Tupilek barlangjától nem messze levő vadrezervátumi épületekhez legyalogolva az elkerített területen vadőri felügyelettel simogathatsz jávorszarvasokat, megtudhatod, mekkora egy tulok bébi-korában és számos más őshonos állatfajjal megismerkedhetsz, köztük farkasokkal is.
Általában a sérültként, gyógyításra befogott állatok is itt kerülnek elszállásolásra, míg meg nem erősödnek annyira, hogy biztonsággal vissza lehessen engedni őket a természetbe.
Miss Wang ridegsége kedélyborzólónak kéne, hogy hasson, de valamiért nem hat úgy, mint ahogy ő azt próbálja belém súlykolni. Persze meghallgatom mindkét Mentort, nem a pöcsfej mutatkozik belőlem, és valahol persze igazat is adok nekik, de nem vallom be, Harcos volnék, vagy mi. Mint a bocsánat kérés. Nem lehet mindig, mindenkor. Mindenesetre Gina személyisége szöges ellentétben van Will hozzáállásával, és ez mulattat, de persze nem röhögöm őket szembe, csak magamban kuncorászok amolyan tanoncosan. Arról persze szívesen nyitnék vitát, hogy mi vagyok első sorban, de maradjunk meg annál, hogy bölcsebb maradok, ha hallgatok. Igen, Őrző vagyok, de közben ember is. Egy átlagos srác, aki valahol még mindig vágyik arra, hogy a kishuga ne vérfarkas legyen, aki értékeli a menza ebédnél a "halandó" barátai társaságát, aki hisz még abban, hogy lehet majd egyszer családja, aki boldog, ha a barátnője átöleli, aki persze, kipróbál hülyeségeket, mint a fű, hát ettől vagyok az, aki... Az anyám arra tanított, hogy értékeljem mindezt, és ne veszítsem el az emberségemet. És ezt nem fogom eldobni magamtól, csak mert Őrző vagyok. Will szavai azonban célt érnek, és egy egyszerű bólintással adom a tudtára, hogy megértettem. Ez persze nem azt jelenti, hogy meg is elégszem ezzel. Bennem van a harag a miatt a korcs miatt, de azt is tudom, hogy Alice-nak szüksége van rám. Eljön még az én időm, ebben biztos vagyok, és ha kell, akkor kerülő úton, de meg fogom találni azt a rohadékot. De türelem Velkan, türelem, az óra, és az az első, hogy erősebb legyél! Hiszen... És ekkor sajgó fájdalom érződik a karomban, s akkora puffanással érkezem a két Mentor közé, hogy csak úgy nyekken a gerincem. Csakhogy én se vagyok már zöldfülű (annyira), s még mielőtt elengedné a kezem, magam felé rántom, s karom, s lábaim együttes segítségével átlendítem magam felett, s hogy ha földet ért, torka köré szorítsam a térdhajlatomat, közben továbbra is tartom a karját a fejem mellett, s szorító fogásban megtartsam Mentorom. Ha ez sikerült, igyekszem visszatartani a mosolyt, és várom Will parancsát, de tekintetem továbbra is Miss Wangot kémleli.
Kivárok, karba font kezeimet leengedve tekintetem hol az egyikre, hol a másikra fókuszál, mintha csak szemlélődő lennék a történetben, holott véleményem igen is van, ellenben nem én vagyok a diák most a történetben, hanem ez a kettő, így olybá érzem, megtehetem, hogy csak utánuk nyilvánítsak véleményt, mihelyt úgy vélem, eleget láttam és hallottam tőlük. Az ember sosem tudhatja, mikor teszik próbára tudását, mikor állítja maga az Élet próba elé... vagy igen, ahogy Gina remekül megfogalmazza: halott az az őrző, aki azt hiszi, mindent tud, mert olyankor ziher, hogy a nagybetűs jön és bemutat neki, jó közelről. Szinte visszaszámolok, mikor mozdul a nő, s ha Velkan nem lenne észnél - piros pont neki, hogy rögtön "felel" a támadásra - én kényszeríteném földre a másikat, így azonban kissé nevetős mosollyal csóválom csak meg fejemet az "acsarkodókra" tekintve. - Egy ideje már tudok a fűről, de úgy voltam vele, felnőtt vagy eléggé hozzá Velkan, hogy felmérd ésszel, mire van szükséged és mire nincsen. Ezt a véleményemet továbbra is tartom, szóval választhatsz: harcos szeretnél lenni vagy visszatérnél az átlagos egyetemisták életéhez, sutba vágva mindazt, amit eddig elértél? - Radikális lennék? Meglehet, pedig a képlet valóban ilyen egyszerű. A srácban van spiritusz, mivel előbb elhívták, mint annak idején engem, talán még nálam is többre viheti a választott útján, (ha mondhatok ilyet, hiszen még nagyon az elején van a dolognak) ha nem hagyja a kitartását és a tehetségét elsikkadni. Káros szenvedély meg akad ezer másik, talál magának kevéssé tudatmódosító hatásút is, ha nagyon akar. Én már csak tudom, engem is a jogi egyetem tett bagóssá. - Ne válaszolj most, ráérsz a holnap hajnali edzés előtt. - Zárom ennyivel, elvégre a földön fetrengő csomóban - hacsak ki nem bogozták időközben magukat, mint a gombolyagba tekeredett kismacskák teszik - akad még egy személy, aki lehet, előrébb jár az úton, de korántsem ért még a végére. - Ami téged illet Gina, a verbális tájékoztatásból jelen helyzetben többet értett volna Velkan és bár nem vitatom a választott lépésed létjogosultságát, a srác maholnap teljes értékű harcossá válik, ezért elvárom, hogy úgy is kezeljétek mindannyian. Ugyanazokat kell végigcsinálnia, amit nektek, ha beledöglik is, cserébe azonban ugyan úgy az egység része. Nem tudom, az eddigi protektorátusokon, ahol szolgáltál, mi volt a módi, de itt a harcosok ezen az egységen belül oldják meg a problémáikat, nem a Protektort terhelve vele. Félrehívod edzés után, felképeled, ha legközelebb is előfordul, akkor hozod fel előttem. Habár a jelenlegi helyzet kissé speciális, ezt belátom. - Engedem lejjebb kissé vállaimat - De nem szeretnék már sokáig ezen a poszton ülni, így mint az egyik lehetséges jelölt a címre, remélem az elmondottakból már kapiskálod, mit is várnék el a leendő utódomtól. - Ha mégsem, szívesen kifejtem, meg erről még úgyis esik szó reményeim szerint a jövőben. - A feladatotok egyszerű. Mágiát nem, a helyiségben található eszközöket viszont nyugodtan felhasználva, összedolgozva kell legyűrnötök kétszer, másodszorra némi nehezítéssel majd. - Szélesedik ki képemen a félsódéros mosoly. Elég korlátozott a pajta tartalma különben, a gerendákról lelógó kötelekkel, az üresen álló faládák halmával és a feltornyozott szalmabála kockákkal ki is merítik az eszköztárat, talán még egy régi motor áll a sarokban, de nem szívesen magyarázkodnék Robertnek, aki időnként bütyköli az oldtimer masinát, hogy miért van nyolcas a kormányában, ami azt illeti.
