A nővéreim nem kicsit döbbentek le, amikor a hét közepén bejelentettem nekik, hogy elutazok Anchorage-ba szombaton. Egyedül. Nélkülük szinte sehova se szoktam utazni, Frida úgy viselkedett, mint egy hisztérika… amikor megmondtam neki, hogy nem akarom, hogy ő is velem jöjjön. Felnőtt nő vagyok, ideje lenne talán úgy is viselkednem. Ikrek vagyunk, de nem vagyunk összenőve. A Cassandrával való beszélgetésem óta törtem rajta a fejem, hogy el kéne utaznom. Egyrészt mert nagyon szerettem volna megnézni azokat a könyveket, abban az antikváriumban… másrészt mert bizonyítani akartam magamnak. Ha Cassie képes volt akkora utat egyedül megtenni, és volt bátorsága nekiindulni, akkor nekem is menne, nem igaz? Végül is mi rossz történhet velem? Szerencsére Fiona – mint általában – megértette, hogy miért van szükségem erre a magányos kis kiruccanásra, de megígértette velem, hogy felhívom, amikor Anchorage-ba érek, és akkor is, amikor majd hazaindulok, különben idegességében befonja a házban fellelhető összes szőnyeg szőnyegrojtját.
Francit átnézettem a biztonság kedvéért egy autószerelővel még csütörtökön, nehogy bármi gond legyen vele az úton.
Hajnalban keltem fel, s mivel tegnap este már mindent összekészítettem, ezért elég hamar sikerült útra készen állnom. Amíg lefőtt a kávém, írtam egy cetlit a nővéreimnek, hogy a csirkecombbecsinált a kék éthordóban van a hűtő alsó polcán. Csak egy napra megyek el, nyilván nem halnának éhen nélkülem, mégis jó érzés volt kiírni.
Zuhogott a hó, amikor elindultam, a hókotrók folyamatosan dolgoztak az utakon. Bekapcsoltam a rádiót, hogy hallgassam a reggeli beszélgetős műsort. Nem nagyon szoktam egyébként rádiót hallgatni, mert általában nem teszek meg akkora távokat, hogy érdemes legyen bekapcsolni. Ha mégis, akkor meg általában csak a hírekre figyelek oda. A szemöldököm megugrott, amikor a két műsorvezető azt taglalta, hogy vajon tényleg létezik-e bélyegnyaló-szakmenedzser munkakör. Annyira abszurd volt az egész, hogy jóízűen felnevettem.
Az alaszkai táj elképesztően csodálatos! Persze a vezetésre koncentráltam főként, de egy-egy egyenes útszakaszon hagytam, hogy a figyelmem elkalandozzon, és gyönyörködjön a hótakarót viselő tájon. Az a nagyjából hat… hét óta, amit az utazással töltöttem, olyan gyorsan elillant, hogy én magam is meglepődtem rajta! Csak arra ocsúdtam fel, hogy egyre több út menti tábla jelezte, hogy hány mérföldre van még az a lehajtó, amin letérhetek Anchorage irányába.
Egy óriási plakáton valamilyen étrend kiegészítőket forgalmazó cég hirdette szójalecitines készítményét, garantálva a fogyasztókat arról, hogy ettől bizony eltűnnek a nemkívánatos zsírpárnáik. Fura, hogy úgy igazán senki se elégedett önmagával. Én se vagyok az. Sokan fogyni szeretnének, én meg örülnék, ha tudnék egy kicsit magamra szedni, és nem lennék ennyire fityfiritty. Hiába dolgozok évtizedek óta éttermekben vagy épp cukrászdákban, valahogy nem akarnak jönni rám azok a hőn áhított kilók.
Ezen mélázok, miközben kiteszem az indexet, majd letérek az autópályáról. Anchorage hirtelen bukkan fel előttem… szinte a lábaim előtt hever! A szívem hevesebb ütemet diktál, ahogy egyre közelebb érek. Tényleg itt vagyok! Most tudatosul bennem, hogy tényleg eljöttem. Tök egyedül! Lehet más csak nevetne rajtam, de ez nekem tényleg nagy dolog. A konyhák mindig is biztonságos közeget nyújtottak nekem. Bárhol is éltünk, ha betettem a lábam a konyhába, mindig tudtam mit kell csinálni… ott igazán én vagyok, és ott van önbizalmam is. De azon kívül… a nagyvilágban mindig a nővéreim körül maradtam, szinte bebeszélve magamnak, hogy nélkülük nem mehetek el bárhova. Cassandra nyitotta fel a szememet, és ezért nagyon hálás vagyok neki! Eldöntöttem, hogy meg fogom lepni valami apró kedvességgel, hiszen ő öntötte belém a bátorságot és a hitet, hogy tényleg neki merjek indulni.
Szépen belecsordogáltam a város forgalmába, az órámra pillantottam… nem sokkal múlt ebédidő. Nagyjából pont erre számítottam, nem is mertem remélni, hogy előbb megérkezem. Szerencsére már bőven benne vagyunk az Adventbe, ezért a boltok is jóval tovább tartanak nyitva, így nem kell amiatt aggódnom, hogy zárva találnám az Antikváriumot, ami az egyik úti célom. Direkt idetelefonáltam a hét elején, hogy ne induljak el hiába. Mégse kis távolságról van szó.
A város központjában álltam meg először. Belevegyültem az Adventi vásár forgatagába, vettem egy utcai árustól ebédre valót, s legnagyobb meglepetésemre csalamádét kaptam az étel mellé savanyúság gyanánt. Nem volt olyan rossz, bár az ecettel kicsit túlzásba estek. Meg lehetett enni. Fényképeztem az épületeket, nyomtam egy selfie-t is a telefonommal, beállva egy hatalmas rénszarvasnak öltözött valaki mellé, és azt küldtem el Fionának MMS-ben, hogy tudassam, vele jól vagyok, épségben megérkeztem.
Két jól megpakolt szatyorral tértem vissza órákkal később Francihoz, amiket gyorsan be is tettem a csomagtartóba. Ideje volt megkeresnem azt az antikváriumot is, mielőtt még tényleg az orrom előtt zárják be az ajtót.
Kisebb furikázást… térképböngészést követően végül sikerült megtalálnom azt a belváros közeli mellékutcát, ahol az antikvárium volt. Beálltam vele a bejárat előtti üres parkolóhelyre, majd megigazítottam a fehér garbót, és piros szövetkabátomat is begomboltam.
Miután kiszálltam, lezártam Francit, és beléptem az antikvárium ajtaján. Azonnal megcsapott a régi könyvek jellegzetes illata.
- Szép napot! – Köszöntöttem széles mosollyal az arcomon az eladónak, aztán tekintetem végigsiklott az üzleten. Igazi zegzugos hely… olyan, ahol simán el lehetne tölteni akár egy teljes napot is.
