyán leittam magam, de hát basszus, úgy hiányzott, mint szomjazónak egy csepp víz. Valami még dereng arról, hogy próbáltam taxit fogni, jobbára csak lengettem a botomat, de nem igazán jártam sikerrel, mire közeledett egy nagy csapat kan, esküszöm, olyan hangosak voltak, hogy majd leesett tőle a fejem. Végül is, mit vár az ember egy részeg társaságtól? Na, pont ezt. Külön élmény volt az én némileg élesebb hallásommal, esküszöm, azt is jobban viseltem volna, ha elkezdenek fúrni a kobakomban. Túl nagy kárt már nem csinálhatott volna az sem. A többit már csak a jó isten tudja. Azaz, részemről ő sem, mert ha lenne, akkor biztos nem bírná nézni hányattatott sorsomat, ha meg mégis van, akkor nemes egyszerűséggel egy geci, és ezzel mindent el is mondtam. Finoman szólva sem volna jó a kapcsolatunk, ha lenne bármilyen kapcsolatunk egyáltalán. Tutira egy hotelszobában ébredtem, azaz, ébresztett a szobalány, hogy a szoba tulajdonosa szólt, hogy lehetőleg a kisasszony távozzon mihamarabb. Meg valami borítékról is beszélt az éjjeliszekrényen. Szerintem nem tette zsebre azt, ahogy ordítottam vele, és vertem ki a botommal a szobából. Hát a pofám leszakad. Nem vagyok senki kurvája. Mindegy, mentem, s ha már kaptam zsetont, hát pénzhajhász mivoltomból adódóan zsebre vágtam, ha már annak néznek, hát nem mindegy? Felkapartam a ruháimat, amiket a szobalány csinos kupacba rendezett az ágy végén. Hát nem édes? Azt mondjuk nagyon nem vágtam, hogy miért és hogyan hiányzik a melltartóm címkéje, de üsse kavics, legyen vele boldog, aki akar. Biztos csak azért nem vettem észre, mert azt sem tudtam éjszaka, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Öltözés közben éreztem meg, hogy van a jobb gyűrűsujjamon valami nem odavaló, és basszameg, akkor kezdett kikristályosodni, hogy mi is történt tegnap éjszaka, vagyis, inkább csak azon része, hogy mibe keveredtem. Legénybúcsú. Aztarohadt… Leszóltam a recepcióra, hogy azonnal kérek egy taxit, természetesen ama úriember számlájára, akinek a szobájában lelt a reggel, ööö, majdnem dél inkább, és már botorkáltam is lefelé. Pár ajtón sikerült bekopognom „véletlenül” a botommal, mire megleltem a liftet, majd nagy nehezen kikötöttem az előcsarnokban, nem kevés útmutatást véve igénybe. Hülye szállodák, indokolatlanul nagyok. A taxi már várt, szóval bevágódtam, és irány a templom, fingom sem volt, mikor lesz az ominózus legénybúcsúhoz tartozó esküvő, a frász kivert mondjuk, rühelltem az esküvőket, meg úgy a szerelmeseket is, szóval külön jó, hogy velem történik ilyen borzalom…
Közben Rúben mögött valahol szintén átsejlik az áhítatos szövegen egy röpke káromkodás, majd az egyik kedves barát lerángatja az ujjáról a gyűrűt, és adja előre, hogy lehetőleg a rokonokat kikerülve jusson el a darab a tanúhoz. Igen ám, de ez csak az egyik pár. Vajh hol lehet a női megfelelője?
Én némi fennforgást okozok odakinn, sőt mit több, még be sem akarnak engedni, mert nem vagyok rajta valami kurva listán, és hiába magyarázok bármit, tuti valami kőagyú izombunkók, eszem elszáll. - De értsétek már meg, hogy nálam van a menyasszony gyűrűje… Egészen kikeltem már magamból eddigre, alighanem a környéken igen sokan hallják a szavaim, bár az már esélytelennek tűnik, hogy a templomban is. Terelnek lefelé a lépcsőn, nem törődve azzal, hogy szemem világának híján aligha tudom követni a tempót, és orra is esem rendesen. Ez az a pont, ahol végleg elszakad a cérna, s egyúttal az is, amikor eszembe ötlik, hogy kivel voltam. Pontosabban inkább, hogy mit kamuzott az illető a kilétéről. Azt mondta, Rúbennek hívják, s ő a vőlegény tanúja, büszkélkedett is a gyűrűkkel. Arról mondjuk már gőzöm sincs, hogy miként került az ujjamra. - RÚBEN! Ordítottam hát el magam torkom szakadtából többször is, egészen addig, míg valaki be nem fogta a szám is. Na, velem nem szórakozol te tahó… úgy beleharaptam a kezébe, ahogy nem szégyelltem. Ennyit a hallgasson mindörökkéről…
Fejet hajtottam hát újra. Kolláré szorítja izzadtra nyakam sima bőrét, kolláré... Collar, gallér, nyakörv... Mindannyian állatok vagyunk, Isten jámbor bárányai, báránybőrbe bújt farkasok, buja bundás szörnyetegek, csalók, gyilkosok... És én ma újra az élére lépek a nyájnak. Kolomp helyett egy a vakfehér szín az, mi nem csak a tekinteteket, de a lelkeket is magához vonzza. Néhány centivel feljebb hamarosan hiú ábrándot köpködök majd mindenki vállára, mert azt hiszik majd: igazat szólok. Light fényét Shadow sötétsége keretezi, lábujjamig csorog a reverenda, izzasztó, nejlon, műanyag. Mint ez az egész helyzet.
***
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. - Ámen. - A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal. - És a Te lelkeddel. Izgatott dobogással bordáim alatt reszket a levegő, morajlik a szörnyeteg. Dana tekintetét keresem az első sorban, látni kívánom, leolvasni a szájáról mindezeket a szavakat, áldja meg a lelkem, hiszen pontosan tudja, mennyire rászorul. - Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait! Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Egy emberként verdessük mellünket az ismétlésre. Van valami ostoba bája eme bűnbánatnak, olyan ízű, mint az ecet, szúrós szagot áraszt és csípi a szememet. Gondolattal már akkor vétkeztem, mikor a ministránsok során néztem végig, szavaim bűntől csorognak most, ebben a pillanatban is, cselekedeteim vérrel és gyötrelemmel festik vörösre a falakat, mulasztásom tán az egyetlen, melyről nem adhatok számot. Amit én mulasztok, az számomra nem is létezik. S míg áhítattal letátogom a Kyriét és a Gloriát, úgy érzem, hogy ez itt mind nekem szól. Ma én győztem. Napokkal ezelőtt a parkolóban én győztem, s fogok még ki tudja hányszor, mielőtt eljutnék a végső célomig. Hozzá. Az evangélium Jézus mennybemenetelét hirdeti, hamis csókkal fertőzöm a szent könyvet, szinte meggyullad ajkaim alatt a keménykötésű borító, de akarom, hogy lángoljon. Mint lángolt Nottingham, lángolt Derby és lángolt Florida. De ez nem számít. Mert az evangélium után eljön a pillanat, az én nagy pillanatom, ami elkoboz minden tekintetet és bűnbánatot még Istentől is, magam felé fordítom az égi reflektorokat, és valami őrülten csengő hittel és szilárdsággal bontok szárnyat, hogy a kihulló tollak az első sorban ülők lábai elé hulljanak. - Testvéreim! A mi Urunk Jézus Krisztus, aki meghalt bűneinkért, a feltámadás ígéretével hagyott itt bennünket. Az újjászületés ígéretével. Ez az újjászületés talán közelebb van, mint azt bárki is gondolná. Hiszen ott van minden egyes reggelben, a levegővételekben, a kapcsolatainkban és a mindennapjainkban is. "Uram, ha vét ellenem embertársam, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer." Máté evangéliumában olvashatjuk az Úr szavait, és abban mind egyet érthetünk, hogy a megbocsátás egyfajta újjászületés. Mi itt, sem az Úr színe előtt, sem pedig családi köreinkben nem engedhetjük meg magunknak, hogy haragos szívvel éljünk. "Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy 'bánom', bocsáss meg neki." És amint ezt megtesszük Testvéreim, felszabadul a lelkünk, megtapasztalhatjuk a Mindenható Isten kegyelmének erejét. Hiszen kik vagyunk mi? Ha Isten megbocsátja a mi vétkeinket, hát fölé emelhetjük-e magunkat azzal, hogy nem cselekedünk eképpen? Nem vágyjuk-e mindannyian a tisztaságot, a lelki megújulást, az újjászületést? Hiszen csak ezáltal léphetünk be Isten országába, ha majd Ő magához szólít. És ami ott vár ránk, és ami addig is ki kell töltse a mindennapjainkat, az a szeretet... Így mondta Pál: "A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz,mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha." Ezt a meg nem szűnő szeretet kívánom most mindőtöknek az újjászületésben. Áldjon meg benneteket a Mindenható Isten, és ne feledjétek el: "Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket." Tudom, hogy hisznek. Már bennem is hinniük kell, táplálni azt, ami vagyok. És közben nem is sejtik, ó, de majd meg fogják tudni, hogy valójában az Ördöggel cimborálnak. Hiába minden próbálkozás, ezen a fronton valahogy mindig jobb és csábítóbb az üzlet, mint eladni a lelked valami olyanért, amit sosem látsz, sosem érzel, sosem tapasztalsz. Hiszek egy... Duruzsol halkan, egyre mennydörgőbben, és tudom, hogy magam is hiszek, de egészen másban. Az adományok gyűjtését mindig hatalmas lelkesedéssel vezényeltem le. Hiába, egy jó beszéd, egy soha el nem érhető tekintélyes tekintet megnyitja az üdvösség tárcáit, s ha minden jól halad, saját áldozati boromat töltöm majd üvegpohárba a kandalló mellett ezekből a zöld papírfecnikből. S mi több, egy családnak csúfolt falka mancsaiba gyűröm őket galacsinokká. Ha a szeretetem nem kell Alison, más módon jutok majd közelebb hozzád. - Ő, mielőtt önként átadta magát a szenvedésre, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta, és így szólt: Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik. Fülledt oltárok, zajos gyóntatófülkék... Nektek adom a testem, értetek, mert tudom, hogy szükségetek lesz rá. - A vacsora után ugyanígy kezébe vette a kelyhet is, majd ismét hálát adott, odaadta tanítványainak, és így szólt: Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Nevezzük perverziónak, hogy önnön véremet csepegtettem a kehely borába még a mise előtt. De nem fogják megérezni, miért is tennék, de már akaratlanul is befogadnak testükbe, fertőként fészkelem bele magam a gyomrukba és a zsigereikbe, csábítás, varázsital, minden előttem térdelőnek hatalmas műgonddal fektetem nyelvére a mártott ostyát, kiváltképp az ismerősökére, titkokkal fűszerezett a fekete szempár, amit magamon viselek. Valami mást, valami újat ígér... - Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké. - Ámen. - Az Úr legyen veletek. - És a Te lelkeddel. - Áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. - Ámen. - A szentmise véget ért, menjetek békével. - Istennek legyen hála.
***
A szentmise után, átélve ezt az "újjászületést", nem esik nehezemre az átöltözés után a templom elé vonulni, akár egy király, s néhány üdvözítő szót váltani az ottmaradt hívekkel. Érdeklődnek, sok sikert kívánva pillantanak felém, a hölgyek soká időznek állkapcsom ívén látom, ez remek lesz. De még nem gondolhatnak többre, még nem gondolhatnak semmire, a mozdulatok nemesek és lágyak, hasznát veszem annak a merevségnek, mit Lordként kellett magamra húznom. Egészséges távolságtartás, arisztokratikus távolság - egy egész világ, egy Isteni világ választ el bennünket -, s mégis felszínes érdeklődést színlelve fecsegünk, mintha kötelező volna.