Nem csak egy döglött vízilovat vágnék Velkanhoz, ha hallanám a gondolatait, hanem egy egész hordányi, akár élő állatot is. Számomra az ilyen az nem harcos, de nem is nekem kell megítélni. Amíg közöttünk van, ugyanolyan nekem, mint bárki más. Meglep a mozdulatsor, ki sem néztem volna belőle. Leránt magával, de a nyúl nem viszi a vadászpuskát, így a szorítófogást már nem hagyom kivitelezni neki. Inkább csak odébb rúgni igyekszem, hogy felkelhessek a földről, nem lévén chemotoxos bogár, hogy ott hencseregjek. Mégis ő a tanonc, s én vagyok tapasztaltabb, mindent neki sem sikerülhet kivitelezni. A rántás is nagy tehetségre vall, azt kell mondanom. És mázlira is. - Megbocsáss, William, hogy ezt mondom, de nem terheltelek semmivel. A sráccal harcosként bántam, azért sem a szájtépést választottam edzésnek, hanem azt, amit az imént láttál. Bebizonyította vele, hogy érdemes arra, ahol van, úgy gondolom a tapasztalás többet segített rajta, semmint ha körbefényeztem volna az egoját verbálisan. Hangom nem kioktató, egyszerűen csak tárgyilagos, amilyen lenni szokott. Nincs én nekem semmi bajom ezzel a Velkangyerekkel, úgy teszi tönkre az életét, ahogyan akarja, amíg elvégzi a feladatát, addig engem nem érdekel. A más Protektorátusokról pedig nem ejtek szót, nem tartozik ide, s különben is, ahogy Vegasról is szokták mondani, ez a Protektorátusokra is igaz. Ami ott történik, ott is marad. Bólintok. Tudom én, hogy mi a tisztelet, éppen ezért nem volt semmi paprikás abban, amit az imént mondtam. Még sértő szándék is. Tényfeltárás volt, mint minden, amire vetemedni szoktam. Nem kezdek ujjongó tapsolásba a leendő utód kifejezés hallatán, elraktározom az információkat és a helyén kezelem őket. Katona nem lévén szalutálni sem fogok, de egy - Természetesen! – elhagyja ajkaimat. És hopp, egy mosoly is William felé. A feladatot hallva szélesebbre szalad mosolyom, már-már vigyor lesz belőle. Úgy vagyok vele, hogy bár én is tanulni jöttem, de van mit tanulnom alkalmazkodásról is, így Velkannak sózom át a kezdeti agyalási fázist, hátha sikerül nem kiosztanom és nem szemet forgatnom, ha olyasmit talál ki, ami ellenemre való, hanem hagyom, hadd tanuljon belőle ő is. Ez szerintem nehezebb lesz, mint bármi más. //Dobás: https://northstar.hungarianforum.com/t1760p315-kockadobo-topik#47325//
Váratlanul ért a hír, a hír, hogy Cali elveszítette a babáját. Nem is mesélték nekem, hogy terhes lett, de igazából nem is volt sok idejük rá. Egy baba elvesztése mindig szörnyű egy anya számára. Benjivel sokat beszéltem Caliról és semmi jót nem tudott mesélni. Úgy gondoltam, hogy talán ha kicsit kimozdítom őt a házból, ha kicsit elterelem a gondolatait jobb lesz neki. Ha nem is végleg, de egy kis időre elfelejtheti ezt a borzalmat. El is mentem hozzájuk, hogy meglátogassam őt és rávegyem, hogy a hétvégén jöjjön el velem kicsit sétálni a Nemzeti Park területén. Nehezen igaz, de sikerült rávennem őt, aminek Bennel nagyon is örültünk. Jót fog neki tenni a friss levegő, a kimozdulás, a séta… nah meg egy kis meglepetésem is van a számára. Nem is olyan rég behoztak egy kismackót, akivel leginkább én foglalkoztam. Elég sok időt töltöttem el vele, így igen kis szelíd egy teremtés lett. Persze a méretei miatt nagyokat tud csapkodni, de csak is örömből, vagy játékból. Mivel biztos vagyok magamban, így úgy gondoltam esetleg Cali örülne egy ilyen látogatásnak, hisz nem mindennapi élmény egy medvét simogatni, kézből etetni. Pontosan a megbeszélt időpontkor jelentem meg a háznál. Reményeim szerint Ben kölcsönadja a kocsit. Nem szeretném Calit végigráncigálni a városon. Nem biztos, hogy jót tenne neki a sok ember jelenléte. Ahova megyünk oda látogatók nem jöhetnek be, így igen nyugis körülmények között lehetünk majd. Talán megnyílik nekem kicsit. Benji mesélte, hogy alig beszél, még vele sem akar. Ki kell őt mozdítani ebből a helyzetből… Az ajtóhoz sétálva már be is csöngetek. Szerencsére nem kell sokat várnom, hogy az öcskös kinyissa nékem az ajtót. Mielőtt Calihoz mennék ráveszem Bent, hogy adja már oda a kocsi kulcsokat. Oké egyszer tényleg volt egy autóbalesetem, de este volt, hóvihar és valami elfutott előttem. Nehezen igaz, de végül csak sikerül rávennem őt. Óvatosan nyitok be Calihoz. Reményeim szerint már készen van az indulásra. -Szia! Gondoltam benézek, hogy hogy haladsz, és ha esetleg kellene valami segítség. Benji odaadta az autót, így szerencsére nem kell buszoznunk. Hidd el jót fog tenni a kimozdulás meg legalább egy kis időre megszabadulsz ettől a majomtól odakint.-Elmosolyodom reménykedve abban, hogy talán sikerül kicsit felvidítanom.
Azt mondják, a borzalmas emlékeket az emberek idővel elfelejtik, de nekem nem ment. Néha még aludni se bírtam, minden egyes alkalommal szinte felriadtam és attól féltem, hogy újra ott vagyok. Újra tiszta vér az ágy és a legrosszabb az egészben, hogy minden egyes nappal eme álmok egyre rosszabb lettek. A sötétség, a félelem és az akkori fájdalom túlzottan élénk volt, mintha az álom nem is állom lenne. Jó pár napig az ágyhoz is voltam kötve, ami még inkább nem segített. Ben-nel minden egyes perccel szinte nőtt csak a távolság közöttünk. Nem beszéltem szinte vele, kerültem őt, az érintését szinte megtagadtam magamtól, mintha nem érdemelném meg. Magamat hibáztattam és úgy éreztem, hogy minden egyes másodperccel mélyebbre és mélyebbre süllyedek a fájdalom tengerében, abban az ürességben, ami maradt utána. Sok mindenre felkészít az élet, az őrzőség, de ilyen helyzetre semmi se képes. Egyszerűen minden egyes levegővétel fájt, ha nem látta senki se, akkor a fájdalmamnak hangot adtam, vagy éppen a könnyeim törtek utakat. Ha bárki kérdezte volna, akkor azt mondtam volna, hogy „Megvagyok, nem kell aggódni…”. Aprócska hazugságnak tűnik, de annál ez sokkal több… Meglepett Ben testvérének a látogatása korábban, ahogyan ő és Ben cselszövése is ellenem. Nem tudtam, hogy mi mást tehetnék, de egy dologban biztos voltam, hogy ez nem olyan jó ötlet, mint ők gondolják. Nem látták azt, hogy mi történik zárt falak mögött a fürdőben, miközben a víz folyik a kádba. Nem látták a könnyeimet, vagy talán egyedül Ben. Nem éreztem úgy, hogy emberek közé szeretnék menni, egyszerűen a lelkemet tépték ki azon a napon, mintha hirtelen semmi más nem maradt volna utána, mint a sötétség és a démonok hada, amik csak arra várnak, hogy újra lecsapjanak rám. Lassan öltözködtem, majd amikor meghallottam a csengőt, akkor sietve töröltem le egy apró könnycseppet, miközben az egyik kezem a hasamon pihent. Vettem egy mély levegőt, majd a jól megszokott mozdulatokkal elsimítottam a sminket az arcomon, hogy legalább ne úgy nézek ki, mint egy élőhalott, a jól begyakorolt barátságos pillantás köszönt vissza rám a tükörből, majd hamarosan nyílt is a szoba ajtaja. Egy darabig nem fordultam meg, majd az utolsó ruhadarabokat is magamra aggattam, amik még kicsit nagyok is voltak. Az utóbbi időben eléggé lefogytam, de már ez se érdekelt. Mintha most már csak saját magam pusztításába kezdtem volna. Azt hiszem készen vagyok, már csak cipő és dzseki kell, meg a táskám. – fordultam végül felé, s közben igyekeztem egy apró barátságos mosollyal nézni rá, majd a többi szavára csak egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Ha ti mondjátok, akkor biztosan úgy lesz. – ebben már semmi kedvesség nem volt. Tökéletesen megvoltam az ágy társaságában a fájdalmammal, nem értem, hogy miért kell erőltetniük azt, hogy kimenjek. Mi van akkor, ha esetleg ott omlok össze? Nem akarom azt, hogy Ben testvére saját magát hibáztassa a gyengeségem miatt. Végül lassan, szinte remegő lábakkal indultam el kifelé, majd belebújtam a cipőbe, dzseki és a táskámat is magamra akasztottam, majd egyszerűen csak elsétáltam Ben mellett, mintha ott se lenne. Nem bírtam rá nézni. Féltem attól, amit a szemében látnék. Féltem attól, hogy ő is engem okol mindenért. Amikor az autót kinyitotta Alice, akkor kisebb habozás után szálltam csak be, mert megfordult a fejemben, hogy a legjobb az lenne, ha világgá futnék, eltűnnék… Majd pedig bekapcsolva az övemet az ablaküvegnek támasztottam a fejemet és némán figyeltem a tájat, az embereket, miközben minden egyes percben azért küzdöttem, hogy a fájdalmam ne most akarjon utat törni magának. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de továbbra se néztem a szőkeségre. Hova megyünk pontosan? – szólaltam meg végül alig hallhatóan. Nem igazán emlékeztem arra, hogy mit mondtak. Egyszerűen csak le akartam zárni akkor ezt a dolgot és ezért mondtam hosszabb unszolás után igent. Szerintem még egy hulla is jobb társaság lett volna, mint én. Így előre sajnáltam Alice-t, hogy pont ilyen állapotban kell velem foglalkoznia…
