Nissyt már jó ideje csak a suliban láttam, kicsit nehéz volt beillesztenem a próbákon és a munkán kívül bármi mást is a napjaimba, általában zombit játszottam, de így pár hét után már be mertem vállalni, hogy vendéget fogadjak a szobámban. Jó, ő persze sosem volt vendég ott, ahol én laktam, de azért Charlotte néni nem biztos, hogy díjazta volna, ha csak úgy otthon érzi magát, némely tekintetben nem tudtam kiigazodni rajta, de ennyi baj legyen, attól még nagyon szerettem. Alig két perce nyitottam ajtót legkedvesebb barátnőmnek, és már indultam is felfelé vele a lépcsőn az én csöppnyi birodalmam felé. A házat önmagában nagyon szerettem, hamar megszoktam itt, bár anya nélkül soha semmi nem lesz ugyanolyan, de hát ezzel nincs mit tenni. Igyekeztem senkinek sem nyavalyogni róla, de szerintem sosem fogom megszokni, hogy nincs mellettem. Viszont Nissynek most nagyon sok mesélnivalóm volt, jó és rossz dolgok egyaránt, és utálom is magam, hogy nem tudtam hamarabb elmesélni mindent neki, mert bizony nem kis történések az én szempontomból. Meg aztán, biztos neki sem teltek unalmasan a napjai, neki sosem telnek úgy, valami mindig történik vele. A szobám persze nem csak a kényelmes és barátságos ágyamból állt, volt benne még egy íróasztal, és ruhásszekrény is, valamint az egyik falon egy rám rendkívül jellemző képecske, én szerettem, egyszerű volt, mint én, otthonos, békés, itt tényleg lehetett pihenni, mert semmiféle elektromos kütyü nem rontotta a levegőt a lámpán kívül. Az még belefért. Rend volt, minden elpakolva az íróasztalom fiókjába, még az amerikai történelemkönyvem is, amiből fél órája még tanultam. Délelőtt sütöttem egy kis sütit is, amit felhoztam, így most ott díszelgett az asztal közepén némi két doboz gyümölcslé társaságában, ananász és alma persze, mi mást. Én így vártam a drága barátnőmet, s most be is tereltem gyorsan a szobámba. - Vegyél sütit és mesélj! Mi van veled, olyan rég nem tudtunk nyugodtan beszélgetni, majd beleőrültem már. Csipogtam lelkesen, majd ledobtam magamról a kiskutyás mamuszomat, és törökülésben felpattantam az ágyamra. Nem szerettem volna én elkezdeni, mert akkor holnapután se fejezném be, ő meg azt hinné, hogy csak magammal törődöm.
Nagyon érdekelt, hogy hol lakik most Sienna. Már akkor is bökte az oldalam a kíváncsiság, mikor először említette a nagynénit, Alaszkát, ezt az egész helyzetet. És most meglátom mibe is csöppent ez a mákvirág. Némileg bántott, hogy nem fogadta el az ajánlatom a lakásbérlést illetően, bár inkább a bosszankodás mintsem a bánat a jó szó az érzésre. Nem tudom miért, de a legapróbb dolgon is képes vagyok magam felhúzni Sisivel kapcsolatban, de amilyen hamar jön a harag oly gyorsan is illan el. Persze az ellenkezője is igaz. Képes vagyok olyan dolgokat is elnézni neki, vagy éppen nem észrevenni, amit másoktól, még az apámtól sem nézek el, vagy tűrök el. Jó ideje nem hallatott magáról és jövetelemnek az a nem titkolt célja is van, hogy egy jó alapos fejmosást is tartsak a sérelmekért. Azért a pengéért, amit a hanyagolásom folytán tolt a szívembe, persze hiányzott is nagyon, hiszen az utóbbi pár évben ha másokra nem is, ránk igaz volt a mondás. Sülve, főve. Takaros kis kertváros és sehol nincs kerítés. Ezek az északi népek már csak ilyenek, nem félnek a besurranó tolvajtól, bár lehet nincs is ilyen. Olyan csendes és békés