És még mindig Edward vagyok... A nagyszülői nyomás érzékeltetése verbálisan a név által, ami az ő angolságát hirdette akkoriban - rém mocsok húzás, mégis működő, mert ilyenkor legszívesebben lemennék pincsibe, de túl a háromszázon ezt már én is kínosnak érezném. Maradok az óvatos udvariasságnál. - Jó estét! - somfordálok beljebb és nesztelenül beteszem magam után az ajtót, hogy aztán a zord pillantás kereszttüzében találjam magam. Nem nézek tartósan a szemébe, mert nem akarom se kihívni, se még jobban felpiszkálni, Tupilek őrizz, hogy véletlenül is pont most érezze úgy, kétségbe vonom a dominanciáját. Amikor kitagadott, megtettem. Egyszer elég volt. Dühös, minden ízemben érzem, ám amíg ez engem zavar és semmissé tenném ezt benne, addig a farkasom mindent felülíró közönnyel fogadja az acsarkodást. Nem hatja meg mások neheztelése, ezúttal is csupán annyira méltatja a dolgot - azt is a rokonság miatt -, hogy vet egy pillantást az idős hím felé, aztán ugyanúgy hever tovább. Leülök, de sebesen, mert jó gyerek vagyok, akkor is, ha ezzel legalább a fél falka vitába tudna szállni valamilyen úton-módon. Leghőbb vágyam elkerülni, hogy Victor még zabosabb legyen - már ha ez lehetséges marón dühödt energiáit érzékelve. Szerencsére nem köntörfalaz sokat, nincs teátrális teás felvezetés, hanem egyből a lényeg, amit hallva azt kívánom, bár előtte inkább még piknikezni is kivitt volna a hóra. Mondhatnám egy gyenge szóviccel élve, hogy aranyos a szeme... de nem, kurvára nem az! Nyelek egyet, mint rendesen, amikor érzem, hogy szarban vagyok, méghozzá előtte. Esküszöm, inkább Castor büntetései, mint egy Victor-féle kiborulás. - Kérlek nyugodj meg, árt a szívednek és az egészségednek az idegeskedés... - próbálkozok és egy suta mosolyt is villantok, ami egyből semmivé lesz a sliccem hallatán. - 302 - pontosítok, mert fáj, hogy egy évet el akar venni tőlem, az az enyém, megdolgoztam vele! Mint a többi 301-gyel. Mindazonáltal a földre szegeztem a tekintetem, nem is annyira bűnbánón most már, semmint inkább bosszúsan, és ettől egyébként tartottam. - Nézd, tökre örülök, hogy ennyire megkedvelted Őt és hogy szemétség volt, amit csináltam, de ez a kettőnk ügye, amit... elintéztük. - Hogy hogyan, azt már hadd ne kelljen boncolnom, mert pontosan abba a hangulatba fogok kerülni, amitől egész eddig kitartóan menekültem. - Nem véletlenül hallgattam és nem sírtam az egészről, nem akarok róla beszélni. - Most már egy-két futó pillanatnál hosszabbra nyújtottam a szemkontaktust. - Ha meg akarod mosni a fejem, kihagynám, elég szar ez anélkül is, csak megteszem azt a szívességet, hogy nem úsztatom el a lelki szarságaimmal a lakot. És most, ha megbocsátasz... - emelkedek fel a székből, távozáshoz készülve, ám valami azt súgja, hogy ennyivel nem leszek elintézve...
Nem is akarom véka alá rejteni a zabosságomat. Sosem volt ez a bevett gyakorlat, ha éppen valaki feltornázta a vérnyomásomat az enyémiek közül. Hogy miért? Szerintem ezt a kérdést elég gyakran tették már fel nekem az elmúlt évszázadok során. Miért vagyok ennyire zsarnok, könnyen dühbe hozható, ha valamelyik kölök hülyeséget csinál. Miért is? Elég egyszerű válaszom volt számukra: mert magasak az elvárásaim. Ered ez a személyiségemből, vagy az angol nagyuras kivagyiságomból - még ha fattyú is vagyok -, de így volt. Elvárásaim voltak a kölykökkel, akkor is, ha "csak" a nagyapjuk vagyok. De valószínűleg pont ebben van a kulcs. Annak az átokverte Kirillnek volt legtöbbjük a kölyke, annak a nyavalyás orosznak, aki rám hárította az összes nevelését, mert harapni azt bezzeg tud. S ahogyan végignéztem Kirill zűllését, még egyszer nem voltam hajlandó erre. Még akkor is, ha én leszek a gonosz, a rossz, a csúf vagy akármi. Így lesz és kész, nem érdekel. Főleg úgy nem, hogy Darren minden egyes szava csak tovább nyomja a vért a fejembe. Hát fiam, konfliktuskezelésből elégtelen. - Ez a korrekció csak rontott a helyzeteden. Nem csak azért, mert pont most jut eszébe okoskodni. Más is hozzátartozik. Idősebb vagy? Hát akkor meg főleg dühös vagyok. Egy évvel több lehetősége lett volna már felfogni, hogyan működnek a dolgok egyes dolgai, de nem, ááá... legszívesebben lecsippenteném azt a 300-ast a korából, az talán tükrözné a valóságot. Na viszont ami utána jön... csodálom, hogy egyáltalán még vannak üresebbnek nevezhető erek a testemben, mert hogy a szívem most a szokásosnál is jobban pumpálja a vörös nedűt, az már biztos. Főleg azt a számomra kisgyerekes megnyilvánulását, amit a végén vág le. Hát nem. Koromat meghazudtoló gyorsasággal termek ott Darren előtt és olyan erővel vágom a mellkasának a sétabotom végét, hogy ha dárda lenne, még a hím kemény bőrét is átütné, s így kényszerítem vissza a helyére a folyamat közepén. - Egy szóval se mondtam, hogy elhúzhatod a beled - villannak újra az aranyszemek. - Ez talán megoldás, te nagyra nőtt csecsemő? Behisztizni és menekülni a felelősségre vonás elől? Gratulálok, óvodásoknak talán elnézhető viselkedés, de nem egy három évszázados vérfarkasnak, aki még egy falka élén is állt! Még Ryan-ben is van legalább annyi méltóság, hogy végighallgat, még ha nem is érdekli! - na igen, ha már Ryant állítom be ellenpéldának, ott már nagy baj van. - Felfoghatnád már végre, következményei vannak a tetteidnek. Talán vérfarkas vagy, talán többre vagy hivatott, mint egy átlag ember, többet is tehetsz. De ha azt hiszed, hogy következmények nélkül élheted az aranyifjak életét, belebújva minden lyukba, ami az utadba kerül, akkor rohadtul tévedsz! Hányszor kell még pofán vágnia téged az életnek, hogy ezt megértsd? Nem fogom megmondani neki, pontosan melyik esettől van fent a pumpa a fejembe. Úgy érzem nem méltó rá, hogy kiadjam neki a teremtőm kilétét, de még azt az apróságot sem, hogy beszéltem Autummal. Nem, ez most inkább szól az egészről. Yettát már meg sem említem. Valóban kedveltem a nőstényt, legalább is az a pár találkozás adott rá okot, de nem voltam ügyvéd, hogy védőbeszédet mondjak. Legalább is nem most.
Dacolok, kikérem magamnak azt az egy évet, és ha a fejébe látnék, valószínűleg mélységesen egyetértenék egy nyugodtabb pillanatomban. Ám ahogy benne megy fel a pumpa, úgy szép lassan bennem is feljebb tornázásra kerül. A maró energiák a farkasomat piszkálják, a kiejtett szavak emberi felemet hergelik, s mielőtt komolyabb egymásnak feszülés lenne, szeretném elejét venni, lelépni, elhúzni, elmeneküli, ahogy hajdani veszekedésünkkor is tettem, ám ezúttal azért, hogy ne pusztítsak. Felállok, távoznék, azt remélve kis naivan, hogy ezt majd hagyja, hogy az udvarias köntösbe csomagolt ellenkezés "meghatja". Ilyesmiről azonban szó sincs. Egy szempillantás alatt ott terem, sétabotja nagy erővel, dühtől hajtva csapódik a mellkasomnak. Pillantásom előbb a bot végére, majd az aranyszín szempárra siklik, hogy azt okkersárgával viszonozzam, a hangnemre halkan, röviden mordulok - tudja csak meg, hogy ez az egész egyre kevésbé van ínyemre, de annyira tisztelem, hogy ne morgolódjak hosszabban, még zárt ajtók mögött, négy fal között sem. Nem ülök vissza, mert beszél, de nem is moccanok, állok egyhelyben, energiáim megszokott, fagyos forgatagában. Összeszorítom az állkapcsom, hogy ne vágjak közbe, hogy ne törjön fel belőlem mindaz, amit eddig magamba fojtottam, elrejtettem, titkoltam. Az utolsó kérdésnél pattan el valami, ha továbbra is nekem szegezi a botot, akkor megragadom a végét és olyan erővel szorítom, hogy megreccsen a tömör fa. Látom magam előtt, ahogy kirontok a bokorból, ahogy ugyanilyen haraggal rohanok végig Európán, ahogy beharapom Ash-t, kineveznek, legyőzöm Milagrost, behódolok Castornak... - Vállalom, nem tűnt még fel? Vállaltam akkor is felelősséget, amikor mindenki másnak derogált! - Düh és keserűség csendül a szavaimban, fenevadam úgy rázza meg magát, mintha láthatatlan láncoktól akarna szabadulni. - De az mindenkinek olyan természetes volt és senki nem kérdezte, hogyan segíthetne, hogy könnyebb legyen, senki! Végigcsináltam, pedig alkalmatlan vagyok rá, és ez mindenkinek tetszett, mert nem nekik kellett kifordulniuk önmagukból. Felelősségvállalás és méltóság... Csak akkor veszed észre, amikor épp hiányoznak, de meglétük az tök magától értetődő, mintha soha nem kerülnének erőfeszítésbe! Noah-t is vállaltam, de látod, mire mentem vele: lelépett! - Szinte már kiabáltam. - Félrekefélek... évszázadokon át abból éltünk, hogy Ryannel kiket tudtunk elszédíteni, vagy kifosztani, mégis mit vársz? Miért ne vegyem el, ha adják, miért legyek hűséges, ha úgyis meghal, akit szeretek? May halott! - ordítom az arcába. A farkasom kikívánkozna sunyin kaparja a felszínt, de ehhez semmi köze, ez az ember dühe, a farkasé most jön... - Yettával ugyanaz lett, mint vele - mondom immár síri hangon, ijesztően halkabban, mint ahogy az előbb üvöltöttem - magasról szarva le, ki hallhatott meg. - Megszerettem, elkerült a közelemből és tudod, most már csak azt várom, mikor veszem a halálhírét, ahogy Ryannél is ezt várom, Nathalie-nél úgyszintén, Jamesről és a fiamról nem is beszélve - sorolom őket, indulattól, félelemtől és kétségbeeséstől remegő hangon. - Aranyifjak élete... ez a farkas belülről emészt fel és csak ez segít, hogy ne faljon fel - bökök erővel a mellkasomra a bottal, ha még nem tépte ki a kezemből. - Meghúztam a fél várost. Azt hiszed, büszke vagyok? Azt hiszed, hogy ez nekem önigazolás, hogy hű, én vagyok a fasza csődör, nézzétek, mekkora hím vagyok? Lófaszt! De az az Egy, aki kell, mindig eltűnik mellőlem és belefáradtam, hogy az után epekedjek, amit úgyse kaphatok meg, amikor majd megveszek, hát beérem azzal, aki kapható. Sajnálom, hogy a jelek szerint alig érek nála többet - utalok a Teremtőmre és leülök. Rám szakadt háromszáz év, így hirtelen kicsit nehéz.
