// március 16. - csütörtök // A reptéren kocsit béreltem arra a pár órára, amit itt szándékoztam tölteni. Ritkán jártam át annak idején Anchorage városába, nem volt erre dolgom, így leginkább abból tudtam tájékozódni, amit Duncan mesélt a helyről. Tőle tudtam, hol érdemes érdeklődni, ha valakit keres az ember... a hörgős norvég metál hangját pedig már az utca végén hallani lehetett az asztalosműhely felől, így akkor se téveszthettem volna el a helyet, ha szó szerint vakon botorkálok a városban. Esélyesen semmit nem hallani a zenétől abból, ahogy a városi kis fekete autó megáll a hely előtt, s kiszállok belőle, halk pittyegés keretében zárva le a kocsit. Egyszerű farmert, magasított sarkú csizmát viselek, s fekete garbót. Talán pont ugyan azt, mit legutóbbi, kellemetlen-kényszerű találkozásunkkor, csak ezúttal elmarad a hófehér szövetkabát mellőle. Amikor a néhai alfával való találkozást követően felmerült bennem az ötlet, hogy talán ide is el kellene látogassak, Sangilak előbb jót röhögött az ötleten, majd ő lett az elsődleges támogatója a dolognak. Végtére is miért ne? Attól, mert mindkettőnknek meg volt a maga (elárulom egybecsengő) véleménye a vérvonalról, még nem jelenti azt, hogy mi ne lehetnénk más nexusban a jelenlegi Főfakírral, mint ő volt egykoron az édes rokonával... A két zeneszám közötti pár pillanatnyi néma csendet használom ki, hogy a műhely bejáratának deszkáján kopogtassak, jelezve érkeztemet a hím felé. Pajzsom felvonva, szoborszerűen szép vonásaim, kék tekintetem érdeklődően tekint körbe a helyiségben, ahogy beljebb lépek, s Darren felé csupán akkor tekintek, ha méltóztatik kikapcsolni az istentelen muzsikát, s elébem fáradni... egyébiránt felmérem a helyet, nemcsak annak fizikai paramétereiben, de berendezésében, tárgyainak sorai között olvasni igyekezvén, Őt magát keresve. Fogalmazzunk úgy, hogy ismereteim a minimálisat és a felszíneset súrolták a férfi - a néhai falkavezető, az egyesülés egyik kulcsfigurája, az idegesítően balhés kretén - kapcsán és ezt igyekeztem ekképpen bepótolni most. - Heló Northlake. Koporsó készül? - Lehet, nem a legszerencsésebb a feketénél is feketébb humorommal indítani, de önkéntelenül kikívánkozik a kéretlen érdeklődés felőlem. Meglehet, tényleg én lettem az idegesítő évfolyamelső, aki folyamat cseszteti a házi kapcsán a többieket... Édesjóistenem.
Lassan kész voltam a (trón)székkel, úgyhogy ideje volt azt is eldöntenem, hogyan időzítem az első "feláldozhatót" a sorban. Mert volt sor, ebben biztos vagyok, akkor is, ha még nem tudtam róla. A norvég metál hörgött, az egész szomszédság ezt hallgatta jó ideje, de így legalább elkerültek a kéretlen vásárlók. Igen, roppant jó üzletvezető voltam, de engedtessék meg nekem, hogy egyelőre kurvára ne legyen kedvem emberekkel meg egyéb hülyeségekkel baszkódni. Majd a gyilkosság után. A fenevad elégedetlenül rázta meg magát, és tökéletesen egyetértettem vele. De hát ha már így is, úgy is nyakig ér a szar, próbáljunk meg úszni benne. Kicsit árral szemben, kicsit vele - amíg bírjuk cérnával. A pajzsomon ujjnyi rés tátongott, így bár nem hallottam a zenétől a kocsit, meg egyébként is máshova, másrét is parkolhattak volna, de ha neki se volt teljes pajzsa, megéreztem a közeledtét. Ó, hát