Paloma Santiago - igazságügyi orvosszakértő irodája

A kicsi, de privát iroda lehetővé teszi, hogy amikor épp bent tartózkodik a rendőrségen, nyugodt körülmények között intézhesse el a papírmunkákat. Az iroda ajtajára nemrég került ki Paloma névtáblája. Belépni csak az tud, akinek van kulcsa és engedélye hozzá. A hely eléggé szűkös, de nincs is bent annyit, hogy nagyobb térre legyen szüksége. Ideje nagy részét a kórházban, a patológián tölti.
Az ajtóval szemben egy padlótól plafonig nyúló műanyag ablakon keresztül bámulhatja meg a panorámát a belépő. Paloma általában félrehúzza a fehér szalagfüggönyt, hogy napközben természetes fénynél dolgozhasson. Balra, az ajtó mögött egy fogas áll, jobbra a fal mellett kicsi asztal, egy-egy székkel. Ide szokta leültetni a betévedő nyomozókat, és rendőröket.
Asztali PC-jét belépési jelszóval védi, a háta mögött levő polcsoron szakkönyveket tárol. A titkos anyagokat és jegyzőkönyveket alsó, kulcsra zárható szekrényeiben tartja. Az íróasztala oldalán levő falra jókora parafatábla lett feltéve, amire mindenféle színes cetliket tűz fel. Némelyiken csak egy-egy szó szerepel, valamelyikre kósza gondolatmeneteit jegyezi fel, hogy el ne felejtse. Az irodát mindig rendezetten zárja be maga után, s ha valakit odabent fogad, már az első pillanatban szembesülhet Paloma rendszerető énjével, ami visszatükröződik az iroda összképéről...

Adam & Paloma

Élbe vasalt fehér szövetnadrágban robogok be a kapitányságra. Piros szövetkabátomat fekete gombok dobják fel. Egyik kezemben az aktatáskámat cipelem, benne vannak azok a papírok, amiket már tegnap le kellett volna adnom, de kicsúsztam a határidőből, mert az utolsó pillanatban befutott a hullaszállító, és hoztak nekem egy összeégett testet. Át kellett vennem, aláírnom a papírokat. Kicsit elhúzódott a dolog, és mire végeztem, addigra már az irodisták leléceltek innen.
A másik kezemben a közeli bisztró logójával ellátott lefedett papírpoharat cipelek, ami körül finoman terjeng a friss kávé illata. Jobban örülnék neki, ha nem kéne ide is berohangálnom, nagyon jól elvagyok én a kórház alagsorában, a papírmunkát soha nem szerettem igazán, de ez is a munkámhoz tartozik, heti egyszer igazán kibírok néhány órát az asztalom mögött töltve!
- Sziasztok! – Biccentek a folyosón ácsorgóknak, akik vállukkal a falnak támaszkodva beszélgetnek. Egyáltalán nem feszélyez, hogy minden második ember, aki szembe jön vele, fegyvert visel, ehhez már Los Angelesben is hozzászoktam. Egy-egy ügy kapcsán, amikor beidéztek tárgyaláson a tanúk padjára, ott még kommandósok is voltak sí maszkban.
A főnök irodája felé veszem először az irányt. Ilyenkor még nem szokott bent lenni, szóval csak belépek, az asztalára csúsztatom az előző héten lezárt boncolások jegyzőkönyveit.. amúgy is mi a francnak ez a papírozás, amikor mindent elektronikusan már átküldtem? Na mindegy.
A mappákat letettem, aztán már ki is léptem onnan, nehogy véletlenül pont ekkor érkezzen meg, és feltűnjön neki – ha eddig még nem tűnt volna fel – hogy most kerültek csak oda.
A saját irodám felé veszem az irányt.
A pohárral szerencsétlenkedek egy kicsit, mire ki tudom kutatni a kulcsomat, aztán mikor már odabent vagyok, első dolgom, hogy kibillentsem az ablakom, és belőjem az asztali számítógépem. Szeretem a friss levegőt, és érezni a légmozgást.
Az aktatáskából kiszedem a folyamatban levő ügyeim kartonjait, kibújok a kabátomból, aztán lehuppanok a székembe, és amíg a gép méltóztatik betölteni, addig a kávémat kortyolgatom.

Paloma Santiago - igazságügyi orvosszakértő irodája Tumblr_lg05oemvxE1qbi5ddo1_500

Paloma Santiago - igazságügyi orvosszakértő irodája Tumblr_lu4gxx8iVq1qibz9qo1_400

Paloma és Adam

Az élet pedig áll meg... miért tenné, elvégre az a dolga, hogy haladjon rendíthetetlenül. Mondjuk szavam nem lehet, elvégre én magam vállaltam magamra ezt az életformát... ezt a munkát. Néha tényleg elgondolkodok rajta, hogy jó döntés volt-e, de szerintem ezt már jópárszor megemlítettem így gondolatban, szóval nem kezdek el gondolkodni rajta. Jobban koncentrálok inkább az előttem álló feladatra. Megint egy ügy... ezúttal egy özveggyé vált feleség bérelt fel, hogy járjak utána a férje halálának. Rejtélyes körülmények között került sor a halálára és nem érte be a rendőrség magyarázataival. Szomorú sóhajt hallattam, amikor kijöttem. Valahogy az egész ügy kísértetiesen hasonlított arra az ügyre, amit Amandával együtt göngyölítettünk fel még az előző évben. Túlságosan is, ami elég ciki lenne úgy, hogy elvileg most már Castorék is jobban odafigyelnek a város farkashelyzetére. De nem akartam előre felfesteni a falra az ördögöt. Először is meg kell bizonyosodni róla, hogy tényleg farkas van-e az ügyben. Szóval elindult az adatgyűjtés, melynek fontos állomása volt a holttest megtekintése. A sérülések és az orvosszakértő meglátása rengeteg információval szolgálhat... sajnos a tetthely felmérése során nem találtam semmit, mert a fickót gyorsan kidobták csak a kocsiból ott.
- Jó napot, Dr. Paloma Santiagohoz jöttem, már vár - mutattam fel az igazolványomat a rendőrségi recepciósnál.
A férfi fel is telefonált, majd miután pozitív visszajelzést kapott, átengedett. A nőhöz eddig nem volt szerencsém, szóval jó eséllyel egy új kapcsolatot is ki lehet majd alakítani, ami a későbbiek folyamán hasznos lehet. A rendőrségen már elég otthonosan mozogtam, köszönhetően annak, hogy sajnos elég gyakran megfordulok itt... túl sok a megbízás. Néhány sarkot követően aztán ott álltam a nő nevével fémjelzett ajtó előtt. Bekopogtam.

A lábammal nyúlok el az asztal alatt a szemetes kosárig. Kiveszem, hogy a rágómat beledobjam, mert szerintem eléggé gusztustalan, amikor valaki rágózva kávézik. Nekem ez ugyanúgy nem összeegyeztethető tevékenység, mint étkezés közben dohányozni.
- Remek. – Kommentálom a csurig levő szemetes látványát. A takarítónő nem dobta ki a szemetem, amikor takarította az irodámat. Kész szerencse, hogy kajamaradékokat nem tárolok benne, mert egy hét alatt jó kis bűzt produkált volna nekem ide. Furcsán vagyok egyébként összerakva, mert a bomló tetemek szaga nem zavar, de a büdös kukáké igen. Na mindegy.
Felkelek az asztalomtól, felkapom a szemetes kosarat, hogy kivigyem a folyosói gyűjtőbe, de az ajtóban elér az asztali telefonom csörgése. A kosarat leteszem, egy ugrással az asztalomnál termek, egyik kezemmel a forgószékembe kapaszkodva átnyúlok fölötte, hogy felvegyem a kagylót.
- Igen? – Szólok bele. Csak azért nem mutatkozom be, mert látom, hogy a recepcióról keresnek.
- Adam Revenor? – Kérdezek vissza bizonytalanul, miközben felpillantok az asztalom fölötti parafa táblára. Ott lóg egy kis cetli, rajta a férfi nevével, és a mai dátummal. Totál kiment a fejemből, hogy jönnek ma hozzám. Erre csak annyi mentségem lehet, hogy ezer felé van a figyelmem.
- Á igen! Küldje fel nyugodtan, köszönöm! – Teszem is le rögtön a kagylót, és a szemetessel gyorsan kimegyek, hogy még azelőtt visszaérjek vele, hogy felérne hozzám. Mikor begépelem a jelszavam, és betölt a fiókom, hallom meg a kopogtatást az ajtón.
- Nyitva! – Kiáltok ki, s ezzel egy időben fordulok ki ültömben, hogy szemből fogadhassam a belépő férfit, aki ha jól tudom magánnyomozó.
Felállok, mosolyogva odalépek hozzá, hogy kezet nyújtsak neki. Nem sértődnék meg, ha a kézfogásom mellőzné, sokan babonából nem hajlandóak kezet fogni olyan valakivel, aki halottakat boncol. Nem venném a lelkemre.
- Üdv, Paloma Santiago vagyok, Ön bizonyára Mr. Revenor. – Amennyiben fogadta a kézfogásomat, könnyeden.. mégis határozottan szorítom meg kissé a kezét.. sugallva, ambiciózus… erős jellemem.
A tőlem balra levő kis asztal felé intek, hellyel kínálva Adam-et. Ha akarja a szék mögötti fogas egyikére feldobhatja a kabátját is. Leülök vele szembe, összefűzöm az ujjaimat az asztal tetején.
- Nem sok dolgot árult el nekem a telefonban. Pontosan melyik üggyel kapcsolatban szeretne felvilágosítást kérni tőlem? – Nem egy futó ügyünk van természetesen, s olykor régebbi ügyeket is elő szoktak venni, így bármelyik miatt megkereshetett.