Az eladó egy idősebb nő volt, elegáns kosztümöt viselt, a szemüvege pedig ott lógott a nyakában. Voltak páran a boltban rajtam kívül, de természetesen nekem is felajánlotta a segítségét, amit udvariasan, de visszautasítottam. Szeretem magam felfedezni az ilyen helyeket. Találomra választottam ki, hogy merre induljak el elsőként. Polcsorok közé vetettem be magam, ujjaimat végigfuttatva a régi könyvek gerincén.
Volt itt mindenféle érdekes szakkönyv. Egy barkács könyvet emelte le elsőként, és kíváncsian belelapoztam. Egy egész fejezetet szántak a polcok helyes feltételének módjára, a csavarmenetről pedig egy metszetrajz is szerepelt benne. Elég réginek tűnt, ezért visszalapoztam az elejére, és nem kicsit lepődtem meg, amikor a kiadás dátumának 1963-at jelölték meg… ráadásul ez már a harmadik kiadása volt ennek a szakkönyvnek. Nahát!
Feltettem a polcra, vissza a helyére, majd tovább sétáltam. Egy növénygondozó kötet volt a következő, ami felkeltette az érdeklődésem. Fionának nagyon sok szobanövénye van, s bár ért hozzájuk, és mindegyik nagyon szép, de egy ilyennek talán örülne. Szerintem a régiek sokkal jobban tudták, hogy hogyan kell bánni a növényekkel. A finom kis praktikákat. Manapság mindent vegyszerrel akarnak megoldani az emberek. Ezt nem tartom túl jó dolognak.
A fikusz gondozását gyorsan át is futottam, hiszen az van nálunk otthon is, és úgy döntöttem, hogy ezt a könyvet megveszem.
Tovább sétálgattam a polcok között, aztán egyszer csak megtaláltam azt, ami miatt nekivágtam ennek a nagy útnak. Ősrégi szakácskönyvek.
Széles mosoly kúszott az arcomra, hónom alá csaptam a növénygondozós könyvet, aztán egy vaskosabb kötetet emeltem le két kézzel. A polcsor másik oldalán feltűnt egy alak, ami úgy meglepett, hogy ijedtemben oldalra ugrottam, és a térdkalácsomat becsaptam a polc élébe.
Felszisszentem, majd odakaptam, aminek köszönhetően a hónom alatt tartott könyv a földre pottyant.
- A csudába! – Morrantam fel kissé ingerülten, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a könyvet…

Anchorage olyan nagy város, főleg Fairbankshez képest! Mégis mennyi az esélye annak, hogy pont Raymondba fussak? Csoda, hogy megijedtem, amikor megpillantottam? Az utolsó hely, ahol el tudnám őt képzelni, az egy antikvárium. Mégis mi dolga lehet neki erre?
Amikor megéreztem a fenekemnek nyomakodni, akkorát ugrottam, amit még egy mezei nyúl is megirigyelt volna! Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, és nem csak a zavartól, hanem a haragtól is, amiért ennyire pofátlan.
A könyvvel a kezemben perdültem felé, a lendülettől jól orron is vágott a saját copfom, de ezt csak egy futó grimasszal konstatáltam.
- Látom… magán még a ruhák se segítenek. Épp olyan bunkó felöltözve, mint pucéran! – Ahogy ezt kiejtettem a számon, Raymondról arcáról hirtelen elkaptam a pillantásomat. A válla mellé meredtem, ahol az idős eladónő arca bukkant fel. Nyilván hallotta a kis robajt, ahogy becsaptam a lábamat, és hátra jött, hogy megnézze, minden rendben van-e. A szavaimra azonban földbe gyökereztek a lábai, és olyan szemekkel meredt rám, mintha valami sarokról betévedt céda lennék legalább.
Most azt kívánom, bárcsak valami mocsaras… laza talajon állhatnék, mert legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben.
Zavartan kihátrált a néni, és egy szót se szólva visszasétált a pult mögé.
Egy gyors pillantást vetettem a könyvre, amit lapozgatott, majd visszafordultam a polc felé, és kiszúrva egy illemtankönyvet, lekaptam a polcról, majd odalépve hozzá a lapozgatott szexkönyvére tettem, miközben megkopogtattam az ujjaimmal a kissé kopottas, kemény borítós kiadványt.
- Ahelyett én inkább ezt javasolnám. Több hasznát veszi. – Tettem hozzá, majd visszafordultam a polc felé, ezzel mintegy részemről letudottnak nyilvánítva a „viszontlátást”, bár szinte biztosra vettem, hogy nem fogom ennyivel megúszni most sem.
Amikor azt a pólót elküldtem neki, őszintén azt gondoltam, hogy úgyse találkozunk soha többé. Persze a mai napig bosszant, hogy Savannah kikotyogta az őrzőségem. Én mindent megpróbáltam az erdőben, hogy ne kelljen lebuktatnom magamra, erre ő meg lazán kifecsegte, hogy közéjük tartozom, holott pont az a legnagyobb előnyöm a vérfarkasokkal szemben, hogy amíg le nem bukok, szimplán csak embernek hisznek.
Idegesen kaptam le az egyik kötet szakácskönyvet, majd fellapoztam, és úgy tettem, mintha a sorait olvasnám, de nem tudtam odafigyelni arra, ami oda volt írva, amíg a hím itt volt a közelemben. Feszélyezve érzem magam, pedig most nem is egy szál Ádám-kosztümben bukkant fel…

Szegény pucéran rohangáló ősembereket szokták időnként barbárnak titulálni… a mai emberek meg csak azért, mert kevesebb rajtuk a szőr, épületeket húznak… és dolgokat találnak fel, mondjuk úgy a mai kor szemléletében normális a megjelenésük, ami intelligenciát sugall, s csak ettől értelmesek.
Gondolom szerettem volna magamban elnézőbb lenni vele szemben az erdei találkozásunkat követően, párhuzamot vonva azzal, hogy ott bizonyára az állatias… őstulok lénye volt előtérben, de úgy tűnik tévedtem. Őt tényleg nem a ruha teszi. Raymond ruhában, és anélkül is nagyon bunkó.
Azt az örömet nem adom meg neki, hogy ezt ki is fejtsem hangosan, inkább tüntetőleg hallgatok, abba legalább nem tud belekötni. Azt hiszem…
- Sose randiznék egy olyan szoknyapecér kujonnal, amilyen maga. – Jelentettem ki hevesen tiltakozva.
– Nem volt rám semmilyen hatással, ha tovább látna az egójánál, akkor talán észrevenné, hogy nem hever minden nő a lábai előtt. – Na jó, itt most egy hangyányit füllentettem, mert még ha nem is akarom… bármennyire is bosszant, hatással volt rám. Legalábbis az álmaimban többször is felbukkant, ami miatt nem kicsit akadtam ki. Még ott is kísért ezzel az idegesítő vigyorával.
