- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
Éjjel szeretek takarítani, nem érdekel, hogy kik laknak körülöttem. Sosem érdekelt a dolgok ezen része, pontosan azért nem, mert túlteng bennem az önzés. Ha nekem valami kényelmes, akkor azt megcselekszem, s mivel a rezidensség alatt és őrzői tanulmányokkal párhuzamosan nem is mehetett volna más időben ez az egész rendezgetés, bennem maradt. Azóta meg még meg is szerettem, mert ennyi rebellisség már hadd szoruljon belém, ha egyébként igen jó katona vagyok, mondjon akárki, akármit. Rideg, kőfejű, egyenes. Nem gondolom, hogy kell még több. A porszívó kikapcsoló-gombja felé nyúlok, lenyomom, érzem, hallom is ahogyan elhallgat fokozatosan a zúgás, de minden olyan távoli kezd lenni. Fény. Nem szeretem az ilyen szentimentális baromságokat. Dacosan felszegett fejjel csörtetek bele a semmibe, azzal a biztos tudattal, hogy ennek nem így kellett lennie. Egy harcos haljon a csatában. De hogy a szobájában, a porszívó köré kiflibe zuhanva? Az mégis csak igazán szánalomhalom.
Glorious, noble in my mind Everything you fight to win Taking all and giving Whatever my pride will let me Not backing down, no giving in I wouldn't lose, I couldn't
Senki sem érdekel. Csak lopott pillantás az egész, mit a társaimra vetek, de saját elégedettségem magasabb a kíváncsiságnál. Lám, talán mégsem céltalanul rohantam a fehér fény felé, talán a harcos mégis harcban eshet el, ha már esni kell. Egynek érzem magunkat, erősnek, igazi katonának, s ettől még az én arcomra is mosoly költözik. Olyan furcsán hullámoznak arcizmaim, testemet nem érzem magaménak. Undorral túrok két kézzel hajamba, s ahol a göndör, dús fürtöknek szigorúan metszett arcomat kéne keretezni, ott lágyabb, ám férfias metszésű vonásokat, egyenesszálú hajat lelek. Nem is kell végigpillantanom a többi részemen ahhoz, hogy tudjam, valami változott. Hogy végérvényesen-e? Már nem gondolkodom ezen, mert már nem a sajátjaim a gondolataim. És jó ez így, az új létforma teljesen kitölt, eláraszt és Biisaiyowaq testében torokból születő nevetést szül, mialatt minden eltűnik, s ketten egyek, egyformák és mégis különbözők maradunk egymással szemben. Nem számít, hogy hol vagyunk, a pattogó tűz hangja lassan mindent elborít. Hagyom, hogy a másik – mert én én vagyok, így is, hogy már nem az vagyok, akiként idekerültem – hallójárataiba kússzon, hogy megérezze a füstszagot, kiszaladjon tüdejéből a levegő egy pillanatra, ahogy megtelik minden füsttel. Ismerős lehet számára, tudom, hogy átélte már. Egyetlen, ám velőt rázó sikoly, egy nőé. Megannyi másik követi, ugyanazon a hangon, ugyanazon a számára ismerős hangon. Akarom, hogy hallja a „gyermeket”, akarom, hogy érezze, ahogy szépen lassan kitépik a lelkéből a szellemek. - Papa! Papa! Segíts. Papa, ne! Ütemes könyörgés, fájdalmas kiáltásokkal, a rettegés félreismerhetetlen zöngéivel. Ugyan ki sikoltana? Ha nem tudná, akkor is biztossá teszem benne, ez egy olyan világ, ahol képes lehetek minderre. Geneviéve arca dereng fel a lángok között, majd nem marad utána semmi más, csak parázsló semmi, gyászos fájdalom. - Nézz a markodba, s mondd meg mit látsz, Biisaiyowaq? Ennyi a kérdésem, semmi több. Éreznie kell, hogy valami súly húzza le ökölbe szorult kezét. Illúzió, játék, olyan, mint a tűz. De érzem én, leguggolva a nem tudni, hogy van, nem tudni, hogy nincs parázs mellé, hogy annak melege is valós, hát bizonyos lehet, hogy a kellékek felett is valamilyen szinten rendelkezem. Mit nekem tőz, íj vagy pisztoly. Egyelőre nem lényeges. - Milyen érzés tudni, hogy te küldted a szellemek közé a saját lányodat csak azért, hogy megmutasd