Ma éjszaka nem kellett volna a kikötőben maradnom őrségben, ennek ellenére valamiért mégis úgy éreztem, hogy néhány órát még nyugodtan ráhúzhatok a saját időmre. Unalmassá tud ugyan válni, hogy mindennap ide jövök, ha éppen nem kell ellátnom valamilyen feladatot a Síparadicsomban, de az a fajta nő vagyok, akinek szent mindenféle kötelessége. Ez pedig mondhatjuk, hogy az volt, hiszen ezen múlt, hogy a falkámat meg tudjam védeni. Szerettem csinálni, szerettem, ha rám bíztak fontosabb feladatokat is, hiszen nem véletlenül érdemeltem ki a Tark pozíciót, csak hogy el ne felejtkezzük erről se. Lépteim könnyedek voltak, ahogyan felmentem a vezetői irodába. Az egész kócerájt ismertem már annyira, mint a tenyeremet, máskülönben nem tudtam volna ellátni a feladatomat megfelelően, az pedig kész katasztrófa lett volna. Azok után, hogy felrobbantották a hajót azok az átkozottak, én is személyes ügyemnek tekintettem a kikötő védelmét, hogy finoman fogalmazzak. Ilyenkor hajlamos voltam arra, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy biztonságos legyen egy hely, vagy egy személy, ha úgy tetszik. Eszem ágában sem volt bekopogni az ajtón, mert azt hittem, hogy már csak én vagyok itt ilyen kései órán. Igazából így is kellett volna lennie, mert a biztonsági rendszeren kívül én voltam az egyetlen élő megfigyelő, meg persze néhány errefelé kószáló őr. Azok is inkább emberek voltak, a falkát én képviseltem, meg időnként maga a tulajdonos, Zed. Nem voltunk mi rossz viszonyban, viszont felhőtlenben sem, ezért is igyekeztem őt a legtöbbször elkerülni. Már jó ideje sikerült ezt megtennem, és csak akkor találkozni vele, amikor nagyon muszáj volt. Így volt ez akkor is, amikor le kellett tesztelni az új biztonsági rendszert, amit a merénylet után szereltek be. Immár minden ajtó záródott, mindenfelé kamerák és egyéb érzékelők voltak beszerelve. Nem volt ez rossz, csak éppen egy kicsit úgy éreztem, hogy már nincs is rám szükség. Rendben, ha valamit érzékelne a rendszer, és gyorsan ide kéne érnie valakinek, akkor ugye én lennék a legközelebb. Már túl későn vettem észre az ismerős energiát ahhoz, hogy visszaforduljak. Már csak akkor vágott arcon, amikor kitártam az iroda ajtaját, hogy bevonuljak rajta szétnézni, itt is minden rendben van e. Abban a pillanatban gyökereztek földbe a lábaim, és szokásommal ellentétben zavarba jöttem, amikor pillantásom találkozott Zed tekintetével. Hogy a fenébe nem vettem észre, hogy ő is itt van? - Öhm… - húztam el a számat kelletlenül. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy még itt vagy – vallottam be, bár azt hiszem, hogy a korábbi arckifejezésem eléggé árulkodó volt ahhoz, hogy erre az apróságra maga is rájöjjön. – Mit keresel még itt? – kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon, mintha én lettem volna itt a főnök és nem fordítva. Hiába, nem tehetek róla. Egyszerűen már annyira megszoktam, hogy mindenhol az én szavam az, ami döntő, hogy időnként hajlamos vagyok megfelejtkezni arról, ha kivételes esettel állok szemben. Ilyen volt ez a mostani is. A falkában ugyan nem állt felettem a hierarchiában, de ezen a helyen mégiscsak ő volt a vezető, én meg csak egy egyszerű testőr, vagy megfigyelő, vagy hogyan is nevezzem magam. - Bocs, már itt sem vagyok! – emeltem fel inkább a két kezemet, ezzel jelezve, hogy tényleg ne haragudjon, és már indulok is. Egészen az ajtóig hátráltam, amit alig egy perccel korábban csuktam be. Nem akartam neki hátat fordítani, annyi tiszteletlenség már bőven elég volt egy estére, hogy egyszerűen rátörtem a saját irodájának az ajtaját. Néha annyira szívesen fejbe verném magam azért, mert ilyen ostoba udvariatlanságokat művelek, hogy az valami hihetetlen.
Hangos, elégedetlen sóhajjal dőltem hátra a kényelmes bőr fotelban miután aláírtam azokat a papírokat, amelyeken immáron harmadjára rágtam át magamat, ugyanis szeretettem alapos munkát végezni, így külön kitértem az apró betűs részekre, amelyek általában a másik félnek meg nem említett következményeket taglalja, ha esetleg valami nem úgy sikerülne, mint ahogyan eltervezte, nem akartam ebbe a csapdába esni, így a késő este ellenére sem – ugyanis az óra mutatója már jócskán elhagyta a tizenegyet is – újra átolvastam, több verziót is felvázoltam és miután nem ütköztek az én érdekeimmel, teljes nyugodtsággal írtam alá. Tagadhatatlanul úgy éreztem, hogy egy jó üzletet sikerült nyélbe ütni, ami nem csak nekem, de az újjáépített területnek is kedvező lesz, ami a rongálás során sérült meg. Természetesen még mindig bosszantott, de már közel sem annyira, mint korábban, azonban sajnálatomra a munkálatok még mindig folytak, s ez idő alatt a papírmunka bőven felhalmozódott, s ezekkel már nehezebben tudtam megbirkózni egymagam, ugyanis az elmúlt napok során igencsak megnövekedett a számuk, ugyan a többségüket csak át nézni kellene, de a túlórázás ellenére sem igazán sikerült újra felvennem a lépést, ez pedig igazán bosszantott, főként mert rendesen dolgoztam, azonban a lapok még így is végeláthatatlannak tűnő sorban vannak egymás alá helyezve. Éppen az egyik kimutatás felé nyúltam – pontosabban a múlt hónapiak felé – azonban mielőtt jobban tanulmányozni kezdhettem volna, ismerős energiákat éreztem meg, szinte rögtön megálltam a mozdulatsorban, azonban különösebben nem foglalkoztam vele, ugyanis biztosra véltem volna, hogy nem fog rám nyitni – tekintettel arra, hogy az utóbbi időben nem éppen mentes a feszültségtől, legalább is az utóbbi időkben – azonban szinte perceken belül kiderült, hogy mekkorát is tévedtem, ahelyett, hogy elhaladt volna az ajtóm előtt, benyitott. – Nem történt semmi – ráztam meg a fejemet, csupán egy pillanat erejéig pillantottam fel a papírból, rosszallóan húztam el a számat látva, hogy az összegek meglehetősen alacsonyan vannak, köszönhetően a robbantásnak, sajnos a számok viszont még egy ideig így fognak állni, egészen pontosan addig amíg újra fel nem lendül az ottani forgalom, márpedig ezt nem lesz könnyű helyre állítani, tekintve, hogy az emberek most igencsak bizonytalanok lehetnek. – Én sem gondoltam volna, hogy valaki, rajtam kívül van még itt – gondolkoztam el hangosan, miközben letéve a papírt felpillantottam, kicsit hátrébb toltam a széket, majd elfordultam, hogy pár óra után kinyújtsam elgémberedett lábaimat. – Láthatod – komor pillantást vetettem a papírokra. – Neked mi dolgod, tudtommal ma nem kellett, hogy bent legyél – jegyeztem meg, legalább is így rémlett a legutóbbi beosztás alapján, voltaképpen azonban egy pillanatra sem voltam biztos abban, hogy az e havi vagy a következő havi beosztást láttam legutoljára. Nem mondom, hogy nem tetszett a hanghordozása, azonban nem különösebben vettem róla tudomást, fényes nappal ez valószínű, hogy másként lett volna, végtére is itt jelen pillanatban határozottan a beosztottamnak számított, még ha ez ellenére is volt. – Nem szükséges ilyen hamar elmenekülnöd – jegyeztem meg szánt szándékkal, ha nem is kapja fel a vizet, de minden bizonnyal valamit reagál rá, hiszen ennyire már sikerült megismernem. Lustán álltam fel a helyemről, ahol már órák óta helyet foglaltam, majd az egyik szekrényhez sétáltam, ahonnan kivettem egy boros üveget, valamint egy pohárral, kérdőn pillantottam a helyiségben lévő nőre. – Kérsz? Most, hogy itt van már különösebben nem bántam, legalább egy időre kiszakít a monoton cselekvésfolyamatból.