A ma éjszakát a plébánián töltöm. Össze kell állítanom az új életem napirendjét, megtalálni a réseket, amikben megbújva suhanhatok majd a sötétségben, amerre egyéb dolgaim és vágyalmaim szólítanak. Emberként, tán fenevadként, nekem mindig lesz egy új szerepem, mindig lesz egy új álcám, és mivel én már teljesen jó helyen vagyok, csak másoknak kívánnám, hogy Isten oltalmazza a lelküket, mert szükségük lesz rá.
A hozzászólást Ethan O'Neill összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 06, 2014 4:53 pm-kor.
Gondolkodtam. Rengeteget gondolkodtam, de a végső megfejtésre még mindig nem sikerült rátalálnom. Őszinte, vagy csak úgy csavarja álnok szavait, hogy annak tűnjenek? Fogalmam sincsen, egyik kétségből a másikba zuhanok, mint egy végeláthatatlan szakadék, nincs kapaszkodó, vagy ha haloványan fel is dereng előttem, hiába nyúlok érte, szétporlik a kezem között, féreggé alakulva tekergőzik ujjaim között, húsomba marna, én pedig szinte minden egyes éjjel csatakosan ébredek. Álom, vagy valóság? Lassan erre sem tudok válaszolni. Elveszi az ép eszemet, megőrjít, hogy a végén én tépjem saját húsom, szabadulni kívánva mindentől, ami Ő. Ujjainak érintése, a szavai a fejemben, mint-mind átkos, mind-mind zavaró és mégis… felébredt lelkiismeretem, a jelenben élek, mégis a múltban járok. Újraélem a pillanatot, minden egyes percet, amikor elutasítottam, amikor kérdezett, mégis elküldtem, a nyílt szavai, az én ellenkezésem. Nem törődtem vele, pedig ő tényleg próbálkozott. Annyi minden más lenne, ha akkor nem a féltékenységem hajtott volna, ha nem fészkelte volna az irigység magát a csontjaimba, minden egyes porcikámba. Nem tudtam rá máshogy nézni, ő csak egy idegen volt a számomra, valaki, aki tönkretett mindent, aki tönkretette az életem, elvette tőlem azt, ami nekem fontos volt. Beszélhettünk volna, elmondhattam volna, mit érzek, én mégsem tettem és lám, hova fajultak a dolgok. Minden más lehetett volna… Önző vagy, Alison… Hiába rázom a fejem, hiába csinálok bármi mást, képtelen vagyok szabadulni tőle. Emma valamelyest helyre rakott, csitultak a szavak, de nem tűntek el és nekem fogalmam sincsen, meddig bírom. Hajamat tépve sikítanék, kiáltanék, tudják meg a fájdalmam, had szabaduljak tőle, had szabaduljak a szavaktól, a hangjától, a pillantásától. Önző vagyok, mindig is az voltam. Soha nem gondoltam arra, ő mit élhetett át. Soha nem kérdeztem, mit élhetett át. Nem tudtam, mit élt át. Igaza van, önző vagyok. De mégsem tudok elsiklani ama tény felett, hogy elvett tőlem mindent. Kétszer is. Ez nem volna önzőség? Bosszút állt azon, mert tönkretettem az életét, megöltem Malcolm-ot. Ő elvette tőlem, elvett mindent, hogy utána, évekkel később ismét megtegye, mert neki nem számított az, hogy végre boldog vagyok, végre megvan mindenem, amire vágytam. Kezemben az újság és szinte levegőt venni sem tudok. Ott virít az arca a papíron, még itt is kísért. Nem tudok mit mondani, a mellette álló személyekről pedig ne is beszéljünk. Nem értem, az eddig kusza szálak még inkább összegabalyodtak, hiába kapott értelmet a nyakában fityegő rózsafüzér és a kijelentés, miszerint megváltozott. Őszinte volt? Csak egy módja van, hogy kiderítsem, vagy legalább megpróbálkozzam vele. Június 1.
Hátul álltam meg, a tömegben, figyelve arra, hogy pásztázó tekintete még véletlenül se vehessen észre. Pajzsom oly`annyira szorosra húztam magam körül, amennyire csak lehetett, bár fogalmam sincsen, megérzi-e, hogy itt vagyok. Vajon hogyan reagálna rá? Ismét egy olyan dolog, amire nem tudom a választ. Soha nem voltam katolikus, csendben, szótlanul hallgatok minden imát, minden választ, mit a körülöttem álló nép zúg, egyedül, kívülállónak érzem magam - ismét. A tömeget pásztázom, minden szem rajta függ, mindenki rá figyel, isszák a szavait, én pedig képtelen vagyok elfogadni ezt az egészet. Ugyanannyira groteszknek hat ezzel a múlttal magunk mögött, mint amikor a rakparton a kezem fogta meg. Hosszabb monológ, szentbeszéd, prédikáció, az ő szájából hallva a szavakat köpni támad kedvem. Mégis érzem, hogy ezek a szavak nekem szólnak. Nem véletlenül válogatta így össze őket, talán tudta, hogy el fogok jönni? Hogy az újság elég lesz ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen? Így tervezte? Kérdések ezrei és a válasz ezúttal is elmarad. Megbocsájtok… egyetlen szó, mégis képtelen vagyok kimondani. Képtelen vagyok túllépni mindenen, tiszta lappal kezdeni.. Túl sok a mocsok, túl sok a vér, mi szennyezi őket, hiába tépném, hiába kezdeném újra, átáztat mindent, fertőz, piszkol, olyan mélyen gyökerezik, hogy akárhogyan próbálnám szaggatni, sikertelenül fújtatva rogynék a földre. Nem megy. Nem tudok bízni benne. Nem tudok megnyílni. Minden szavára figyelek, képtelen vagyok levenni róla a szemem.. Igazat mondasz, Ethan..? Ahogyan a nép feláll, átfurakodom a tömegen és távozom. Nem tudom tovább hallgatni, a bennem kavargó érzésekkel nem tudok mit kezdeni. Kétségbeesés, fájdalom, magány, düh, irigység és a mérhetetlen félelem. Vissza sem nézve igyekszem a kocsimhoz, hogy indítva a motort egyből eltűnjek innen. Minden szava itt visszhangzik a fejemben, csatlakoztak az eddig szűnni nem akaró kórushoz, hogy újult erővel zengjék ritmusuk, dübörögjenek a fejemben, tapossanak, döngöljenek a földbe, hogy ezúttal felállnom is még nehezebb legyen… Önző vagyok, Ethan…
- Hogy mi van, Margaret? - Jól hallottad, Evangeline, elkísérsz engem a vasárnapi szent misére az új pappal, és cserébe nem jelentem, hogy iszol és dohányzol. - Te most szórakozol velem? Akkor sem mennék templomba, ha az életem múlna rajta, szerintem isten fogja magát, lejön a Mennyek haha Országából, és páros lábbal rugdos ki onnan. Kizárt. - Hát jó. Hallottam, ahogy kattan a telefon zárhangja, és már fogtam a fejem. Behalok ezen a nőn, de komolyan, hogy lehet ennyire aljas? Tanulnom kellene tőle… Nem is akkora fapina, mint amilyennek képzeltem. - Oké, oké. Adom meg magam végül, és már előre izzadok. Elképzelni sem tudom, hogy fogok nyugodtan kibírni a seggemen egy egész misét. - De soha többet nem zsarolhatsz ezzel, különben panaszt fogok tenni ellened agresszív bánásmód címén. Hidd el, képes vagyok csak ezért megveretni magam valami barommal. - Fair ajánlatnak tűnik. Ez egy gyönyörű barátság kezdete. Hát persze, hogy nem, mindenesetre örülök, ha valakivel lehet beszélni…
A misén
Elkezdődik, én hanyagul ücsörgök Margaret mellett, aki oldalba bök, és próbálja a helyes mederbe terelni a tartásomat. Na, arról nem volt ám szó, hogy rendesen is fogok viselkedni. Sóhajtva húzom ki magam, de amikor meghallom a tiszteletes szavait, már nincs szükség semmiféle ösztökélésre. EZ. NEM. LEHET. IGAZ. Isten látja lelkem, nekem aztán nem állt szándékomban figyelni, de most mégis megteszem, hátha a pillanatok, az egyre több szó, ami olyan idegenül cseng a szájából számomra meggyőzhet arról, hogy nem ő az. Hogy ez az Ethan, nem az az Ethan, aki gerincre vágott az előszobámban. Neked aztán lenne mit meggyónod. Te jó isten… hogy nem szakad rád a templom annak összes tartozékával egyetemben? S egy ilyen embert hallgatnak áhítattal? Hihetetlen. Nem hiszek. Sosem hittem, de ez még engem is mélységesen felháborít. A gyomrom felfordul, alig bírom visszatartani a keserű epét benne, amíg ez a szörnyűség tart. Ez a kábító hazugság. Harag, igen, haragszom, nem ilyennek hittem, jobbnak, tisztábbnak, valakinek, aki lehetne értékesebb, ha merném engedni. Most már tudom, hogy nem így van. - Istennek legyen hála... Vegyül a hangom megannyi másik közé, csak épp az enyémben szemernyi áhítat sincsen, én már kezemben szorongatom a vékony láncot, amiben a kereszt lógott. Vajon most is viseli a reverenda alatt? Felállok Margaret segítségével, tagjaim alig akarna mozdulni, egyszerűen ezt nem érem fel épp ésszel. Férfiak. Egy valamit tud mindegyik tökéletesen. Hazudni. Ámítani. Becsapni. Nem vagy több, nem vagy jobb senkinél. Most már legalább tudom, hogy ostobaság volt azt hinnem, és remélnem, talál egyszer még látlak. Halk csilingeléssel landol a szenteltvízben a szakadt lánc, nem érdekel, hogy valaha megtalálja-e, de nekem már biztosan nem kell, hogy emlékeztessen valamire, amiről azt hittem, hogy… különleges. Menj a francba, Ethan. Margaret még szeretné leróni a tiszteletét előtte, s kifejezni mennyire örvend becses jelenlétének. Én nem vagyok erre hajlandó, közlöm vele, hogy két sarokra innen megvárom. Nem, nem lombozom le, nem árulkodok, tegye, amit jónak lát. Felnőtt nő, abban hisz, és annak, akiben és akinek akar, ehhez nincs közöm. Saját hitetlenségem és mardosó csalódottságom legyen csak az enyém.
Apám mellett állok az első sorban. Rajta világoskék ing, sötét zakó alatt izzad nyaka a tarkójánál. Én egyszerű, fekete ruhát viselek, melynek hossza térdeimet éppen, hogy takarja. Úgy festünk, mint egy rendes, valamire való család - pedig ahogy a fája, úgy az alma is eladta a saját tisztességét évekkel ez előtt. Ha valaki akkor, tizenhét éves fejemnek azt mondja, fogok én még emelt fővel atyám mellett állni, képen röhögöm. És lőn… itt vagyunk mindketten az új pap beavatási szertartásán, egymás mellett. Azt hiszi, megkörnyékezheti a zsenge egyházi vezetőt a mise után, miként elődjét is markában tartotta. Nem sejti még, hogy Ethan atya az én emberem… lesz hamarosan, ha minden jól halad. Nem hittem volna, hogy így fogom látni, de a múltam megérkezése a városba egyben egy új kezdetet is jelenthet számomra.