neki, mit éltél át akkor, amikor elhagytad őt? Ha ki is nyitotta a markát, s meg is látta a benne leledző öngyújtót, az már nincs sehol, ahogyan a füstszag is eloszlott, a parázs eltűnt, s csak mi maradtunk. Ő meg ő. Én. Lényegtelen. - Ártatlan gyermek volt, nem számít hány évet élt le. Tudhattad volna, hogy nem teljesítheted a kérését, mégsem bírtál ellenállni neki. Így oldjuk meg a problémákat, Megoldó? Gratulálok hozzá. Ginette halott. Hagyom, hogy a szavak fájjanak. Hagyom, hogy elhiggye, valóban látta a lángok közé veszni a kölykét. Nem fecsegek bele a gyászába, úgy nem ütne akkorát. Persze nem mondhatom meg neki, hogy mit érezzen, de bennem van mindaz, amit érzett valaha. Tudom, hogy szerette a lányt, hát még az én érdességemmel is úgy sejtem, tán hiányozni fog neki. Hazugságról szó sem lehet, az emlék valósnak tűnik. A kérdés, hogy elhiszi-e, hogy igaz. Hanyagul feldobom magam az asztalra, félreseperve a kendőt. Nem kell, nem érdekel. A mozdulataimban nyoma sincs semmi megszokottnak, idegen lehet számára, a teste mintha nem is ismerné már, hogy miképpen kellene mozdulnia. Nem akarom, hogy azt lássa, amilyen ő maga. Azt akarom, hogy hanyagnak tűnjön saját maga szemében, érzéketlennek. Így a fájdalma csak az övé marad. Ledobom magamról a viselt felsőrészt, a tetoválás, a kör tisztán látszik bőrömön. Szinte vágyom, hogy közelebb jőve megérintse. Mert én már tudom, hogy mi következik. - Itt az ideje, hogy arra koncentrálj, amit érzel. Nem sajog a jel? A testvéred volt, de nem csak az. Vajon megkapod-e te is a kegyet, hogy drogos hippiként szüless újra a Szabad halálának égető fájdalmával testeden? Nem 1900-at írunk, most nem te vesztél oda. De nincs már senkid, ki megvédhetne önmagadtól. Elbuktál. Egyedül maradtál. Akarsz-e még élni, Biisaiyowaq? Színpadias mozdulattal a fegyverek felé mutatok, végigzongorázok rajtuk ujjaimmal. Az sem érdekel, ha megégetnek, hiszen az ő testében talán nem bírom az ezüstöt. Teljesen lényegtelen. Metszőn nézek a szemébe, látni akarom, ahogy összeomlik. Ha nem teszi? Messze még a vége, s én ugyan fel nem adom.
Az utolsó páciens már vagy egy órája, hogy elment. Nem volt kedvem a házba visszamenni még. Minek. Senki sem vár otthon, csak az üresség. Csavargást terveztem az éjszakában, addig pedig egy kapucsinó és egy magazin megfelel. A kütyük tanulása nem foglalkoztat, még ha sok lehetőséget is látok benne. A csavargás nem véletlen. Egész nap feszült voltam, többször hallottam a távolból egy nevetést. Végül becsapom a magazint, az asztalra dobom. Csak egy pillantást vetek ki az ablakon, s értelmet nyernek a feszültségeim. A következő pillanatban érzem is, ahogy száguld felém láthatatlan erőként. Körbenézek és ismerős arcok mellett ott vannak a testvéreimé is. Próbálok szólni, ám hangom nincs. Elmosolyodom. ~Egyszer már legyőztük, s azóta sem tud fölénk kerekedni.~ szavak helyett gondolatok, érzetek. De aztán mindez eltűnik, hogy már csak ketten maradjak. Arrébb lépek a füstre, hallom a hangot és … megint a tűzben vagyok, mint akkor. Megrázom a fejem. Nem, nem így emlékszem, nem így éltem át, nem ezek az emlékek vannak bennem. De számtalanszor végigfutott bennem, hogy áldjam a sorsot, nem fordítva történt. - Az érzések néha furcsa emlékké tudják varázsolni a félelmet és a gyűlölelet. – a szellemek világát érzem körülöttem és mégsem. Tükörképemre nézek, tanulmányozom. Komoly és megértő tekintettel. – Szerettél volna végleg meghalni azon a napon. Amikor láthattad, de nem szólhattál hozzá, nem érinthetted meg. Mondd, milyen érzés, hogy senki sem figyel rád, s nem hallgat meg? – hogy kinek szólok? Magamnak vagy másnak, én