Az invitáló szavakra benyitottam az irodába. Megszokott iroda fogadott, újdonságot nem igen láttam. Oké, mielőtt még valaki félreérti, nem ez az iroda volt ismerős. 15 éve dolgoztam magánnyomozóként és ezért nem egy hivatalt megjártam már. A berendezési tárgyaknak általában nem is tulajdonítottam nagy figyelmet, elvégre látogatásaimban azok nem feltétlenül játszottak nagy szerepet... kivéve persze ha aktákról volt szó, az megint más kérdés. De a tárgyaknak nincs nagy szerepük... annál inkább azoknak, aki odabent vár... jó esetben ők határozzák meg, el tudok-e indulni valami nyomon, vagy éppenséggel hoppon maradva távozok... s jelen esetben tényleg ez lehet a legcsekélyebb nyom... nos, ezúttal ezen az amúgy meglehetősen csinos hölgyön fog múlni... meg persze azon hogyan teszem fel a kérdéseimet, de az már egy másik történet.
- Adam Revenor, részemről a szerencse - fogadom a nő kézfogását természetesen, ha már felajánlotta, illetve ott van a szokásos, apró fejhajtásom is, mi keleten ragadt rám.
Az én részemről... igen, az enyém is határozott, de vissza kell fognom magam. Minden túlzás nélkül, egy erősebb szorítás és szilánkosra tudnám törni a nő kezét, ha nem figyelek oda. Szóval ezt inkább elkerülöm, mert nem szolgált rá... ám a tenyeremen érezheti, hogy nem pont semmittevéssel töltöttem az éveket... túl kemény a bőr. Helyet foglalok a székben, de a kabátomat nem veszem le. Helyette elővettem a noteszemet.
- Köszönöm, hogy fogadott. George Watson, Rickert Street 3 szám alatti lakos halálának ügyéről lenne szó. A felesége, Mrs. Watson bérelt fel, hogy próbáljam meg felderíteni az ügyet. Már beszéltem az ügy vizsgálatával megbízott nyomozóval, ő irányított önhöz - közben előveszek a noteszemből egy fényképet. - Információkat szeretnék kérni a holtestről és a halál körülményeiről. Mit állapított meg a halottkém, találtak-e valamit a boncolás során.
A fényképet egyelőre nem mutattam meg. Mrs. Watsontól kértem el, hogy szükség esetén azonosítani lehessen az adatbázisban szereplő személlyel. Azért valljuk be, mind a George, mind a Watson elterjedt nevek és jártam már úgy, hogy rossz emberről kaptam információkat... mondanom se kell, azzal az emberrel se dolgoztam még egyszer együtt. Míg vártam az eredményekre, magamban sóhajtottam. Mily keveset is tudtunk. Sajnos a járművet se tudtuk azonosítani... még az informátorok se, mert az a nagyeszű sofőr leszedte a rendszámtáblát... akár farkas van-e az ügyben, akár nem, tény, nagyon nem akarja, hogy kiderüljön, ki az... aham, ha rajtam múlik nem lesz sokáig szabadlábon.
- Emellett, ha nem nagy kérés, szeretném megnézni a holtestet is - teszem hozzá, mintegy úgy mellékesen.
Ah... megint hullanézés... sajnos szükséges, vannak dolgok, amiket csak akkor veszek észre.

A fejemet enyhén félrebiccentem, meglepettségem mi sem hirdeti jobban, mint a csodálkozástól látványosan megemelkedő szemöldököm. Kicsit mocorgok ültömben, de abbahagyom, amint lábaimat átvetettem egymáson, és a hajamat is megigazítottam egy kicsit. Ha nagyon komolyan magamba szállnék, meg kellene állapítanom, hogy ha nem mondhatnám ki az adott pillanatban amit gondolok, akkor a belső kínlódástól gyomorfekélyt kapnék. Bűnözőnek pocsék lennék, az egyszer biztos… mert előbb feldobnám magam a zsaruknak, minthogy értesülnének a bűntény megtörtétéről.
- Kérem Mr. Revenor, ne vegye magára… de… Mrs. Watson miért gondolja úgy, hogy a férje ügyében ön hatékonyabban tudna eredményre jutni, mint a nyomozók.. amikor önnek mindenféle engedélyek árán sikerülhet csak a folyamatban levő ügy nyomozati anyagaihoz hozzájutni? Talán nem bízik a rendőrség munkájában? – Eszemben sincs a munkáját minősíteni, remélem érzi, hogy értetlenségem inkább Mrs. Watson döntése miatt van. Azt értem, hogy Mr. Watson özvegye szeretné megtudni, hogy mi történt… nyilván az ő helyzetében én is tudni szeretném.. vagyis szerettem volna, mert már nem vagyok házas.. de én csak akkor fordulnék magánnyomozóhoz, ha a rendőrség munkája nem vezetett eredményre… és ez az ügy még elég friss. Nekem kissé szokatlan ez a hamariság, de az előttem ülő férfi nagyon tudhat valamit, ha az özvegy jobban megbízik benne, mint a rendőrökben… vagy csak a múltban csalódott a hivatalos szervekben…
Annyira nem tartozik rám végső soron, csak szeretem kielégíteni a kíváncsiságomat, ezért rákérdeztem.
Visszadőlök a szék támlájának, mert most olybá’ festhetek, ahogy így kissé előre hajolva meredek rá, mint egy vallatótiszt, aki az asztal alatt rejtegetett pisztolya ravaszán tartja az ujját.
- Beletekinthet a dokumentumokba, de ki nem adhatom önnek. – Kitolom magam alól a széket, majd felállok, és kihúzom az irattároló szekrény legfelső fiókját. Ujjaimmal egymás után pörgetem át a mappákat, a „W” stóchoz érve lassítok kicsit, aztán a „Watson, George” feliratút összecsippentem az ujjaimmal, és kiemelem.
- Rendben, ez megoldható. Délután már a patológián leszek, ha önnek is jó, akkor jelzem a biztonságiak irányába, hogy engedjék le. – Pillantok a férfire, miközben visszaülök az asztalhoz. Kinyitom a mappát, aztán kipakolom belőle a fotókat és a jegyzőkönyvet a csatolt dokumentációval.
- Mr. Watson holttestére péntek délután három óra magasságában talált rá az irtáson dolgozó kollégája.. A holttestet elmozdította az eredeti pozíciójából, mert azt hitte, csak leült kicsit pihenni. A helyszínelő kollégák ebben a félig fekvő pozícióban találtak, amikor kiérkeztek. – Csúsztatom elé az asztalon a digitális felvétel nyomtatott verzióját.
- A munkatársai azt vallották, hogy fél órával korábban látták utoljára.. – Itt megállok egy pillanatra.. Várok valami megerősítés félére. Gondolom már körbeszimatolt ott, kíváncsi vagyok, hogy őt is ezzel próbálták-e beetetni… és hogy mennyire hitte el nekik a mesét.
- Az előzetes halottkémi vizsgálat a halál beálltának időpontját viszont, valamikor fél tizenkettő.. és déli tizenkét óra közé tette. – Ilyenkor úgy tud örülni a fejem, de próbálom nem kimutatni, mennyire élvezem, ha valakit hazugságon kapok.
- A helyszínelők ezt a fotót, ahogy azt az időbélyegzőn is láthatja, nem sokkal fél négy után készítették a holttestről. Ilyen beivódásos hullafoltok semmiképp se jelennek meg olyan testen, ami még csak egy órája hallott. – Hagyom, hadd eméssze kicsit a dolgot, mielőtt folytatnám.. és ha van kérdése, még most melegében feltehesse.