Lehet kicsit túlságosan nyers és durva a fogalmazás, amit így megütöttem az imént, de ha másként teszek, magam hazudtolom meg. Véleményem szerint ellágyítani a mondandónkat cseppet sem célravezető. Megtehetjük, ha csak meg akarjuk dorgálni a másikat, akkor nagy egetrengető probléma nincsen belőle... de amikor ott tartunk, hogy már a lázmérő is kiakadna a testhőtől, amit a méreg termel, ott már kevésbé. Ha szeretnénk, hogy a szavaink célt érjenek, akkor bizony sebezni kell. Kardot kell kovácsolni minden egyes szóból, betűből, mely elhagyja a szánkat és csapnia kell, nem is kicsit, nagyot. Mint ha csak egy átlagos farkasba mélyedne bele az ezüstpenge. Át kell szakítania a kemény bőrt, a csontokat és ki kell szabadítania, ami alatta rejlik. Vagy mélyen beleolvadni a húsba hogy az egy életre ott legyenek figyelmeztető mementóként. Most is ez történt. Kirántottam Darren kezéből a sétabotot, majd keményen csapta ma végét a földhöz, meg is reccsent a kemény fa. Talán csak egy tárgy de az én dolgaimat csak úgy ne tegye tönkre senki. S kifakad. Na végre, ideje volt már, hogy nyílt lapokkal játsszál kölök. Ez az erős macsó vagyok, befogom a szám és tűrök a lehető legrosszabb hozzáállás az egészhez. - Egy alfa azért alfa, mert neki kell tudnia a megoldást. Szerinted ha Castor holnap odamenne hozzád és megkérdezné, mégis mi legyen a falka stratégiája a magányosokkal szemben, mert neki aztán ötlete sincs, mennyire tudnád komolyan venni őt, mint vezetőt? Ha egy ilyen alapvető dolgot se tudna magától kitalálni? Persze most nem arról volt szó, hogy sose legyen az atanerkeknek segítsége, elvégre végső soron egykor az amarok tanácsot is ez hívta életre. Fontos kérdésekben a segítségekre kell lennünk, ahogy egykor én is ott álltam Darren mellett, mikor még ő volt az atanerk. De ezek csak sugallatok a háttérből, egy embernek kell mindig tudnia, mi a legjobb. - Mégis mit vártál Noah-tól? Nélküled nőtt fel, nem voltál ott a lehető legalapvetőbb szakaszainál az életében. A születésénél, az első lépteinél. Csak azért, mert aláírsz néhány nyüves papírt még nem leszel olyan az életében, akihez ragaszkodni fog mindenáron. Na az a kölyök is megérne egy misét, komolyan. Három évtizedet se élt le, nemhogy három évszázadot, de persze ő a nyakába veszi a világot. Csodálom, ha az újévet megéli így. Persze, élelmeseknek áll a világ, azt aláírom, de ahol farkastörvények uralkodnak, ott bizony elég hamar felülíródnak az alapvető igazságok. - Yetta talán meghalt? - rántom ki a széket az egész érvelése alól. Igen, a hölgy elhagyta Fairbanks-et, de egy pillanatra se vesztettem őt szem elől. Megmondtam, fontos nekem a családom, akár csak azok, akik a családtagjaimnak fontosak. Na viszont utána jön a kifakadása lényegi része, ami... nos, kissé lehetünk klisések. Általában az ilyen kaliberű kibukás szokta hozni magával az olvadást. Hogy az öreg kujon szíve megenyhül, felderül az arca, átmegy kedves nagyapóvá, amennyire csak a személyisége engedi, megveregeti az unokája vállát, mondván, nincsen semmi baj, majd kitalálunk valamit, kérsz cukrot? Igen, ez szokott lenni ilyenkor s úgy tűnt, engem is elér a dolog. Nyúltam is Darren felé, kezem a vállát érte. Megszorítottam... oldalra nyúlva a ruhája nyaki részét és olyan erővel rántottam talpra, mint ha csak egy rongybaba lenne, hogy közvetlenül közelről zúdíthassam az arcába a mondandómat. - Talán azt hiszed csak neked vannak ilyen bajaid? Talán azt hiszed csak a te szeretteid lehetnek potenciális veszélyben, csak a te szívedet tépi szét a bánat emiatt? Nézz körül egy kicsit és látni fogod, mennyien élik így a mindennapjaikat! Kezdésként nézd meg először, kinek panaszkodsz erről és csak utána merészelj keseregni. Van róla fogalmad, mióta terelgetlek titeket? Mióta óvlak titeket, csinálom azt, amit a teremtőtöknek kellene, amennyire az erőmből telik? Azt mondod, várod a halálhírüket. Kérdezem én, mit teszel te azért, hogy ez ne következzen be? Mit teszel te a biztonságukért? Mert ahogy látom az öntépésen kívül mást nem. Abba például belegondoltál, mi történik, ha Yettát megtalálja az az őrült Kirill keserűségében? - kíméletlenül olvasok fejére mindent, ami jön a számra, hallja csak, mert kétlem, hogy ebbe belegondolt. - Évek óta vigyázok rátok. Azt hiszed könnyű? Nem, baromi nehéz, de hányszor hallottál emiatt panaszkodni? Szerinted én hányszor hagytam el magam, mert nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellene? Igen, May meghalt, nem tudtam őt megmenteni és a mai napig furdal a lelkiismeret, de nem arra koncentrálok, ami volt, hanem ami van. Szóval szedd össze magad rohadt gyorsan, Edward! Mert amikor engem már a férgek fognak rágcsálni odalent, te leszel az, aki a helyemre lép és kiveszi kihűlt a kezemből a stafétát és azt akarom, hogy biztos kezekben legyen a család jövője, nem pedig valami nagyranőtt szaroséban! Azzal olyan erővel vágom őt vissza a fotelba, hogy kevésbé vagyok biztos benne, talpon fog maradni a bútor és Darren nem kezdi-e el fejjel lefelé bámulni a mögötte levő könyvespolcot.
Ő irányít, ő parancsol. Pont. Ezt pedig egyetlen szó nélkül teszi nyilvánvalóvá, amikor a sétabotot erélyesen kirántja a kezemből és dühösen koppant vele, hogy belereccsen a fa. Nem azért veszi el, hogy kímélje, hanem azért, mert nekem nincs jogom tönkretenni. Ennek ellenére kifakadok, minden bennem lappangó keserűséget úgy lökök a felszínre, mint a fagyos víz a jégtáblákat, tessék, itt van minden! Lerogyok, fújtatok, de szavaira szólni nem tudok, állkapcsom megfeszül és haragos vadászként meredek rá, aki lesi, hogy mikor mond valamit, bármit, amibe bele tudom mélyeszteni a fogaimat és szét tudom csócsálni. A vezetői kioktatása nem ilyen. Noah még kevésbé - az arcom megrándul az első lépések felemlegetésével, de továbbra se tudok mit mondani, kelletlen hallgatásommal ismerem el csupán igazát. Értem nyúl, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tiltakozok, hogy kihasználom, hogy fizikailag már magam alá tudnám gyűrni vénségének hála, és mégis... már a puszta gondolatra gyomrom összerándul, farkasom pedig nemhogy előtörne, inkább lesunyt füllel húzza meg magát az öreg hím előtt. Dac. Az van csak. Haragos pillantás, enyhe szőrborzolás, óvatos-halk morgás, mert nem tetszik, ahogy beszél, ahogy velünk bánik, ám egy lökés, egy félrerántás nem sok, annyival sem tiltakozunk. Neki minden joga megvan ehhez, több, mint bárki másnak. Az utolsó nekilendülése, a dühös monológ, a hozzám vágott kérdések, a meggondolatlanságom és léhaságom számonkérése mind egy-egy tőr, ami mélyen beleváj a húsomba, csontig hatol és kitép belőlem egy-egy darabot, hogy a végén mintegy erőteljes pofon gyanánt elmondja, miért kell összeszednem magam. Az "Edward"-ra alig érezhetően összerezzenek. Benne több reményed volt? Vagy pont hogy ugyanott toporgok, mint akkor és ezért ismétled ezt a nevet. Egy pillanatig még merőn farkasszemet nézünk, aztán erőteljes mozdulattal visszalök a fotelbe, amivel együtt felbucskázok. Nem sietem el az összemerésem és utána se kelek fel. Jó nekem a földön, törökülésben, a padlót bámulva. Letaglózott, lefegyverezett. - Tudom, hogy szenvednek. Látom őket. Másfél éve is láttam, ezért tettem félre a saját kényelmem, hogy tudjak értük tenni. - Lassan felemelem a tekintetem és ha Victor felém fordul, akkor a szemébe nézek. - És ha a szükség úgy hozná, újra megtenném. - Mondanám még, hogy túl sokan lettek, túl sok felé, és így hogyan védhetném meg őket? De ez kétség, gyengeség, ő pedig erőt vár el tőlem. Lehajtom fejem, energiáim visszahúzódnak, ahogy némán megadom magam, elismerve az igazát. Vakon, dühösen és elkeseredetten rohantam fejjel mindennek, gondolkodás nélkül, Victornak pedig ennyi év után is meg kell ráncigálnia, hogy helyretegyen. Biztos kezek, nagyra nőtt szaros... Úgy érzem magam, farkaslétem első éveiben, amikor csak bukdácsoltam ebben az új életben, ám most a sutaságomat saját esztelenségem okozta, így szégyen, hogy ilyen feddésre szorultam. Őszintén örültem, hogy csak mi ketten vagyunk a lakásán. - Bocsáss meg, amiért megint fejfájást okoztam - kérek elnézést őszintén, egy árnyalatnyival még lejjebb hajtva a fejem, a tőlem, neki kijáró tisztelettel. Nem meghunyászkodok, csupán be- és elismerek, ígéretet viszont nem teszek, hogy ilyen többé nem fordul elő. Hülyeség volna, hiszen még én se hiszem, hogy tényleg tudnám magam ehhez tartani. Ha akár enyhe sugallatként is, de érzem az engedélyt, akkor felkelek, majd könnyed mozdulattal igazítom vissza a helyére a fotelt én pedig állva maradok. - May... nem a te hibád - mondom halkan a fotel háttámlájára támaszkodva. Eddig nem is sejtettem, hogy végig magát okolta érte. - Te mindent megtettél. Tudom, hogy azt mondta, arra koncentrál, ami van, mégis... azóta minden egyes szóváltásunkkor úgy éreztem, hogy valami félbemaradt csüng köztünk a levegőben és ettől meg akarok szabadulni. Akkor őt is hibáztatta, s hogy ez ne így legyen, ahhoz sok évnek kellett eltelnie. - Mit vársz tőlem? - kérdezem felé tekintve. Szedjem össze magam, jó, csakhogy kettőnket ismerve ez nem feltétlen ugyanazt fedi le nálam, mint nála.
Nem volt itt finomkodás, ezen falakon belül. Nem érdemelte meg, hogy ellágyítsam a hangomat. Sőt, a hangom úgy lett dühösebb, ahogyan a kósza morgások feltörnek a torkából. Vagy akár ha csak kicsit is megérzem, hogy elfogadhatatlan viselkedést közvetít felé az energiája. Ne merészelje. Nincs joga ellenezni úgy, hogy ő is tisztában van a hülyeségével! Túl sokat engedtem már így is. Túlságosan sokszor értem be egyszerűbb, atyai megfedésekkel, ilyen messzire csak nagyon ritkán kellett elmennem. A jelek szerint hiba volt, mert ezeket a kölyköket lassan már minden egyes négyzetcentiméteren meg kell nevelni lassan. Idegesítő, gondolom ez látszott is rajtam. Mert azt már komolyan nehezen akarom elhinni, hogy ez természetes lehet. Más embereknek már 30 éves korára benő a feje lágya végül, nemhogy még 300-on is nevelni kelljen már! Pedig de, szükséges, most már kezdek belenyugodni, hogy vagy a szívroham fog elvinni egy ilyen alkalom esetén, vagy egy kiadós agyvérzés. De tudjátok, mit ez se érdekel. Ha a halálom kell hozzá, hogy végre észrevegyék magukat, ám legyen, de aztán nekem odaát ne kelljen azt hallgatnom, hogy "Jajjj, Victor, annyira hiányzol, jól jönne az útmutatásod!" Egész életemben ott voltam kölkök. - Ha csupán fogadkozol a földön ülve, mint egy vert sereg, azzal sokkal fogsz menni a jövőben, ha megint olyan helyzetbe kényszerülsz - szólok, miután eleven kuglit rendeztem vele pár másodperccel korábban. - Az életben nem attól leszel sikeres, mert a múltban valamit meg tudtál tenni. Lószőrt. Attól leszel sikeres, hogy hányszor vagy képes ráverni a földre és felállni. Apró célzás arra, hogy jó lenne, felkelne a földről, mert lassan egy hete nem porszívóztam meg amúgy is, kissé rendbontó a felborult fotel. Szúrós tekintetemmel teszem még nyilvánvalóbbá a szavaim jelentését. Az én leszármazottam csak ne legyen valami földön kúszó, megsemmisülten heverésző eb. Wainwright-ok vagyunk, még ha Darrent ki is tagadtam és a mai napig nem vettem vissza névileg. Többre vagyunk hivatottak ENNÉL. - A sajnálkozás helyett inkább arra fordítsd az energiáidat, hogy teszel is érte: ne forduljon elő még egyszer. Persze, nem vagyok naiv. Tisztában vagyok vele, hogy az élet nem működik ilyen könnyen. Valószínűsíthetően eljön majd megint az idő, hogy mindent a fejére fogok olvasni, ami kikívánkozik. Elkerülhetetlen, mint a pusztulás. Ugyanakkor az már gesztus értékű, ha megpróbálja legalább elódázni a dolgot. A May-el kapcsolatos megjegyzésén fújok egyet. - Nem kértem a szánalmad. Ez egy olyan dolog volt, egy olyan plusz dolog, amivel nekem kellett élnem, mint a család fejének. Kirill kölyke volt, de a családom tagja. Akkor ott a láger mellett ugyan kifejtettem, hogy Jenny-re kell koncentrálnunk, mert ki tudja, May milyenné vált, de ha tehettem volna, megmentem őt is, a véremet. De nem, annak a szemétládának tűzparancsot kellett vezényelnie és a golyók se mentek volna félre, áh, minek. Marad a bűntudat, elfojtva fél évszázados valómban. A kérdésére megforgatom a szemem. Te jó ég, még ezt is nekem kell nyilvánvalóvá tennem?! - Kezdésként válaszolsz nekem egy kérdésre. Nem kérek, szentbeszédet, se érvelést. Se bármi mást. Egyetlen szó: igen vagy nem. S figyelmeztetlek: ezen az egy szón fog állni innentől minden - tartok egy kis hatásszünetet, majd. - Szereted Yettát?