remek, mint pestisesnek az aranyér úgy kellett ez. Ugyanez volt a véleményem, amikor a kopogtatással biztos lett, hogy hozzám érkezett látogatóba. A jó katona. Sóhajtottam egyet és energiáim rideg fuvallatával invitáltam be. Nem fogok asztalon átvetődve rohanni, hogy ajtót nyissak neki, Victor ezért az udvariatlanságért valószínűleg tarkón legyintett volna, de hát... nem volt itt. Egy pillantást vetettem rá, ahogy belépett - ugyanaz, vagy nagyon hasonló szerelés volt rajta, mint a sziklán -, majd visszafordultam a munkámhoz. A minták végtelenje nem akart elfogyni, megszakadni, akárcsak a zene. A kérdését így is meghallottam. Beleállítottam a vésőt az asztalba - mostanában túl sok berendezést bántok - és kinyomtam a zenét. Megfordultam, kissé kimelegedve dőltem az asztalnak és karbafont kézzel néztem a nőstényre. Energiáim fagyosan lengtek körbe, az északi fenevad évek óta járta ezeket a feszült köröket. A szemem is fakóbb barna volt a normál emberinél, de ez neki valószínűleg nem tűnt fel. Nem időztünk sokat egymás társaságban akkor sem, amikor egy falkához tartoztunk. - Hart - biccentettem kimérten. - Talán szükséged lenne egyre? Letudtad az első munkát és most a jó katona megy tovább a következőre? - érdeklődtem csevegő hangon. - Vagy téged küldtek ellenőrizni?
Ha tippelnem kellett volna, ki a leggyengébb láncszem az új Kör tagjai közül, vérvonala ellenére sem rá tettem volna a voksomat. Volt benne valami... az egészhez való hozzáállásában, a természetfelettivel való kapcsolódásában, ami belőlem hiányzott és éppen ezért nem vitattam el tőle ezt az érdemet. Persze, csak úgy magamban, senkivel nem közölve. A lényeg, hogy nem tartottam teljesen mihasznának Northlake-et, de ettől még jobbnak láttam biztosra menni személyével kapcsolatosan. A fakírok és a kiszámíthatatlanságuk, tudjátok... Ennek szellemében érkezek hát, csendesen lépve be a helyiségbe és kihasználva a rádióból üvöltő norvég énekes hatásszünetét - meg vagyok róla győződve, hogy mindegyiket ugyanaz a térdig érő szakállú kigyúrt csóka ordítja - kopogok az ajtófélfán, mielőtt beljebb kerülnék. - Előbb-utóbb mindannyiunknak. - Nem kell lejjebb engednem pajzsom ölelését, így is kellőképpen átjön minden ellenérzése jelenlétemmel kapcsolatosan, de történetesen, amíg nem kíván kipenderíteni innen kapásból, leszarom, hogy miképp vélekedik rólam. Tépjen sorszámot, ha fújni akar rám bármi okból is, igazán. - Különben, ha már így érdekel, le. És nagy valószínűséggel így lesz, mert annak a szarházinak soha semmi nem elég. Tipikusan az a fajta illető, aki a saját lábát is lerágná, csak mert fenyegetve érzi magát általa... - Szusszantam kissé megereszkedő vállakkal, hogy a következőkre a helyiség felméréséről felé irányoljam tekintetem kékjét. - Tulajdonképpen azért jöttem, igen. De nem küldtek és nem azon okból, ahogy azt te gondolod. - Tárom el kezeimet, s mintegy "békülékenyen" engedek némi betekintést pajzsom mögé, hogy láthassa energiáimból is, nem hazudok. A fekete kis rettenet lassan csorgó energiái épp csak körülölelnek, megmutatva magukat a fagyos északi fenevadnak. - Bármit is gondolj a Sziklánál történtekről, egy oldalon állunk. Legalábbis remélem. - Tekintettem rá fürkésző-várakozó pillantással.