Ujjaimat összefűzve nyugtattam kezem az ölemben, ahogyan vártam a nő reakcióját. Igyekeztem tartani vele a szemkontaktust, mint általában mindenkivel, akihez a szavaimat intézem. Az első szavai... hááááát... így legyen ötösöm a lottón.
- Nem veszem sértésnek, Miss Santiago. A helyzet az, hogy nagyjából minden ügyben felteszik nekem ezt a kérdést, ha a rendőrség be van vonva az ügybe. Mrs. Watson valószínűleg azért bérelt fel, mert nem elégedett a rendőrségtől kapott válaszokkal. A férjét megölték, ő pedig csak félinformációkat kap a nyomozóktól, semmi többet. Tudni akarja, ki ölte meg a férjét és miért... türelmetlen... s pontosan ilyenkor szoktak minket hívni. Emellett... mivel az ügy nincs lezárva, ezért Mr. Watson teste bizonyítéknak minősül, így nem lehet kiadni a hozzátartozóknak. Gondolom nem kell magyaráznom, mennyire akarhatja eltemetni már a férjét az özvegy.
Ah, ahányszor én ezt végigmondtam, szerintem azt se tudom, miről beszélek, csak a tudatom kiválasztja a legberögzültebb szöveget és azt adja elő. Remélem nem tűntem annyira sablonosnak, mint éreztem, mert akkor elég rossz képet festek magamról így elsőre... bááár... na mindegy.
- Ez csak természetes.
Rendőrségi anyag, akármennyire is jó lenne otthon tartani, hogy mindig kéznél legyen, nem lehet. Akármilyen kapcsolataim is vannak a rendőrségen, azért a forrásanyagot így se kaphatnám meg, max, ha bizonyítottan farkas van az ügyben... bááár igazából arról nem szól a fáma, ha megkérek valakit, hogy suttyomban készítsen másolatot... mindenki jól jár. A patologiával kapcsolatos megjegyzésére csak bólintottam, hogy rendben van, nincs kifogásom... lemenni egy rakat hulla közé, zene füleimnek. Na lássuk, miből élünk. Átvettem Palomától a kivonatot, majd figyelmesen olvasni kezdtem. Bár beletemetkeztem az olvasnivalóba, a nő érezhette, hogy egyáltalán nincs figyelmen kívül hagyva. Mint ha pontosan rá néznék, holott a papírlap felett szöszmötölök. A fényképet is megnézem, s látom, valóban azzal a Watsonnal van dolgom, aki az én emberem. Igaz, nem annyira életvidám, mint a nálam levő fényképen, deeee... oké, ez morbid volt.
- Már váltottam pár szót a munkatársakkal - jegyzem meg, miközben felpillantok a papírról. - Ugyanezt mondták el nekem is, de nekem nem tűntek valami meggyőzőnek. Legalább is az állandó kéztördelésük eléggé feltűnő volt.
Paloma ezt követő szavai megerősítenek abban, hogy jól láttam. Elismerően bólintok egyet felé, amiért ezt leszűrte. Mondjuk azzal én is tisztában voltam, hogy akkor nem ölhették meg... mint mondtam, visszajátszással már fel lett mérve a helyszín, így arról pontos ismereteim voltak, mikor hajították ki a kocsiból az áldozatot. Persze, úgy könnyű volt, hogy az embernek a mágia a szolgálatában van, Paloma más eszközökkel szerezte meg azokat az infómorzsákat, amiket most megosztott velem.
- Legalább két-három óra kell nekik, jól tudom?
Rossz volt végignézni a holtesten, akármi is ölte meg. Egy élet kioltásáról volt szó, akárhonnan is nézem a dolgot... az ilyesmi mindig szörnyű. Tény, az én kezemhez is tapadt vér, nem is kevés... de nem kedvtelésből... hanem szolgálatból.
- Pontosan mibe halt bele Mr. Watson? Milyen sérülései voltak?

- Megértem, hogy tovább szeretne lépni. – Bólintok. Az ilyen dolgokat jobb minél előbb lezárni. Én írtam végrendeletet, amikor nagykorú lettem. Azóta volt már módosítva rajta, de azon nem változtattam, hogy mi legyen a földi maradványaimmal a halálom után. Én nem akarok temetést… a klasszikus értelemben véve. Világ életemben rosszul voltam a koporsós temetésektől, és jártam elég temetésen ahhoz, hogy tudjam: én nem akarok ilyet. Csak hamvasszanak el, a hamvaimat meg a Csendes-óceán Los Angelesi partjainál eresszék szélnek.. víznek. Vissza a természet körforgásába.
Ha jól tudom, egyelőre senkit nem gyanúsítanak az ügyben, a rendőrség a sötétben tapogatózik. Elég sok embert kihallgattak már, de azok közül akik ott voltak, senki se nyitja ki a száját. Nagyon összeszokott, baráti csapat lehet. Nyilván évek óta dolgoznak már együtt az erdőben, és védik egymás hátát. Szép dolog a bajtársiasság… de ez még senkit se jogosít fel rá, hogy egy gyilkost fedezzen. Ha közöttük volt a gyilkos. A nyomozók a nyakamban lihegnek, eredményeket várnak. Persze… mintha az olyan gördülékenyen menne a mi területünkön. Szó szerint tűt keresünk a szénakazalban. A test minden pontját mondhatni nagyító alatt vizsgáljuk át. Sokszor.. mire lezárul egy ügy, a végeredménynek köze sincs ahhoz, amit az előzetes jelentésben leközöltek. Ha van amit nagyon megtanultam idáig.. főleg Los Angelesben azaz, hogy ne ítéljek elhamarkodottan, és ha valami túlságosan egyértelműnek látszik, annak sokkal jobban utána kell járni, mert az általában bűzlik. Mint Watson esete is.
- Igen. Megtörténhet hamarabb, és később is, de átlagosan ennyi idő kell. Függ a környezeti tényezőktől, a halál módjától. De vannak más szempontok is, amiket vizsgálunk ilyenkor. Például a hullamerevség mértéke. Ezek a dolgok összeadódnak, és így elég nagy pontossággal meg lehet állapítani a halál beálltának idejét. – Miközben magyarázok, kezeimmel is gesztikulálok. Nálam ez berögződés. – Mr. Watson kollégája.. aki azt állította, hogy fél három magasságában még élve látta, egészen biztos.. minden kétséget kizáróan hazudott. – Hogy miért tette ezt, nos.. azt majd Adam és a rendőrök kiderítik. Ez már az ő dolguk, én a saját dolgomra koncentrálok. A holttestek mesélnek.. csak érteni kell a nyelvükön, és odafigyelni arra, amit el akarnak mondani.. így igazságot lehet szolgáltatni a bűnösön… A halottnak nem, mert neki úgyis mindegy már, de legalább a családja elégtételt nyerhet.
A további kérdések megválaszolásához vizuális szemléltetésként előveszem a többi fotót is. Remélem nem evett mostanság, vagy ha mégis.. bírja gyomorral a látványt. Egymás után teszem elé azokat a fotókat, amiken láthatóak azok a sérülések, amikről épp beszélek. – A holttesten számtalan zúzódás, törés, rándulás és ficam látható. A halántékcsont és a járomcsont szélvédőként roppant össze, mintha egy hatalmas erejű ütés érte volna a jobb oldalát. Ezt támasztja alá a bal felkarcsont fejének kiugrása az ízületi tokból. A bal kéz kisujjának második ujjperce kifordult, az alkar bőre felnyúzódott. A sebben föld.. fakéreg, moha.. mészkő morzsalékot találtunk. – Itt ismét megállok. Várom, hogy leessen neki, és próbálok nem vigyorogni. Az elég morbid lenne egy ilyen felsorolást követően… de hát verjen meg az Isten.. imádom a munkámat. – A holttesten levő ruházat teljesen sértetlen volt. A sebben szövetszálat nem találtunk. Amikor a halott.. Mr. Watson ezeket a sérüléseit szerezte, egészen biztos, hogy nem azokat a ruhákat viselte, amiket a megtalálásakor. Még a hullamerevség beállta előtt kellett átöltöztetniük.
A körmök alatt talált szennyeződés bizonyítja, hogy a földre érkezést követően még élt, valószínűleg próbált talpra állni, de ez nem sikerülhetett neki. Az ötödik ágyékcsigolyát merőleges irányú ütés érte, mintha valaki.. vagy valami felülről ugrott volna rá, hogy visszanyomja a földre. Ez sikerült is. Szilánkosra tört, az áldozat ezt követően nem sokat szenvedhetett. Az egyes, és négyes csigolyák közötti résznél martak belé.. A halál azonnal beállt. A tettes különös kegyetlenséggel próbálta kitépni az áldozat gerincoszlopát, de valami vagy valaki megzavarhatta eközben, mert a műveletet félbehagyta. A test szinte teljesen kivérzett. A ruhadarabokon minimális mennyiségű vért találtunk, a helyszínelők a feltételezett tetthelyen egyáltalán nem találtak vért.. A holttestet vélhetőleg elhelyezték, tették ezt olyan pozitúrában, hogy messziről úgy tűnjön, csak elaludt. – A horrorisztikus fotók magukért beszélnek, nem megyek bele az orvosi szakzsargonba, Adamnak úgyse az a lényeg.
- Mondhatok valamit? Magánvélemény… - Dőlök előre, bizalmasra véve a figurát. Összehúzom enyhén a szemöldökömet, majd mutatóujjammal a képhalmazra bökök.
- Itt valami nagyon nem stimmel. Csak néhány hónapja vagyok itt, de nem ez az első fura eset, amit megkaptam. Ott volt a parkban az a három. Lezáratták a vizsgálatot, mert… nem tudom miért. Mindenki azt beszélte, hogy medve ölte meg azt a hármat, de én a mai napig nem vagyok meggyőződve erről. A karmolás nyomok, a harapásnyomok… a fognyomok az áldozatok testén nem olyanok voltak, mint ami a medvékre jellemzők. Kicsit utána néztem a medvetámadásos eseteknek a világban. Erdély hegyeiben sokkal magasabb a medvepopuláció, mint itt Fairbanksban, mégis töredéke azon halálesetek száma, ahol bizonyítottan medve oltott ki emberi életet. Kezdek kicsit besokallni attól, hogy bármi történik, úgy mantrázzák a medve szót a rendőrök, mint valami varázsigét. Igen… kényelmes ráfogni mindent a medvékre. Én az erdő szélén lakom, a házam környéki bokrokat teleraktam medveriasztó csengőkkel, de soha nem láttam még a környékemen medvéket. Egyet se, mióta itt élek.. Még csak a hazafelé vezető úton se, pedig motorral közlekedem.
Most, amikor Mr. Watson-t megtalálták, és átadták nekünk a patológián a testét… hallottam fél füllel, hogy a nyomozók úgy emlegetik a medvéket, mintha ezzel már lezártnak is tekintenék az ügyet. Rendben. Aláírom, hogy a sérülések súlyossága, típusa utalhat akár medvére is.. na de Mr. Revenor… álljunk két lábbal a földön. Milyen medve öltözteti át az összezúzott holttestet, hogy aztán nagy gonddal elhelyezze. Ugye érti, a kétségeimet? – Vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Ugyan kinek lenne érdeke, hogy egy medvetámadást így eltusoljon? Nekem azt súgja a megérzésem, hogy Mr. Watsont nem medve ölte meg, csak annak akarta valaki beállítani.. de az nagyon bénán csinálta.

