Ahhoz képest, hogy általában milyen forgalom szokott lenni, a mai nap egész nyugisnak mondható. Na jó, általában, ez is relatív, még csak pár hete dolgozok itt, szóval majd 1-2 év múlva lehet mások lesznek a statisztikáim. De tény, hogy az a bokaficamos férfi meg a kislány az esés okozta zúzódásokkal nem valami sok egy napra. Sebaj, azért így is találok magamnak elfoglaltságot. Múltkor, miután körbenéztem a könyvtárban, találtam egy könyvet a hely Flórájáról, így most azt lapoztam bőszen. Tény, hogy jóvan keskenyebb kötet, mint mondjuk egy Európa, vagy ázsiai flóra növényvilága, de ha van rá mód, még mindig jobban kedvelem a természetes gyógymódokat, mint hogy mindenféle mesterséges készítményekkel tömjem a betegeimet. Ahogy elmélyülve olvasgattam, kivettem egy cukorkát az asztalomon lévő tálkából, amiből a gyerkőcöknek szoktam az édességet osztogatni, amennyiben nem ordítják végig a vizsgálatot, majd míg a cukrot ízlelgettem, a papírt szórakozottan csavargattam az ujjaim között. Ahogy a fenyőkhöz értem, felpattantam a székről, majd kezemben a könyvvel az ablakhoz sétáltam. Végignéztem a domboldalon húzódó fenyőerdőn - igen, azt hiszem ez lesz az a fajta. ~Illóolaja α-és β-pinén, valamint limonén komponenseket tartalmaz, elsősorban légzőszervi megbetegedésekre használják, továbbá reámás panaszokra a hajtásokat és leveleket gyógyfürdőkbe teszik. Hm, vajon van a városban gyógyfürdő? -töprengtem magamban- Mindegy, azért valamikor majd elugrok szedni egy adagot, legyen raktáron.
Maggie mostanában el van havazva - mondjuk azt egy ilyen északi helyen nem túl nehéz -, és állítólag egy új Gyógyító érkezett nemrégiben a Protektorátusba. Persze, mint valami tárgy, engem is úgy pakolgattak át, amikor bementem az egyetemre, hogy meglátogassam a mesteremet. Ó jaj, hát neked nem szóltak? Nos, nem. De a jó hír az, hogy ez a bizonyos Abigele (ahogy mondták) itt kapott a falkánk mellett állást a hegyi mentőknél azt hiszem, szóval nem kell messzire mennem csak azért, hogy felkeressem. Még mindig jobban járok így, mint ha állandóan le kell autózzak az egyetemre. Hátulról kerülöm meg az épületet, ahol feltételezéseim szerint a nő tartózkodni fog. Maggie után nem sok jóra számítok, tekintve, hogy biztos ő is egy idősebb tag lehet. Bár, én a 245 évemmel aztán marhára ne szólaljak meg. Lassítok a lépteimen, mert neszezést hallok bentről. A fal felé közeledő léptek hangját... Megállok, majd amikor a benti léptek is elhallgatnak, csak akkor folytatom tovább az utamat és hirtelen fordulok be az ablak elé, hangosat kopogva rajta, a tőlem megszokott, már-már ragyogó vigyorral. És ez még csak tovább szélesedik, amennyiben a benti szőke lányra sikerült ráhoznom a frászt. Az arcát csak futólag tudom megvizsgálni, ellenben kutya legyek, ha ő az, akit keresek. Akkor bizony mondom néktek, feleim, jól jártam. Futólépésben kerülöm meg az épületet, hogy a bejárathoz érve már kopogás nélkül nyissak be rajta. - Bocs, nem tudtam kihagyni! Nézek bocsánatkérő fejjel a nőre, miközben jól nevelten megtörlöm a cipőm talpát a lábtörlőben. Egyébként nem vittem túlzásba a dolgot, csak egy szürke póló és egy fekete bőrdzseki van rajtam. - Abigail? Ugye te vagy Abigail? Nagyon remélem. Lépek közelebb hozzá, illetve megpróbálok. Amennyit érzek belőle, az illata kellemes, pont beleillik a szobába. Bár érzek egy falatnyi Josét is, de azt még túl fogom élni. - Nem ismerjük egymást még. Nem tudom, hogy említették-e, de neked kellene a jövőben, átmenetileg foglalkoznod velem. James Lee Howard, doktorral vagy anélkül, de elég lesz a James is. Egészen barátságosan mosolyodok el, és kezet nyújtok a nő felé. Ha elfogadja, kellemesen határozott szorítást érezhet. Ha nem, hát zsebre vágom a kacsóimat, és lusta, szemlélődő léptekkel kezdek el járkálni a helyiségben. - Botanikus? Teszem fel csak úgy a kérdést, ahogy kiszúrom a növényes könyvet a lány kezében, vagy ott, ahová idő közben letette. Ha nincs közös téma, mindig tudok csinálni valamit. Én arról is elbeszélgetek órákat, ami a világon mindennél jobban untat, de lehet, hogy ez azért van, mert olyan piszok jó pszichológus vagyok.
Olyan szinten sikerült belemerülnöm Alaszka csodálatos növényvilágába, hogy amikor kopogást hallottam az ablakon, majd felnéztem, ijedtemből egyből hátra ugrottam. A könyv persze a földön kötött ki, de legalább időben sikerült a számra tapasztanom a kezem, így megúsztam sikítás nélkül. Mondjuk ahogy meglátom a férfi vigyorát, így is fülig vörösödök, a szívem meg még mindig majd’ kiugrik a helyéről a nagy ijedtségtől. Amilyen gyorsan felbukkant az ablakom előtt, olyan gyorsan el is tűnik. Persze közelebb léptem az ablakhoz, hogy kilessek, de már sehol sem láttam. Csak hallucináltam volna? Na nem, azt biztos nem… Becsuktam a szemem és vettem pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak – mire nem jó a jóga, nem? –majd a könyvet is felszedtem a földről. Mire ezzel végzek, már meg is érkezik a korábban látott férfi, én pedig biztosra veszem, hogy nem, biztos, hogy nem csak beképzeltem az előbb. -Nem mondom, jól rám ijesztett… -mosolyodtam el. Egy könyvjelzőt csúsztattam a fenyőfélékhez, majd az asztalon hagyva a könyvemet közelebb sétáltam a férfit. Közben volt időm végigmérni is, és… őszintén, egy kissé meglepett, hogy itt látom. Na nem azért, mint ha ismerném, csupán nem úgy nézett ki, mint aki épp nyaraláson van itt, vagy valami sérülése lenne. Ha ilyen lazán öltözik, arra gondolna az ember, hogy itt dolgozik, de akkor meg már csak láttam volna korábban, nem? Bár, amennyit idebent ülök… Ahogy meghallom a nevem, bólintok egyet, bár kissé felkúszik a szemöldököm, s már épp visszakérdeznék, hogy ismerjük-e egymást, amikor megelőz a válasszal. És most jött az a rész, hogy nem kicsit, hanem nagyon meglepődök, bár közben próbálom tornáztatni az agyam, hátha mégis eszembe jut valami a név hallatán. -Abigail Cecile Cross,hívj csak nyugodtan Abigail-nek. Vagy ha már együtt fogunk dolgozni, akkor az Abie is megteszi. Bár ezek szerint te már mindent tudsz –viszonzom a kézfogást, majd a székek felé mutatok- Ha gondolod, nyugodtan foglalj helyet. Ami azt illeti, most így kapásból nem rémlik, hogy hallottam volna a dologról, de az is lehet, hogy csak elkavarodott a mappád amit a sok adminisztrációs munka közben a kezembe nyomtak. Ha leült, akkor én is elfoglaltam az egyik széket, amennyiben inkább folytatja a sétálást, én az asztalnak dőlve folytatom a mesélést: -Nem olyan rég helyeztek át ide, meg a házon is van némi felújítani való, szóval kissé káosz van otthon egyelőre, de majd este utána nézek, vagy kérdezek a dolognak. Ne aggódj, megoldjuk! Amúgy, ha már doktor… jog vagy egészségügy? –kérdeztem vissza, majd a botanikus kérdésére reagálva tovább folytattam: -Nem, nem vagyok botanikus, bár érdekel a téma és szeretem a növényeket, de inkább a gyógyászathoz kapcsolódó részét szoktam tanulmányozni. Orvosin végeztem. Az előbb említetted, hogy átmenetileg nekem kéne foglalkozni veled, igaz? Ezt hogy értetted? Valami orvosi kezelés, amit még az előző dokival kezdtetek el, vagy… esetleg a tanulás kapcsán? Kicsit kifejtenéd nekem bővebben a dolgot? Csak hogy jobban képben legyek…
Amikor hellyel kínál, minden további nélkül levágódom a felkínált székre. A lábszáramat a térdemre fektetem, a kezeimet pedig a tarkóm mögött kulcsolom össze. Közben pedig hallgatom az elkeveredett mappáról szóló históriát. Már majdnem közbeszólnék, hogy olyan nincs, hogy az én mappám elkeveredjen, de azt hiszem, hogy nem lenne túl jó, ha már a találkozásunk első öt percében egy felfújt hólyagnak könyvelne el. Szóval csendes mosollyal és nagyra nyílt, kék szemekkel nézelődöm a szobában, végül pedig megállapodok Abigail szőke haján. - Annyi baj legyen. Azért is toltam ide magam, mert gondoltam, így biztosan nem felejtesz el. Élőben sokkal izgalmasabb vagyok, mint papíron. Nevetem el magam végül, de a testtartásomon továbbra sem változtatok. Igen, nagyjából ugyan azt mondja el, mint amit nekem meséltek. Hogy nem olyan rég helyezték át, satöbbi. Ennek ellenére nem vágok közbe udvariatlanul, hanem hagyom, hogy végigmondja a dolgokat. - Én, jogász? Ó, köszi, nem. Orvos vagyok, mikor milyen. Voltam már sebész, ortopédorvos, belgyógyász, idegsebész, bőrgyógyász, de jelenleg pszichológusként működöm. Mikor mi. Vonok vállat. Nyilván nem fog meglepődni (annyira), hiszen vérfarkas volnék, vagy mi a fene. Nekem is kell valamiféle elfoglaltság, hogy ne unjam szét magam. Amikor arra kér, hogy fejtsem ki a helyzetünket, csak akkor váltok testhelyzetet. Kihúzom magam, a ölre teszem a lábamat és felhúzom a mellkasomig a szürke felsőt. Ekkor láthatóvá válik a hasfalam és a Roxan által nemrégiben megcsapolt hasfalam. A medencém és a bordám között rózsaszínes hegek és egy mélyedés emlékeztetnek arra, hogy a Mágus kivételesen egy jókora darab húst metszett ki belőlem. - Mondjuk úgy, hogy én vagyok a helyi Protektorátus állandó esszencia-készlete. Ezért cserébe azonban tőletek tanulok mágikus gyógyítást. Azaz csak az alapokat, tekintve, hogy mivel farkas vagyok, így rengeteg dologra nem vagyok képes... Teszem hozzá egy kicsit csalódottan, aztán leengedem a felsőmet és visszadőlök a támlára. - Az eddigi mesterem, Maggie most el van foglalva, és mivel te is elérhetővé váltál, így rád bíztak. Maggie utoljára a gyógyfüvekbe kezdett bele, de csak a whisky-párlásig jutottunk. Ezen azért felnevetek, de legalább Abie érzékelheti, hogy azért nem olyan véresen komoly, körmös-osztó tanmenetről lenne itt szó. - Szóval, remélem, hogy nem okoz neked nehézséget. Cserébe akár ide is jöhetek és beugorhatok párszor egy-egy síbalesetnél. Újra nevetek. Nem nagyon szokták túlzásba vinni errefelé az elhalálozásokat, azóta, hogy megérkezett a betolakodó falka. - Ja, egyébként a hegyi falkával vagyok, csak hogy tudd. Teszem még hozzá gyorsan. Sose lehet tudni, hogy kinél mennyit számít a dolog. Azt mondjuk tudom, hogy Roxan "velünk van", szóval talán másnál is jó pont lehet, hogy ide tartozom.