Épphogy felvontam a szemöldököm a bevégzett munkára. - Nocsak. Majd szólj, ha jár a gyors munkáért bónusz. Kitüntetés, vagy tudom is én. Ellöktem magam az asztaltól kikaptam a másikba belevágott vésőt és visszatértem a munkámhoz. A nősténynek háttal állva faragtam tovább a hatalmas szék karfáját jelentő farkasfejeket. Nem realisztikusak voltak, az ősi viking jegyek hordozták magukon. Ostobaságnak tarthatta, hogy elfordítottam róla a tekintetem, de az a helyzet, hogy baromi nagy szívességet tenne, ha ezt kihasználva megölne. Ezt persze se neki, se másnak nem fogom bevallani, kérni se fogom, a sorsomat se kezdem el kísérteni. Majd ha mindennek sikerül a végére érni. Tovább beszélt aközben is, hogy visszatértem korábbi tevékenységemhez, látszólag ügyet se vetve a jelenlétére, de a farkasom felvett szokásához híven a felszínen sompolygott. Nem mutattam jelét, hogy a sziklával ellentétes Alignakhoz viszonyulása meglepett volna. - Nem, tényleg nem elég - értettem egyet a szellem mohóságát illetően. Én már csak tudtam. - Mivel kapott el? - kérdeztem, miután rést nyitott a pajzsán. A fenevad rideg távolságtatással kezelte, amin meg se próbáltam tompítani. Pedig kellett volna. Nem azért, mert Hart egy törékeny virágszál, aki összetörik a kedvezőtlen fogadtatástól, hanem magam miatt. Sajnos továbbra sem sikerült előtúrnom a sufni mélyéről simulékonyabb modoromat, az idő pedig nem nekem dolgozott. - Egy oldalon? - pillantottam rá hátra a vállam fölött, és száraz, hűvös mosolyra húztam a számat. - Mégis meddig, áruld el, kérlek. Amíg meg nem húzza valamelyikünk zsinegét, előrántva azt, amivel a seregébe csalt? Esetleg még emeli is a tétet, mert miért állna meg az alapnál, amikor olyan átkozottul kreatív tud lenni - fordultam ismét teljesen a nőstény felé és oda se nézve feldobtam, megpörgettem a vésőt majd elkaptam. Pótcselekvés. Feszültséglevezetés. - Mi nem egy oldalon állunk, Hart, csak ugyanabba a szarverembe estünk. Ő pedig olykor bedob némi koncot, vagy egy-egy viperát, nehogy unatkozzunk és megnézze, mit kezdünk vele. És hidd el, el fogja érni, hogy amikor ezüsttálcán kínálja fel a megváltás lehetőségét, előbb essünk egymás torkának, mint az övének. A véső gyorsabban pörgött, többször repült a levegőbe. - de Luca is azt hiszi, hogy van még bármibe beleszólása, és gyanítom továbbra sem képes felfogni, hogy annyi Alignak, mint nekem ez a véső. Most még ér ennyit. - Nem vettem le a szemem a Legerősebbről. - Te is a gyengeségedben létezel neki. Én is. És ezek miatt, amíg ez az egész tart valószínűleg sosem fogunk igazán egy oldalon állni. Ez volt a legtöbb, amit valamiféle igazi nagyobb jó érdekében meg tudtam tenni. Őszinte voltam vele, méghozzá magamhoz képest kifejezetten egyenesen és nyersen. Alignak legyőzése, vagy a vérvonalam? Nekem a kettő együtt ki van zárva minden jel szerint. És az önös érdek miatt képtelen vagyok a szövetségesének vallani magam.