Vajon mit vétettem, hogy az élet már megint egymás útjába sodort minket? Egyedül talán az vígasztal, hogy itt nem kapathatja el magát annyira, ahogy azt az erdőben tette. Ha tetszik neki, ha nem, moderálnia kell magát, ha nem akar balhét. Mások is vannak idebent rajtunk kívül.
Bosszúsan fújtatok egyet, majd próbálom nem jobban felidegesíteni magam rajta. Kevés sikerrel.
Csak egy pillantást vetek a könyvre, amit visszatol a helyére, és a nyelvem hegyén van, hogy odabökjem neki, hogy biztos unalmasabbnak tartja, mert abban nincsenek képek, csak betűk. Frida nővére elég laza erkölcsű életet él, neki van egy példánya a Kámaszútrából, s annak idején amikor megvette, úgy hordozta körbe a házban, mint a véres kardot... jókat röhögve a pozitúrák fantázianevén. Persze nekem is oda tolta az orrom alá, hogy kicsit hecceljen vele, de Fiona rászólt, hogy hagyjon békén, ne piszkáljon. Idősebbik nővérem a megrontásomon… fiatalabbik pedig a megóvásomon munkálkodik előszeretettel. Egyelőre Fiona áll nyerésre.
A kérdést igazából nem tudom, pontosan mire érti. Az illemtankönyvre-e, ami férfiaknak íródott, vagy a Kámaszútrára. Belőle kiindulva, amennyit eddig a viselkedése alapján leszűrtem róla, inkább az utóbbira voksolnék.
- Nem. De meglep, hogy magának szüksége van rá! Csak nem kifogyott az ötletekből? Persze a maga korában ez már teljesen érthető… – Bukott ki belőlem egy övön aluli visszakérdezés, amit ha Frida hallott volna, szerintem örömtáncot lejtene, hogy mégiscsak ragadt rám is valami az ő ironizáló stílusából.
Sok mindent tudok róla, hála a mi kis „nyilvántartásunknak”… ezért valamennyire helyzeti előnyben vagyok vele szemben, hiszen ő jóval kevesebb információval rendelkezhet rólam. Bár ez attól függ, mennyire melegedtek össze Savannah-val, bár talán annál többet nem fecsegett ki rólam, hogy őrző vagyok, hiszen az is bőven elég volt.
A könyvek egyre nagyobb számban kezdtek gyűlni a kezemben, ahogy elkezdtem őket leszedni a polcról. Mind régi kiadású szakácskönyvek… valamelyiknek a borítója félig le is van szakadva, de nekem ez egyáltalán nem számít. A lényeg úgyse a külseje, hanem ami legbelül van.
Reméltem, hogy nem említi meg a pólót, vagy ha mégis, akkor letudja egy kurta köszönömmel, de megint sikerült olyat mondania, amitől éreztem, hogy a vér ismét az arcomba szalad. Gyorsabb ütemben kezdtem lekapkodni a könyveket a polcról, lassan kisebb torony állt már a kezemben… és majdnem az orromig ért.
- Véletlenül ráhibáztam. – Vontam meg a vállamat, próbálva azt mutatni, hogy nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a dolognak, persze vöröslő arcom elárult, hogy azért ez nem teljesen így van. Lassan az antikvárium egész szakácskönyv részlete a kezemben volt már, csak azok maradtak a polcon, amikből több példány is volt, hiszen mindenből csak egyre van szükségem.
Amikor készen voltam, és egy kisebb lyuk tátongott… na meg porcicák a könyvek helyén, Raymond felé fordultam, hiszen csak arra juthattam ki a közlekedő irányába, a polcsor másik végén a fal volt.
Elindultam felé, jobban mondva megpróbáltam kikerülni őt a könyvekkel zsonglőrködve a kezemben, ami nem is volt olyan egyszerű mutatvány, mert két embernek elég szűkös elférni egymás mellett...

A kérdésre nem felelek, csak bosszúsan megvillannak a szemeim. Az a baj, ha megszólalnék, tuti most bukkanna elő egy fél óvoda az egyik polcsor mögül, és az óvónénit megbotránkoztatnám. Így is bőven elég volt, hogy Raymond miatt beégtem a boltos hölgy előtt… mert természetesen ezt is az ő számlájára írom.
Az erdei kis bemutatkozása nekem bőven elég volt ahhoz, hogy szoknyapecér kujonnak tituláljam. Azóta is felmegy a vérnyomásom, hacsak rá gondolok. Már bánom azt is, hogy jelentést tettem róla a Protektornak, mert visszajutott Savannah-hoz az infó, aki meg lebuktatott a hím előtt. És természetesen ez is Raymond hibája. Minden az ő hibája, itt én vagyok az áldozat.
- Látom roppant jól mulat. Legalább kettőnk közül valaki jól érzi magát. – Ahogy közelebb hajol, oldalra rebbenek, mint egy kismadár. Nem engedem, hogy a személyes szférámba pofátlankodjon megint.
Tenyeremmel a nyakamhoz kapok, és megdörzsölöm a bőrömet a fülem alatti részen, mert kiborsóztam attól, ahogy a fülembe duruzsolt. Nem igaz, hogy nincs jobb dolga annál, mint hogy engem hecceljen. Láthatóan neki ez örömet okoz, engem viszont szörnyen idegesít a jelenléte.
- Nem vagyok dühös! – Mordulok fel, kikérve magamnak a dolgot. Az összes kamuzásom közül ez hangozhatott eddig a legnevetségesebben, hiszen láthatóan pattanásig feszültek az idegeim. Nem fogok neki esni… ennyire azért nem vagyok gyerekes, hogy azzal próbálkozzak, hogy kikaparjam a szemét… egyébként se mennék vele sokra, mert úgyis regenerálódik. Az a szerencséje, hogy nem a nővéremmel kekeckedik, mert amennyire Frida utálja a vérfarkasokat, ő biztosan kikaparná a szemeit, már sokkal kevesebbért is.
- Persze, beszélje csak be magának. Mást nem is vártam, amekkora egoista… – Forgatom meg a szemeimet. Másra se vágytam, hogy elrontsa ezt a kis kiruccanásomat. Csoda lesz, ha nem hajtok Francival az első kanyarban az árokba, amennyire felhúzta az idegeimet. Nem szoktam alkoholt inni, de ha nem kéne hazavezetnem, biztosan legurítanék most egy felest.
Értetlenül bámulok rá a kék pirula említésekor. Fogalmam sincs, hogy mire céloz vele, szóval nem veszem a lapot. Rá inkább nem kérdezek, nehogy még ezért is kinevessen. Így is elég látnom az önelégült ábrázatát, ahogy rám bámul. Nagyon nyeregben érzi magát, legalábbis nekem ez jön le a viselkedéséből.