Nem érintett túl jól, hogy sikerült egymásba botlanunk Zeddel. Az a helyzet, hogy annak sem örültem igazán, amikor engem bíztak meg azzal, hogy őrködjek ezen a helyen. Tudtam, hogy az övé újabban, és ez kicsit sem tetszett. Nem volt véletlen, hogy ennyi időn át igyekeztem kerülni. Nekem egyszerűen kellemetlen volt, ha vele kellett egy helyen lennem huzamosabb ideig. Az oké, hogy egy kis időt kibírtam akkor, ha nagyon muszáj volt, de a lényegen akkor sem változtat. Egyszerűen nem szerettem volna több bonyodalmat most az életembe, és kész. Olyan volt ő annak idején, mint egy hiba. Na, jó, azt azért nem. Inkább csak meggondolatlanság, hiszen már régóta nem akadt időm arra, hogy férfiak is jelen legyenek az életemben, ő viszont kivétel volt, amit máig nem fogtam fel teljesen, hogyan történhetett meg. Nem is számít most. A lényeg, hogy itt volt velem egy időben, és ezzel sürgősen kezdenem kellett valamit. Ezért is gondoltam úgy, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha én most szépen lelépek innen, amíg még lehet. Egyébként is el kellett volna már mennem haza, holnap egy tárgyalásom lesz az irodámban, és még mindig nem volt új titkárnőm sem. Borzalom… - Akkor ezzel már ketten vagyunk így – jelentettem ki, miközben nyugalmat erőltettem magamra. Nem volt egyszerű feladat, hiszen alapvetően hamar fel szoktam kapni a vizet, de igyekeztem. Végül is, nem kérhettem rajta számon, hogy mit keres még a saját irodájában, ezt én is nagyon jól tudtam. Egyszerűen csak túl nagy volta kísértés, hogy mégis megtegyem. Az élet már csak ilyen, tele van kísértésekkel. Csak éppen tényleg nem szokott ilyen sokáig itt lenni. Azt már észrevettem volna, és valószínűleg most sem vettem volna erre az irányt. De legalább már tudtam, és nekem ez elég is volt ahhoz, hogy többet ne szottyanjon kedvem csak úgy bepillantani ebbe a helyiségbe. - De bent kellett lennem, csak nem ilyen sokáig – világosítottam fel teljes nyugalommal, bár ez is csupán látszólagos volt, hiszen idő közben sikerült összeszednem magam. Ez már jó jelnek számított, mikor eszemnél vagyok, akkor tudok úgy viselkedni, ahogyan az adott esetben kéne, vagy elvárható lenne. – Amúgy sem neked tartozom elszámolással, hanem az Atanerknek. Ne feledd, hogy nem vagy a főnököm, hiába a te területed a kikötő. Én csak segíteni vagyok itt, szívességet teszek egyúttal neked is, nem több! – jelentettem ki nagy határozottan. Tudom, hogy én is számon kértem, már bántam is, hogy kicsúszott a számon a meggondolatlan kérdés, de már mindegy volt. Azt viszont nem viseltem túl jól, amikor engem vontak kérdőre. Született vezető voltam, ennél fogva még időnként az is nehézséget okozott, hogy a falkán belül teljesítsem a parancsokat, ha netán adtak nekem ilyet. Természetemből fakadóan nem szerettem másoknak engedelmeskedni és kész. Ennek ellenére azért mégiscsak megtettem, ha nem volt más választásom. Egy falkán belül pedig nem sok választása maradt egy magamfajtának. Tark voltam, nem pedig vezető, de hát kitudja, egyszer még ez is változhat, igaz? Már éppen megfordultam, hogy akkor ténylegesen is távozzak, ahogyan már mondtam neki, mikor váratlanul megszólalt. Ahhoz már elég jól ismert szerintem, hogy tudja, emellett nem fogok csak úgy szó nélkül elmenni. Meg is torpantam közvetlenül az ajtó előtt. Hátam megfeszült, kezem a kilincsen volt, de végül nem mozdultam. Nem nyitottam ki, nem sétáltam el egyszerűen, ahogyan terveztem. Egy ilyen megjegyzés után képtelen lettem volna rá. - Úgy! Szóval szerinted menekülök! – nem kérdés volt, kijelentés. Közben próbáltam higgadt maradni, úgy fordultam felé. – Hát, csak hogy tudd, egyáltalán nem menekülök. Egyszerűen haza akartam menni, mivel már így is túlteljesítettem a szolgálati időmet! – húztam ki magam úgy, mintha karót nyeltem volna. Nem vagyok merev, azt soha nem is mondanám, csak néha képes voltam úgy állni, mint aki tényleg képtelen arra, hogy lazítson. Közben figyeltem a mozdulatait, néztem, ahogyan elsétált a szekrényig és kivette az üveg bort. Már csak dacból sem mozdultam meg, hanem bólintottam egyet, két karomat összefonva a melleim előtt. – Igen, kérek! – közben szép lassú, kimért léptekkel elindultam felé, de arckifejezésem továbbra is távolságtartásról és elutasításról árulkodott. Egyrészt nem akartam neki megadni azt az örömet, hogy elsétálok most innen, másrészt pedig udvariatlan sem szerettem volna lenni azzal, hogy elutasítom. Pedig nagy kedvem lett volna hozzá, komolyan!
Kijelentésére akaratlanul is bólintottam, hiába való mozdulat volt ugyan, de mégis szükségét éreztem, hogy így is kifejezzem, hogy amit nem is olyan régiben mondtam, valóban úgy is gondoltam, végtére is alig, hogy megjelent az irodámba –, ahova nem mellesleg csak úgy berontott, márpedig a legtöbben tisztában vannak azzal, hogy gyűlölöm, hogyha bárki is beteszi ide a lábát az engedélyem nélkül, még a tudatlan takarítónőt sem szívesen engedtem be, ugyanis már egyszer-kétszer átrendezte az irodámban uralkodó iratokat, aminek én nem különösebben örültem, révén, hogy nem találtam meg az éppen szükséges iratokat, ha pedig megtaláltam, akkor a többi része egészen máshol volt – szinte rögtön ki is fordult volna, ahogy tudatosult benne, hogy még én is itt vagyok – ezt persze nem hagyhattam szó nélkül, így ahogy megszólaltam szinte rögtön felhagyott ezzel a tervével, ami engem elégedettséggel töltött el – nyilván már csak azért is, mert így már tudtam, hogy abszolút igazam van – na, nem mintha eddig annyira kételkedtem volna, ugyanis olykor elég nyilvánvalóan intézte, hogy ne kelljen a közvetlen közelemben lennie, ugyanis szinte mindig ügyelt arra, hogy valaki legyen mellette vagy éppen, hogy éppen akkor legyen valamilyen dolga, amikor velem is társaloghatna egy kicsit. Minden bizonnyal a mi kettőnk közös ügyéről, ő nem úgy vélekedik, hogy beszélnünk kellene erről, ezzel szemben én határozottan így gondoltam, szerettem volna letisztázni, ez pedig nem tartana tovább pár percnél – feltéve, ha egyszer az életben hajlandó lenne nem kötözködni, ami persze elég valószerűtlen a mi esetünkben. – Szóval, nem menekülsz – egyszer megforgattam ujjaim között a kék tintájú tollat, majd kétszer az asztalra ütöttem, valahogy egyáltalán nem hittem el neki, hogy ez valóban így van, már csak az előbb lejátszódó jelenet miatt sem. – Akkor ha már eddig húzódott a szolgálati időd, és nem menekülsz, akkor nyugodtan maradhatsz még egy kicsit, hogy beszélgessünk – hangom nyugodt, bár én magam nem különösebben voltam az. Azonban ahelyett, hogy tovább rágtam és idegesítettem volna magam azzal, hogy mi lesz most, inkább felálltam és a szekrényhez sétáltam, ahonnan kivettem a bort két hozzávaló üvegpohárral együtt, amiket az asztalra tettem le, a fiókból előtúrtam a dugóhúzót, majd nem sokkal később elvégeztem a már ilyenkor megszokott mozdulatot, hogy ki tudjam nyitni az üveget, hogy megihassuk a tartalmát, ami nagy valószínűséggel most mindkettőnkre ránk fér – nem, nem le akarom itatni, egy pohár nem árt meg neki, onnantól kezdve pedig az ő felelőssége, hogy mennyit iszik, én csupán megkínáltam. – Tessék – nyújtottam felé a poharat, amibe már beleöntöttem a vörös nedűt – félédes, remélem nem bánod – azt pedig minden bizonnyal sejtheti, hogy nem egy olcsóbb fajta, olyan, amilyet az útszélén élő emberek szoktak venni, hogy legalább melegen tartsák magukat, hanem bizony a drágábbik fajta, bár a neve kevésbé ismert, de ízletes. – Foglalj helyet – nyugodtan húztam ki a széket az asztaltól, miközben várakozóan pillantottam rá, belátom, hogy némiképpen valamilyen úriemberi szándék is vezérelt, azonban én inkább ülni szerettem volna – mintha nem ültem volna ma éppen eleget, így koptatva a széket – azt pedig nehezen viseltem volna, ha én leülök ő pedig állva marad, az ugyanis fölényességet jelent, amit az én irodámban egyáltalán nem tűrtem el, csak kivételes helyzetekben, azonban ő nem fogja megkapni ezt a "megtiszteltetést", mégpedig pontosan azért, mert vele mindig is jók voltak a mi kis csatáink, a feszültség csak úgy tombolt közöttünk, pontosan ez okból kifolyólag; egyikünk sem akarta lejjebb adni a lovat, mint amennyivel kellett és nem adta meg a másiknak azt az örömöt, hogy megalázkodik. Ez olykor teher volt, máskor pedig kifejezetten szórakoztató. – Én is le fogok ülni – tettem még hozzá, hátha így könnyebben rá tudom venni, bár nem fűztem hozzá túlzottan sok reményt, de végül is ez hal meg utoljára és talán, most hajlandó egy kicsit együttműködni.
