Túraútvonal vezet „Tupilek templomához”, azaz a barlanghoz, ahol állítólag Tupilek elmélkedett és társalgott annak idején a nagy szellemekkel. A barlangtól nem messze, egy sík területen az idők során a helyi őrzők pihenőhelyet építettek ki, mely remek helyszínéül szolgálhat kirándulásoknak, szabadidős programoknak egyaránt.
Az Abigailtől kölcsönbe kapott pulcsi ujja kissé rövid, de nem igazán érdekel, miként az efféle külsőségek sosem vonzottak igazán. Szilaj, mezítlábas teremtés maradtam lelkem mélyén mai napig, hű szeretője eme vidéknek, mely most újfent magához hív, édesget, hogy egyszerűen csak szeretném újra bejárni minden zegzugát, elfeledkezve küldetésemről, miért a szellemek közt nem leltem végső nyughelyemet. Lépteimet ösztön vezeti, ahogy a barlang felé caplatok fel a hegyen. Ősi templom ez, Tupilek komplett kis magánszentélye, magányos elmélkedéseinek színhelye. Mindig hozzá futottam, ha úgy éreztem, Alignak ignorál. Nem volt kedvence közöttünk, már a kezdeti időszakban sem, de bizony előfordultak időszakok, mikor egyikőnknek, másikunknak több is kijutott figyelméből. Mindig úgy éreztem, Tupilek valahogy jobban tudta szervezni utódai oktatását, esetleges helyre tételét, bár lehet, mindössze az idő az, mi megszépíti eme emlékeket. Nem számítok rá, hogy bárkit is itt találok, éppen ezért lepnek meg az ismerős energiák. Előlem nem rejtőzhet, miként én sem bújhatok újdonsült testem ismeretlensége mögé vele szemben... Lépteim ahelyett, hogy lassítanának, sietőssé válnak, ahogy az ösvényen szaporázom a barlang bejárata felé. A testvérem felé.
A kör. Egyetlen pillanat alatt villant elméjébe, ahogy megérezte testvére jelenlétét, és azzal a lendülettel fel is pattant, majd a barlang bejárata felé lesett, hogy mihamarabb megpillanthassa a feltámadt lányt. Szíve hevesen verni kezdett, energiái háborgó táncba kezdtek örömében, szemei ragyogtak a sötétségben, vigyora pedig már jó ideje nem volt annyira önfeledt, mint most. Visszagondolt első találkozásukra a városban, amikor a reptér unalmas életét felbolygatta, és arra gondolt, hogy ez mennyivel kellemesebb hely és alkalom, hogy tesóját karjaiban szorongathassa. Mivel itt úgysem láthatja senki, nem fogta vissza sebességét, és egy-két másodpercen belül már Nagojut felé szaladt, a kezéből kiejtett faragókés hangos koppanással ért földet, amikor Anguta ölelésre nyújtotta karjait. Ha testvére viszonozta, akkor felkapva őt lendületből párszor megforgatta aztán vigyorgó képpel magához ölelte és beszívta új illatának minden molekuláját. – Hála a… mittomén minek – nem akarta sem Tupileket, sem a szellemeket magasztalni elvégre ők tehetnek mindenről, ezért nem igazán jár ki nekik semmiféle köszönet, amiért testvére újra a földet taposhatja. A főbűnös Alignak meg szóba sem jöhet hálálkodás terén. – Annyira hiányoztál – homlokát ráncolva szabadította meg túlzott szeretetének kinyilvánításától, aztán hátrébb lépve bárgyú mosolygásba kezdett. – Hallottuk, hogy a feltámasztásod már csak az őrzőkön múlik, hogy megvan az új test, és igazán reméltem, hogy mihamarabb elvégzik. Túl sokáig voltál távol – csóválta a fejét homlokráncolva, de aztán újra vidám képet öltött magára. – De most már itt vagy – Angután póló, két pulcsi és egy kabát is volt, igazából nem fázott, de Nagojuton csak egy pulóver lógott. – Nem kéred a kabátom? – nézett a fagyos hidegben ácsorgó lányra. Saját maga az izgalomtól eléggé kimelegedett, arca pirossá vált, orrából sűrű párafelhő csapott ki minden kilégzésnél.
Lépteimen lassítok, ahogy sietését érzékelem, akkor szaladok csupán elébe, mikor széttárja karjait, hogy közéjük röppenve öleljem kedvenc "fegyverhordozómat". Kissé másabb, mint legutóbb - mintha évtizedekkel ez előtt lett volna - hála újdonsült testem fizikai adottságainak, de ez semmit nem ront azon az őszinte összjátékon, mit a mellkasomba toluló, torkomat szorongató érzés hoz magával jólesően, s a viszontlátás öröme, mely energiáimban teljesedik ki, hogy köröttünk "beleborzongnak" még az alaszkai fagyokhoz szokott fák is. - Az őrzőknek, elsősorban. - Szusszantam széles mosollyal, hisz való igaz, ha már hálálkodni akarunk, tegyük az élők felé, s nem olyanok iránt, kik képtelenek békében nyugodni, s számunkra is meghagyni eme kegyet végre. - Te is nekem, testvér. - Nyomtam apró, könnyed csókot képére. - A többiek? Mesélj, miről maradtam le! - Bontakoztam ki öleléséből némileg, elhajolva tőle, hogy tekintetét kutassam, s fejemet ingassam meg kérdésére. - Nem, köszönöm. Jó egy kicsit végre... érezni a dolgok súlyát, térbeliségét... hőjét. Még szoknom kell ezt az új testet, nézd...! - Perdülök körbe előtte, ha elenged, s nevetve fűzöm hozzá: - Azért, ha már kékül a szám, ne tartson vissza, hogy most nem kértem a kabátod! - Söpörtem arcom elé hulló tincseimet félre képemből, hogy szusszanva tekintsek végig rajta, mintha csak gondolatim közé akarnám vésni látványát, vagy épp azt ellenőrizném, miben változott, mióta utoljára láttam. - Anguta, segíts nekem megtalálni Denaalit. - Bukik ki belőlem a komoly kérés, szinte finom ellentéteként mindazon örömteli és könnyed jelenetnek, mi az elébb kettőnk között zajlott. Azt elvágták, ez más egy másik kép, nyakunkon ülő terhünk gyorsvonatként robogó végzetének rémképe.