~ Öntelt hólyag. ~ Morgom magamban, miközben elindulok a könyvekkel.
A világ semmi kincséért se kérném a segítségét. Ha arra lenne szükség, inkább fordulnék többször, hogy előre hordjam a könyveket, nehogy még én tartozzak neki szívességgel, de amikor a könyvekért nyúl, és a kezemhez ér, szinte a kezeibe dobom a könyvkupacot, olyan hirtelen rántom el a kezeimet az érintéstől, s ha lehet, még vörösebb leszek, mint amennyire eddig az voltam.
- „Kedves”, hogy ilyen bénának feltételez! – Húzom fel az orromat. Nem konyhafőnök helyettesként kezdtem én se… megjártam a ranglétra minden fokát… kezdetben voltam menzán is, ahol sokszor tányérokkal és evőeszközökkel pakoltam tele mindkét kezemet, mégse ejtettem el soha semmit. Valószínűleg értékelnem kellene a gesztusát, de amilyen bosszús vagyok, jelenleg nem vagyok rá képes, ahogy a „köszönöm” se jön az ajkaimra.
- Mind. – Felelem kurtán. A régi konyhák híve vagyok, és gyűjtöm a régi szakácskönyveket. Fairbanksben már felvásároltam az összes antikváriumban levő szakácskönyv készletet. Mindenkinek kell egy hobbi.
A pultnál kiveszem a tárcámat. Eszemben sincs magam elé engedni az egy szem könyvével. Ha eddig ráért, akkor ráér kifizetni utánam azt a szexkönyvét.
Jó erős, környezetbarát… füles papírtáskába pakolja nekem a hölgy a könyveket, majd bemondja a végösszeget. Hát… nyelek egyet. Azért ennél kevesebbre számítottam.
A tárcámat kinyitva az átlátszó műanyag zsebben egy fénykép bukkan fel. A két nővéremmel állunk rajta hárman, összeölelkezve, mosolyogva. A nő kiszúrja a képet, majd felderül az arca.
- Nahát! Ikrek? Micsoda helyesek… - Hajol kicsit a tárcám fölé, hogy jobban megnézze a képet. A dicséretre elmosolyodok.
- Igen, de nem vagyunk egypetéjűek. Köszönöm. – Válaszoltam, miközben letettem elé a pénzt, majd a visszajárót, és a blokkot megkapva már vissza is tettem a tárcámat a táskámba.
Eddigre már Raymond is kifizethette azt az egy szem könyvet, így a kijárathoz is lényegében egyszerre érhettünk oda.
Az utcán az elmúlt percekben két huszonéves kölyök kapott össze. Az egyik füvet akart szerezni a másiktól, de az túl magas árat szabott meg az anyagnak. A veszekedés tettlegességig fajult. A függő orrba vágta ököllel a dílert, akinek el is eredt az orra vére… és egy pillanatra hátra tántorodott. A drogos ezt kihasználva markolt bele a díler zsebébe, és jó öt adagnyi fűvel megrövidítette a dílert.
Csak az ajtó előtt elrohanó alakot láttam, de nem különösebben gyanakodtam, hogy bármilyen veszély fenyegethet… hiszen az emberek szoktak sietni, nem?
Szóval azzal egy időben, hogy kiléptünk Raymonddal, a díler fényes nappal fegyvert rántva a tolvajra szegezte, hogy utánra ugorva rálőjön. Nem túl gyakorlott fegyverhasználó, vagy csak direkt a lábára célozhatott… de a golyó ahelyett, hogy a tolvajt találta volna el, Raymond combjába fúródott, és a csontjában állt meg. A dördülésre ijedten összerezzentem, és éreztem, ahogy a szívem kihagy pár ütemet. Nem vagyok ember, de vagyok már annyira idős Őrző, hogy a reflexeim sokkal jobbak legyenek egy átlagos emberénél.
Visszarántottam a bolt ajtajához a hímet. Tenyerem a lábára szorítottam, nehogy bárki észrevegye, hogy meglőtték. Az eladó persze azonnal utánunk jött, és aggódva pillantott ránk.
- Szent Szűzanya, mi volt ez!? Ugye nem esett bajuk? – Kérdezte aggódva.
A díler persze látta, hogy nem azt találta el, akit kellett volna, és a rendőröktől tartva felvette a nyúlcipőt. Az utcán zűrzavar támadt.
- Nem, jól vagyunk! – Vágtam rá a néni aggódó kérdésére, s hogy ne legyen feltűnő, hogy a hím lábát fogom, kicsit közelebb is húzódtam hozzá, mintha együtt lennénk.
- Megyünk is… - Franci csak öt méterre van. A hímet megpróbálom a kocsim felé lökdösni, miközben a megpakolt táskát úgy emelem magunk elé, hogy ne látszódjon, hogy véres a kezem. Remélem van annyi esze, hogy nem akar golyóval a lábában emberek előtt flangálni.
- Ne sántítson.. – Suttogtam, tudtam hogy hallja így is… de nem akartam, hogy más is meghalljon. Annak reményében, hogy együttműködő, állok meg Franci anyósülés oldali ajtaja mellett, és továbbra is takarva őt… leteszem a szatyrot, hogy kivegyem a kulcsot, és beültessem a kocsiba. A kezem kissé remeg, alig sikerül kinyitnom az ajtót. Nem kicsit ijedtem meg… akár engem is eltalálhatott volna az a golyó…

Boldog voltam, de még se teljesen. Viszont igyekeztem minden gondolatot távol tartani, ami esetleg kicsit is segíthetett volna a mocsárban elmélyülni. Néha még meditáláskor is nehéz volt túljutnom eme dolgokon, de igyekeztem. Igyekeztem jó kölyök lenni. Új esélyt kaptam arra, hogy teljes életem lehessen farkasként, illetve Rhyd-nak se szerettem volna csalódást okozni, ha már megtette ezt értem, átharapott és kölykének fogadott. Nem kellett még többet gondolnom az első beharapómra, ami évtizedekkel korábban történt, de mégis sokszor eszembe jutott. Képtelenség volt teljesen kizárni őt és elfelejteni, mintha sose létezett volna...
Miután rendbe szedtem a lakást, elmosogattam magunk után és a többi hasonló dolgot megcsináltam sietve öltöztem fel, mert az interneten kinéztem egy antikváriumot. Szerettem ilyen helyekre járni és régi könyveket beszerezni, érezni a könyvek illatát és elmerülni rövid időre a képzelet tengerében. Lassan sétáltam, mert még mindig nem ismertem ki teljesen a várost és nem szerettem volna eltévedni. Amikor pedig megpillantottam az üzletet széles mosoly kúszott az arcomra és habozás nélkül indultam el felé. Közben valakinek neki mentem, mire sietve kértem bocsánatot, de nem néztem meg túlzottan az illetőt. Amikor beléptem az üzletbe, akkor a csengő hangosan adta tudtára az ott dolgozónak, hogy vendége jött.