Fogalmam sincs, mennyi idő kell, hogy benőjön a fejem lágya, be fog-e egyáltalán és ha igen, miben fog megmutatkozni. Lehet, tényleg csak akkor fogom mindennek igazán megérezni a súlyát, amikor ő már nem lesz, mert attól kezdve én tartozom majd értük felelősséggel, nekem kell majd a biztonságukról gondoskodnom, gondolkodnom. Ám most még elképzelhetetlennek tűnik ez az egész, a csírája pedig legfeljebb abban mutatkozott meg, amikor Atanerk lettem. Ha kell, vállalom, csak még (?) rendesen véghezvinni nem tudom. Nem is akarom, mert nem az én világom... el tudja vajon ezt fogadni, megérteni, hogy én valószínűleg... sose leszek az a kölyök, akire azért lehet büszke, mert jó vezető. Másban vagyok jó, máshoz értek, olyasmihez, ami közös munka volt: Kirillé és az övé. Ryanből - bármennyire is furcsán hangozzon - még lehetne vezető. Belőlem nem. Felkelek, visszaigazítom a fotelt. Néha mindenkinek kell egy kis megsemmisülés, nem? Hogy legyen honnan talpra állni, hogy mihez képest feljebb, jobb, erősebb, több. - Igenis - bólintok az elkerülés mibenlétére, még mindig kissé leszegett fejjel, mert vele szemben, pláne most mit pökhendiskedjek? - Nem szánalomnak szántam - mondom, igyekezve elkerülni, hogy kötekedésnek tűnjön a szájjártatásom. - Csak béna beismerésnek a tekintetben, hogy én basztam el. És ez nem önsajnáltatás vagy ilyesmi, hanem tény - nézek rá immár teljesen nyugodtan. Bánt, életem végéig bántani fog az a hiba, amit ott vétettem, de jóvátenni, visszacsinálni már úgyse lehet, csupán szem előtt tartani, hogy még egy ilyet ne kövessek el. A fotel támlájára támaszkodok, úgy hallgatom az öreg hímet. A felvezetőre összeráncolom a szemöldököm, tisztává teszi, hogy nincs sok választásom, s aprót biccentve jelzem, hogy megértettem, amit mondott. A kérdés elhangzásakor megrándul a szám sarka. - Igen. - Nincs kétség, se tétovázás, de bősz bizonygatás sem. Egyszerű kérdés, egyszerű válasz, hangomban mindennel, ami miatt ezt feleltem. Érzem és tudom, hogy így van, ez pedig egyfelől tépáz, mert nem szabadulhatok tőle, másfelől viszont megnyugvással tölt el a bizonyosság. Várok. Mi áll hát ezen, Victor, a te csavaros, éles eszed szerint? Várok, mert ahova én már pontot tettem, oda ő talán még tud folytatást írni, nekem ugyanis a befejezés maradt, vagy legalábbis egy bizonytalan idejű lezárás.
Hogy mennyi idő kell, míg benő a feje lágya? Mennyi időre van szükség erre a "lehetetlen" feladatra, vállalkozásra? Őszintén szólva annyira érdekel, mint Kirill bánata. Feltettem az életemet erre az egészre. Mikor az első örökbefogadások és harapások megtörténtek, ezt az életet választottam. Az öreg farkasét, aki maga köré gyűjti a családját és tereli őket, védi őket, ha tetszik neki, ha nem. Ha fáradt, ha életerős, ha fiatal, ha öreg. Nem számít. Csak egy számít: a kitűzött cél, melyhez ragaszkodunk tűzön vízen át. Miért mondom ezt? Mert ilyen idős korban már ez az, ami életben tartja az embert. Sokan már 80 éves öregként belefáradnak, hát akkor még 551 évesen gondolják el? Szerintem ha megkérdezném erről a teremtőmet ő is osztaná a véleményemet, persze csak a maga módján. De a lényeg, mindig kell lennie valaminek, ami ott lebeg a szemünk előtt és energiával tölt el. Ez pedig számomra ők voltak: a családom. Nyálas szövegnek tűnhet, de az öregembereknek már csak ez marad. Csakis ezért nem küldtem még szét őket egy nagyobb dühkitörés után. Ez a dolgok rendje... ez az életem menete. Szóval fiacskám... vagy benő a fejed lágya, vagy beledöglök ebbe. - A tényeken semmi se változtat. May halott. De a család többi tagja még él. Azok, akik számítanak... és akik kevésbé. A felelősségedet pedig '45-ben egyértelműsítettem. Valóban újra akarod kezdeni a régi nótát? Az aznapi ordibálás sikeredett szerintem olyan erősre, hogy a falak azóta is mesélnek. De bármennyire is legyek vérmes, dühös, azt most nem akarom újrakezdeni. Főleg úgy nem, hogy Darren felfogta az elmúlt már lassan 70 év alatt a dolgokat. Felesleges újrakezdeni... de ha akarja, én állok elébe, mint mindig. Na aztán meghallom a válaszát, én pedig hatásszünetet tartok. Valóban felkészültél te erre fiam? A teketóriázás hiánya dicséretes, mutatja az elszántságot, de vajon az elszántság mögött több van-e, mint makacs bizonygatás? Ki fog derülni... de visszaút már nincs. Kimondta a szavakat a színem előtt, számomra pedig ez olyan, mint ha esküt tett volna. Ujjammal intek hívogatóan, majd sétabotom kopácsolása mellett kisétálok a bejárati ajtóhoz. Itt vártam be. - Jól nézd meg ezt az ajtót. Vésd az eszedbe - mondjuk valószínűleg emlékszik rá, mert anno vele csináltattam. - Mert ha ezen kilépsz majd a találkozásunk végeztével, egyetlen célnak kell vezérelnie. Ha szereted Yettát, gondoskodni fogsz róla, hogy biztonságban legyen. Nem keseregni, hogy mikor hal meg, hanem tenni érte, hogy éljen. Nem holnap állsz neki, nem egy hét múlva, hanem amint kitetted innen a lábad! Hogy hogyan, azt már neked kell eldöntened. Ha kell, testőrt fogadsz mellé... ha kell, odaköltözöl hozzá Anchorage-be... ha kell, térden csúszol az Atanerk előtt, hogy visszajöhessen Fairbanks-be. Rád bízom, de old meg! Mert még egy embert nem adunk Kirillnek - paranoia, picit; rövid szünet, majd. - Ha sikerrel jársz, jutalmat kapsz. S nem csak azt, amit egy asszony adhat neked. Ám ha elbuksz... ha megtudom, hogy csak egyszer is olyat teszel, amivel növeled a bánatát... akkor készülj fel, hogy ilyen jellegű bajaid nem lesznek, mert vagy az én életem, végéig, vagy míg te élsz, de eunuchként fogod tengetni az életedet.
Megrázom a fejem. Dehogy akartam újrakezdeni, örülök, hogy magam mögött tudtam hagyni azokat az időket. Elevenen élnek benne, sose fogom elfelejteni egyetlen pillanatát sem, de nem akarom a régi dolgokat felhánytorgatni, minek után sikerült nyugvópontot lelniük. Nincs benne kétség, kevés dologban vagyok olyan biztos, mint ebben az "igen"-ben, és amikor int, követem, megyek vele az ajtóhoz. Kíváncsi vagyok, mindezek után mit akarhat még, valahol pedig úgy érzem, bármi legyen is, ez lesz most a beszélgetés vége. Szórakozottan szemlélem az ajtót, amit magam készítettem a számára, ám amint folytatja a mondandóját, a szemébe nézek várakozón. Kissé nagyot nézek nézek, maikor közli az ultimátumot, amim nincs egyébként, közbevágnék, de nincs mivel, szóval tátogok egyet és hallgatok, aztán megint az ajtóra pillantok, mert momentán nincs más menedékem. Védjem meg, bármibe kerüljön is... Eszembe jut Tria, Kirill, Yetta távozási szándéka - ez a biztonságban tartás azt hiszem fájdalmasan könnyebb lesz, mint ahogy Victor azt gondolja. Itt nincs biztonságban, ha Castor elé megyek, azzal nyilvánvalóvá teszem, hogy mennyit jelent a nőstény, nem akarok rá még több, még nagyobb céltáblát festeni. Eunuch leszek, ha tetézem a szart vele kapcsolatban? Kis híja, hogy nem ajánlkozom egyből kasztrálásra, de nem, ennyire könnyen adjuk fel. Halvány mosolyra húzom a szám és enyhén fejet hajtok Victor felé. - Nem fogsz csalódni. - Nagy ígéret, talán nagyobb is, mint amekkorát tennem kéne, de nem érdekel. Van mit veszítenem, ez az egész pedig nagyjából annyira lesz kellemes, mintha letépném a karom, ám akkor is végigcsinálom, nem kerülök tőle padlóra. Fakír vagyok, az önsanyargatás az életem, nemde? Farkasom megadta az öreg hímnek kijáró tiszteletet, majd kiléptünk az ajtón. Tria bármelyik nap értem és a szívért jöhet, remek tippem volt, hogy hová, kihez készülhetett velünk, úgyhogy a várakozáson és azon túl, hogy felhívom a születésnapján Yettát, egyelőre nem sok mindent tehettem. Szar lesz. De túléltem már rosszabbat is - legalábbis ezzel igyekeztem magam nyugtatni, biztatni.
//Köszönöm szépen a játékot, fantasztikus volt, én nagyon élveztem! :<3: //
Elégedetten fújtam egyet, amikor végül nem kezdjük újra a dolgot. Ne is, mert bőven elég volt belőle akkor ezt végigzongorázni... emellett félek, ha mindenáron fel akarná tépni a régi sebeket, most se végződne kedvezőbben a történet. Az ő irányába... aztán az enyémbe se, mert valószínűleg ezt az újabb hidegháborús helyzetet se nézné jó szemmel a család. Bár amennyire legutóbb azt számításba vettem, lehet most se nyomna nagyobbat. Az már valószínűleg igen, hogy felettem meg akármennyire is idegesítő, de ott áll Castor, így csak úgy nem zavarhatok el akárkit a környékről, aki ráadásul fontos tisztséget is visel a falkán belül. Szóval talán az elküldés nem jöhetne számításba... de minden más igen, szóval annyira nincsen megkötve a kezem, mint az tűnik. A szavaimat pedig mocskosul komolyan gondoltam. Sosem voltam az a fajta, aki csak úgy dobálózik a szavakkal és közben nincs mögötte semmi. Csak a kőkemény véleményemet és hozzáállásomat ajánlhattam fel, semmi mást. Sem többet, sem kevesebbet. Számomra pedig minden egyes kimondott szónak olyan értéke van, mint ha kőbe lenne vésve. Főleg, ha ígéretről van szó... főleg, ha ultimátumról, megfedésről... mert ha Darren azt hiszi, lényének egy kis része reménykedik is benne, hogy csupán elrettentő erejű volt részemről ez a kasztrációs fenyegetés, akkor téved. Nagyon nem érdekelne onnantól kezdve, hogy nem tudja kiélni magát. Majd megoldja másként a problémáit, nem az én gondom lesz. Én figyelmeztettem, innentől rajta áll a dolog. - Azt ajánlom is. Utolsó szavaim is jelzik, hogy ne csak dobálózzon a levegőben, hanem tegyen is érte. Bármennyire is adtam a szavaknak nagy jelentőséget életem során, sajnos megvan az a tulajdonságuk, hogy elszállnak, vagy hogy túlságosan nagy a tűz mögöttük, mely könnyen kifúj. Lehetett Darren akármennyire elszánt, ez még mindig csak a kezdet, a jéghegy csúcsa. Majd pár hónap múlva meglátjuk, hogy tényleg be tudja-e tartani a szavát. Mikor becsukódik mögötte az ajtó én várok még egy kicsit, mire az energiái biztonságos távolba érnek, majd csak utána megyek vissza a nappaliba és ülök le a helyemre. Felnézek a plafonra, majd onnan a képre, amit Miss Tedrow készítette a teremtőmről nemrég. Vajon erre lettem én szánva? Jó kérdés, szerintem igen. Mindenesetre rámférne egy ital. Lehet a közeljövőben szaván kellene fognom Deirdre-t és tényleg meglátogatni őt az O'Connors-ban... mindenesetre előbb telefonálok. Dunway eddig nagyon jó információforrásnak bizonyult Darrent illetően... remélem ezt a jó szokását megtartja ezután is.