… sokszor és sokat vétkeztem gondolattal…
Jezebeltől az újrakezdés lehetősége mellett a hosszú élet és egy teljesen másfajta életforma ígéretét is megkaptam a beharapással. Farkas lettem. Időbe telt, míg ezt elfogadtam, és ami azt illeti, nem is neki köszönhetően ébredtem rá, hogy együttműködőbb a világos színű bundás, ha társként tekintek rá, nem pedig holmi bennem lakozó kórságként. A nő nem csak az életre adott egy második esélyt. Azzal kecsegtetett, személyében olyan támaszra, „szülőre” lelek, amilyenek biológiai szüleim sosem voltak számomra. Hazugság volt! Bíztam benne, ő pedig elengedte a kezemet, hagyott zuhanni. Elhagyott, mint megunt játékot a mihaszna gyermek.
Sokszor merengek álmatlan éjszakáimon, mi is történne, ha egyszer csak belépne a Hotel ajtaján. Az esetek döntő többségében arra jutok, hogy valószínűleg megkísérelném megölni én magam.
…szóval…
Akinek köszönettel tartoznék – ha érezném a kényszert, hogy bárkinek is megköszönjek bármit – az a falka, amelyik nem vetett ki magából mindezek után sem. Nincsenek naiv tévképzeteim, tisztában vagyok vele, hogy csupán a város szemében betöltött szerepem miatt maradhattam egyáltalán életben. Fairbanks hercegnője… mintha az életem holmi tündérmese volna! Chh. A mentorom, Dante a falka Bétája. „Gazdátlan” kölyök ettől többet aligha kívánhat magának és én sem panaszkodom egy-egy edzés után, sajgó tagokkal hasalva el az ágyamon. Az „öreg” rendszert vitt az életembe és nem hagyott elsüppedni a beharapóm hiánya után maradt mocsárban. Sokat tanultam és változtam mellette. Megerősödtem, egyúttal valamiféle bizalom is kialakult közöttünk. – Lehetne ő az, aki betölti a hiányt az életemben, ami sosem adatott meg, de már nem hajszolok efféle álmokat. Nem kell sem ő, sem más! Csak gyengévé tenne és kiszolgáltatottá. Alárendeltté, amit farkasommal nem tűrünk igazán. Különben is… A pasas ugyan úgy érdekből foglalkozik velem, mint amilyen érdekből az életemet meghagyták!
Dante jó hozzám. Néha már gyanúsan is törődő, de legalább foglalkozik velem. Érezteti, hogy érek valamit, idővel lehetek valaki. És segít elérni a célomat, ami lássuk be, nem egy elhanyagolandó tulajdonsága. Talán többet érdemelne pár okosan elhintett mondatnál és kétszer annyi elhallgatott dolognál…
…cselekedettel és mulasztással…
Ajkaim némán formálják a szavakat, bennük cseppnyi megbánás sincs, ahogy apám felé irányul szemeim sarkából pillantásom. Ha behatóbban ismerném a pulpituson álló egyházi fő múltját, talán én sem tagadnám: valóban van bennünk valami hasonló. Csakhogy az ő múltja az én jelenem. Százötven évnyi előnye volt kiismernie saját magát és ez által félő, hogy valamennyire engem is. Ám ugyan ez a százötven év az én hasznomat szolgálhatja idővel, ha jól kufárkodom az atyával való ismeretségemmel.
Apám kiszúrja, hogy rá figyelek, s őszintétlen, udvariassági mosolyt küld felém, melyet hasonlóval viszonozom. Az én vétkem a cselekedet elmulasztása. Az időhúzás, csak mert „ráérsz arra még”, illetve „nem is olyan nagy dolog, majd ha készen állsz, megejtjük”. – Mikor? Nem akárkit akarok, nekem az ő vére kell! Mióta csak öntudatra ébredtem vele kapcsolatban tizenévesen.
Figyelmem a szertartás további részében a papi gúnyában parádézóé. Ez most róla szól. Őáltala, ővele és őbenne… - így ünnepel hát egy győztes! Hamisan megnyugtató szót hintve a nép közé, azt hangoztatva, amit azok hallani akarnak. És én állom a sötét szempárt, akárhányszor felénk terelődik, ne adj Isten megpihen szoborszerűen szép vonásaimon. Nem bízok benned Ethan. Magamban bízok csupán ebben az őrült, vérgőzös világban, aminek közel két éve tanúja lettem, de hiszek. Hiszek abban, hogy amikor a nap énértem kel majd fel, s én hintek hazug szót az emberek fejére, te talán ott állsz majd… az én oldalamon.
***
A szertartás után minden úgy történik, ahogy jósoltam. Apám ragaszkodik hozzá, hogy válthasson pár szót az újdonsült pappal, én pedig, mint érdeklődő gyermek, karolok belé és követem könnyed léptekkel, hogy barna tincseim alig győzik követni azok ritmusát. Kétségtelenül nem Éva lánya vagyok. A kígyótól származom – és ezt atyámnál jobban aligha tudhatja bárki… de nem mutatja ki elégedetlenségét „kolonc létem” miatt. Békésen érdeklődik és cseveg Ethan-nel - még egy mosolyt is magára ölt pár fotó kedvéért – miközben én, a buta kis csitri, szelíd ábrázattal követem figyelemmel a nagy és komoly férfiak eszmecseréjét, hogy mikor búcsúzunk, a tiszteletes arcára hintett csókkal adjam át a falka bétájának üzenetét.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
A negyedik sorban ülünk, a bal oldali padsorban. Eredetileg csak Fionával jöttünk volna, de az utolsó pillanatban Frida is kitalálta, hogy velünk tart, ami egyrészt meglepett minket, másrészt biztossá tette, hogy nem érünk oda időben. Frida nem szokott misére járni, jó ideje már, hogy kiábrándult az egyházból, ezért is lepett meg minket, hogy most mégis úgy döntött: jön. Már bevonult az atya a ministránsokkal, amikor becsusszantunk egymás után a padba. Első pillantásra olyanok vagyunk, mint három tojás, de azért ha jobban szemügyre vesznek minket, látszik, hogy többpetéjűek vagyunk. Fionával azért néha összekevernek, de Fridának egy kicsit sötétebb a bőre. Ő többet hordoz magán apánk vonásaiból.. mi Fionával inkább anyánkra hasonlítunk. Egyszerre vetünk keresztet, egyszerre mozdulunk, mintha csak ezt gyakoroltuk volna otthon a mise előtt. - Vajon esténként megkorbácsolja magát? – Frida kérdésére egyszerre fordulunk felé Fionával. Nővérem meglöki őt a könyökével, hogy vegye már magát észre, és viselkedjen. - Most miért? Valahogy neki is kell vezekelnie a bűneiért.. nem? – Sziszegi Frida, az oldalát dörzsölgetve ott, ahol az imént Fiona megbökte. Lehajtom a fejem, tenyerem a szám elé csúsztatva rejtem el az arcomra szökő széles mosolyom. Nem illik nevetgélni mise alatt. - Szerintem jobb lenne, ha csendben maradnál, mielőtt mindenki figyelme ránk terelődne. – Mindig is Fiona volt közöttünk a legérettebb, anyánk helyett anyánkként bánt velünk, és mi ráhagytuk ezt a szerepet, nem lázadtunk ellene. Frida se pattogott tovább, a mise hátralevő részében megtartotta magának az ilyen gondolatait, szerencsére. Én nem túl feltűnően, de azért megnéztem magamnak a körülöttünk helyet foglaló „híveket”. Elég vegyes a felhozatal, de erre számítani is lehetett. Amikor az áldozásra kerül sor, libasorban felsorakozunk mindhárman, hogy az atya elé járuljunk. Még szerencse, hogy nem látjuk azt a széles, kaján vigyort, amit Frida villant a papra, mert az biztos, hogy Fionával együtt mindketten elsüllyednénk szégyenünkben. Időnként tényleg azt gondolom, hogy Frida számára semmi, és senki se szent. Ujjaimat összefűzve ereszkedek térdre hármunk közül utolsónak magam is, majd felpillantok Ethan atyára. - Ámen. – Nyílnak szét puha rózsaszín ajkaim, és nyelvemre veszem a vékony, édesen kesernyés ízű ostyát, ami rögtön olvadni is kezd, ahogy a nyálam felpuhítja. Keresztet vetek, majd felállva visszasétálok testvéreim mellé, és leülök a padba. A szentmise végén szokás szerint a hívek a templom előtt összegyűlve beszélgetnek. A fő témát most természetesen az új atya személye képezi. Ő van a figyelem középpontjában. Franci a templom melletti parkolóban vár ránk, de még nem vesszük az utunkat arrafelé. Fridát leköti az atya stírölése, Fionát a nővérünk rövidpórázon tartása… engem pedig a terep diszkrét felmérése. Nem csak hívőként érkeztem ugyanis a misére, hanem informátorként is.. ki tudja milyen érdekesség történhet itt, amiről nem árt, ha mi őrzők is tudunk. Persze nem kerülhetem el én sem, hogy ismerősökkel találkozzak, sokan dolgozunk a Holiday Innben, ezért több ismerőst is látok, akiket széles, barátságos mosollyal az arcomon üdvözlök, s ha úgy van, váltok velük pár szót is..
Mostanában egyre gyakrabban jutott eszembe az a széfemben őrzött mappa, amit annak az őrző nőnek a vére áztatott a nappalimban. Akár valami fertőzés, valami gyilkos fekély, az egyik felem azt súgta, szabaduljak meg tőle, mint ha sosem járt volna itt, míg a másik arra unszolt vállon ülő ördög módjára, hogy tartsam meg! Nem hiába jött ide, nem véletlenül maradt itt, ha azt is tudta, ki vagyok, akkor az állapotommal is tisztában kellett lennie. Hetekig, sőt, hónapokig szinte eszembe sem jutott, ám a minap, amikor a legutóbbi üzletem nyereségét akartam elhelyezni benne, ismét ott volt, szembe ötlőn, árulkodón. Emlékeztetőn, hogy mit tettem. Csábítón, hogy nyissam ki! Végül az utóbbinak engedtem, mert előbb szabadulok a kísértéstől, ha engedek neki, épp ezért nem is szoktam nagyon ellenállni ilyenkor – másrészt tudom, ha meg is próbálom elfojtani, előbb vagy utóbb úgy is felszínre tör valamelyik személyiségem, és kézbe veszi az irányítást helyettem. Jobb így, kompromisszumot kötve, néha-néha fejet hajtva, hisz nem másnak tesszük, a többi én is mi vagyunk...