Az ölelés hosszú és jóleső, vagy csak hosszúnak tűnik, de az biztos, hogy Anguta rég volt ilyen boldog, mint most, amikor végre visszatérhetett testvére a nemlét sanyarú világából. - Na, igen. Bár még így is csak egyenlítettek – vetett a keserűség kósza árnyékot vonásaira. – A legkevesebb, amit értünk tehettek, azok után, hogy nem hagytam elvérezni a protektorukat – nyilván nem fair a gondolat, de magasról le van sajnálva elvégre a világ sem fair. Főleg, hogy hamarosan úgyis mindannyian fűbe harapnak, ugyan miért kellene hálásnak lennie az őrzőknek bármiért is? Ha nem lennének, még mindig a Távol kellemesen megnyugtató világában szédeleghetne, és nem kellene Alignak hülyeségével bajlódnia, valamint azt elviselnie, hogy hiába taszították le ötszáz éve, végül ő fog győzni, ráadásul még a szeretteiket is fel kell áldozniuk. - Nem sokról, azt hiszem – vont vállát. – Sangilak még mindig „űzött vad” saját földjén – nyuszi fülezett kezeivel, képén hitetlenkedés és komor derűsség egyvelege látszott – Kilaun visszatért, akárhol is járt. Sura tanítgatja az utódjelöltjét fogalmam sincsen merre. A többiek pedig a szokásos városi levegőt élvezik. Ha jól tudom – nem igazán tartotta velük a kapcsolatot, legalábbis nem heti szinten. Nevetése jól eső érzéssel töltötte el, de Anguta az új test gondolatát szisztematikusan kizárta, és nem igazán törődött vele, számára Nagojut az Nagojut, bármilyen testben is raboskodjék, ráadásul nem is akart belegondolni, hogy emiatt egy fiatal őrző az életét vesztette. – Oké, majd figyelem a jeleket – vigyorodott el kedélyesen, majd merev tekintettel testvére ajkait kezdte bámulni. – Méééég rendben vagy – közölte tíz másodpercnyi kitartó bambulás után. - Mit akarsz vele? – rázta a fejét homlokráncolva, értetlenségét maximálisan a másik tudtára adva. – Úh… - arca csodálkozással teli lett, mutatóujjával aprókat bökött felé, mintha Nagojut tudná a világmindenség forrásának titkát. – Van ötleted, hogy ússzunk meg mindent? Simán segítek, ha így van… meg, ha nem akkor is – vonta meg a vállát immár némileg letörtebben, de még mindig lelkes képpel.
- Anguta! - Horkanok fel némi rosszallással hangomban. Nem mondom, van igazság abban, amit közöl velem, ugyanakkor nem igazán értem, mire fel ez a nagy negativizmus a mágiahasználók irányába felőle. Történt volna valami, míg távol voltam? Hallgatva, ahogy a többiekről mesél, amit közöl... azt kell mondjam, semmi nem változott és ez valahol elszomorít. Mintha a nagy egyetértés a temetésemkor csupán ideiglenes megálló lett volna, hogy aztán mindenki folytassa a maga önző és kicsinyesen sajátnak vallott életét ott, ahol előtte abbamaradt. Mintha nem létezne a többi vagy szükséges kolonc lenne csupán a kusza családfa. Ezért tartunk ott, ahol. - Jobbára sehol. Elmosolyodtam a kabáttal és a kékülésemmel kapcsolatos közjátékra, hogy kérdésére apró sóhajjal engedjem lejjebb a vállaimat. - Igen, valami olyasmi. Csak egy ötlet, de talán működhet... - Hangom óvatossá válik, mintha minden egyes kiejtett szó varázst hordozna magában. Lehetőséget vagy éppen ellenkezőleg: hiú reményt. - Amikor odaát voltam a szellemi síkon, minden erőmmel azon voltam, hogy felvegyem a kapcsolatot Alignakkal vagy Tupilekkel, de esélytelen volt az egész. Hátha rajta keresztül sikerülhet... Gyere, ne is vesztegessük tovább az időt!- Kapok karja után sürgető, siettető hevességgel, egyik lábam itt, a másik meg már az erdőt járja szinte. Fogalmam sincs, mit és hogyan mondanék atyámnak, de ha van valami, amivel kiválthatom az áldozatok halálát, addig nem fogok nyugodni, míg meg nem lelem a módját, abban biztos lehet Anguta, s a fenti nagyöregek is.
// Elnézést a váratásért, részemről záró is lenne egyúttal ez. Nem kértem zárást, nem tudom, szeretnél-e írni esetleg még. <3 Köszi! //
- Ahaaa… így hívnak – bólintott keserűen. Nem fog bocsánatot kérni, csak mert Nagojutnak nem tetszik, amit mondott. Visszavonni a szavait úgyszintén nem állt szándékában. Az őrzők tartoznak neki, legalább most egyenlítették a számlát. - Felcsigáztad az érdeklődésem – vigyorodott testvérére, bár legbelül nem hitt benne, hogy bármit is el tudnak érni Denaalinál. Múltkor sem tűnt nagyon engedékenynek. Ha legalább a szeretteiket nem kellene feláldozni, Anguta már akkor vidáman döfné saját szívébe a kést, de így majd keserűséggel és bűntudattal vegyített gyűlölettel fogja megtenni. Az eredmény nagyjából ugyanaz, csak épp tizenhárom feleslegesen kioltott életet megtakarítanának. Anguta úgy érezte, ez lenne élete legjobb spórolási hadművelete. - Ne is – újabb vigyor, aztán ment Nagojut után, ahogy a lány a kezét fogva húzta őt arra, emerre Denaalit sejtették. Nem lesz nehéz megtalálni, hiszen akik szerettek volna vele beszélni, azok is mind rátaláltak. Ők sem lesznek kivételek, és bármit is hoz a sors, vagy a közelgő április, legalább nyugtathatja magát azzal, hogy nem csak tétlenül nézte az óramutatót, amíg az bejárva végtelen köreit el nem jut Alignak ismételt bosszújáig.