Szép napot! – szólaltam meg mosolyogva, majd a fogasra felakasztottam a kabátomat, hiszen nem terveztem hamar távozni és a leírás alapján itt kényelembe is lehet helyezni magunkat. Sietve indultam elveszni a könyves polcok között. Néha végig húztam az ujjamat a könyvek gerincén és mélyet szippantottam a levegőbe is. Majd amikor valami érdekesnek gondolt könyvre bukkantam, akkor egyszerűen csak levettem és beleolvastam, ha tényleg tetszett, akkor egyszerűen megtartottam, ha meg nem, akkor visszakerült a polcra. Legalább két könyv volt már a kezemben és egy harmadik pedig nyitva, mert pár sor után teljesen beszippantott. Olvastam és olvastam, közben pedig próbáltam minden akadályt kikerülni, de egyet nem sikerült, mert valakinek neki sétáltam. A könyvek kihullottak a kezemből és egy pillanatra még meg is billentem. Na, ezért veszélyes sétálva olvasni…

Nem állt szándékomba senkinek se neki menni, bajt okozni. Egyszerűen csak elmerültem az olvasásba, pedig ilyen helyen nem kellene, mert nem csak a polcokon van sokszor könyv, hanem csak úgy egy kupacban tornyot alkotva a földön is. De még talán is kellemes ütközés lett volna, mint a mostani, amikor is szó szerint neki sétáltam valakinek. Általában önveszélyes és nem közveszélyes vagyok. Most mégis pont másokat veszélyeztettem. Szerencsére csak a könyvek pottyannak ki a kezemből, az egyensúlyomat sikerül megtartanom. Bár talán ennek a másik fél annyira nem örül, hiszen őt szemmel láthatóan fejen találtam el.
Tényleg sajnálom! Nem direkt volt! – szólalok meg újra sietve és közben őt figyelem. Nagy baja nem lehet, meg farkas is, így kár aggódni. Hamar rendbe fog jönni. Végül sietve guggolok le, hogy elkezdjem összeszedni a könyveimet.
Semmi, én mentem neked, amiért tényleg bocsi. Csak néha túlzottan elmerülök a könyvekben. – nézek rá egy barátságos mosoly keretében.
Shakespeare egyik művének a régebbi kiadását. Te? – kérdezek vissza kíváncsian, majd inkább leülök mellé. Akkor kisebb az esélye, hogy újra telibe találjam őt könyveimmel, majd a kezében lévő albumra pillantok kíváncsian. – Milyen album? Benne vagy? – talán lehet, hogy óvatosabbnak kellene lennem, de nem hiszem, hogy meg enne. Eddig se tette és nem titok, hogy mind a ketten farkasok táborát erősítjük, azon farkasokét, akik néha képesek annyira belefeledkezni egy-egy könyvbe, hogy a farkasa óva intését is figyelmen kívül hagyja.

- Esetleg gyógypuszit kérsz rá?  - kérdezem tőle barátságosan, egyáltalán nem komolyan, inkább játékosan, illetve nem bántóan.
- Köszönöm. – veszem el tőle a könyvet és nem is értem, hogy miként merülhettem el annyira egy könyvben, hogy észre se vettem a vészjelzőmet, vagyis a farkasomat, hogy esetleg valaki lehet a közelemben. – Igen, az elég érdekes lenne, ha ettől valamelyikünknek baja esne. – nézek rá mosolyogva és kíváncsian fürkészem őt.
- Ismerted? Találkoztál vele? – kérdezem csodálkozva és kicsit talán irigylem is érte. Szeretem a műveit. Van bennünk valami, amivel képes volt rabul ejteni. – Ha illusztrációra gondolsz, akkor van egy-kettő benne, de még nem tudom milyenek, mert még annyira nem néztem át. –válaszolok neki barátságosan, majd pedig hamarosan leülök mellé. Kíváncsian figyelem továbbra is a kezében lévőt, miközben a farkasom is kíváncsiskodik a másik farkas iránt. Ő már csak ilyen, de ennek ellenére is ügyelek arra, hogy kordában tartsam.
Majd ahogyan a képre bök és a nevére odapillantok és egy kisebb mosoly kúszik az arcomra. Másik kor, más öltözet és viselet.
- Biztosan rajongtak érted a nők. – nézek rá egy kisebb huncut mosoly keretében, de nem tehetek róla. Szeretek viccelődni és sose voltam olyan, aki lakatot tud tenni a szájára, még akkor se, ha éppen őrültségeket beszél, vagy inkább hallgatnia kellene. – Megveszed és elrakod? – egy régi fénykép rólunk sok emléket idézhet, így szerintem jogos a kérdésem, majd a kérdésére bólintok. – Igen, régebben sokat fényképeztem és egy ideig az volt a hivatásom is, de szeretem a változatosságot, meg elég sok minden történt, ami miatt rövid időre sutba vágtam az egészet.
Ahogyan talán az ő farkas, úgy az enyém is kidugja néha a fejét és ismerkedni szeretne, de azt most itt nem lehet. A hely tuti nem jó, illetve az ismeretlen nem tudom mit szólna hozzá.
- Szeretem a műveit, van bennünk valami megfoghatatlan, amivel rabul ejtett. – ajkaim mosolyra húzódnak.
- Egyébként Primrose Trevelyan vagyok, de legtöbben Prim-nek hívnak csak. – mutatkozom be sietve, hiszen jó lenne tudni jelenleg hogy hívják őt. – Te pedig? Új vagy itt? – jó lenne végre nem a legújabbnak lenni itt, illetve kíváncsi is vagyok, hogy milyen szél fújhatta erre őt.


|| Bocsánat a késés miatt.  

Elmosolyodom a szavain és a reakcióján is. Figyelem őt és picit meg is rázom a fejemet. - Szerintem nem csak ők, hanem azok is, akik törődésre vágynak, vagy valakinek a közelségére. - legalábbis véleményem szerint ők is simán bejátsszák ezt. - Szóval odakéred? - csendül játékosan a hangom, amikor a kobakjának egy bizonyos pontjára mutat.
- Szerintem a farkasok néha még nagyobb őrültek, mint az emberek. De tény, hogy vannak olyan videók, amiket érdemes megnézni és jókat lehet rajtuk derülni. - értek egyet azzal, amit mond, hiszen pontosan tudom, hogy mire gondol. Ahogyan azt is tudom, hogy egy-két hasonszőrű, mint mi mekkora őrültségekre képes. Még akár a nem túl könnyedén elvehető életüket is kockára teszik.