sem tudom. Talán… mégis megcsalnak emlékeim? S Ginette valóban halott? - Mondd el nekem, mit szeretnél, hogy lássak? Mégis letekintek, s minden, amit eddig láttam, eltűnik. A hamis érzeteimmel együtt, melyek ép elmémet bombázzák. Nem érzem valósnak, mert nem lélekből s emlékezetből fakadnak. Csupán kivetített érzelmek. - Elég volt neki átélni azt a fájdalmat, amit az egyedüllét okozott számára. Hogy elveszítette azt, akit… - tükörképem szemeibe nézek. – szeret. Mert szeretnek. Fontos vagy neki, nekünk. Közelebb lépek hozzá, megsimítom az arcát. Ez csak egy test, nem én vagyok és már nem is a gyerek Biisha. - Megoldani sokféleképpen lehet, de azzal semmi képpen sem, hogy valakit azért hagyunk veszni a lángokban, hogy tudja, milyen érzés. Szívemre mégis nehézség ül. Egyedül hagytam, ez a mai napi furdallja a lelkiismeretemet, még ha nem is tehettem róla. - Mit értesz az alatt, hogy nem csak a testvérem? Ha Ginette nevét ki tudtad mondani, mond most is ki, kiről beszélsz. Amit mond, elborzasztó, s főleg azért, mert teljesen tisztában vagyok azzal, s teljességgel átérzem, amit mond. Nem miatta. Azon oknál fogva, hogy Annakpok érzelmei erről az időszakról (is) az enyémek (is). Nem tudok válaszolni. Felül az asztalra és én is mellé. Elsöpörve az összes fegyvert, ami eltűnik a sötétben, hangját sem hallani. Felé fordulok, nem érdekel a jel. - Te vagy a legjobb példa arra, hogy miként lehet megölni magunkat. Miért ne akarjak élni? Miért kéne megvédenem magamat önmagamtól? Mi az amit tudsz, s én nem? – de hangomon érezni némi bizonytalanságot. Ginette hamis emlékei nem ingattak meg, de Annakpok átélt szenvedései nagyon is igaziak.
Egyszerűen fel nem foghatom, hogy hogyan jön valaki ahhoz, hogy visszapofázzon, amikor az ő lelkét igyekszem gyepálni. - Ha nem hiszed el, hogy halott, akkor nem is szeretted igazán. Vágok ezzel vissza, s részemről lezártnak tekintem ezt a témát, kútba esett a próbálkozásom, hát nem ülök olyan lovon, ami sánta is, meg kehes is. Nekem végül is teljesen mindegy, hogy melyik halál fáj neki, a lényeg, hogy fájjon, hogy nagyon fájjon, hogy eméssze el, ahogyan a lángok is megtették vele. A lelkére utazom, nem a testére, a test halálát ismeri, de a léleké új lehet számára. Hát nem szeretném, hogy kipróbálatlan területe maradjon, mert én már csak ilyen önzetlen vagyok. Még Eeyeekalduk is megirigyelhetne talán. Remélem, hogy az ő gyomra is legalább annyira felkavarodik ettől a simogatástól, mint az enyém. Vajon mennyire lenne kellemes élmény, ha saját magát hányná le? Rosszul vagyok tőle, gyűlöletem oly heves, hogy szitkot hányok tőle. - Melyik nevét szeretnéd hallani? Annakpok, Alastair A. Annesley, Apáczai A. Annaróza, Acacia A. Acantha, Amos A. Aaronson vagy Autumn A. Autenberry? Sorolom precízen mindazt, amit tudok. Tudok ennél többet is, hát nem szégyellem megkínálni vele. Ha hazugság, azt sem fogja tudni, nem tudhatja, ezt nem pöccintheti le magáról olyan egyszerűen, mint Ginettet. Ez bekúszott a bőre alá, érzem én, szinte bennem bizsereg a bogár, melyet fülébe ültettem el. - Vajon mindenkor szeretted volna? Vajon mindenkor úgy csókoltad volna, mint a szexi szőkét, akit a kocsi oldalának döntöttél, s akitől elvetted lénye minden lényegét? Szexistának nevezem, igen, mert kell valami, amivel felpaprikázhatom. - Boldogabb volt mindőjük, amíg halott voltál. Nem veszed észre, hogy csak idegesíted őket? Hogy mind azért vesztek oda a túlvilágra, mert vak voltál rájuk? Csak magadat sajnáltad, csak Alignakot akartad kibékíteni, de szép csendesen elvette tőled minden szerettedet. Ginette halott, ha hiszed, ha nem. Annakpok eltávozott, azért