Szemhéjamat lehunyom pár másodperc erejéig. Semmi nem mozdul a barlangban, csupán az odakintről befúvó szél az, mi távoli nótát fütyül, meg-megrázva a fákat. Viharos napra ébredtünk. Köröttem néma mégis minden, előbb érkeztem és felkészülve a legrosszabbra. Már, amennyire fel lehet ilyesmire. Most mégis hagyta, hogy a Darren érkezéséig hátralevő pár percben a csend áldásos hatása oszlassa el a tengernyi kételyt és kérdést bennem. Felesleges előzetesen belehergelnem magam olyasmibe, ami nem is biztos, nem igaz? Meg kell adni az esélyt a magyarázatra... kell, hogy legyen elfogadható érve a farkasnak a miértre. Fogalmam sincsen egyébként, hogy eljön-e egyáltalán vagy potyára várok itt a nyirkos, sziklás közegben rá, de erőteljesen ajánlom, hogy a kurta, célratörő SMS elég legyen számára, lévén, rettentő kellemetlenné tenném számára a létezést már pusztán azzal is, hogy berongyolok Anchorage városába érte. Az ilyesmit nemhogy Solomon, de a helyi farkasok sem igazán néznék jó szemmel, hisz íratlanul ugyan, de az őrzői felügyelet kapcsán ugyan úgy érvényesek a város szabályai. A Protektor személyes jelenléte számos kérdést vetne fel a város szuverenitása kapcsán.
Nem kell lássam ahhoz, hogy érzékeljem jöttét. Izmaim önkéntelenül is megfeszülnek kissé, ahogy kiszúrom közeledő alakját a barlangszájnál. - Northlake. - Üdvözlöm elcigarettázott hangomon, tőlem irányába merőben idegen hűvösséggel. A vadőrök jellegzetes dzsekijét viselem, hozzá illő nadrággal és csizmával, ám övemen a sokkoló helyett tőröm pihen tokjában. Mint mondtam, mindenre felkészülten érkeztem, a sajátjaim közül négyen is tudják, merre keressenek, ha nem jelentkeznék meghatározott időn belül. Mára már luxus lett, hogy ne szóljak ilyesmiről senkinek, bármennyire nem tetszett a dolgok állása. - Owen C. Brown. Tudtad egyáltalán, hogy így hívták vagy újabban találomra nyúzol meg fiatalabb farkasokat? - Energiáimban a haragon túl némi értetlenség és csalódottság hirdette a hím felé, jobban teszi, ha megtartja a három lépés távolságot ezúttal.
Szükségtelen volt találgatásokba bocsátkoznom az SMS-t és Will szándékait illetően, erős tippem és gyanúm volt. Elköszöntem Yettától, mondván, hogy lesz egy kurva kellemetlen találkozóm, és vagy nagyon hamar, vagy nagyon későn jövök. Azt nem tettem hozzá, hogy a "vagy soha" szintén benne volt a pakliban, bár az elmúlt évek után talán szó nélkül is tudta. Egyikünknek sem maradtak már hiú ábrándjai azt hiszem. Szívesen mentem volna farkas alakban, de ezúttal a kocsikázás, majd az azt követű túra mellett döntöttem. Az ég morgolódott, a fenevad feszülten járkált bennem, mint rendesen mostanában. Nem választottunk még. Nem éltünk a "jutalommal", mert szinte naponta változtak az érvek és az indokok, miközben saját magammal vívtam szálmalomharcot. Tudtam, hogy fölösleges, hiszen egyelőre csakis egyetlen győztese lehet bármilyen döntésemnek. Ami leginkább látszatdöntés. Mire rákanyarodtam egy földútra, aminek a végén kiszálltam a kocsiból, hogy gyalogszerrel folytassam az utam, szemerkélni kezdett, a szél pedig elégedetlenkedve zúgott a fák között. Eső, föld és tűlevél illata keveredett, a levegőben megülő pára a fedetlen karjaimra tapadt. Pótcselekvés gyanánt forgattam hüvelykujjammal, az egyik ezüst gyűrűmet. Ennél kevésbé talán egyetlen találkozót se akartam életemben.
A barlanghoz közeledve vigyázva álltak a pihék a tarkómon, a mágikus aura lépésről lépésre sűrűsödött. Mindig is kedveltem ezt a bizsergető érzést, de most szinte elszomorított, mert jelezte, hogy minden néma kívánságom ellenére sem gondolta meg magát Will. Mármint: - Douglas - biccentettem, reflexből véve fel a felém nyújtott stílust, kimértséget és távolságot. Se jókedv, se könnyedség. Tettetéssel se fárasztottam, ennél sokkal jobban tiszteltem és jóval többre tartottam - őt és a barátságunkat is, bármennyire is jártunk vékony jégen éppen. Egyetlen gyorsan pillantással mértem fel a ruházatától kezdve a tőrével bezárólag. Mondhatnám, hogy fegyvertelen voltam, de a puszta mibenlétemből fakadóan ez hazugság lett volna. Minden esetre a testtartásom laza volt, mindkét kezem zsebre tettem és kényelmes terpeszben, a Protektortól kényelmes négy lépésnyire álltam meg. A hangjából érzett csalódás élesebben vágott, mint arra bármilyen mesterien elkészített tőr képes lett volna. - Tudtam. - Az a kurva akta elmondta. - Nem találomra intéztem el. Te is tudod, milyen nehéz az utóbbi években jó néhány fakírral, és hiába nem szeretem a drasztikus megoldásokat, van, hogy nincs más út. Nyugodt tónusban, összeszedetten beszéltem, végig William szemébe nézve. - Elismerem, kicsit teátrálisra sikerült - ingattam a fejem. - Figyelmeztetésnek is szántam. Igaz, nem pont a többi fakírnak, pontosabban nem csak nekik. És nem olyan értelemben, ahogy az elsőre tűnhetett, de hát... egy darabig még biztosan kénytelen leszek minden tettemnek és mondandómnak legalább plusz egy réteget adni. Aztán remélni, hogy előbb-utóbb, kisebb-nagyobb része átmegy a címzetteknek.