A cunami hozzám képest ipari tanuló, ahogyan kilövök a lakásomból és Victorhoz tartok, hogy ott graffity-szerűen az ajtóra tapadjak, kopogjak, és ha esetleg kinyitja, vagy kinyitom én, majdhogynem beessek rajta. Igaz, hogy az öltözékem cseppet hiányos lehet egy Victor-féle nemesembernek, hiszen csak egy boxerben feszítek és egy pólóban, de azért az alsógatyám jobb esetben elmegy rövid nadrágnak is. Ugyan az öregemnek nem szokása a csapdaállítás, de sosem lehet tudni, mennyire akar visszavágni az elszenvedett "sérelmekért", amivel még ma is megörvendeztetjük, legalábbis én biztosan. Apró bosszantások, de egy idő után lehet, betelik a pohár, és Victor lobbanékony, tehát mindig lehet számítani néhány nyakasra, vagy sisaktörésre és egyebekre. Egy hatalmas paksamétával érkezem, jobban fest mint a Simpson-ügy vádirata a több ezer oldalával, ez is van annyi, csak nem bizonyítási eljárás, hanem valami egészen más. -Szia! Nem, nem kentem össze, nincs rajta ragadós légypapír, nem ugrik ki belőle semmi, de fontos, tehát időpontot kérek, mostanra, bejelentkezem, hogy az elfoglaltságaid mellett időt szakíts rám. Még egy cetlit is megírok gyorsan, és egy rögtönzött titkárnő szerepét magamra öltve be is jelentem becses személyemet megbeszélésre, azaz átadom a papírt, és a hatalmas paksamétát is. Tudok én szervezni, tudok ám, és remélem, hogy az öreg rápillant a fedőlapra, mielőtt hozzám vágja az asztalt is, vagy ami a keze ügyébe akad éppen. Lefoglaltam, mindkettő tele van, de nincs kedvem iratokat rendezgetni, ha azzal csapna le. -Főzzek kávét? A homlokomra csapok. A személyi asszisztensek ezt is szoktak, hát én majdnem elfelejtettem, van ilyen, de majd belejövök. -Szóval... azt hittük, hogy ha Kirillt kiiktatjuk a személyes sleppjével együtt, akkor minden rendben van, de nem ilyen egyszerű a dolog. Amit a kezedben tartasz... a támogatói névsora, ami felöleli az összes volt szovjet tagállamot, természetesen Oroszországot is. Külön lefűzve hátul néhány kelet-ázsiai terület, ahová ugyancsak elér a keze, és valószínűleg az a pár ezer név ugyancsak a táborát erősíti. Kihasználva az alkalmat, önállósítom magam, azaz kávét főzök, kakaót és teát készítek, már csak a teasütemény hiányzik és minden rendben. Tálcán szervírozok, közben magyarázni kezdek az öregemnek, és ha nem üti ki az egészet a kezemből, valamint én sem borítok le mindent, akkor máris jó napom van. -Kávé, tea, kakaó? Ha jó a sejtés, akkor Kirill minden egyes rohadt lépésünkről tudhatott. Tele van informátorokkal, olyan kapcsolatokkal, amit még a legnagyobb drogbáró is megirigyelhetne. Azonban Jenny gyanakvása sem hagyott nyugodni, amivel régóta rágta a fülünket, így Edent is megkértem, ugyan nézzen már utána néhány dolognak a Nathalie által használt gépeken, hátha nyoma van esetleg törölt leveleknek. Ezekről még nem tudok semmit, de majd a csajok mondják, ha van valami. Kihasználva az alkalmat még kínálok is, ami baromi jól fest a saját apám lakásában, de sebaj, nem mondhatja, hogy nem tanultam tőle semmit. Tejszínt is pakoltam a tea mellé, a fene se tudja, hogyan kéri, már ha még van valami belőle, és éppen nem felnyalatja velem az egészet. -A nagyobb gond viszont az a névsor, rengetegen vannak, ellenük kevesen vagyunk, egyelőre. Arra nem találtam semmit, hogy amit állít, az hazugság lenne, nem tudom hová tenni, és ami a legrosszabb, hogy néhány befolyásolható fazon is szentül állítja, hogy Kirill tényleg jó útra tért, olyanok mondják ezt, akikkel nézeteltérésbe keveredett... finoman szólva. Ez az, ami igencsak furcsa, mert komolyan mondom, ódákat zengenek róla, szeretik, tisztelik és amit akarsz. Aláírom, bár itt nem csinált semmi olyat ellenünk, de... mindegy... nem tudok hinni neki. Ráadásul nem tudom megcáfolni a mondókáit, ez pedig bosszantó, és még a kölyke sem bukott meg... érted ezt? Rohadt okosan keveri a kártyáit, azt mondom, nagyon veszélyes ellenfél, akinél nem elég, hogy csak őt magát tesszük el láb alól. Ha nincs ellene bizonyíték, vagy ha van is, a mögötte álló tömeg elindul... letarolják a várost is. A kezében van egy hatalmas birodalom, mint a bábok. Eddig jutottam, és az zavar, hogy ez már így önmagában is félelmetesnek tűnik, ráadásul ez csak a felszín, hiszen mélyebben nem tudtam beleásni magam, mégis mit jelentenek ezek a kapcsolatok, és milyen erőket tud még mozgósítani a bátyám, ha arról van szó. Már ha jutottam, és nem a földről vakarom még mindig össze magam, mert egy hatalmas sallerrel indítottam a magánakciómért, amit az időpontkéréssel hajtottam végre... vagy a többivel. -Te nem vettél észre semmit sem rajta? A hazugság legkisebb jelét sem? Az, hogy Nikolaj nem bukott meg, fiatal kölyök, és semmi. Úgy rajong érte, mintha isten lenne. Vicc. Akiben hiszek, a saját Teremtőm, aki akkor is tud mindent, ha a legalaposabban fedjük Eddel, a fene tudja, hogyan csinálja, ez örök rejtély marad. Reménykedve pillantok az öregemre, hátha neki feltűnt valami, csak egy pici jel, vagy valami... bár akkor már mondta volna. Nem létezik, hogy Kirill igazat mond, de ki tudná jobban, mint Victor? Az ő vére, előtte bukna, ha át akarná verni, vagy nem?
Valahol már érett egy ilyen beszélgetés. Márpedig a közeljövőben. Másként nem lehetett. Az a kupac lópottyantás, amibe sikerült ismét belesodródnunk, olyan volt, mint én: nem szabad várakoztatni. Minél több időt szórunk el, annál több időt adunk felkészülni az ellenségeinknek, akik ki tudja, hányan vannak és milyen lapokat forgatnak. Mikor Ryan benyit, engem a sakktáblán mögött talál meg, ölemben egy újsággal, melyben egy régebbi sakkjátszma lépései vannak, illetve egy aktuális állás. A feladat persze egyszerű, rá kell jönni, hogyan tovább, mígnem mattot nem kap... vagy esetleg jöjjünk rá, hogyan védheti ki a mattot. Minden eshetőséget meg kellett nézni, a sakk pontosan erről szól... akárcsak a valós stratégia. Minden lépés látni kell, különben egyetlen egy baklövés is végzetes lehet. Fejemet oldalra fordítom, kérdő pillantást vetve rá, hogy mi volt olyan fontos, amiért még egy nadrágot se volt képes felhúzni. - Jó estét Ryan. Megtudhatnám halaszthatatlannak tűnő jöveteled célját? - kérdezem a rám megszokott angol úriember modorban, lenyelve a késztetést, hogy azzal a lendülettel ki is hajítsam. A válasz nem is várat sokáig magára, súlyos paksaméta landol az asztalomon. Felvonom az egyik szemöldökömet, de lenyelem azt a viszontkérdezést, hogy netán most írta-e meg a doktori disszertációját a Schindler-listájából. Aztán ahogy az első lapot a kezembe veszem, látom, hogy a listával annyira nem is lőttem mellé. - Magadnak csinálhatsz, én teát kérek... de előbb húzzál fel legalább egy nadrágot - bökök fejemmel a háló felé, ahol találhat magának megfelelő ruhaneműt. Akárhogy is, mire átfutom mindezt, időbe fog telni. De igazából elég volt csupán az első lapokat átfutnom, hogy a szemöldököm nagyon gyorsan ráncba ránduljon. Már az első lapon több befolyásos ember neve volt, mint a G20-as találkozó nagygyűlésén. - Most mondanám azt, hogy a megalomániáját figyelembe véve meg se lepődök ezen, de akkor hazudnék. Sejtettem, hogy valamit forral a háttérben, túlságosan csendben volt a lágeres fiaskót követően. Pár lépéséről értesültem is, amit odaát csinál... de hogy ennyire előrehaladott legyen a dolog, arra még én sem számítottam. Rühellem, amikor ez van, még az ázott kutyaszagnál is jobban. Szeretem azt hinni, hogy mindenről jól értesült vagyok, dolgoztam is rajta, hogy legyenek informátoraim a megfelelő helyeken. Hogy értesítsenek gazdasági fejleményekről, pénzügyi fordulatokról a tőzsdén, vagy akár olyan, nem kívánt személyekről, akiket nem szabad szem elől téveszteni. S mégis, a biztosnak hitt rendszer egyszeriben sebezhetőnek tűnik a köbön. Ha pedig a gyanú beigazolódik, akkor kiderül, hogy annak a rohadéknak a legközelebbi információforrása közelebb volt, mint bárki gondolni merte volna. Sokáig nem szólok egy szót se. Csendbe burkolózva olvasom a papírokat, de egyáltalán nem emberi léptekkel. Majdhogynem csak egy pillantást vetek a papírokra, bőven elég ahhoz, hogy a tartalmuk a tudatomba égjen bele. Az arcom egyre borúsabb és borúsabb lesz, látszik rajtam, hogy a vége felé legszívesebben már felborítanám az asztalt. De nem, nem süllyedek le vandalizmus szintjére. Az utolsó lapot is lehelyezem lassan az asztalra, ahogyan mély, tőlem szokatlan sóhaj hagyja el a számat. Utána, teljesen hétköznapi mozdulattal előre dőlök és elkezdem áthelyezni a sakkbábukat a kiindulási pozíciókba. - Tudod, mindig is szerettem sakkozni. Nem azért, mert a sznobok játéka, vagy mert kiváltságot jelent játszani. A sakk az elme és stratégia játéka. Nem elég tudnod, hogyan kezded meg a játékot, mik a lépésed. Azt is tudnod kell, hogy miért csinálod. Még ha csak a gyalogot is tolod előre, az igazi játékosoknak még az ilyen hétköznapi mozdulataikban is háttér van. Ám az igazi szépsége csak akkor mutatkozik meg, ha megérted és magadévá teszed a legvégső eszközt: ha rá tudod kényszeríteni az akaratodat az ellenfeledre. Amikor a bábuk a helyükön állnak, felnézek. ~Ettől a perctől kezdve egyetlen egy tervünk se hagyhatja el a szánkat. Még a legapróbb részletek is fontosak lehetnek. Amibe belekeveredtünk, az még a legkisebb hibát is megbosszulhatja~ - lenézek a táblára. - Háromféleképpen győzhetsz. Az első, ha eltereld az ellenfeled figyelmét és susztermattot adsz már a játék elején. A második, ha a vakszerencse megfelelő lépést hoz neked és kihasználod, amint észrevetted. A harmadik a felörlő, akár utolsó bábúig tartó küzdelem~ - felemelem a fekete királyt. - ~Kirill túl óvatos ahhoz, hogy azonnali győzelmet lehessen aratni, túl sok a támogató. A hibázás is nagyon ritkán jellemzi őt, s ha erre próbálnánk építeni, fél lábbal már a sírban is vagyunk. Marad hát a harmadik út: a felörlés~ - visszarakom a bábut a helyére. - ~Akárhogy is érjük el, minden az előkészítésen fog múlni. Kirill kiépítette a kis hálózatát, megvannak a támogatói, akiket felsorolni is nehéz lenne, s valószínűleg sokkal több név van, mint amennyi ezeken a lapokon szerepel. Ő felépítette ezt a piramist... nekünk le kell rombolnunk, ha anélkül akarunk hozzáférni, hogy utána folytatása legyen. Mert hogy az az elmebajos képes lenne akár a harmadik világháborút is kirobbantani a FÁK és az USA között, csak azért, hogy minket eltüntessen, arra esküdni mernék~ - újabb mély levegő. - ~A mai naptól kezdve arra kell törekednünk, hogy leválasszuk Kirillt a támogatóitól, kerül, amibe kerül. A lista egy részét nézve nem lesz gond. Ismerem őket, korrupt gazemberek, annak hajladoznak, akitől a nagyobb hasznot remélik. A többi viszont... minden lehetséges eszközt be kell vetnünk, ha meg akarjuk akadályozni a katasztrófát.~ Talán túl pátoszi volt, amit mondtam, de semmi túlzás sincs a részemről. Több száz éve követem nyomom Kirill tevékenységét, néztem végig, hogyan lett az, ami. Hogy miket követett el, kiket rakott félre csak azért, hogy elérhesse a fő célját. S ha ezek után azt mondom, hogy ebből könnyen újabb világégés lehet, nos... talán az orosz-USA határ a Bering-tengernél nem lesz szívesen látogatott hely. - Én már rég nem hiszek Kirill szavainak, Ryan. Mikor Darrent magamhoz vettem és beszámolt arról, hogyan bánt vele és May-el, miközben én csak a felszínt kapargattam, megfogadtam, hogy nem ülök fel még egyszer a meséinek. Számomra kétely minden igaznak burkolt szava, már hazudik, ha csak kinyitja a száját. A baj viszont az, hogy nem lehet tudni, mi a mérvadó. Csak az biztos, hogy bűzlik a manipulációtól. Voltak megérzéseim, sugallataim, amik figyelmeztettek, hova kell figyelnem, mi lehet a titok nyitja. De ha valaki túl jól rejti el a lapjait, azt módfelett nehéz rajtakapni. Résen kell lenni, várva a megfelelő pillanatot, amikor nyakon lehet csípni. Sajnos Kirill esetében évekig kell pókot játszani a halóban ehhez. ~Nathalie... szeretném azt hinni, hogy ő nincs benne ebben az egészben.~