- Mintha akkor jobban igyekeznél... - Erőteljesen kételltem a dolgot, de volt valami a bicskanyitogató stílusában, ami nálam is kezdte kapargatni a küszöböt, hiába a világhíres önuralmam. Biztosan a farkasom teszi... más magyarázatot nem találtam arra, miért érint meg egyáltalán a nyilvánvalóan puszta szekálásnak vagy épp saját nyomora kiterjesztésének szánt megjegyzésáradat részéről. Ezen filózva még az sem igazán fog meg, hogy ekkora a "bizalom" részéről, hogy itt hátat fordítva, mint ki jól végezte dolgát, tér vissza munkájához. Nem voltam ellenfél neki, de nem is csináltam büszkeségi kérdést abból, minek is tart jelen helyzetben. Ó, mert a véleménye az ismeretlenül is megvolt, szemmel láthatóan! - Na és téged? - Dobtam vissza a kérdést felé, mikor az okokat firtatta. Meglehet, összekötött bennünket a tény, hogy mindkettőnket ugyanazon feladatra választottak Elődjeink, de a lapockánkat díszítő tetováláson túl továbbra is egy idegen volt. Csak egy bolond rakja ki a gyengeségeit az ablakba... vagy az, akinek már nem maradt veszíteni valója. Utóbbinál kevés veszélyesebb akad a világon, ha engem kérdeznek. Tudom, mert zsenge korom ellenére tapasztaltam, találkoztam effélékkel. Sőt... taszítottam eme állapotba illetőket, elvéve mindent felsőbb utasításra, mi fontos volt számukra egykoron. Hallgatom a hímet, állkapcsom kellemetlen-kelletlen szusszanás közepette feszül meg. Nem tudok válasszal szolgálni a kérdésére, Castor nevében nyilatkozni nincs jogom (és akkor se tenném, ha akadna), miképp annak kapcsán sem vagyok hajlandó győzködni, hogy mindez csak hozzáállás kérdése - addig biztosan nem, míg alig tudok valamit a pontos helyzetéről. Talán tényleg számít a miért a képletben... belátom, jogos volt részéről a kérdés. - Szóval akkor ennyi? Fejet hajtottál és mint ki szarba harapott, olyan képpel ugyan, de teszed a dolgodat neki? - Ki is itt a jó katona akkor most? Micsoda egy hipokrita... - Értem én az álláspontodat, Northlake, valóban gyalogok vagyunk mind a táblán, de véleményem szerint attól, mert az út más, az nem zárja ki, hogy a törekvés egy legyen. Teljesen mindegy, mi célból teszik azt az egyes felek. - Ó, én messze nem szövetségről beszéltem, az előirányozna valamiféle bizalmi szintet kettőnk között, ami már csak ránézésre sem volt meg jelen helyzetben. Meglehet, mást még a vésővel való játszadozása is feszélyezett volna, számomra az éles szerszámok közelsége az egyetlen otthonosnak számító pont volt a térben. - De ha te ezt már így elengedted, akkor valóban nincs miről beszélnünk. - És én pedig nem tehettem más, minthogy tiszteletben tartottam a döntését, ha már ennyire egyenes volt velem szemben.
Na és engem? Közölhettem volna roppant gyerekesen, hogy én kérdeztem előbb, de nem volt hozzá kedvem. Árnyalatnyit megfeszült az állkapcsom. - Fogta a nyilvánvaló támadási felületem, torkon ragadta az ezzel kapcsolatos vágyam és párosította a kettőt - közöltem szárazon, hangom mélységes megvetés ült, elsősorban önmagam felé, mert hiába szentesíti a cél az eszközt, valahol Ash halála után nem gondoltam, hogy juthatok még mélyebbre. Illetve: reméltem. Emily szemébe néztem egy darabig töprengve. Inkább másodkézből, semmint személyesen ismertem, és míg az elődeinknek volt pár évszázada közösen, mi ehhez képest percekig éltünk egy közegben. Másokat pedig ott, a kör átadásakor láttunk először. Az Álmodót vagy az Önzetlent alig ismertem - és persze így volt ez viszont. És így kellett volna valamiféle... egységet vagy szövetséget felmutatnunk. Megdörzsöltem az állam. - Azok a fakírok, akik csatlakoznak hozzá képesek lesznek újra teremteni - mondtam halkan, pislogás nélkül meredve Emilyre. - Én vagyok a beszervező. Nem érdekelt a mágia. Egyetlen egyszer se terveztem használni a kapott varázslatot, méregként tekintettem rá, amiből eszemben sem volt önkén inni. Nyeldekeltem eleget. De ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt, és javarészt továbbra is úgy érzem, hogy hiba lett volna nem élni vele, bár arról nem voltam teljesen meggyőződve, hogy a végén nem bánom meg. Ez viszont a nagy egész tükrében jelenleg olyan kétség volt, amit nem engedhettem meg magamnak. - Valahogy úgy - bólintottam a summázásra. - Biztosítottam a vérvonalam, minden más járulékos veszteség vagy apró plusz. Az északi fenevad megrázta magát. Persze, hogy nem tetszett neki ez a fajta beletörődés, csodálkoztam - és csalódtam - volna, ha igen. Ez viszont kettőnkre tartozott. Elhúztam a számat, még csak kényszeredett mosolynak se nevezném a gesztust. - Ha tudnád, mennyire szeretnék ezzel egy őszinte igennel válaszolni! - Nagyot sóhajtottam. - De ettől még áll, amit mondtam, főleg azért, meg jelenleg nem tudnám megmondani neked, mi az, amire azt mondanám, hogy vörös vonal és nem teszem meg ennek az alkunak az életben tartásáért - néztem rá komolyan. - Miközben annak idején, a '15-ös Vörös Hold után úgy tértem vissza, hogy Tupileknek esküdtem. Ennyit jelentett az egész, akár a szellemnek, akár nekem - nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy számítson. Úgyhogy igen, ahogy eddigi életem során nem egyszer, most is félretettem a gerincem. Nem buli amúgy.