Hazudnék, ha azt állítanám, a fenenagy barátkozás mellőzésével megkönnyíti Darren a dolgomat. Rohadtul nem így van, állkapcsom épp csak megfeszül egy idegessé váló pillanatig a tónusát hallva. Nem tetszik a helyzet állása. Hallgatom a mondandóját, de nem igazán tudom hova tenni a szavakat. Szépen válogatott, gondos sorba rendezett, már-már betanult hatást keltenek bennem... vagy csak szeretném, hogy így legyen és belemagyarázom a kamuszagot? - Én ezt nem veszem be...! - Tekintetem kérdőn pihen meg vonásain, mielőtt megingatnám a fejemet. Már a legapróbb jelnek is örülnék, mi arra utal, hogy bármit is tett, legalább önmaga. Hogy nem megint Alignak űz kegyetlen játékot, megszállva, elméjét ködösítve el a hímnek. - A pasasra a falka felfigyelt már múlt héten. A kölykét kereste a környéken, nem balhézott. Szóval, ha állításod szerint nem volt más út... akkor biztos nem bánod, hogy rákérdezek, mi is volt a pontos indok, amivel úgy kihozott a sodrodból? - Firtatom már-már kedélyesnek tűnőn, noha érzelmeim messze nem jókedvről árulkodnak a farkasnak. Épp csak árnyalatnyit szűkül összébb tekintetem és válik óvatosabbá eddig határozottan csendülő hangom, ahogy kifejti, minek is szánta az egész cirkuszt, amit rendezett a köztes területen. - Figyelmeztetésnek? - Egyetlen pillanat alatt lesz feszültből még inkább feszültté a helyzet, a levegőt szinte harapni lehet a nyirkos barlangbelsőben. Figyelmem pattanásig feszül; elég egyetlen rossz szó vagy mozdulat és...
Felvontam a szemöldököm és kissé oldalra billentettem a fejem hitetlenségére. Türelmesen, továbbra is mindent elsáncolva, de sajnos Solomonnal ellentétben akkor tudom a legjobb játékokat űzni, amikor egyensúlyban vagyok, emellett olyanokkal, akik vagy hasonló beállítottságúak, vagy nem számítanak úgy, mint Will. De a feltételek közül egyik se érvényesült és amikor meghallottam, hogy a hím a kölykét kerestem, felkaptam a fejem. Ajkaiam résnyire elváltak egymástól, pislogtam párat. Egy Fakír kölyök árván maradt a döntés nem-döntésem miatt. - Van valami plusz infó a kölyökről? - léptem egyet William felé, de egyből megtorpantam, mert nem akartam, hogy fenyegetésnek fogja fel a dolgot. Hátráltam is rögtön kettőt. - Nem dühített fel, de el kellett intézni - mondtam félig megválaszolva, de inkább kitérve a kérdése elől, aztán nagy levegőt vettem és két ujjal megnyomkodtam az orrnyergem, miközben pár másodpercre lehunytam a szemem. Nem akartam én feltenni őt egy olyan listára, amin inkább előbb, mint utóbb, de ott fog virítani a neve, vagy már szerepel is rajta. És úgy beszélni, hogy ne beszéljek, talán még sose volt ennyire nehéz, mert esetében nem kérlelhettem úgy, mint Yettánál, hogy bízzon bennem, mert szar van a palacsintában, de... nem tehetek mást egyelőre. Esetében is meg kéne győződnöm lassan arról, hogy nem fogunk mindketten átesni erre az oldalra, és ennek legalább annyi szentimentális, mint logikus oka volt. - Annak - bólintottam. - A széket se véletlenül küldtem a kúriába átvételre és nem mondjuk az egyetemre, hogy könnyebb legyen a Lakba vitetni. - Csípőre tettem a kezem és megráztam a fejem. - Nem őrültem meg - bár sokszor másképp éreztem -, és nincs plusz egy fő a fejemben. Tudom, hogy ez nem garancia és nem tudjuk, hogy így is marad, de az Elsőket se szállta meg soha. Máskülönben már biztos megpróbáltalak volna valamire rávenni, vagy valamivel édesgetni, provokálni, támadni, zsarolni, sőt, esélyesen lenne velem valaki, akiről tudom, hogy neked kedves - soroltam Alignak eddigi invetoryját taktikai elemeit. Amiknek a zömét már a saját bőrömön tapasztalhattam. Nagyot sóhajtottam és megint megráztam a fejem. - De tény... sokkal jobban résen kell lenni, mint eddig. Nem mondtam, hogy "résen kell lenned", mert ez megint fenyegetésként csapódhatott volna le és azt sugallja, ami technikailag a valóság: ellentétes oldalon állunk. A tendenciáinkat ismerve pedig nem lenne meglepő, ha ebbe előbb-utóbb valamelyikünk belehalna.