Néha őszintén elgondolkodok azon, hogy mégis mi különbözteti meg az állatot az embertől. Ez főleg akkor jelenik meg a tudatomban, amikor elkezdjük megnézni a képeket... a férfi sérüléseiről. Azt Paloma azonnal láthatja, hogy nem szalad össze a szemöldököm, vagy fehéredek el a látottaktól. A helyzet az, hogy láttam már durvábbat is. S nem csak magánnyomozóként, hanem őrzőként is. 40 év alatt rengeteg holtestet láttam, nem egynek a darabjait szedtük össze az erdőből, csatornából vagy akármilyen eldugott helyről. Nem volt egy hálás feladat, higénikus pedig egyáltalán nem. Emlékszem, legelőször órákon keresztül akartam tisztára mosni a kezemet, holott már az első vízmennyiség levitte róla a mocskot. Azóta már rengeteg idő telt el, de az első dolgokat az ember sosem felejti el, főleg ha egy szétszakadt testről van szó... egy gyerekéről. S én azóta elgondolkozok rajta, hogy hogyan lehetnek a magukat intelligensnek nevező egyének ennyire állatok. Valószínűleg az életben nem fogok erre választ kapni. Mondjuk én meg voltam olyan hülye, hogy újra és újra próbálkozzak a lehetetlennel. S ahogyan néztem a képeket... ez valaha egy ember volt! Sosem fogom megérteni, hogy valakit, akinek élete van, szeretne normális életet élni, hogyan lehet így megölni? Ilyen különös kegyetlenséggel... és nem, nem akarok előítéletes lenni és azonnal farkast kiáltani de... nagyon jellemzőek a sérülések, az eljárás, ha szabad így fogalmaznom. A harapások viszont hiányoznak. Szóval nem jelenthettem ezt így ki... de ez a sérülés a gerinccel.
- Gondolom az áldozat testéről vagy ruhájáról nem került elő semmi olyan, mely alapján lehet következtetni az elkövetőre.
Túl egyszerű lenne, pedig ha lenne némi szőr vagy valami... csak egy kis mágia és azonnal megmondom, hogy vérfarkas hagyta-e el. Na majd ha megnézem a holtestet... mikor megkérdezi, hogy elmondhatja-e a véleményét, csak előzékenyen bólintok egyet. Persze, miért ne, általában ilyenkor szoktak születni a nagy ötletek. Na aztán ízelítőt ad nekem az éles elméjéből és látom, hogy nem azért került a pozíciójába, mert széttette a lábát egy megfelelő embernek. Az ilyesmi elég hamar lejön, ha az ember odafigyel... azt pedig látom, hogy itt ködösítéssel és visszatereléssel nem fogok mire menni. Lássuk, mit hozok ki ebből.
- Az emberek már csak ilyenek, Miss Santiago. Nem tudjuk a választ? Szeretnénk valahogyan elkendőzni a tudatlanságunkat? Nyúljunk vissza egy régi, bevált magyarázathoz, aztán ha kiderül, hogy mégsem, akkor vállat vonunk, elvégre mégiscsak meglett a tettes. Elég sok kontár nyomozóval összehozott már a sors és egyre több az ilyen - hátradőlök a székemben, ahogyan most jön a nő biztosítása. - Arról a bizonyos esetről én is hallottam és őszintén szólva én se tudom, hogy miért fogták a medvékre. Főleg úgy, hogy tudtommal nem pont a város szélén történt. Fairbanks nem New York, de azért megnézem azt a medvét, amelyik észrevétlenül bejön és kimegy a belvárosból. Ez az eset pedig már biztosan nem vadállat műve, akármit is mondanak a hivatalos kollégák - ideje terelni. - Azok alapján, amit elmondott, a magam részéről az egyszerű gyilkost, vagy akár a rablógyilkost, kizárnám. Túlságosan sok a sérülés és azok beérik egy szúrással vagy lőtt sebbel, esetleg eltört nyakkal. A sérülések alapján nekem megfordult a fejemben, hogy esetleg szektásokkal van dolgunk, de azok biztosan nem vitték volna vissza a tetemet, emellett hiányoznak a szimbólumok is. A testét nézve a belső szervei a helyén maradtak, így kizárható a szervlopás. Az, aki ezt csinálta... félek tőle, hogy egy pszichopata keze van az dologban... akinek sajnos esze is van, már a megtalálás körülményeire értve. Mondjuk, - itt felveszem azt a képet, amin a gerincet ért sérülés van és odamutatom neki - ez még egy pszichopatától is kegyetlen, főleg, hogy valószínűleg az áldozat itt már nem élt. Semmi értelme meggyalázni a holtestet, ha már nem láthatja a szenvedését... hallgathatja az ordítását... áh, elnézést, elragadtattam magam.
Adj igazat a medvével kapcsolatban, de keress egy lehetséges elkövetőt. Már használtam ezt a megoldást néhányszor, de mit ne mondjak, nem volt olyan könnyű adni a hülyét úgy, hogy tudom, sejtem, mi zajlik a háttérben. Főleg annál a hármas gyilkosságán, hisz tudom, hogy néhány kerge farkas nem bírt magával... mindenesetre beszélnem kell az informátorral, aki beadta ezt a történetet a medvével... legközelebb találjon ki valami hihetőbbet. Oké, nagy általánosságban elfogadják, de Paloma a jelek szerint rájött a turpisságra... és amire egy ember rájön, ott elszaporodik a többi is.

- Nem. – Felelem Mr. Revenor kérdésére teljes meggyőződéssel. – Mint említettem, a holttest vizsgálatakor nem találtunk szövetszálakat a sebekben. A ruhák, amiket viselt, alig voltak véresek, s a vér nem szívódott be teljesen az anyagba. Ez akkor lehetséges, ha már alvadóban levő vérrel érintkezik. Ilyenkor a vér már sűrűbb. Aki ezt tette, nagyon körültekintően járt el a holttest elhelyezésekor. Se a ruhákon, se az áldozaton nem találtunk semmit. Teljesen biztos, hogy nem a saját ruhái voltak, hanem valahonnan beszerezte őket. Az állapotuk alapján meg merném kockáztatni, hogy nemrég vásárolta. A címkéket gondosan eltávolította, de egy szakértői csapat már dolgozik azon, hogy az anyag összetevői.. és a ruhafesték alapján megpróbálják megtalálni a gyártót, és majd szűkítve a kört azokat az üzleteket, ahol ilyeneket árulnak Fairbanksban. Reméljük, hogy a címkék kivágásával annyira biztonságban érezte magát, hogy nem érezte szükségét néhány várossal odébb beszerezni azokat. Azt, hogy a gyilkosságot előre kitervelte-e az elkövető, nem merném a vizsgálat lezárásáig cáfolni, vagy megerősíteni. Előfordulhat, hogy maga a gyilkosság nem volt kitervelt, de amit utána csinált.. ahogy a holttestet „sterillé” tette, ahogy visszahelyezte.. az arra enged következtetni, hogy vagy kötélből vannak az idegei, vagy tudta mire kell ügyelnie… tehát.. hivatásos. – Itt egy kicsit visszaveszek a hangerőmből, mert nem hiszem, hogy túlzottan díjaznák a kedves kollégák, hogy „házon belül” teszek célzásokat arra, hogy esetleg az igazságszolgáltatás egy becsületes tagja az elkövető. Az ilyet sehol se veszik jó néven… még csak a feltételezést se, hogy esetleg csorba eshet a hírnevükön. Ezek nagyon kényes dolgok, és Los Angelesben megtanultam, hogy csak olyat állítsak, amiben teljességgel biztos vagyok. Ami nem bizonyítható, az nem is létezik.. így működik ez a világ.
Mr. Revenor türelmesen végighallgatta az eszmefuttatásom, én is így teszek, amikor elmondja a véleményét. Szeretek más nézőpontokat is megismerni, mert több szem többet lát, és kerekebb képet kaphatok egy-egy történésről ezáltal.
Enyhén hátra csúszok a székemmel, könyökeimmel rátámaszkodok a kéztartóra, s a jobb kezemben levő tollat forgatni kezdem az ujjaim között. Muszáj mindig babrálnom valamivel, nem tudok mozdulatlanul ülni, mint egy szobor. Bal kezemet eközben keresztbe vetett combjaimra ejtem, és a fejemmel aprókat bólintok, miközben végig Revenorra figyelek.
A szemöldököm kissé felszökik, amikor a szektásokat említi. Arckifejezésemről leszűrheti, hogy a lehetőségek közül ezt tartom a legkevésbé elképzelhetőnek.
- Semmi gond. – Engednek meg magamnak egy mosolyt, majd kiegyenesedve tollamat az asztalra ejtem, és megigazítom a csuklómon elfordult karórámat. Nagyon elment az idő, és még semmit nem csináltam meg a dolgaim közül.
- Ha nincs más… - Hagyom nyitva a mondatot, bár szerintem érti, mire akarok célozni. Elkezdem összerendezni az asztalon a dokumentumokat. - …akkor várom délután a patológián. Előkészítjük a holttestet, mire érkezik. – Elég személytelennek hathat, hogy nem nevezem nevén az illetőt, de egy orvos se engedheti meg magának hosszútávon, hogy túlságosan kötődjön egy pácienséhez, annak tragédiájához, még akkor se, ha ez a páciens már halott. Egyszerűen meg kell tanulni kívül maradni. Így őrizhető meg a józan ítélőképesség, és a tárgyilagosság.
Felállok, s ha Revenor is így tesz, az ajtóig kísérem.
- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Revenor. – Nyújtom a kezemet búcsúzásképp, s még egy visszafogott mosolyt is megengedek magamnak…