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nagyon is sejtem azt, hogy jelen helyzetben nehezen akar kimozdulni a lakás adta biztonságból, de sajnos nem maradat így. Én is leginkább a szobámban kushadtam volna egész nap elhúzott függönyök mellett, de a családom segített nekem, kiráncigáltak és nem hagyták, hogy belezuhanjak a sötétségbe. Most ebben próbálunk segíteni Calinak is, így nagyon is hiszek abban, hogy az a hely ahová megyünk kicsit elfeledteti majd vele ezt a borzalmat. A szavaira nem reagálok semmit. Normálisnak vélem ezt a viselkedését, és nem is veszem magamra. Majd elmúlik idővel, ahogy szép lassan feldolgozza az esetet. Biztosan nem lesz könnyű, de sosem lesz egyedül. Itt leszünk mellette, mindig. Csendben ülök be a kocsiba és indulok el. Nem szólok hozzá, még nem. Próbálom magamban úgy megfogalmazni a gondolataimat, hogy ne bántsam meg vele. Csak el akarom mondani a véleményemet, a tapasztalatomat. Nem akarok, hogy ő is ugyan abba a hibába essen bele, mint én, mert attól csak rosszabb lesz minden. Végül ő töri meg a csendet elsőként. Egy rövid pillanatra nézek oldalra. Nem tudom, hogy elmondjam e neki a dolgot. Talán nagyobb lesz a meglepetés, ha majd ott tudja meg. Bevallom azért kicsit félek is attól, hogy rosszul sül el a dolog. -A vadrezervátumi megfigyelőhöz.-Ezzel talán nem árulok el túl sok mindent a tervről, de nem is idegesítem azzal, hogy nem mondom el a célunkat. Újabb csönd, majd ismét oldalra pillantok pár másodperc erejéig. -Cali figyelj! Tudom nem lehet ez könnyű nekem... Nem hogy könnyű, hanem egyenesen borzalmas. Igaz velem ehhez képes csekélység történt, de én is magamban fordultam akkor. Alig hagytam, hogy segítsenek rajtam, de végül a családom segített. Velkan akkor éppen elutazott egész nyárra. Nem írtam meg neki, hogy mi történt, így három hónap távollét után kellett megtudnia, hogy mi történt. Mellém állt és segített nekem, ahogy neked is próbál Ben. Szeret téged, nagyon szeret téged! Én ellöktem magamtól Velkant, te ne kövesd el ugyan ezt a hibát. Hidd el egyedül sokkal rosszabb... Bennek nagyon is fontos vagy és bármit megtenne azért, hogy ismét boldognak láthasson. Hagyd neki, hogy segítsen. Meglátod neked is könnyebb lesz így!-Nem akarok nagy lelkifröccsöt tartani, de muszáj vagyok neki megosztani a gondolataimat. Neki még van választása.
Hallod a madarak énekét, de még se érted, még se csal mosolyt az arcodra. A nap se ragyog úgy már, mint előtte. Egyszerűen minden megváltozott és mindent a sötétség ural, de legfőképpen a szívedet. El akarsz szaladni előle, de fura módon ez a fura magány jelenti számodra az otthont. Itt érzed magad valamennyire biztonságban. Fáj minden egyes porcikád, fáj a lélegzetvétel, de mégis élsz, mégis harcolsz, mert az ember mindig harcol az életéért. Még ha nem is vérre menő harcról van szó. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, amikor kiderült az, hogy babát várok, de amikor elveszítettem, akkor úgy éreztem, hogy nincs többé semmi se. A szívembe költözött fény szép lassan kialudt, s csak ridegség maradt, ami szép lassan kiterjedt az egész lényemre. Figyelem a házakat, az embereket, miközben a fogaim állandóan ajkamba marnak. Nem akarok sírni, többé már nem. Azt hittem, hogy végre sikerült magam mögött hagyni a könnyeimet, hogy végre elapadt, de tévedtem. Egyszerűen újra és újra rám tör a zokogás és sokszor álomba is sírom magamat. Eleinte még nehéz volt az is, hogy visszafeküdjek abba az ágyba, mert minden egyes alkalomkor még inkább újra és újra éltem azt a napot, miközben verejtékezve riadtam vissza. Nem maradhatok örökké az ágy foglya, ezt tudtam, de hamarabb mentem volna visszaedzeni, mint egy ilyen kirándulásra mennék. Most viszont nem volt sok választásom. Értem. – szólalok meg alig hallhatóan, de továbbra se nézek a lányra és hamarosan már az utcákat, embereket és a házakat se figyelem. Lehunyom a szemeimet és próbálom megtalálni azt az erőt, ami segíthet túlélni ezt a napot, de csak fájdalmat, veszteséget és magányt találok, illetve ennél sokkal kegyetlenebb érzéseket. Elvesztetted a babádat? – kérdezek vissza halkan, de nem nézek rá. Tudom, hogy igaza van, de nem megy. Félek attól amit látnék Ben szemeiben. Nem állok készen, majd mielőtt megszólalhatna hozzáteszem csöppet se kedvesen. – Mert ha nem, akkor fogalmad sincs arról, hogy mit érezhetek. Elhiszem, hogy segíteni szeretnél, de ez nem a te dolgod. Senki se segíthet, senki se veheti el azt a fájdalmat, ami szép lassan felemészt, senki se felejtheti el velem, hogy lehetőséget kaptam egy gyermekhez, de végül úgy döntöttek az Istenek, hogy még se vagyok méltó rá. Nem akarok itt lenni, se ott lenni. Edzeni akarok menni és azt, hogy végre hagyatok dönteni. Nem vagyok gyerek, aki nem tudja, hogy mi jó számára. - a hangom még mindig emlékeztet egy megsértett és fájdalommal küszködő gyerekére. De ha már az őszinteségnél tartunk, akkor tessék itt van. Nem érdekel már az se, ha nem vagyok kedves, ha esetleg a lelkébe tiprok. Nem én kértem, hogy jöjjön ide és nem kértem azt se sose, hogy megpróbálja megérteni azt, amit nem lehet, csak akkor, ha átéled. – Nincs többé menedéket jelentő otthon. Nincs semmi se… - a hangom elcsuklik, s még inkább összeszorítom a szemeimet, mert nem akarom látni azt, ami körülöttem zajlik. Nem akarom az emberek mosolyát látni vagy a gyerekek kacaját hallani. Egyszerűen nem menne. Mikor érünk oda? – s most először fordulok felé, de inkább csak a türelmetlenség beszél belőlem. Minél hamarabb túl akarok esni ezen az egészen, hogy utána újra ágyba bújhassak és megpróbálhassak valami fura békességet megtalálni a lelkemben.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Én őszintén csak segíteni próbálok neki, de érzem rajta, hogy bármit is mondok ő azt rosszként éli meg. Ilyen téren talán én könnyebb eset voltam, mert nem dobtam el magamtól a segítséget. Nehéz volt elfogadni, hogy kell, de elfogadtam… Igaz most megint szükségem lenne rá, ezért is járok Elehez, aki sokat tud segíteni nekem, de ez még nem elég. A szavai rosszul esnek összeszorul a szívem, pedig tudom, hogy nem mondja komolyan a dolgokat. Tudom nagyon jól, hogy most csak a fájdalom beszél belőle, így nem is foglalkozom vele. Nem válaszolok, reagálok a hallottakra. Ha megtenném, csak még jobban feldühíteném. Pedig tudom, hogy amint meglátja majd a kölyök macikat megenyhül majd a szíve. Ebben hasonlítunk egymásra. -Öt perc.-Már nem vagyunk messze és az úton sincsenek sokan hála az égnek. A Látogató Központnál sok a turista, de mi nem oda megyünk, így tovább hajtok. Ahová mi megyünk nem lesznek emberek, csak mi, meg egy felügyelő a biztonság kedvéért. Ahogy megérkezünk leállítom a motort és kiszállok. Nem segítek neki, csak megvárom őt. Ha mellém lép elindulok az egyik irányba. Az ajtónál csak kopogok egyet. Pár perc múlva az egyik vadőr nyit ajtót, akit puszival köszöntök is, majd bemutatom neki Calit, meg természetesen fordítva is. Nem beszélünk sokat inkább tovább megyünk. Egy zárt helyhez érünk, ahol előveszi a kulcsot és kinyitja az ajtót. Előbb én lépek be, majd Calit engedi be. Rögtön rájöhet, hogy milyen helyen is vagyunk. Olyan mintha egy kis erdőt zártak volna be, de nem ez a legérdekesebb. Ha jobban körül néz megláthat három játszadozó idősebb kölyök macit. Először a reakcióját figyelem, majd füttyentek egyet, amire mind a hárman felfigyelnek. Azonnal megismernek engem és már rohannak is felém. A nagy lendületükkel ledöntenek, de cseppet sem támadó a szándékuk. Egyszerűen csak túl erősek már az ilyen játékokhoz.