A szemközt állóban bekövetkező legapróbb változásra is ki voltam élezve, ennek nyomán nem kerülte el a figyelmemet, miképp reagál a kölykös infóra. Persze, botor lettem volna egyből "keblemre ölelni" érte... - Van. - Felelem röviden, ezzel téve egyértelművé, hogy jelen felállás szerint nem jár az információ alanyi jogon számára, csupán mert a vérvonalához tartozóról van szó. Közelítését ugyan nem veszem támadásnak, míg erre alaposabb okot nem ad, hátrálása viszont bölcs megmozdulásnak bizonyul, mert következő szavaira önkéntelenül is teszek egy fél lépésnyit felé, ahogy indulatosan buknak elő belőlem a válaszul szolgáló szavak: - Kellett?! Ne basszál már fel még jobban Darren! Az egy dolog, ha egy fakír önerőből olyan bolond, hogy kinyíratja saját magát, de, hogy Te, aki pontosan tisztában van vele, mi is a helyzet... - Ha lenne most bármi tereptárgy a közelünkben, istenbizony, hozzá vágnám, pusztán, mert jól esett volna ilyen formában levezetni a tehetetlen dühöt, amit a helyzet felett érzek. Volt elég szar enélkül is az életemben, ez meg itt figyelmeztetget mindenféle vérsasokkal! Komolyan mondom... ha mezei farkas lenne, már rég négykézláb csúszna, megtanulva egy életre, milyen is az, amikor valaki "figyelmeztet". - Fogalmad sincs róla, mit meg nem tesznek... és nem csak az enyéim, de a világ összes protektorátusa, hogy a fakírok fennmaradjanak, amíg megoldás nem születik erre a helyzetre! És egyre több falkát is sikerül bevonni, ami azt illeti. Felfogod egyáltalán, mit jelent ez? - Azon túl, hogy úgy éreztem magam, mint akit szembe köptek. Ráadásul pont ő! Én marha meg még falaztam is neki, nem adva ki nevét a falkának, pusztán lerendeztem annyival a dolgot, hogy a protektorátus kezeli a helyzetet, mivel kóborról volt szó. Egy mélyebb lélegzetvétellel igyekszem visszafogni a bennem tomboló ideget, állkapcsom megfeszül kissé, amikor a széket említi. Nem Jagger képességeiben nem bíztam az ügy kapcsán, hanem attól tartottam némileg, amit ezek után az egész magában hordoz. Figyelmeztetésként. A rohadt életbe. Önkéntelenül is felszakad belőlem egy ideges kacaj a kijelentésére, kiengedve egy kisebb adagot a bennem megülő feszültségből némileg ez által. - Ezt mondják az őrültek is mind...! - Sandítottam felé, s egy pillanatra ugyan, de, ahogy tarkómat vakarva meg álltam a pillantását, mintha minden a megszokott lett volna kettőnk dinamikájában. Egyetlen perc töredéke csupán az egész, s hallgatva felsorolását, lassan ingatom meg fejemet végül már-már beletörődő fáradt mozdulattal, ahogy fanyar mosoly kúszik képemre. Aki nekem kedves... - Könnyen lehet, hogy mindketten őrültek vagyunk, barátom. - Alignak már rég nem a szabályok szerint játszik. Olyasmivel operál, amire okkal nem volt példa sosem még korábban a történelem folyamán... szóval ostobaság lenne arra alapozni, hogy az Elődeiteket nem szállta meg sosem. Ti nem ők vagytok. És a szemében soha nem is lesztek egy szinten velük. - A keményen csengő szavak ellenére, mintha némileg engedne tartásom feszessége, ha figyelmem nem is lankad mindeközben.
Az egyszavas válasz végén szinte hallottam a pontot. Nem sértett vele, csupán emlékeztetett, hova jutottunk - nem feltétlenül kizárólag kettőnkre értve ezt. Rövid sóhajba sűrítettem ezzel kapcsolatban minden érzésemet, visszahátráltam korábbi helyemre, szinte kelletlenül adva meg az igazság egy töredékét. Ennyi is elég volt, hogy Williamben indulat lobbanjon, és erre a fenevad is reagált: a torkomat visszanyelt morgás kaparta. Az elmúlt évek sem voltak verőfényesek, az utóbbi hónapok viszont a korábbinál is feszesebbre húzták bennem a feszültség húrját - akárcsak a Protektorban. Kezdett az egész olyan lenni, mintha egy rakás puskaporos hordó között sisteregve szikrázó gyutacs lennénk, és egyedül a több évtizedes ismeretség és barátság adott mindkettőnknek elég önfegyelmet. A vonásaim megfeszültek, de még így is viszonylag higgadtan hallgattam a hozzám vágott mondandó első felét, megállva, hogy elismételjem: igen, kellett. Eddig a pontig akár vállon is veregethettem volna magam. Utána már kevésbé. A harag úgy reccsent bennem, mint a rianás a jégen, a repedésből elkeseredett düh szivárgott, a szemem több árnyalatot fakult. Az északi fenevad hátán felborzolódott a szőr, és amikor megszólaltam, a hangomba az előbb még sikeresen visszafojtott morgás vegyült. - Kurvára felfogom, hogy milyen helyzetben vannak a Fakírok, az élükön velem, azt is, hogy próbáltok segíteni, köszönöm. De kettőnk közül nem én vagyok az, aki vakon van. - Ha farkas lenne, fuldokolna az önutálatomban. - Fogalmad sincs, meddig megyek el értük, úgyhogy ne oktass ki! Nem mennék. Megyek. Sajnos már nem beszélhettem feltételes módban, és amennyire ez lehetett jó hír esetleg, annyira gyűlöltem. Talán tényleg megőrültem, hiába bizonygattam az ellenkezőjét - vagy legalábbis jó úton haladtam felé. Ehhez képest az ellenkezőjéről próbáltam őt meggyőzni, a felsorolás pedig legalább abban segített, hogy a fenevad visszább húzódott. Talán egyszerre hitegettem őt és magamat is, valamit adni és kapni, ami a korábbiak szerinti normálisra hasonlított. A szavaira két ujjal megnyomkodtam az orrnyergem, másik kezem csípőre tettem. - Nem, mi nem ők vagyunk. - Ez bennem soha semmilyen törést nem okozott, csak az elmúlásuk fölötti bánatot piszkálta meg kicsit. - De legalább nincs magasan a léc - vontam vállat. Egy közösségből jöttek, évszázadokig ismerték egymást, a felelősséget, ami a kezdetek óta az övék volt és így is elbuktak. Mi alig tudjuk, ki-kicsoda egy-két kivételtől eltekintve és kétlem, hogy a közeljövőben közösen fogunk babazsúrokra meg csapatépítőkre járni, de legalább a világ megváltása elvárás. Innen szép nyerni. - És ahogy Alignak, úgy más kapcsán sem alapozhatunk a megszokottra. Nehéz idők, nehéz döntések mindenkitől, William. Akár tetszik, akár nem - nyeltem egy nagyot, a szám megrándult az undortól. - Nem ámokfutok, hanem kötéltáncolok.