Miután James helyet foglal, én is lehuppanok az egyik székre, majd kíváncsian hallgatom a mondandóját. Amikor azt emlegeti, hogy élőben viccesebb, én is vele nevetek. Hát igen, azt hiszem, ehhez nincs mit nagyon hozzá fűzni, így se sokan köszöntöttek még, ahogy ő az előbb. Szóval orvos, kolléga. Ezt jó tudni, bár ahogy meghallom, hogy hány féle területben jártas, először csak felszökik a szemöldököm, csak aztán válik egyértelművé, hogy oké, ő sem hétköznapi ember. Meg valószínűleg nem is véletlenül keveredett pont az én rendelőmbe, amikor a városban több orvosi rendelő és kórház is működik. -Ezt nevezem, szép kis lista. Jól mutathat otthon a falon ennyi diploma, egymás mellett, bekeretezve! –bólintok elismerően, s már egyre inkább furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis miért keresett fel a férfi. A válaszára nem is kell sokat várnom. Már volt szerencsém sok csúnya sérülést látni, és bár ez már behegedt, és azért volt egy elképzelésem, hogy frissen hogyan is nézhetett ki… de valahogy mégis nehéz volt levenni róla a tekintetem. Bár ezen is segített James, kérni sem kellett. -Így már minden érthető. Hmm, tudom, hogy gyorsan regenerálódtok, de ha gondolod, akkor nézhetek valami krémet rá, ami egy kicsit gyorsít a gyógyulási folyamaton. –ajánlottam fel neki. -Maggie, Maggie… -kutatok a memóriámban a nevek között, amikor egyszer csak eszembe jut egy név- Maggie Polley, igaz? Egy gyors bemutatkozás erejéig már találkoztam vele, igaz, még azóta sem. De ezek szerint nem apróztátok el, egyből a lényeg. Emlékszem, még az egyetemen volt egy tanárom, az összes gyógynövénytan órája abból állt, hogy melyik növényből milyen alkoholos italt lehet előállítani… Hátradőlök a székemen, összeérintve az ujjaimat, miközben kicsit átgondolom a helyzetet. Pár percig a semmibe révedő tekintettel, szótlanul összegeztem magamban az infókat, amikor szól hozzám, csak egy bólintással jelzem, hogy vettem a lapot, s csak aztán néztem újra a férfira. -Ugyan, részemről rendben van, semmi akadálya. Ha kedvet érzel hozzá, nyugodtan nézz be bármikor, én örömmel várlak. Viszont amennyiben csak a csere miatt ajánlottad fel, akkor azt hiszem, nincs rá szükség, hisz már így is hatalmas segítség, hogy eszenciákat szolgáltatsz. A tanulásra visszatérve viszont… Gondolom jóval idősebb vagy mint én, s ahogy mondtad, az orvosi tanulmányaid is jóval szélesebb skálát fednek le, mint az én esetemben, igaz, nem épp ugyanazok a területeket, bár az alapokban azért akad átfedés. Mivel farkas vagy, így az őrzők varázslatait nem tudom megtanítani neked. Így viszont már jelentősen leszűkül az a bizonyos kör. Persze még így is marad a gyógynövénytan, a különböző mérgező növények, a meditálás, meg még pár terület, viszont most inkább arra lennék kíváncsi, hogy te mit vársz tőlem? Gondolom, biztosan van valami határozottabb elképzelésed arról, hogy milyen tudásra szeretnél szert tenni a jövőben ilyen téren. –osztom meg vele is a gondolataimat, hisz annyira még nem ismerem az itteni embereket, közösségeket. Maggie jóval idősebb és tapasztaltabb tőlem, így lehet, hogy pont ezért került hozzá a férfi korábban. Bár, ha most meg úgy döntöttek, hogy átmenetileg én folytassam a tanítását, akkor biztos én is megfelelek a követelményeknek, mindenesetre azt hiszem, hogy jobb így, az elején tisztázni a dolgokat, mint hogy később legyenek félreértések.
- Nem tartom őket a falon. - vonok vállat - A nagy részük már annyira elsárgult, hogy ha levegő érné őket, elporladnának. Na jó, egy kissé túlzok, de azért egy rövid kacajjal nyomatékosítom, hogy csak viccelek. Egyébként nem is nagyon vagyok "büszke" ezekre a papírokra, valahogy természetesnek veszem, hogy megszereztem őket. Egyébként meg egy csomóan járnak a lakásomra, nem hiányzik a kérdezősködés, hogy mégis miért tartok orvosi papírokat a múlt és az az előtti századból a falamon. - De egyszer megmutathatom. Nézek rá egészen ártatlan őzike (farkas) szemekkel, és én közel sem tulajdonítok akkora súlyt ennek a mondatnak, mint amennyire esetleg egy feminista felháborodna a dolgon és menten faragatlan bunkónak titulálna. - Krémet? Iiiisten ments nem, köszi! Értékelem én a dolgot, de igazság szerint ha már ilyen csodás képességeim vannak, akkor szeretem ki is használni őket. A világért se akarnám megbántani, ha már ennyire jóindulatú és már majdnem kicsúszik a számon, hogy mondjuk helyette elmehetnénk meginni valamit, de jó leszek, és várok még úgy húsz percet a dologgal. Maggie nevére csak bólintok és érdeklődve hallgatom tőle a továbbiakat. Még a fejem is oldalra döntöm kissé, ahogy figyelek. A mosolyom pedig egészen kiszélesedik, ahogy ő is az alkoholra utal vissza... Hihetetlen, hogy már a dokik is folyton a piára gondolnak. Nekem mondjuk nem fekszik ez a téma különösebben, mert egyrészt nem vagyok az a nagy alkoholista, másrészt ennél azért sokkal komolyabb dologra vagyok hivatott, azt hiszem. Ha már hozzájuk fordultam, mert elmondhatom, hogy az agysebészet is untat, akkor nem alkoholpárlatokkal akarok foglalkozni. - Nekem jó a gyógynövénytan, csak térjünk le az alkoholról. Egyébként meg a meditációs gyakorlatokat csípném, csak Maggie szerint azt ki kell érdemelni és túlságosan... Szemtelen vagyok még az ilyesmihez. De remélem, nálad ez nem kritérium. Pislogok rá, mint valami ma született bárány, aztán elégedett képpel elterpeszkedem a széken, és levéve Abiról a tekintetem, a berendezést kezdem el mustrálni. - Meg volt szó valamiféle... Gyógyító energiákról, vagy mikről. De ez is meditációköteles, ha jól értettem még három éve, amikor elkezdtük űzni az ipart. Igen, ezzel nyomatékosítom, hogy ezt sem ma kezdtem. Az megint más kérdés, hogy elég sokszor kiestem a dologból az egyéb dolgaim miatt, meg persze a falka miatt is. Főleg azóta, hogy megjöttek a Betolakodók, és így lassan egy év után most mentem vissza először. De a dolog "jó" oldala, hogy legalább az üresjáratban is adóznom kellett és így többet láthattam Roxant. Hurrá. - Elvárásom kimondottan nincs. Én az a fajta ember vagyok,aki szereti jól érezni magát a dolga közben. - már csak megszokásból is, de a hajamba túrok, aztán megvakarom a bal felkaromat - Szóval ha éppen azzal megy el egy "óra", hogy leülünk kávézni és a múltbéli gyógyító tapasztalataidról mesélsz, nekem az is rendben van. Természetesen a gyógyítás mellett a másik dolog, ami ösztönszerűen érdekel, az a másik ember. A személyiség, a történetek, ezek mindig lekötnek. Úgyhogy nekem mindenképpen jó, szerencsére Abigail nem tűnik túlságosan zárkózottnak ahhoz, hogy akár jókat tudjunk beszélgetni tanulás címszó alatt.
-Rendben. –mosolyodok el az ajánlatra a diploma-bemutatóval, ám amikor meglátom, hogy a krém hallatán milyen képet vág, nem bírom megállni nevetés nélkül. Ha nem, hát, nem, így aztán nem is erőltetem tovább a dolgot, hogy tudom, anélkül is hamar rendbe jön, bár azért meg kell hagyni, hogy aranyos volt a reakciója. A következő megjegyzése pedig az alkohol kapcsán kissé meglep. Eddig egész sok emberrel volt szerencsém találkozni, ám a nagy átlagnak nem épp ez lett volna a válasza, bár azt kell mondjam, hogy nagyot nőtt a szememben a férfi. -Ó, emiatt ne aggódj, azon túl, hogy miből mit készítenek, én se értek a dologhoz, csupán mint érdekesség említettem. Engem valahogy már akkor sem érdekelt igazán a téma, na meg azóta is kb. egy kezemen megszámolom, hogy hányszor ittam alkoholt. Szóval ne aggódj, maradunk azoknál a témáknál, amik téged is érdekelnek, olyankor úgy is sokkal hatásosabb a tanulás, nem igaz? A Maggie-s megjegyzésére csak halkan kuncogok, ám aztán igyekszem megnyugtatni: -Nos, ha a kollegina így gondolta, akkor az gondolom nem véletlen. Ami azt illeti, azt hiszem, hogy elég türelmes típus vagyok, igaz, egy bizonyos határ nálam is van ilyen téren, mármint ami a szemtelenkedést illeti… De ne aggódj, tekintve ezt az új helyzetet, nálam tiszta lappal indulsz, így egyelőre még a közelében sem jársz annak a bizonyos határnak. Miközben hallgatom a szavait, a székemen kényelmesen hátradőlök, már amennyire az ilyen orvosi rendelőkben lévő székek kényelme ezt megengedi… mindenesetre a tekintetem végig rajta tartom. Bár mosolygósnak és jókedvűnek tűnik, a testbeszéde még is másról árulkodik. Ahogy így elnézem, kissé olyan érzésem van, mint ha zavarban lenne egy kissé, mondjuk a szavai alapján meg inkább magabiztosnak tűnik. Hmm… lehet, hogy csak szimplán ilyen kis hiperaktív, hogy nem bír 5 percet egy helyben nyugton ülni? Majd elválik hamarosan, azt hiszem, ha már ő is a tanítványom lesz. -Ééértem, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem lesz gond a jövőben. Ha neked megfelel, akkor akár a házamban is tarthatjuk majd az „órákat”, ott úgy sem hiszem, hogy bárki különösebben zavarna közben. Elég sok könyvem van otthon, szárított növények, meg hasonlók, szóval az nem okoz problémát. Vagy ha ragaszkodsz hozzá, akkor akár az egyetemre is bemehetünk, ha az neked kényelmesebb, rajtam ne múljon, csak akkor majd ne felejtsünk el időben egyeztetni előtte, hogy legyen időm egy szabad termet intézni. Ó igen, és mielőtt el nem felejtem! Nem tudom, hogy valami elérhetőségemet megkaptad-e, vagy csak annyit, hogy itt tudsz utolérni… Mert ha nem, akkor mielőtt elbúcsúznánk, mindenképp keresek egy névjegykártyát neked, azon úgy is van e-mail, telefon, szóval egyszerűbben is el tudsz érni. Ha meg esetleg elfelejteném, akkor szólj rám nyugodtan! Hm, van még bármi fontos, ami kimaradt volna? –gondolom át újra dolgokat, ahogy körbenézek a szobába, hátha arról eszembe jut valami- Most jut eszembe, megkínálhatlak valamivel? Egy tea, kávé, esetleg cukorka?