Elhiszem, hogy bárhol lett volna most Ben testvére, ahogyan én is. Ők akarták ezt, ők akartak kirángatni az ágyból, a szobából, nem pedig én akartam elhagyni. Lehet, hogy nem voltam a toppon, de én edzeni szerettem volna menni. Megverni azokat a zsákokat, mintha azzal képes lettem volna a fájdalmamat is kiadni. De ők ezt nem hagyták. Azt mondták, hogy pihennem kell, amiben részben igazuk volt, míg más részt szerintem nagyon nem. A pihenéskor még inkább a hatalmukba tudtak keríteni a démonok és el tudtak nyelni. Velük beszélnem kellett volna, míg edzés közben nem muszáj beszélni. Persze az elborított elmével harcolni nem tanácsos, de legrosszabb esetben mi történt volna? Összetöröm magamat, de még azok a sebek is gyorsabban forrtak volna össze, mint a lelki sebeim, amik újra és újra szép lassan teret kaptak és még inkább felemésztettek. Amikor megszólal, hogy mennyi idő múlva érünk oda, akkor csak egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat és újra neki dőlök az üvegnek. Igazán leszakadhatott volna az ég, mert akkor nem kellene itt lennem, nem kellene úgy tennem, mintha próbálnám jól viselni ezt az egészet. Mert egyáltalán nem érdekel semmi se. Haza akarok menni, de nem itt, hanem tényleg hazamenni és befúrni magamat édesapám ölelésébe, abba az ölelésbe, ami gyerekként is annyiszor megvigasztalt. Amikor megérkezünk, akkor egy kisebb habozás után szállok csak ki, majd elindulok kicsit lemaradva. Senkit se akarok a közelemben tudni. Elegem van már abból, hogy mindenki azt mondja, hogy jobb lesz, mert valószínűleg egyikük se élte át ezt, így könnyedén mondják ezt. Biccentek az ismeretlen felé, majd figyelem a helyet, azt ahova kerültem miután besétáltam Alice után. Figyeltem a bocsokat és egy nagyon halovány mosoly kúszott az arcomra. Amikor pedig ledöntötték a lányt, akkor csodálkozva fordultam felé. - Jól vagy? – bár hangomból kiindulva talán még egy jégcsapba is több kedvesség és aggódás szorult, mint jelenpillanatban belém. - Hogy hívják őket? – fordultam újra a bocsok felé és ha kellett segítség, akkor felsegítettem Ben testvérét.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nagyon is bízom abban, hogy a bocsokkal eltöltött kis idő segíteni fog neki. Segíteni fog neki kicsit elfelejteni a tragédiát, a veszteséget. Bár sosem veszítettem el babát mégis sejtem, hogy min mehet keresztül. Anyum sokat mesélt a próbálkozásaikról, a sok elvetéléséről. Minden alkalommal úgy érezte, hogy kitéptek belőle egy darabot… De erős maradt, kitartó. Aztán örökbe fogadtak engem. Megnyugodott és sikerült teherbe esnie. Így született meg az én idióta öcsém. A bocsok nem az agresszivitásukról híresek. Inkább csak még nem tudnak olyan jól bánni az erejükkel, de sokat fejlődtek már. A legelején nem egy sérülést szereztem be tőlük. Ma már a felére csökkent. -Persze minden rendben. Csak kicsit hevesek.-Nevetem el magam, majd ellökve őket feltápászkodom és közelebb sétálok Calihoz, hogy odamenjenek hozzá. -Nyugi nem fognak bántani. A baj csak az, hogy nem tudják, hogy milyen nagyok is.-Mosolygok Calira. A bocsok közelebb is jönnek és érdeklődve szagolgatják a számukra idegen nőt. Óvatosak ők is, hisz nem tudják ki is ő, de hamar feloldódnak, miután megsimogatja őket. -Öhm ő itt Balu, a kisebbik Bubu és ez a szemtelen itt Teddy. Ne kérdezd honnan vannak ezek a nevek. Én már úgy jöttem, hogy megvolt nekik.-Kicsit hátrébb lépek, hogy teret hagyjak neki, nekik. Hadd barátkozzanak, hisz most Cali miatt vagyunk itt. Persze azért oda figyelek. Nem akarom, hogy bármi baj történjen. -Hoztam nekik gyümölcsöt is, ha esetleg szeretnéd odaadni nekik. Nah meg imádnak labdázni.-Mutatok a kissé szétrágott focilabdára. Persze nem erőltetem a dolgot. Azt csinál, amit csak szeretne. Ha inkább csak simogatná őket az is jó. A lényeg, hogy jól érezze magát.
Tényleg nem volt semmi kedvem ehhez az egészhez és ez nem csak pillanatnyi hóbort volt, mint amikor az embernek rossz kedve van és pár óra múlva elmúlik. Nem, ez már túl régóta tartott és egyszerűen már tényleg a hátam közepére se kívántam Ben-t, illetve Alice-t se. Értem, hogy segíteni szerettek volna, de csöppet segítettek azzal, hogy állandóan engem figyeltek és óvtak a széltől, vagy éppen mindentől. Mintha nem is tudom, hogy én mi lennék, esetleg egy porcelán baba? Na, azt már nem! Sose voltam az és őszintén ehhez se volt semmi kedvem és ennek szerintem idefelé eléggé hangot is adtam. Nem sokat beszéltünk, vagy ha megtettük, akkor is megismerte azt, hogy milyen is az undok és barátságtalan énem. Nem konkrétan rá haragudtam, hanem úgy mindenből elegem volt. Nem értettem, hogy miért kellett így történni. Bár biztosan így mindenkinek jobb, mindegy is… Úgyse lehet változtatni rajta… Fura, hogy mennyire könnyedén letarolják őt, de biztosan ez a normális dolog. Nem foglalkozom állatokkal, így fogalmam nincs, vagyis nem úgy. Persze, farkasokkal, kutyákkal, meg állatkertben is találkoztam már különféle teremtésekkel, de az még is csak másabb. Azt se tudom, hogy mennyire volt jó ötlet idejönni, de meg kell próbálnom jó pofát vágni ehhez az egészhez, s akkor mindenki piciny lelke megnyugszik. Talán végre le is szállnak rólam. - Oké. – válaszolok kurtán és még a kezeimet is felemelem megadóan, hiszen tényleg nem akarok bajt keverni. Én itt vagyok, teszem, amit elvárnak és akkor mindenki mehet végre a maga dolgára, akár még haza se kell vinnie. Lehet, hogy inkább sétálok egyet, aztán majd hazajutok valahogy. Csak nem aggódnának túlzottan, legrosszabb esetben mi lehet? Legfeljebb rossz személyekbe futok bele, vagy csak hazautazom apához… Kár, hogy anya már nincs itt. Ő tudná, hogy mit kellene csinálni ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Ő mindig tudta… - Nem félek tőlük. Gondolom egy farkasnál azért nem veszélyesebbek. – húzódnak ajkaim keserű mosolyra. Nem megy ez nekem, nem igazán. Nem is értem, hogy miért nem lehetett hagyni, hogy az ágyban maradjak és magához láncoljon az a sötétség, ami régóta magához ölelt már. - S nem jártál utánuk, hogy miért kapták ezt a neveket? – pillantok rá csodálkozva, hiszen ha én foglalkoznék velük, akkor biztosan tudni szeretném a történetüket, de nekem aztán mindegy. Megrántom a vállaimat, majd bólintok egyet. Amikor közelebb jönnek, akkor csak óvatosan elkezdem őket simogatni. - Biztos, hogy szabad enniük? – ha igen volt a válasz, akkor elveszem az emlegetett ételt és elkezdem neki odaadni, de arra azért figyelek, hogy ne járjak úgy, mint Alice. Fogalmam nincs, hogy mennyit lehettünk már itt. Egy órát, esetleg többet? Nem számít, mert néha tényleg mosolyogtam, meg élveztem a dolgot, de legszívesebben hazamennék már. Nem tehetek róla, számomra az jelenti most a biztonságot.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy valóban jó ötlet volt e ez az egész. Bíztam benne, hogy egy kis kimozdulás nagyon is segít majd neki, de a jelek szerint nem így van. Viszont miután elindultunk nem akarok megfordulni. Még bízom a kölyök macik erejében. Azok biztosan mosolyt csalnak majd az arcára. Cali nem éppen a kedves oldalát mutatja meg nekem, de nem veszem magamra. Tudom, hogy csak a fájdalom miatt ilyen és teljesen megértem. Csak hát mi is próbálunk neki segíteni. Nem tudjuk, hogy mi lenne a legjobb. Hagyni egyedül, hogy a fájdalmába süllyedjen, vagy segíteni neki kiszabadulni ebből a börtönből. Bennek sem lehet valami könnyű, hisz nagyon szereti ezt a lányt. Nem akarja magára hagyni. Tudom jól, hogy mindvégig mellette fog maradni. -A gondozók gondolom elővették a leggyakoribb maci neveket és azt adták nekik… Amúgy ők testvérek. Az anyjukat megölték, így találtak rájuk.