A Darren tekintetében, hangjának tónusában és talán még testtartásában is beálló változások mind-mind olyasmik, amik a tapasztaltabb őrzőket is óvatosságra intenék a tankönyvi forma szerint, én ugyanakkor nem fogtam vissza magam mondandómmal. Valóban pusztán a kettőnk évtizedes ismeretsége, barátsága volt az, mi visszatartott tőle, hogy nekimenjek és minden bizonnyal nála sem volt ez másképp, ahogy magához ragadta a szót. - Akkor talán világosíts fel, a rohadt életbe is! Épp elég, hogy Alignak folyamatosan játszik velünk, nincs idő máséra mellette. - Elfogyott hozzá a türelem minden téren, ami azt illeti, azt sem fogom magyarázni neki, hogy nem kellene kioktatnom semmiről igazán, ha nem öldökölné a sajátját le úton útfélen. Sosem teszi ok nélkül - ha valamiben, ebben az egyben teljesen biztos voltam Darrent illetően. Épp csak pont a lényegre nem jövök rá. Ezúttal miért? Ahogy hallgatom és az agyamat az imént elöntő hirtelen harag is alábbhagy némileg, szépen lassan kúszik fel gerincem mentén az a rohadt, hűvösen kellemetlenkedő, zsigeri érzés, hogy tudatosan kerüli a válaszadást. Az elejtett félmondatok, a finom utalások - meddig megyek el értük... más kapcsán sem alapozhatunk a megszokottra... kötéltáncolok... - mind ezt erősítik bennem, s a felismeréstől önkéntelenül is megereszkednek kissé vállaim. Ahogy kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, mintha a barázdák mélyebbé válnának vonásaimon. Nem pusztán éveim száma, de a történések terhe, az elmúlt évtized minden nyomorúsága ott ül bennük, ahogy mindezek ellenére is elszántnak tetsző, metsző pillantással tekintek a farkasra. Hányszor találkoztál már a Halállal és intettél be neki, William? Mondva, neked kötelességed van itt. Hányszor estetek egymásnak az előtted állóval önnön akaratotokon kívül, a másik vérét ontva? Vállat-vállnak vetve küzdenétek a közös ellenféllel, ha hatalmatokban állna szembe szállni vele itt és most azonnal... De mondd, hányszor játszhatjátok még el ezt büntetlenül? Nem mintha érdekelnének a következmények ezen a ponton, a kérdés a maga nyilvánvaló egyszerűségével és baráti természetességével hangzik el felőlem, megtörve a pillanatnyi csendet a barlangüregben: - Hogyan tudok segíteni, Darren?
- Nincs olyan, hogy "másé" - bukott ki belőlem az igazság egy része, majd megfeszült az állkapcsom. Utáltam, hogy így tipegtünk a lényeg körül. Szerettem kétélű lenni, játszani és a magam kedvére alakítani a helyzeteket, de erre semmi esélyem nem volt, emellett: zavart, hogy nem lehetettem egyenes Williammel. Sokkal egyszerűbb lett volna, igen, de így is elég volt a rovásomon, nem akartam, hogy a Protektor aktává avanzsálása is ezek közé tartozzon. Ha még nincs rajta azon a listán. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. - Az ő játékát játszom az ő szabályai szerint, mert csak így tudok segíteni a Fakírokon. Úgy, ahogy - tettem egy kelletlen fejmozdulatot. - Tudom, hogy sokat kérek, de higgy nekem. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha az elmúlt hónapok alapján nem menne neki. Nem csak úgy, mint mint régen, hanem egyáltalán, alap szinten. De ennél többet nem kérhettem és nem mondhattam, helyette annyit osztottam meg vele, amennyit csak lehetett anélkül, hogy az elkerülhetetlennek tűnő következményt meg ne sürgetném. Közben pedig nem számítottam rá, hogy mindez a legkisebb mértékben is kielégítő lenne számára. A vállaim megereszkedtek a végére, az utolsó mondatnál pedig végtelenül fáradtan éreztem magam. Csípőre tett kézzel a sziklás földet bámultam, amikor elért hozzám Will kérdésre. Felkaptam a fejem, kinyitottam a szám, de egy kósza hang se jött ki rajta. Mert nem az jutott eszembe, hogy ténylegesen mivel segíthetett volna, hanem a vágyaim, a kívánságaim. Vessen véget ennek. Hívja vissza, támassza fel Őket, csinálja vissza, akárhogy, csak ne kelljen ezt folytatnom, szenvedjenek vele azok, akik elbuktak. Forgassa vissza az idő kerekét, hadd mehessek, hadd beszéljek Vele, biztos meg tudnám győzni, hogy csak most az egyszer azt tegye amit kell, amit muszáj, ne kárhoztasson erre a testvéreivel együtt mindannyiunkat. Kérlek, William... A kétségbeesett kívánság lista ahogy jött, úgy ment, vissza nyomtam a mélybe, mert a rideg valóságban semmi keresnivalója sem volt. Túl öreg voltam az efféle dajkameséhez, ahhoz, hogy egyáltalán reméljem: jön majd valami hős, aki megváltja a világot a szenvedéstől. Megnyaltam a szám. - Ha... ha egy nap tényleg nem ismersz rám, kérlek, ölj meg. Ha már nem súgok, ha nincs semmi a szavaim között, ne kérdezz, ne várj, csak végezz velem. Ismersz, Will. Tudni fogod. És bocsáss meg, de erre nem kérhetek meg mást - mondtam a végén egészen halkan. Be akartam biztosítani a Fakírok fennmaradását, ehhez viszont az is kellett, hogy a vérvonal feje ne egy tébolyult, vérgőzös őrült legyen. Én nem fogom látni, mikor lépem át a határt, legfeljebb sejtem majd, de ő... ő igen. - A vérvonalért teszem, amit - tettem még hozzá -, de ez nem jelenti, hogy minden, amire én kész vagyok, helyén való is. Aminél már nem látom, hogy nem az... nos... Te biztosan látni fogod, mikor jött el ez a pont. És hogy ezt biztosan észrevedd, ha időnk engedi, szeretnék veled havonta egyszer találkozni. - Halvány mosoly árnyéka jelent meg a szám szegletében. - Hiányoznak a régi séták. És még mennyi minden azokból az időkből!