Gyanúsan könnyen bólint rá a lakásos, diplomanézegetős ajánlatomra. Részemről rendben van, csak a májam hizlalja, hogy nem kezd azonnal magyarázkodásba, és nem jön elő a "majd meglátjuk" kitérőszöveggel. Persze közben az is felsejlik, hogy a papírokon kívül mennyi érdekességgel tudnám kényeztetni a Gyógyítót. Egészen antik gyógyászati eszközeim vannak, amiknek a kilencven százaléka inkább néz ki kínzóeszköznek, mintsem műszernek - és az igazság az, hogy azok is. A hóhérélet nem áll meg a bitónál... - Azért ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket! - hívom fel a figyelmét a saját szemtelenségemre - Még csak pár perce ismersz, hidd el nekem, lesz még olyan, hogy átkokat szórva fogsz kikergetni a szobából. Kivéve persze, ha partner az ökörségeimben, vagy éppen nem veszi zokon egy-egy félreérthető megjegyzésemet. Nem mondom, hogy gavallér vagyok, de ha megvan a kellő összhang, még Maggie-t is zavarba tudom hozni egy-egy bóknak is tekinthető megszólalásommal. Amikor felajánlja, hogy legyünk nála, első körben a "kihívás elfogadva" tekintet lelkesedése ül ki az arcomra, aztán amint végigfuttatom a lehetőségeket, kissé elbizonytalanodom a dologban. Eljött a pillanat, hogy (végre) csendben elmélkedek és rágódom kissé a dolgon. Megnyalom az ajkaimat, aztán egy köztes megoldással rukkolok elő, amitől a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. - Szerintem csináljuk vegyesen. Ha melóból mennék, akkor közelebb lenne az egyetem, ha otthonról, akkor értelemszerűen a lakásod nyilván közelebb esik. Praktikus ember vagyok. Meg lusta is. Na jó, ez így nem igaz. Egész egyszerűen a bennem élő férfi nem akarná kihagyni az otthoni tanulás lehetőségét, mert ki tudja és mert miért ne. Na de a bennem élő férfi közben ezerrel veri az ajtót, hogy ha nem vagyunk az egyetemen, akkor kevesebb esélyem van csak véletlenül belefutni egy bizonyos személybe. Eközben még a bennem élő Kangunart is visít, hogyha nem járok be néha az egyetemre, akkor ki tudja, hogy milyen információktól eshetek el, amit fél füllel meghallhatok akár. Úgyhogy összességében örülök neki, hogy az Őrzők nem képesek kiszagolni a mellébeszélést, információszerzőként pedig vagyok annyira tapasztalt, hogy úgy véljem, Abigail nem fog rájönni, hogy valami sántít ebben a dologban. Aztán ki tudja. A kérdése azonban el is tereli a gondolataimat, és már szinte előre érzem a forró fekete illatát és ízét a számban. - Egy kiadós kávénak sose tudnék ellenállni. Ahogy kiejtem a szavakat és Abi esetleg felkel, hogy izzítsa a gépet, szépen komótosan én is felkelek a székről és a nadrágzsebembe bújtatott kezekkel magam is a kávéfőzőhöz lépkedek. Ja, hogy esetleg zavaróan közel állok meg a nőhöz? Az nem baj, engem soha nem zavar a közelség, hiszen farkas vagyok, az érintés utáni természetes sóvárgás a véremben van. Hangtalanul ugyan, de mégis mélyet szippantok a levegőből, engedve, hogy a szoba levegője és a korábban már említett, kellemesnek ható Abigali-illat átjárja az orrüregemet. Még a szemem is lehunyom egy rövid pillanatra, ahogy az agyam keresőrendszere azonosítja és jól elkülöníti egymástól a szagokat. - Szeretem az orgonát. Kár, hogy errefelé nem nő ilyesmi. Szólalok meg egészen halkan a nő mögött-mellett állva, nagyon ügyelve arra, hogy egyáltalán ne érjek hozzá, csak éppen a farkasenergia borzolgassa esetleg a bőrét. Ha csak nem lép el vagy épp nem ripakodik rám nagy hirtelen, úgy kivárok, amíg a helyzet feszültsége a maximumra nem tör, aztán mintha mi sem történt volna, egy fél lépéssel ellépek tőle és egy csésze után nyúlok. - Segítsek?
-Igazad van. Akkor majd ha már jobban megismertelek, újra nyilatkozok a témáról, ha meg szükséges, konzultálok a kolleginával, hogy van-e valami jó receptje a probléma orvosolására. Na de idővel úgy is megismerjük egymást, meg meglátjuk, hogy ki hogy viseli a másik „bogarait”… De azért köszi, hogy előre szóltál, igyekszem barátkozni a gondolattal. Ahogy látom, hogy eltöpreng az ajánlatomon, egy kicsit zavarba jövök. Csak nem mondtam valami rosszat? Mindegy, azért várok még egy kicsit, had bökjön ki valamit. Nagyfiú, ha nem tetszik neki, akkor csak mondja, nem igaz? És nem is kell sokat várnom rá, már mondja is, s ezúttal rajtam a sor, hogy egy pár pillanatra elhallgassak. -Rendben, akkor ez majd elválik még, hogy sikerül megoldani. Meg hogy alakul a munkabeosztás, meg ilyesmik. –bólintok rá a dologra, úgy tűnik, hogy akkor annyira mégsem akadt fent a dolgok, hála az égnek. -Máris hozom, egy perc türelmet kérek! –mosolyodok el a válaszát hallva, majd már pattanok is fel a helyemről, hogy a rendelő picike kis „konyha-fülkéje” felé vegyem az irányt. Nem kell semmi extrára gondolni, csak egy kis helység, ami úgy csatlakozik a rendelőhöz, benne pulttal, kávéfőzővel és vízforralóval, egy mini-hűtővel, meg pár aprósággal. A kávéfőzőhöz lépek, majd bekészítek egy adag kávét. Én többnyire teázni szoktam, de most nincs kedvem azzal pepecselni, hogy nekiállok még azt is főzni, így csupán elővarázsolok a szekrényből egy faragott kis fa tálcát, arra készítem a csészéket, cukrot, kávés kanalakat… ~Hm, még valami? Ó igen, szalvéta! Azt hiszem, minden megvan… -néztem végig a pulton, majd csészékbe töltöttem a még forrón gőzölgő italt. Már épp fordultam volna meg, amikor meghallottam a férfi hangját a hátam mögül. Azt hiszem, sikerült újra meglepnie, bár nem annyira, hogy bármit lelökjek vagy elejtsek, csupán nem hallottam, hogy követett volna. -Én is, amikor kislány voltam, rengeteg volt a kertünkben. Valahogy mindig a tavaszt juttatja eszembe. De akkor ezek szerint az itteni klímát már nem bírja? Kár érte… Nem voltam biztos benne, de azért titkon reménykedtem, hogy itt is van valami fajtája. Jut eszembe, James, tejet, vagy tejszínt kérsz a kávéhoz? –fordultam meg. Ahogy megláttam, hogy milyen közel áll, egy kissé elkeredtek a szemeim, de nem tettem szóvá, csak egy lépéssel arrébb léptem. Elvégre nem csinált semmi rosszat, csak hát na, a kulturális különbségek meg szokások, nehéz kinőni őket… -Köszönöm, de már kész vagyok. Szóval, kérsz valamit bele, vagy feketén iszod a kávét? –kaptam össze magam, majd ha még valamit kérne, akkor előkerítem a hűtőből. A sajátomba ejtek két szemcukrot, megkevergetem a kávét, amíg elolvad a cukor, majd egy jó adag tej bele, majd hacsak James nem akarja a konyhában folytatni a társalgást, fogtam a tálcát és visszaindultam a székekhez vele. -És mondd csak, James, egyébként szeretsz itt élni, Fairbanksben? Nekem egyelőre még annyira… furcsa. Azt hiszem, kell még egy kis idő, hogy megszokjam, elég sok tekintetben… -mosolyodtam el, majd belekortyoltam a kávémba- Esetleg, ha van valami ötleted, hogy mit érdemes megnézni a környéken, akkor szívesen hallgatlak!
- Tudtommal errefelé nincs. - válaszolok halkan egy vállrándítással. Nem vagyok biztos a dologban, tekintve, hogy annyira azért nem rajongok a növényekért. A kertemben is csak szépre nyírt fű van - már amikor eljön a nyári időszak és nem fedi az egész földet több centis jégpáncél és hótakaró. Alig láthatóan mosolyodok el a bajszom alatt, ahogy a nő félrelép tőlem. Az arckifejezése miatt már megérte számomra a dolog, bár hogy őszinte legyek, sokkal nagyobb zavarra számítottam. De annyi baj legyen, hiszen még csak most ismerkedtünk meg, és vélhetőleg még nagyon sokszor fogunk találkozni egymással... - Tejet. Válaszolom normális, mindenféle rejtett búgás nélkül a hangomban, viszont hiába sertepertél, én nem mozdulok. Egészen addig, amíg meg nem indul a tálcával a kezében vissza oda, ahonnan jöttünk. Ekkor már én is megfordulok, összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és nem célirányosan, hanem kissé körbesétálva a szobát, magam is visszatérek a székemhez és kényelmes mozdulattal ülök le. A kezembe veszem az innivalót és ráérősen kevergetni kezdem, miközben tovább hallgatom a Gyógyítót. Kissé lebiggyesztem az ajkaimat és az egyik kezemmel finoman dörzsölgetni kezdem az állam. Hogy szeretek-e itt élni? Nehéz kérdés. Hülyeség, de igazából ezen még nem gondolkoztam. Céllal jöttem ide, és ez lelkesedés annyira lefoglalt mindig is, hogy fogalmam sincs, hogy az ittlétet önmagában is szeretem-e, vagy csak a tudásszerzés öröme miatt elviselhető még a mínusz negyven fok is. - Lassan négy éve vagyok itt. Előtte Mexikóban tengődtem, gondolatod, mennyire hirtelen váltás volt ez az éghajlat. - nevetek fel röviden - Jó, mondjuk nyáron jöttem, akkor azért itt is van húsz, huszonöt fok. Pluszban, persze. Eljött a várva várt pillanat, hogy megízleljem az itteni kávét. Nem vagyok nagy szakértő, csak éppen finnyás. De meg kell, hogy mondjam, hogy a hegyimentős kávé is teljesen iható. - Most kezdődött egy őslakos fesztivál. Az eltart egy darabig. Van múzeum, vannak jó hokimeccsek - már ha szereted az ilyesmit. A Jégfesztiválról pont lemaradtál. De szerintem... - nyitva hagyom a mondatot, ahogyan belém hasít a felismerés. A mosolyom kiszélesedik, a szememben pedig valamiféle eltökélt fény csillan meg, melyet akár Abie is észrevehet, már ha tartja a szemkontaktust és figyel rám annyira. - Szerintem a Georgeson Botanikuskert pont neked való. Főként őshonos növények vannak, de persze tartanak egzotikus növényeket is, azt hiszem, még vásárolni is lehet náluk. Szombaton mit csinálsz? Fűzöm hozzá a kérdést bármiféle habozás nélkül a legnagyobb természetességgel, de hogy mégse legyen annyira éles a váltás, kissé finomítok. - Tarthatnánk ott az első, kihelyezett órát. Ha már gyógynövénytan. Semmi mosoly, semmi "gyanús", pusztán egy javaslatnak tűnő megállapítás, majd pedig szépen eltűnik a fél fejem a csésze mögött néhány pillanatra. - És te, honnan jöttél? Mármint, hogy ennyire nehezen szokod meg az alaszkai telet. Bár, őszintén szólva, szerintem aki nem ilyen éghajlatra születik, annak nincs a vérében az "ellenállás", ami miatt könnyedén viseli ezeket a mínuszokat. Van egy erős tippem, hogy Abie sem Szibériából lett ide áthelyezve...