Szavai tűpontosak, nem csupán önmaga számára, de egyúttal nekem is, s sejtem, nem csak ketten vagyunk ebben a cipőben. Hogy rohadt volna meg ott és akkor, mikor letaszajtották arról a bizonyos szikláról a vérgőzös ördögöt, komolyan mondom...! Noha álltam pillantását, tekintetem kékjébe nem költözött részvét. Nem érdekelt a nyomora. Az érdeklődő fény másról árulkodott szemeimben, várakozóan, nem tágítva. - Látszólag nyílt lapokkal játszva, ami az őt illető dolgokat illeti, mégsem teregetve ki előtte minden kártyát a kezemből. Felesleges is lett volna... feldúlt legfeljebb, de nem hülye a nálamnál éltesebb korú hím. Remélem legalábbis. Szigorúnak, érzéketlennek tetsző vonásaim csupán szavai nyomán változtak meg: pillám finoman rebbent, ahogy elkerekedett némileg tekintetem, talán még ajkaimat is szóra nyitottam, noha hang nem hagyta el őket. Aprót biccentettem csupán, hangosabb sóhaj közepette söpörve fülem mögé rövidre nyírt szőke tincseimet, ezzel mintegy vonásaimat is rendezve a pillanatnyi felismerést követően. - Nem hittem volna, hogy ilyet lehet, de... egyszerre irigyellek és nem lennék a helyedben egy pillanatig se. - Az én helyzetemben nem volt semmi nemes. Se áldozathozatal, se önnön büszkeségem félretétele egy távolabbi célért. - Ezt a pozíciót valóban nem lenne szerencsés kockára tenni. - Ellenben nekem... veszíteni valóm se volt, ami azt illeti. Pontosabban, mi lett volna, azt Castor két félmondattal zúzta össze néhány napja. Újabb bólintással nyugtáztam szavait a sajátjai biztosítását illetően. Nem volt különösebben kérdéses a státusza számomra az előbbi kijelentése tükrében, csak arra erősített rá minden további szavában számomra. Finoman emeltem fel kezemet, leintve szabadkozását. Nem szükséges. Megingattam kissé fejemet is. - Érthető az érved, Northlake. És amíg megoldod, hogy az a vörös vonal ne keresztezze az utamat... máris többet tettél, mint gondolnád. - Manapság azt is értékelni kell, ha valaki nem akar keresztbe tenni az embernek. S bár igaza van abban, semmi nem garantálja, hogy Alignak nem tervez előbb-utóbb egymás torkának ugrasztani bennünket, utódokat is (noha tippre azokkal fogja kezdeni, kik ágálnak a kedve szerint való ugrálás ellen), mégis... megnyugtató volna már pusztán annak tudata is, hogy nem áll az utamba. Volt elég meglepetésben részük elődeinknek már a Szabadtól. Halk, rosszalló ciccenés közepette tekintek el róla, mikor az esküjét említi. Szép baleset. - Minden esetre, köszönöm az idődet. - Kezemet nyújtom felé, ugyanakkor, ha elfogadja a felkínált gesztust, tenyere helyett csuklójára fogok, s finom határozottsággal fordítom magam felé kézfejét. Zsebemből toll kerül elő. Lefogadom, ily hűvösen sem adtak még meg neki telefonszámot, de ezzel kell beérnie esetemben. - Ja és ha beszélnél azzal az indián nevűvel, aki a műhelyedet átvette... remélem nem emlékszik semmire a Vörös Hold estéjén történtekből. - Róttam könnyed mozdulatokkal fel a telefonszámot kezére a mellékes megjegyzés közepette, hogy végül elengedve aprót szusszanjak, ahogy eltűnik a célszerszám a kabátom zsebében. - Nos... minden jót. Szabad. - Fanyar mosolyféle kúszik szám sarkába, egy pillanatig sem gunyorosan, sokkal inkább érezve, mennyire disszonánsan hat a megnevezés az elhangzottak fényében. Kétlem, hogy marasztalna, hát amilyen csendesen érkeztem, hasonlóképp távozok is.