//Bocsi a vége egy kicsit nagyon gyenge lett... kövi jobb lesz //
- Nem! – ráztam meg magabiztosan a fejemet, még mindig szándékosan dacolva azzal, amit mondott. Még hogy menekülök! Hát ez egyszerűen nevetséges! – És szerintem ismersz annyira, hogy tudd, nem szokásom megfutamodni még a legkilátástalanabb helyzetekben vagy az esélytelenül induló harcok elől sem – tettem még hozzá, ezzel pedig magamat is megerősítettem abban, hogy én aztán tényleg nem menekültem sehová. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy szerettem volna hazamenni és kész. Se többről, se kevesebbről nem beszélhettünk jelen esetben, vele pedig pláne nem kívántam társalogni, már ha rajtam múlott. - Miért akarnék veled beszélgetni? – kérdeztem felszegett fejjel. Igen, tudom én, hogy roppant makacs tudok lenni, de az üzleti és a politikai életben többek között ezért vagyok olyan sikeres. Nem osztogatják csak úgy az elismeréseket, és valljuk be, nélkülem a mostani polgármester sem ülhetne olyan nyugodtan a székében. Ha nem én csinálom a kampányát, akkor esélye sem lett volna, szóval egészen nyugodtan megengedhettem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen. Jogosan hordtam fentebb egy kicsit az orromat, mint az átlag, de ez engem soha nem zavart különösebben. Mások meg vagy megszokják, vagy megszöknek. Nem kötelező ám nekem dolgozni, bármikor tudok munkaerőt találni, ha szükségét érzem. – És te egyáltalán miről akarsz velem beszélgetni? – tettem fel a következő kérdésemet, mintegy mellékesen. Közben azért elléptem az ajtótól, és tettem felé néhány métert. Valamiért nagyon nem éreztem most magam jól, de ez a saját problémám volt, igaz? Nem volt rá bizonyára kíváncsi sem ő, sem más. - Köszönöm! – vettem át a felém nyújtott poharat, miután letudta a bor kinyitásával járó procedúrát és kiöntötte a poharamba. – Nem, az tökéletes lesz – feszélyezett ez a túlzottan udvarias és távolságtartó beszélgetés, holott máskor pontosan én voltam az, aki ehhez folyamodott. Üzleti ügyekben nem is volt ennél jobb, de vele nem volt ilyesfajta a kapcsolatom, talán ezért nem tudtam hirtelen mit kezdeni ezzel az egésszel. Talán nem is akkora baj egyébként, hogy tartottuk a három métert egymástól, de valahogy mégsem stimmelt. Nem véletlenül mocorogtam, amikor csak lehetett. Leginkább kínomban csináltam, ösztönös reakcióként és nem tudatosan. Valószínűleg, ha láttam volna magamat kívülről, már rég rosszul lennék a látványomtól. Nevetséges vagy, Tazanna Reeves! Miután hellyel kínált, egy ideig csak rá, majd a székre néztem felváltva. Igazából semmi kedvem nem volt leülni, mert az azt jelentette volna, hogy huzamosabb ideig szándékozom maradni, márpedig nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Úgyhogy kivételesen meg sem fordult a fejemben, hogy a dominanciámat fitogtassam azzal, hogy nem ülök le, hanem fölényben maradok és állok inkább. Nyilván csak akkor emelkedhettem ténylegesen is fölé, ha ő ült, én meg álltam, de ez csupán az átlagnál is alacsonyabb termetemből fakadt, semmi másból. Jelenleg valahogy nem érdekelt, de amikor mondta, hogy ő is le fog ülni, végül könnyedén vállat vontam, és leültem. - Szóval? – kérdeztem meg, miután lábaimat könnyedén keresztbe vetettem egymáson. A mozdulat hanyag eleganciát sugárzott, ami annyira jellemző volt rám mindig is. – Miről akarsz velem annyira beszélgetni, hogy még borral is megkínálsz? – érdeklődtem tovább, viszonylagos komolysággal. Félig-meddig felé fordultam, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem, úgy tanulmányoztam őt sötét sasszemeimmel. Mintha csak minden apróságot észre akartam volna venni az arcán, amit esetleg elhallgathat vagy titkolhat előttem. Végül is, sosem lehet tudni, hogy valakinek mik az eredeti szándékai, nemde?
// na, hát az enyém most tényleg gyenge lett, ne haragudj! : ) //
Annak ellenére, hogy az elmúlt évek során valamelyest sikerült kiismernem Anna természetét, akiről be kell látni, hogy közel sem olyan egyszerű teremtés, mint ahogyan az ember azt elsőre gondolná –, bár megjelenését látva talán a legtöbbeknek eszébe sem jutna, ugyanis ő az a fajta nő, aki akkor is kitűnne a tömegből, ha egy ormótlan zacskót húznánk rá, hiszen tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit alkotott az elmúlt időkben, így nem is véletlenül hajlamos egyesekkel szemben kissé lekezelően, esetlegesen leereszkedően viselkedni, mindennek ellenére nekem is kifejezetten imponált ez a fajta büszkesége, amin ő egyáltalán nem hagyta, hogy csorba essen, azonban jelen helyzetben nem tudtam volna megmondani, hogy ha nem teszem hozzá, hogy én is leülök, akkor ő vajon leülne-e, de ahelyett, hogy ezen morfondíroztam volna, inkább helyet foglaltam az íróasztalomnál, kényelmesen támaszkodtam a könyökeimre vele szemben, miután leraktam a borospoharat magam elé, kényelmes testtartást vettem fel, s nem sokáig fürkésztem az arcát, hogy leolvassam róla, hogy mit is gondol a helyzetről, nem szívesen van itt, ha másban nem is, ebben biztos voltam jelen szituációban, ugyanis nem tudtam pontosan hol is kezdhetném, ezt a beszélgetést.
– Szerintem pontosan tudod, hogy miről akarok veled beszélni – hátra dőltem a székemben, ami halkan recsegve törte meg a néma csöndet, jelen pillanatban tökéletesen hallani lehetett volna, ha egy tű leesik a földre. Nem volt itt senki. Csak mi ketten. Újra. Meglehetősen régi emlékeknek tűntek az elmék képek, pedig alig pár hónapja záródott le közöttünk ez a "dolog", aminek a pontos meghatározását tulajdonképpen egyikünk sem tudja, révén, hogy még idő előtt külön váltak az útjaink.
– Nézd Anna – kezdtem bele, azonban hamar meg is torpantam révén, hogy fogalmam sem volt, hogy miként tudnám folytatni, ugyanis nőkkel eddigi életem során viszonylag kevés tapasztalatom volt, ami pedig volt az pedig többnyire nem állt többől, mint egy két éjszakából, azonban ezekhez mérve ezzel a nővel mégis valamivel komolyabbnak bizonyult. – Mindketten elfoglaltak voltunk akkor is és most is, mindketten tehetünk arról, hogy ez nem működött kettőnk között – főleg ez volt az oka, hogy mindketten időhiányban szenvedtünk, akkoriban ő leginkább a kampányokkal volt elfoglalva, amiért ugyan tisztelem, viszont ha már valamit akartunk volna együtt, úgy vélem, úgy lett volna a helyes, ha néhány óránál többet töltünk el a másik társaságában, s hogy én nem láttam az értelmét, inkább elmondtam neki, hogy az lenne a legjobb, ha külön válnának az útjaink, úgy mint korábban... Talán hiba volt, hatalmas hiba. Elvégre most nem véletlenül kerüli a társaságomat – valószínű fordított helyzetben én is ezt tenném, hiszen mindkettőnknek éppen eléggé kellemetlen, szinte már várom a pillanatot, amikor elmondja az ő nézőpontját, egészen eddig nem is beszéltük meg, hogy mi a helyzet, a feszültség pedig egyre csak fokozódott közöttünk.
Elnyomtam magamban egy mélyről jövő sóhajt, pocsékul éreztem magam, mintha valamilyen romantikus szappanoperába csöppentem volna...
– Kedvellek, de nem gondolom azt, hogy valaha is működött volna hosszú távon, ami közöttünk volt – legalább is én így vélem, az pedig benne van a pakliban, hogy ebben a pillanatban feláll ide jön elém és jól pofon vág, mondván, hogy ő nem egészen így gondolja. Fogalmam sincsen, hogy mit gondol, elvégre soha nem beszéltünk erről, amikor elkezdődött közöttünk ez a kapcsolat, csak hagytuk, hogy folyjunk az árral...