Beletelt egy időbe, mire a nyomozó, akit felbéreltem, utána járt pár névnek, akik a családfa alján találtam, és összehasonlítva a férfi által készített képekkel azt hiszem elmondhatom, jó munkát végzett. Egyezett, mindhárom személy esetében, ez pedig még több is, mint amire számítottam – azt hittem, már az is nagy eredmény lesz, ha egyáltalán egyvalakinek sikerül a nyomára bukkannia, nem hogy egyből háromnak, ráadásul egyenesen a szomszéd városban! Nem sűrűn megyek Fairbanksbe, de néha muszáj már csak az üzlet végett is, így volt ez most is – kellemeset a hasznossal összekötve a helyettesem gondjaira bíztam a bár vezetését, míg én hajóra szállva indultam Fairbanksnek. Igaz, kissé időigényes, de még mindig sokkal inkább szeretem, mint az autózást. Túl sokat nem mutatkoztam a városban, ahol ekkora falka, és ennyi farkas nyüzsgött. A város széli motelben húztam meg magam, csak estére beszéltem meg egy találkozót a díleremmel, illetve másnap délelőtt tettem egy látogatást a helyi templomban, mielőtt hazafelé vettem volna az irányt. Mielőtt találkoztam volna az állítólagos véremmel. Még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán eljön, amikor postára adtam a levelet. A borítékon csupán a neve és a címzés állt, részemről semmi árulkodó információ, sőt... még csak a levél tartalmából sem tudhatott meg túl sokat – az őrző nő által készített családfa másolata, ám félbetépve úgy, hogy a legfiatalabb és legidősebb tagok között nagyjából félúton szakadjon a papírlap. Ha a hátoldalra firkantott helyszín és időpont talán nem is lesz túl meggyőző, az édesanyja kézírása talán több mindent megmozgat benne. Én itt vagyok, várok, az oltár előtt térdepelve, lehajtott fejjel elmélkedve, mint ha épp hithű katolikus módjára imádkoznék, mellettem pedig a gyertyatartó megannyi, csonkig égett viaszdarabka mellett három, egészen frissen meggyújtott gyertya ég, Anna, George, Gideon.
Végre kezdett helyre billenni minden, s a béke helyre állni. Nem mondom azt, hogy az elvesztett társak, mármint farkas oldalon és saját oldalon nem hagyott még mindig nyomott. De már sokkal jobban kezdett mindenki talpra állni és szerencsére köztem és Ben között is minden. Nem volt semmi se egyszerű amióta idejöttünk, sok rossz történt velünk, de még mindig itt voltunk egymásnak. Még akkor is, ha jó pár napig szinte nem is beszéltünk egymással, vagy előtte akár hónapokig. S szerintem csak ez számított, hogy olyan kötelék volt közöttünk, amit eddig még senkinek se sikerült szétszakítania és reménykedtem abban, hogy mindig így lesz. Igaz, hogy mi hosszabb ideig élhetünk, mint egy átlag ember, s én hittem abban, hogy azt együtt fogjuk, ha csak az élet közbe nem szól és meg nem foszt minket a másiktól. Sietve mentem az ajtóhoz, amikor meghallottam, hogy csengetnek. Fura volt, hogy Lucky nem szaladgált a lábam körül, hiszen ő is már a család része volt és még mindig alig tudtam elhinni, hogy elment… Szükségem lett volna rá, de legalább a másik hím az életemből még mindig itt volt. Megköszöntem a postásnak a kézbesítést, majd pedig kíváncsian bontottam ki a borítékot, hiszen nem szerepelt rajta feladó se. Csak az én nevem és címem. Nem értettem semmit se, majd amikor pedig a papírt is kihajtogattam, akkor hirtelen lefagytam és éreztem, ahogyan egy-két könnycsepp megjelenik a szemem sarkában. Az ujjaimat egyesével húztam végig a neveken, amiket anya írt. Hiába tudtam, hogy az ő írása, akkor is képtelen voltam elhinni. Sietve rohantam fel a szobámban, majd egy kisebb felfordulás után az utolsó levele volt a kezemben. Ő írta ezt… Tudtam, hogy valamin dolgozott, de arról fogalmam sem volt, hogy családfán. Jól látható volt, hogy valaki eltépte, de még így is. Egyszerűen lerogytam az ágy mellé, amikor is megpillantottam Linn nevét, majd pedig Axel nevét. Mégis miként? Ők vajon tudták, hogy ki vagyok? Miért nem mondták el?! Ez biztosan csak valami trükk lehet… Megannyi kérdés zakatolt a fejemben, de úgy éreztem, hogy mélyen legbelül darabokra hullok, hiszen féltestvérem Linn, Axel pedig a nagypapám… Képtelen voltam egyszerűen elhinni és a boríték is kihullott a kezemből, abból pedig még egy papír. Sietve bontottam ki, majd amikor megláttam a helyet és a címet, ami egy találkára invitált, akkor pedig még inkább úgy éreztem, hogy elvesztem a fejemet. Talán szólnom kellett volna Ben-nek, hogy hova megyek, de valahogy nem tudtam… Mégis mit mondhatnék? Ez tuti, hogy csak valami kamu. Sietve raktam el a fegyveremet a jól megszokott helyre, hiszen én már nem bízok itt senkiben se. Ki tudja, hogy Alignak mikor teszi megint tiszteletét vagy csak úgy egy elmebajos farkas, vagy akár ember, illetve egy tőrt is eltettem a bokámhoz szíjazva, a fegyver pedig a derekamnál volt hátul. A dzsekimet magamra kaptam, majd sietve indultam el a templom felé. Szent hely, s nem illik itt harcolni, de inkább legyek felkészült, mint esetleg védtelen. Fogalmam sem volt arról, hogy kihez vagy éppen mihez szerencsém, amikor pedig megláttam a nőt, akkor elindultam felé, de végül megálltam tisztességes távolságban. - Ki vagy te? – kérdeztem meg minden köszönés nélkül. – Mégis mit képzelsz, hogy ilyen hazugságokat küldözgetsz az embereknek? Másrészt meg hogy került hozzád?! – s hangom egyre erőteljesebb lett. Régóta nem keltem már ki ennyire magamból, de most nem tudtam uralkodni magamon. Egyszerűen nem ment…
Szerencsére már közel sem látogatja annyi ember a templomokat, mint amikor én voltam annyi idős, mint az állítólagos ükunokám, akivel találkozni készülök. Még akkor sem mozzanok, amikor nyílik a templom ajtaja, pedig Isten a tanúm, nagy a kísértés, meg a kíváncsiság, hogy felé pillantsak. A dühösen keringő energiákra a bestiám csak elégedetten fészkelődik odabent, én pedig keresztet vetve, valami világon túli nyugalommal fejezem be a Miatyánk végét, hogy aztán keresztet vetve felkeljek az oltár elől – és végre a lány felé forduljak. - Elnézést, kiasszony, de azt hiszem, itt valami félreértés történt... Nem rémlik, hogy ismerjük egymást... Találkoztunk volna korábban? Szerintem összekever valakivel. - tettetem a megszeppentet, hozzá hasonlóan elhagyva a köszönést, a tegezésre azonban nem vagyok hajlandó átváltani. Helyette inkább csak lesimítom a ruhám alját, leseperve róla néhány odaképzelt szöszt. - Milyen hazugságokról beszél? Nem küldözgetek én senkinek semmit... Vagy mi az, aminek hozzám kellett volna kerülnie? - nézek zavartan oldalra, mint ha a Krisztus keresztútjának egy festett állomásától várnék megoldást a kérdéseire és kirohanására. Ha már ilyen látványos belépőt hozott össze, akkor alaposabban is megnézem magamnak, és azt elsőre sikerül megállapítanom, hogy ő sem az a nagy templomba járós fajta, legalábbis az öltözéke alapján nem úgy tűnik. Barna haj, barna szem... tudom, hogy ennyi generáció átugrása után szinte lehetetlen lenne, hogy a saját vonásaimra ismerjek benne, de be kell valljam, valahol azért mégiscsak csalódást keltő, hogy ennyire nem hasonlít rám a leány. Gideonra inkább, bár látszik, sokat hígult azóta a vér. Persze mindezen érzésekből ő vajmi keveset érezhet, hisz a pajzsom majdnem teljesen zártan rejti jótékonyan az energiáimat, csupán annyira hagyom nyitva, hogy a későbbiekben a mentális kommunikáció lehetséges legyen, ha ahhoz támadna kedvem. Ha már azt úgy sem tudom elrejteni, hogy vérfarkas vagyok, ahogy szemmel láthatóan ő sem fáradt azzal, hogy rejtegesse az őrző energiáit. Vagy nem látta szükségét, mert annyira jó, vagy mert annyira nem is régóta hívták el... vagy szimplán ennyire sokkolta a kis levelem? Majd elválik hamarosan, úgy érzem. - Egyáltalán mi dolga Isten házában? - teszem fel végül a kérdést, hogy mi okból rontott úgy be ide – még szerencse, hogy se pap, se sekrestyés nincs házon belül, mert már biztosan távozásra szólították volna fel, de legalábbis arra, hogy viselkedjen úgy, ahogy a helyhez illik.
Pontosan tudtam, hogy nem illik így viselkedni senkivel se, főként nem az Isten házában, de túl sok minden történt mostanában és úgy éreztem, hogy egyre nehezebben tudom én is uralkodni az érzéseimen, s az idegeimen, pedig semmilyen tőr se játszott közbe, de az a valaki a lehető legérzékenyebb pontot talált be. Eleve kisebb sokk volt megtudni azt, hogy két családtagom is él itt, s magam sem tudtam, hogy melyik volt sokkolóbb Linn része, vagy inkább az, hogy a nagypapám is ezen a vidéken császkál, s vélhetően ő tudta végig, még se szólt róla… De legfőképpen az fájt, hogy valami olyat kaptam, ami édesanyámhoz volt köthető, s az ő halála, meg minden mindig is túlzottan rosszul érintett. Túl korán és értelmetlenül veszítettem el, de mi van akkor, ha az is hazugság volt? Magam sem tudom, hogy ezek után miben higgyek, hiszen vélhetően apa is hazudott. - Nem állítottam azt, hogy ismerjük egymást, sokkal inkább kérdeztem. – szólaltam meg továbbra se túl udvariasan, majd a hajamba túrtam. Vélhetően ahogyan én is éreztem, hogy mi ő, úgy ő is érezhette rajtam, hiszen nem rejtettem el. Talán ostobaság volt, bár, ha valaki ilyet küld, akkor vélhetően tudja is azt, hogy mi a másik. Ő mondhatni előnyben volt, mármint a küldője eme papírnak, de mindegy is. - Tényleg nem tudja? – pillantottam rá úgy, mint aki képes elhinni azt, amit hall, de valójában nem így volt. Egy dolgot már megtanultam a bundásokról, hogy könnyedén öltenek álarcokat és hitetnek el bármit is a másikkal. Lassan haladtam beljebb, de arra ügyeltem, hogy a távolságot tartsam tőle, hiszen nem szeretném, ha belőlem lenne valamiféle fura vacsora eme szent helyen, végül meggyújtottam én is egy gyertyát édesanyámért és közben azon voltam, hogy lehiggadjak. A papírt pedig nem vettem elő, miért is tenném? Ha színjáték ez az egész, akkor pontosan tudja, hogy miről van szó, ha pedig nem, akkor vélhetően hamarosan el is fog menni. - Miért érdekli? – fordultam felé kíváncsian, miközben a papír ott lappangott a zsebemben. – Ne vegye sértésnek, de ha nem Ön él azzal a fura szokással, hogy ilyen helyen akar beszélgetni, akkor szerintem nem magára tartozik az se, hogy pontosan milyen okkal érkeztem ide. – feleltem már sokkal higgadtabban és igyekeztem megőrizni az elmém tisztaságát, hiszen ha elveszítem, akkor abból sok jó nem származhat. Óvatosnak kell lennem. - S Ön? Még nem láttam a városban korábban. – jegyzem meg könnyedén, hiszen a legtöbb arcot azért felismeri az ember és nem mondhatnám hétköznapinak az övét. Másrészt meg farkas és a farkasok között se láttam még sose, így jogos volt a kérdésem. Nem tudom, hogy mire megy ki ez az egész, de bármennyire is nehéz volt uralkodnom magamon végül valamennyire ment is, még ha ez csak a felszín is volt.