sajog a jel. A nővéred haldoklik, ahogyan a bátyádat is visszahívják lassan maguk közé a szellemek. Ismered őket, akaratosak. Mit gondolsz hát, mivel tudnád kiengesztelni őket, s visszaadni a boldogságot azoknak, akiket szeretsz? Nőj fel, s élj értük. Különben minden, amit mondasz, csak üres légbuborék. Lehuppanok az asztalról. A lelökött tőr után nyúlok, s ha még mindig nem mozdul erre, akkor megpróbálom a lábába – combjába – állítani a tőr pengéjét. Éget, a tenyeremről hamar felhólyagosodik a bőr az ezüst érintésére, de nem érdekel. Oda akarom szegezni előző helyére, hogy fájjon a teste is, ne csak a lelke. Kíváncsi vagyok, hogy hagyja-e. - Győzd le a gyengeségeid, s állj fel a földről. Így nem kellesz senkinek. Gyere, küzdj meg velem, küzdj magaddal! Bocsánatot akarsz, hát elnyerheted. Az összes testvéredet feloldozhatod a rabság alól. Küzdj magaddal. Te vagy a kulcs.. a Megoldó maga. Csodálom, hogy ezt így még sosem gondoltad át.
- Annakpok. – felelem határozottan, mosollyal. – A többi éppen olyan, mint a Bastian, nem igaz? Érzem, hogy rosszul van az érintésemtől. - Mitől vagy rosszul? Ez… csak egy test. És én Annakpokhoz szeretek érni, szeretem őt megérinteni. Tudod jól Annakpok kicsoda is… - hozzá hajolok, vagyis magamhoz és megcsókolom. Ha az érintéstől undorodott, ez talán előhozza, ki is ő, s ha én vagyok, akkor ki is vagyok, melyik részem az. - … éppen ezért bármikor megcsókolom, nézzen ki bárhogy. Megüt az a vád, amin rágódtam, mikor elvettem az érzéseit, a mázt, a felszínt Annakpoktól. Eltávolodom tőle, magamtól. Kutatón nézek a szemeibe. Azok a félelmek hangoznak vissza bennem, amin volt időm rágódni legalább száz évig. Mert mindegy, hogy ki volt halott, kinek sajgott a jel. Ők az egyik oldalon és én a másikon voltam. És mert valóban feleslegesnek éreztem magam, szavaim mindig pusztába kiáltott szavak voltak és úgy érzem, még ma is. - Ez nem igaz! – hangom erős és dühödt. De tudom, hogy valahol van benne igazság. – És igaz. – felelm halkan. – Még ha máshogy is. – visszakívánkozom a szellemek világába, idegennek érzem magam itt. És mégis jó itt, újra megtaláltam azokat, akik fontosak nekem. - Élni? – ízlelem a szót. – Felnőni? – felnevetek. – Mindenkinél korábban lettem felnőtt. Felordítok, ahogy belémáll a tőr, nem figyeltem oda, elmerültem saját … önsajnálatomba? A fegyverhez nyúlok, éget az ezüst, de a tenyeremet is. Elkapom a kezem, tele hólyaggal. Mégis megmarkolom még egyszer, hogy kirántsam, s a markolatra fogok, majd leteszem az asztalra, s kezemet a sebre szorítom. Nem fog begyógyulni csak úgy és minél kevesebb vért vesztek annál jobb. - Mindenki csak saját magát tudja feloldozni. Én azért vagyok, hogy ezt segítsem nekik megoldani. – magamnak nem lesz soha képes megbocsátani mindazért amit tettem vagy elszalasztottam. - Tűnj el! Csak egy zaj vagy, ami valótlan zörejeket ad ki magából! Sosem szerettem, ha hazudnak nekem, ha ámítanak. Gyerekkoromtól kezdve nem. Rátekintek, a szemeibe nézek. - Azt akarod, hogy féljek? Hogy nyüszítve adjam át magam az önsajnálatnak? Előbb érezd át azt, milyen félni… - már nem a kedves mosolyú Biisha tekint önmagam képére rólam. Van a kedves arc mögött más is. A lélek és az érzetek azon része, amelytől minden épeszű menekül. Nekem azonban a részem. Mindenkinek van árnyéka. – Félj!! Pánikszerűen, ok nélkül, hogy a szíved ne tudja utolérni a félelmed ritmusát, hogy aztán érezd, már nincs menekülés… Átérzem, amit ő átél, vagyis amit én átélek. Amit átélünk. Vagyis időm véges, és csak azon kell lennem, hogy tovább bírjam, mint a másom. - Hogy is mondják? Önmagunkat le, csakis mi győzhetjük?