Amint James kibökte a választ, megtöltöttem a tejkiöntőt, aztán miután a tálráca pakoltam azt is, irány vissza. Vártam, amíg kis tanítványom is visszaszállingózik, miután körbejárta a rendelőt, addig csak a cukrot és tejet kavargattam a csészémben. Egy kör jobbra, kettő balra, három jobbra, négy balra… Elvan a gyerek, ha játszik, nem igaz? Én mindenesetre igen, amíg a férfi válaszára várok. -Ne is mondd, átérzem a helyzeted. Egyébként mexikói vagy, vagy oda is csak úgy költöztél? Mármint ne vedd sértésnek, csak a neved hangzása után tuti nem gondoltam volna rá, meg kinézetre sem épp úgy nézel ki, mint egy az ottani lakosok jó része… A következő megjegyzése után viszont én nem bírom megállni nevetés nélkül. -Ó, itt nyáron olyan meleg van? Akkor talán még van remény számomra, azt hittem, hogy sokkal vészesebb lesz a helyzet, de legalábbis hidegebbre számítottam. Amíg James mesél, én csak csendben kortyolgatom a kávémat. -Hogy őszinte legyek, még sosem láttam végig egyetlen hokimeccset sem, a krikettet jobban szeretem. Bár, a hokiról jut eszembe, a jégkorcsolyázás nem lehet rossz, azt úgy is ki akartam próbálni egyszer. Na, azt hiszem, itt bőven lesz rá alkalmam. –jegyeztem meg, s ahogy megváltozott a férfi kifejezése, a kíváncsiságtól egyre türelmetlenebbül vártam, hogy kibökje végre, mi jutott eszébe. ~Csak nem valami indiai kulturális központ? Csak nem? Óóó, lécci, mondd, hogy igen! –szorkultam magamban, de naná, hogy nem. Majd pont itt lesz olyan. Itt indiánok vannak… vagy eszkimók? Na, ez jó kérdés. Persze a botanikus kert sem rossz, sőt, majdnem olyan jó. De csak majdnem. James kérdésére viszont elmerengek pár pillanatra. -Visszaviszem a könyveket a könyvtárba, elviszem sétálni a kutyát, elültetem a palántának való vetőmagokat, és… azt hiszem, hogy nagyjából ennyi. Miért? Csak nem velem szeretnél virágokat vásárolni? –majd pár pillanattal később- Ó… Végül is, az sem rossz ötlet. Sőt… kimondottan tetszik! De akkor a sapkát, sálat, kesztyűt, nagykabátot nem otthon hagyni! Jó, tudom, nem fogsz lebetegedni, de gondolom, a hideget attól még nem csíped… -cukkoltam, egészen addig, amíg meg nem hallottam a kérdésem. Akkor aztán lepillantottam a kezemben tartott csészére, és elmosolyodtam. Na igen, az előbb még én csodálkoztam Mexikó miatt, na képzelem, nálam hányan találnák ki, hogy honnan jöttem. Mellesleg érdekes, hogy milyen sokan érkeztek ebbe a városba a világ minden tájáról… -Úgy tűnik, hogy nagyjából azonos szélességi körön laktunk, bár én másik kontinensen. Az életem nagy részét India északi részein töltöttem, viszont az utóbbi, körülbelül 10 évben már Londonban éltem. Így visszagondolva, most kezdem igazán értékelni az ott töltött időt. Igaz, ott sincs olyan hideg, mint itt, de legalább már volt alkalmam szokni a havat meg a mínuszokat. Bár, ha azt nézzük, hogy én meg télen érkeztem… Á, sose hittem volna, hogy egyszer még hiányolni fogom azt az átlag 30-40 fokos klímát… Mint ahogy azt sem, hogy egyszer olyan helyen fogok lakni ahol ugyanez az átlag, csak mínuszban… -jegyeztem meg eltöprengve- Azért még mindig fura megszokni, hogy ha kinézek az ablakon, nem pálmafákat látok, hanem fenyőket… Na de mindegy, majd megszokom. Szóval Mexikó… Hm, tudsz valami ottani hangszeren játszani? Vagy énekelni? Helyi specialitásokat készíteni? –váltottam hirtelen témát, majd nevetve hozzá tettem- Csak mert ha igen, akkor készülj, addig foglak nyúzni, amíg be nem mutatsz valamit!
Még hogy én mexikói? Ezen felnevetek. Pont olyan Juan Pablo Fernandez képem van, hogy eladjanak mexikóinak... Vérbeli gringo vagyok, na. - Brit vagyok. Egyébként Richard Kenway-nek születtem, Londonban, hóhér családba. Aztán átkerültem Ausztráliába, amit akkoriban még Új-Dél-Wales-nek neveztek és börtönváros volt. Ott kezdtem először én is a munkát. Aztán beharaptak. - vonok aprón vállat, ahogy elmerengek a régi időkön, közben pedig lötykölöm a kávét - Na ott aztán meleg volt! De nem voltam ott sokat, mert a teremtőmet, aki a város első kormányzója volt, visszatelepítették a brit szigetekre, és hazavitt engem is. Elég sokáig voltam otthon utána. Csak hát, mit mondjak... Unalmas volt, mert az összes rangos egyetem orvosi karát elvégeztem már, és érdekelni kezdett a mágikus gyógyítás. Ezét mentem Mexikóba, ők pedig idővel elküldtek ide, az ősi földre. És hát... Itt vagyok. Halovány mosollyal fejezem be a nagyon rövidre fogott önéletrajzot. Bár szerintem ezeket mind megtalálja abban a bizonyos aktában, amit vagy nem kapott meg vagy elkavart valahol. Persze biztos vagyok benne, hogy jobb, hogy először velem találkozott, mert amiket abban olvasna az aktív hóhér évekből... Nem biztos, hogy elvállalta volna a tanításomat. - Szóval eléggé elszórtan éltem. De legalább megtanultam, hogy a szín a talajok legfeltűnőbb tulajdonsága, ezért nem meglepő, ha egyes talajtípusok elnevezésére egyedül a színük szolgál. Végül is, ez nem meglepő. Mexikóban szikkadt sár, Ausztráliában homok, otthon valami folyton ázott, ragacsos sár, itt pedig a téli jégpáncél. Bár marhára intelligensnek tűnhetek, fogalmam sincs a talajtípusok pontos elnevezéséről. Újra felnevetek, amikor a jégkoriról kezd beszélni. Na igen, ha akar, ha nem: itt meg kell tanulnia, ha mást nem utcán, a boltba menet. - Hát, az biztos, hogy itt minden egyensúlyérzékedre szükséged lesz. Ha profi korcsolyaművész lennék, felajánlanám, hogy majd kitanítom, de inkább nem szeretnék csinos hölgyek előtt módszeresen seggre esni, ha egy mód van rá, szóval inkább kihagyom. Ennek ellenére a kerti séta remek alkalom lesz számomra, úgyhogy ennek megfelelően nagyon örülök, amikor elfogdaja az ajánlatomat. - Ha már így alakult, akkor talán nem ártana szemrevételezni a fák fejlődésének a szisztematikáját. Ha már úgyis fás könyvet olvasott, akkor miért ne? Egyébként is, egy csomó fa termése vagy virágja szükséges és hasznos lehet a főzetekhez, sose árt, ha tisztában vagyunk a fejlődésükkel is. - Persze nyilván ezt is sálban és sapkában tennénk. Milyen kár, hogy én nem hordok sapkát. Ettől függetlenül valami sejtelmes módon aranyos ez a nő. Örülök neki, hogy nem ribanc. Velük mindig olyan könnyű, hogy az már unalmas. Eddig nekem Abie egy igazi anyáskodó, jólelkű valaki - mit mondjak, igazi Gyógyító. Legalább is aszerint, ami az én képzeletemben az orvosokról él. Érdeklődve hallgatom, hogy Indiában nevelkedett. Ez akár magyarázat is lehet arra, hogy miért ilyen visszafogott, vagy hogy miért lépett el mellőlem annyira hirtelen. Elismerően bólogatok arra, hogy ő maga is élt Angliában. Bár, szerintem pont elkerülhettük egymást, mert nekem egyáltalán nem ismerős az ottani Protektorátusból. Milyen kár. - Mindig is szerettem a megközelíthetetlen kultúrákat. India biztosan érdekes lehet szociológiai szempontból. Bár, az is fura, hogy európai nőként tudtál ott érvényesülni egyáltalán. - filózok el a dolgon kicsit elgondolkodva - A tudományos megismerés folyamatában az árpaevolúciónak először nem a genetikai háttere, hanem a morfológiai végeredménye vált ismertté. Lehet, hogy a kimondottan előnyös alakod miatt fogadtak be maguk közé. Vonok vállat - újra. Végső soron az arabok is buknak a szőke, európai nőkre. Kíváncsi lennék, hogy Abie mégis hány tevét érje meg egy sejk számára. Kár, hogy Indiában nem arabok élnek, akkor talán még rá is kérdeznék, nem akarta-e megvenni valaki egy csorda tevéért. Vagy tehénért, ha már az a szent állat arrafelé. - Hangszeren nem játszom. De főzni tudok, elég jó vagyok benne. Egyszer összeülhetünk és tarthatunk indiai-mexikói estét, meg cserélhetünk pár receptet. Ki-ki beleadja a magáét. Nem, James. Ne gondolj semmi olyanra ennek a mondatnak a kapcsán, ami illetlenség lenne. Vagy ha gondolsz is,tegyél meg magadnak annyit, hogy még magadnak sem vallod be. Köszi. Aláírás, a Jóindulatod. - Az az érzésem, hogy mi remekül ki fogunk jönni egymással. Mindkettőnknek akadnak érdekes történetei, ha jól sejtem. Teszem még hozzá őszintén, és nagyon remélem, hogy a nagy lelkesedésemben minden kérdését megválaszoltam, amit felém intézett, ha már ennyire megeredt a nyelvem az elmúlt percekben.