Ahogy mindent lepakolok, a sakktáblára pillantok, és nemes egyszerűséggel elhúzom a huszárt. Ennyi, sakk, még egy pár lépés maximum, ha jól számolom, maximum 4, és matt, nincs hová menekülni. -Ne az újságot olvasd. Anno ez a játszma azért húzódott el, mert a futóval lépett, esélyt adva a menekülésre. Ha ezt húzza meg, akkor nem ült volna ott órákat a szerencsétlen. Vezérgyalogos megnyitás volt, szláv védelemmel szemben, és a hibás lépés a futó megjátszása volt. Ez döntött. Ha a huszárt húzza, akkor nyer. Csupán ennyi hozzáfűznivalóm van az egészhez, és lehet, ezzel meglepem Victort, hiszen eddig nem csillogtattam sakktudásomat, sőt, elméletben én ezt a játékot nem is szeretem. Elméletben, de gondolkodni annál inkább. Persze ezernyi variáció lehetséges, és az ellenfél is okozhat meglepetést, márpedig én Kirillből mindent kinézek. -Természetesen. Az a dokumentum az, amit eddig gyűjtöttem, valamint az, amit kiderítettem. Elég az öregemre nézni, hogy tudjam, éppen azon morfondírozik, laza mozdulattal kiküldjön az ajtón, ahol bejöttem, vagy sem. Az öltözékem hiányos és Victor hajlamos a megbotránkozásra, én pedig imádom heccelni és feszegetni a határokat, tudván, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a boxeremet. Legalább nem a Tazos van rajtam, semmi gond. A konyha felé indulok, a kérdésére bólintok, megpördülök és eltűnök, de nem a háló irányába, hanem vissza a lakásomba. Az utóbbi idők kihoztak belőlem valamit, valami olyat, amit soha nem gondoltam volna, egyszer ilyen is lesz... hát lett. Ismét Victor előtt kötök ki, ám amit maga előtt láthat, az nem az a tök mindegy mi van rajtam öltözék, hanem egészen más. Tőlem szokatlan módon öltönyben jelenek meg, éppen a mandzsetta gombomat igazgatom, mikor a szeme elé kerülök ismét. Üzletember benyomását keltem, tökéletesen megkötött nyakkendővel, makulátlanul tiszta cipőben. Még ki is políroztam. -Így már partiképes vagyok, remélem. Hogy tetszik? Ez az új stílusom, bár az öltöny... hagy kívánnivalót maga után egyelőre. Nem nyerte el a tetszésemet a szabása. Nincs egy jó szabó ismerősöd? Váratlan fordulat, lehet, felnőttem, vagy egészen más okok játszanak szerepet a váltásban? Megtartom magamnak, a lényegen nem változtat, most már mehetek kávét és teát főzni, mégis mi bajom lehet azon kívül, hogy magamra öntöm? Az, hogy Victorra. -Megalomán lenne? Nem hiszem, akkor saját magát tolná előtérbe, és nem a háttérben húzódna meg. Mást akar, és ez a más azt hiszem tökéletesen tükrözi mindazt, amit a kezedben tartasz. Ez nem 60 év munkája, sokkal régebbi, csak nem figyeltünk oda rá, mert hittük, hogy a te orrod alá akar borsot törni. Egyáltalán mi az istenen vesztetek össze? Miért akarja a vesztedet, a miénket, miért rakott minden kölyköt a nyakadba, egyet kivéve? Engem kérdezel, szerintem már egyikőtök sem tudja az okot, csak... mint két öreg, akik azért teszik mindezt, mert rosszul lennének nélküle. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de lassan már nem tudok másra gondolni. Hazudnék, ha azt mondanám, értem Kirillt, és az egyes tetteit. Megpróbáltam kideríteni, mi az igazság abból, amit állított a lágerrel kapcsolatban, és az a borzalmas, hogy nem hogy ellene nem szólt senki, de alá is támasztották, amit mondott. A támogatói névsora egyenesen rémisztő, és lehet, még a gyémántokat is be tudom vetni az ügy érdekében, ennyi embert átállítani... egyelőre kivitelezhetetlennek tűnik. Meglepett a mennyiség, amiben sajnos minőség is van, amolyan kuriózum jellegű, nem erre számítottam, azt gondoltam, a hazája mögötte áll, de a többi tagállam és Kelet-Ázsia kimaradt a szórásból. Tévedtem. El kell ismernem, a bátyám veszélyesebb, mint hittem, sokkal dörzsöltebb és okos játékos, nagyon is okos. Nikolajjal nem egyszer nem kétszer beszéltem, és esküszöm, figyeltem, de ez a kölyök vagy alapból elmebeteg, hogy odavan a bátyámért, vagy a franc tudja. Nathalie... ha kiderül, valóban informálta Kirillt, ha csak egy hajszálnyi bizonyíték is van rá... megölöm. Márpedig gyanakodok, most már egyre inkább, és ez nem véletlen. Van egy név ott a dokumentumban, aki köthető a nőstényhez, nem is akárhogyan. Mi derül még ki, azt nem tudom, de az biztos, hogy ezernyi opciót ki kell találnunk, mindenre gondolni, hogy a legapróbb meglepetés se érhessen minket. A sakktáblára pillantok, ahol Victor már rendezgeti a bábukat. -Tudom, ahogyan azt is, hogy rólam egy percig sem gondoltad, hogy egyáltalán a bábukat megkülönböztetem egymástól. Az első lépéseddel már tudnod kell, mi lesz a vége, belekalkulálva a hirtelen váltást, amit az ellenfél okozhat. A kérdés az, hogy agresszív támadó játékot játszol, esetleg kivársz, és hagyod a másikat elbizakodottá válni, majd behúzod a vezércselt, és nyersz, vagy csak hibára készteted az ellent azzal, hogy türelmes kezdés után egyenesen nyomás alá helyezed. Eltaláltam? Az, hogy én mire szavazok, az most mellékes, nem ez az érdekes, hanem az, hogy vajon mi játszódhat le Kirill fejében? Miért vár ennyi ideig? Miért nem indult meg, amikor ekkora tömeg van mögötte? Mi a valódi célja? Szép játék lesz ez. ~Igaz. Szeretném, ha ez amit átadtam neked, más számára nem derülne ki, beleértve Edwardot. Ezt itt nem neki szántam, hanem neked, hogy ő mit tesz vagy nem tesz, az nem az én dolgom és problémám, de egyedül dolgozom, maximálisan Jennyvel. Mi késztetett arra, hogy ezt nyíltan kimondjam, azt nem fedem fel, bár lehet, felesleges is, az apám érzi rajtam, hogy valami nagyon nem stimmel, és ha én ilyet mondok, akkor az megalapozott. Az egyetlen ember, illetve farkas, aki mindig tudta, hogy lehet, viccelődök, de a sorok között mindig elrejtek valami információt. egyedül ő nem nézett soha hülyének, bármennyit ökörködtem is, mert tudta, hogy az az őrült, lökött Tark a fejét is használja. Edward erre később döbbent rá, de már mindegy. ~Amit még kiderítettem, ahogyan mondod is, Kirill és a hibázási lehetőség szinte a nullával egyenlő. Minden egyes szituációnál képes volt olyan húzásra, amire másnál azt feltételezném, kész öngyilkosság, ő mégis lazán a saját oldalára billentette a mérleg nyelvét. Ez nem a véletlen műve. Felőrölni... nem tudom. Hatalmas a piramisa, és lehet, az alapoknál megbontjuk, de olyan érzésem van, mintha ülnének még a cserepadon, és amint kihúzol egy téglát, máris a helyére tol egy másikat, ami egyáltalán nem gyengébb az előzőnél. Amit nem tudok, mi a mozgatórugója? Mi a valódi célja? Hiszen ha azt akarta volna, hogy mindannyian haljunk, akkor már rég megtehette volna. Talán tart tőled? Tőlünk nem, ebben biztos vagyok, de te lehetsz az, aki... mit is mondtál a felőrlésről? Már értem. A kölykeit mind hátrahagyta, figyelemelterelés, hiszen te velünk voltál elfoglalva, közben ő építkezett. Ami nem stimmel, az az, hogy hagyta, mindannyian felnőjünk. Manipulatív... Ashley kedvelte, és még Yetta is... szépen lassan át akarja állítani az oldalára azokat, akik melletted vannak? Létezik? A zavaró tényező a kölyke... fiatal, öngyilkosság lenne, ha tálcán kínálja magát és őt is. Folyamatosan gondolkodom, és próbálom megérteni a bátyámat. Találkoztam vele, látszólag örült nekem, bár sosem ismert, hiszen jóval előttem elment már, illetve még nem is éltem, mikor az apám és az ő útjai különváltak. Mégis érdekes volt, mert nem éreztem rajta hazugság szagát, normális volt, mint egy öregedő farkas, aki tényleg békét szeretne. Victorra pillantok, és a világos bástyát betolom a sötétek közé, kiütöm a vezért, és a helyére állítom a bábut. Nem sakkozok, csupán agyalok. Mi van, ha Kirill mindenkit kiiktat, akire már nincsen szüksége, és a helyüket így tölti fel? Ha a történelmi szálakat követem, végeredményben ez történik. Képes lenne világháborút kirobbantani ez az őrült? A lágerben történteket figyelembe véve igen, ez is benne van a pakliban. Victorban reménykedek, ő biztosan tudja, hiszen a kölyke, nem akarom elhinni, hogy őt át tudja verni, az kizárt. ~Akkor is zavar, hogy nem tudom megcsípni. Régen történt dolgokra olyan alibije van, olyan biztosítéka, hogy nem találok repedést rajta, egy hajszálnyit sem. Mindent alátámasztanak, és a legrosszabb, hogy nem hazudnak. Hogy a fenében? Türelemjáték... remélem, elkapod. Felsóhajtok, ismét a táblára pillantok, aztán Victorra. Valami megváltozott bennem, és tudom, hogy tudja. Felnőttem? Ez is lehet, ahogyan az is, hogy bezártam, és olyan oldalamat mutatom, amit eddig senki nem láthatott. Nathalie említésére megingatom a fejemet. ~Pedig készülj fel rá. A rossz nyelvek szerint nem bántak vele annyira rosszul, mint mesélte. Olyasmit is suttognak, hogy Kirillnek nem csupán a kölyke, hanem a biológiai lánya. Nem tudom, hogy ebben van igazság, vagy sincs, de az, hogy levelet írt, amikor állítása szerint nem volt senkije... Jenny erre figyelt fel. Eden már nyomoz. Nem akarom Victort elkeseríteni, de számolok ezzel a lehetőséggel, és ahogyan telnek a napok, egyre inkább az az érzésem, hogy a lányok találnak valamit. Sajnos a patrónusom sem mond mást, és én marha nem figyeltem oda akkor, amikor jelzett, már régen. Igazuk lesz? Most ez a kisebb probléma. Kirill jobban érdekel.
A kis demonstrációját követően felpillantottam Ryanre... de ha remélt is valami elismerés félét a tekintetemben megvillanni, a bosszúságon kívül mást nem nagyon lelt. - Nem rémlik, hogy kérdeztelek volna. Mint mondtam, szerettem magam felderíteni az ilyeneket, önképzés céljából csináltam. Az idősek feladata a gondolkodás, a tervezés, s annak végrehajtatása. Ekkorra már egy élet tapasztaltaival bírnak, van miből levezetni az elméleteiket. De tanulás nem egy olyan folyamat, melynek hirtelen vége szakad. Utolsó lélegzetvételig kell vinni, kihasználni minden időt... s egy vérfarkasnak rengeteg van. Éppen ezért jócskán morcos voltam, amiért Ryan azt hitte, csak úgy beleszólhat a dolgaimba. A suhanc. Na, mindegy, amíg elment szalonképesebbé tenni magát, én nekiálltam a papíroknak... s addigra már nagyjából végeztem, mire visszajött. Felnézve azért ezen már tényleg megütköztem. Azért az már tényleg teljesítmény, hogy én érzem alul öltözöttnek magamat a kölyköm mellett. Te jó ég, ezt fejre ejtették Ausztráliában vagy mi történt? - Annakpok nevére, ezt melyik turkálóból szerezted? - adom a világ tudtára a véleményemet. - Ott a fiókos szekrényen van néhány névjegykártya, keresd meg a szabóét. Ha felhívod, mond meg neki, hogy én küldtelek. Méregdrágán dolgozik, de cserébe az az öltöny még húsz év múlva is kifogástalan állapotban lesz. Najó, igazából a rajta levő sem volt annyira rossz... esküvőkre, ballagásokra meg ilyen kisebb eseményekre. Ugyanakkor egy gyémántbánya tulajdonosnak már márkásabb öltönyre kellett, hogy adja a fejét. Persze viszont a mögöttes tartalom se kerüli el a figyelmemet. Mi ez a hirtelen jött paradigma váltás így az alsónadrágos megjelenés után? Farsang van, vagy mi a csuda? Mert azt hirtelen eléggé nehezen akarom elhinni, hogy valóban valami felnövés szerűség zajlott le a fejében. - Nem feltétlenül. Az túlságosan kiszámítható lépés lenne a részéről. Ha engem kérdezel, egyelőre csak fel akarta építeni a maga piramisát, a háttérből szervezkedett... csupán az alkalomra vár, hogy fel is üljön a csúcsára. Teszem azt, amikor már nem maradna érdemi vetélytárs és zavartalanul trónolhat. S akkor már valóban az ő kezébe folyna össze minden szál - abban viszont egyet kellett értenem, hogy ez valóban hosszabb érlelésű termés. - Hogy mi áll a háttérben, Ryan? Egy ősi érdekellentét. Miután beharaptam Kirillt, fel akartam őt használni a nemesi rangom visszaszerzésére. Ő persze nem volt az az irányítható fajta, inkább orosz földön akart érvényesülni. A rengeteg nézeteltérés pedig, amit ez szült, lassan gyűlöletté vált a részéről, s mint látod, máig kitart, sőt, még fokozódott is, elvégre minden gyűlölete ellenére még mindig életben vagyunk. Most pedig itt tartunk... már nem mint ha nem ismernéd a történetet. Sosem árultam zsákbamacskát a rokonaimnak. Én nem játszottam velük, mint ahogyan Kirill osztja a lapokat. Elmeséltem mindannyiuknak a történteket, beavattam őket a családi titkokba. Tettem ezt azért, mert nekem őszinte követőkre volt szükségem. Mindig a rideg valóságot adtam nekik, magamról se festettem olyan álképet, mint egyesek. Látniuk kellett, milyen ember a családfő... s el kellett fogadniuk ilyennek, különben mehettek volna Tupilek hírével. Voltam én is olyan kártyajátékos, mint a nagyok, de a családommal néha már túlságosan is őszinte voltam, pár dolgot leszámítva. - Pontosan. Ám mi van akkor, ha mindketten erre játszotok? Mi van akkor, ha az asztal két végében egy-egy géniusz ül, aki már tudja a módszert. A lépéseik egytől egyig megfontoltak, csak akkor veszítenek bábut, mikor ők akarnak, semmi sem történik az akaratukon kívül. Hogyan mehetsz biztosra egy olyan ember ellen, ki már a kezdetektől be akar téged hálózni, miközben figyel rá, nehogy te tedd meg ellene? Persze ez az egész eszmefuttatás a sakkról csupán álcaszöveg volt, még ha tanulságos is. Az igazi tényezők nem ezen a síkon hangzottak el. Mélyről indultak, hogy mélyre érkezzenek. A szemem most figyelmeztetőn villan, mint aki valamit elfogott. Az öreg farkas érzi a bajt. ~Miért ne vonnám be Edwardot? Ha túl akarjuk élni azt, ami közeledik, mindannyiunkra szükség lesz, kivétel nélkül. Sajnos nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogathassunk~ mondom, majd ebből eszembe is jut valami. ~Voltál már az Atanerknél, ahogy utasítva lettél?~ Nagyon nem tetszik ez nekem. Eddig Darren és Ryan minden hülyeségben közösen voltak benne, akárcsak a bűnhődésbe, amikor fülüket-farkukat behúzva sunnyogtak elém a csíntevésük hírével együtt, még ha tajtékzottam is a dühtől. Erre most itt vagyunk életünk talán legproblémásabb, legveszélyesebb esete előtt... erre a kölyköm beközöl egy ilyet. Fejemet oldalra döntve vártam a válaszát, főleg az első kérdésemre és láthatta, hogy ezt mismásolással nem fogja megoldani. Egységpárti voltam, főleg, ha a család egységéről volt szó. ~Ezen ne lepődj meg Ryan. Volt ideje mindent a legapróbb részletekig eltervezni, hogy aztán magabiztosan levezethesse. Az idő fontos tényező ebben, neki pedig rengeteg volt ebből az árucikkből. Gondosan kialakított gépezet... a kérdés csak az, hol tudunk bele homokot szórni~ dőlök hátra az egyik lappal a kezemben. ~Ha az alapokat megbontod, akkor bármilyen magason is van, le fog esni. Elvégre minél magasabbra húz valaki, annál nagyobbat fog zuhanni. Ne becsüld alá azt a néhány téglát, amit kivehetünk a képletből. Az is több a semminél, mert már nem teljes az építmény. Van viszont ennél fontosabb kérdés is. Vajon ezek közül hányan feláldozhatóak az ő szemében?