//folyt.köv. a patológián//

Paloma Santiago

Mint ahogyan az emberek többségének, úgy alapjába véve nekem sem az volt a kedvelt elfoglaltságom, hogy egy napos délelőttön a felettesem utasítására meglátogassam az irodájában, s bár én nem kimondottan tartottam attól, hogy esetleg valami különösen rosszat tettem a munkámat illetően, ezt azonban kizártnak tartottam, merthogy ezen a téren precíz és pontos voltam, nem mellesleg szerettem ezt csinálni, így hát még csak meg sem kockáztatnám állásom elveszítését és bár alkalomadtán előfordultak dolgok, amelyeket nem feltétlenül volt szerencsés elkövetni egy kórboncnok teremben – vagy akár a kórházban – néha még is megtörtének, ilyen említésre sem méltó események közé sorolható a marihuánás cigaretta elszívása egy hulla társaságában – mentségemre szóljon, hogy mindez pusztán azért történt, mert korábban az egyik roppant kedves kollégám kihozott a sodromból, ráadásul tudtam, hogy a hullát hiába kínálom meg, visszautasítja, ellenben az emberekkel. Tény, hogy neki nem lett volna jobb kedve egy slukktól, ellenben velem, aki ezt követően minden alkalommal, valamivel színesebben láttam a világot. Az ilyen vagy ehhez hasonló eseteket leszámítva azonban a munkámra egyetlen szóval sem lehetett panasz – pontosabban mindeddig nem volt, ebből kifolyólag biztosra véltem, hogy nem emiatt kell most itt lennem. Tulajdonképpen bizonyos okok miatt lett volna mitől tartanom nekem is, elvégre az emberekkel nem kimondottan voltam kedves. Ahelyett azonban, hogy pánikba estem volna továbbra is nyugodtan kezeltem a helyzetet, így inkább a hely felmérésével töltöttem azt az időt, amíg a folyosón és lépcsőn sétálva haladtam a felettesem irodája felé egy őrrel a jobb oldalamon. Némiképpen színesebb volt, mint az én megszokott helyem – csak éppen jóval több ember haladt el mellettem a folyosón. Tömeg. csak erre tudtam gondolni. A kelleténél sokkal többen tartózkodtak itt – legalább is én így véltem. Tagadhatatlan, hogy az ingerküszöböm ilyen szempontból meglehetősen alacsony volt, mivel nekem a legtöbb esetben már az öt fő is csőcseléknek számított. Felsóhajtottam, ahogyan a mellettem lévő nagy darab őr mellett sétáltam. Nem értettem miért kell egy gardedámmal a nyakamban sétálnom, hiszen az eddig megtett út nem volt túlságosan komplikált. Ha azt hitték, hogy majd én itt elmebeteg mészárlásba kezdek, akkor nagyon rossz helyen kopogtattak, mert egyáltalán nem tartottam valószínűnek, hogy valaki egy rendőrségen akar gyilkolni – tisztelet a kivételnek, mert azért lássuk be, hogy Hannibal Lecter nagy spíler ilyen szempontból, de azt be kell látnom, hogy én nem egészen vagyok vele egy szinten. Fegyvert is még csak zacskóban fogtam meg úgy isten igazán, bár mi tagadás a szikével elég jól bántam – veszélyesen jól. Több év gyakorlata meghozta a gyümölcsét. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen eszköz, amit biztos kézzel fogtam és még esetlegesen meg is tudtam volna védeni magamat. Hagytam, hogy gondolataim elkalandozzanak. Ha egy baltás-zombi megtámadna nem futottam volna el – mivel ahol egy van ott minden bizonnyal több is megtalálható, tehát ez nem lett volna okos ötlet, nem mellesleg pedig minden filmben az hal meg először, aki eszeveszettül elkezd rohanni – nem meglepő módon. Felpillantottam, amint az őr odavakkantotta, hogy megérkeztünk az irodához, amin bekopogtam és megvártam a végszót, s csak ezt követően léptem be magam mögött becsukva az ajtót, ahol megállva nem haboztam:
– Szép jó reggelt! – Éreztem, hogy a szavak piszkosul esetlennek a hatottak a géptől zúgó csöndes szobában. – Szóval, miért kellett ide jönnöm? – Csak mert erről semmilyen tájékoztatást nem kaptam és igazán fúrta az oldalamat a kíváncsiság függetlenül a választól. Tengernyi gondolat suhant már át az elmémen, de egyet sem tartottam igazán valószínűnek, így úgy döntöttem, hogy nem is próbálkozom a továbbiakban kitalálni, mert – nem véletlenül – úgy gondoltam, hogy erre amúgy sem lett volna túl sok esélyem, elvégre nem voltam telepata, mint X Professzor.

• 577 • viselet • bocsánat, később mint szerettem volna és azért is hogy nem lett túl jó

Taima & Paloma

Egyáltalán nem szeretem a rendőrségi irodámat. Annyi időt szoktam itt tölteni, amennyit feltétlenül szükséges. Nem arról van szó, hogy rettentően pici. Jó.. igen… tényleg pici, de amire szükségem van itt, az mind megtalálható benne. Ellenszenvem inkább arra irányul, hogy sokkal jobban érzem magam a Patológián.
Ahogy én magam se szeretek itt túl sok időt eltölteni, úgy a beosztottaimat se szoktam idecitálni… mert a munkaidejükben szeretem, ha a munkájukkal foglalkoznak, a szabadidejük felett pedig ők rendelkeznek. Ma mégis kivételt tettem. Vaidya-t ma mégis iderendeltem, amire természetesen meg is volt a nyomós indokom.
Mivel tudom, hogy tisztában vannak vele, mennyire utálom a késést, ezért nem nézegetek folyton az órámra, bízom benne, hogy ő most is pontosan fog érkezni, pláne mert ez az idő is a munkaidejéből megy, amiről tudom, hogy ő is inkább a Patológián szereti eltölteni.
Rühellem a rendőrség informatikai rendszerét. Itt minden olyan iszonyat lassan tölt be. A jelentéshez csatolandó adatlapot töltögetem, hogy a nyomozók lezárhassák végre ezt az ügyet is, amikor meghallom a kopogtatást.
- Szabad! – Nem állok fel, csak kifordulok ültömben az asztalomtól. Egyszerű szabású fehér ruhát viselek, a hozzá tartozó blézerem egy vállfára dobva lóg a fogason.
- Jó reggelt! – Pillantok végig Vaidya-n, majd jelzés értékűen az egyik szék felé intek, hogy foglaljon helyet.
- Ha nem tartottam volna fontosnak, hogy zavartalanul tudjunk négyszemközt beszélni, akkor nem rendeltelek volna ide. – Könyökeimet megtámasztottam irodai forgószékem kartámaszán, majd összefűztem az ujjaimat.
Sejtem, hogy mennyire kellemetlen lehet számára ez a szituáció. Amikor még Los Angelesben dolgoztam, marhára utáltam, amikor a főnök irodájába kellett mennem. Mindig azon kattogott az agyam, hogy vajon elcsesztem-e valamit, és ezért akar-e elővenni. Nem is futok felesleges köröket, inkább rögtön a tárgyra térek.
- Prestonról van szó. – Enyhén előre dőltem ültömben, kezeimet is leejtettem az ölembe. Julia Preston már két éve dolgozik a helyi Patológián. Hart csapatának a tagja volt, s amikor Emily átadta nekem a helyét, a szőke harmincas kórboncnokot is megkaptam természetesen a többiekkel együtt.
Tudom, hogy Preston és Vaidya nem jön ki túl jól egymással, ég és föld a két nő, de csak kisebb összezördüléseik voltak eddig, amit egymás között el is tudtak rendezni, nem kellett a felettesi közbelépésem.