- Elnézést, csak olyan lendülettel kezdte mondani, hogy afölött teljesen átsiklottam. - vallottam be - Magdalene-nek hívnak. Önt?- árultam el egyelőre egyik álnevem a sok közül, ha már ilyen egyházi környezet mellett döntöttem végül helyszínt tekintve. A Mary Magdalene talán kissé túlzottan gyanús lenne, meg amúgy sem kedvelem a kettős keresztneveket. A vezetéknév meg úgy is ráér még, majd ha előkerül a családfa... ha eljutunk addig egyáltalán, bár ha ekkora utat megtettem, sajnálnám elszalasztani. A farkasom szintén, még ha az előttünk álló lány nem is a szó szoros értelmében vett préda. - Nem... mit? - rázom a fejem értetlenül, miközben tökéletes színészi alakítással alakítom az értetlent – hiába, ha valamit, hát ezt volt időm elsajátítani a majd’ 200 évem során. - Csak mert a misének már vége, és nem úgy tűnik, mint aki olyan sokat imádkozna... Vagy gyónni szeretne. Vagy Isten házában keresne menedéket a gondok elől, pedig sok ember itt lel rá a lelke békéjére. - feleltem a legnagyobb természetességgel és magabiztossággal, arcomon mosollyal, mint ha én olyan hithű katolikus lennék, aki soha nem vétkezett, és minden misét az első sorból hallgat végig. - Nem tudom mi a probléma azzal, ha itt akar valaki beszélgetni, lényegében maga a mise is egy beszélgetés a pap és Isten között, a pap és a nép között, a nép, és Isten között... - mint ha ezzel is a szentháromságra akarnék utalni - De abban igaza van, hogy kivételesen én sem ezért vagyok itt. Most nem, legalábbis, teljesen más ok vezérelt ide. - próbálom meggyőzni, tartva némi hatásszünetet – hezitálva, vajon mennyit mondjak neki? Megbízhatok benne egyáltalán? Vagy nem kéne? - Azért, mert csak ritkán járok erre. Máshol lakom. - szűken bántam a szavakkal, ahogy ő is, eszem ágában sem volt túl sok konkrétumot elárulni neki, ami később a nyomomra vezethetné, ha már vérfarkas vagyok, ő pedig őrző, inkább igyekszem hazugságmorzsákkal és féligazságokkal jóllakatni. És ha már fél dolgok, apropó... Hogy a kérdését megválaszoljam, végül némi hezitálást követően csak a táskámban kezdtem kotorászni, hogy az övéhez hasonló kis levelet húzzak elő, amint ez a templom szerepel, mint megadott hely, és ez az idő, amit az óra mutat... Akárcsak az övén. S ha még nem lenne elég, egy félbetépett darab papírt is előveszek mellé, a neki elküldött párját, annyi különbséggel, hogy még ebből is letéptem pár kisebb darabot, mint mondjuk a férjem részét... - Lehet, hogy furán, vagy érzelgősen fog fog hangozni, de úgy alakult, hogy évekkel ezelőtt elszakítottak a családomtól, azóta sem akadtam a nyomukra, akármennyire is szerettem volna. És egyik nap ez fogadott a postaládámban... - mutattam felé a lapot, igaz, csak távolról, mintegy mézes madzag módjára húzva el az orra előtt.
Szavaival, ha akartam volna se tudtam volna vitába szállni, hiszen tényleg eléggé hevesen kezdtem, mintha a sok tanítás és önfegyelem könnyedén illant volna el belőlem, de azóta meg igyekeztem féken tartani a dühömet és a többi kavargó érzést. – Igazán szép neve van. – tény, hogy tudtam jól, hogy kinek volt hasonló neve, hiszen gyerekként sokat jártunk templomba, de aztán valahogyan abbamaradt. – Rhine. – feleltem kurtán, régebben is ezt használtam, hiszen sokan nem tudják azt, hogy mi is a második nevem, így könnyedén használhatom akár álnévként is, amit megtettem még anno apu őrsén Rhine Victory voltam, de az már túl rég volt, azóta sok minden történt és nem mondhatnám azt se, hogy tündérmesébe csöppentem, amióta ide érkeztem. Talán illett volna azt mondanom, hogy örülök a találkozásnak, de még magam sem tudtam, hogy örülök-e neki, így inkább hallgattam ilyen téren… Tényleg nem tudtam eldönteni azt, hogy igaz ez az értetlenség, vagy csak ennyire zseniális színésznő, így inkább próbáltam megmaradni az arany középúton és még nem besorolni sehova se a viselkedését. Vélhetően, ha nem tudnám azt, hogy mekkora színészek tudnak lenni, akkor könnyedén kajáltam volna be ezt a stílust, de így inkább csak óvatos maradtam. Mielőtt pedig bármit mondhattam volna erre újra megszólalt, a beszélgetés pedig tovább folyt a medrében. - Ahogyan mondani szokták a látszat néha csalhat, s ki tudja, hogy mi lappang az emberi szívben. Talán sokan itt találnak lelki békére, míg mások máshol. Szerintem a világ sokat változott, miközben ezek a falak ugyanazok maradtak, legfeljebb a prédikáció és a magyarázatok változtak… Talán sikerrel, talán nem. – nem ítéltem el azokat, akik annyira hittek Istenben, de én már annyira nem tartoztam közéjük. Lehet, hogy meghallgat, sokak szerint segít, erőt ad, de én inkább másban hittem már és sokkal inkább máshol leltem meg a lelki békét, ami mostanában annyira nem jellemzett, de igyekeztem visszatalálni a helyes útra, hiszen az őrzőknek, azon belül is a harcosoknak még inkább fontos a tiszta fej, hogy ne ragadják magukkal az érzések. – Most? Szóval maga ennyire hisz ebben az egészben? Netán szeret megtéríteni eltévedt lelkeket is, mert a sajátját már nem tudja teljesen? Nem tudom, hogy minek hívják ezt, de valami szekta tagja esetleg? – kérdeztem meg minden habozás nélkül és valahogyan nem érdekelt most az se, hogy esetleg a szavaimmal megbánthatom, hiszen nem nyugtatott meg azzal, amit mondott. Szóval tényleg ennyire zseniális színésznő lenne, hogy majdnem bevettem azt, hogy nem ő hívott ide, aztán kiderül, hogy mégis? Remek, mert így jobb lesz még óvatosabbnak is lennem vele, ha kiderül, hogy ő tényleg ennyire profi abban, amit csinál. - De gondolom a közelben, vagy ahol él ott nincsen templom, hogy most is idejött? Vagy inkább úgy gondolja, hogy az Úrszíne előtt senki se hazudik? – pillantottam rá kérdőn, de közben ügyeltem arra, hogy a kellő távolság továbbra is meglegyen közöttünk. A gyertyák lángja és egy-két lámpa könnyedén adott elegendő fényt ahhoz, hogy mindent jól lássunk, de az még mindig fura volt, hogy senki se nyitott ránk, hiszen annyira azért halkan se beszélgettünk. A szemöldököm könnyedén szalad feljebb, ahogyan meghallom azt, amiről beszél. S egy pillanatra még a kezem is ökölbe szorul, hiszen felismerem a papírka másik darabját, még akkor is, ha nem veszem elő a sajátomat. – Szóval mégis maga volt. S csak úgy a postaládájában landolt? – fogalmam sincs, hogy ez tényleg igaz-e vagy nem, de egy kérdést megér. Kár, hogy én nem érezhettem azt, ha valaki hazudik. – Miből gondolja azt, hogy én tudok segíteni ebben? Vagy Ön pontosan merre is lenne eme papírok között? – billentettem oldalra a fejemet, s legbelül már tomboltam, de igyekeztem nem tombolni még, majd lassan előkerült a másik fél is, felé nyújtottam, de odaadni nem állt szándékomban, viszont nagyon is érdekelt, hogy miből gondolja én rajta vagyok, vagy inkább arra, hogy ő pontosan hol is van a papíron. „Csigavér, ne tégy semmi olyat, ami még inkább elveheti a józan ítélőképességedet.” – suttogtam saját magamnak, miközben egyre inkább nehezebb volt megmaradni a normális vizeken.
- Köszönöm. - feleltem a bókjára, amikor pedig szintén elárulta, legalább a keresztnevét, csak röpkén bólintottam. Mivel eleve tisztában voltam vele, hogy kit is keresek, így különösebben nem volt megtévesztő, hogy a második keresztnevét használja, mivel azonban a színjáték szerint most találkozunk először és semmit sem tudok róla... nos, akármilyen nevet is megadhatott volna, nekem édes mindegy. - Van igazság abban, amit mondasz. De talán az is feltűnt, hogy a nagyszüleid generációja között sokkal többen akadnak olyanok, akik itt találnak békére. - legalábbis egy misére belépve sokkal több az idősebb „bárány”, mint a fiatalabb - Képzelheted, hogy régebben még inkább igaz volt. – elvégre miből állt az élet? Nem volt ennyi üzlet, ennyi kereskedő, ennyi szórakozási lehetőség... Az egyetlen, társadalmilag nem elítélt talán a vasárnapi szentmise volt, ahol összegyűlt a falu népe és kibeszélhették a héten történteket az emberek, mielőtt visszatérhettek volna a munkájukhoz. - Nem vagyok sem apáca, sem hitoktató, sem prédikátor, nem térítek én senkit. Vegyem el más kenyerét? - minden gond és lelkiismeret-furdalás nélkül, ez a helyzet azonban nem az, eszem ágában sincs Rhine-t bármivel is hitegetni vallás terén. - Ahol élek, ott is akad templom, de ez most mondhatni, speciális eset... - hagyom annyiban, mert hamarosan úgy is megtudja, miért vagyok pont itt, nem pedig saját városom templomában. Elő is kerül hamarosan a cetli, amely azt hivatott jelölni, hogy itt és most van jelenésem, akárcsak neki, majd a családfából letépett darab is, még ha az sokkal kisebb is, mint ami neki jutott. A meglepettségét látva az én arcomra is csak újabb adat meglepettség és bizonytalanság ül ki, hát még amikor ismét vádaskodón esik nekem! A farkasom csak elégedetlenkedve morran odabent. - Hogy... hogy mi?! - bukik ki belőlem a hitetlenkedő kérdés - Mégis mi lettem volna én? - kérdezek vissza egyből, amikor pedig kérdez, nem vagyok rest én is kissé hevesebben visszaszólni - Honnan kéne tudnom? Csak ennyit tudok, egy helyszín és egy időpont, reménykedtem abban, hogy ha idejövök, válaszokt kaphatok erre az egész, rég szunnyadó, megbolygatott lelki sebre. És tekintve, hogy csak maga van itt... nem inkább önnek kéne tudnia a választ minderre? - passzoltam vissza a labdát, figyelmen kívül hagyva, hogy merre is vagyok azon a bizonyos családfán... Ellenben amikor végre valahára az ő családfa-darabja is előkerült, csak elképedő tekintettel meredtem rá. Igaz, nem vettem el, én sem adtam oda a sajátom, de ha már ő felém nyújtotta, nyújtottam én is a családom, odaillesztve a szakítás mentén az övéhez, már csak avégett is, hogy leellenőrizzem, mennyire tartozik össze a kettő. Nem mint ha nem lettem volna tökéletesen tisztában vele, de a színjáték ugyebár. - Szóval valóban maga volt... - közlöm szemrebbenés nélkül, elvégre az ő darabja legalább kétszer akkora, mint amit magamnak hagytam, mint ha ez azt is jelentené, hogy kétszer annyit tud, mint én - Megmagyarázná ezt az egészet? Mégis mi ez az egész? Vagy miért akarta rám fogni? Mivel tudja bebizonyítani, hogy nem pont maga az, aki ezt az egészet kitervelte, hogy idecsaljon?! - legjobb védekezés a támadás, ugyebár, s ha már ezeddig ő ostromolt engem szüntelen, én sem vagyok rest viszonozni a kedvességét. Mást nem annyira csak jó lesz, hogy belássa, nincs vaj a fülem mögött.