-Mesélem el a kis történetüket. Nagyon is képben vagyok azzal, hogy mit is keresnek itt, de hogy ki miért pont azt a nevet adta nekik szerintem jelen helyzetben lényegtelen. -Persze. Ennyi nem fog nekik ártani.-Nevetek fel, majd oda is adom neki a gyümölcsöket. Miközben Cali a macikkal barátkozik én készítek pár képet Ben kedvéért. Biztosan örülne, ha láthatná most kedvesét. Nagy örömömre sikerül olyan pillanatokat is elkapnom, mikor mosolyog. Gyorsan elszalad az idő, észre sem vesszük, ami pozitív, mert a jelek szerint jól érezte magát, még ha nem is mutatta ki olyan nagyon. Az előző pasas szól ránk, hogy ideje lenne mennünk. Összeszedem a holmikat, elköszönök a bocsoktól, majd utolsóként hagyom el a helyiséget. Természetesen nem hagyom, hogy egyedül menjen haza. Túl messze vagyunk ahhoz. Így ha beszállt ő is az autóba már vissza is indulunk. Persze közben próbálom megérdeklődni, hogy mennyire érezte jól magát, de ha érzem rajta, hogy továbbra sem beszélne túl sokat, így inkább hanyagolom a dolgot.
Hallottam már egy-két helyről a városban, és a környékén, amiről azt mondták, érdemes megnézni. Ezek között volt a Denali Nemzeti Park is. Úgy is határoztam végül, hogy megnézem, tényleg megéri-e rászánnom az időt. Yvonne-hoz sem tapadok úgy hozzá, mint egy pióca, ebből kifolyólag nem is vagyok mindig vele. Most is inkább egyedül akartam kicsit lenni. Az szabadidőnket, amikor lehet, amúgy is mindig együtt töltjük, most munkám sem volt, és hogy ne unatkozzak otthon, egy kis túrát megejtek. Itt vagyok már egy ideje a városban, de folyt is az élet rendesen, így nem volt időm, esetleg kedvem megnézni minden turistalátványosságot. Fel-alá sétálgatok, élvezem a tájat, a kellemes szellőt, és úgy összességében a természet érzetét. Fairbanks nem egy nagyon nagy város, és sokan is élnek benne. Ott nem annyira lehet ezt érezni az utcákon, esetleg nagyon kora reggel, vagy késő este. Akkor is csak bizonyos helyeken. Hirtelen kapom fel a fejem, ahogy meghallom egy kutya nyüszítését a távolból. Ha csak ennyi lett volna, talán annyiban is hagyom, de tovább folytatta. Meg is indultam hát gyors léptekben a helyszín felé. Végül meg is találom az ebet, miközben három lábán ugrálva próbál haladni, közben állandó nyüszítést hallva. Odalépek hozzá, és közelről sem barátságos. Rottweiler, ha nem tévedek. Nincsen a nyakán semmi, ahogy nézem, szóval vagy leszakadt, mert valami beleakadt, vagy pedig csak egy kóbor kutyáról van szó. Akárhogy is, nem fogom szegény párát szenvedni hagyni. Lassabban közeledek, miközben energiáimmal is körbeölelem a kutyát, ezzel éreztetve vele, hogy nincsen bántó szándékom, mi több. Végül pedig annyiban is hagyja, halkan nyüszít tovább, miközben lefekszik. Leguggolok mellé, hogy megnézzem a lábát, amire rá sem tud állni. Valamivel hangosabb sírást hallat, ahogy hozzáérek. Na jó, nem vagyok állatorvos, neki viszont az kell, annyira már rájöttem. Meg is próbálom felemelni a kutyát, hogy ne fájjon neki olyannyira. Karomban halkan nyüszít továbbra is, miközben megindulok az információs pult felé gyors léptekkel. Nem kell sokat beszélnem, látja ő is a kutyán, hogy baj van a lábával. Véres is, és eléggé el van deformálódva. Szól az egyik kollégájának, hogy álljon be a helyére, ő pedig sietésre ösztönöz, és hogy kövessem. Úgy is teszek. Útközben próbálom továbbra is nyugtatni mind szavakkal, mind az energiáimmal a kutyát, és figyelek a nő szavaira is. Végül el is érünk valahova, nem igazán figyelek a helyszínre, csak a nőt követem. A Veronica nevű nőt elmegy megkeresni, miközben mondja, hogy itt várjam meg. Nem kell várjak két percet, már meglátom, hogy valaki mással jön vissza. Szőke haj, kék szemek, alacsony termet, bájos arc, amin látom az együttérzés jeleit is, ahogy meglátja a karomban szenvedő kutyát.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Átlagos nap volt a mai, mindenféle értelemben. Ugyan Avery hazalátogatása még mindig nem hagyott nyugodni, ahogyan az sem, ami az okát illette, próbáltam mégis belevetni magam a munkába. Amíg azzal foglaltam el magam, talán volt esélye annak, hogy nem járatom egész nap a fejemet olyan dolgokon, amelyeken nem igazán áll módomban változtatni. Hiába szerettem volna, legszívesebben ugyanis a vállamra vettem volna a világ minden gondját, kezdve a húgom hatalmas problémájával. Bár, ha jobban megnézzük, akkor igazából már azzal magamra vállaltam, hogy megkértem, avasson be. Nem lett volna muszáj, de tudtam, hogy úgysem hagynám békén addig, amíg nem őszinte velem. Szerintem ez volt a minimum, amit elvárhattam tőle azért, mert egyből befogadtam. Vagy legalábbis majdnem egyből, leszámítva a kezdeti szóváltásunkat, ami nem ért volna túlzottan szép véget, ha nem megyek ki utána, és bukik ki az egész probléma. Hosszú, gondterhelt sóhaj szökött ki ajkaim között, ahogy a gondolatmenet végére értem. Ezzel egy időben egyébként sikerült befejeznem a sérült medvebocs ellátását is, úgyhogy felálltam a guggoló helyzetemből, és levettem a steril kesztyűimet. Könnyed mozdulattal hajítottam a kukába, miután a lábammal megnyomtam a kis nyitót az alján, hogy aztán odafordulhassak az asszisztensemhez. - Dom, visszavinnéd a kis túlélőnket a ketrecébe? - kérdeztem, megtoldva a kérésemet egy kedves mosollyal. Már éppen szeretett volna válaszolni, láttam, ahogy nyílnak el az ajkai, amikor egy gyors kopogtatás után berobbant a recepciósunk. - Sziasztok! Bocs, csak... szóval, most jött be egy pasas, egy sérült kutyával. Meg tudnád nézni? - a lihegő beszédéből arra következtettem, hogy nagyon gyorsan jöhetett ide, talán futólépésben. - Ó, és a gazdáját is jobban szemügyre veheted! - vigyorodott el sután. Először még jól is mulattam rajta, és kész voltam máris indulni, a mondandója végére azonban csak a homlokom szaladt ráncba. - Jól van, nézzük meg azt a kutyát! - mondtam végül, aztán indultam is ki Claire után, merthogy így hívták a recepciós lányt. Nőt. A húgával jártam egy iskolába, úgyhogy gyerekkorunk óta ismertük egymást. Azt hiszem, egy ekkora városban ez elkerülhetetlen, de ez sosem zavart engem különösebben. Követtem hát a folyosón, olyan gyors léptekben, amennyire csak tőlem telt. Lazán feltűzött hajamat sebtében igazítottam meg közben, és már láttam is a jó kiállású férfit, kutyával a karjában. Igazán aranyosnak látszott, ha távolról néztem volna a jelenetet, biztosan elmosolyodok. Most azonban csak egy nagyon halovány kis szájrándulásról volt szó, mihelyt elé értem. - Üdvözlöm, Dr. Hawkins vagyok! - mutatkoztam be, de érthető okokból kezet nem nyújtottam neki. - Hadd lássam a kis betegünket! - guggoltam le elé, amennyiben ültek. Ha nem, akkor csak lehajoltam a kutyához, hogy szemügyre vehessem a lábát. - Mi történt vele? A magáé? - érdeklődtem kíváncsian. Mivel az óvatos érintésem is fájdalmat okozott, felegyenesedtem, és intettem a kezemmel. - Hozza utánam, kérem! - azért a határozott szavak ellenére kedves kifejezés ült az arcomon, ezzel tompítva a szavak élét. - Aztán majd tegye fel a vizsgálóasztalra! - mondtam még az előtt, hogy átléptem volna a helyiség küszöbét.