- Ohh, értem. Akkor még se vagy olyan vén, mint a vénséges vén morla. - pillantok rá mosolyogva. Tudom, hogy hagynom kellene, hogy az új vérvonalam által még több információhoz jussak, de most nem akarom ezt. Egyszerűen csak beszélgetni szeretnék. - Egy régi könyv szerintem sokkal nagyobb kincs, mint az újak. Másabb az illatuk, a tapintásuk és talán még inkább be tudnak szippantani, mint egy új. - én a modernkort se értem, hogy miért jó ebookon olvasni, vagy számítógépeken. Az már annyira távol állna tőlem...
- A kép alapján nem lehettél rossz parti, vagy mégis? Nem voltál esetleg kedves, megnyerő és barátságos? Olyan, aki az ujjai köré csavarja csaj úgy a nőket? - a kíváncsiság pedig ott csillan a szemeimben. Tényleg érdekel, hogy milyen lehetett régebben, mert jelen esetben eléggé barátságosnak gondolom őt és szerintem még jó társaság is lehet, olyan, akivel az ember szívesen találkozik máskor is, de majd idővel eldől, hogy most igazam van-e vagy esetleg tévedtem-e... megint...
A kijelentésére pedig bólintok, majd a kérdésözönvízre pedig elmosolyodom és a szőke tincseimet a fülem mögé tűröm, amik újra vándorútra kéltek. - Sok félét. Volt, amikor természetet, elhagyatott tájakat, de New Yorkban például sporteseményeken készítettem képeket. - adok választ egyszerűen és egy pillanatra újra megjelenik Jackson a lelki szemeim előtt, mert annak köszönhetően ismertem meg őt is, de sietve száműzöm, mert jobb nem gondolni se rá, se a múltam ama részére. A farkasom pedig mozgolódni kezd és kicsit bolondozik a másikkal, mintha abban reménykedne, hogy esetleg hamarosan tényleg kiengedem őt és szabadjára játszhat a másikkal és nem csak így.
- Volt már olyan, amikor olvastál vagy megismertél valakit, de szavakkal nehezen lehetett volna kifejezni? Nos, ez is valami ilyesmi. Szerintem zseniálisan jeleníti meg a szereplőket, azt a világot. - válaszolok neki egy kisebb gondolkodás után.
- Dyr eléggé egyedi, szóval igazán kreatív lehetett az illető. - mosolygok rá, majd bólintok csak, hogy rendben vettem az "adást" nevet illetően.
- Akkor tényleg új faj, s hosszú távra tervezel vagy csak átútazóban vagy? - kíváncsiskodom tovább, majd sietve válaszolok a ki nem mondott kérdésre. - Én már pár hónapja, de mondhatni még friss vagyok itt, mint az első hópelyhek, De szerintem egészen jó hely. Legalábbis én megszerettem rövid idő alatt - eresztem kicsit hosszabbra a válaszadást, majd amikor megemlít egy kötetet, akkor kíváncsian fordulok felé és figyelem mit is csinál. Elveszem tőle, majd kicsit leporolom a könyvet.
- Köszönöm, ez kedves tőled. - s közben elveszem tőle a kötetet.
- Lenne kedved esetleg az erdőt is megismerni? - s legszívesebben fejbe csapnám magamat eme ostoba kérdés miatt, de a farkasom vágyik arra, hogy futkoshasson, s esetleg megismerje a másik farkast jobban és nem hiszem, hogy okom lenne félni tőle. Reménykedek abban, hogy most nem tévedek a megérzéseimmel kapcsolatban.

Elmosolyodom a reakcióján, de végül miért ne kaphatna „gyógypuszit”? Végül játékosan adok egy puszit oda, ahova korábban mutatott, majd amikor meghallom a nevetését, akkor még szélesebb mosolyra húzódnak ajkaim.  
- Nem tudom. Én szerettem régebben kísérteni a dolgokat, feszegetni a határokat. Ha nem tettem volna, akkor valószínűleg nem lett volna ennyire kalandos életem és jóval kevesebb embert ismertem volna meg. – pillantok rá egy kisebb mosoly keretében. Tény, hogy sose voltam ártatlan angyal, de az se mellékes, hogy a korábbi farkasom sokkal inkább vadabb volt, mint. Ez kedves, barátságos, játékos, kíváncsi és képes sokkal inkább ő is visszafogni magát, ahogyan én is. – Te csináltál már őrültséget, feszegetted már a határaidat? – kérdezem kíváncsian és miközben a válaszát várom  őt fürkészem.  – Akkor még se lettem túl szőke eme tincsekkel. – nevetem el magamat, hiszen nem régóta voltam még csak szőke és néha megfordult a fejemben, hogy visszacsinálom az eredetit, vagyis a barnahajamat, de jelenleg jó ez. 9 évtized után kell a változás…
Egy pillanatra lecsukom még a szememet is és próbálok nagyon koncentrálni, majd lassan bólintok.
- Le én. Én csak a háborúkat éltem meg, s ha nem tévedek, akkor körülbelül egy évszázaddal lehetsz idősebb nálam. -  Rhydian is azt mondta, hogy a gyakorlás sose árt és ha már egy farkassal sodort össze az élet, akkor megpróbálhatok újra kitalálni a dolgokat, vagyis meghallani és elhinni a megérzéseimet.
A reakciója újra megmosolyogtat és egy apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat, majd újra bólintok egyetértés jeleként, amikor pedig elveszem a telefont és megnézem a fényképeket. Egyes képek felett rövid időre még el is időzők és ekkor rájövök arra, hogy kicsit hiányzik ez, s kis időre még el is veszek a képek varázsában. -  Nos, ez tényleg így van, de szerintem nem csak attól függ, hogy milyen kütyüvel készítik a képet. - szólalok meg egy kisebb hallgatás után, majd pedig rápillantok. – Szerintem függ attól is, hogy kikészíti, mert részben a fényképész lelke is megjelenik benne, az ő látása, vágyai és képzelete. – fejezem be a gondolatmenetet. A könyves megállapítása pedig szintén csak egy bólintást kap.
- Nem kell kép, hiszen itt ülsz mellettem. – szólalok meg játékosan, majd még egy kicsit ki is nyújtom rá a nyelvemet, mint egy csintalangyermek, vagy úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást és mindig hozzánk tartozott volna az, hogy húzzuk a másikat.