- Nem ismertem a nagyszüleimet, így felesleges erre terelned a témát. – mondtam neki komolyan, hiszen tényleg így volt. Ha csak szóba kerültek említés szintjén, akkor édesapám igazán dühös lett, így idővel már senki se próbálta meg őt erről faggatni. Édesanyám vélhetően tudta, hogy mi történt, de én sose. Egészen mostanáig, hiszen kiderült, hogy a nagyapám is őrzős és láss csodát, pont ebben a városban. Azért hozzá is lenne egy-két keresett szavam, amiért képes volt ezt eltitkolni előlem, mégis mikor akarta Axel elmondani az igazságot? Talán sose?! Ki tudja, a lényeg az, hogy a titokzatos küldő remekül keresztbe húzhatta az ő számításait is. - Apácának biztosan nem gondoltalak volna, de a többit még mindig nem zárnám ki. – feleltem neki kissé pimaszul és sokat sejtető pillantással. Rá kell csak nézni, hiszen egy apáca sose öltözne így, vagy pedig nem így nézne ki, ahogyan a természet is megáldotta őt. Csinos volt, ezt még szerintem a vak is láthatja. – Másrészt meg sose lehet tudni, hogy a magadfajtád kinek akarja éppen elvenni a kenyerét. – ez sokkal inkább a farkasokra vonatkozott ez a megállapításom, mintsem arra, hogy nő és a nők eléggé kiszámíthatatlanok, s kissé talán számítóak is a többség szerint. - Miért is lenne az? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, de nem léptem hozzá közelebb. Nem akartam csapdába sétálni, hiszen még magam sem tudtam azt, hogy amit előad az a valóság, vagy egy színjáték. Tény, ha tudatlan lennék már rég bedőltem volna, ahogyan talán most is kicsit, de igyekeztem magamat a másikról is meggyőzni, hogy lehet ez akár színjáték is, így jobb lesz óvatosnak lennem. Az újabb hitetlenkedő reakcióra csak feljebb szalad a szemöldököm, de nem mondok semmit se, csendesen hallgatom őt, mintha közben csak azt akarnám megfejteni, hogy tényleg elhiggyem-e azt, amit hallok, vagy ne. Az előbbi vélhetően eddig jobban hajlottam, de fő az óvatosság továbbra is. - Miért nekem kellene tudnom mindenre a választ? Az is lehet, hogy maga állított valamilyen fura csapdát és most azt hiszi, hogy hirtelen a Broadway-on van, s a legjobb alakítást nyújtja azért, hogy megbízzak magában, vagy magában is az áldozatot lássam. – mondtam neki komolyan, majd amikor a két cetli tényleg egymáshoz illett, akkor sietve kaptam el, mielőtt esetleg kitépné a kezem közül a saját részemet. Az újabb vádaskodására pedig kissé kelletlenül nevettem el, akár illik, akár nem ilyet csinálni az Úr házában. - Talán azzal, hogy azt se tudom, hogy ki maga? Vélhetően, ha tudtam volna, akkor nem egy templomba rángatom el? Másrészt meg ez nem az én kézírásom. – vágtam hozzá azt az üzenetet, amit még kaptam a találkáról. – S maga mivel bizonyítaná be, hogy ez most nem csak egy színészi előadás a maga részéről? – fontam össze a karomat magam előtt, s nem eresztettem őt el a pillantásommal. – Meg maga mondta, hogy kutakodott a családja után, én nem tettem, így meg se kereshettem volna Önt, de maga simán… - világítottam rá egy aprócska buktatóra. Kíváncsian vártam azt, hogy miként is fogja ezt megmagyarázni.
- És honnan kéne tudnom, hogy ismerted őket, vagy sem? Hmm? - kérdezek vissza, lévén normális esetben az emberek szokták, hacsak nem halnak meg az öregek már születésük előtt, miért kéne tisztában lennem vele, hogy az ő családjukban mi a helyzet? Azt se tudom, élnek-e még egyáltalán...! Vagy ha más oldalról nézzük, az unokáim. Azért valahol félelmetes belegondolni... Hányan lehetnek pontosan? Él még közülük valaki? Merre élhetnek? Vajon velük is fogok-e még találkozni? A következő szavaira csak egy szúrós pillantással válaszoltam, nem is tudom, melyik a sértőbb, hogy nem nézné ki belőlem, hogy apáca vagyok – pedig hejj, azt is milyen jól tudnám alakítani, csak egy másik „nyulat” kéne előrántani a „kalapból” hozzá – vagy hogy azzal sérteget, hogy hittérítőnek még simán elmehetnék. - A magam fajták? Igen...? - kérdezek vissza némileg hitetlenkedve, hisz szépen állunk, hogy nem is ismerjük egymást, de már azzal takarózik, hogy minden farkas megbízhatatlan, biztos én sem vagyok kivétel - Mint ha a te... hmm, hogy is mondtad? A „magadfajta” szent lenne. - fordítom meg az állítást, mert legyünk őszinték, azért az őrzőket sem kell félteni, ha szarkavarásról van szó. Sőt...! - Mert... - állok meg egy pillanatra, a helyes szavakat keresve. Nem magamtól jöttem? Az nem fedné teljesen az igazságot, hisz ha tényleg csak kaptam volna a cetlit, akkor sem kényszerített volna senki arra, hogy most itt legyek - Mondhatni, invitáltak. - maradok végül egy olyan válasznál, ami már sokkal inkább ide illő. Hogy mért, az meg úgy is hamarosan kiderül. - A Broadway New Yorkban található, nem Alaszkában, és pláne nem Fairbanksben, ha meg színészi babérokra szeretnék törni, akkor nem maga előtt próbálnám csillogtatni a tehetségem, hanem valamelyik színházban. - közlöm szárazon, mert mi értelme lenne? - Nekem kéne tudnom? Gondolom azért választott templomot, mert arról úgy se gyanakodnának magára? Mellesleg a kézírását sem ismerem, úgyhogy mondani akármit lehet. - ha ő ilyen hitetlen, nekem miért kéne elhinnem bármit is abból, amit mond? Ahogy nekem, úgy neki is csak a szava, amiben bízhat a másik, ami szemmel láthatóan nem visz előrébb. - Én se templomot választottam volna, és nem is az én kézírásom. Olyan bizonyíték ez is van, mint az öné, nemde? - vontam vállat, mert semmivel sem több, se nem kevesebb. - Igen, kutakodtam, a férjem és a gyermekeim után, és még ők sem mind szerepelnek ezen a fránya darab papíron! És még nekik sem sikerült a nyomára bukkannom... nélkülük hogyan juthattam volna távolabbi hozzátartozókig? - csóváltam meg a fejem, mielőtt összehajtogattam volna a saját darab papíromat... Ha már ő is úgy félti a sajátját, én sem szándékozom esélyt adni neki, hogy megszerezze az enyémet, ismét a táskám rejtekébe száműzöm. - Talán el se jön, akit vártunk. Talán csak azt akarta, hogy összefogva, együtt derítsük ki az igazat. Vagy talán csak annyit akart elérni ezzel az egésszel, hogy egymásnak ugraszt minket, ami valljuk be, elég jól sikerült neki. - állapítom meg, mielőtt körbejáratnám a tekintetem a templomon, valami reménysugár után kutatva, de hiába. - Lehet, hogy mindketten csak pazaroljuk az időnket, mert ez az egész sehová sem vezet. Úgy tűnik, Ön semmivel sem tud közelebb segíteni a megoldáshoz, így azt hiszem jobb, ha most megyek. - hagytam végül annyiban a marakodást, stratégiát váltva, majd hacsak nem állított meg, úgy a templom nehéz tölgyfa ajtaja felé vettem az irányt.