~ Ki ügyesen sakkozik, az mindig számol egy bizonyos számú veszteséggel. Bolond az, ha azt hiheti, hogy a csata végére megőrizheti az összes egységét. Ugyanakkor Kirillt ismerve számára mindenki feláldozható. Ahogy félredobta May-t... de mégis, lennie kell könnyebben feláldozható, illetve könnyebben feláldozható elemeknek a képletben. ~Emlékszel, mit mesélt egykor Edward? Hogy hogyan fordította May ellen őt? Hasonlókkal kell itt is számolnunk. Éppen ezért lépéseket kell tennünk. Ashley és Payne nem mozoghatnak felügyelet nélkül, ki tudja, mikor próbálna meg kinyúlni feléjük az az őrült. Emellett nem ártana megismertetni őket a valódi képpel, ha eddig nem került rá sor. Ami Yettát illeti, róla már gondoskodtam. Ha csak a gyanúja felmerül, hogy Kirill újra a környékén csámborog, akkor azonnal visszahozatom Fairbanks-be. Csak míg elül a vihar~ sóhajtok. ~Igen Ryan, könnyen lehetséges. Kirill biztosra játszik és egy magányos ellenségnél ki biztosabb célpont? Éppen ezért ritmusváltásra lesz szükségünk. Ott kell megvernünk őt, ahol nem számít rá, legalább is remélem, hogy nem. A saját játékában.~ Veszélyes lépés? Igen, mondhatjuk, hogy az. Ha valaki a saját játszmáját játssza, a saját jól bevált eszközeivel, akkor abban mindig jó. De pont ez az, ami sebezhetővé teszi. Az a magabiztosság, amivel teszi, amit, olykor elbizakodottságot is eredményezhet. Persze, Kirill óvatos... de nem lehet minden lépésünket előre megtervezni. Ki tudja, valakinek mikor jön elő a fejében a kérdőjel... ha valaki jobbra fordul, pedig balra kellene. Ilyen apró dolgokra kell gondolni. Mert bár kicsinek tűnik, hatalmas bosszúságot okozhat, ha felhasználják. Ez a játék pedig erről szól. A hibák felhasználásáról. Közben a lépésére én egyszerű mozdulattal reagálok. Eltávolítom a királlyal a bástyát. Hiába léphet csak egyet, ezzel fejezem ki, hogy attól még azokat az egy zónákat is lefedi. A levett bábut viszont nem rakom vissza a helyére. Lerakom a sötét bábuk mögé... ellenség a sorok mögött. ~Ó, el lesz kapva. Talán az életembe kerül, de ha cserébe magammal viszem ezt a négy lábon járó fertőt, nekem már tökéletesen megfelel. Félek, ebben a csatában az fog végül talpon maradni, aki merészebb és kiszámítatlanabb lépésre szánja magát. Mert csak akkor van esély meglepni a másikat.~ Pesszimista? Nem, realista. Túl régóta húzódik már ez az egész ügy. Túl sok mozgásteret hagytunk egymásnak. Többet építkezett, de az én építményeim alapozódtak bizalomra. Ennyi előkészítés... nem múlhat el halál nélkül. ~Ha a vádjaid beigazolódnak, akkor talán lehet eggyel több adu a kezünkben, amit használhatunk.~ Natalie mint Kirill lánya? Még ezt is el tudnám képzelni. Ugyanakkor, talán csoda, nem csoda, de nekem nincsenek radikális gondolataim a nősténnyel kapcsolatban. Látva azt, Kirill hogyan használja bábként a beosztottjait... akkor Natalie-ban se kell feltétlenül az ártó szándékot keresnünk... hanem sokkal inkább a befolyásoltságot. S akárhogy is, mint mondtam korábban, még egy rokont nem fogok feláldozni ennek a rohadéknak az oltárán.
Vigyorgok. Ismerem az apámat, tudom, ha valamin gondolkodik, attól kap agybajt, amikor valaki belerondít a kis világába, és keresztülhúzza a számításait. Mint most én is, hiszen lépek és magyarázok anélkül, hogy érdekelné. Bocs, nem tudtam kihagyni. -Én sem, de késztetési ingerem volt arra, hogy megtegyem. Mivel a boxerem nem nyeri el Victor tetszését, legyen az bármilyen kényelmes is, elvonulok átöltözni, azaz kirittyenteni magam úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Én és az öltöny. Tavaly még röhögtem volna azon, aki azt mondja, egyszer ebben fogok flangálni, most pedig tessék, magától értetődő módon viselem. Az igaz, hogy ez nem éppen a legkényelmesebb és legjobb márka, érezhető az is, nem pont rám szabták, de azért jól áll, igenis kurva jól festek benne. A baj az, hogy aki elméletileg ismer, annak ez összeegyeztethetetlen azzal, amit tud rólam. Pláne az apámnak, hiszen eddig rám imádkozni sem tudta volna, akkor sem, ha belehal. -Az első sarkiból, sajnos nem volt időm szabóhoz rohanni, hogy méretet vegyen rólam. Kösz. Kihasználom az alkalmat és felajánlást, előkeresem azt a névjegykártyát és a zsebembe csúsztatom. Majd felhívom, ha itt végeztünk, mert tényleg szükségem van néhány elegáns öltönyre. Tudom, hogy megleptem vele az öreget, és azon töri a fejét, mi idézte elő a változást, de ez hosszú történet, illetve annyira nem, csupán eljött az ideje annak, amire titkon mindig is vágyott. Kellett hozzá néhány helyzet, nem tagadom, de valami mintha elszakadt volna, és meghozta a kívánt eredményt. -Nem tudom, nem teljesen értek egyet veled. Ezer alkalma volt arra, hogy lépjen, és mégsem tette, holott már régebben is ő irányított mindent, az történt, amit akart, vagy így, vagy úgy. Mégis eltűrte, hogy ne ő legyen a király, kizárt, hogy most erre pályázik. Szerintem neki tökéletesen megfelel ez az állapot, miszerint a háttérből irányít mindent továbbra is. Ahogy utánajártam, nem nagyon van potenciális vetélytársa, sőt, de nem tudom, mik a valódi tervei, egyszerűen nem értem. Victorra pillantok, tényleg érteni szeretném azt is, hogy ők ketten min tudtak úgy összeugrani, hogy annak a mai napig tartó viszálykodás az eredménye. -Ennyi? Tényleg csak ennyi? Ezért fordult veled szembe? Ezért lépett le így és bosszantott azzal, hogy a nyakadon hagyta az összes kölykét? Ez nevetséges. Mint egy hisztis kölyök. Bár... akkor... tényleg téged akar, csak nem volt meg hozzá a fizikai ereje, hogy megtegye, és a jelek ellenére még mindig van benne annyi betyárbecsület, hogy ezt személyesen veled rendezze. Megölhetett volna minket, nem lett volna nagy kunszt annak idején, és nem, nem tette meg, tehát nem mi kellünk neki elsősorban, de tudja, hogy mi melletted állunk. Most vagy baromi okos, vagy baromi hülye, vagy zseniálisan hülye, vagy hülyén zseniális. A játszmáit nézve, míg összegyűjtöttem ezeket, sajnos az a variáció látszik valósnak, hogy zseni, de a hülye jelzőt nem merném mellé tenni. Komolyan mondom, lassan nem tudom megítélni, hogy a bátyám egy idióta őrült vagy ténylegesen rohadt okos, de zsigerből az utóbbira tenném most már a voksomat. Valamit nagyon tud, valamit, amit mi nem, amire eddig nem figyeltünk, hiszen nem kellett, de mi az? Azon kívül, hogy bárkit manipulál a jelek szerint, ha úgy tartja kedve és érdeke, bárkivel képes elhitetni amit akar, és a névsort nézve idő kérdése volt csupán, hogy azt is megvezesse, aki az elején sziklaszilárd volt. Hogyan tudta így megforgatni? Mivel? Mit tud még? -Egy végtelenségig tartó sakkjátszma, ami azon múlik, hogy ki fárad el előbb szellemileg, ki az, aki egy tized másodpercre is kihagy, és hibázik. Ez már semmi máson nem múlik, csak az elmék játékán. Aki egyetlen lépést is elszúr, az meghalt. Remélem, hogy az, aki hibázásra tudja kényszeríteni a másikat, az te leszel. A kérdés az, hogyan tudod elkapni, hogyan tudod rávenni arra, hogy színt valljon? Bár... azt hiszem ez hülye kérdés volt, mindegy, hagyjuk. Victor ezt jobban tudja, ő a katona, én csak Tark vagyok, aki ugyan gondolkodik, mert szükséges, de nem mozgatok szálakat. Az, akinek azt hiszem ez a vérében van, az az apám, ösztönösen tudja, mikor mit kell lépnie. Itt nem arról van szó, hogy hú, majd mi elindulunk és kinyírjuk Kirillt, mert erősebbek vagyunk nála fizikálisan, az lenne a lehető legnagyobb hiba a részünkről, már belátom, az túl könnyű lenne. Érzem, hogy azzal semmi nincs lezárva, az csak olaj lenne a tűzre. Kimondtam valamit, ami feszültséget okozhat, és okoz is, hiszen eddig ilyen nem történt a családban, vagyis ilyen formában még soha. ~Mert nem szeretném, ha részt venne a megbeszéléseken, és tudna olyan információkat, amikkel esetleg vissza lehet élni.Okom van rá, ha egy elméletben "jelentéktelen" ügyben képes volt elárulni, akkor másban is megteheti. Vagyis nem vagyok hajlandó vele együtt dolgozni, sajnálom. Ezért is készülök kiköltözni a lakból, számomra vége a köteléknek. Nincs helye rizsának, mellébeszélésnek, tudom, hogy Victor kérdése mire vonatkozik, ahogyan azt is, hogy egy sima nemmel nem elégszik meg. Mindig összetartottunk, védtük egymást akkor is, ha a másik hülyeséget csinált, egészen idáig. Yetta előtt is védtem, holott tudtam, a nősténynek igaza van, mégis próbáltam rábeszélni Edre, és tessék, ezt kaptam cserébe. Ott szúrt, ahol a legjobban fájt, ott mart belém, ahol soha nem vártam volna tőle. Nem akartam elhinni, nem akartam elfogadni, és kénytelen voltam, mert megtörtént. Van még helye megbeszélésnek? Már nem tudom. Határozottan nézek az apámra, tudom, hogy fáj neki amit mondok, nem erre nevelt és nem erre tanított, most pedig szembesülnie kell azzal, hogy az egység bomlani látszik. ~Személyesen nem, mert az Atanerk elfoglalt, de értesítettem mindenről, amiről kellett, vagyis mindent tud. Csibész vagyok, mindenben benne vagyok, de ha az apám azt mondja, jelenésem van valahol, akkor nem mondok ellent, pláne nem akkor, amikor hibát követtem el. Végül is örülhetek, hogy nem tagadott ki azonnal, nem rúgott ki, hanem végighallgatott. ~Nem becsülöm le a kivehető téglákat, de az én elképzelésemben ez nem egy hatalmas, magas piramisként van jelen, hanem egy nagyon széles alapokon nyugvó, nem túl magas, tehát nem ingatag építményként. A kérdésedre pedig azt mondom, bárkit feláldoz, ha arról van szó. Mindenféle lelkiismereti probléma nélkül megteszi, ha éppen az kell neki. Ebben biztos vagyok. Számára nincsenek barátok, nincsenek rokonok, nincs senki, akiben egy cseppet is bízna, akit egy kicsit is nélkülözhetőnek tartana, akár a saját ivadékát is megöli vagy megöleti gond nélkül, mosolyogva. Éppen ezért tartom félelmetesnek. Fogalmam sincs, hogy a támogatók közül ki tartozik az építménybe, vagy ezen kívül hogyan néz ki a struktúra, hiába van tippem, az lehet, téves. ~Emlékszem, de... biztos, hogy az így történt? Lévén megmentette Edwardot, nevelte, és akkor hirtelen eldobta. Vajon mi volt az oka? Ezt soha nem boncolgattuk. Mi van akkor, ha... a másik félnek volt igazsága? Nem tudjuk, hogyan és miért történt pontosan. Ahogyan a lágerben történteket alátámasztották, miszerint mindkét kölykét menteni akarta... a fene tudja. Már nem tudom, mit higgyek el, és mit ne. Minél inkább beleásom magam, annál bizonytalanabb vagyok. Hogy tud valaki úgy szerepet játszani 400 éven keresztül, hogy nem bukik le? Hogyan? Biztos, hogy minden szava hazugság? Létezik ilyen? Itt van egy fiatal kölyökkel, simán megölhetnénk, ezt ő is tudja. Szerinted idemerészkedne csak úgy, ha mindenben hazudik? Ez a furcsa... ezt nem értem. Magát is céltáblának használja, ez nem fér bele az ő játszmájába, mert kell a saját stratégiájába. Vagy minden mindegy, mert a gépezete rajta kívül is működik? A lépést figyelem, és megrázom a fejemet. Kell lennie egy ellenséges bábunak a sorok között, és igen, mögötte is. Nathalie lenne köztünk, sajnos így áll a dolog, és egyre biztosabbá válik, hogy kígyót melengettünk a keblünkön. ~Akkor lépjünk merészet, kiszámíthatatlant. Ő idejött, előtérbe tolta magát, vagyis a vezért, megjátssza a Vezéráldozatot egy zokszó nélkül. Ezt viszont csak akkor tudja megtenni, ha biztos abban, hogy ha esetleg őt ki is nyírjuk, attól még a terve beteljesedik, de továbbra is kérdezem, mi a terve? az túl egyszerűnek tűnik, hogy az, téged halottnak tudjon, az túl kézenfekvő. Ebben a csatában most is mi is bábok vagyunk, ez az apám és Kirill küzdelme, én csupán annyit tudok tenni, hogy előbbit segítem, akármi történjék is. Végül előállok az utolsó információmmal, amit eddig nem mondtam el, és a fene tudja, mennyire lehet hinni a hallottaknak. ~Tudsz róla, hogy a rossz nyelvek azt is suttogják, hogy Nikolaj is a biológiai fia? Emellett pedig nem csak a fia, hanem... hanem a szeretője is egyben. De van egy ötletem. Mi van akkor, ha előadjuk azt, hogy szépen lassan, de rajtad kívül mindannyian hiszünk neki, és átállunk az oldalára? Ellenség lesz a sorai között, a háta mögött, ahogyan ott is.Kinek nem fog hinni adott esetben? Neked nem, ez nem kérdés, azért is nem vennélek bele. Edward mellékes. Nathalie mivel eleve az ő oldalán játszik, kiesett. Jenny? A tékozló kislány hazatér? Bár az veszélyes lenne. Viszont itt vagyok én? Akihez tulajdonképpen semmi köze, de győztes lépésként élné meg, miszerint el tudott venni tőled? Akkor tudunk húzni kiszámíthatatlant. Ha sikerül vele elhitetni, hogy én elhiszem a meséit, és úgymond vele vagyok, akkor tudok ott vágni rajta, ahol nem számít rá, hiszen elégtételt fog érezni, mert megint az orrod alá dörgölhet valamit. Ebben pedig kapóra jön az, hogy költözni készülök. Mondván megkérdőjeleztem néhány dolgot, és lehet, nem hiszem el, amit állítotok róla? Mit szólsz hozzá? Fogom a másik bástyát és egyszerűen beállítom ismét a sötét bábuk közé.