Ahogy James történetét hallgatom, teljesen elfeledkezek arról, hogy nekem tulajdonképp még ott a csésze a kezemben, s csak az utolsó pillanatban sikerült még észbe kapnom, mielőtt magamra borítanám a maradék tejeskávémat. Hóhér családba? Atya ég… Inkább gyorsan megittam a kávémat, mielőtt valami olyat hallok, hogy el is ejtsem a csészét, takarítani most nem sok kedvem lenne. -Hm, ezek szerint te is sok szép helyen megfordultál. Ausztráliába egyszer én is szívesen elmennék. Szép tájaik vannak, meleg van, a kenguruk meg a koalák meg egyszerűen imádni valók! Oké, tudom, nem ez alapján választ az ember lakhelyet magának, de na… -raktam vissza a tálcára a csészémet, majd hátra dőltem a széken. -Az igen… -nevettem fel a geológiai ismereteit hallva- Valami lehet a dologban, bár a talajtan sohasem vonzott túlságosan. Talán, ha botanikus lettem volna, vagy geológus… áh, nem, az nem nekem való. Mászkálni a dzsungelben mindenféle növények után kutatva, vagy a földet túrni különféle kavicsok meg rögök után… Nem is tudom, hogy Indiában ahol laktam, milyen van… ha aszály volt, akkor cserepes, vagy olyan mint a beton, csak porosabb, ha meg monszun volt… akkor sártenger. Na de jól elkanyarodtunk az eredeti témától. A megjegyzésére az egyensúlyérzék kapcsán csak egy szemforgatással válaszoltam. -Ne is mondd, rögtön első nap, amikor beköltöztem és épp pakoltuk be a cuccokat a lakásba, megcsúsztam egy kis jégen és akkorát sikerült esnem… szegény postás épp akkor jött, kis híján szívrohamot kapott, amikor meglátott, a szomszédok meg szerintem csak dőltek a röhögéstől. -Hm… hát, arra lehet, hogy nem a tél a legmegfelelőbb évszak, meg annyira nem is vagyok képbe tudományos szinten az ilyenekkel, de… tudod mit? Végül is az ágszerkezetek alapján így is megnézhetjük, ha erre vagy kíváncsi. Amikor kislány voltam, a szomszédban egy botanikus egyetemi tanár lakott, és rengeteget mesélt az ilyesmikről… szóval lehet, rémleni fog még belőle valami… India szociológiai szempontból? Na, ez aztán igazán jó kérdés… Egy nem-ázsiai szemében biztosan. Báár, ha csak néhány nagyobb ázsiai országot nézünk, azokon belül is elég eltérő a kultúra, az emberek, a viselkedés, a szokások… -Tulajdonképpen, hogy igazad adjak neked… többnyire csak a morfológiai okok miatt akadt néha probléma. Még egész fiatal voltam amikor oda költöztünk, szóval a nyelvvel nem volt probléma, az iskolákat is ott végeztem, ott nőttem fel… Viszont nem egyszer előfordult az is, hogy azt hitték, valami démon vagy isten vagyok, mert hogy ilyen kinézetű ember az nincs… Na jó, igaz, ez csak az igazán kis falvakban történt meg párszor, ahol többnyire még ma is az eredeti őslakosok élnek, bár máshol is volt, hogy megkérdezték, hogy mivel festettem be a hajamat, hogy nem fekete, meg mi történt a bőrömmel, hogy ilyen színtelen. –nevettem el magam- De akárhol is laktunk, egész hamar megbarátkoztak a gondolattal, hogy ilyen a kinézetem, pláne miután megtudták, hogy itt nőttem fel, szóval így összességében mondhatni, hogy ez sem volt olyan vészes. Talán még kicsit büszkék is voltak rá, hogy európai születésem ellenére indiai vagyok… Mit ne mondjak, amikor egy férfit megkérdezek, hogy tud-e hangszeren játszani, vagy főzni, akkor a döntő többség általában a hangszer mellett voksol. Talán épp ezért egy kissé meglepett, hogy James az utóbbi tábort erősíti. Hm, pedig ki se néztem volna belőle… Na igen, és itt az újabb példa arra, hogy nem jó dolog kinézet alapján megítélni az embereket. -Ez nagyszerűen hangzik, én támogatom az ötletet! Az ilyen "nemzetközi főzőcskézések" mindig érdekesek szoktak lenni. A mexikói konyha meg elég sok fűszert használ tudtommal, szóval már nem lehet rossz. Bezzeg az angolok, brr… Emlékszem, mennyire furcsák voltak eleinte az ottani ételek, az indiaihoz képest alig használnak egy kevés fűszert… A mai napig nem sikerült megszoknom őket. A férfi megjegyzésére csak jókedvűen elmosolyodok. -Igen, bennem is hasonló gondolat kezdett épp megfogalmazódni. Nem hiszem, hogy bármi komolyabb probléma lenne itt a jövőben ezzel a tanítás-dologgal. Max, ha annyira lusta vagy, de ha már azért jöttél ide, hogy tanulj, akkor gondolom azzal már csak nem lesz gond. Meg ahogy elnézem, napestig el tudnánk itt sztorizgatni életünk kisebb-nagyobb eseményeiről… A lehetséges helyszínek meg programok listája is szépen alakulgat… Ah, de már megint mennyit járatom a számat, szólj nyugodtan, ha nagyon unod, néha hajlamos vagyok egy kissé megfeledkezni magamról... Hmm, még egy kávét esetleg?
Igazából se a talaj, sem pedig a fák növekedése nem érdekel, nem is nagyon értek hozzájuk, de legalább lekötötte Abie-t a téma, úgyhogy ez már jó pont. - Úgyis azt csináljuk, amit mondasz, hiszen te vagy a tanár néni... Adom meg magam teljesen a dolognak. Biztos lesznek érdekességek, ha valóban ellátogatunk a botanikus kertbe, és majd igyekszem is figyelni, de jelenleg a négy fal között egy egyre fogyatkozó csésze kávéval a kezemben jobban érdekelnek az egyéb sztorizgatások, mint a növényvilág. - Az a postás nem szegény, hanem szerencsétlen. És nem éppen lovagias, ha már itt tartunk. Bezzeg ha előttem zakóztál volna, tuti, hogy elkaplak. Nem kell ahhoz csinos hölgynek lenni, hogy a férfiember - már csak természetétől fogva is - megmentsen valakit. Jó, nyilván kellenek hozzá a farkas-reflexek, de azért egy próbát megért volna tőle is a dolog. A továbbiakban érdeklődve hallgatom és el is fogyasztom a bizonyos nem-teljesen-feketét, amíg mesél. Gondolataim közt teljesen reálisan elevenedik meg, ahogy egy tömeg indai ember térdre borul Abie előtt, akinek mindenféle színes tollak lógnak a hajából, aranyékszerekkel van feldíszítve és egy emelvényről néz lefelé a neki hódoló tömegnek. Mulattató elképzelés, annyi szent, mindazonáltal nem vagyok olyan pofátlan, hogy a története közepébe röhögjek, úgyhogy marad a szolid vigyor és a fantáziálgatás. - Azért ez nem semmi! Sok megalomániás ember szívesen cserélt volna veled, azt hiszem. Én inkább csak megnéztem volna az arcukat, amikor először sétáltál közéjük. Ha mást nem, egy fotót biztos megért volna a dolog. Vele együtt nevetek, szóval néhány pillanatig egyszerre tesszük zajossá a viszonylag kis méretű házikót. Teljesen jó ez így,olyan, mintha már évtizedes cimborák lennénk, legalább is, ami a beszélgetésünk hangulatát illeti. Bár, ebben az esetben nyilván nem ülnénk ennyire hivatalos távolságban egymástól, és a mozdulataink is valamivel fesztelenebbek lennének, de ami késik, nem múlik. - Hát ha még csak fűszer... De az a sok jalapeño... Te jó ég... Az első három hétben azt hittem, hogy meghalok, vagy egész egyszerűen csak átlyukad a gyomrom, annyira erős cuccaik vannak. Azért látom, hogy meglepte kissé a főzőtudományom, de annyi baj legyen. Szeretem meglepni az embereket, na meg persze az sem utolsó szempont, hogy elsőre kevesebbet néznek ki belőlem, mint amennyit valójában tartogatok. - Akkor szombat reggel botanikus kert, utána pedig mehetünk hozzám kajálni. Hogy ez most javaslat volt-e vagy egyszerű kijelentés... Majd Abie eldönti és vitatkozik velem, ha valami nem tetszik neki, esetleg kényelmetlenséget okoz. Szerintem képes arra, hogy ellenkezzen, szóval maradjunk annyiban, hogy nem féltem. - Viccelsz? Nem, dehogy unom! Én is eléggé el tudok veszni a szájtépésben, úgyhogy ebben hasonlítunk. Egyébként persze, jöhet még egy, feltéve, ha nem épp most akar valaki nyílt töréssel lavina alá kerülni... Nem szép dolog ezzel viccelni, de ki mondta, hogy nem vagyok szarkasztikus? Na ugye, hogy senki! Kihörpintem az utolsó cseppeket, és felkelek a székről, hogy újfent Abie-hoz közel asszisztálhassak a kávéfőzésnél. Kényelmetlenül érezném magam, hogyha csak úgy ülnék ott, és hagynám, hogy "kiszolgáljon", bár az csak az egyik ok. A másik pedig ugyan az a közel lépős, aura-borzolgatós játék, ami az előbb félbeszakadt.