Paloma Santiago

Nem egészen egy pillanatig rám nem jellemzően tétován álltam az ülőhely felajánlást látva, mivel ebből még inkább azt a következtetést tudtam levonni, hogy a beszélgetés bizony hosszabbra fog nyúlni, mint ahogyan én azt szerettem, illetve reméltem volna. Nem vágytam különösebben másra csak arra, hogy visszamenjek a kórházba – a megszokott körülmények közé, ahol lehetőleg a nap nagy részében egyedül vagyok – és befejezzem a hajnalban félbehagyott munkát, amelyből már csak pár utókövetkeztetés levonása volt hátra, merthogy az emeleten kapható vacak kávéautomatában lévő állott lötty tulajdonképpen nem ért semmit, így éberségem teljes mértékben korlátozottá vált, ami nem előnyös egy ilyen helyzetben. Azonban jelen pillanatban ez egy igazán komoly kérésnek hatott, s bár fohászkodhattam volna Istenhez, fölösleges lett volna már csak arra való tekintettel is, hogy nem éppen én voltam a legnagyobb híve, az pedig már csak mellékes adalékként szolgált, hogy hány alkalommal vettem már számra a nevét. Kizártnak tartottam, hogy bármilyen segítőkezet is nyújtana – ha létezne. Egy sóhajtás közepette foglaltam helyet, mert beláttam, hogy nem áll szándékomban a ki tudja meddig tartó beszélgetés ideje alatt egy helyben toporogni, ámbár mi tagadás ez az ülőhely sem volt sokkal kényelmesebb, de ez elhanyagolható tényező volt ebben a szituációban.
– Bátorkodtam feltételezni, hogy nem pusztán bájcseverészni lettem ide hívva, hanem hogy némiképpen fontosabb dolgokat vitassunk meg – közöltem teljesen nyugodtan, azonban nem sokkal később mielőtt még felettesem megszólalhatott volna felemeltem a kezemet, hogy helyesbítsek – pontosabban fogalmazva bízom benne.
Kelletlenül húztam el a számat, finoman fogalmazva sem Preston volt a jelenlegi kedvenc témám – valószínű soha nem is lesz az.
– A kollégáim többségével nincsen jó kapcsolatom, ezt mindenki jól tudja – jelentettem ki egy hanyag vállrándítás közepette, miközben vállon veregettem magam azért, hogy különösebben sohasem törődtem azzal, mit mondanak mások – minden bizonnyal amennyiben így történt volna én már az elmegyógyintézetben lennék. – Preston mindössze csak egy felettébb bosszantó nőszemély, aki örömét leli abban, hogy beszélhet nekem, holott tudja, hogy én nem vagyok rá kíváncsi. – A nőnek a puszta jelenléte, hanem még a természete is elviselhetetlen volt, hiszen minduntalan csak fölösleges dolgokról beszélt, ami tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelt senkit sem. Értelmetlen szóáradatából jobbára nem értettem semmit sem, habár meglehet, hogy figyelmem felettébb hamar kezdett lankadni, ami talán nem volt probléma mivel a közelében tartózkodva rendszerint – némi túlzással ugyan – de éreztem, hogy agysejtjeim pusztulása megállíthatatlanul közeledik a vég felé. – Ami a hangos szóváltást utáni eseményt illeti a sav mindössze csak útban volt és a véletlennek köszönhetően ömlött ki, legalább is az én részemről nem volt szándékos, de ha még is az lett volna, okosabb módját választottam volna a használatának. Lehetőleg valami olyat, amivel a saját testi épségemet nem fenyegetem, sem pedig a hulla megmaradt részét. Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy Preston részéről sem volt szándékos, legalább is reménykedem benne. – Erre természetesen nem ittam volna mérget, mert tudtam, hogy a kollégáim többsége szíve szerint vasvillára szúrt volna fel vagy elégedetten vigyorogva boncolta volna fel agyongázolt testemet, mi tagadás, nem voltam egy közkedvelt személy. – Szóval, ha az a kérdés, hogy ki lökte fel a folyadékot, nem emlékszem. Továbbá a kapcsolatunk javíthatatlan, szerintem sem ő, sem pedig én nem akarunk rajta változtatni, legfeljebb a lehető legjobb módon megpróbáljuk elkerülni egymást. – Egyáltalán nem bántam volna, hogy ha nem kell látnom a képét, nyugodtabban teltek volna a napjaim, meg természetesen békésebben.

• 577 • viselet • no comment...

Egyáltalán nem érdekel, hogy kinek milyen a kapcsolata a többiekkel. A Patológia egy munkahely, ahova azért jár az ember, hogy dolgozzon, nem azért, hogy barátkozzon. Cseppet sem érdekel, hogy kinek milyen ellentétei vannak másokkal, amíg az a munkájuk rovására nem megy… Tettlegességig nem fajul, vagy olyan szóváltássá, ami a többiek munkamoráljára is befolyással van. Nem hiszem, hogy egy főnöknek az lenne a dolga, hogy minden apróság miatt helyre tegye a beosztottjait. Nekem se érdekem az, hogy feszengve járjanak be, attól tartva, mikor harapom le a fejüket. Nem szoktam emberi fejekkel táplálkozni. Túlságosan finnyás vagyok ahhoz, ráadásul sose voltam híve a kannibalizmusnak.
Nem azért hívattam be Vaidya-t, amit feltételez, de hagyom, hadd bontakozzon ki. Részemről én azt az ügyet már el is felejtettem. Nem érdekel, hogy ki miatt dőlt ki. A lényeg, hogy kidőlt, és helyre lett hozva a dolog.
Türelmesen hallgatom a magyarázkodást, majd aprót bólintok, amikor Vaidya a végére ér a mondandójának.
- Értem. – Felállok, majd az iratos szekrényhez lépve kihúzom a második fiókot, és a személyi dossziékat átpörgetve kiveszem onnan azt, aminek az elején Vaidya neve szerepel. A dossziéval a kezemben ülök vissza a helyemre.
- Valójában nem emiatt vagy most itt. Azt az ügyet én lezártnak tekintettem akkor, amikor a Patológián behívattalak mindkettőtöket az irodámba. – Pillantok fel rá, majd kinyitva a dossziét kiveszek belőle egy lapot. Ahol ül, könnyen ráláthat, hogy az önéletrajzát tartom a kezembe, amit még annak idején beadott, és ami alapján be lett hívva állásinterjúra.
- Preston egy héten belül el fog menni. – Közlöm, majd az önéletrajzból felpillantva Vaidya tekintetét keresem.
- Két napja közölte, hogy gyereket vár. Érthető módon jelen körülményei között nem bírja elvégezni a mindennapos munkáját, én pedig nem kívánom az emesis gravidarum-a miatt a kelleténél többször fertőtleníteni a bonctermet. – Az önéletrajzot leteszem a dossziéra, majd az ujjaimat összefűzve ránehezedek, és előre dőlök ültömben.
- Váratlanul ért a hír, már szólnia kellett volna róla hamarabb. A személyes ellentéteitek ellenére viszont szükségem van valakire, aki részben átveszi a munkáját, amíg új kollégát találunk a helyére. Rád gondoltam, első körben. Ha elvállalod, akkor viszont a héten, amíg még itt van, szorítanod kell az idődből arra is, hogy vele konzultálj a folyamatban levő ügyekről, amik hozzá tartoznak. Tudom, hogy ez plusz munkát jelent, és egyelőre határozatlan időre, mert nem tudjuk mikor sikerül találnunk megfelelő kollégát, de a felsőbb vezetéssel már konzultáltam, és anyagiak tekintetében honorálva lesz a plusz feladat, amennyiben elvállalod. – Tárom a tényeket Vaidya elé. Gondolom nem erre számított, amikor bejött. Kapott egy jó hírt, hiszen az általa nem túlságosan kedvelt személy jó időre kivonja magát a „forgalomból” családalapítása miatt, viszont üröm az örömben, hogy a hirtelen jött változás miatt a munkáját muszáj a már meglévő munkatársak valamelyikének nyakába varrnom.
Noha Vaidya-nak valóban nem túl jó a kapcsolata a kollégákkal, de a munkáját alaposan elvégzi, és nekem jelenleg csak ez számít. Ezért választottam őt.

