Egy kis gyakorlás sosem árt, nem igaz? Mit ne mondjak, az ötlet hallatán úgy belelkesültem, hogy egyből jelentkeztem rá, mert ha már közösségi program, akkor nehogy kimaradjunk valamiből… Abba azonban már később gondoltam csak bele, a többi résztvevő jelentkezését látva, hogy lehet, annyira még sem volt jó ötlet… Nem vagyok benne biztos, hogy le tudnám futni Ginát, vagy sokáig el tudnám kerülni Kate támadásait, de nézzük mindennek a jó oldalát – mást nem, Alice gyakorolhatja a gyógyítást, úgy is mindig probléma, hogy honnan szerezzünk sérültet/sérülést hozzá. Hogy végül a szerencsének tudható be, vagy a „közjegyzőnek”, hogy a sok erős harcos és mágus közül pont Alice-t kaptam ellenfélnek, azt nem tudom, de lényegesen kevésbé aggódtam a meccs kimenetele miatt. Lehet, hogy varázslatokban én voltam a gyakorlottabb, de be kell vallanom, a tanonc-éveim óta nem vittem túlzásba az edzést, mondhatni, hogy azóta nem is igazán foglalkoztam vele, hogy ezt a tudást is fejlesszem, vagy legalább szinten tartsam. A mozgással nem volt bajom, de a fegyverhasználat meg a pusztakézi harc… Azt sem tartom kizártnak, hogy Alice otthonosabban mozog ebben a témában, pláne, hogy lassan már az összes harcosunk edzette. Kicsit olyan érzésem van mint a kresznél… Amikor vizsgázik az ember, nagyon tud mindent, de ha 30 évvel később íratnák meg vele a tesztet, jó eséllyel az elégséges ponthatár közelébe se érne… Sebaj, majd hagyatkozok az orvosi tapasztalataimra. -Sok szerencsét, Alice! -köszöntöttem egy enyhe meghajlással az ellenfelem, ahogy pályára léptem az összecsapáshoz. Kodát Mandy gondjaira bíztam, nem hinném, hogy túl sok gondja lenne vele - már egész kinőtt a drágám a kis hebrencs kölyökkorból, így aztán miatta nem kell aggódnom, lehet a harcra koncentrálni… Apropó, harc! Ahogy megadja valaki a kezdő jelet, elsőként elmormolom magamban a Hatodik érzék és a Páncél varázslatot, ezt követően azonban csak óvatos körözésbe kezdek, várva, hogy Alice támadjon elsőként – legalább megtudom, mennyit használt a kollégák tartotta edzés neki. Ha azonban 1-2 percen belül ő sem dönt úgy, hogy támad, akkor én leszek a kezdeményező, hirtelen mozdulattal indulok meg felé úgy, hogy az oldalára, a bordák közé mérjek ütést.
Mikor hallottam arról, hogy a kiránduláson szeretnének majd kisebb összecsapásokat szervezni először megijedtem, majd ahogy agyaltam rajta egyre lelkesebb lettem. Egy kis gyakorlás sosem árt és legalább "élesebb" helyzetben is kipróbálhatom mind azt, amit eddig tanultam. Nem hittem volna, hogy Abievel leszek összepárosítva. Bevallom őszintén örülök neki meg nem is. Örülök mert nem egy harcos, aki egy ujjal is elbánna velem, de nem örülök neki, mert mégis csak a mentorom, a barátom. Nem tudom mennyire lesz nehéz megtámadni őt azzal a tudattal, hogy fájdalmat okozhatok neki. Persze most nem az a lényeg, hogy ki a keményebb, ki tud nagyobbat ütni, nagyobb sérüléseket szerezni, de attól még bennem van az aggodalom. Viszont nem fogok visszavonulót fújni, mert valóban érdekel, hogy mihez tudok majd kezdeni a dologgal. Ezzel is tanulni fogok. -Neked is!-Mivel tudom, hogy sok varázslatot nem használhatok, így alaposan átgondolom, hogy mire „pazarolom” az energiám. Nem tudom, hogy ő eddig mit talált ki, de meg kell próbálnom kicsalni egy kis előnyt, így mielőtt támadhatna már koncentrálok is a rettegésre. Ha minden igaz arra a pár másodpercre talán sikerül kizökkentenem őt, amit egy támadással ki is használnék. Nem ütök, inkább csak a földre szeretném kényszeríteni egy határozott mozdulattal, így a lábait célzom meg. Már csak az ő gyorsaságától függ, hogy elugrik e előlem, vagy sem.