- A mai világban nem ritka, hogy az ember nem ismeri a nagyszüleit, így alapdolognak se kellene venni azt, hogy ismerem őket. – világítottam rá egy aprócska tényre. A mai világban ez nem ritka, s nem csak a halálesetek miatt, hanem eleve a családi ellentétek miatt és a többi hasonló dolog miatt. De kár lenne ezen leállni vitatkozni. Szemmel láthatóan vannak nagyobb nézeteltérések vagy éppen gondok közöttünk. - Sose mondtam, hogy szentek lennék, de vélhetően kisebb kalamajkát csinálunk, mint az olyanok, mint te. – lehet, hogy előítélet, mert magam is tudom, hogy vannak rendes farkasok is, de akkor se tudtam eldönteni még mindig, hogy ez a valóság, vagy csak egy gondosan kidolgozott színjáték darabkája. – Meg szerintem nem nekünk van esélyünk több évszázadon át gyakorolni egy-egy színjátékot. – tettem még hozzá ezt az aprócska dolgot, mert vélhetően a farkasok tényleg nagyobb színészek, mint az őrzők, de az ő pontos korát nem tudnám megmondani és talán nem is akarom. - Invitáltak… - mondom ki ugyanazt a szót, amit ő is mond. Érdekes, hogy invitálták és farkas létére ennyire könnyedén jönne egy ilyen üzenetnek köszönhetően. Legalábbis eddig tapasztalataim alapján a farkasok inkább maguk intézik a hasonló dolgaikat, vagy pedig felbérelnek valakit és az házhoz viszi az információt, de mi lett volna akkor, ha ez esetleg egy csapda számára, akkor is ilyen könnyedén sétált volna be ide? Azt hiszem ennek az egy gondolatnak volt az köszönhető, hogy nem tudtam ennyire könnyedén elhinni azt, hogy ő is csak egy „vendég” lenne itt… - Lehet, hogy magának ez a bemelegítő köre ahhoz, hogy bejusson egy színházba. Itt akarja tesztelni azt, hogy mennyire hihetően tud előadni valamit. – a hangom ismét higgadtan csendült. Be kell látnia, hogy van abban logika, amit mondok. Egyszerű, mit sem tudó ember lennék, akkor már rég elhittem volna minden egyes szavát, de így meg van az okom a gyanakvásra valamilyen szinten, még ha nem is túlzottan. - Könnyedén kideríthetnénk, elég csak írnunk valamit, nem gondolja? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen tény, hogy direkt is meg lehet változtatni a kézírást, amit talán mind a ketten meg is tennék, de attól még ott lenne a bizonyíték a személyi okmányainkon, hiszen a védjegyünk ott van, s egy-két betű talán felismerhető lenne. Szavaival nehéz lett volna vitába szállni, hiszen volt benne igazság, akár szerettem volna, akár nem. – Lehet, hogy ez volt a terve és sikerrel is járt, vagy az egyikünk továbbra is hazudik. – jegyzem meg az orrom alatt, de biztos vagyok abban, hogy még így is hallotta azt, amit mondok. A hajamba túrok kicsit, miközben figyelem azt, ahogyan távolodik, végül az oltárra pillantok, majd megfordulok és a nő hátát figyelem és egy aprót sóhajtok. - Várjon! Ha tényleg ennyire érdekli a családfája, akkor miként képes ennyire könnyedén elsétálni? Talán megmutathatná először azt, hogy hol helyezkedik el maga ezen a „térképen”. – dobtam fel egy javaslatot, ha ezt megtudjuk, akkor talán én is megmutatom ismét jobban a saját részemet. Az is lehet, hogy tévedés az egész és semmi közünk egymáshoz, hiszen külsőre nem sokban hasonlítunk, de már igazán lassan semmin se lepődök meg. Nagyapám őrző, a barátnőm a féltestvérem, már csak az lenne az igazán nagy poén, ha kiderülne, hogy van farkas is a családban…
- Végül is... van benne igazság. - ismertem be csendesen, mert személy szerint én sem ismertem személyesen a sajátjaimat, lévén, apámék még a születésünk előtt elhagyták Angliát, így pedig az összes felmenőnk az öreg kontinensen maradt... Ha pedig a másik oldalról közelítjük a problémát, én magam sem ismerem a saját unokáimat személyesen. - Egyéne válogatja. Volt már szerencsém olyan őrzővel, aki rosszabb volt, mint bármelyik farkas, akit ismertem. - feleltem, mert azt hiszem csak azért, mert tovább éltünk, és ragadozók voltunk, még igazságtalanság volt ránk húzni egy ehhez hasonló sztereotípiát, hisz ha úgy nézzük, ők meg mágiával képesek olyan dolgokra, amikről mi még csak álmodni sem merünk, ráadásul a valódi erejük rejtegetését is sokkal jobban meg tudják oldani... Hiába hiszel valakit kölyökképű embernek, a végén még kiderül, hogy fél kézzel úgy legyűr, hogy kettőt nyikkanni sincs időd közben. - Igen, invitáltak. - felelem, farkasszemet nézve vele, de aztán néhány pillanattal később sóhajtva tekintek oldalra, vissza, inkább valamelyik szent szobra felé fordulva - De mit is magyarázok? Nem én fogok a hitetlennek hitet adni. - szólalok meg csendesen, hisz kezd olyan érzésem lenni, hogy teljességgel mindegy, mit is mondok, lehetnék én az atyaúristen is, ha nem akar nekem hinni, úgy sem fogja elhinni egy szavamat se. - Persze. Csak azért utaztam volna idáig, hogy egy gyerek kötekedéseit hallgassam, aki rajtam próbálja meg levezetni azokat a sérelmeit, amiket nem is én követtem el? - kérdezek vissza, mert bár nem tudom, mire fel ez a roppant bizalmatlan és ellenségeskedő viselkedés, de az süt róla, hogy valami nincs rendben. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy alapjáraton ilyen-e, vagy csak a kétségbeesés és bizonytalanság hozza ki belőle ezt a rosszabb oldalát? - Lehetséges. Van magánál toll és papír? - kérdezek vissza, ha már így felajánlotta az ötletet, mert ha ez segít elültetni kicsit az aggályait, hát rajtam ne múljon... egy aláírás miatt nem fogok jelenetet rendezni. -És ezt csak ő tudhatja, nem igaz? - sóhajtok csendesen még távozásom közben, mert farkas vagyok, és a hallásommal biztosan semmi gond, de minek feleslegesen pazarolni az időt, amikor úgy tűnik, elhamarkodott döntés volt ilyen hamar találkozni vele? Talán még nincs felkészülve erre az egészre, talán még túl korai volt találkozót kérni... egyszerűen csak hagyni kellett volna, hadd érlelődjenek tovább a kételyek benne, mígnem a kíváncsisága győz, és ő kezdett volna keresgélni? Ahogy meghallom a hangját, lassítok a lépteimen, majd végül meg is állok, felé fordulva, igaz, vissza nem megyek, egyelőre... nem, olyan hamar nem ugrok én sem a csalira, az túlságosan gyanús lenne. - Mert úgy tűnik, kettőnk közül ez csak rólam mondható el. Ha pedig segíteni nem hajlandó, lévén magát nem érdekli, akkor miért erőltessem ezt az egészet? Az úgy sem vezetne sehová. - felelem, amúgy sem illene az erőszakoskodás Isten házához - Vagy tévednék? - kérdezek vissza, némileg felvonna a szemöldököm, amíg a válaszára várok. Majd ha biztosít arról, hogy nem teljesen érdektelen annak a darab papírnak irányába, csak akkor vagyok hajlandó elárulni, hol is „állok” én azon a bizonyos családván. - A legtetején. - legalábbis ha úgy nézzük, meddig jutott el az anyja a kutatással, én magam tudnám még tovább folytatni felfelé, de minek foglalkozzunk a holtakkal, amikor lefelé annyival több élő akad?
Csak bólintottam egy aprót arra, amit mondott, hiszen erre mit felelhetnék? Azt, hogy örülök annak, hogy legalább valamiben egyetértünk? Magam sem tudom, hiszen fura volt ez a helyzet és ennek köszönhetően én is eléggé furán viselkedtem. - Ebben nem kételkedem. – jegyeztem meg kissé hűvösen, hiszen tudom jól, hogy köztünk is vannak kevésbé bárányok, de az már más kérdés, hogy alapból olyanok-e, vagy inkább egy-egy farkas váltja ki belőlük. Szerencsére nem keveredtem még akkora bajba, hogy esetleg aggódnom kelljen a farkasok miatt, vagy esetleg igazán rossz énemet hozza felszínre. Most se voltam egy cukorborsó, de valahogyan nem tudok. Amikor újra hitről kezd el beszélni, meg a hitetlenekről, akkor kicsit feljebb szalad a szemöldököm és furán nézek rá. Hát erre én se számítottam, meg magam sem tudom, hogy mit mondhatnék. Szerintem ezek után ne csodálkozzon senki se, ha részben valamilyen szekta tagjának néztem, aki szeret elkallódott lelkeknek útmutatást adni. De szavak helyett inkább csak egy lemondó sóhajjal felelek. - Sose lehet tudni, hogy ki milyen sérelmeket követett el valaki ellen, hiszen a felszín sokszor csalóka. – pillantottam rá csöppet se félősen, hiszen magam sem tudhatom azt, hogy tényleg ennyire szelíd lenne, vagy netán ez csak egy gondosan kitervelt játék. Ki tudja, de inkább legyek óvatos, mintsem esetleg utána megégetem magam vele. Nem tudom, hogy mi lenne jó, ha inkább hinnék neki, vagy ha még azt a kevés felé irányuló hiszemet kiölném magamból. Ugyanakkor az is eléggé felzaklatott, hogy jól látható volt, hogy a családfát kicsinálta. Olyan személy, aki túl közel volt hozzám, s mégis elvették tőlem. Mi van akkor, ha a haláláról is hazudtak? Ki tudja… - Van. – s azzal a lendülettel előhalásztam, majd felé nyújtottam. Bár sok értelmét nem láttam ennek az egésznek, hiszen az aláírásáról hazudhat bárki. - Ennyire hisz Istenben és a létezésében? – kérdeztem meg végül kíváncsian, hiszen vélhetően ráutalt. Elhiszem, hogy nem lehet mai darab ő se, vagy legalábbis remélem, hogy nem egy eltűnt ágon valami nővér vagy ilyen, hiszen ha apám szinte egyszerre ajándékozott meg két nő gyermekkel, akkor vélhetően ez se lenne olyan nagy meglepetés már eme tette után. Vajon anya tudta, hogy apa egykoron félrelépett? Nem tudom, s már nem is fogom sose megtudni, hiszen nincs velünk. Figyeltem a nő távolodó alakját a padsorok között, míg végül meg nem szólaltam kedvesebben, mint előtte. - Vagy talán jobban érdekel, mint gondolná. – feleltem könnyedén, hiszen nagyon is érdekelt, hogy még milyen titkok lappangnak a sötétségben, ki hazudott még arról, hogy a rokonom és nap, mint nap szinte a szembe nézett. Linn-ről nem tudtam, hogy tudja-e vagy nem, de hamarosan ki fog derülni, ha pedig Ő is hazudott, akkor nemtom, hogy mi lesz, mert már kezdtem úgy érezni, hogy túl sok hazugság vesz körbe… - Én meg szinte a legalján. Esetleg ismer közte lévő szakaszon bárkit? – kérdeztem meg kíváncsian, majd elővettem ismét a papírt, azt a papírt, amin édesanyám neve is volt, majd leraktam az egyik padra és vártam arra, hogy az övé is idekerüljön és talán együtt fejtsük meg, ha tényleg nem ismert senkit se. Egy próbát megér, de remélem, hogy nem bánom meg a dolgot.
Ha másban nem is, legalább ebben egyetértünk, haladás. Inkább nem akarok belegondolni, mennyi idő lesz az, mire tényleg megbízik bennem, ha nem is feltétlenül, de sokkal jobban, mint most. Nem lesz egyszerű dolgom, látom előre. Látom, nem hisz túlzottam az egyházi dolgokban, de nem érdekel különösebben, attól még mondom, amiről úgy érzem, hogy szükséges. Ennyi idősen én is sokkal hitetlenebb voltam a világ sok dolga iránt, és lám... mégsem minden az, aminek látszik, igaz, számára az őrzők és vérfarkasok léte legalább már nem újdonság. - Az, és emellé még jön az az általánosan „elfogadott” tény, miszerint a bájos, kellemes küllemű embereket automatikusan a jók közé hajlamos sorolni az ember, míg a csúnyább kinézettel megáldottakat a rosszak, gonoszok közé, pedig a valóságban ebben sincs semmilyen összefüggés. - számtalan csinos hölgy ül hűvösön, rácsok mögött, és sok ronda kinézetű pasas van, akinek akkora szíve van, hogy sokan tanulhatnának tőle. De nem azért vagyunk itt, hogy a pszichológiáról folytassunk eszmecserét, abban a velem szemben álló úgy is jobb, ha hihetek a nyomozóm állításainak. Előkerül a toll és papír, azonban nem nyúlok érte – ha már nála eleve ott van, csak rajta! Írjon valamit, hogy a kézírását összevethessük azzal, ami a papíron áll, mert nem csak ő a bizonytalan, én is épp hitetlent játszok irányába. Ha pedig eleget tesz a kérésnek és én is sorra kerülök, a legnagyobb természetességgel firkantom oda a nevem, mely – mily meglepő – a legkevésbé sem hasonlít a papíron lévő invitálásra. Megvan a hasadt személyiség előnye is, mint például ilyenkor, míg az egyik felem jobbkezes, és enyhén jobbra dőlt kézírást tudhat magáénak, addig egy másik balkezesen veti papírra a sorokat, akad, aki gyöngybetűkkel, akad, aki olyan olvashatatlan macskakaparással, amit egy orvos is megirigyelhetne. Egy szónak is száz a vége, ha ezzel akart sarokba szorítani, hiába, sok hasonlóságot nem fog találni, ha több oldalas esszét irat velem, akkor sem. - Sokkalta könnyebb elfogadni az élet igazságait, ha az ember hisz valamiben, amihez fordulhat, ami támaszként szolgálhat a nehéz időkben. Én ebben találtam meg a mentsváram. Lehet, hogy mára már furának hat, de amikor annyi idős voltam még te, ez határozta meg a mindennapi életünket. - hétvégente nem bulizni vagy szórakozni jártunk, hanem szentmisére, hogy utána a többiekkel megvitassuk a héten történteket. Elvégre nem voltak telefonok, a posta pedig nem csak lassú, de roppant költséges is volt, amit történetesen mi meg sem engedhettünk magunknak. Indulnék, hisz hitetlen, és úgy tűnik, nem sikerült kellőképp felcsigáznom az érdeklődését, de mielőtt még eltünhetnék a templom súlyos ajtajain túl, csak feltámad benne a félsz, és maradásra kér. Ha nem is szó szerint. - Ha valóban érdekelné, nem így állna ehhez az egészhez. - közlöm szenvtelen hangon, mint akit bánt, hogy sokkal kevésbé elkötelezett az ügy iránt, mint jómagam – De azt is megértem, hogy fél kideríteni az igazságot, fél, hogy olyasmire bukkan, amire nem szeretne. Nincs egyedül vele... - teszem hozzá már jóval kedvesebben, szinte már-már alig hallhatóan, hisz akármennyire is színjáték ez az egész, azért bennem is ott van a félsz – mi van, ha még élnek a gyermekeim? Ha akár még láthatom őket az életben? Hisz lehet, hogy számos unokám él szerte a nagy világban, mégiscsak a gyermekeim az utolsó leszármazottaim, akiket ismertem, értelemszerűen jobban kötődök hozzájuk, jobban érdekelnek, mint bármi más. És valóban nem tudom a mai napig, mi történhetett velük. - A két véglet... - sóhajtok, miután beazonosítja magát a lapon, ami mellé az enyém is oda kerül néhány pillanaton belül, s hogy a kérdésére is válaszoljak, a gyermekeim nevéhez illesztem az ujjamat. - Csak a gyermekeimet, Annát és George-ot. Még egészen kicsik voltak, amikor a férjem eltűnt velük, így eddig abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán megélték a felnőtt kort, de ha hinni lehet ennek... az írásnak, akkor úgy tűnik, igen. - állapítom meg fejemet enyhén oldalra billentve, miközben az ujjamat a papír fölött tartva követem végig a családra ágait, tőlem kezdve egészen le, Caliig. Még szerencse, hogy az édesanyja annyira messzire nem jutott a nyomozással, így nálam csak nemes egyszerűséggel az M. Borgens rövidítés szerepel.