- Tudod, hogy gyűlöli, nem? Ügyes fiú vagy, emlékeztesd csak arra, hogy mit rühell igazán. Így kell szeretni. Egész büszke kezdek lenni rád. Füttyentek, majd öklendezésbe fogok. Tenyerem csattan – vagyis tenyere csattan – az orcáján. - Már nem csodálkozom, hogy ő is inkább elment a bátyádhoz, hogy verje ki belőle az emlékeket. Egy ilyen csók maga a merő undormány. Ki akar emlékezni rá? Nárcisz megirigyelne most. Nem tudom mire várt, hogy melyik énje jön elő. Azt kapja, aki volt akkor, amikor Annakpok megnyalta tavaly ilyenkor az ajkait a Havas hegygerinceken. Azt a reakciót kapja, amit Annakpoknak adott, még hogyha hatványozottan, akkor is. Hadd érezze, hadd szégyellje, hadd higgye el a beléplántálni óhajtott igazat: mélyen és örökre megsértette azt, aki rááldozott több, mint nyolcszáz évet arra, hogy mindenki elől rejtetten szeresse őt. - Emlékszem rá, hogy milyen érzés volt kiköhögni a tüdőnket, de ettől nem lettél felnőtt. Felnőni egészen mást jelent, nem elfogadni a halált. Hiszen nem haltál meg, nem akkor. Érzed még a lángokat úgy, mint én? Finomak voltak, melegek. Akkor volt esélyed, volt esélyünk. A változásra. De visszajöttél, s puhányabb vagy, mint valaha. – fröcsögöm felé. A tőrt már nem az ő képében, hanem az említett „nőében” vágom a lábába, megtoldva a keserű, sértett, lélekölő mondattal. - Nem érdemelted meg az igazságot. Csak egy vagy a Többiek közül. Annakpok sosem nevezte testvéreinek az elsőket. Hát amit produkálok így, valósabb a valósnál. Üvöltése zene füleimnek, együtt üvöltök vele, immáron újra ővé változva, hangban is eggyé válva vele. - Nem kérnek belőled! – üvöltöm az arcába, s már indítanám a tőrt újra, hogy ezúttal a kezét szegezzem combjára, mellyel a vérzést akarja tompítani. Nem sikerül. Játszik velem, s a félelme éppen azért képes belém kúszni, mert ő is érzi. Ordítva szorítom füleimre – füleire – a kezeim, mintha ez bármit segítene. A tőrt még érzem, még mindig éget. De már nem érdekel. Előre tartott tőrheggyel ugrom neki, vállai felé indulnak kezeim, hogy szabad kezem tenyere, tőrt tartó kezemben pedig vagy a penge, vagy a tenyerem alsó része érje el az adott, szemközti vállat, így próbálva meg hanyatt lökni, átzuhanva vele a kőasztalon. Nem mindennapi élmény lehet, hogy a földön fekszik, s élethű mása ül a mellkasán. Már ha sikerült, mit elterveztem. Ha nem, a szavak akkor is utat találnak maguknak felé. - Ez így igaz. Azért is jöttem, hogy ezt megtegyem. Ha itt és most hagyod, hogy mindenki problémáját megoldva megöljelek, akkor visszakaphatsz mindenkit, akit csak szeretsz. Ha viszont te akarsz végezni velem, örökre ebben a világban maradsz, s megint elhagyod a lányodat, elhagyod a szerelem lehetőségét, a leszármazottaidat, a testvéreidet. Mi a megoldás, mit gondolsz. Légy belátó, s fogadd el: neked van igazad. Épp csak nem annak a neked, akiről eddig azt hitted, hogy a legjobbik én benned. – tolom ekképp az ő „méltóbb” énjeként előtérbe magam. Ha nem mozdult, s ha sikerült rázuhanjak, akkor még mindig a kőasztal mögött heverünk, s ő van alul. Nálam a tőr. De hogy meddig lehet ez így, ahhoz remélem neki is lesz egy-két szava. A túl könnyű megadást sem szeretem, épp annyira nem, mint a túlzott ellenkezést. Mert ő sem szereti, a bennem előtérben tobzódó énje nem.