// Hacsak olyasmit nem írsz, úgy részemről köszöntem! //
A szavaira röviden biccentettem, mintegy értékelve, hogy minden jel szerint megértett. Engem a jelenlegi helyzetemben, illetve egyáltalán a helyzetemet, amiről nyilvánvaló okokból kifolyólag nemigen beszélhettem. Nem mintha szívem szerint futottam volna bele a nagyvilágba szétkürtölni, hogyan jártam idén... Ahogy felemelte a kezét, lassan elhallgattam. Amennyire a helyzet és a saját tudásom engedte, kiterítettem a fontos lapokat, mert bár szövetséget nem ajánlottam, a lehetőségére se csaptam le, kigáncsolni se akartam rajtam a kívül álló, de jó irányba mutató igyekezetet. Elhúztam a számat arra, hogy mit keresztezhet - vagy sem - a vörös vonalam. - Megteszem, ami tőlem telik. Ennyit megígérhettem, ennyit tudtam vállalni, többet sajnos nem. Semmi biztosat vagy kézzelfoghatót, mert mind vakon tapogatóztunk. Vékony jégen jártunk, és ha lett volna benne bármi lélekemelő, biztos mosolyogva hasonlítom ezt ahhoz, amikor gyerekként koratavasszal a még fagyott, de már igencsak bizonytalan tavon osontam. Lassan, fülelve minden reccsenésre - ostobán, vakmerőn, a saját ügyességemtől megrészegülve. A Tupileknek tett esküm és az Alignaknak való behódolásom ütközése egy kurva nagy reccsenés volt, amivel nem foglalkozhattam. Nem az volt a kérdés, hogy beleesek-e a jeges vízbe, hanem, hogy hányakat rántok magammal. - Részemről az öröm - mondtam kissé fanyarul, ahogy kézfogását elfogadtam volna, de Emily a csuklómra markolt. Finoman felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy régi, jóval könnyedebb és felelőtlenebb időket idézve a tenyerembe írta a telefonszámát. A maga megszokott, hűvös távolságtartásával, a nosztalgiától és a kettőségtől pedig egy ideje először halvány, de őszinte mosolyra húztam a számat. - Feleségem van, Hart - dörmögtem finom, egy pillanatra sem komolyan gondolt feddéssel a hangomban, ahogy megráztam a fejem és átfutottam tekintetemmel a számsort. - Tudod, én melltartókra szoktam felfirkálni a számom és kit noteszben vezettem a hét napjait. Kiváló Hétfő lenni, de sajnos lekésted a céda-érám. - Mintha valaha lesüllyedt volna odáig, hogy bárkinél sokadik legyen a sorban... Amilyen gyorsan a felszínre bukott minden katasztrófa alól az, aki igazán voltam, olyan hamar visszavonulót is fújt. Pillanatok, ennyik jutnak, és örülök, hogy legalább ennyi van még. Az egyik fiókhoz léptem, majd előkaptam belőle egy egyszerű névjegykártyát és Emilynek adtam. - Ne érts félre, de remélem, ritkán fogunk találkozni és/vagy beszélni - néztem rá komolyan, ahogy elvette a kis kártyát, majd mint egy született úriember, léptem és ajtót nyitottam neki. Csak a megnevezésre dermedtem meg egy pillanatra, mert hiába nem úgy szánta, mégis gúnyolt a szó, az örökölt név. De most ezzel járt, így ahelyett, hogy rámordultam volna a nőstényre, nagy levegőt vettem, lenyelve az össze feltóduló érzést, majd félre állva hagytam, hogy távozzon. - Minden jót, Legerősebb.
Kezdőlap
// 