Alice varázslata ha rövid időre is, de hatásos… Miután én sem vagyok túlságosan képzett a harc terén, így ahogy hatalmába kerít néhány pillanatra a rettegés és a hozzá társuló rossz előérzet, elég időt nyer ahhoz, hogy bevigye az első találatot. Igaz, túl sok kárt így sem tesz bennem, hisz a páncél varázslat minden gond nélkül elnyeli a sérülést. Pár lépést azért hátrálok az ütés erejétől, s nem is kell több, hogy én is belelendüljek – hátrébb ugrok, hogy aztán lassú körözésbe kezdjek körülötte, kivárva a megfelelő pillanatot, amikor jól helyezkedik, akkor pedig nem vagyok rest előre lépni, hogy bevigyek néhány ütést. A támadásaimban nincs túl sok erő, hisz nem is az a cél, sokkal inkább az anatómiai ismereteimet igyekszem kamatoztatni, s olyan helyekre bevinni ütést, ami kényes a mozgás szempontjából. Egy határozott ütés a bordák közé, a láb- vagy karhajlatokba, vagy ha netalántán összejön, akkor a csakrapontokat veszem célba a törzs „felezővonalán” – has, mellkas, nyak, hogy csak néhányat említsek. Vele ellentétben én nem fogom vissza magam csak azért, hogy ne okozzak fájdalmat neki, egyrészt mert az életben sem fog senki finomkodni vele, ha harcra kerül sor, másfelől orvos vagyok, olyan súlyos sérülést meg úgy sem okozok neki, amit ne tudnék meggyógyítani. Amíg engedi, folyamatosan támadok, nem sok időt hagyva neki a gondolkozásra, rákényszerítve, hogy ő is támadva védekezzen.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az első támadásom nem járt túl nagy sikerrel, de ettől még nem adom fel a küzdelmet. Nem az a célom jelenleg, hogy győzzek. Inkább az, hogy megtudjam mi mindent sikerült elsajátítanom mind abból, amit tanultam a harcosoktól. Miután "visszavonul" én sem támadok újra. Gondolkozom, vizsgálgatom a helyzetet, hogy mivel lenne érdemes próbálkoznom, mivel tudnám őt leteríteni, mert igen erről a tervemről még mindig nem mondtam le. Ahogy ismét támadásra fogja a fejét én már be is állok az alap védekező pozícióba és próbálom az ütéseit kivédeni. Ennek ellenére azért egy-kettő betalál, ami csöppet sem kellemes, de nem állok le hisztizni. Ez nem az a pillanat, de különben sem szokásom az ilyen viselkedés. Miközben támad próbálok valami gyenge pontot találni nála. A támadásait mindvégig a kezeivel viszi be, ami annyit jelent, hogy a lábaira nem gondol, így egy újabb támadás oda talán nagyon sikerrel járhat, mint az előbb. Elhajolok jobbra, majd balra...Egy ütést kapok a gyomromba és így tovább. Megvárom a megfelelő pillanatot és mikor úgy érzem, hogy eljött egyik lábamat meglendítve megpróbálom őt kigáncsolni. Ha ez sikerül azonnal rá vetem magam, hogy leszorítsam őt a földre, de ha nem akkor most én próbálok ütéseket mérni rá.
Úgy tűnik, hogy hiába talált be egy-két ütésem, nem volt benne kellő erő ahhoz, hogy bármit is elérjek vele. Ráadásul azt is elfelejtettem, hogy Alice mostanában Adammel edzett, én meg egy kezemen megszámolom, hogy tanonc-korom óta hányszor kellett használnom a harctudásom, úgy, hogy a varázslatok terén ilyen szinten meg volt kötve a kezem… Mindenesetre nem adom fel, a sok-kicsi-sokra-megy elvet követve próbálok további találatokat bevinni, ezúttal kicsit több erővel, és a törzs helyett igyekszem a nyakát célozni, netalántán a halántékára mérni egy erősebb ütést, hogy megszédüljön tőle. A lábsöprésre viszont nem számítok, így aztán késve próbálom elkerülni – naná, hogy nem jön össze, én pedig egy tompa puffanással landolok a földön. Az esetleges további támadásokra azonban már számítok, így aztán ahogy rám akarja vetni magát, a kezemet felé tartva mormolom el a Lámpás varázslatot, hogy a hirtelen jött fénnyel összezavarjam a látását. Ha összejön, akkor sikerülne szert tenni néhány másodpercnyi előnyre… Oldalra gurulok, majd ha Alice is a földre került, akkor a karját hátrafeszítve próbálom meg lefogni, ha azonban talpon maradt a támadásomtól, akkor igyekszem én is elgáncsolni, hogy ugyanezt a mutatványt végrehajthassam rajta. A cél, hogy valahogy lassítsam, vagy mozgásképtelenné tegyem.