a környék, késztetést érzek bőgetni a motort, hogy fülsiketítő hangjától vad csaholásba kezdjen két-három kutya és sikítson fel pár autó riasztó. A megadott címen lévő ház is hasonlóan szép, mint a többi. Egy jókora gázfröccsel állítom le a Mustangot, majd kipattanok a kocsiból kényelmes viseletet jelentő fekete szabadidő ruhában. Egy szinte a fél arcomat eltakaró napszemüveg társul az öltözékhez. Ugyan nem olyan az idő, hogy szükség legyen rá, de nem akarom, hogy időnek előtte meglássa Sisi a szemem. A csengő megnyomásával kedves dallam szűrődik ki belülről és nem kell sokat várnom, hogy az ajtó kitáruljon és ott álljon Sienna önnön valójában. Csak egy biccentéssel üdvözlöm, hiszen most a jégkirálynő látszatát kívánom kelteni, legalábbis egy rövid ideig. Bentebb lépve egy hangos -Szép Napot! Hogy vannak? - hagyja el ajkaim, de nem is törődöm a háziakkal, ha egyáltalán van itthon valaki. Utam arra vezet, amerre Sienna terelget, fel a lépcsőn, be a babaszobába. Olyan, mint amilyennek vártam. Sehol egy elhajított zokni, vagy újság. Ételmaradéktól tarka tányér, még egy kurva ferdén az asztalra vetett könyv se. Hogy a picsába tud így rendet tartani? És nekem miért nem megy? Majd fel robbanok! Megcsodálom a képet és vetek egy pillantást a süteményre is, de még nem veszek belőle. Sisit figyelem. Hangtalanul, némán. Leveszem a szemüveget, hogy láthassa azokat a gyilkos pillantásokat. -Hogy mi van velem? Beleszaladtam nem egy, hanem két félnótás pasiba is.... - lélegzetvételnyi hatásszünetet tartva – Ja, és említettem már? Elutaztam Alaszkába, hogy a legjobb barátnőmmel lehessek és hetek óta szarik a fejemre. És veled? Magam is leülök az ágy szélére, és rá sem nézek Siennára. Elképzelem ahogyan térdre esik és úgy kéri a bocsánatomat én pedig nagy kegyet gyakorolva, nagy unszolás árán, de megbocsájtok. Szép lenne, ha így lenne..... de elröhögöm magam és kacajommal a jégkirálynő szerepe is semmivé lesz. Egyszerűen nem megy a rendíthetetlen szikla szerepe. Hiányzott ez a némber! Felé fordulok és azon lendülettel teperem le és ölelem át barátnőm. -Basszameg, de nagyon hiányzott ez az aranyos pofikád! Nyomok csókot Sienna arcára és csak úgy egy perc elteltével engedem, hogy újra felüljön. -Velem tényleg semmi említésre méltó, de te mesélj kérlek! Neked van mit elmondanod, úgy sejtem.
Ez a nem szólok hozzád játék azért kicsit szíven üt, úgy csinál, mintha hetek óta nem is látott volna, pedig de, ugyanúgy padtársak vagyunk, bár tény, hogy a suliban nem lehet nyugodtan dumálni, de azért ez nem jelenti azt, hogy letojtam a fejét. Vagy most nem tudom, mi van. Jó, tudom, hogy iskola után mindig volt valami dolgom, amiért nem tudtam vele menni, de nem azért csináltam, mert nem szerettem volna vele tölteni az időmet. Charlotte néni kiköszön a konyhából, a szoknyája mögött ott bújik meg a kisebbik unokaöcsém is, meséltem már nekik Nissyről, azt is tudták, hogy jön, valószínűleg még vacsira is marasztalni akarják majd. Mindegy, ha ő most ezt játssza, megvárom, míg elmúlik, úgyis el fog, túl jól ismerem már ahhoz, hogy másként gondoljam. Én ettől még a szokásos módon viselkedem vele, kedves vagyok, és alig várom, hogy kettesben beszélgethessünk. Remélhetőleg hamar rájön majd ő is, hogy nincs oka az ilyen távolságtartó viselkedésre. Akkor azért némileg kezdem komolyabban venni a helyzetet, mikor meglátom a szemeit, és értetlenül meredek rá, lefelé biggyedő ajkakkal. Nagyszerű, még a végén el is fogom bőgni magam. Ne már, Nissy, miért csinálod ezt velem? Ajj… - Tudod jól, hogy nem direkt csinálom, ha tehetném, az időm nagy részét veled tölteném. Csak ennyit voltam képes kinyögni a dologra, nem fogok mentegetőzni, nem érzem úgy, hogy ezért most van oka felhúzni a fitos kis orrát. Tegye, de fölösleges, nem is értem, miért szennyezi a lelkét ennyi negatív érzelemmel. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, jelezve testbeszédemmel is, hogy ezúttal nem fogom megadni magam neki, nem érdekel, mi lesz a következménye, igazságérzetem azért már nekem is van. Aztán persze jön is a szokásos hangulatváltozás, esküszöm, ez a nő engem egyszer ki fog készíteni, komolyan mondom, nem értem, hogy ez most mire volt jó. Én azért nem tudok kacagni a helyzeten, szerintem ő sem lenne képes, ha úgy néztem volna rá, ahogy ő lövellte felém a pillantásait. Eltarol, akár egy rongybabát, halkan puffanok az ágyon, és amint sikerül kihámoznom a közénk szorult kezeimet, én is visszaölelem. - Öhm… most akkor úgy csinálok, mintha nem tegnap találkoztunk volna utoljára a suliban. Jegyzem meg kegyesen, persze csak húzom az agyát, ami az előzőek fényében meglehet, nem a legjobb ötlet, de attól még nem tudom kihagyni. Nem sietek felkelni, szeretem az öleléseket, kellemesek, bensőségesek, azt suttogják, hogy valaki szeret annyira, hogy közel merjen engedni magához, és ez jó. Végül felülök, és úgy döntök, ömlesztve a nyakába öntök mindent. - Van munkám, egy szexi főnököm, az első előadásom után majdnem megerőszakoltak, de a főnököm, akiről azóta kiderült, hogy a nagybátyám, megmentett, és utána elvitt az édesapámhoz. Természetesen közel sem veszem könnyedén a helyzetet, komolyan beszélek, majd ő eldönti, mi az, amire ezekből kíváncsi, mert őszintén, ha magamtól kellene mindent elmondanom, akkor csigalassan jutnánk arra a pontra, ami szerintem a legjobban érdekelheti. Szerintem ezt ő sem akarná.
Mosolyomat, amely a nagy vetődés előtt rajzolódik ki arcomra javarészt az elégedettség festi a diadal tintájával. Hiszen mint már oly sokszor ismeretségünk alatt, újra én győztem. A durcás érkezés meghozta a kellő hatást és ha pár pillanattal tovább folytattam volna, szinte biztosra veszem elsírja magát. De most itt vagyunk, együtt vagyunk és vélt sérelmeimet elfújja az őszi szellő. Úgy teszek, mint aki az egész érkezési mizériát tréfának szánta. Komolyan gondoltam, véresen komolyan. Mert nekem volt igazam, ehhez nem férhet kétség! Mindent megtettem, amit emberileg lehetséges volt, még azon túl is. Nem telt el úgy nap az iskolában, hogy ne kérdeztem volna rá arra a kurva borítékjára és a fejleményekre, de minden esetben ugyan azt a választ kaptam. „Nem alkalmas az idő és a hely” számtalan formába öntve, de a lényeg mindig ez volt. Nem alkalmas! Jó tudom jól, hogy Sisikém kénytelen figyelni az órán, picike madáresze fel kell dolgozza a hallottakat, de akkor is! Nem hiszem és nem is értem miért lett volna akkora ár pár perc beszélgetés. Szünetekben ugyan én nem értem rá, mert többnyire a Malibuban hagyott barátaimmal Face-eltem, de akkor is, ott volt a következő óra! Suli után meg? Már a könyökömön jött ki a „Mennem kell dolgozni” meg a „Charlotte néni vár rám”. A nénikéjét még csak megérteném, de