Annyit már most biztosra meg tudok mondani, hogy a napomat nagyon nem így terveztem. Kis kikapcsolódás, a természet kiélvezése, aztán hazaérve talán ledőlök az ágyamba, és jól kialszom magam. De az élet megint alakítja magát. Nem mehettem el amellett a szenvedő állat mellett sem. Az nagyon nem vallana rám. Na meg, ha úgy is tettem volna, valószínűleg egy ideig a lelkiismeretfurdalást sem tudtam volna magamról levakarni, amit pláne ki nem állhatok. Ki szeretné amúgy is? Várakozásom kezdete előtt mondta a nő, hogy foglaljak helyet, mindjárt jön az orvos. Úgy is teszek, leülök, ölemben a kutyával, és úgy simogatom a fejét, próbálva nyugtatni őt. Léptekre figyelek fel nemsokára viszont, és fel is kapom a fejemet rá. - Dorian. Mutatkoztam be én is, és hagyom is, hogy szemügyre vehesse az ebet. Kérdésére megvonom a vállamat. - Fogalmam sincs, mi történt. Meghallottam, hogy nyüszít nyughatatlanul, aztán megkerestem, és akkor láttam meg, mennyire nincs rendben. Szóval nem, nem az enyém. A gazdáját sem mentem el megkeresni. Az se biztos, hogy van gazdája. Fontosabbnak tartottam egyébként is az ellátását. Mondom el neki tömören, és mikor ő is feláll, én követem a mozdulatban, aztán pedig a folyosón végig. A kutyus is megnyugodott már valamennyire, gondolom megszokta ezt a fájdalmat ennyi idő alatt. De attól még érződik rajta, hogy nincs a legjobb passzban. Rég volt már kutyám, hogy olyan nagy szakértőnek mondhatnám magamat, de ettől függetlenül volt már tapasztalatom velük. Beérve a helységbe nem szórakozok azzal, hogy ajtót magam mögött becsuknám, hisz eléggé nehéz is lenne. Mindkét karommal tartom, és ugyan könnyedén elbírom, a kutyának is eszméletlen kényelmetlen lenne, ha csak egyikkel fognám. Végül lefektetem az asztalra, ügyelve arra, hogy a már sérült lábán ne essen több bántódás. Tehát ezért is rakom az ellenkező oldalára. - Miben tudok segíteni? Ha azt kéri, menjek ki, mert… fogalmam sincs, miért küldene ki, de ha akarja, kimegyek. Ellenben, ha valamiben tényleg tudok segíteni, akkor állok szolgálatára. Nem szeretnék felesleges lenni. És azért vagyok olyan törődő, hogy tudni akarom, mi lesz az eb sorsa.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Szerettem volna gyorsan, precízen, szakszerűen ellátni a kutyát, de a kinti körülmények mindezt nem tették lehetővé. Ezért is indítványoztam, miután felületesen megnéztem a sérülést, hogy kövessenek engem. Tényleg szimpatikusnak tűnt egyébként a pasas, de nem azért voltam itt, hogy új barátságot kössek, hanem azért, hogy segítsek egy bajba jutott állatnak, aki rám volt utalva. Mert itt mind ránk, emberekre vannak utalva. Még akkor is, ha egyáltalán nem tetszik nekik, és nem viselik jól a közelségünket. - Értem! - bólogattam út közben, miután megválaszolta a kérdéseimet. - Elképzelhető, hogy van gazdája, csak elkóborolt mellőle. Nem tűnik túlzottan ápolatlannak. Nagyon jól tette, hogy behozta hozzánk! - vetettem hátra a vállam felett, és még egy kedves, barátságos mosolyt is kapott tőlem mellé. - Erre tessék! - nyitottam ki előttük a vizsgáló ajtaját, és amint bementek, én voltam az, aki bezárta mögöttünk a bejáratot. - Jól, van, nem lesz semmi baj! - léptem oda az állathoz, meleg kezemmel simítva végig a fején. Az ilyesmi megnyugtatja a hozzá hasonló háziállatokat, ezt tapasztalatból is tudtam. - Simogatná az oldalát, amíg megkeresem a nyugtatót? - kérdeztem sietve, ha már így felajánlotta a segítségét. - Sajnos az asszisztensem éppen most vitte ki egy másik páciensünket, és fogalmam sincs mikor jön vissza. Őt pedig minél előbb el kellene látnom, ha esetleg ráér még... - ha nem, az sem lesz probléma. Kerítek majd más embert, de a felajánlást nagyon kedves gesztusnak értékeltem magamban. - Úgy látom, hogy a sérülése inkább csak felületi, bár össze kell majd varrni. A nagyobb gond az, hogy ficamodott a lába, talán el is tört. Egyelőre még nem tudtam annyira megnézni, hogy biztosat tudjak mondani. Miután megkapta a nyugtatót, elkezdem a vizsgálatot, és talán meg is röntgenezzük neki. - magyaráztam a férfinak, ha már maradt. Szerettem beszélgetni, és a stresszes helyzetekben engem is megnyugtatott. Dorian nem tűnt túl izgágának, de talán neki is jobb lesz, ha beszélek hozzá, valamint a kutya is tudta, hogy vannak körülötte. Hiába nem értik, mégis mindig duruzsolok a fülükbe, mintha gyerekeket kezelnék. - Mondja csak, Dorian, turista nálunk? - érdeklődtem kíváncsian, miközben felhúztam a kesztyűimet újra, és a tűt belenyomva a nyugtatót tartalmazó üvegcsébe, felszívtam a tartalmát. Annak ellenére is tökéletesen tudtam koncentrálni, hogy közben a férfi válaszára is figyeltem. Kicsit megpöccintettem a tűt, majd a megfelelő vénába szúrtam, hogy aztán hasson a szer. - Néhány perc, és máris jobban lesz. - tájékoztattam a velem szemben álló férfit, holott valószínűleg egyáltalán nem volt kíváncsi a kommentárjaimra.