-Rendben, kedves kis nebulóm, akkor majd igyekszem olyan tananyagot összeállítani, ami téged is érdekelhet. –csóváltam meg a fejem. Azt hiszem, ez a kis brain-storming jót tett, már van egy pár ötletem, hogy mikről kéne majd mesélnem a botanikus kertben, szóval azt hiszem, meg lesz a ma esti program – kicsit utána olvasni a dolgoknak, de legalábbis a néhány könyvet előkeríteni hozzá. Kár, hogy még vagy a fele a dobozokban porosodik, mert volt fontosabb dolgom is, mint azokat kipakolni. -Ami azt illeti, szegény postás éppenséggel nő volt, és épp a szomszéd postaládájába próbált begyömöszölni néhány levelet, csak kissé nehezen boldogult, mert előtte valaki már teletömte reklámújságokkal… Tudod, hogy van ez. –próbáltam védeni szerencsétlent, igaz, annyira nem is ismertem, talán jó, ha 3-szor váltottunk szót mióta ideköltöztem. Mindenesetre egy vállvonással lezártam a témát. -Ezt örömmel hallom. Nem tudom, milyen a terep a botanikus kertben, de ha fagy lesz, akkor számítok rád. James megjegyzésére csak halványan elmosolyodok. -Az lehet, s bár egy idő után már egész hozzászokik az ember, eleinte azért elég zavaró volt a dolog, mindig csak bizonygatni, hogy annyira azért te is ember vagy. Na mindegy, a szüleim is jól beleválasztottak, ennél vallásosabb meg babonásabb népet keresve is nehezen találsz. Amúgy ha nagyon fotókat akarsz nézegetni, apám fotós, így akad otthon „pár” albumnyi, igaz azt nem tudom, ezek a bizonyos arcok rajta vannak-e, amire olyan kíváncsi vagy. Ahogy meghallottam, milyen élmény volt számára a mexikói konyha, egyből nevetésben törtem ki, talán még a könnyem is kicsordult egy kicsit. Le is töröltem, ahogy próbáltam felidézni az emlékeimben annak a régi anekdotának a pontos momentumait. -Nem tudod, ismered-e annak a chilifőző versenynek a történetét, amikor van két bíró, a harmadikkal valami történik, és egy civilt kérnek fel helyette. Most pontosan nem emlékszem a teljes sztorira, de a poén az volt, hogy míg a bíróknak meg se kottyant a csípősség, meg írogatták az értékeléseket, addig a harmadik olyan szövegeket lenyomott, meg majd’ meghalt az ételtől. „Ezzel le lehetne szedni a megszáradt festéket az úttestről.”, „Az egyik szememre megvakultam, és a külvilágnak olyan hangja van, mintha minden rohanó vízből állna.”, „Nagyon idegesít, hogy a másik két bíró folyton megkér, fejezzem be a sikoltozást.” meg a többi… No, de ha már megbarátkoztál a csípőssel, az nagyszerű, az indiai konyha sem spórol, ha chiliről van szó. Az, hogy James rögtön szombatra gondolta a főzőcskézést egy kissé meglep, de végül is, miért ne? A pakolás meg a palántázás megvár… -Rendben, de… Előtte nem kéne akkor bevásárolni, vagy valami? –tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. -Üss a szádra! –szóltam rá játékosan Jamesre, amikor lavinát emlegetett, de azért biztos ami biztos, kilestem az ablakon. Hm… azt hiszem, hogy megússzuk a lavinát, igaz, múlt héten már volt olyan, aki nélkül is összehozott egy nyílt törést, elég rondát. Csórikám… Viszont már fel is fel is pattantam a helyemről. Fogtam a tálcát aztán tettem még egy kitérőt az ablak felé, csak hogy biztosra menjek, aztán vissza a konyhába. Mivel már nem emlékeztem rá, melyik csésze kié is volt, így aztán elmostam, törölgettem őket, amíg megmelegedett a kávé. Persze James úgy tűnt, megint jött utánam, legalábbis a hátam mögül megéreztem a farkas-energiáját. Megfordultam, hogy szemtől szembe álljak vele, végigmértem, aztán a mutatóujjamat óvatosan a mellkasához nyomtam, hogy finoman hátrébb „toljam”. Azért legalább két lépés távolság had maradjon már köztünk, ha csak most ismertük meg egymást. Persze, ha nem vette volna a lapot és mozdult hátrébb, akkor arrébb lépek én, ezen ne múljon, ha vette, akkor pedig egy „köszönöm”-öt kapott cserébe.
Kivételesen szótlanul hallgatom, hogy miként védi a postást, aki igazából nő, valamint azt, hogy számít rám, ha esetleg valami baki lenne a botanikus kertben. Igazság szerint fogalmam sincs a terepről, és a legutóbbi látogatásom alkalmával is az üvegházakhoz kellett mennem, ott pedig azért meleg is van, plusz le van kövezve a padló. Újfent felcsillannak a szemeim, amikor azokat a bizonyos fényképeket emlegeti. - Ki nem hagynám! Viccelsz? Minden vágyam, hogy gyerekkori képeket nézzek rólad. Na jó, lehet, hogy most hazudtam, de ennek ellenére szívesen átnyálazom őket. Ilyenkor sajnálom, hogy az én időmben még nem volt fényképezőgép... Bár azt hiszem, hogy az idillikus családi fényképek az én albumomból egészen biztosan kimaradtak volna. Amíg emberként éltem, addig sem volt nálunk rongyrázás, egy hóhércsalád örülhetett, hogy nem gyújtották fel a házát, ami egyébként a városon kívül volt. Ó dehogy, mi nem lakhattunk a normális emberek között, és csak akkor mehettünk közéjük a belvárosba, ha nagyon muszáj volt. Azért az egészen meglep, amilyen nagy hévvel kezd el kacarászni a kajás megszólalásomon. Ettől függetlenül örülök neki és egészen aranyosnak találom, hogy még meg is könnyezte kissé a dolgot. Még ha gyorsan le is törölte őket, azért a sós testnedv aromája megcsapta az orromat, kár lenne tagadni, bár szerintem nem is akarta. De aztán rajtam a sor, hogy úgy nevessek, hogy a szék is megreccsenjen a testem rázkódása alatt. Ezek a mondatok! Ennél már csak akkor lenne sokkal szórakoztatóbb, ha én találom ki őket. - Ehh, na jó... Téged sem kell félteni, azt hiszem! Már ami a mások megnevettetését illeti. Nagyokat lélegezve, kósza sóhajokat hallatva nyugtatom le magam teljesen, miután kihevertem a katarzist. - Mi? Ja... Hát, én megveszem, ami nekem kell, te hozod, ami neked. Megoldjuk! Legyintek egyszerűen a bevásárlásra. Nem kell itt túlspilázni a dolgot. Vagy esetleg a bevásárlást is szervezzük meg közösre? Nos, azért az lehet, hogy így elsőre sok lenne. Még a végén úgy viselkednénk, mint valami elcseszett házaspár. - Excusez-moi! - adom elő színpadiasan, majd rövid szüneteket tartva háromszor is rácsapok egy gyengédet a pici (?) számra. De csak hogy ne érje szó a ház elejét... Amikor viszont újfent barátságos közelségbe érek oda Abie mögé, meglep, hogy hátrafordul és szótlanul "rak" arrébb a mutatóujjával. Egy darabig ellenállok a nyomásnak, aztán megadóan teszek két lépést tőle. - Na! Legalább már hozzám mertél érni. Alakul, alakul... Dörmögöm bele a szobába, aztán ide-oda sétálok, amíg a kávé elkészül. Összetapizom az összes elöl levő műszert, esetleg kisebb dekorációt. Meg kell hagyni, hogy elég otthonos a hely, ahhoz képest, hogy általában senkit nem érdekel a berendezés, akit visítva behoznak ide. Azok inkább meghalni szeretnének, vagy legalábbis elájulni a fájdalomtól, és tökéletesen hidegen hagyja őket, hogy milyen szép festményt aggattak a falra. Viszont a folyamat most kissé hosszadalmasabb, tekintve, hogy Abie még mosogat is, szóval pofátlanul feldobom magam a betegek és haldoklók (muhaha) számára fenntartott ágyikóra. Kezeimet a tarkóm mögé kulcsolom, a lábaimat pedig keresztbe teszem. Ha elkészült idő közben a kávé, nyögve nyújtom előre a kezeimet a Gyógyító felé, kiskutyaszemekkel kisírva, hogy ugyan már hozza ide nekem azt a feketét, ha már olyan szépen kérem nézek. Ha ez megtörténik, akkor felnyomom magam a fekvő helyzetből, begyűröm magam mögé a párnát és felülve dőlök hátra. - Új szintre lépett a kapcsolatunk, kedves nővérke. Ágyba kávé... - vigyorodok el - Nem lesz ennek jó vége. Fűzöm hozzá mellékesen, ha erre lehetőségem van és szeretgetni kezdem az ölemben a csészémet.
-Nagyszerű, most már nyugodtan alszok éjszaka! –vágtam vissza a csipkelődésére, majd legyintettem- De akkor majd megpróbálom nem elfelejteni, hogy keressem meg az albumokat. Amúgy ne aggódj, mondom, nálunk is csak azért van ennyi, mert apámnak ez a hivatása, életcélja, élete nagy szerelme. Amúgy ugyan, azt ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy semmi szép és jó nem történt a gyerekkorodban. Úgy se fogom elhinni. Hihetetlen, hogy milyen ragadós a nevetés. Amikor a kis idézetek hallatán ilyen jókedvre derül, én sem bírom megállni. -Hm, ha ennyire tetszik, akkor majd megpróbálom megkeresni az eredetijét. Amikor néhány éve olvastam, hú… csak oly törölgettem a könnyeimet a nagy nevetéstől. A konyhás problémát egész egyszerűen letudta, én pedig csak megszeppentem vakargatom a tarkómat. Hát ennél azért kicsit bonyolultabb a dolog, részben mert nem tudom, mennyire felszerelt konyhája van, másfelől viszont nem sok kedvem van egy szatyornyi hozzávalóval végigjárni a botanikuskertet… Megfagynak a zöldségek. Na mindegy, mást nem előtte teszek egy kitérőt haza, annyira csak nem lakhatunk messze egymástól, meg falun vagyunk, itt nincsenek is igazán távolságok! Viszont erről jut eszembe egy „fontos” apróság a közös főzőcskézés kapcsán. -Ja igen, és amúgy vegetáriánus vagyok. –tettem hozzá egy angyali mosollyal. Remélem nem akad fenn ezen az icipici tényezőn, ha már farkas. A színészi teljesítményére egy „Koi Baat Nahi!” válasszal legyintek. Ahogy sikerült meghátrálásra kényszerítenem, egy diadalittas mosoly jelent meg az arcomon, a válaszára azonban csak egy szemforgatással válaszoltam és inkább a kávéval foglalkoztam. Ha így folytatja, még pár találkozás, aztán nyaklevest is fog kapni, csak hogy örüljön, hogy hozzáérek. Bár, lehet nem is kell olyan sokáig várnom vele! Ahogy a tálcával a kezemben meglátom, hogy James milyen otthonosan bevackolta magát a vizsgálóasztalra, kis híján leejtem a tálcát, az állam meg valahol a padlón landol, mire észbe kapok. Végül aztán megindulok felé, legyen neki karácsony, meg lássa kivel van dolga. Már épp nyújtanám a csészéjét, ám amikor meghallom a beszólását, s nem elég, hogy a kezem megáll a levegőben, mellé még egyből fülig vörösödök. Mivel James innen még nem érheti el az éltető italt, így azt csak visszateszem a tálcára, majd le a pultra, és én is a fal felé fordulok, amíg valami emberi színem nem lesz. -James… -bököm ki nagy zavaromban. -Ne is próbálkozz az ilyen kiskutyaszemekkel, nálam ez nem működik. –füllentem határozottan- De ha már így kényelembe helyezted magad… Csak nincs valami panaszod? Vannak nagyon jó gyógyteáim, szóval csak egy szavadba kerül és készítek is egy finom cickafarkfű-teát. Esetleg egy szuri? Vagy azzal téged nem lehet ijesztgetni? Csak mert akkor marad a kávéba csempészett hashajtó… –fontam össze magam előtt a kezeimet- Amúgy díjaznám, hogy ha nem sároznád össze a vizsgálóasztalt, így is takarítom eleget. –pillantottam a cipőjéből kiolvadó hóra.