- Én ebben nem vagyok annyira biztos! – közöltem érdektelenül. Egyszerűen nem éreztem itt jól magamat, főleg nem az ő társaságában. Mindössze ennyiről volt szó, nem többről, nem kevesebbről. Szívesebben vettem volna hazafelé az irányt már akkor, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki itt maradt késő estig. Ez főleg akkor tudatosult bennem, amikor arra is rájöttem, hogy ki lesz a társaságom. Egyáltalán nem kívántam vele tölteni semennyi időt sem, hiszen nem véletlen, hogy el akartam őt kerülni, és tudatosan így is tettem az elmúlt néhány hónapban. – Szerintem nincs miről beszélnünk, Zed… - ingattam meg a fejemet lemondóan, mielőtt belekortyoltam volna a kellemesen lehűlt borba. Ha együtt kellett dolgoznunk, akkor természetesen zokszó nélkül csináltam, ami a feladatom volt, de az, hogy saját akaratomból üldögéljek itt vele, mintha minden tökéletes lenne, valahogy nem fért bele a keretbe. Miközben ő belekezdett, én lopva felé pillantottam, de a szemébe nem igazán akartam nézni. Nem azért, mert úgy véltem, hogy szégyenkeznem kellene bármi miatt is, hanem sokkal inkább azért, mert úgy gondoltam, hogy ő nem érdemli meg, hogy ezzel a figyelmességgel kitüntessem. Igen, tudom, hogy borzasztóan önfejű és makacs tudok lenni, de akkor is az voltam, amikor viszonyt kezdett velem, úgyhogy ez nem lehetett újdonság a számára, ahogyan a falka többi tagjának sem okoztam volna meglepetést a viselkedésemmel. Legalábbis nagy valószínűséggel… - Ez nyilvánvaló – jelentettem ki, mintha valami olyat mondott volna, amit abszolút feleslegesnek tartottam. Sőt, igazából tényleg annak tartottam, hiszen egy vitához egyértelműen két emberre van szükség. Ha rám hárította volna az egész szakítást, akkor bizony nem lettem volna hajlandó arra, hogy helyettesítsem itt Jamest, amíg lábadozik a sérüléseiből. Még csak a közelébe sem jöttem volna a kikötőnek, ha nem muszáj. Márpedig nem tudtam volna olyan okot mondani, amiért muszáj lett volna idejönnöm. Nem volt itt keresnivalóm, ez egészen egyértelmű, és ha nem lennék ilyen lelkiismeretes, akkor most nem kellene ezt a kellemetlen beszélgetést lefolytatnunk. De sajnos itt voltam, és visszaút már nem volt, megfutamodásról pedig szó sem lehetett. Én ilyet akkor sem fogok tenni, ha az égből piros hó kezd el hullani. - Tudod, én értékelem az őszinteséget, és talán igazad is van. Ebben az esetben azonban halvány fogalmam sincs arról, hogy mégis mi értelme volt egyáltalán belekezdeni. Amikor belevágtunk, akkor is tudtad, hogy éppen rohadtul el vagyok havazva… - hangom halk volt, ám annál fenyegetőbb. Már csak a jeges önuralmam is figyelmeztető lehetett volna, az meg aztán főleg, hogy csúnya szó hagyta el a számat, ami csak rendkívüli helyzetekben szokott megtörténni. – Nem tudom, hogy mit vártál tőlem. Esetleg kivárhattad volna, hogy vége legyen a kampánynak, és kiderüljön, hogy mire is megyünk egymással. Talán… TALÁN, megtehetted volna, ha nagyon akarod. Én komolyan gondoltam, de úgy látszik, hogy te egyáltalán nem. Legszívesebben most az arcodba borítanám ezt a bort, ha nem sajnálnám annyira erre fecsérelni – vágtam oda immár láthatóan is dühösen, és inkább beleittam a poharamba, mielőtt további szitokszavak hagyták volna el a számat. Pont az hiányzott nekem mára, hogy belekeveredjek egy ilyen vitába, amibe végül sikerült beleszaladnom, méghozzá gyakorlatilag önként. Istenem, hogy átkoztam én most magamat, te jó ég! Ha megittam a bort, az tuti, hogy a távozás mezejére fogok lépni, efelől szerintem Zednek sem voltak kétségei.
Szinte majdhogynem minden egyes szavára hosszan, s mélyen bólintottam, a fennálló dolgokban határozottan igazat kellett adnom neki, elvégre –, még ha kissé talán kelletlenül is –, de be kellett látnom, hogy némiképpen jogos volt a rám irányuló ellenszenve valamint dühe, pontosan azért mert szavai valóban helytállóak voltak, s ha akartam volna sem lettem volna képes felhozni olyan ellenérveket, amelyek a részemről álltak szilárd lábakon, azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy valamilyen szinten én is nyomorultul fogom érezni magam, elvégre nem állt szándékomban megsérteni vagy hasonló, de személy szerint így láttam jobbnak, pontosan én sem tudom miért, pedig le sem lehetne tagadni, hogy megvolt és talán jelen helyzetben is megvan közöttünk az a bizonyos szikra, amelyet leginkább a másik személye vált ki a másikból, pontosan amiatt, mert egy kis mértékben hasonlítunk és akaratlanul is, de a másik felé akartunk kerekedni, most azonban határozottan úgy döntöttem, hogy részemről ez a fajta fölényesség nem lesz, szimplán azért, mert képes voltam reálisan megítélni a helyzetet és én magam is tisztában voltam azzal, hogy kettőnk közül most én követtem el a hatalmas hibát, voltaképpen egészen pontosan úgy éreztem magam, mint egy hatalmas seggfej, ez szintén nem töltött el kellemes érzéssel. – Igen, pontosan tisztában voltam vele, de lásd be, hogy ez leginkább csak egy macskaegér játék lenne, hol te vagy elfoglalt, hol én... Mire éppen hogy csak lenyugodtak volna az ő részéről a dolgok, jöttek innen a komolyabb bajok, amire egyikünk sem számított, az ilyen késő esti beszélgetések meg hasonlókat, nem különösebben lehetett volna úgy hívni, hogy párkapcsolat, ahogyan azt a mai emberek szokták nevezni. – Nézd, akár hiszed, akár nem valóban sajnálom és nyilván nem foglak tudni holmi üres ajándékokkal, ígéretekkel és bocsánatkéréssel kiengesztelni... – hangosan felsóhajtottam, ahogy egy kissé közelebb hajoltam hozzá ültő helyzetemben – csak nyugodtan tedd meg, ha jobban érzed magad attól, de akár ott az üveg is – jegyeztem meg hangosan tekintetemet pedig a szóban forgó palackra irányítottam, miközben magamat korholtam, ugyanis tőle határozottan kitelt, hogy valóban megteszi és nem csak megfontolja, hogy megtegye, de talán még nem is bánnám, ha megtenné, így várakozóan néztem rá, őszintén szólva eszement ötlet ugyan, de örültem volna ha megteszi, mert így még inkább hangot ad annak, hogy milyen rosszul is esik neki, és bár nem vagyok éppen egy mazochista alkat, de szeretnék teljesen tisztában lenni azzal, hogy mennyire is gyűlöl jelen pillanatban, ha esetleg az üveggel tenné, akkor tudnám, hogy rettenetesen – mintha ezzel nem lennék amúgy tisztában... –, ha pedig csak a poharat, akkor pedig kevésbé pipa rám, mint ahogyan én azt gondolom, s bár nem szeretnék nyakig borosan haza menni, nem venném zokon. – A bort pedig ne sajnáld, azt hiszem van még egy megközelítőleg ilyen a szekrényben. – Elvégre mindenkinek kellett egy hobbi, én voltaképpen ezt választottam, s bár már egy ideje inkább csak kortyolgatom, ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a helyek, ahol jártam – és ezek többsége már inkább jó érzéssel tölt el. – Még sosem kérdeztem meg, de voltál már úgy igazán szerelmes? – Összevont tekintettel meredtem az előttem lévő pohárra, amelynek szélén mutató ujjamat szórakozottan jártattam körbe-körbe.