- Akkor legközelebb nyeld le az ingeredet. Ha valóban új imázst akarsz kiépíteni magadnak, akkor azzal még nem oldod meg, hogy lecseréled az öltözködési szokásaidat. Szokás mondani, hogy az öltöny a modern lovag páncélja, de az még mindig csak a felszín. Volt szerencsém már olyan emberhez, aki talán a világ legdrágább öltönyét hordta, de mellé annyira mocskos modora volt, hogy a találkozó tíz perce után kizavartam az irodámból, majd jöjjön vissza akkor, ha normálisan tud beszélni. Persze, most erre pár ember felkaphatja a fejét és a fejemre olvashatja, hogy de hát én se vagyok feltétlenül a jó modoromról híres a nap 24 órájában, főleg, ha éppen valamelyik leszármazottamtól a plafonon vagyok, de azért ettől taplóságban még nekem is lett volna mit tanulnom. Meg amúgy is... nekem azért még van egy tartásom a vehemens viselkedésem mellé. - Ha valamit hosszú idők óta építesz és minden egyes téglát gondosan illesztesz a helyére, nem csaphatsz le feltétlenül az összes lehetőségre, ha felkínálja magát. Kirill jól tudja, hogyan kell játszani ezt a játékot. Türelmesen várakozni, teljesen elaltatni a lehetséges vetélytársakat, hogy aztán tényleg akkor lecsapni, mikor már senki se számít rá és minél kevesebb a veszélyeztető tényező. A nagyligában már így folyik a játszma. Az pedig Ryan, hogy kizárt, nem létezik Kirill világában. Sokáig azt is kizártnak tartottuk, hogy hajlandó lenne a saját gyermekeit megölni... egészen addig, míg nem lőtték May-t a szemünk láttára agyon. A legveszélyesebb tájra lépsz fiam, ha valamit ki mersz zárni vele kapcsolatban. Ha ezt megteszed, biztos lehetsz benne, hogy ott fog lecsapni rád. - Sosem mondtam azt, hogy valami egetrengető lenne a háttérben. Volt egy elképzelésem, neki nem tetszett, összevesztünk rajta, meglett a végeredménye. Akkor még egy félresikerült tervnek tűnt, mára már sokkal többé vált. Az ő szemében, úgy tűnik, mi pedig nem léphetünk ki belőle csak úgy. Hogy micsoda is... szimplán őrült. Az őrültet és a zsenit pedig nem sok választja el egymástól. A következő megállapítására nem mondtam semmit, elvégre felesleges boncolgatni. Már jó ideje tisztában vagyok vele, hogy ez bizony nem feltétlenül a tervezésen fog múlni, hanem a hibafaktoron. Egy nagyon rossz lépésen. Az ilyen pedig talán a legidegesítőbb tényező. Mint ha dobókockával kellene eldönteni, ki élhet és ki halhat. Kiismerhetetlen ez... és éppen ezért idegesítő is. Nem szerettem azokat a tényezőket, melyek váratlanul csapnak le az emberre. Az én koromban már a hazárdjáték nem kifizetődő. A következő dologra viszont már felkaptam a fejem. ~S mi is ez a nyomós ok?~ A kérdésem úgy visszhangzik a koponyájában, mint ha rávertem volna egyet egy harangra és még mindig zúgna. Ez nekem nagyon új volt, kimaradtam tán valamiről? Dunway nem említette, hogy van valami gond Darren háza tájékán. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy valami nagyon jó indoka van ilyet kérni... máskülönben meg fog süketülni a belső fülére, abban biztos lehet. ~Még a legalacsonyabb pozícióból is zuhanhatsz úgy, hogy eltöröd a nyakad. Még a legjobban szerteágazó épületen is találsz olyan helyet, ahonnan hatalmasat eshetsz. Csupán meg kell találni a megfelelő helyet... és el kell bontani alóla a megfelelő számú téglát~ - nem kell nagyban gondolkodni feltétlenül, elég csupán a megfelelő lépéseket megtenni, hogy minden maga alá temesse a csúcspontot. - ~S honnan tudod, mi a stratégiája? Talán belelátsz a fejébe, átlátod a gondolatait? Régebb óta ismerem, mint te, tartottam rajta a figyelmemet. S még én se mernék olyan kijelentéseket tenni, hogy ismerem a stratégiáját. Vannak jelek, melyeket felismerek, de a teljes átlátás lehetetlen. Talán ha rászabadítanánk a Megoldó egyik sarját, hogy boncolja fel az agyát, talán rájövünk.~ Igen, valóban befogadta a gyermekeit, nevelte őket... hogy aztán Darrent beharapja és otthagyta nekem a határon, kiszolgáltatva egy újonnan születendő farkasnak meg egyáltalán a beharapás kiláthatatlanságainak... ugyanezt megtette Jenny-vel is, akit még ráadásul lágerbe is zárt és a halál szélére sodorta, kivégzőosztag elé is állítva. Hogy meg akartad menteni őt, Kirill? Talán elhinném, ha nem vigyorogtál volna Darrenre mikor megjelent... s nekem ne akard magyarázni, a tények ellened beszélnek. Hatalmadban állt volna megmenteni őket, mégis agyonlőtték May-t. Talán nem tudom megfellebbezni a szavaid, de ne hidd, hogy hiszek a szavaidnak. ~Néha a legegyszerűbb válasz a legkézenkfekvőbb, amit nem kell továbbgondolni. Azonban én egy másik kérdést is feltennék. Vajon mi történik, ha meghal? El tudod képzelni, hogy erre az esetre nem tett semmi óvintézkedést? Ki tudja... talán pont akkor szakadna a nyakunkba az egész, amit felhalmozott eddig.~ Na viszont ezután jönnek az utolsó morzsák. A Nikolaj-os dologra én csak összeborzolom a szemöldökömet. Oké, ez így már egyre inkább undorítóbb. Nem mint ha nem tudnám elképzelni arról az őrültről, hogy megtette. De mégis... ah, ha nem lenne nekem Jenny és Darren, valamint a többi farkas az ő ágáról, nagyjából ez lenne ez a pillanat, hogy teljesen megbánnám a beharapását. ~Örülnék neki, ha a változatosság kedvéért közölnéd is velem, kik azok a rossz nyelvek~ - még ha a rúnáitól is vannak az információk, akkor is jó lenne tudni, mennyire megbízható források ezek a rossz nyelvek. - ~Jó terv. Támogatnám is. Csak elfelejtesz valamit. Kirill átlátna rajtad. Közelebb van az ötszázhoz, mint a négyszázhoz, a mi korunkban már akarva-akaratlanul is kiélesednek a mentális erők. Félek, nem tudnál annyira ügyesen hazudni, hogy ne fogjon szimatot. Még akkor se, ha velem nem kommunikálsz. Hidd el nekem Ryan, nekünk már rohadt nehéz hazudni - sóhajtok egyet. - Félek itt más fajta áldozatra lesz szükség. - emelem fel a fehér vezért. - Vezéráldozat a vezéráldozatért.
-Valahol el kell kezdeni. Eddig az volt a bajod, hogy nem növök fel, most meg az, hogy legalább lépéseket teszek. Szeretek sakkozni. Megvonom a vállam, valahol el kell kezdeni, és én azon vagyok, hogy megtanuljam minden titkát. A kezdés szar volt, de na, legalább nem alsógatyában flangálok, és nem esik ki a kapa a pofámból. Ez is haladás, nem? Piramist építek, próbálom széles alapokra helyezni az egészet, hogy lássam, gyakorlatban hol érdemes bontani, hogy tényleg megrendüljön az egész. Cserejátékosokat is hagyok... hosszú menet lesz, bár ha azt nézem, hogy Kirill ennyi ideig várt... soha nem lesz vége. -Az nem tetszik az egészben, hogy ha számba veszem azt, nem mai bútordarab, akkor tényleg türelmes típus. Mi az a pont, ami kimozdíthatja? Itt meddig akar várni, és mire? Milyen hibát akar kikényszeríteni? Nem áll össze a kép. Közel 500 éves farkasról beszélünk, aki 400 feletti időt töltött külön a teremtőjétől? Hogy a fenébe lett ennyire erős? Nem mondható el róla, hogy türelmetlen, és ahogy utánajártam, az sem, hogy hibázna. Ez a baj. Felmordulok az őrült kijelentésre, ezt másként látom. -Őrült? Nem hiszem. Egy őrült nem képes erre, illetve ha igen, arra nem, hogy ezt évszázadokon át fenntartsa, és ne omoljon össze. Évtizedekig igen, de évszázadokig... azt nem. Veszélyesen okos, inkább azt mondom. Ami zavaró, hogy minden egyes tanú alátámasztja azt, amit állít, érted ezt? Nincs olyan, aki ellentmondana, nincsenek gyanús jelek, nincsenek olyan akárcsak szófoszlányok, amik arra utalnának, hogy esetleg egy remekül felépített hazugságról lenne szó. Mondhatnék példákat őrültekre, akik hamar belebuktak abba, amit csináltak, már ha rövid időnek felel meg 20-30 év. Itt viszont tényleg rengetegről van szó, ami ellentmond annak, hogy sima őrülttel lenne dolgunk. Ami pedig végképp dühít, hogy sehol nem találok buktatót. ~Az árulás nem elég nyomós indok? Hogyan bízhatnék meg abban, aki a kérésem ellenére azért is alapon a másik alá adja a lovat? Nem esett jól a dörrenés, és tudom, mindjárt érkezik a következő... aztán majd regenerálódhatok, mert nem fogok hallani. Nem fejtem ki részletesen, miről van szó, Victor amúgy is tudja, csak nem szereti az ilyesmit, és már előre sejtem, részemről felfújt dolognak tartja majd. Ha valamit nem tűr el, az a családon belüli konfliktus, ismerem. Elgondolkodom azon, amit az öreg mond, csak utána pillantok rá. Mennyi mocskosság fér bele Kirillnél? Mire lehet képes még? Nem tudnám megmondani, de valami akkor is hibádzik. ~Nem látok bele, de... akkora állat nem lehet, hogy idehoz egy fiatal kölyköt, akivel egy perc alatt se végezhetnénk, beleértve magát is, ha összefogunk. Mi nem stimmel? Előretolná és beáldozná lazán csak azért, hogy téged megkapjon? Azt mondod, képes lenne téged megtéveszteni? Hogy a fenébe? Anguta leszármazott emlegetésén elgondolkodok, nem hangzik rosszul, mert ha már Victor is így áll hozzá, az azt jelenti, hogy Kirill képes arra, őt is megvezesse. Hihetetlen... hiszen a teremtője, és mégis meg tudná tenni? A kutatásom során kiderült dolgok után eszem ágában sem volt lebecsülni a bátyámat, de most már végképp nem teszem. Ha az öreg így áll hozzá, az azt jelenti, még annál is keményebb dió lesz, mint hittem. ~Ez az. Ha ő belehal, akkor jön a java, igazad lehet. Máskülönben nem lép meg ilyesmit, ha nem jól átgondolt, szervezett dologról van szó. Vagy... tényleg elmentek neki otthonról, és belefáradt a saját harcába. Mondjuk ilyen háttérrel... A mappára bökök, arra a hatalmas paksamétára. Nem fér a fejembe. A bátyám vagy teljesen őrült, vagy zseniális elme, de hogy nem az arany középutat képviseli, az fix. Kiépített egy olyan bázist, amiről mi álmodunk csupán, és én nem találtam benne gyenge pontot, senkit nem érdekelt a pénz. Mennyit fizet ezért, milyen hatalma van, ha nem tudok eltántorítani senkit? Óriási. Vigyorogni kezdek egészen addig, amíg el nem hangzik a kérdés Nikolajjal való kapcsolatának boncolgatásánál. ~Több helyről van... úgymond bizonyítékom rá. Egyrészt az én világomból jött a figyelmeztetés, de tudom, az nem érdekel. Viszont az a papír... azt mutatja, hogy bizony az eredeti apuci nem más, mint Kirill, csak kozmetikázva lett minden, ha már egy gróf neje az anyuci. Szerencsére a komornyik vagy ki a fene nem égette el ezt... és azt suttogják a körökben, hogy aki véletlenül az igazságot írta le, azt azonnal kivégezték. Tudod mi lett gyanús? A vonásai... volt benne valami, ami zavart... aztán rájöttem... emlékeztet Kirillre. Majd nézd meg jobban. Előszedem a papírt, ami kopott, de jól olvasható rajta minden, és a másikat is, ami a hivatalos verzió szerint él. ~Azt mondod, nem tudnám megtéveszteni? Talán kihasználható az, hogy végül is nem ismer, nem tudhatja, mik a szándékaim, ha én azt sugallom, és teszem itt rendbe belül, hogy... fene. Kockázatos? az elgondolásom szerint működőképes terv lehetne, hiszen jó kapcsolatot ápolok Nathalie-val, Nikolajjal, és jelét nem adtam annak, hogy gondom lenne Kirillel. Azonban a valódi érzelmek leplezése... az tényleg komoly kihívás, főleg, hogy a bátyám sokkal idősebb tőlem, laza 200-zal. Victort sem tudom megtéveszteni, bár ismer, és az apám. Érdekes játszma lesz ez. Felkapom a fejemet a kijelentésére, a vezéráldozat... na azt már nem. ~Azt felejtsd el, tuti van más út, mód. Ha nem tud közénk éket verni, ha nem sikerül szétszakítania minket... bár... mindegy. Az összefogásban lehet az erőnk, mondom én, pont most, amikor éppen Eddel nem állok szóba, röhejes megnyilvánulás.