- Nem hagyhatok magára egy ártatlan teremtést. Legyen szó akár kóborról, akár nem. Mert egyedül kötve hiszem, hogy képes lett volna ellátni magát ez az eb. Ha ember lennék, és nem éltem volna meg már annyit, amennyit most, valószínűleg én sem tudnám ellátni magamat, és az első dolgom a mentők hívása lenne. De az állatoknak általában ilyenre nincsen lehetőségük. - Persze. Lépek is újra közelebb a kutyához, hogy simogatásommal tovább tudjam nyugtatni. Úgy-ahogy be is válik, de azért még érzem, hogy nem most van a legjobb passzban. Már nem nyüszít eszeveszettül, gondolom tudja, hogy nem lesz már tényleg semmi baja. Nem olyan buta állatok ezek a kutyák, akármennyire is úgy hiszik egyes emberek. Néha még több eszük is van, mint egy-két ilyennek… - Komolyan gondoltam, hogy segítek, ha szüksége van rám. Volt már dolgom sérült állatokkal, de ettől még nem leszek szakértő. Na meg nem is töréseket kellett lekezelnem, sokkal inkább valami kisebb felületi sebet, esetleg ha csak kificamodott az egyik lába, ilyesmik. Csak bólintok egyszer-kétszer a magyarázatára, miközben továbbra is hol az oldalát, hol a fejét simogatom az ebnek. Figyelem a műveletét a fecskendővel, de a kérdését is ugyanúgy meghallom és felfogom. - Nos, itt élek már Fairbanksben közel egy éve. De ide, a parkba ez az első utam. Jó kis belépő, nem gondolja? Engedek meg magamnak egy röpke nevetést, de inkább kínomban, mintsem azért, mert tényleg valami vicces dolgot mondtam volna. Figyelem, ahogy a kutyába szúrja a tűt. Egek, emlékszem, mikor egyszer még a régi kutyánknak is volt valami baja, és el kellett vinni orvoshoz, aki benyugtatózta ugyanígy. Egyik pillanatban még ott állt a kutya a lábaim közt, és a fejét simogattam, és teljesen be volt feszülve az eb. A következőben pedig érzem, hogy szinte mindene elernyed, és ha nem fogom meg, simán összeesik. Azért így fekve kicsit másabb a helyzet. - Ne vegye tolakodásnak a kérdésemet, de szabad megkérdeznem, mióta foglalkozik ezzel? Mármint úgy összességében állatokkal. Elég fiatalnak tűnik, azért kérdezem. Ellenben lehet valaki fiatal és rendkívül tapasztalt, ügyes valamiben. Mivel nem érzem, hogy farkas, vagy őrző, így tényleg arra tudok következtetni, hogy ember. De őrzőknek is van valami tetoválásuk, meg képességük, amivel el tudják magukat rejteni előlünk. Mindegy, inkább megyek biztosra, és veszem úgy, hogy egy emberrel állok most szemben. Nem sok különbséget tesz.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Ez kedves! – mosolyodtam el, mert ugyan voltak ilyen figyelmes férfiak, azért az emberek többsége sajnos magára hagyta a sérült jószágokat. Még akkor is, ha ők maguk tehettek a sérülésről, nemhogy akkor, ha csak úgy meglátták őket valahol. Azt hiszem, próbálták ilyenkor hárítani a felelősséget, ami manapság nagyon jellemző volt szerintem a társadalomra, és nekem egyáltalán nem tetszett ez az irány. Valószínűleg, ha egy ember mellett is képesek lennének szó nélkül elsétálni, akkor egy kutya mellett pláne! Gyorsan próbáltam előkészíteni a megfelelő adag nyugtatót, de még így is figyelemmel tudtam kísérni az eseményeket. Például azt, hogy még mindig remegett szerencsétlen állat, hiába kapott némi törődést, hátha az segít neki. - Rendben! Nekem az is bőven elég, ha csak azt teszi, amire megkérem. Nem lesz nagy dolog, szerencsére műtenem nem kell, ahogy elnézem. Viszont gyorsan össze kell varrnom a sebet, kifertőtleníteni, aztán sínbe tenni a lábát. – tájékoztattam sebtében, csak hogy nagy vonalakban tudjon ezekről. Azért nem volt nagy szerencsénkre életveszélyes a kutya állapota, de gyors ellátásra szorult, ennyi bizonyos. Nem akartam, hogy komplikációk lépjenek fel, amiért késlekedtünk az ellátásával. Mondjuk az ilyesmi amúgy sem volt rám jellemző. - Ó, akkor ezek szerint nem alakult a legszerencsésebben, legalábbis önnek. A kutyus mindenképpen jól járt, hogy éppen a mai napot választotta a látogatásra. Hogy hogy csak most? – érdeklődtem tovább, miközben vártam a nyugtató hatását. Alig pár pillanat alatt be is következett, és ugyan gyorsan vert még mindig a kis szíve, de a teste elernyedt, és biztosra vehettem, hogy nem fog belém harapni azért, mert fájdalmat okoztam neki egy érintésemmel. – Azért remélem, hogy később visszalátogat még hozzánk, hogy jobban is szét tudjon nézni! – mosolyogtam rá a férfira, közben pedig elkezdtem fertőtleníteni a koszolódott sebet. - Itt a parkban már három éve dolgozom, és két éve praktizálok nagyjából. Miért, esetleg kételkedik a hozzáértésemben? – nem sértődtem meg rajta, inkább bóknak vettem, mert ezek szerin túl fiatalnak nézhettem ki. Az ilyesmi egy nőnek mindig jól esik. – Egész életemben állatok vettek körül, a családom kutyákat tenyészt, úgyhogy ne aggódjon! Nem lesz semmi baja, elég tapasztalatom van már! – természetes, hogy azt gondoltam, a kutya jóléte miatt aggódik. Ezért is fűztem hozzá azt, hogy a Hawkins család bizony híres-neves kutyatenyésztő família. - Van valamilyen háziállata, Dorian? – érdeklődtem akkor már én is, jobb megmaradni ezen a vonalon. – Szeretném, ha felvenne onnan egy steril kesztyűt, utána pedig tartaná a lábát. Egy kicsit rosszabb a sérülés, mint gondoltam, de össze tudom varrni így is. – tettem hozzá, közben arra a dobozkára mutattam, amiben a kesztyűket tartottuk. – Aztán megröntgenezzük, hogy lássuk mi a helyzet a csontokkal. – magam mellé húztam a tálcát, amin az orvosi műszereim pihentek, készen arra, hogy elkezdjem a műveletet.
Csak bólintok arra, amit mond. Ő a doki, neki kell tudnia, mit érdemes csinálni szegény ebbel. És nem feltétlen úgy fogalmaztam volna, hogy kedves vagyok, csak mert segítettem a kutyának. Inkább emberséges. Az olyanokról nem tudok pozitív véleménnyel lenni, akik sorsukra hagynak bárkit is. Még ha csak emberről is van szó. De egy állatot? - Hogy miért most? Nos… volt egy nő, akivel régen teljesen jól megvoltunk. Ellenben semmi olyasmi nem történt, mert vissza kellett fognunk magunkat. Aztán öt évre eltávolodtunk egymástól. Én viszont meg akartam keresni, és mivel FBI-nál dolgozom, voltak kapcsolataim, meg behajtható szívességeim. Ekkor kerültem át ide. Aztán meg úgy teltek el a hetek, később hónapok, hogy próbáltam valahogy elnyerni a szívét. Jártam-keltem a belvárosban, de csak a megszokott dolgokért. Most viszont eljött az ideje, hogy megnézzem a város környékét is. Az első utam ide vezetett. Eléggé le van csupaszítva ez a történet, de nem kezdhetek el egy embernek beszélni arról, hogy ez az egész évtizedeken keresztül húzódott. - Persze, tervben van. Amennyit eddig láttam a parkból, az nagyon megtetszett. Alig várom, hogy a többi részét is felfedezzem. Na persze, eltekintve attól, hogy a kutyára milyen helyzetben, és hogyan találtam rá, tényleg kellemes helynek tűnik. Nem túl zajos, ha pedig igen, akkor az általában a természet hangja. Vagy csak én jöttem jó napon. - Jaj, félre ne értsen, dehogy! Tisztában vagyok vele, hogy egyeseknek született tehetségük van a munkájukhoz. Teszem fel enyhén az egyik kezemet, arcomon kedves mosoly virít, hangom nem kevésbé kelt ugyanolyan hatást. - Na, látja! Erről beszélek! Egyáltalán nem lep meg, hogy végül ilyen pálya mellett döntött Veronica. Én is fiatalkoromban azzal foglalkoztam, amivel szüleim. Benne volt a génünkben, hogy úgy értünk a kovácsoláshoz. Ha bevezetnének egy modern műhelybe, egy terepfelmérést követően, hogy melyik szerkezet mit csinál, úgy érzem könnyedén tudnék bármit kovácsolni. Még jobb minőségűeket is, mint korábban. Csak hát manapság kardokat már nem igazán használnak sehol. Talán gyűjtőknek jól jönne… - Nincs. Az utolsó is egy kutya volt, aki már… tíz éve, hogy elpusztult. Azóta nem igazán adtam arra a fejem, hogy legyen még egy ebem. Más háziállatot meg nem tudom… nem igazán akarok tartani. Viszont gondolom magának van. Csak bólintok arra, amire utasít, majd már veszem is fel a kesztyűket, és teszem, amit mond. Nem kér tőlem valami bonyolult dolgokat, annyi már biztos. - Mi volt a legdurvább eset a karrierje során, amivel szembesült? Nem a művelet közben szólalok meg, mert tudom, hogy milyen idegőrlő tud lenni, ha valaki munkában zavarja meg az embert.