- Zed, talán nagyon sokáig leszek elfoglalt az elkövetkezendő időben, de csak azért, mert megkaptam a Síparadicsom igazgatói székét. Te is tudtad jól, hogy miután a kampány lezárult, lett volna időm rád, de te nem tudtad megvárni. Szóval, nem. Nem feltétlenül lett volna macska-egér játék – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Egyszerűen csak nem értettem vele egyet ebben az ügyben, ahogyan sok másban sem. Vegyük például azt, hogy hogyan szakította meg a kapcsolatunkat. Hihetetlenül felháborítónak találtam még mindig, de erre nyilván ő is rájött mind a szavaimból, mind pedig a vele való viselkedésemből. Nem volt nehéz feladat kitalálni, hogyha őszinte akarok lenni magammal. Sohasem voltam jó abban, hogy véka alá rejtsem a véleményemet, kivéve, ha politikáról van szó és az érdekeim éppen ezt kívánják meg tőlem. - Ezt nagyon jól látod kivételesen – bólintottam határozottan. Tényleg nem olyan fából faragtak, hogy egyszerűen csak elfelejtek egy olyan sértést, amilyet ő követett el ellenem, holmi ajándékok fejében. A szavak pedig már nem jelentenek annyit, mint régen. Már semennyit nem jelent egy ígéret, pedig régen volt, aki vérét adta azért, amit megígért egyszer. Bár azt hiszem, hogy a férfiaknak valahogy amúgy is a vérében van, hogy ne legyenek szavatartóak, ha úgy nézzük. Ez elég szomorú, de attól még szerintem igaz. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy előítéletes vagyok, de ez engem egy cseppet sem zavart sem régen, sem most. - Mint már mondtam, sajnálnám erre elpocsékolni a bort. Inkább megiszom, ha már itt vagyok – vontam meg kecsesen a vállaimat, ahogyan elkezdtem fészkelődni a széken. Azon gondolkoztam, hogy ideje lassan a távozás mezejére lépnem, mert ennek a beszélgetésnek, ami most itt elkezdődött közöttünk, valószínűleg egyáltalán nem lesz jó vége, ha tovább folytatódik. Nem volt kedvem veszekedni, de kezdtem ingerültté válni egy kicsit, ami csak annyit jelenthetett, hogy itt bizony ki fog törni a balhé a nagyon közeli jövőben, hacsak nem döntök magamba még több bort, ami meglágyítja valamennyire a szívemet. A további biztatása hallatán csak megráztam a fejemet. Mint már mondtam, nem akartam kiönteni a bort, ha volt még belőle, ha nem. Az addig rendben van, hogy szívem szerint megtettem volna, de kész pazarlás lenne, és egyáltalán nem vagyok ennyire hisztis, hiába szokott az embereknek általában más véleménye lenni rólam. Nem mintha egyébként meghatnának vele… - Hogy micsoda? – kérdeztem meglepetten. Ugyan azt a piti hibát nem követtem el, hogy köhögni kezdjek a zavartól, de attól még a tekintetemből világosan kiolvasható volt, hogy nem nagyon tudtam mire vélni ezt a kérdést. Egyáltalán azt sem tudtam, hogyan álljak most ehhez hozzá. – Ez meg hogy jön ide? – kérdeztem meg inkább, hátha úgy sikerül megértenem, hogy mi járhat most a fejében, ha már eljutott erre a pontra. – Egyébként azt hiszem, hogy nem. Még soha – szólaltam meg némi gondolkodás és mérlegelés után, ahogyan sorra vettem életem eseményeit. Talán a legtöbbek számára furcsa lehet, de tényleg soha nem voltam még szerelmes, pedig már elég régóta járok a világban ahhoz, hogy ez bármikor megtörténhetett volna. Azt hiszem, hogy ezt egyáltalán nem nekem találták ki. – Miért, te voltál már? – kérdeztem vissza csak úgy reflexből, ha már így feljött a téma.
Elnyomtam magamban egy mélyről jövő szinte elkeseredettnek nevezhető sóhajt, amelyet ez a lehetetlennek vélt helyzet váltott ki belőlem, s bár tisztában voltam azzal, hogy Annával azért jóval keményebb lesz erről beszélni erre talán még nekem sem sikerült lelkiekben teljesen felkészülni, főként azért mert még én is tisztában voltam azzal, hogy tökéletesen igaza volt, tisztában voltam azzal, hogy életem egyik talán legnagyobb baklövését követtem el azzal kapcsolatban, hogy csak úgy szinte csapot papot nem törődve vele az én pillanatnyi szeszélyem és türelmetlenségem miatt mindent darabjaira zúztam alig egy perc alatt, most pedig már hiába próbálnám valamennyire korrigálni a dolgot, nem tudom megtenni, mert fogalmam sincsen, hogy miként kellene kezelnem ezt az átkozott, nyomorult helyzetet. Végül azonban, ahelyett, hogy továbbra is próbáltam volna rávenni, hogy a fejemre öntse a bort, inkább csak megvontam a vállamat, ahogy gondolod, mondtam magamban és bár némiképpen megkönnyebbültem, hogy nem borszagtól bűzölögve kell haza térnem, de lássuk be, hogy ami késik nem múlik, mielőtt kilép azon az ajtón még gondolhat egyet és megteheti. Kérdésemet hallva, amely egész egyszerűen csak úgy kicsúszott a számon, még én magam is összevontam a szemöldökömet, ugyanis nem tudtam, hogy honnan is jött pontosan ez az ötlet, mindenesetre ha már feltettem, akkor nem különösebben számított, különben is kíváncsi voltam a válaszára, így érdeklődve vártam, miközben újra hátra dőltem a kényelmes ülésbe, tekintetemmel pedig az övét kerestem. Határozottan bűntudatom volt mind azért amit tettem, de már nem tudom megváltoztatni, kellett annak a másik nőnek megjelennie az életemben, akkor talán nem okozott volna ekkora felfordulást csupán egyetlen másodperc alatt... – Jól hallottad – bólintottam, így is jelezve, elvégre vannak olyan kérdések az ember életében, amit annak ellenére is, hogy kristály tisztán hallott, szükséges még egyszer feltenni, ez is pontosan egy ilyen kérdés volt, azonban én nem ismételtem el újra, fölöslegesenk találtam, főleg így kétszáz év tapasztalatával. – Csak úgy eszembe jutott és kíváncsi vagyok rá, gondolta megkérdezem – többnyire ez is volt az igazság az már egy egészen más kérdés, hogy inkább csak kiszaladt a számon és még csak végig gondolni sem tudtam, hogy miért teszem fel vagy hogy miért érdekel egyáltalán. A válaszát hallva csupán csak egy pillanat erejéig láthatta meglepetésemet az arcomon, aztán a mihamarabb rendeztem arcvonásaimat. – Nem még soha – nyugodtan ráztam meg a fejemet – pontosabban igazán nő sem volt az életemben. Az utóbbi évtizedekben nyílt igazán alkalmam, elvégre, amíg rabságban voltam, esélyem sem volt, örültem annak, ha egyáltalán kimehettem bárhová is "póráz" nélkül, az azt megelőző években inkább voltak, de akkor sem álltam különösebben abban a nagy hódító hírében, s míg vándoroltam különösebben nem foglalkoztam vele, elfoglalt voltam a szabadságommal, amely hirtelen az ölembe esett, mint egyfajta ajándék, amire vágytam. – Milyen különös, hogy sok ember már egészen fiatalon megtalálja az igazit, mi pedig itt vagyunk a magunk korával és nem találtunk szerelmet. – Elgondolkodtató, hogy az élet miért hozza így, vannak akik farkasként is hamar megtalálják és egész életüket így töltik, azonban vannak az olyanok, mint amilyenek mi is.
Csak a szemeimet forgattam, amikor az önkéntelen reakciómat követően annyit mondott, hogy jól hallottam. Hát még jó, hogy jól hallottam, hiszen elég jó a fülem és különben sem ült tőlem annyira távol, hogy esetleg ne érthettem volna tisztán a szavait. Egyszerűen csak annyira meglepődtem a kérdésen, hogy egy röpke pillanatra elveszítettem a mindig meglévő, hűvös magabiztosságomat, és hangot adtam egy kicsit a meglepettségemnek, noha szerettem azt gondolni magamról, hogy engem már ritkán érhetnek váratlan dolgok. Ez most mégis bekövetkezett, bár nem tulajdonítottam neki különösebben nagy jelentőséget. - Mi az? Csak nem ilyeneken szoktál gondolkozni, amikor akad egy kis szabadidőd? – inkább csak piszkálódásból kérdeztem, semmint komolyan. Valahogy annyira nem illett bele a társalgásba, hogy ezért is keltette fel annyira az érdeklődésemet. Netán szerelmes lenne szegény pára, és ezért agyalna ilyen apróságokon, mint a szerelem? Szerintem gyerekes ábránd egyébként, valami olyan, ami nem létezik, csak ámítjuk magunkat vele, hiszen ez az élet mozgatórugója, ha úgy vesszük. Lehet hatalom, pénz, de a szerelem valahogy teljesen más. Éppen olyan tiszta, mint amilyen mocskos és ármányokkal teli. Furcsa kettősség rejtőzik benne, és egészen eddig ezen nem is méláztam még el különösebben. Nem mintha most annyira sok időt szántam volna rá, hiszen egyszerűen csak megfordult most a fejemben, ha már ez volt a téma. - Nos, lehetett volna – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, és kortyoltam még egyet a borból, aminek köszönhetően kiürült a kezemben tartott pohár is. – Te rontottad el azzal, hogy nem voltál elég türelmes. Ha valami nem úgy alakul, ahogyan te akarod, akkor az már nem is jó, igaz? Én sem voltam olyan, amilyennek te akartál, ezért inkább leléptél. Így nem is csoda, hogy nem volt nő az életedben. Őket is kiraktad? – élcelődtem tovább, szurkálódtam, ahogyan csak tudtam. Egyszerűen bosszantott ez az egész téma, ezért is igyekeztem olyan buzgón elfelejteni Zedet, de hát ugyanabban a pozícióban vagyunk, így elkerülhetetlen az időnkénti közös munka. Az még ment, de azon kívül nem szívesen futottam vele össze, és ugyebár ez alkalommal sem rajtam múlt, hanem csakis a sorson és a véletlenen. A szellemek remek kis játékot űznek ám velem… - Én legalább voltam férjnél… - szúrtam közbe a kis mondandójába. – Szerettem őt, még ha nem is feltétlenül szerelemből. Neki köszönhettem az életemet akkoriban – tettem még hozzá. – Egyébként pedig az emberek azért találják meg, mert hozzánk képest sokkal kevesebb ideig élnek, így sokkal inkább hajszolják a szerelmet. Mi, ha úgy nézzük, felsőbbrendűek vagyunk. Mi átlátjuk, hogy nem csak ez a fontos a világon. Mi másként éljük a napjainkat, szóval szerintem egyáltalán nem meglepő, hogy nem sokan vagyunk szerelmesek – fejtettem ki a véleményemet, aztán eszembe jutott volna. – Ó, és igazából hazudtam. Voltam már szerelmes, bár csak ember voltam még akkor – ezzel pedig szintén alátámasztottam az általam elmondottakat. Az, amikor a szemem láttára tépték szét a férjemet mindössze tizenhét évesen, nem volt könnyű. Főleg, hogy utána a családom többi tagjai is hasonló sorsra jutott, majd engem elhurcolt a gyilkosuk és farkassá változtatott, mindössze bosszúból, amiért nem hozzá mentem feleségül. Már rég nem gondoltam erre, furcsa, hogy éppen most jutott eszembe.