Vélhetően, ha az ideérkezésem hónapjaiban találkozunk, akkor még könnyebben megbíztam volna benne, de azok után, amiket átéltem az ittlétem alatt már nem ment olyan könnyedén. Elméletileg évente egyszer köszönt be Alignak is, de ha akkor képes másokat irányítani, akkor miből tartan neki máskor is például megtenni? Meg amúgy is elég baj van már abból is, hogy sok a tőrös farkas. Lehet, hogy ő is egy közülük. Sose lehet tudni és inkább legyek gyanakvó, mint vak és belesétáljak egy csapdába. Talán ez a hely még veszélyesebb is, mint én azt valaha gondoltam volna. - Talán mások igen, de én ennyire azért nem venném általánosítás alá a dolgokat. – felőlem lehet akár jó tündér is, vagy éppen maga az ördög, mert a tényen akkor se változtat. Nem ismerem őt és nem tudom, hogy hova is sodorhatnám. Talán nem is olyan nagy baj, hogy senkinek se szóltam erről a találkáról, mert ki tudja, hogy mi lesz a vége. Másrészt azt sajnáltam, hogy én nem érezhetem meg azt, ha hazudik, mert a mimikai jeleknél a régóta élő farkasoknál eléggé nehéz, mert könnyedén beletanulnak a hazugság művészetébe, különben eléggé nehéz lenne az életben maradás számukra. Ugyanakkor talán egyszer véletlen még el is szólhatja magát, ha tényleg színdarabot játszik, ezért se vagyok rest figyelni arra, amit mond vagy éppen tesz. Amikor látom, hogy nem nyúl érte, akkor könnyedén veszem fel ismét a tollat és akár illik, akár nem, de az oltára fektetem a papírt, majd írok vele pár sort abból a szövegből, amit kaptam. Eléggé látható, hogy nem egyezik meg. Majd pedig átadom neki a papírt, mire ő is ír, de az se egyezik. Figyelem őt, majd végül sóhajtok egyet, hiszen talán igazat mondott, vagy csak mind a két kézzel tud írni, ki tudja. Figyelem őt, de végül csak elrakom a papírt, de gondosan ügyelve arra, hogy ahol hozzáért, ahhoz én már ne érjek. Ki tudja, még a végén valamit találnék róla az ujjlenyomata alapján, sose lehet tudni. Az se biztos, hogy ellenőriztetném, de inkább rakjam el, mintsem esetleg később bánjam a dolgot. - S annyira kell menedéket keresnie, hogy még mindig hisz Istenben és a többi dologban? Tényleg azt hiszi, hogy feloldozást lelhetünk, ha valami olyat tettünk? – kérdezem meg kíváncsian, mert én nem túlzottan hittem benne. Én abban hittem, hogy ebben az életben meg lehet büntetni a másikat a tetteiért, de ami a halálunk után van, abba nincs beleszólásunk, mert senki se tudja, hogy mi vár ránk. Meg amúgy is milyen élet lehet a halál utáni, ha esetleg ott vannak az ősök is? Nem hiszem, hogy egy békés világ lenne, legalábbis rájuk nézve, vagy talán ránk is. Ki tudja. - Mégis mire bukkanhatnék, amire nem akarok? Esetleg egy gyilkosságra, vagy talán még több hazugságra? – kérdeztem meg szemrebbenés nélkül és nem is sejtettem, hogy az egyik dologgal nem is nyúltam mellé. A karomat könnyedén fonom össze magam előtt és úgy figyelem azt a nőt, akit elméletileg úgy invitáltak ide. Nehezen tudom elhinni, hogy egy idős vérfarkast csak úgy rángatni lehetne, de inkább lépjünk túl ezen. Azon annyira viszont nem lepődtem meg, hogy végül maradt és nem távozott. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez többről szólhat, mint esetleg a leszármazottakról, vagy ki tudja. Valaminek kell lennie, amiért itt van, vagy csak megártott már ez a vidék. - Vélhetően tényleg megélték a felnőttkort. S miért lépett le a férje? Abban a korban, ha jól rémlik, akkor nem volt divat az, hogy csak úgy az egyik fél tovább táncol. Esetleg tett valamit? – kérdeztem meg kíváncsian, majd újra a papírra pillantottam és lassan húztam végig édesanyám nevén az ujjamat. Nem értettem, hogy miért kutatta fel a családfát, s látható volt, hogy nem fejezte be, hiszen voltak benne olyan szakaszok, amikhez még nem írtak semmit se, meg talán a papír is elvolt tépve M. Borgens felett. Meddig jutottál anya? - Tényleg nem tudja, hogy honnan való ez a papír? – kérdeztem meg ismét, hiszen a kézírást bárhonnan felismerném, majd a nőre pillantottam egy apró mosollyal az arcomon. – S most mi a terve, hogy az egyik családtagját megtalálta? – újabb kérdés, de legalább addig se nekem kell beszélnem és gondolkozhatok a dolgokon, amíg ő válaszol.
Igaz is, hogy is felejthettem el, hogy mindenki szereti különbnek hinni magát másoktól? Talán ha nem is a szépek jók, a csúnyák gonoszak kapcsán, de az őrzők jók, a farkasok gonoszak témakörben mindenképp osztja a nagy átlag sztereotípiáit. Tagadnia sem kell, úgy is ezzel indítottuk a találkozást, mondhatni. Megvárom, hogy ha már annyira ragaszkodott hozzá, és toll, papír is van nála, ő prezentálja előbb, milyen is a kézírása, csak utána mutatom meg én is a sajátomat, egyet a sok közül... amelyik épp jelen énemnek a sajátja, hogy aztán, miután én is jobban szemügyre vettem az övét, gyanakvó tekintettel, visszatoljam a papírt elé, hadd elemezze csak ő is. Mily meglepő, hogy egyikünké sem hasonlít, nem igaz? - Nehéz szabadulni a régi beidegződésektől. Ami pedig a menedéket illeti, mindenkinek megvan a maga gyenge pontja, nemde? - ez nem jelenti azt, hogy állandóan templomokban dekkolnék Istenhez fohászkodva, de nehéz időkben jó tudni, hogy van egy hely – ez a hely – ahol békére lelhet a lelkem. - Feloldozást... látom, régen volt az utolsó gyónása, nem igaz? - kérdeztem vissza, némileg megenyhülve szusszanva, mint ha én valami nagy bennfentes csapat tagja lennék, és csak türelemmel, elnézően próbálnám útba igazítani szegény kis tudatlant. - Az a bűnök milyenségétől függ. Nem mindegy, hogy valaki pusztán hazudott, Isten nevét káromolta, vagy mondjuk a felebarátja házastársát kívánta meg, esetleg ölt, lopott. - sorolok néhány bűnt a tíz parancsolatból merítve a teljesség igénye nélkül, mint ha épp ebből kívánnék litániát tartani a lánynak, de szó sincs ilyesmiről, nem vagyok én pap, sem pedig lelkész, hitoktató, hogy a helyes útra térítsem, más munkáját meg nem venném el - Maga mire bukkanna, ha megvizsgálná a lelkiismeretét? - pillantok felé. Nem várom el, hogy megossza velem őket, nem akarom meggyóntatni, csupán irányt mutatok. - Ezek szerint úgy tűnik, valóban. - mosolyodok el halványan a gyerekeim nevének láttán, mégis, valahol szomorúsággal tölt el az, hogy látva, megélték a felnőtt kort, még sem tartottak méltónak arra, hogy később megkeressenek. Vagy ők is kerestek engem, csak ahogy én sem találtam őket, úgy ők sem bukkantak a nyomomra? - Nem, valóban nem volt divat. Vérfarkassá változtattak, és úgy látta, biztonságosabb a kicsikéimnek, ha távol tartja őket tőlem. - feleltem csendesen, hisz nem én akartam az lenni, ami... Még csak azt se mondhatnám, hogy én voltam apám eredeti kiszemeltje, hisz ha a bátyám nem hal meg, akkor őt érte volna a megtiszteltetés, így azonban borult az egész terv, teljesen újraszőve az élet szövevényes hálóját. Nem mondom, hogy Gideont hibáztatom azért, mert veszélyesnek ítélt, hisz tényleg nem voltam teljesen beszámítható akkoriban, még most sem, csak az évek múlásával legalább már a farkasomat megtanultam – ha irányítani nem is, de szimbiózisban élni vele. - Mármint azon kívül, hogy a postaládámban találtam? Nem, nem tudom... - felelem értetlenül, eljátszva, mint ha nem is érteném, mire akar ezzel az egésszel kilyukadni - Miért, maga talán tudja? - kérdezek vissza, mert úgy adja magát egy ilyen kérdés után, amikor pedig meghallom a következő kérdését, nos... - Ez igazán jó kérdés. Még mindig szeretném megtudni, mi történt a gyerekeimmel, élnek-e még egyáltalán, vagy már... - csuklik el a hangom, mert igazából hacsak nem vált belőlük is vérfarkas, akkor akár emberként, akár őrzőként élték az életük, a végeredmény ugyanaz – már kilehelték a lelküket. - Kíváncsi vagyok rá, milyenek a leszármazottaim. - kapom végül össze magam - Nem feltétlenül akarok semmit sem erőltetni. Ha nem sikerül megtalálni a közös hangot, akkor ennyi volt, csak tudni fogok róla, hogy vannak még az enyéim közül a nagyvilágban. Ha meg mégis sikerül... egy barát mindig jól jön, nem igaz? - mosolyodok el halványan. Láthatja, hogy eszem ágában sincs semmit erőltetni, vagy eljátszani, hogy én vagyok a kedves, eddig sosem látott üknagymama, aki egyszer csak bepottyant az életébe, és mindenáron a része akar lenni. Minden tőle is függ, hogyan tovább.
Kezdőlap
