Zsörtölődhetnék persze. Igen. Annyira kevés az idő, és annyi a tennivaló, és az orvosi védőháló nem ereszt dolgomra. Sokkal idegesebben ránthatnám a vállamra a bőrtarisznya pántját (mikor is vettem? nem is tudom, kézműves munka, valaki rámsózta... vagy a bolhapiacon volt) sokkal türelmetlenebbül kopoghatnék végig a folyosón az ismert iroda felé. Mégis, ami visszafogja a rosszallásomat az csupán maga a tény, hogy nem egy szimpla agykurkásznál kell mosolyogva és bólogatva elismételnem, hogy nem, kérem, már nincs semmi baj. Igen, megvolt a reggeli, sőt nemrég ebédeltem is... igaz csak három karika bagettet, de jobb, mint egy borsószem. Hanem ez csak Fox. Az orrom előretolva, ahogy lendületesen vitt a léptem egészen az ajtóig, és most kell visszarántanom a vállamat, és ezzel az egész tartásom normálissá válik, ennek hála pedig végre nem úgy festek, mint egy elf-tank. Hátratúrok pár tincset a szemem elől, mert nem tudom milyen idíttatásból, de bekreppeltem őket még tegnap és azóta a kelleténél is kezelhetetlenebbek. Megbizonyosodok róla, hogy a megfelelő ajtó megfelelő neve előtt állok, még mielőtt határozottan kopogok párat.
Az irodában vagyok, két páciens között sem nagyon szoktam kint bóklászni, szóval nincs is nagyon más opció, hogy hol máshol lehetnék. Általában remekül le tudom foglalni magam a papírmunkával és azoknak aprólékos rendszerezésével. Ilyenkor azért kicsit örülök is a saját állapotomnak, végül is amire másoknak erőt kell gyűjteni és rá kell venniük magukat, nekem csak egyszerű rutin és őszintén szólva a kedvemet lelem benne. Az alsó iratfiók tartalma szépen egymásra van halmozva az íróasztalomon mellettem, azok között nézelődök és ezzel párhuzamosan a gépen nézem a már meglévő dokumentációkat, igazából hamar kiválogatom azokat, amelyek még arra várnak, hogy felvigyem őket a gépre. Addig pedig a maradékot vissza is csúsztatom a fiókba, csak az a három mappa marad elől, amelyekkel dolgom van és még egy... Marta Kovats. Az oda van készítve az íróasztal sarkára, már ugyancsak átfutottam. Elégedetten dőlök hátra gurulós székemben, még nyelvemmel is csettintek, ahogy végignézek a rendszeremen... egyszerűen csak szeretem az ilyen átlagos napokat, mikor minden a helyén van és minden a terv szerint alakul. Ekkor ér a kopogás, de nem nevezném különösebb meglepetésnek, az időpontjaimat, ha nem vezetném a gépen lévő naptáramban, akkor is fejben tartanám. - Szabad! - Hallható kisvártatva a hangom is, miközben farmeremen végigsimítva és némi lendületet véve combjaimról, felegyenesedek. Még a gondosan betűrt, fehér ingemen is igazgatok egy kicsit és immár teljesen szalonképesen fordulok szembe a belépővel. Hátam egyenes, de fejemet kicsit leszegem, nem is feltétlen csak azért, mert Marta alacsonyabb nálam. Más az, amikor az ember első benyomást tesz, felszegi az állát... nem, mi már nagyon régen túl vagyunk az első benyomáson, hiába is kellene elvileg az ajtón kívül hagyni az előéletünket. Ő az én sógornőm. - Szervusz. - Teljes természetességgel lépek oda hozzá és hajolok az arcához, hogy két puszival üdvözöljem, mint egy régen látott ismerőst. Pontosan tudjuk, hogy a látogatása csak formális, rutin, ami azzal fog végződni, hogy megkapja az aláírásomat a 'tünetmentes' rublikába. Bal kezemet emelem is, hogy az üdvözlés mellé, megérintsem felkarját, de az érintés valójában nem történik meg. Csak úgy ott tartom, érezhető közelségben és csak jelzésértékűen. Sosem éreztem azt a bizalmas kapcsolatot kettőnk között, mint mondjuk a húgommal, aki egyszerűen igényli, hogy átkaroljam, megöleljem. Ez a mi kapcsolatunk Marta-val egészen más típusú.
Kezdőlap