Paloma Santiago

Összevontam a szemöldökömet és nem egészen egy másodperc alatt rögtön átfutott a gondolat a fejemben, hogy akkor mégis mi a fészkes fenéért hívatott ide, ha nem ezért, illetve ha más okból hívatott ide, akkor miért éppen ezzel a szívet derítő témával kellett indítani a beszélgetést? Aztán természetesen hamar rájöttem, hogy én dőltem be az álnok kis csapdának és előbb beszéltem, mint gondolkodtam volna, elvégre nem azt mondta, hogy pontosan erről akar beszélni, így tehát ebből kifolyólag a második gondolatom az volt, hogy ezek szerint mégsem kellett volna csak úgy elvetni a kirúgatás ötletét. Már csak a gondolat csírája is éppen elég volt ahhoz, hogy elhúzzam a számat és rögtön azon kezdjek merengeni, hogy akkor merre vegyen irányt az életem a továbbiakban – természetesen nem volt túlságosan fényes a helyzetem, mert feltételeztem, hogy hackerként nem szívesen alkalmaztak volna sehol – ámbár a pénzt kereshettem volna abból, hogy milliárdosokat húzok le, viszont hátra lévő életemet nem volt kedvem a börtönben tölteni, ebből kifolyólag ezt az ötletet csakhamar el is vetettem, tehát maradt a vegyész, de mivel olyan képesítésem nem volt, hogy az iskolában alkalmazzanak, ezt is vethettem el, úgyhogy egyelőre legvalószínűbb volt jelen pillanatban a költözés gondolata egy másik helyre, legalább is a felvázolt eshetőségek közül ez volt a legérvényesebbnek ható.
Számat összeszorítva ültem és néztem, ahogyan elővette az aktámat – mint az utólag kiderült.
– Ezek szerint a szájkoptatásom abszolút felesleges volt, ez megnyugtató. – Legalább most már tényleg nem kellett ezen a butaságon fájdítanom a fejemet, mert – mint ahogyan azt amúgy legutóbb is mondta – a részéről lezártnak tekintette az ügyet, mindössze csak én voltam az, aki Preston nevének hallatára kizárólag egyedül ez jutott az eszébe, de ez nem véletlen, mert hát mégis csak megégette a bőrét a sav, részben az én hibámból, részben az övéből.
– Tessék? – Szaladt ki a számon a kérdés teljesen átitatva meglepődéssel és mi tagadás nem titkolt örömmel. Voltaképpen legszívesebben éljenzésben és üdvig ragadásban törtem volna ki, mert szinte hallottam a fejemben a pezsgő durranás megszokott hangját, gyakorlatilag úgy éreztem mintha a születésnapom lett volna, mert hát ennél szebb ajándékkal senki sem rukkolhatott volna elő – különösen nem Preston vagy éppenséggel a főnököm. Az, hogy Preston nem lesz egy jó ideig nem kevés endorfinnal töltötte fel a szervezetemet, s kizárólag csak a puszta gondolat hatott így, valahol még fel sem fogtam egészen, hogy ez most komoly. – Ugye ez nem valami átverős show műsor része? – Kérdeztem rá mindenesetre kissé gyanakodva. Nem szerettem előre inni a medve bőrére, pusztán csak jólesett beleélni magamat a gondolatba, hogy végre nem rontja majd a boncteremben a drága levegőt.
– Nem is kérdéses, hogy elvállalom-e – csattantam fel szinte rögtön. – Bár, ami azt illeti e-mail-ben is tudok konzultálni vele ez ügyben, szóval nem lenne szükséges fizikai kontextusba kerülnöm vele, mindenesetre azt hiszem ez még vállalható feladat. – Egy hétnyi szenvedés egy, esetleg másfél évért cserébe igazán nem nagydolog, ennyit már csak ki fogok bírni valahogy. Ami a több munkát illeti, egyáltalán nem bántam, elvégre sokkal jobban éreztem magam akkor, ha valamit csinálhatok –, ami talán egyes családoknak fontos is volt –, minthogy otthon ülök egész este és szemvérzésig különféle játékokkal játszadozom, miközben a sárga földig iszom le magamat, hogy nemsokára értem is eljön a zord kaszás fekete csuklyájában. – Akárhogy is nézem, ez nekem öröm hír és azt hiszem, ilyenkor valami olyasmit kellene mondanom, hogy köszönöm a bizalmat, valóban köszönöm. – A homlokomat ráncoltam, furcsamód nem igazán találtam most a szavakat, valamiért olyan szürreálisnak hatott a helyzet. Reméltem, hogy ez nem egy álom, amiből bármelyik pillanatban felébredek.

• 573 • viselet • no comment...

Hogy felesleges volt? Talán csak részben. Az minden esetre átjött számomra, hogy valamilyen szinte még rágja magát az eset miatt. Valahol ez érthető egyébként, de ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni.
Nem kerüli el a figyelmem az öröm, amit látok rajta, amikor közlöm vele, hogy Preston nem lesz az elkövetkezendő időszakban. Nekem nem volt konkrétan semmi problémám a hölgyeménnyel, igaz nem is töltök vele annyit időt egy nap, mint Vaidya.
- Miért viccelnék ilyennel? – Kérdeztem enyhén felvonva a szemöldökömet. Nem szoktam a kollégáimat ugratni. Ilyennel meg pláne nem, még akkor se, ha ma történetesen április elseje lenne. Ez valahogy nem az én stílusom. A magánéletben talán, de munkában biztos nem poénkodnék ilyennel. Oda lenne a főnöki tekintélyem, azt hiszem.
- Csak erről a hétről van szó. – Sóhajtok fel. Tudom, hogy mennyire nem akar vele kommunikálni, és azt is tudom, hogy Preston nem fogja kitörő örömmel fogadni, hogy pont Vaidya lesz az, aki „nyer” az ő távozásával, de ilyen az élet. Néha meg kell tennünk olyan dolgokat is, amiket nem igazán szeretnék.
- Viszont azt tanácsolnám, hogy felé ne mutasd ki ennyire az örömöd, mert ahogy kavarognak most a hormonjai, még a végén a nyakadba vetné magát… vagy felkérne a gyereke keresztanyjának… - Amit gondolom nem igazán szeretne elvállalni. Tapasztalatból beszélek, mert amikor velem közölte, és gratuláltam neki, meghatódottságában majdnem átölelt. Még időben léptem félre, hogy ez nehogy bekövetkezhessen. Az emberek többsége, akivel napi szinten érintkezek, ha nem is tudja biztosan rólam, de egy-egy elejtett megnyilatkozásomból sejtheti, hogy „gyerek-fób” vagyok. Nincs se az az Isten, se az a férfi, akinek a kedvéért én bevállalnám az anyaságot, egyszerűen nem nekem való, még a gyerekeket is nagy ívben elkerülöm általában. Egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni.
A tény, hogy Vaidya azonnal elfogadta a felkínált feladatot, csak megerősített abban, hogy a lehető legjobban döntöttem. Még csak gondolkodási időt se kért, pedig ha kért volna, adtam volna neki 24 órát, mielőtt elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy ha nem ő, akkor ki jöhet még számításba.
- Nem kell megköszönnöd. A több munka, több felelősség. Mi köszönjük, hogy elvállaltad azonnal. – Bólintok.
- A papírokat majd pár nap múlva aláírjuk, csak kell pár kört futnia a főnökségnél… aláírásra, pecsétre, jóváhagyásokra. – Az a mocskos bürokrácia.
- Van esetleg valami kérdésed ezzel kapcsolatban? – Ha van, azt egyszerűbb ha itt, és most teszi fel, persze utólag is kérdezhet, ha közben merülne fel kérdése. Nagyrészt úgyis majd Prestonnal kell egyeztetnie. Bízom benne, hogy ezt a pár napot marakodás nélkül is ki tudják majd bírni.
Az órára pillantok, majd visszatéve a dossziéba Vaidya önéletrajzát az ölembe fektetem. Részemről ennyivel letudtam most a dolgot, eléggé könnyen ment, és ha nincs más, akkor az útjára is engedem, hiszen van munka bőven a Patológián, ráadásul meg kell emésztenie a most hallottakat is… na meg a Prestonnal való pár napos együttműködés gondolatát is.

Paloma Santiago

Mintegy válaszként megvontam a vállamat.
Alkalmanként a televízióban látni láttam ilyen műsorokat, amelyekben tulajdonképpen a létezésének értelmét sem egészen értettem, merthogy nem kimondottan értettem a létezésüknek értelmét, éppen evégett úgy véltem, hogy nem is kell különösebben firtatnom ezeknek a célját – merthogy feltételezhetőleg nem is volt sok, azonban mivel adták a csatornák, akkor minden bizonnyal nagy sikere lehetett a nézőközönség körében, amiből megint csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy az emberek egy nagyobb százaléka nem éppen értelmes dolgokra használja sem az eszét, sem pedig az életét, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem kellett volna ilyen hamar effajta következtetéseket levonni, de ez jóformán naponta egy órát vesz el a legtöbb homo sapiens életéből, ahelyett hogy hasznosabb dolgokra fordították volna azt az időtartamot, ámbár én nem prédikálhattam, tekintettel már csak arra is, hogy egyes online játékok függője – mi több, nagy rajongója voltam, néha napján túlságosan is.
– Ezzel az indoklással végig sikerült letörni az örömömet. –Jegyeztem meg elhúzott szájjal, immáron jóval komolyabban, mint korábban. A gondolat egyszerűen elborzasztott, hogy a szükségesnél is több testi kontaktusba kerüljek Preston-nal – hát még az, hogy esetleg a családja tagjává is válljak köszönhetően a pillanatnyilag tomboló hormonjainak, így csakhamar arra a döntésre és elhatározásra jutottam, hogy nem fogok a kelleténél több örömöt tanúsítani felé, mint amennyi szükséges, ergo, legfeljebb gratulálok a gyerekhez – ahogyan azt illik is – lehetőleg egy karnyújtás távolságból, az asztal túloldaláról. A távolság mindig is áldásos volt. Gyilkosok és zombik ellen. Felejtés eseté, de minden bizonnyal terhes anyukák esetében is alkalmazható volt. Egyszóval gyakorlatilag bármiben megoldást nyújtott a távolság.
Természetesen nekem nem kellett sok idő ahhoz, hogy megfontoljam elfogadjam-e az állást vagy sem. Magától értetődött, hogy a válaszom gondolkozás nélküli idegen volt, több okból kifolyólag is, legfőképpen azért mert az a fajta voltam, aki szerette a munkáját – ha úgy vesszük szó szerint ennek éltem és bármikor riasztható voltam, ha gyors és alapos munkára volt szükség. Hasznos időtöltésnek bizonyult, ellenben a céltalan bolyongással a nap huszonnégy órájában. Nem tartoztam senkihez, így nem voltak olyasfajta kötöttségeim, hogy vigyázzak egy rokonom gyermekére vagy pedig hosszas üres beszélgetésbe elegyedjek az állandóan fecsegő barátnőmmel. Az egyéb szórakoztató jellegű elfoglaltságokra pedig ezen felül is tudtam időt szakítani, tehát nem panaszkodhattam még arra sem, hogy nincs szabad időm.
– Nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban kell, hogy legyen kérdésem. – Minden teljesen tiszta és világos volt, elvégre ugyan azt a munkát kellett csinálnom, mint eddig legfeljebb egy kicsit többet, mint általában. A szabályokról pedig bátorkodtam feltételezni, hogy rám és Prestonra is ugyan azok vonatkoztak. Lényegében nehezemre esett volna olyan normális kérdést megfogalmazni, amire már én magam ne tudtam volna választ adni.
– Nos, úgy érzem, hogy most válok itt teljesen fölöslegessé, úgyhogy a legjobb az, ha most távozom is. – Mit mondhatnék, kivételesen nem esett nehezemre észrevenni, hogy ez az a pillanat amikor távozni kell, így gyorsan felkeltem a helyemről és míg a kabátomat igazgattam addig az ajtóhoz sétáltam. – További szép napot! – Távoztam mielőtt esetleg újabb esztelenséget mondtam volna vagy éppen kiöntöttem volna a lelkemet, hogy ez hihetetlenül sokat jelentett nekem, mert most tényleg hasznosnak érezhettem magamat, ami nem éppen gyakori érzés az életemben. Nem, erre nem volt szükség, különben is kellemetlenül éreztem volna magamat, mire végeztem volna a mondanivalómmal. Bölcsen teszem, ha hallgatok néha.