– Ne aggódj, nem vagyok ilyen filozofikus természetű – vontam meg a vállamat egyszerűen mielőtt esetleg túlgondolná, azonban vannak helyzetek, amikor az ember akaratlanul is, de elkezd morfondírozni bizonyos dolgokon, remélve, hogy ezzel talán egy kissé megvilágosodhat az amúgy talán kilátástalannak tűnő sötét helyzetből, azonban a rá irányuló kérdés valóban csak egyszerűen kicsúszott, mielőtt még esetleg komolyabban elgondolkozhattam volna, s bár némiképpen reméltem egy más fajta választ tőle, nem azt kaptam, azonban ahelyett, hogy ezen morgolódtam volna ismételten neki kezdett valódi témánk tárgyának, amelyről azt gondoltam, hogy már lefuttattuk, azonban végiggondolva meglepődtem volna Annán, ha nem hozza elő, hogy milyen szemétállat is voltam vele, lassan pedig már nem leszek képes tovább dorgálni magam, mert meglehetősen megfogyatkozott a szókincsem ezzel kapcsolatban, azonban amint hozzá tette az utolsó kérdést, úgy éreztem, hogy menten felrobbanok és egész egyszerűen ahelyett, hogy kizavarnám a helyiségből, hogy menjen a dolgára – elvégre gondolom nem akart órákon át itt ragadni – sokkal inkább kívántam azt, hogy megfolytsam, azonban ellent mondtam a késztetésnek, pedig borzasztóan vágytam rá, hogy így tegyek, izmaim ugrásra készen feszültek meg, kezem egy pillanatra megremegett, ahogyan az ülőhelyem karfájába markoltam. – Igen Anna, felfogtam, hogy én vagyok a hibás – forgattam meg a szemeimet, miközben idegesen nyeltem egyet, nem vagyok az a fajta, akit olyan rendkívül könnyű kihozni a sodrából, azonban neki az alatt a néhány alkalom is sikerült, s talán pont ez volt az a tulajdonsága, ami felkeltette érdeklődésemet, elvégre az ember hozzá hasonló bosszantó nőszeméllyel ritkán találkozik, akinek nem mellesleg még jogosan igaza is van, de azt már nehezen viseltem, hogy újra és újra az orrom alá dörgölje. – Igen, határozottan így van. – Támasztottam alá véleményét egy bólintás közepette, azonban ezt soha nem éreztem gyenge pontomnak, nem igazán volt rá okom, mint ahogyan most sem. – Látod, Anna, ez a te nagy hibád, hogy azt hiszed mindent olyan marha jól tudsz – hangom jegessé vált határozottan távolságtartóvá, miközben gúnyos mosoly kúszott az arcomra – ennél hatalmasabbat egyáltalán nem is tévedhettél volna. – Nem kívántam vele továbbra sem megosztani a miérteket, mint ahogyan eddig sem, vannak dolgok az ember életében, amit jobb ha megtart magának, s nem avat bele másokat, ha ő így látja jónak, hogy ezt gondolja, akkor tegye, nem fogok neki magyarázattal szolgálni, különben sem gondolnám úgy, hogy annyira érdekelné. – Minden bizonnyal igazad lehet, bár nem hinném, hogy különbséget kellene tenni emberi és farkaskénti szerelem között – leszámítva, hogy az utóbbi talán jóval erősebb lehet, hiszen a farkasok egy életre választanak párt, míg az emberek esetében ez sokszor igencsak máshogy van, hiszen számos alkalommal lesznek szerelmesek és szeretnek ki az illetőből. – Azt hiszem ideje lenne távoznod – egy utolsó pillantást vetettem az előttem heverő papírmunkára, amiket még be kellett volna fejeznem, bár ahogy az órára néztem valahogy elment tőle a kedvem, így csupán rosszallóan húztam el a számat, de nem mondtam semmit. – Egyébként gratulálok a síparadicsomhoz – mondtam őszintén, még egyetlen alkalommal sem tettem, de most nem akartam elmulasztani az alkalmat, megérdemelte, ha már annyi erejét és idejét beleölte.
//Bocsi, hogy csak most és hogy ilyen szörnyű lett...//
Igazából nagyon imádtam, amikor igazat adtak nekem, hiszen általában úgy gondoltam, hogy tényleg nekem van igazam, az viszont most egyáltalán nem tetszett, hogy ő úgy bólogatott, mint azok az ostoba kis műanyag figurák. Tudtam, hogy nem őszintén mondja, hanem inkább csak rám hagyta az egészet, és ez nagyon feldühített. Nem elég, hogy gyakorlatilag ő volt a hibás, de még képes volt feldühíteni ilyen ostobaságokkal is. Hát ez valami hihetetlen, komolyan mondom! Nem kellett volna bejönnöm ma ide, de már édes mindegy volt igazából. - Én nem csak hiszem, Zed. Tényleg mindent marha jól tudok… - vetettem rá egy amolyan lesajnáló pillantást, azzal pedig egyáltalán nem is foglalkoztam, hogy azt mondta, tévedtem. Ugyan már, én nagyon ritkán szoktam, és igazából akkor sem nagyon ismertem el soha, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. Szerintem ő is nagyon jól tudta, bár ez abszolút mellékes most. Láttam rajta, hogy legszívesebben lecsapna ott ültő helyemben, de sajnálatos módon, én nőként erősebbnek bizonyultam volna nála, hála az idősebb koromnak és a vérvonalam adta plusz képességeknek. Nem lett volna valami jó, ha szó szerint egymásnak feszülnek ma az indulataink, mert valahogy nem éreztem elég kedvet egy kis bunyóhoz. Nem a falkatársaink ellen kellett kifejteni az erőnket, hanem inkább a másik falkának kellene megmutatni, hogy mire vagyunk képesek, mielőtt még ők paterolnak ki minket a saját területünkről. Apám szerintem forgott a sírjában, hiszen az én törzsem telepedett le ezen a területen annak idején. A következő véleménye hallatán csak megvontam a vállaimat. Szerintem akkor is másként gondolkoztak az emberek és másként gondolkoztak a farkasok is. Mind magáról az életről, mind pedig annak egyéb részeiről, amibe a szerelem is beletartozott többek között. Semmi kedvem nem volt igazából veszekedni, és soha nem is tartottam magam ténylegesen felsőbbrendűnek a halandóknál, de attól még volt benne valami, ami miatt csak ezt a szót tudtam használni ezzel kapcsolatban. - Kidobsz az irodádból? – vontam fel a szemöldökömet, szinte el is nevettem magam. – Ez nagyon kedves, de azért ismerhetnél már annyira, hogy tudd, én csak akkor megyek el, ha nekem úgy tartja kedvem – közben leraktam a poharat az asztalra, úgy ücsörögtem tovább, holott én is menni akartam, már az első perctől fogva. Most azonban égető szükségét éreztem annak, hogy egyelőre még ne induljak el. Hogy miért? Hiúsági kérdés volt az egész. Milyen udvariatlan viselkedésre vall az, ha egy férfi kirak az irodájából egy nőt? Felháborító! - Köszönöm, már ha ezt őszintén mondtad – kételkedően néztem rá, de akár el is hihettem, hogy komolyan mondta. Ha nem akartam tovább balhézni, akkor a békesség kedvéért mondjuk, hogy elhittem neki. – Nagy terveim vannak vele… - tettem még hozzá és felszegtem a fejemet. Mondhatnám, hogy büszke voltam magamra már így is, de igazán úgyis csak akkor leszek, ha már látom az eredményét az igyekezetemnek.