/ 4 – 2 (Lámpás) = 2 pont /
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem mondom azt, hogy gyengék az ütések, de az is igaz, hogy erősebbek is lehetnének. De ennek ellenére is nagyon kellemetlen ahogy betalálnak egy-egy gyengébb pontot. A fájdalommal viszont nincs idő foglalkozni. Tovább kell próbálkozni, küzdeni, hiszen akár az életem is múlhatna ezen a küzdelmen. Itt nincs idő picsogni, hogy jaaaj megütöttél és milyen gonosz vagy. El kell viselni és tovább küzdeni. Nem szabad feladni a harcot, mert akkor biztos a halál. A mostani támadásom viszont sikerrel jár és már a földön is fekszik Abie. Nem hezitálok. Azonnal rávetném magam, hogy leszorítsam őt a földre, de ahogy fölé hajolok már hátra is ugrom. Nem számítottam erre a lépésére, pedig nagyon is ügyes húzás volt a részéről. A szemebe világított fény miatt pár másodpercig semmit sem látok, amit szépen ki is használ. Bár igaz a földön voltam, de csak ültem rajta ő mégis egy mozdulattal a hasamra terít, hogy megpróbáljon a saját ötletemmel leszorítani a földre. Nah szép beleestem a saját csapdámba. Így kell neked Alice. Egyik kezemet a hátamhoz szorítja. Úgy érzem most jelenleg magam, mint egy akció filmben. Abie a rendőr én meg a bűnöző, akit elkapott. De még mindig nem adom fel a harcot. Szabad kezemmel a földön keresek valami élesebb tárgyat. A kezembe is akad egy kő, amit megfogok és gyorsan hátra nyúlva megpróbálom Abie kezét felsérteni annyira amennyire tudom.
Úgy tűnik, az idő megtette a hatását, én pedig annál is gyengébb vagyok, ha fizikai harcról van szó, mint arra emlékeztem… Elkeserítő, de még jó, hogy ennyi harcosunk van! Ha egy kicsit több szabadidőm lesz, biztos, hogy megkérem valamelyiküket, segítsen egy kicsit jobb formába rázódni, mert sajnos meglátszik, hogy tanonc-éveim óta nem sokat foglalkoztam az ilyen jellegű tanulással. Még jó, hogy a varázslat-használat mindig jobban ment, így most sem kell panaszkodnom miatta – amilyen gyorsan földre küldött Alice, egész gyorsan sikerül változtatnom a meccs állásán. Ahogy a lány földre kerül, mellette térdelve igyekszem leszorítani a földre, amennyire csak tudom, a kiszabaduló kezével pedig nem is törődök különösebben, amíg fel nem tűnik, hogy egy követ felkapva próbálja menteni magát… Milyen kár! Bár a karomat eltalálja próbálkozás közben, de a ruha anyaga szerencsére felfogja a támadás nagyját, így rajtam csak kisebb sérülés esik – az meg, miután a tanoncaim tanításához a tőrömmel szoktam vagdosni a karom, nem annyira vág földhöz. Arra persze figyelek, hogy az arcomat ne sértse fel a kődarabbal, de nem is hagyom, hogy túl sokáig hadonásszon. A háta közepére térdelve igyekszem a földhöz szegezni, hogy amíg fél kézzel az egyik kezét igyekszem lefogni, addig a másikkal a nyaka felé nyúljak, a nyaki csigolyák környékén keresve egy bizonyos pontot… amit ha a kapálózása közepette sikerül megtalálnom, akkor nyomást kifejtve rá néhány másodpercen belül elájul. Ha nem jön össze… akkor meg megpróbálom kifejteni a követ az ujjai közül, hogy miután messzire dobtam, a nyakát szorítsam a földre. Lehet, hatásosabb lenne egyszerűen lefejeltetni vele a földet, de… valahogy mégsem visz rá a lélek. A nyakszorítást is lehet ájulásig vinni, és inkább így szeretném „kiütni” a lányt, mint úgy, hogy csont is törjön.
Kezdőlap