• 527 • viselet • no comment...

Lehet, hogy letörtem az örömét, de így legalább moshatom kezeimet, én szóltam, ha Preston tényleg arra vetemedne, hogy a nyakába ugorjon egy nagyobb gratuláció közepette.
Részemről amit kellett, elmondtam. Jelenleg ennél többet nem tudnék mondani, a felesleges szócséplést meg nem szeretem, pláne munkaidőben nem, amikor nekem is kismillió dolgom van. A papírmunkát úgyse én intézem ezzel kapcsolatban, majd készen megkapom az iratokat, amiket nekem is alá kell írnom, meg neki is. Csak egyetértően bólintok, amikor közli, hogy nincs kérdése az üggyel kapcsolatban. Rendben, akkor ezzel legalább ezt is letudtuk.
- Jó munkát, és szép napot. Délután találkozunk… - Köszönök el tőle én is, majd a távozását követően kisebb sóhaj keretében fordulok vissza a számítógépem monitora felé. Alig várom már, hogy délután legyen, és mehessek én is a Patológiára, szóval gyorsan neki is „fekszem” a papírmunkának, hogy minél előbb a végére érhessek..

// köszönöm a játékot! ^^ //

Villámjáték

A szemközti kávézóból figyelem, mikor lép ki kedvenc boncmesterem a rendőrség bejáratán a jól megérdemelt ebédszünet okán. Nyár van ugyan, persze ez köszönő viszonyban sincs azzal a nyárral, amit megszoktam. Persze betekintést nyerhettem a télbe is és hát legyünk őszinték, az a pár hónap egy fához szegelve sok mindent megváltoztatott. Kis dolgokat persze, mint a hierarhia fogalmát és értékelését, de volt ami nem változott. Egy ilyen dolog volt az ígéretek és azok betartása. Ezért sem mentem el csendben, hanem inkább hajtottam fejet és ezért ülök itt most is egy kávé felett, mert ígéretet tettem.
A gondolatsor második harmadánál pillantom meg Senorita Santiagot, amint kilibben a törvény éber őreinek helyi főhadiszállásáról, csakhamar én is elindulok az épület felé....
-Szép napot! - így a recepciós törzsőrmesternek – Dr. Santiagot keresem. - villantom fel a sajtós igazolványom.
-Ebédszünet? Ejj. Van mód rá, hogy megvárjam?
Egy nagy metropolisban egy több ezer rendőrt gyomrában rejtő kapitányságon most úgy elhajtottak volna, mint annak idején Pedro bácsi apám birkáit, de ez egy álmos kisváros és az embereket még nem fertőzte meg a gyanakvás. Persze annak rendje és módja szerint felírják még a cipőméretem is és valami fémdetektorral is körbelegyezgetnek. Mindet egybe véve két perc volt bejutni. Még útbaigazítást is kaptam, amolyan szájbarágós stílusban. Búcsút intek hát a derék fakabátnak és elindulok a megadott irányba.
Nem túl nagy az épület, hamar megtalálom az említett pici ajtót, melyen ott díszeleg a réz plakett az ismert névvel. Bizonnyal zárva van, de az a vékonyka boríték, mely ezidáig a zakóm zsebében pihent utat talál a küszöb résén befelé. Leguggolok hát és becsúsztatom a levelet.
Ha a doktornő mégis úgy döntene, hogy az ebéd után nem látogat vissza ide holnap estig, akkor bizony hoppon maradtam, de miért ne jönne vissza, ugye?
A borítékon persze sem feladó sem pedig címzett, talán nem végzi ezen hiányosságai miatt a papírkosárban felbontatlanul. Benne egy pillangós levélpapír. Csak remélni tudom, hogy ez alapján be tud azonosítani. Talán nem emlékszik már, hogy mit viselt akkor szűk egy éve New York utcáit járva. Én emlékszem. A levél szövege sem valami sokat mondó, persze szándékosan nem az.

„Az óratorony tövében. Holnap 5:00 PM”

A levél a helyén és oly gyorsan tűnök el az épületből ahogy érkeztem. Telefonnal a fülemen, mint aki sürgős hívást kapott és nem tudja megvárni az ebédelő doktornőt.......

Kárloszkának

A rendőrségi irodámba nem szoktam ebédet rendelni, mert túl kicsi, és hiába szellőztetek, valahogy megáll a kajaszag odabent. Inkább kimegyek ebédelni, legalább addig se kell bent lennem. A munkámnak ezt a papírozó részét nem szeretem csak, de minden jóban van valami rossz. Még szerencse, hogy csak heti egy nap kell bent lennem, a többin maximum rövid időre ugrok be.
Amikor visszaérek az ebédelésből, megállít a kolléga a recepción, hogy keresett valaki.
- Tényleg? Hát ha fontos, akkor majd visszajön. - Biccentek, majd megindulok felfelé, amikor közli velem, hogy az illető sietve távozott.
A mobilomat menet közben veszem elő a zsebemből, rápillantok a kijelzőjére. Nemsokára vissza kell hívnia a szüleim ügyvédjének. Egyáltalán nincs szükségem erre a hercehurcára, de le kell nyelnem ezt a békát. Ha tehetném, meg se jelennék ezen a hagyatéki tárgyaláson, de nem bújhatok ki alóla. Mégiscsak a szüleim voltak.
Az iroda ajtaját kinyitva lendületből végiggázolok a borítékon. A cipőm megcsúszik kissé, de elég jók ahhoz a reflexeim, hogy ne vágódjak hanyatt.
- Francba már! - Morogva hajolok le, majd kapom fel a borítékot. Se címzett, se feladó.
Az asztalomra dobom, majd lekanyarítom magamról a fekete kosztümkabátomat, és szépen felteszem a fogason lógó vállfára.
Leülve a gépemhez visszakapcsolom, majd amíg tölt, kinyitom a borítékot, hogy megnézzem mi van benne.
A csicsás papír láttán kicsit felvonom a szemöldökömet. Az üzenet elég kurta. Se feladó, se címzett, se semmi, ami arra utalna, hogy tényleg nekem címezték volna.
Felkapom a telefont, és felhívom a recepciót. Az iránt érdeklődök, hogy milyen volt az illető, aki keresett, esetleg a nevét meghagyta-e.
Amikor megtudom, hogy sajtós, ingerülten fújtatok egyet. Meddő próbálkozás, már ezerszer megmondtam nekik, hogy nem adhatok ki semmilyen információt. Persze ennek ellenére folyton bepróbálkoznak.
- John Milton? - Nem, egyáltalán nem ismerek ilyen nevű embert.
- Hogy nézett ki? - A leírás alapján elvileg bárki lehetne. Ám amikor azt a fontos információt is közli velem a törzsőrmester, hogy latin amerikainak látszott, egy pillanatra elgondolkodok, és az ujjaim közé csippentem a levélpapírt.
- Pillangók. - Dünnyögöm az orrom alatt. A visszakérdezésre csak megrázom a fejem.
- Köszönöm az információkat. - Azzal le is teszem a telefont. Szerintem ez az a pasas lesz, akivel New Yorkban találkoztam tavaly. Már majdnem el is felejtkeztem róla, olyan rég volt. Talán Carlosnak hívták... de a vezetékneve nem rémlik.
Na, majd holnap kiderül...

» Mr. Wainwright irodája
» Dr. Paloma Santiago
» Paloma szobája
» Paloma & Alice
» Deirdre Irodája

Paloma Santiago - igazságügyi orvosszakértő irodája

Paloma Santiago - igazságügyi orvosszakértő irodája

Similar topics

Similar topics