- Azt hiszem a természetfotózást és a sportfotózást. Mind a kettőben van valami magával ragadó. Egyiknél a táj képes magával ragadni, míg a másikban az igaz érzelmek. – s egy pillanatra újra elmerülök a múlt szeszélyes képein, majd megrázom sietve a fejemet. – Mármint sportközben az emberek nem azzal vannak elfoglalva, hogy játsszák tovább a színjátékot. Ott őszinték, ha máshol nem is. Te? – kérdezek vissza, mert a korábbiak alapján ő is szeretett egykoron fotózni, de hogy most szeret-e azt nem tudom…
- Pedig itt aztán hidegek a telek, így várható az, hogy hamarosan távozni fogsz? Vagy kivételesen maradsz? Farkasként annyira csak nem lehet vészes, meg legalább el lehet veszni az erdőben kicsit. – mosolyodom el, mert ismerem a jó öreg Trópusokat, hiszen sok helyen megfordultam már ennyi idő alatt is. De hiába gondoltam arra, hogy itt hagyok mindent még se ment…
- Rendben, akkor később. -  hiszen hova rohanni? Lehet akár ma később vagy valamelyik másik nap. – Nem tudom, amikor jó neked is. – az újabb kérdésére sietve rázom meg a fejemet. – Nem igazán, de mi a jó az ismert helyekben? Az ismeretlen sokkal több kalanddal kecsegtet, vagy tévednék? – fordulok felé egy mosoly keretében, majd lerakom az ölemből a könyveket és megfordulok kicsit. Elkezdem figyelni a polcokon lévő albumokat és elveszem az egyiket.
- Ezt már nézted? – kérdezem kíváncsian, mert a cím alapján hasonló korból lehet, mint azok a képek, amiket korábban néztünk.

A kérdésén kicsit meglepődök, majd egy pillanatra elgondolkozom a válaszon, mert érzem, hogy miért változtam, de néha szavakba önteni a dolgokat sokkal nehezebb. – Azt hiszem itt volt az ideje, hogy kicsit felnőjek, ne okozzak több bajt és zűrt, illetve nem szeretnék csalódást se okozni, vagy esetleg mást bajba sodorni. – Igen, főként ezek miatt csillapodtam és az új farkasom eléggé hozzásegített a dologhoz. Így is elég zűrzavart okoztam már és nem akartam arra gondolni, hogy az új életemnek köszönhetően és a fránya érzéseknek köszönhetően esetleg valakit elveszítettem. De az is igaz, hogy nem minden történhet úgy, ahogyan szeretnénk. - Pár nap múlva? – kérdezek vissza, hiszen nem dolgozom állandóan, mivel én csak besegítek és nem hiszem, hogy Rhydiannak baja lenne azzal, hogy megismerek új farkasokat. Amúgy is főként farkasok lakják ezt a várost is, így elkerülhetetlen lenne a dolog.
- Az újdonság velejárója és köszönöm, de van mit gyakorolnom még. Meg kell tanulnom újra bizni a megérzéseimben és nehezebb, mint hittem volna… - sütöm le egy pillanatra a szemeimet, még a fejemet is kicsit lejjebb hajtom, hiszen a történtek fényében nem csoda, hogy kételkedek kicsit a megérzéseimben. – Eléggé az, de élvezem és szeretem. Sokkal jobb, mint a régi volt. – mosolyodom el és újra rá pillantok. Figyelem őt, mert tényleg fura most ilyen szemszögből szemlélődni, de egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Életem egyik legjobb döntése volt, s ez szerintem sose fog változni. A farkasom pedig újra felkapja a fejét, amikor megérzi a másik farkas kíváncsiságát, s legszívesebben már most közelebb férkőzne a farkashoz, játszana vele, de nem lehet. Most annak nincs itt a helye, majd később, valamikor, amikor mindent már szinte hó fog fedni, mert hamarosan itt a hideg tél…
A képeket figyelmesen nézem meg, hiszen szerettem egykoron fényképeket készíteni, de aztán sutba vágtam ezt is. Pedig egész sokáig csináltam és kicsit hiányzik is, de most itt van nekem a másik lehetőség a kórházban… Majd talán idővel képes leszek újra a kezembe venni a gépet.
Szavainak köszönhetően pedig egy kisebb mosoly kúszik az arcomra, majd a szőke tincseimet a fülem mögé tűröm.
- Teljes mértékben értem és emiatt nem kell aggódni, hiszen én is sokszor ilyen vagyok. Néha eléggé zavarosan tudok beszélni. – kuncogom el magamat, mert eleve kicsit dilis vagyok, de jó értelemben, vagyis egyesek szerint, míg mások véleménye nem túlzottan érdekel.
Hamarosan pedig kap egy kisebb bókot is tőlem. Nem terveztem, egyszerűen csak jött és nem hiszem, hogy ebben bármi rossz lett volna, viszont a meglepettsége aranyos volt, majd hamarosan mind a ketten gyerekké változunk és egymásra nyújtogatjuk a nyelvünket. Még szerencse, hogy ez inkább egy eldugott bolt és nem járnak erre sokan, mert lehet lenne olyan, akit zavarna a viselkedésünk.
- Persze, de a legtöbb Párizsban van egy széfben. Odazártam el, mielőtt megtettem volna az utolsó utamat, aminek köszönhetően most itt vagyok. – mosolyodom el, mert elraktam minden képeket, de amúgy is szeretnék egyszer visszamenni oda, viszont most még több okom lenne visszamenni. De még magam sem tudom, hogy mikor fogok újra útra kelni, még ha rövid időre is. Túl sok emlék köt ahhoz a városhoz, túl sok fájdalom… De a kincseim megőrzésére tökéletes hely… Amikor pedig azt mondja, hogy tudja miről beszélek, akkor csak bólintok, mert jó érzés olyannal beszélgetni, aki szintén ért a dologhoz.
- Woow, majd megnézhetem, ha kész mindegyik kép? Biztosan azok is remekek lesznek. – mosolyodom el, mert a mutatott képek és a látottak alapján tényleg ért ahhoz, hogy megtöltse a fényképeket érzéssel és az embert magával ragadja, amikor nézi azokat.
- Valóban sok időnk van még felfedezni a világot, de gondolom így is sok helyen megfordultál. Van kedves városod vagy országod? – pillantok rá kíváncsian, mert nem olyannak tűnik, mint aki egyhelyben szokott sokáig ülni, de nem kizárt, hogy tévedek. Én se vagyok minden tudó, meg a megérzéseim se mindig helyesek.
- Nos, akkor se lenne olyan kalandos egy olyan hely, mint egy olyan, amit egyikünk se ismer. Abban több a váratlan meglepetés, vagy rosszul gondolnám? – kérdezek vissza egy kisebb vállrándítás keretében, mert a közeli erdőt, a túraösvényt és hasonló részeit a városnak már jól ismerem, de inkább mennék olyan helyre, ami még számomra is nem ismert. Abban több a móka, meg több a veszély is…
Pár pillanattal később meg én kezdek el picit nézelődni, majd egy újabb album kerül elő a jó voltamból, de nem gondoltam volna azt, hogy megint sikerül kényes dolgot megtalálnom, viszont kezdem úgy érezni, hogy abban már egész jó vagyok. Figyelem a reakcióját, majd amikor fordít rajta és felém mutat egy-két képet, akkor csak bólintok, küzdök azért, hogy ne szólaljak meg, de persze nem megy.