- Nem érdekel a büszkeséged és a dícséreted. És úgy nevezem Annakpokot, ahogy a legjobban szeretem hallani a nevét. – melegséggel a hangomban mondom ki Annakpok nevét. – És tudom, hogy amennyire szeret valamit, még inkább gyűlöli. – nem mindnél, de én értem és érzem, miről beszélek. És ha én értem, és azt hiszi a másom, akkor érti, ha meg nem, akkor nem fogok fáradozni a további magyarázattal. - Mondd csak… ha te én vagyok, akkor miért kérdezgetsz? Hiszen tudod a válaszokat, nem igaz? Unalmas vagy. Ahogy ütne, megállítom. Nem ütök vissza. - Ő csókolt meg, te tudod a legjobban. Felcsillan a szemem a következőkre. - Emlékszel, de nem élted át. Mint ahogy Ginette ölelő karjait sem, ahogy körém fonódtak, és Annakpok életét, amire azt hiszed, hogy te ismered, pedig nem. Én éltem át az ő életét és a sajátomat. Igen, megkaptam az esélyt. A tűz volt az esélyem, ki is használtam. Döbbenten nézek Annakpok hasonmásra, ahogy a tőr mered ki a combomból. - Nem. – határozott a hangom. Üvölt. Fáj neki a félelem, a bizonytalanság. Hagyom, hogy nekem essen, hagyom hogy megszúrja a vállam, mert nyertem. Csak arra kell figyelnem, hogy tovább koncentráljak. - Félj! Hagyjon, hogy elárasszon a félelem! A bizonytalanság! – az elme lélek kettősének azon részét uralom, amely komoly hatalmat ad mások felett, s tudja uralni azt. Én vagyok nyeregben, s a képességemmel fogok győzni. Átzuhanunk az asztalon. Hirtelen váltok az érzések hullámán. A szeretet, megbocsátás, az elfogadás olyan mámorító tisztaságú érzését adom neki, amely még a Nirvánán is túl mutat. A hirtelenség, az intenzitás mérhetetlen erejű. Nekem a fegyverem nem a fém, a harc. Az én fegyverem a képességem, ami olyan területekre képes bejutni, s uralni, amit más nem tud. Meg kell tennem, mert orromból már szivárogni kezd a vér, s a vállamat is eltalálta. ~Válj eggyé a Mindenséggel! Bocsáss meg magadnak. ~ éget a tőr, szavakat már nem nagyon fogok tudni kipréselni. Az elmémmel és a lelkemmel dolgozok. ~A távozást választom. De nem azért, amiért te szeretnéd. A szeretetnek a távolság semmit sem jelent. Tedd meg.~ A szemeibe tekintek, azokba a barna szemekbe, amelyek nem az enyémek, csupán majd egy éve tekintek rajtuk keresztül a világra. Abbahagyom a koncentrálást, hiszen elértük, megtörténik, amit akartunk. Ha habozna, határozottan fogom meg a kezét, hogy a változás biztosan megtörténjen velem, s a röpke év után ismét a szellemek világának lakója legyek.