Az egyáltalán nem zavar, hogy vegetáriánus. De azért azt jobb, ha megérti, hogy nekem a fajtámnál fogva eléggé... Nehezen lenne megoldható, hogyha ráállnék a zöldségekre. De nem baj, legfeljebb majd külön serpenyőt használunk a húsnak. Vagy azt megcsinálom előbb, ha nem bírja a szagát. Ha a helyzet megkívánja, valóságos gentleman tudok lenni. Vicces, de Abigailért akkor is megtenném, ha nem lenne csinos nő. Egész egyszerűen azért, mert tetszik a személyisége, és úgy érzem, hogy már előre is megérdemel ennyit, már csak azért is, mert beleférek a napirendjébe. Az kifejezetten tetszik, ahogy zavarba hozom. Bár nem adja oda a kávét és ráadásul még el is fordul, a farkas érzékek elöl nincs menekvés egy ilyen felkészületlen állapotban. Persze, mágiával blokkolhatná a dolgot, de így is tisztán érzem a zavarát. De mivel nem akarom még ennél is jobban kiakasztani egyelőre, így igyekszem megmaradni a szolid és baráti mosolynál, hogy azt lássa, hogyha egyszer visszafordul. - Igeeeen? Kérdezek vissza elnyújtottan, amikor kiejti a száján a nevemet, és már érzem, hogy nem kezdődik jól a dolog. Az oldalamat azonban rettentően fúrja a kíváncsiság, hogy mégis miféle reakciót fogok tudni kicsikarni belőle egy ilyen nagy zavar után - bár az arca már egyáltalán nem vörös. Felnevetek, ahogy sorolja a lehetőségeket. Szurit? Ugyan már, meg se kottyannak egy szuri! Roxan a húsomból vagdal le mindig valamennyit, szóval attól nem félek. Hashajtó? Na jó, az már tényleg egy kicsit sok lenne... - Hogy mi a panaszom? - szélesedik ki a mosolyom, ami már előre sejteti, hogy nem lesz jó vége a dolognak - Fájdalmaim vannak. - közlöm egyszerűen és a két kezemmel a combjaimra csapok - Fene se tudja, lehet, hogy meghúztam kissé a vállamat, de szerintem csak ki kéne masszírozni... Vonok vállat aprón és még fel is szisszenek, mintha valóban fájna. De persze mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Aztán ahogy előhozakodik a cipős témával, egész egyszerűen lerúgom őket. Ilyenkor büszke vagyok a hiúságomra, arra, hogy mindig fürdők és hogy még a zoknim is drágább, mint az átlag. Se lábszag, se kosz, se lyukak az anyagon. - Jó, hát ha inkább a talpamat masszíroznád, azt egyszerűen meg is mondhattad volna, nem kellene a sárra fognod. Fűzöm hozzá játékosan, aztán kivárok. Persze, fantasztikus lenne egy masszáz (mikor nem?), de ezt nyilván nem várom el tőle, csak húzom egy kicsit. A reakcióját még megvárom, addig teljesen komoly képpel "fájlalom" a testem. De után csak végignézek rajta tetőtől talpig, aztán megnyugtatom kissé. - Jó, beérem a kávéval is, Abie... Minél előbb adod oda, annál előbb iszom meg, és te annál előbb szabadulsz. De persze közben mesélned kell még magadról pár könnyfakasztó történetet, már ha nem akarsz kivágni most azonnal. Újfent kiskutyapillantásokat küldök felé és ártatlan, cumisüveget kérő gyermekre emlékeztetve nyúlok ki a csésze felé, leszámítva persze azt az apró különbséget, hogy nincs rajtam pelus, és képes vagyok még az ujjaimmal néhány csalogató mozdulatot tenni.
Á, ilyen piti apróságok miatt nem pajzsozok feleslegesen. Ha nem érezné, akkor is egyértelműen levágná, hogy mi a szitu, arról nem is beszélve, hogy sosem lehet tudni – mi van, ha történik valami olyan a nap hátralevő részében, amihez sokkal nagyobb szükség lesz a mágiámra? Pl. mégiscsak megindul odakint egy lavina? Na ugye, hogy akkor már inkább hasznos dolgokra használjam… Az elnyújtott igen hallatán egyből eleresztek egy mosolyt. Atyaég, mennyit hallotta ezt tőlem drága édesanyám, amíg otthon laktam. Meg mennyire utálta ezt az elnyújtást, pláne, ha még szép lassan fel is vittem a hangsúlyt a szó végére. Persze ahogy meglátom a reakcióját a kérdésemre, már kezd rossz előérzetem lenni, hogy lehet, megint csak magam alatt vágtam a fát? Így aztán veszek egy nagy levegőt, aztán várom, hogy mit kapok vissza. És ahogy hallgatom, úgy szökik fel a szemöldököm, én meg alig bírom visszafojtani a vigyorgást. Persze nem szóltam közbe, csak elnézően vártam, hogy mennyi panasza van szegény betegemnek, néha bólintottam egyet, mint valami anyuka, amikor a kisiskolás gyerkőc meséli lelkesen, hogy mennyi mindent tanultak aznap az iskolában. -Nos, kedves James… Ha legtöbb ember ennyi idősen, mint te, már rég alulról szagolja az ibolyát, vagy tekintve, hogy Alaszkában vagyunk, a hóvirágot. Szóval azt hiszem, semmi meglepő nincs abban, ha fájdalmaid vannak, tudod, korral jár. Amúgy meg sok minden okozhatja, a rossz testtartás, a stressz, szóval lehet, hogy nem ártana átgondolni, hogy nem kéne-e valamit változgatnod az életmódodon. Mögé sétáltam, s ha eddig még nem tornázta volna fel magát ülő helyzetbe, akkor most megkértem rá. Ha már a vállára panaszkodott, akkor elkezdtem a vállait, nyak környékét, lapockáit nyomkodni, végighúztam párszor a kezem az anyagon. Persze ha közben bármi zavarba ejtő megjegyzéssel próbálkozna, csak finoman nyakon csapom, úgy jelzés értékűen, hogy csitt! -Hogy megnézzem, van-e gerincferdülésed, ahhoz fel kéne kelned, de a járásodat tekintve annyira nem vészes a dolog. Csak mindig figyelj oda a helyes tartásra, meg nem görnyedni! Bár lehet, egy gyógytornát nem ártana beiktatnod heti rendszerességgel az életedbe. Tudod, helyes életmód! És ha már masszázs... Az annyira nem is rossz ötlet, elég görcsösek az izmaid. Majd utána érdeklődöm, hogy van-e valami szakember a városban, tudod, olyanok amit a filmekben is mindig emlegetnek, ilyen 2 méter magas NDK-s úszónőre emlékeztető fajta. Na, azok aztán tudják a dolguk! Azzal már sétáltam is tovább a lábai felé. - Ha meg a lábad fáj, akkor irány az ordopédia. Nem lehet, hogy lúdtalpad van? –vetettem is egy gyors pillantást a talpára, ha már így lerúgta a cipőit- Te, ez szinte már gágog… Oké, tudom, farkas vagy, de akkor is, ez is okozhat fájásokat a test többi részén. Nyugi, nem vészes a dolog, kapsz tőlem egy beutalót, veszel egy talpbetétet, mindig hordod, és meglásd, mennyivel jobb lesz! –jegyzem meg mosolyogva. -Még valami? –teszem fel a kérdést, csak hogy tudja, rám mindig, számíthat a bajban, majd ha nincs több kérdése, akkor kap egy buksisimit, fülön ragadom és lerángatom végre a vizsgálóasztalról. -Egyébként nem gondolkoztál még rajta, hogy következőnek egy újabb orvosi diploma helyett a színészettel próbálkozz? –kérdeztem, továbbra sem engedve a fülét, miközben magam után húztam a cipőjéig- Vedd csak vissza nyugodtan, mielőtt még összekoszolnád. Azzal a kávékat visszapakolom a tálcára és visszamegyek a kisasztalhoz, elfoglalva a korábbi helyemet. -Ha kávéval is beéred… -mutatok a másik székre- Ha meg nem, csak szólj, aztán már írom is a beutalókat! Ha James is lesz olyan jó fiú, felveszi a cipőjét és idejön, akkor mosolyogva, egy „parancsolj” kíséretében nyújtom át neki a csészét.
Egy kicsit rossz kölykös mosollyal hallgatom végig, ahogyan anyuci lassan, de biztosan nekiáll diagnosztizálni. Meg kell hagyni, nagyon kedves,törődő és alapos. Szinte már kedvem lenne azonnal valóban betegnek lenni, főleg, miután mögém kerül és itt-ott megnyomkodja "megfáradt" tagjaimat. Milyen jó, hogy mögöttem van és nem látja közben a fejemet, mert szerintem már azért is kiosztaná azt a bizonyos tockost. De így csak élvezem a kezelést és a vizsgálatot, néha azonban szinte már ijedten fordulok hátra, mintha a halálos ítéletemet mondta volna ki egy gerincferdülésen keresztül. - NDK-s úszónőt?! Tudod, van az a vicc, hogy a nővérke körbejár a betegszobában és faggatja a betegeket, hogy kinek mi baja. Az egyiknek a mandulája fáj, azt mondja a nővér:"kivágjuk". A másiknak a lába fáj, arra meg, hogy "levágjuk. A hamradik csak annyit mondd, hogy "nekem a fejem fáj, de már elmúlt". Szóval... Ha ilyen úszónőkkel riogatsz, maradjunk annyiban, hogy nekem is elmúlt. Közlöm vele kissé nevetve. De meg kell hagyni, azért Abie-ban is van kurázsi, már ami a frappáns visszavágásokat illeti, bármennyire is tűnt szendének, és bármennyire könnyen képes voltam zavarba hozni nem is olyan régen. A kérdésére, miszerint van-e még panaszom, csak kissé riadtan rázom meg a fejem, a következő pillanatban meg már azt veszem észre, hogy a Gyógyító a fülembe kapaszkodik és úgy ráncigál el a cipőmig. Ellenkezés gyanánt csak erőtlen "hé-hé-hé"-re futja, egyébként meg vigyorgok, mint a tejbetök. - Ha letéped a fülemet, beperellek zaklatásért! Emelem a plafon felé a mutatóujjamat, hogy még fenyegetőbbnek tűnhessek, de a kérdése kizökkent a komolykodó hangnemből és szinte már bóknak is veszem. - Ó, hát ezt bóknak veszem. Egyébként szakmai ártalom, hogy jól el tudjam adni magam. Te megvennél? Nem kérek sokat, pár teve és a tied vagyok... Amikor elereszt, azért megdörzsölöm az idő közben kipirult fülemet, majd belekezdek a cipőm felvételébe. Milyen kár, pedig kezdtem magam egészen otthon érezni. Utána veszem csak át a kávét és visszatántorgok a székre. Nem mondom, hogy boldog vagyok, hogy megint ott ülhetek a vizsgáló ágyikón való nyújtózkodás helyett, de azzal kell dolgozni, ami jut. - Tökéletes a kávé. - nyugtatom meg már csak azért is, mert nekem ugyan nem kell sehova semmiféle beutaló, főleg nem azok után, ahogyan elképzeltem azokat a bizonyos drabális masszőzöket. Még meg is kell ráznom egy kicsit a fejemet, hogy végre eltüntessem a képet a fejemből. Brr! Inkább felkutatom Abie tekintetét, és azzal szórakoztatom magam. - Megiszom, aztán már itt sem vagyok. Bármennyire is nem látszik, elfoglalt ember vagyok. - nevetek fel kissé. Bár nem szívesen hagynám magára, de tényleg kicsit kezd sok lenni a rendelő és a falkadolog egyszerre. Belekortyolok a kávéba, és ha csak a nő nem töri meg valahogy a csendet, én is inkább csendesen révedek hol rá, hol pedig egy-egy berendezési tárgyra. - Látod, megmondtam, hogy szemtelen fajta vagyok. De szerintem az a legjobb, ha kutyába se veszel, az már Roxannek is bejött, kérdezd meg tőle nyugodtan. Már immúnis a hülyeségeimre. De ha lekötsz az órák alatt, akkor figyelek, ne aggódj! Csak nem akarom, hogy úgy érezd majd, hogy a falnak beszélsz. Legalább is, a mai alkalomból kiindulva. Talán jól esik a lelkének egy kis támogatás, hogy nem mindig vagyok ám ennyire nehéz eset. A továbbiakban igyekszem nem olyan zavarba ejtő tekintettel nézni a Gyógyítóra, meg hát úgy... Viselkedek, na. Azt hiszem, hogy éppen eléggé sikerült bemutatkoznom neki már eddig is, kár lenne átesni a ló túlfelére. Egyelőre!