Mérgesen villan a arany szempár. ~Miért, te mégis hogyan várhattad volna el, hogy neked álljon a zászló, mikor minden szó nélkül itthagytál csapot-papot, még neki se szólva? Főleg úgy, hogy te voltál az, aki berántotta őt ebbe a világba? Van róla fogalmad, mit él meg egy kölyök, akit magára hagy a teremtője, látszólag minden nyomós indok nélkül? Mert én tudtam. Annakpokról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy teljesen felelős teremtő lett volna. Megtanított az alapokra, szó se róla, de amennyire eltünedezett, akár hónapokra is, nos, nem könnyítette meg a dolgomat. S minden voltam, csak hálás nem a teremtőmnek azért, mert meg kellett élnem a szeparációt tőle friss kölyökként. A kölyköknek mindig kell valaki, aki utat mutat nekik, akik mellett lehet biztonságérzetük. Az is csodával határos, hogy én nem jutottam el a teljes becsavarodás állapotába. De ez már egy régi történet. Régi történet, mely a jelek szerint viszont hordoz némi aktuál jelleget. Ami pedig ezt a mostanit illeti… nos… talán már túlságosan régóta tart ez a kétszemélyes háború. Egyik oldalon Kirill, másik oldalon én… mindkettőnk oldalán pedig a támogatóink, szövetségeseink, hol tegnapiak, hol kitartóak. Az egész valóban emlékeztetett erre a sakktáblára, ami itt volt előttem. Gyalogokkal, tisztekkel, na meg persze a vezérekkel. Az egész nem volt más ugyanis, mint egy türelemjáték. Lesni a másikat, mint valami prédát kereső ragadozó, majd lecsapni akkor, mikor úgy gondoljuk, hogy nincs fent a pajzsa, sebezhető… de ami a legfontosabb, elejthető, ezzel megnyerve az élet-halál küzdelmet. A két zsémbes öreg küzdelmét, ami sokkal inkább kezd már inkább megszokásba átmenni, semmint lángoló gyűlöletbe. Ó, nem, e felől kétségem sincs. Kirillben a mai napig lobog irántam a gyűlölet és lobogni is fog addig, míg meg nem áll a szívem és kiadom a lelkemet. Szeretni rejtegetni a lapjait, tetszelegni, másnak beállítani magát, de én tudom, mi az igazság. Túlságosan sokszor néztem már bele azokba a vörös szemekbe ahhoz, hogy ne így legyen. Kérdések… rengeteg kérdés felvetődött az elmúlt órákban. Válasz pedig annál kevesebb. De van más kérdés is, ami elkallódott. Mégis, hogyan fogunk kijönni ebből az egészből? Vajon megússzuk viszonylag ép bőrrel ezt a világháború gyanús esetet, vagy éppen ellenkezőleg… vajon mekkora árat fogunk fizetni azért, hogy ezt az évszázadok óta változatos helyeken, de csak lassan változó résztvevőkkel tarkított frontvonalat felszámolhassuk. S vajon tényleg vége lesz-e, ha Kirill meghalt. Közben pedig hány családtagom fog odaveszni az őrült gyűlölet követelésére. Hogy féltettem a családomat ettől az egésztől. Legszívesebben megóvtam volna őket mindattól, amit ez az egész Kirill história jelenthet. Igen, ezt tettem volna, hogy egyedül intézzem el végre ezt egyszer s mindenkorra. Mára viszont ez közel lehetetlenné vált. Az unokáim egytől egyig Kirill vérei voltak ő tette azokká őket, akik, nem lehetett volna kihagyni őket. Ryan pedig… Ryan pedig ebben nőtt fel. Most pedig úgy tűnt, lassan el kell kezdeni megtolni az utolsó bábukat, mielőtt nekimegyünk az ellenség sáncainak. Ám addig még van mit tenni, hogy a lehető legkevesebb bábu tűnjön el a pályáról, mikor a két vonal egymásba ütközik… s bár mondhatnám azt, hogy áldozatok nélkül ússzuk meg. ~Olykor azt kell meglépnünk, amit egyáltalán nem akarunk. Néha a legnehezebb út a megfelelő~ – sóhajtok, majd visszaváltok a rendes beszédre. – Gondolkozni fogok Ryan és ha eljön az idő, értesíteni foglak, mire jutottam. Addig viszont tartsd nyitva a szemedet és vigyázz a testvéreidre… vigyázz a családod tagjaira. Mert ha eljön az idő, az egységünkön fog múlni, hogyan keveredünk ki ebből az egészből. Ugyan voltak meredek húzásaim, voltak döntéseim, melyek nem ezt szolgálták, de én mindig is a családom egybentartásán fáradoztam. Igen, voltak vakvágányok, voltak nehézségeink, de most itt voltunk, egy helyen, egy egységben… és én ezt semmi pénzért nem fogom feláldozni. Jöjjön akármi… a Wainwright-ok együtt fogják átvészelni a vihart.
//Ha nem gond, akkor részemről ez lenne a záró, már elég régi a játék. Majd ha van előrelépés, folyt köv Köszöntem a játékot //
Hallom Victor dörrenését, nem is kell ránéznem, hogy tudjam, állati pipa, részemről viszont egy röhögés a válasz, maximum nyakon vág. ~Ki beszél erről? Kit érdekel bármiféle zászló? Az elvekről volt szó, nem egyébről. Tudom hát, Ed elmesélte, nem? Vedd úgy, hogy hű maradtam a családi hagyományokhoz, ha így jobban tetszik. Úgy is ezt várod, nem igaz? Boldog lehetsz, a többiek vigyáznak rá, rám meg amúgy sincs itt szükség, vagy tévednék? Mégis mit vár még tőlem? Nem fogok évszázadokig magyarázkodni, tessék, tagadjon ki, nem fogok belehalni, maximum hazamegyek és jó napot. Az elmúlt időszakban úgy is gyakoroltam eleget a különélést, és ezen eszem ágában sincs változtatni. Meddő vita, ismerem az álláspontját, tudom, hogy bármi történjék is, amiből nem enged az a családi összetartás, így inkább legyintek, és foglalkozom azzal, ami miatt jöttem. Mit hoz a jövő, és mennyire tudunk együttműködni, Kirillt elkapni vagy megállítani... nem tudom. Az egyetlen amiben hiszek, az az, hogy nem lesz elég vele végezni, ebben Victornak tökéletesen igaza van. Ő csak egy bábu a táblán, saját magát tette azzá, és elérte, hogy az ő kiütése esetén induljon be igazán a lavina. Okos, roppant okos, csak azt nem értem, hogy évszázadokkal később egy amolyan mondvacsinált indok ekkora gyűlöletet hogyan képes táplálni? Hiszen ő ment el, ő hagyta faképnél az öreget, nem fordítva történt, és mégis nagyon mellre szívott valamit, ha még most is az a célja, hogy az apámat félreállítsa az útból. A nagyobb gond szerintem az, hogy ez már nem csak kettejükről szól, ez már nem csak egy egyszerű nézeteltérés, és ezt a csatát nem ketten fogják vívni, hanem sokan, nagyon sokan. Ráncolom a homlokom, aggódok, és ezt nem is akarom rejteni, mert minek tenném? Akkor hazudnék, ha azt merném állítani, hogy nem érdekel, kivel mi lesz, vagy hogyan éljük túl? Az a dokumentumrengeteg, amit odaadtam Victornak... az egy világháborúhoz is elég hadsereget tartalmaz, nem kevesebbet. Ezek az emberek tényleg megindulnának, ha a bátyámmal történne valami? Sajnos a jelek szerint igen. ~Csúnya pusztítás lesz, apám. Felsóhajtok, ebben nyakig benne vagyunk, akárhonnan nézem. Amit mond, arra bólintok, de felmerül bennem a kérdés. -Igaz, de vajon létezik még az egységed? Mire jut vagy mire nem, majd mondja, viszont akkor én megyek is, dolgom van még. A névjegyet elteszem, tényleg kényelmetlen ez a szar, jobb, ha normális öltöny után nézek. Hangtalanul csukom be magam mögött az ajtót és veszem nyakamba a várost. Át kell gondolnom mindent.
Célirányosan tartottam Victor lakása felé. Mindenképp felkerestem volna, de csak egyetlen mondat erejéig, a hallottak alapján viszont ez több mondat lesz. Pedig annyira reméltem, hogy ilyesmire nem lesz szükség, egek! Elmondani nem tudom. Igazából a rám vonatkozó dolgok fölött simán el tudtam volna siklani, lerendezni egy vállrándítással, mert felesleges már rajtuk görcsölni. De Payne már egészen más lapra tartozott, minden őt érintő dologgal együtt. Valamilyen szinten gondolom Manech-nek is meg kell felelnie, bár erről egyelőre nem igazán faggattam, mindig jó hangulatban tért vissza a közös találkáikról, addig pedig minek törtessek kettejük kapcsolatába, amíg így a helyzet? Meg kellett felelnie nekem és elviselnie mindazt a káoszt, ami velem járt, plusz ezzel együtt kellett élnie. És akkor ott van hófehér habnak az egész tetején a farkasa, amivel még nehezebb lesz együtt élnie, mint velem, ha elbasszuk. Erre még jöjjenek Victor emeletes elvárásai, amik - meg merem kockáztatni - egy ponton túl igencsak ellentétben állnak az enyéimmel. Ash-nél elkövettem azt a hibát anno, hogy hagytam, hogy mindenki, aki egy kicsit is foglalkozott vele, életvezetési tanácsokkal lássa el, ettől pedig teljesen szétcsúszott. Ez az, amit Payne-nél nem fogok engedni. Arról nem beszélve, hogy a jelek szerint Victornak még mindig nem kristályosodott ki a helyzet - én meg azt hittem, elég egyértelmű voltam a magam költőiségével, hát úgy látszik, tévedtem. Nem ez lenne az első alkalom. A lakásához érve éreztem energiáit, vagyis itthon van. Remek. Kopogtattam és ha beengedett, minden habozás nélkül léptem beljebb. A kettőnk ügye ez, nem akarom a folyosón megbeszélni, akkor sem, ha olyan pletykás mindenki - köztük én is -, hogy lehet, holnapra erről már széltében-hosszában beszélni fognak. - Rövid leszek, nem akarlak sokáig feltartani, magamat meg lekötni - kezdtem az üdvözlési körök lefutása után. - Meg fogom ölni Kirillt, a lehetőségeimhez mérten még a Vörös Hold előtt. A saját metódusom szerint, a magam eszközeivel intézve mindent. - Nem várok tovább arra, hogy ő meg Ryan mit taktikáznak ki és még meddig ücsörgünk egy helyben úgy, mintha legalább az atyaúristen ellen szervezkednénk. Nem az. Csak a Teremtőm. - És ezt kizárólag azért mondom el neked, mert a te Kölyköd, más oka nincs. Ehhez kapcsolódik következő is: nem akarom, hogy foglalkozz Payne-nel. Nem kell nevelned, farkas-tippeket adnod, vagy bármilyen módon egyengetned az útját, ha eddig nem tetted, eztán se, kérlek. Ez egyedül az én reszortom, és grátisz: fölöttem se kell többé atyáskodnod. Hangom talán életemben először ellentmondást nem tűrő vele szemben, annak ellenére, hogy szikrányi harag sincs bennem. Csupán szeretném leszögezni ténylegesen is mindazt, ami abból a kis csomagból a jelek szerint nem ment át neki. - Remélem így már elég egyértelmű.
Kezdőlap
:<3: 
//
Köszöntem a játékot 