Nem volt kedvem vitába szállni vele azt illetően, hogy mit tud, illetve mit nem, ugyanis ebben az esetben túl sok mindent kellett volna elmondanom neki, ehhez pedig egyáltalán nem volt kedvem voltaképpen csöppet sem fűlött hozzá a fogam, mindenki szereti magának megtartani a múltját, különösen az olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, elvégre a hosszabb életben sokkal több hibát követhetünk el. – Igen – féloldalasan bólintottam és ahelyett, hogy ezt mázos hangon közöltem volna vele leróva a fölösleges köröket, inkább őszintén közöltem vele az egyszerű és tömör választ, ugyanis az esetében mindenképpen fölöslegesnek éreztem a körítést – nem beszélve arról, hogy akkor talán még inkább megmakacsolta volna magát és már csak azért sem tett volna a kedvemre, hogy valamilyen újra felbosszantson, ami neki eddig is könnyen ment, most meg így késő este különösen, főleg ezzel a fajta makacsságával, amitől hajlandó lettem volna úgy a falra mászni, akár a macskák a fára. – Nekem egészen eddig úgy tűnt, hogy kelletlenül vagy itt... – jegyeztem meg szám sarkában mégis mosoly bujkált, egy pillanatra rápillantottam, majd az előttem lévő papírokra szenteltem a figyelmemet, kihúztam az íróasztal fiókját, ezt követően pedig belepakoltam őket, majd visszazártam, nyugodt és türelmesek voltak a mozdulataim, nem siettem el semmit, s nem mondtam neki semmit, mintha csak itt sem lett volna, jelenlétét ezzel szemben mégis határozottan éreztem, hiszen még mindig forralta a vérem, már csak a személyisége is, ami olyan perzselően bosszantó tudott lenni, nem mellesleg pedig az sem éppen elhanyagolható tény volt, hogy vonzó nő volt. Eltoltam magam az asztaltól, amint pedig kifordultam a székkel, rögtön fel is álltam, megkerültem az asztalt, egyenesen mellé sétáltam, majd pedig az asztalnak támaszkodva néztem le rá. – ... most pedig nem óhajtasz távozni – elhallgattam, tekintetemmel az övét kerestem – lassan kezdem azt gondolni, hogy nem is akarsz elmenni a közelemből. Feltételezem tehettem volna egy önbizalommal telt megjegyzést is ez után, de akkor minden bizonnyal biztosan felbosszantottam volna, én pedig mást sem akartam jelenleg csak, hogy elhagyja az én kis magánbirodalmamat, s bár belátom, hogy nem éppen a legszebb szavakkal akartam kitenni a szűrét, abban a másodpercben valóban reméltem, hogy kimegy, azonban most úgy tűnik, hogy hatalmasat tévedtem. Bólintottam. – Igen, Anna, ezt őszintén mondtam – egy pillanatra megrándult az arcom, nem igazán tetszett, hogy egy pillanatra is azt gondolja rólam, hogy hazug vagyok, embereknek szoktam természetesen füllenteni, szükséges, de a fajtársaimnak, különösen olyannak, akivel egész jól kijövök annak nem, így ezt némiképpen rágalmazásként fogtam fel, de végül még sem tettem megjegyzést, pedig szinte már a nyelvem hegyén volt és csak nehezen voltam képes némiképpen visszafogni. – Efelől kétségeim sem voltak.
- Engem nem lehet kidobni csak úgy sehonnan – vontam meg a vállaimat, egyszerűen közölve a tényeket. – És jobban jársz te is, ha visszafogod magad. Nagyon jól tudod, hogy egy esetleges összecsapásban feléd kerekednék – közöltem egyetlen vállvonás közepette, ezzel is figyelmeztetve, hogy meg ne próbáljon erőszakkal eltávolítani, mert akkor annak bizony nagyon rossz vége lenne. Alapvetően idősebb voltam nála, és még a vérvonalam is megdobta az erőmet, hiába vagyok nőstény és kistermetű, ő meg hím és mondhatni nagydarab. Ezért is ücsörögtem tovább olyan magabiztosan, ha már egyszer véletlenül bejöttem ide. Tényleg menni akartam, ez tény, de a büszkeségem ilyesfajta bánásmódot nem bírt el. - Akkor nagyon jól láttad – bólintottam egyetértően, amikor megjegyezte, hogy úgy tűnt neki, nem akarok itt lenni. Tényleg nem akartam, csak szerettem, ha a dolgok úgy mennek, ahogyan én kigondoltam őket. Ez pedig magával vonzotta azt is, hogy én majd akkor megyek el innen, amikor nekem olyan kedvem lesz és nem pedig akkor, amikor ő úgy gondolja, hogy ideje távoznom. Tényleg nevetségesnek találtam, hogy egyáltalán megfordult a fejében az a lehetőség, hogy így majd simán fogom magam és kisétálok innen. Engem sajnos nem abból a fából faragtak, pedig időnként nem is lett volna olyan rossz, ha nem vagyok annyira önfejű és makacs, mint amilyennek születtem, vagy legalábbis azzá váltam. Már magam sem tudnám megmondani. - Tévedsz! – jelentettem ki magabiztosan, és ezzel egy időben felnéztem rá, milyen a szemeibe fúrva saját tekintetemet. Szigorú és kemény pillantás volt az, amit felé lövelltem. – És ha azt hiszed, hogy majd ezzel fogsz rávenni arra, amire akarsz, akkor szintén tévedésben élsz – ezúttal hozzámellékeltem egy bájos mosolyt, bár semmilyen körülmények között sem lehetett szívből jövőnek nevezni. Attól nagyon, de nagyon távol állt ám! - Mi az, csak nem megsértődtél? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert láttam, hogy rándult egyet az arcra, amikor az őszinteségről beszéltem. Még mindig nem voltam képes túllépni azon, ami történt, úgyhogy nem is várhatta el tőlem, hogy majd kedvesen beszélgetek itt vele. Oké, azt hiszem, hogy nem is számított másra, mint amit kapott, mert ennél azért már jobban ismert. Alapvetően is olyan voltam, aki csak akkor bájcseverészett, ha valamilyen érdeke fűződött hozzá, teszem azt, üzlet. – Egyébként, ha már így itt vagyunk és szóba került a Síparadicsom, akár üzletet is köthetnénk – vetettem fel. El is felejtettem, hogy ezen már gondolkoztam a múltkor, olyan ideges lettem a jelenlététől. Most azonban átváltottam a profi üzletasszony felemre. - Arra gondoltam, hogy szerződhetnénk, hogy a Síparadicsomba érkezők használhassák a hajókat, vagy meglátogathassák az éttermet a mi kereteinken belül. Valami ilyesmire gondoltam. Mint egyfajta szolgáltatás, érted? – kérdeztem, közben hosszú lábaimat keresztbe vetettem, mintha csak a saját irodámban ülnék.
Egyik szemöldököm rögtön a magasba szaladt, amint hangja továbbra is olyan határozottan csengett, mint ahogyan korábban, azonban önkéntelenül is mosoly kúszott az arcomra, amint fenyegető mondatának tartalma eljutott a tudatomig, minden bizonnyal pillanatnyilag átfutó gondolatom nem lett volna életem legbölcsebb lépése, pedig valóban kíváncsi lettem volna arra, hogy egy esetleges szemtől szembe harcban vajon melyikünk jönne ki győztesen, minden bizonnyal a kor, ami a mi fajtánkban különös jelentőséggel bír, legalább is erő tekintetében, lépés előnyben volt, azonban én határozottan hajlamos voltam alattomos lépésekre, s ha a szükség úgy hozta volna, semmiképpen sem léptem volna vissza egy esetleges hátbatámadás ellen, hiszen mindenkinek voltak olyan napjai, momentumai, amikor pillanata lankad, azonban mégis akad bennem némi tisztesség, ha nem is sok... Nem támadtam volna őt hátba, már csak azért is, mert egy falkához tartozunk, másrészt, mert vele szemben, már így is éppen elég hibát követtem el, ami felett nem fog egyik napról a másikra szemet húnyni. – Tudod, azt mondják, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni – vetettem oda neki végül foghegyről komoly hangon, ezt határozottan így gondoltam, még ha csak egy . Túlságosan magabiztos volt, ez volt talán az ő egyik legnagyobb hibája – néhány másik mellett. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor Brigthmore még élt, minden bizonnyal ő is úgy gondolta, hogy nem fogom megölni, korban jóval fölöttem állt, sok más farkas felett is, így nem is csodálom, hogy egy hozzám hasonló taknyos kölyök mellett soha nem is kellett félnie, azonban az ő napja is eljött, egy szép napon mindenkinek leáldozik a csillaga, ez alól pedig, nincs kivétel. Felsóhajtottam, szemeimet pedig az égnek emeltem, imádkozhattam volna, de tudtam, hogy szavaim már hosszú idő óta nem találtak meghallgatásra, így már nem is erőltettem meg magamat, egy másodperc erejéig sem. Ennél ötletgazdagabbnak pedig nem bizonyultam, különben is... ha nem marasztaltam volna, már itt sem lenne, úgyhogy ezt csak magamnak köszönhetem – ezt a tudatot, pedig nehéz elviselni, személy szerint úgy terveztem, hogy túl leszünk ezen a beszélgetésen aztán pedig ő balra én jobbra vagy ahogy tetszik neki, de természetesen ebbe neki is volt beleszólása. Az én dolgomat nem könnyítette meg, az övét meg csak megnehezítette. – Számítana? Nem. Akkor ez esetben nincs miről beszélnünk, vagy nem így gondolod? – A kérdés pusztán csak melléklet volt, nem reméltem rá választ, nem is lett volna rá szükség, csupán fölösleges szájtépés lenne, ez által pedig némiképpen saját szavainak is ellent mondhatna, hiszen most már talán még barátok sem vagyunk... Az íróasztal szélének dőlve támaszkodtam meg, kezeimet pedig kényelmesen magam mellé tettem, fejemet oldalra döntve, érdekelt, hogy mire akart kilyukadni, ráadásul a Síparadicsomban voltak lehetőségek, amik az én üzletemnek is kedvezhetnének. – Ez remek ötlet, részemről bármikor meg is beszélhetjük a részleteket – bólintottam rá. Egyelőre még a gondolatot is furcsának tartottam, hogy üzleti partnerek legyünk, mindenesetre határozottan jól állt neki, nem mellesleg pedig, az ötlet is jónak tűnt, legalább is most még.