//Hmm, szerintem lassan zárhatunk itt. Aztán ha van kedv és affinitás, mehetünk kertészkedni, mert az fun! //
-Hm, jó tudni, hogy a hipochondriát is jól gyógyítja, csak az említése is! –jelenik meg egy diadalittas mosoly az arcomon, hogy végre sikerül „megijesztenem” egy kicsit a nagy beteget. Örömmel látom azt is, hogy mintegy varázsütésre, minden további panasz megszűnt, annak ellenére, hogy az előbb egy kisebb „hattyú halálát” előadott itt kinyúlva a vizsgálón. -Ezt a hisztit, komolyan, mint ha az unokahúgom hallanám… Mit parázol, van, másik, nem? Meg amúgy is visszanő… –felelem halál nyugodtan, és még finoman csavarok is egyet a fülén, csak hogy érezze a törődést- Amúgy ne aggódj, ha visszavarrom, holnap estére már semmi nyoma nem marad. Egyébként meg nem vagyok én olyan erős, meg úgy se lenne szívem bántani. A tevés kérdésére egy szemforgatással válaszolok. Ez most komoly? Még el se engedem de már megint kezdi… - Nincs egy tevém se, meg amúgy se hoznám őket ilyen éghajlatra, az állatkínzás lenne. A kiskutyámat meg nem adom. Arra, hogy elégedett a kávéval, elmosolyodok, majd én is kortyolgatom az italom néhány néma percig, amíg el nem fogy, néha szórakozottan meglötykölöm a csészében. Persze csak óvatosan, nehogy kiöntsem. -Igen, elhiszem. Nem tartalak fel, hisz ha itt kávézgatunk, ki fogja megmenteni a világot a pusztulástól? A tanácsai hallatán csak aprókat bólintok, jelezve, hogy vettem az adást. - Lekötni? Majd körbenézek otthon, a költözésből még maradt pár köteg zsinór, csak a festés miatt elpakoltam valahová. De akkor majd megkeresem. Na de komolyra fordítva a szót, ha ettől nem szemtelenkedsz többet-jobban, akkor valahogy csak megbirkózok a feladattal, vagy ha nem, akkor tényleg marad Roxan verziója. –próbálom megnyugtatni. Mondjuk kezdek gyanakodni, hogy ha ennyiszer előhozza a témát, meg ilyen büszke a szemtelenségére, akkor sanszos, hogy tényleg lesz még rosszabb a helyzet, és a mai csak egy kis ízelítő volt. Mindegy is, legalább szokom a gyűrődést. Kedves tőle, hogy ennyit figyelmeztet előtte… lehet, hogy az órára majd valami nyugiteát főzök? Még alszok rá egyet. Ahogy megiszom az utolsó korty kávémat is, az üres csészét visszarakom a tálcára, majd hátradőlve várom, hogy hogyan tovább. Van még valami kérdése? Esetleg panasza? Mert ha nincs, akkor átveszem a szót. -Akkor most szombat. Tekintve, hogy hétvége, mit szólsz egy reggel 9 órás kezdéshez? Az nem túl korai, és olyankor még forgalom se nagyon van, úgyhogy az odajutás se okoz gondot. Találkozzunk a bejáratnál, és valami füzetet meg írószert majd ne felejts el hozni, hogy tudj jegyzetelni. És mielőtt megkérdeznéd, igen, később kikérdezek mindent, ha már tanulunk, akkor eredménye is legyen a dolognak. Esetleg ha gondolod, fényképezőgépet is hozhatsz, ha készítesz pár képet, az később nagy segítség a növényfelismerésnél, tanulásnál. Bár, ha inkább rajzolgatnád őket, akkor nekem úgy is jó. Hm, még valami? Ja igen, öltözz melegen, de azt már megbeszéltük korábban. Hm, azt hiszem, akkor erről hirtelen ennyit. Van bármi kérdésed?
//Részemről rendben Akkor kezdhetjük a búcsúzkodást, ha már külön szóltál, hogy nehogy 1 reaggal lerázzalak//
Azért szomorúan biggyesztem le a számat, amikor az unokahúgához hasonlít. Akkor pedig még szomorúbb leszek, amikor közli, hogy amúgy nem tart tevét, de még egy kiskutyára sem cserélne be. Jó, hát újfent eljátszhatnám a hattyú halálát, sérült egómat a sárba csapkodva, de inkább nem teszem. Csak felveszek egy, a kiskutyájához hasonló tekintet és ezzel együtt tűnök el a koffeinbomba mögött. - Abigail, figyelmeztetlek... - nézek rá komolyan és összeszűkült szemekkel - Ha ilyen kontextusba emeled a lekötés fogalmát, a végén még bátorításnak veszem, aztán még Roxan is kevés lesz. Pár másodpercig még fenntartom a halálosan komoly,szinte fenyegető arcomat, aztán úgy illan el és vált át természetes üdeségbe, mintha soha nem is lett volna ott. Ennek ellenére valljuk be, hogy ezt most nem én kezdtem, csak hát ki lenne olyan hülye, hogy egy ilyen magas labdát hagy elpattogni? Én biztosan nem. Akkor már valami nagy baj lenne odabent. Meg lent. Sóhajtva, de türelmesen hallgatom az instrukciókat. Mondanám, hogy ennyire azért ne nézzen kezdőnek, de inkább hallgatok. Valahogy csak sikerült néhány köteg diplomát összeharácsolnom magamnak, néhány növénnyel igazán nem lesz gondom. De majd úgy fogok kinézni, mint egy kisdiák, hátizsákkal,almával, szendviccsel, szívószálas üdítővel, fényképezővel és notesszel. Tiszta sor. Ja és még esőkabátot is viszek, mert anyu úgysem enged el anélkül. - Ne tessék aggódni, ott leszek kilenckor és teljesítek minden feltételt az óra elkezdéséhez. - nyugtatom meg bólintva aztán kiiszom a kávét. Visszateszem a csészét a tálcára és öreges sóhajjal tolom fel magam, majd lépek Abi felé. - Nade. Ahogy már említetted, meg kell mentenem a világot. Vezetem fel félmosollyal a köszönést és megindulok az ajtó felé abban a reményben, hogy a Gyógyító kikísér legalább a küszöbig. Ha nem, akkor kénytelen leszek én visszamenni hozzá... - El sem tudom mondani, micsoda öröm és megtiszteltetés volt megismerkedni Önnel, Miss Cross... - lépek oda, s bár a hanglejtésem és a szóhasználatom merőben színpadiasnak és mesterkéltnek hathat, valójában csak a brit múltam egy szeletét elevenítem fel így 2013-ban is - Bízom benne, hogy a szombati találka alkalmával megtapasztalja, hogy érdemes vagyok arra, hogy a tanítványa legyek. Kissé megdöntöm a törzsem, a jobbommal az övé felé nyúlok,s végig tartva a szemkontaktust, apró kézcsókot lehelek a nő kézfejére. Még ott tartom az ajkam előtt, amikor néhány pillanattal később gyorsan és szinte észrevétlenül kacsintok rá a Abie-ra, a mosolyom pedig egészen szélesre húzódik. Felegyenesedek és kifordulok az ajtón. Vissza se nézve azért még elkiáltom magam. - Ne késs el! Vigyorgok, de ezt ő már nem láthatja. Mit ne mondjak, piszkosul fog hiányozni Maggie sajátos törődése, ennek ellenére egy részem most piszok hálás azért, hogy új Mentorhoz kerültem.
-Kshama, James-ji! –érintettem meg a fülcimpáimat bűnbánatom jeléül, mielőtt még rosszra gondolna. Az arcomon csak egy halvány mosoly, mellé bocsánatkérő tekintet egészen addig, amíg nem változtat ő is azon a komoly tekintetén. James sóhajtozása különösebben nem zavar, miközben magyarázok. Vagyis… na jó, egy kicsit talán, de inkább elmondom, amit tudnia kell, ne utána legyen félreértés meg veszekedés emiatt. -Rendben, örömmel hallom, és várni foglak. –biccentek a szavaira, majd ahogy indulni készül, én is felpattanok a helyemről, hogy kikísérjem. Nem csak a rendelő ajtajáig, hanem a főbejáratig. A rendelő úgy is a síparadicsom földszintjén lett berendezve, mert hát szegény „félholt túlélőknek” meg gipszelt lábú „menekülteknek” ne kelljen még lépcsőzni is a sok szenvedés mellé. Másrészt viszont egész nap kb. semmi mozgás nem volt, így nem hinném, ebben a 2 percben akarna valaki betörni, meg hát ennyi mozgás nekem sem árt, így aztán a vállamra kanyarítok egy kendőt és már sietek is a férfi után. A főbejáratnál aztán felé fordulva épp búcsúznék tőle, amikor meghallom a szavait. Elsőre egy kicsit meglep a stílusa, de aztán csak mosolyogva válaszolok neki, igaz, teljesen hétköznapi hangnemben: -Enyém a megtiszteltetés, Mr. Howard! Remélem, hogy a szombati találkánk során sikerül felkeltenem az érdeklődését Földünk csodálatos növényvilága iránt, s örömét fogja lelni az új tudásban megszerzésében. –biccentettem a szavaira, s már épp azon töprengtem, hogy milyen ide illő, frappáns szavakkal tudnám útjára engedni, esetleg valami ősi indiai bölcsesség, ám amikor megfogta a kezem és egy kézcsókkal búcsúzott, egy kissé lefagytam. Na jó, lehet, hogy nem ez a megfelelő kifejezés, viszont mindenképp sikerült meglepnie vele. Pláne, hogy napjainkban szinte csak a filmekben találkozni ezzel a fajta búcsúzással, Indiában meg… tudtommal sosem volt szokás, így aztán kissé idegen volt az egész, én pedig csak sután álltam, hogy ilyenkor vajon mi a teendő. Amikor még egy gyors kacsintást is kapok mellé, csak tovább romlott a helyzet, ahogy seperc alatt elvörösödtem, de úgy látszik, ennyi volt. James úgy döntött, nem kínoz tovább azzal, hogy nézi, ahogy égetem magam, így amikor távozóra fogja, csak megkönnyebbülten felsóhajtok. Jesszus, lehet, hogy nehezebb lesz ez az egész mentorosdi vele, mint sejtettem? -Ne aggódj, nem fogok! –motyogom magam elé mosolyogva, mert csak nem fogok már én is nekiállni kiabálni, s bár épp nem figyel, azért még integetek neki egyet búcsúzásképp, mielőtt szorosabbra vonom magam körül a kendőmet és visszasétálok a rendelőmbe, hogy egy újabb kör mosogatással nézzek szembe, majd folytassam az olvasgatást.
Kezdőlap
//
//