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Ó, értem! - pillantottam fel rá csodálkozva, még a szemeim is elkerekedtek egy kicsit. Azért arra nem számítottam, hogy ennyire követlen módon fog viselkedni, és máris beavat ilyesfajta magánéleti dolgokba. Az oké, hogy én is elég barátságos típus vagyok, de másoktól nem ezt szoktam meg, ráadásul pont egy ügynöktől? Azt hiszem, hogy erre senki nem számított volna a helyemben, akárhogy nézzük is. - Még sosem találkoztam FBI ügynökkel. - vallottam be őszintén. A rendőrséggel dolgoztam már együtt, amikor valaki esetleg eltűnt a parkban, és mindenkire szükség volt, de az teljesen más. - És? Sikerült elnyernie a szívét? - érdeklődtem, az orrom alatt somolyogva. Csak hébe-hóba pillantottam most már fel, mert úgy tűnt, hogy hatni kezdett a kutyánál az érzéstelenítő, így hozzá kellett látnom a kezeléséhez. Minél gyorsabban, annál előbb fog szerencsétlen szabadulni, ráadásul nem akartam tovább kínozni, mint ami feltétlenül muszáj volt. Így sem tudtam egyelőre, hogy mi lesz vele, elviszi-e magával esetleg, vagy a nyakunkon marad, és nekünk kell új otthont találni neki. A legjobb az lett volna, ha előkerülne az eredeti gazdája, de erre ilyenkor már olyan kevés esély volt. - Még a tél előtt muszáj körül néznie, csoda szép mezők vannak fentebb, meg ilyenkor tisztán kivehetőek a hegyek is. Később sok helyre már nem fog tudni eljutni a hó miatt, de ezek szerint akkor már itt volt télen is. - közben kitisztogattam a sebet, de legalább a kutya immár egyenletesen lélegzett. Már ez is haladás volt, én pedig nagyon örültem neki, hogy némi pozitív változás állt be az állapotát tekintve. Ha nem is túl látványos, vagy sok, de akkor is előrelépés volt. - Azt ugyan nem tudom, hogy született tehetség vagyok-e, de nagyon szeretem a munkám, és igyekszem jól is végezni! - jelentettem ki, és most már én is elmosolyodtam. Nem akartam, hogy esetleg félreértse, és azt gondolja, hogy megsértődtem. Erről szó sem volt, inkább csak tisztázni akartam a helyzetet, mert szerettem a nyílt lapokat. - Ó, nagyon sajnálom! Egy kutya elvesztése mindig nehéz... - és úgy tippeltem, hogy még elég fiatal lehetett akkoriban, tehát vele nőtt fel. Biztosan megviselte, bármelyik férfit megviselné, ha a szívéhez nő egy állat. Mutassanak akármit a külvilág felé, azért ők sem olyan érzéketlenek. - Igen, van egy kutyám. Még épphogy kinőtt a kölyök korból. - mosolyodtam el ismét, ahogy Dakota eszembe jutott. - Elég rosszcsont még, de azért nevelhető. Ha hiszi, ha nem, ő az első saját kutyám. - avattam be, miközben elkezdtem az első öltéseket. - Hm, lássuk csak... - dünnyögtem magam elé elgondolkozva. - Egyszer, pár éve volt egy kellemetlen találkozása az egyik itt élő farkasnak, egy medvével. Nem volt túl szép látvány, eléggé szétkapta szerencsétlen állatot. Végül sikerült megmenteni, de nagyon sokáig egy hajszálon lebegett az élete. - meséltem, miután befejeztem az öltéseket, és elégedetten megszemléltem az eredményt. - Na, akkor most megyünk és megröntgenezzük! - azzal már toltam is át a másik helyiségbe a fém asztalt.
to William idő: okt. 18-19. éjjel, közvetlenül a Darrennél tett látogatás után
Alapesetben nem siettettem volna ennyire a látogatást az őrzők vezetőjénél, de miután Darren volt olyan kedves és elszólta magát – vagy inkább figyelmeztetni akart? - hogy nem csak a préda szerepet nyertem meg magamnak, hanem jó eséllyel az emlékeimnek is búcsút inthetek rövid távon, inkább nem akartam kockáztatni. A fenébe is, nem azért gürizek, meg viszem vásárra a bőrömet, hogy aztán valaki egy csettintéssel megfosszon az eddig megszerzett tudástól! Így tehát végképp nem akartam kockáztatni – a hazafelé úton felhívtam a Protektort, hogy „nagyon sürgős” jeligével tudna-e rám szánni egy kis időt, hogy megosszam vele a fejleményeket, lehetőleg valami isten háta mögötti helyen, kettővel. Én, paranoiás? Ugyan, csak körültekintő… Szeretek élni, még nem szeretnék meghalni, és miután kiderült, hogy szarabb a helyzet, mint eddig gondoltam, igyekszem óvatosabb lenni. Ettől függetlenül még készítettem és elrejtettem pár hangfelvételt a megszerzett infókkal vészhelyzet esetére, írtam pár levelet amivel hasonlóan jártam el, és nagy volt a kísértés, hogy az egyetem közelében valami garázssor hátulját is tele graffitizzem, terjesztve az igét, mint valami túlbuzgó Jehova tanúja, de utóbbinak azért ellenálltam. Maximum később megbánom. Helyette inkább tárcsáztam Dariot, úgy is hosszú volt a hazaút, és némileg butított verzióban vele is megosztottam a fontosabb dolgokat – valóban téglák vannak köztünk, és valószínűleg többen, mint gondolnánk, és a számuk is növekvőben, hála a „ha nem velünk, akkor ellenünk” stratégiának. A fakírokkal különösen vigyázzon… Valamikor éjszaka értem vissza Fairbanksbe, ám a belváros helyett inkább a nemzeti park egyik, látogatók szempontjából ilyenkor már jócskán kihalt része felé vettem az irányt, majd leparkolva az autót, csendben vártam. Csak amikor megláttam a másik közeledő járműt, akkor szálltam ki a kocsiból. - Jó estét, William! Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakítottál rám. Bár jobb híreket hozhatnék, de nézzük a jó oldalát, sikerült megtudnom pár dolgot, ami talán számodra is újdonság lesz, és nem szeretném veszni hagyni őket. - köszöntöm a férfit, majd rá bízom, hol szeretné megtárgyalni a dolgokat. Itt kint? Bent az épületben? Üljünk be valamelyik autóba? Mondjuk amennyit ma vezettem, nem bánom, hogy végre kinyújtóztathatom a lábaimat…
Nevezzük megérzésnek, de nem véletlenül nem a saját embereimet küldtem Northlake nyakára a behajtásra váró esszenciák kapcsán, hanem egy régi ismerőst, olyasvalakit, aki hasonló cipőben járt bizonyos tekintetben. Fogalmam sincs, mit vártam az egésztől, azt semmiképpen sem, hogy ilyen gyorsan keresni fog a farkas némi információval. A helyszínt nem volt nehéz kiválasztani, ez esett a legközelebb jelen tartózkodási helyemhez és kellően távol mégis mindentől. Persze, így is beletelt némi időbe, míg összekaptam magam és elhitettem Eleanorral - egy frászt, láttam a tekintetében, hogy egy szavamat se hiszi, csak rám hagyja a dolgot, nem erősködve - hogy nincs baj, csupán egy nem mostanra várt, kései helyzetjelentés futott be, aztán kocsiba vágva magamat igyekeztem a megfigyelőközpont felé. Ha maradt bármi álmosság a szememben Michelle nem épp megnyugvásra okot adó szavai után, akkor azt mind egy szálig kivitte belőlem a lehúzott ablakon keresztül beáramló fagyos levegő. Út közben még leadtam a drótot Abigail és Xenakis felé, hogy kivel is tervezek az éj közepén találkozni, illetve merre. Az ördög nem alszik, mondják, én meg azt is tudni vélem, Alignak a neve, szóval jobb óvatosnak lenni minden téren. A másik autó mellé parkolok le, s kiszállva a kocsiból biccentek ugyan egy "Estét!" keretében, ám energiáimban őszinte érdeklődés és meglehet, némi sürgetés is megül, ahogy megkerülve a járművet a nő felé lépek. - Sétáljunk és hallgatlak! - Javaslom az egyik tanösvény felé mutatva. A kocsiban nem gyújthatnék rá oly könnyedén, mint ahogy lépteink közben teszem, ráutaló gesztussal kínálva meg az Utódot is, bár őszintén szólva fogalmam sincs, dohányzik-e.
Kezdőlap
//