- Még jó, hogy erősen ki vagyok kötve magasan is – dünnyögtem magam elé, még a szemeimet is megforgattam. Nem, én nem feltétlenül hittem ebben a mondásban. Szerettem azt gondolni, hogy ugyan nem vagyok sérthetetlenül, de agyilag annyira a toppon voltam, hogy beszélhettem a magas lóról is. Darrennel szemben semmiképpen sem tettem volna meg, viszont Zeddel azonos szinten álltunk a hierarchiában, ráadásul én idősebb is voltam nála. Nem számít, hogy csupán néhány évvel, akkor is az én javamra szólt vele szemben ez is. - Tényleg nem – ismertem el, ingatva közben a fejemet. Tényleg nem érdekelt volna különösebben, hogy megsértettem vagy sem. Talán volt egy idő, amikor még nem vettem volna ennyire félvállról, de az már elmúlt akkor, amikor úgy döntött, hogy jobb nekünk külön. A személyes sértésem ugyan nem ment a munka rovására, ha össze voltunk kényszerítve, de nem voltam köteles kedvesnek lenni vele. Sőt, mással sem mindig voltam az, bár ezt a legtöbben tudták rólam. Szerintem a hozzánk hasonlóakból már rég kivesztek az efféle érzések, vagy legalábbis a harcosokból mindenképpen. Bennem talán még több is volt, mint némelyik hímben, de az élet már csak ilyen, ha valaki vérfarkassá változik és jóval több idő jut neki, mint egy átlagos embernek. Sőt, ha már itt tartunk, igazából a halandók között is akadtak olyanok, akik idejekorán megkeseredtek és elzárkóztak a társaság elől. Miután eszembe jutott az én fenomenális üzleti ötletem, már mindjárt nem voltam vele szemben harapós. Hát, igen, ha üzletről volt szó, akkor nagyon elbűvölő tudtam ám lenni, noha most nem kifejezetten éreztem erre késztetést. Csupán annyiban változott meg a viselkedésem, hogy nem akartam minden pillanatban felnyársalni őt a tekintetemmel, és nem szurkálódtam. Amíg a Síparadicsom és a kikötő ügyeire korlátozódott a beszélgetésünk, talán kibírtam a társaságát egy bizonyos ideig. Ez az idő egyébként terveim szerint már nem volt túl sok. - Ezt már szeretem! – jelentettem ki határozottan, és még bólintottam is egyet mellé. Amikor a dolgok úgy alakultak, ahogyan én akartam, akkor általában egy szavam sem lehetett. Az már mellékes, hogy a legtöbbször mindezek ellenére nekem mégis volt hozzáfűznivalóm. – Majd szólok a titkárnőmnek, hogy egyeztessen egy időpontot, amikor tárgyalhatunk. Még át kell néznem néhány dolgot, hogyan lehetne kivitelezhető ez az egész, szerintem te is tedd azt – adtam a kéretlen tanácsot, nem mintha rászorult volna. Közben felemelkedtem a székből, mert egyértelművé vált számomra, hogy ő nem most szeretné ezt megbeszélni, és igazából én is jobban örültem volna annak, ha felkészülhetek erre a tárgyalásra. - Nos, akkor azt hiszem, hogy egyelőre mindent megbeszéltünk, ami fontos lehet. Köszönöm a bort, és akkor még értekezünk! – a poharat óvatosan leraktam az asztalra, és elindultam a kijárat felé, de még a kilincset markolva megtorpantam és hátranéztem a vállam felett. – Ó, és még valami! Te jössz át hozzám, vagy én jöjjek? – kérdeztem sürgetően, és amennyiben válaszolt, már búcsút is intettem neki és két másodperc múlva már kívülről zártam be az ajtót, amin eleve be sem kellett volna lépnem. Így azonban nyílt egy újabb üzleti lehetőségem, az ilyesmiket pedig nem szabadott eltékozolni, igaz?
// Remélem nem bánod, de úgy éreztem, hogy ezt most ideje lezárni, később viszont még megbeszélhetjük akkor azt az üzletet! Köszönöm a játékot!! //
Némiképpen én magam is fellélegeztem, ahogyan egészen más vizekre eveztünk – pontosabban a magánéletünkről az üzletre, ez utóbbi legalább valamilyen szinten elterelte mindkettőnk gondolatait az amúgy viszonylag kényes témáról, így különösen örültem, hogy felhozta, főleg mert úgy tűnik, hogy ő határozottan külön tudja választani a munkát a magánélettől, elvégre egyik sarát sem jó becipelni a másikhoz, az ilyen helyzetekből többnyire mindig csak a komolyabb problémaforrások eredményeződtek, mind idehaza, mind pedig a munkában, nem mellesleg pedig ezt különösen jó ötletnek tartottam, szinte már most lélegzetvisszafojtva vártam, hogy pontosan mik is a tervei, mert minden bizonnyal egyelőre ez csak egy felületes, hirtelen született ötlet volt a részéről, aminek a pontjai még talán az ő fejében sem álltak össze teljesen. Tanácsát hallva egyik szemöldököm önkéntelenül is a magasba emelkedett, mintha egészen egyszerűen csak azt kérdeztem volna, hogy te most komolyan beszélsz?, s bár nem szerettem ha a legtöbb dolgot a titkárnőm intézi el – nem véletlenül ülök sokszor egy papirhalom kupacon –, úgy tűnik, hogy ez most valóban az ő feladata lesz és már el is döntöttem, hogy hagyok neki kint egy üzenetet, hogy ne lepődjön meg, ha Anna titkára keresi majd ezzel kapcsolatban és próbáljon meg időpontot egyeztetni a lehető leghamarabb. Végül mégis bólintottam, csupán azért, hogy reagáljak valamit, próbáltam úgy felfogni, mintha egyszerűen csak egy véletlen javaslatot tett volna, ami csak úgy kiszaladt a száján –, bár ő nem ez a fajta. Nyugodtan figyeltem ahogy feláll a székből, már tudtam, hogy távozni fog, amiért még ha csak titokban is, de rendkívül hálás voltam neki, éppen eléggé kimerült voltam ahhoz, hogy egyetlen egy értelmes szó se hagyja el a számat, ha most akarna elkezdeni tárgyalni, voltaképpen akkor inkább én magam távoztam volna a saját irodámból, itt hagyva őt egymagára, közben pedig azt reméltem volna, hogy nem tervez követni. – Alig várom – mondtam neki, miközben a boros üvegért nyúltam, amit miután bedugaszoltam visszatettem a helyére, minden bizonnyal egy napon talán még hasznomra lehet – vagy esetleg valaki máséra. Azt hittem, hogy ezekkel a szavakkal távozik is, azonban az ajtó előtt még hátra fordult egy kissé, hogy nekem szegezzen egy életbevágóan fontos kérdést, mégpedig hogy kinél legyen a megbeszélés. – Megyek én, kíváncsi vagyok az irodádra. Szó mi szó, ritkán járok a síparadicsom területére is, csak úgy elvétve, ha valami fontos, halaszthatatlan dolgom van ott, mint mondjuk ez a megbeszélés vagy esetleg találkozás valamelyik ismerőssel, aki messzi földről érkezett ide. Összehúzott szemekkel meredtem magam elé, kíváncsian vártam, hogy vajon mi fog ebből kisülni, reméltem, hogy csak jó, minden bizonnyal az én üzletemnek is jót fog tenni, hiszen a Síparadicsom azért forgalmas hely, rengeteg ember jár arra és jön is ide. Egyelőre csak a legjobbakat reméltem, katasztrófa csak nem fog történni, legfeljebb nem egyezünk ki Annával a feltételek mellett. Még gyorsan elrendezgettem az asztalon lévő holmikat, majd én is utamra indultam, ami egyenesen haza vezetett, útközben pedig még mindig azon bosszankodtam, hogy mennyire toltam el Annával a dolgokat, hiba volt, hatalmas hiba.
Kezdőlap
kövi jobb lesz //
//