Szavai nyomán finoman szűkült összébb tekintetem, ugyanakkor kivártam, merre facsarja mondandója végét. A kellemetlen felismerés ott tekergőzött már így is köröttünk, hogy kerüli a direkt válaszadást, hát adtam egy esélyt neki, hogy megmagyarázza a maga módján a miértet. Mondjuk bárhogy díszíti fel, attól még a szaga megmarad a szarnak, ahogy megboldogult mesterem mondta mindig annak idején. Amikor arra kér, higgyek neki, csak némán meredek rá, magamban emésztve a hallottakat. Ha tudnád, hányan kérték már ezt tőlem, Northlake...! - Legyen. Nem firtatom, mi a szarba keveredtél már megint, de azt előre bocsájtom, hogy nem fogom a hátamat tartani érted, ha ismét vérfürdőt rendezel a területünkön. - Zártam rövidre a kérdéskört. Nem bíztam benne teljes mértékig, abban a legkevésbé, hogy tisztában van vele, mit csinál - melyikünk van tisztában bármivel is jelenleg, nem igaz? - ugyanakkor a szándékait nem kérdőjeleztem meg. S akármennyire is szerettem volna beavatni terveimbe, a városban zajló egyeztetésekbe és megmozdulásokba, épp ez a bizalmatlanság tart vissza tőle. Nevezzük zsigeri megérzésnek, de valami azt súgja, jobb, ha nem tud róluk semmit. Az ötmilliós kérdés meglepi, - megijeszti? - pedig oly magától értetődő számomra. Most még van hova feszíteni a húrt, még van hova lépni a perem szélénél, egyensúlyozva a kötélen, hát miért ne tennénk ekképp? Miért ne használnánk ki? Mindkettőnk megbékélt már rég a halállal; egyedül azokért kelünk fel és mozdulunk minden reggel, napról napra, akiket féltünk, mivé lennének, ha hátra hagynánk őket. Talán ezért sem ér váratlanul kérése, noha vonásaim, állkapcsom megfeszülnek némileg, miközben hallgatom. Utolsó szavaira ugyanakkor az én képemre nem a nosztalgikus mosoly, hanem egy kellemetlen grimasz ül ki, miközben megadóan a barlang plafonja felé emelem tekintetemet, fejemet. Miért csinálod ezt velem, Darren? Még a szemeimet is lehunyom pár pillanatig, ahogy összeszedem a gondolataimat, majd mélyebb levegővételt követően fordulok ismételten felé. - Megígérem neked, hogy amennyiben így lesz, megteszem, amit kell. Ami a sétáinkat illeti... mázlid, hogy ez az eset nem maradhat büntetlenül. Százötvenhárom éves volt a Teremtő, akit megöltél, szóval ennyi hónapon át esszenciát fogsz nekünk szolgáltatni, farkas alakból. Az időpontokat hónapról hónapra egyeztetjük, nem lesz fix dátum. Ha valamiért nem érnék rá vagy időközben eltávoznék, Miss Cruznak van gyakorlata a témában és még helyben is lesz neked. Ami téged illet... ha elszólítana a területről a kötelesség vagy meghalsz, a nőstényed nyeri meg az érintett időszakot. - Nem olyan erőteljes esszencia alap, mintha mondjuk a drága atyja lenne, de még mindig többet ér, mintha Payne-t dobtam volna be. A kettőnk közötti távolságot egyébként ezzel együtt pár lépés közepette csökkentem, ahogy kezemet nyújtom felé, kézfogásra.
Tudtam, hogy nem könnyű, amit kértem, és valójában talán én se hittem, hogy ezt most képes megadni, vagy bármikor a közeljövőben. Köntörfalaztam, ferdítettem, kibújtam az egyenes válaszadás alól, ezek után nehezen várhattam, hogy képes legyen hitet szavazni nekem fenntartások nélkül. - Nem kérnék ilyet - mondtam lassan megrázva a fejem -, emlékszem még, mit tettek veletek ők Tizenhárman, amikor folyamatos hazugságba kényszerítettek titeket. Innen nézve áldásos volt, hogy nem mondhattam ennél többet anélkül, hogy ne kockáztattam volna a számomra nyilvánvalót. Így tulajdonképpen teljesen őszinte is lehetett: volt okom, de nem tudta meg, hogy mi, a korábbi ismeretségünkre alapozva pedig most az egyszer még hitelt adhatott a szavaimnak. Természetesen az is lehet, hogy mindezzel magamat próbáltam jobb fényben feltüntetni és Will számára a jelenlegi helyzet pontosan olyan volt, mint száz másik alkalom az Elsőkkel annak idején. Az adott reményt - minden döbbenet mellett is -, hogy felajánlotta a segítségét, amivel az első pillanatokban képtelen voltam mit kezdeni. Megfogni, elhinni... mintha annál jobban kicsúszna a kezemből, minél erősebben vágytam szorítani, belé kapaszkodni, egy gúnyos kis hang az agyam rejtett zugában pedig kajánul énekelte, hogy "naiv vagy, Northlake". Egy illékony, törékeny pillanatra tényleg az voltam. Mert ostobán még mindig visszakívánkoztam oda, abba, ami nem létezett többé, és ezt hiába tudtam a lelkem mélyén, egy kis részem javíthatatlan volt. Megrándult a szemem sarka, amikor a "büntetlenül" szó elhagyta Willam száját, a folytatás pedig további morajt vert bennem, mint amikor a jégtáblák egymásnak csapódnak. A levegő csípősen hideg lett körülöttem, ahogy az északi fenevad felszegte a fejét, szemem csokoládébarnája pedig újból fakult pár árnyalatot. Árnyalatnyit oldalra döntöttem a fejem, a szemem is összehúztam. - Kivel keversz össze? - érdeklődtem szinte kedvesen, de a vonásaim zordak voltak. - A hím kóbor volt és Fakír. Az enyém. A felhajtás körülötte, ahogy mondtam, jelzés, aminél többet nem adhatok, vagy sikerül megfejtenetek, vagy maradtok tudatlanságban. A takarításért adok szőrt és két fiola vért, semmi többet, főleg nem százötvenhárom hónapon keresztül, és ha emiatt a párom közelébe mentek William, Annakpokra mondom, nem lesz jó vége. Kompromisszumkészebb vagyok nála, de ne keverj össze holmi ölebbel, aki fülét-farkát behúzva sunnyog melletted, mert csúnyán néztél rá. A barlang szája felé indultam, jelezve, hogy valószínűleg ez lesz a találkozónk vége, valamint azt is, hogy hirtelen felindulásom ide vagy oda, nem fogok nekimenni. Egy szikrányi, tényleg nem több büszkeség maradt nekem, és arra szükségem volt a fenevaddal együtt - jobban, mint a sétákra. - Ha oda jutok, vadásszatok le. És akkor minden esszenciám a tiétek, nyessétek, csapoljátok, tépjétek le a halálom előtt, és égessétek porig vele a világot. Azon a ponton engem már úgysem fog más érdekelni. Ezen a ponton sem sokkal több, csak épp annyival, hogy az elég legyen tovább látnom a holnapon. - Holnapra az asztalodon lesz a fizetség - mondtam búcsúnak szánt szavaimat, némi fáradt beletörődéssel és megadással. Ennyire telt most, és bár reméltem, hogy a köztünk lévő hidat nem romboltam le, egy vaskos üvegfal ott magasodott közöttünk, aminek egy fokkal értelmesebb világban semmi keresnivalója nem lett volna itt. Williamnek háttal keserűen elhúztam a szám. Tökéletesen emlékeztem a nyakamat felsértő karmokra, a kényszerű meghunyászkodásra, a vérvonalért. Nem tudtam még egy darabot letörni, mert ez... ez nem volt muszáj. Legalább ennyi látszat-szabadságot meg akartam őrizni. - Minden jót, Will... Adják a Szellemek, hogy ne karmokkal és tőrökkel köszöntsük egymást legközelebb se.