- Óh, persze, elfelejtettem. Nem érdekel a magad dicsérete, mert nem vagy egoista. Nagy utat tettél meg, hogy azzá válhass, ami most vagy, hát ha érdekel, ha nem, én akkor is büszke vagyok egy részünkre. Van, ami viszont zavar. Ahogyan biztos vagyok abban, hogy téged is. A szeretetteljes névejtés legyen az ő imádata, nekem nem kell kedveljem azt, aki iránt melegséggel van. Szó szerint, ha már itt tartunk, de minek ragozzam? Jó nekem az, ha megtörik, de nem jó, ha ideges lesz, mert akkor dacol. Nem tette volna gyerekként, de a halál őt is megváltoztatta. Az első halál. Nem kuriózum a második, én tudom, de ettől még nem hagyhatom életben, hiszen feladatom van. - Pszichológus vagy, miért kérdezünk? Hogy felnyissuk a páciens szemét, de úgy, hogy ő nyissa fel, ráébredve dolgokra, s ne letoljuk a torkán az igazságot. Komolyan nem érted a motivációmat, amikor amim van, az mind a tiéd? Nézek rá értetlenül. Mintha először látnám, úgy tekintek végig rajta, majd eluralkodik rajtam a képessége, ami momentán közös bennünk, de ettől még nem kellemesebb. Ordítok, majd fellököm, a tőrrel a kezemben zuhanok rá, hogy ő hanyatt essen én pedig a mellkasán foglalhassam el a helyemet. - Semmire sem mész ellenem, ha a közös képességünket használod. Jegyzem meg mintegy mellékes színezettel. Úgy nézek rá, mint akinek a veséjébe látok, mert így is van. Ahogy mondta, én vagyok ő, megkaptam minden emlékét és érzését, hát hiába ágál ellenem. Hiába kapkod fűhöz-fához, mindenképpen ő fog veszíteni. Ha magától, ha miattam, akkor is. Mert nincsen mi, csak ő vagyunk. - Papa.. – remeg meg a kezemben a tőr. Vékony kis kacsó ez, könnymosta arca mered rá kölykének barna hajjal keretezett arcáról. - ..biztosan azt akarod, Papa, hogy én tegyem meg ezt? Nem hiszem, hogy bárkiből gyilkost akarnál csinálni. Kezdek bele lánya hangján, sírósan, kétségbeesetten. Mert érzem benne, hogy mit akar tenni. Hogy választott és megcselekedheti velem, amit tenni akarok. Hát hadd élje át, ahogy lányát kényszeríti arra, hogy szívébe mártsa az ezüsttőrt. Hadd kapja utolsó képnek a zokogó, élő gyermekét, azt, akinek halálát el akartam hitetni vele. Hacsak nem mozdul máshogy, úgy a választását „tiszteletben” tartva, de nem a saját testében, hanem Ginettében ölöm meg őt. Mert nekem mindegy, de az nem lényegtelen, hogy mi kísérti őt a szellemek között. Van választása. Megint. Rajta áll, hogy él-e, vagy hal – szó szerint – vele.
- Nem vagyok tökéletes. Sosem tartottam magam annak. – pont hogy nem tartottam magam tökéletesnek, ezzel nem tud megfogni másam. Komolyan nézek rá, majd meglágyulnak az arcvonásaim. - Ezért vannak ketten a kezelésen. A páciens, most én, és az, aki fogja a kezed az úton. Az te lennél? Vagy fordítva van? Felnevetek arra, hogy a közös képesség csodákra képes. Vagyis hogy éppen nem képes. - Attól még meg lehet próbálni, nem igaz? Semmi sincs kőbe vésve. De a mosoly hamar tovaszáll arcomról. Őt ne… ~Ginette… szeretlek… és sajnálom…~ Megsimítom az arcát. Akkor nem tudtam búcsúképpen. Most megtehetem, még ha nem is ő az. Szentimentális vagyok? Nagyon is. ~Nem te teszed. Én teszem. Látod?~ megfogom a tőrt tartó kezét a szívem felett. Félek. Nem könnyű meghalni, nem jó érzés tudni, hogy vége. De ezzel a tudattal éltem emberként több, mint húsz évig, s a tűz… a végén inkább belevetettem magam a tűzbe, hogy mindegy, csak vége legyen már. Ehhez képest ez gyors, még ha nem is annyira fájdalommentes. És nem fizikailag értem. Saját kezem döfi belém a tőrt, érzem, ahogy a szív kétségbeesetten kalapál, s ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon, miközben Ginette szemeibe nézek. A kezem és a szemem egyszerre ernyed el. A szemeibe tekintek, még pillám alól is, míg el nem tűnik a kép. Érzem a szellemvilág ujjait lelkemen, ahogy húzza