- Ismerted őt? Mármint azt, aki készítette ezeket? Fontos személy volt? – s alig, hogy kimondom bocsánatkérő pillantással nézek rá, mert valószínűleg eléggé kényes dolgot kérdezhettem, viszont úgy éreztem, hogy tényleg fura érzéseket válthatott ki belőle ez az album, vagy legalábbis egy-két képe…

- Úgy nézek ki, mint aki ténylegesen felnőtt? – kérdeztem vissza játékosan és mosolyogva. Szerintem lett volna, aki egyértelműen, aki rávágja, hogy még mindig tiszta gyerekes tudok lenni néha, de szerintem ez nem baj.  
- Mondjuk 3 nap múlva? – kérdeztem vissza, hiszen nekem nem sok dolgom van, így én egész könnyedén tudok alkalmazkodni.
- Értettem parancsnok. – szólaltam meg egy kisebb nevetés keretében, mert ebben tényleg igaza volt. S jól esetek a szavai. Mostanában azt hiszem minden apró dicséret jól jött. Főleg azóta, amióta új farkasom volt.
Kíváncsian fürkészem őt, amikor végig mér újra és újra. Nem mondom kicsit nem zavarba ejtő a dolog, de már megtanultam az ilyen „vizsgálatokat” jól kezelni. Ez most sincs másképpen. Amikor pedig megszólal, akkor csak egy aprót bólintok, de nem mondok semmit se. Közben pedig normális keretek között hagyom, hogy a farkasom szórakozzon, ismerkedjen a másikkal, de ügyelek arra, hogy nehogy túlzottan erőre kapjon, mert nem szeretnék átváltozni a boltban.
A kijelentésén hangosan felnevetek és megrázom kicsit a fejemet. Igazán szórakoztató egyéniség. Biztos vagyok abban, hogy az ismerősei is szívesen töltik az idejüket vele.
- Hmm, ha egyszer kiérdemled, akkor biztosan. Bár fogalmam nincs, hogy mikor fogok arra járni újra vagy mi miatt mennék vissza. – szólalok meg kicsit halkabba, mert tényleg nem tudom, hogy mi miatt akarnék visszatérni Párizsba. Jelenleg jó itt, meg amúgy is a családi fészket is évtizedekkel korábban felégettem…
- De jó! – ujjongok kicsit talán túl lelkesen is, majd hozzáteszem. – Igazán türelmes teremtés tudok lenni és kíváncsian várni fogom a többi fényképet is. – pillantok rá egy barátságos mosoly keretében.
- Akkor szeretsz mászni vagy tájfotózás érdekel? – kérdezek vissza egyből. – Hmm, Kína és Japán például, de még Görögország is igazán szép hely. Előző kettő helyen sok illegális dolog volt, van… - teszem hozzá ártatlanul. Sok dologban részt vettem a korábban farkasommal és egyáltalán nem voltak veszélytelenek, de az se mostanában lesz, hogy újra ilyenbe keveredjek.
- Elhiszem, de nem olyan könnyű megismerni. Másrészt meg nem sok helyen fordultam meg még a városban. Eleinte nem túlzottan mehettem sehova se, vagy legalábbis nem egyedül. – bízom abban, hogy érti az összefüggést az új farkasommal. Tényleg sokáig el se hagytam a házat, de ez nem volt oly nagy ár azért, hogy végre egy békésebb farkast kaptam.
- Szerintem te se panaszkodhatsz. – vágom rá, de nem firtatom a dolgot, mert valószínűleg fontos személy lehetet az életében. – Fotós kolléga nincs, de annál több fontos személy van az életemben, akikkel nem oly régen újra találkozhattam. – válaszolok neki könnyedén, majd óvatosan a polcnak dőlök. – S sokáig fogsz maradni ebben a városban, vagy esetleg hamarosan újra tovább fúj az éjszaki szellő? – pillantok rá kíváncsis szempárral.

A három napra csak bólintok, hogy rendben van. Remélhetőleg össze is fog jönni, de majd úgy is az élet szeszélyes kockái el fogják dönteni.
A nyelvnyújtására kicsit elkuncogom magam, majd ajkaim mosolyra húzódnak.
- Nem nyúltál. – szólalok meg sietve és még a fejemet is megrázom. – De néha a látszat csal. Sok minden történt az elmúlt időszakban, ami miatt picit visszahúzódóbb lettem. – adok okot a miértre, mert nem akartam megbántani őt. Jó érzés volt beszélgetni vele és tény, hogy rövid időre sikerült megszabadulnom a káosztól, de akkor is éreztem, hogy valami baj fog történni… Bár csak tévednék, de általában a női megérzések ilyenkor nem tévednek…. sajnos…
- Igen. – mosolyodom el, hiszen kár lenne erre még több szót fecsérelni, hiszen igaza van ilyen téren. Meg amúgy is eldől, hogy mit tartogat még a jövő.
- Kíváncsian fogom várni. – majd sietve kotrok elő egy papírt a táskámból és felfirkantom rá a számomat, hogy el tudjon érni, ha kész van az album, vagy csak szeretne összefutni valakivel. Felé nyújtom és reménykedek abban, hogy el fogja venni. Eléggé ciki lesz, ha nem, de akkor sincs baj. Ha nem venné el, akkor egyszerűen csak összegyűröm és visszaejtem a táskámba.
- Igen, az lehet. – mosolyodom el, majd amikor bocsánatot kér amiatt, hogy nem gondolt abba bele, hogy a „kölyök” dolgaim miatt nem igazán ugrálhattam csak úgy a városban legyintek, mert nem tesz semmit se. Nem vagyok teljesen kölyök, de ennek ellenére óvatos vagyok, hiszen lehet jól kijövök az új bundásommal, de akkor is még messze van ennek az útnak a vége. S nem szeretnék hibázni.
- Igen, az volt, hiszen eléggé nagy a világ és kicsi esély volt arra, hogy pont itt bukkanjak rájuk, de az élet mindig is kiszámíthatatlan volt. – mosolyodom el, s a szeret, illetve a boldogság ott csillan a szemeimben, amikor a számomra fontos emberekre gondolok.
- Igen, sok érdekes személy járkál erre felé. – pillantok rá egy barátságos mosoly keretében, majd felkapom a könyveimet és már talpon is vagyok.
- Örülök a találkozásnak, remélem még látjuk egymást. – majd ha engedi, akkor megölelem, végül pedig sarkon fordulok, hogy kifizessem a könyveket és folytathassam az utamat, ami vagy haza visz vagy még rövid ideig a városba sodor…  


||Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Ha gondolod, akkor majd vmikor kezdhetünk újat. ^^