Hah, eljött az én időm! Ahogy a megfelelő helyre lépdelek, miután bemelegítettem izmaimat, szinte röhejes a földöntúli vigyor, ami megüli lelkemet. Nem mosolygok, a külvilág ugyanolyan szilárdnak és keménynek láthat, mint mindig, de valójában madarat lehetne fogatni velem. Senkit, azaz senkit nem tudtam volna elképzelni méltóbb ellenfélnek erre a kis baráti – fenéket, nincs olyan, hogy baráti küzdelem, de ezt a hozzáállásomat nyilván mindenki ismeri, vagy ha nem, majd most megismerik – párharcra a Protektornál. Nyilván van, aki be lenne csinálva ettől a helyzettől, mert mégiscsak ő a vezetőnk. Az hát, én is tudom. De a harcban nekem mindenki egyenlő, engem nem érdekel a rangja, csak az, amit tud, amit produkál. És személy szerint engem feldob ez a dolog így. Megvárom, hogy velem szembe kerüljön és annak rendje és módja szerint üdvözlöm William Skylart. Csak egy főhajtás, melyet keleti énem harcművészet iránti és az ellenfelem iránti tisztelete csal elő belőlem, de felfogható ez annak a bizonyos egyik tenyér kifeszít, másik kéz ujjai ökölbe szorítanak, tenyérbe illeszttetnek, majd mindezen kéztartás a mellkashoz húzatik, s feszes meghajlásban teljesedik ki dolognak is, melyet oly elcsépelten alkalmaznak a keleti harcművészetek. Én nem szeretem, nem is alkalmazom, de a főhajtás, na az nem csak, hogy belefér, de elengedhetetlen is. Szerintem. A kivárásra játszom. Arra, hogy mit lép ő. Minden porcikámban felkészülök, de nem támadok ész nélkül. Az sosem volt az én asztalom.
Hogy tartok-e az egésztől? Nem mondanám. A rám jellemző, szinte már kiakasztó higgadtsággal várom ki a mi időnket Ginával. - Még arra is jut energiáimból, hogy életem idióta értelmét Dimitrist oldalba bokszoljam, mikor úgy lapogatja vállamat, mintha tíz farkas ellen készülnék... Nem tudom, mennyire bók ez Ginának mondjuk. Mivel ismerem a harcosomat, a kézfogás ötlete fel sem merül a küzdelem kezdetén bennem. Viszonozom a főhajtást, noha gondolataim már a másik elméjét kutatnák, ha képes lennék fejében olvasni. Gina ésszel fog harcolni, hiszen pontosan tisztában van vele, hogy elég egyszer fölébe kerekednem és neki ott reszeltek, tekintve, hogy kettő is kijönne belőlem az ő vállszélességéből. Ugyanakkor azzal is tisztában van a közös edzések végett, hogy a Vörös Hold óta bár rendbe jött a vállam, huzamosabb, nagyobb megerőltetés esetén még mindig nem az igaz. Pech, hogy a bal sérült és jobbkezes vagyok, de ostobaság lenne nem számítani arra, hogy kihasználja ezt a gyenge rést az első adandó alkalommal... Nőknek kijáró elsőbbség ide vagy oda, az előbb felvázolt ésszel való harcmodor végett tudom, hogy nekem kell elsőnek lépnem. Mindez nem ijeszt, sőt, valahol felpörget... Ismerem a másikat, a stílusát, de pusztán ezekre hagyatkozhatom csupán, a tényleges tettekre nem. És ha jól mozdulok, akkor az akár a mérkőzés kimenetelét is meghatározhatja. - Valami ilyesmi vonzott mindig is a harcosok vezetőjének posztjában. A stresszhelyzetek, a gyors döntési kényszer. Egyszerre doppingol, ugyanakkor ennyi évtized után valahol kissé teher is, még ha ezt magamnak sem vallom be.
Balommal indítok könnyed támadást ellene, melyet ha blokkol, a másik kezemmel megragadom karját és - amennyiben viszi a lendület a nő testét - fordítom/dobom át vállamon. Ha nagyon ellenkezne, akkor max kicsavarodik picit a karja, de nem ez a célom a dobással.
Kezdőlap