magához. Ennyi volt? Ezért jöttem vissza, hogy aztán megint mindent elveszítsek? Nem éppen. Megtaláltam azokat, akiket elveszítettem, akiket szeretek és akik fontosak nekem. Hogy azért jöttünk, bezáruljon végre a kör? Alignak bosszúja eljött, és egyben ajándékot is adott. A testvéreimet. Utódaimat. Barátokat. Megbocsátást. Tapasztalatot. Sokkal többet tanultam a világról és önmagamról, mint előtte, amikor kizártam mindent. Kaptam sebeket, kaptam pofonokat. Cserébe viszont sok mindent kaptam. Sajnálom, hogy annyi ideig vak voltam Annakpok iránt. Mélységesen megbántam. Azt pedig még jobban, amit tettem vele. Remélem, egyszer bocsánatot kérhetek tőle, s megkapom tőle a feloldozást. Be kellett volna vallanom Lilinek, hogy ki vagyok, mert ha ő nem, akkor senki sem érdemli meg. Miért titkolózni ennyire, s miért kellene mindenkinek tudni? Meg kellett volna tanulnom, észrevennem, hogy támogatni és segíteni tudom őket ezzel, s nem a kritikus bírálót látni bennem. Ezzel együtt példát mutatni nekik, amivel én is fejlődöm, s tanulok. Adjátok szellemek, hogy Natan kardja tükrözhesse végre lelkét, annak szépségét. Ginette. Sajnálom, hogy cserben hagytalak, másodjára is. Megkérem a szellemeket, ha nem lehet veled, legalább védelmezhesselek. Hogy vissza szeretnék-e térni? Mi van, ha ennyi volt, nincs még több hívás? Alapító vagyok, feladataim vannak, és már egyáltalán nem kötelességnek érzem. ~Megbocsátasz nekünk, Alignak? ~
// nagyon nagyon köszönöm Biit! //
A hozzászólást Bastian B. Baiyard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 26, 2015 12:59 am-kor.
- De annyira tökéletlen sem vagy, mint amennyire annak hiszed magunk. Úgy látszik én semmivel sem tudom megfogni. De akkor az a szomorú hírem van számára, hogy nem én vagyok az ostoba, hanem ő. Mert ő én vagyok és fordítva sem nehéz eldönteni, hogy melyik nyúl viszi a vadászpuska helyett most a tőrt. Akármelyik vihetné, nem vagyunk ketten. Egy vagyunk. Ginette zokog. Nem ő zokog. Én zokogom, Biisaiyowaq mása sír, hogy aztán egy pillanattal később, amint az élet elszállt belőle, már ne más sírjon, csak a keleti nő, aki soha nem szokott könnyezni. Értetlenül nézek le az alattam fekvőre, de még csak a könnyek okát sem tudnám meghökkenésemben méltatlankodással firtatni, már ránt is vissza valami a fekete semmibe, hogy nem sokkal később elemi erővel pattanjanak fel a szemhéjaim.
Semmi értelmes okot nem tudnék találni arra, hogy miért feküdnék önkéntelenül a porszívóm mellett. Eszem eleget, iszom eleget, nem vagyok beteg és a stressztől sem ájulhattam el. Miközben felülök a szobám padlóján, végigpörgetek magamban minden, logikus és racionális magyarázatot. Anyanelvemen gondolkodom, kínaiul jönnek elmémbe a szavak, írni kezdek fejben, mintha jegyzetelném, hogy vajon mikor ment el az eszem. Az arcomhoz nyúlok, viszket a bőröm, mintha ki lenne száradva. Vagy épp.. na nem! Én nem sírok sosem! Nonszensz eseménysorozat nem létezik. Mindennek oka van, hát én ezen okból kifolyólag pattanok fel, hogy feltépve szobám ajtaját szinte rátörjek a szomszéd szobában lakó Protektorra. Az sem érdekelne, ha indiszkrét helyzetben találnám meg. Van, amiről azonnal beszélni kell. Az emlékmentes eszméletvesztés és ez a furcsa, undorító könnymaszat, amit legszívesebben sósavval marnék le arcomról nem lehetett saját akaratomból, saját cselekvésemből születő. Nem biztos, hogy nyomdafestéket tűrnek sürgető szavaim, legalábbis fejben egyik sem. De mire megszólalok, már csak a hideg okfejtés marad. Emlékeim nincsenek az elmúlt időről, de racionálisnak beállított irracionális magyarázattal annál inkább rendelkezem. És most az sem érdekel, hogy igazam van-e. Az adrenalinmennyiség a szervezetemben mintha nem is a sajátom lenne. Ez sem kevésbé furcsa, mint az előbbiek.
Kezdőlap
//