Meglehet, folyamatosan hazugságba kényszerítettek, de egyik sem lépte át azt a határt, hogy nekünk kelljen takarítani utánuk. Egyik sem pakolta kirakatba a sajátjai regulázását, nem… még Annakpok sem, pedig ő aztán élt-halt a látványos dolgokért, mint azt volt szerencsém nekem is megtapasztalni. Oké, értem, jelzés volt, de baszódjál meg Darren, nem lett volna elég az a kurva szék?! A sorok közé rejtett üzenet?! Nem, neked vérsast kellett hajtogatnod a nyomorultból, magad alá öntve még egy adag szart, mikor érzékelhetően már amúgy is térdig jársz benne…! Nem ijesztett meg energiáinak változása, ismertem őt, s a benne rejlő Hűvös Északi hatalmát. Tiszteltem a fenevad büszkeségét, kedveltem, meglehet mélyen irigyeltem is valahol lényének szabad természetét. Ugyanígy Darrent pedig a barátomnak tartottam. Éppen ezért bántott és sértett egyszerre minden szava. Nem naiv vagy Northlake, csak rohadtul eltájolt. Komolyan azt hitted, annyi év után majd visszatérsz, beszambázol ide és mindenki elnéz neked mindent, csak mert a nagyobb jó nevében vagy tudom is én miféle magasztos célra hivatkozva rúgod fel a határokat? Neked ezer lánc és keserűség mellett is megadatott a lehetőség, hogy elhúzz innét. Elbaszott egy kimenőt kaptál az elődödtől, de mégiscsak kimenő volt… - Nekem ilyet ki fog adni, árul el? Én mikor válthatom be a páromnak tett ígéretet végre? Amíg te válaszokat kerestél szerte a világban, megoldást igyekeztél találni az átkos hagyaték kapcsán, nekem maradni kellett. Játszani a magabiztos, kompetens vezetőt, fapofával hazudni a sajátjaim felé, hogy minden a legnagyobb rendben, miközben semmi nem volt. Évről évre szembenézni Alignak pusztításával újra, meg újra, eredménytelenül… Nekem nem jutott Tizenkét másik sorstárs, még Denaali is elkerüli lépteim az erdőben, baszki! Mindenkinek csak a Protektor kell, mindenkit az érdekel, ő mit gondol, ő mit tenne… a vezető, a harcos... Azzá lettem hát az évek alatt, akinek mindenki látni akar. Az, hogy velem mi van? Másodlagos. Nem kell szólnom, érzéseim kavargó áradata nyílt könyvként ordítja felé a keserűségen túl a féltést, a fojtott haragot és a karcos büszkeséget. Mindössze leengedtem felé nyújtott kezem, apró szusszanással. - És te minek nézel engem, Darren? – Nem választhatom a barátságunkat jelen helyzetben, bármennyire szeretném. – A jelzést vettem és köszönöm, a terület viszont, amin megölted, hozzám tartozik. Sunnyog vagy sem, magán viseli a Kört, Issumatar, Malguk vagy a legutolsó kölyök, teljesen mindegy… leszarom. Ha a falkás Teremtő fojtja meg a saját utódját, akkor is zéró tolerancia van a Fakírok megölésére jelenleg errefelé. – Ez alól pedig ő sem képezett kivételt. Még csak azt sem ajánlhattam fel, döntse el ő, mikortól kívánja az adósságát elkezdeni törleszteni, hisz a saját magam által hozott szabályt rúgnám fel vele az egész Protektorátus felé. Nagyot nyeltem búcsúzónak szánt szavai nyomán. Kedvem lett volna keserűen felhorkanni, de csupán lassan ingattam meg a fejemet, néhány pillanatig elszakítva tekintetemet róla. - Ha úgyis a nehezebb utat választod, ne árts magadnak feleslegesen. Elég lesz egy sms is róla. Csak… gondold át. – Kérlek. De ahogy benne, úgy bennem is fortyogott annyi büszkeség, hogy ne tegyem még ezt is hozzá, az utolsó, elkínzottnak, fáradtnak tetsző megjegyzés végére. Nem válaszolok utolsó, felém elejtett szavaira. Hagyom, hogy elnyeljék a sziklabarlang belsőjének repedései, mélyedései szerte a falakon, miközben ő maga kisétál a zord, esőszagtól terhes közegbe. Nevezzék megérzésnek, de ahogy a távolodó alak körvonalát figyelem, egyre csak az üvölt bennem újra meg újra a gondolat: ebből jó nem sülhet ki.
Kezdőlap
<3 Köszi! // 
//