ez a dolgozni menetel, mikor nem egyszer a szájába rágtam, hogy fizetek mindent csak kérnie kell. Van tartása, még az apám is ezt mondta. A nagy lószart! Az ölelésem viszonzatik és már fetrengünk is az ágyon. Meg kell valljam, nagy erő kellett hozzá, hogy ne markoljak bele a hajába és tépjek ki egy meglehetősen nagy adagot belőle. De számtalan erényem mellett a megbocsátás az egyik fő erősségem. És most is megbocsájtok, hiszen szeretem őt. -Az nem ugyan az, te is tudod! Ülni a padban megkukulva, vagy a szobácskádban édes kettesben. Ugye érzed a különbséget? Magam is felülök. Kezeim az ölembe ejtem és mint egy kamaszfiú a felvilágosító órán, oly figyelemmel és odaadással hallgatom a mondandóját, arcomon kedves és érdeklődő mosollyal. Szexi főnök aki egyben nagybácsi? Erőszaktétel és a nagy találkozás? Sienna! Ugye ezt most nem gondolod komolyan???! -Kedvesem, ugye nem fogod ezt csinálni velem, hogy címszavakban beszélgetünk? Tudod nagyon jól, hogy az is érdekel milyen bugyi volt a szembe jövő csajszin! Szóval kicsit részletesebben, vagyis sokkal részletesebben, ha kérhetem! Jó pasi a főnököd? Akarom ismerni! Történt valami, mi előtt megtudtad, hogy rokonok vagytok? Hasonló az ízlésünk a pasik terén is, ez már Liam esetében bizonyosságot nyert, szóval ha Sisinek bejött nekem is be fog. És én megkapom, ha akarom. Ehhez sem fér kétség! -Erőszak? Ezt is kínzóan részletesen, ha kérhetem! Engem bezzeg nem akartak megerőszakolni. Pedig nagyon odaadó áldozat lettem volna, azt hiszem kezdek berozsdásodni. - kacsintok rá szemtelenül. Végre itt lett volna az alkalom, hogy kislányból nő legyen, de gondolom ezt is el mulyáskodta. Jellemző. -És a legfontosabb, ezt vegyük is előre! Milyen az apád? Mit szólt hozzád?
- Tudom én, hogy nem ugyanaz, de attól még láttál. Kötöm az ebet a karóhoz, nyilvánvalóan ez a verzió nekem is jobban tetszik, már ha épp nem túráztatni óhajt ezekkel a badarságokkal, egyszerűen nem is értem, de komolyan. Nem tehetek róla, hogy nekem dolgoznom kell azért, hogy ne haljak éhen, és hogy megvalósíthassam az álmaimat. Sosem használnám fel a barátságunkat arra, hogy könnyebb legyen az életem. Nekem az ő pénze nem járt, másé sem, én megoldom magamnak. Egyszerűen nem lennék képes elfogadni tőle annyit sem, amennyi a puszta életben maradáshoz szükségeltetik. Természetesen nem szándékoztam ennyiben hagyni a dolgokat, de szerettem volna tudni, hogy mi az, ami őt a leginkább érdekli, mert tényleg nem akartam elmesélni minden töviről hegyire, hogy aztán megkapjam a nyakamba, hogy ez meg az nem is érdekelte. A mai produkciója után kinézem belőle a dolgot. - Te tök dilis vagy. Szerinted ez olyan jó móka? Pattantam fel rögtön az ágyról zaklatottan, nem is értem, hogy képes ebből viccet csinálni, kezdett elmenni a kedvem ettől az egésztől. Ha ez így megy tovább, tényleg bőgni fogok, pedig nagyon nem akartam. Azt viszont pillanatok alatt elérte, hogy az erőszakról egy szót se szóljak neki többet, mert egyszerűen az ehhez hasonló megnyilvánulásokra nincsen szükségem. Épp elég borzasztó volt átélni az egészet, nem kell, hogy még közöljön valami olyasmit, hogy ne csodálkozzak, vagy hogy akár hagyhattam is volna magam, akkor legalább nem lennék többet szűzkislány. Nem is vagyok, mármint, szerintem nem, technikailag fogalmam sincs róla, de nem is érdekel. Az meg holt biztos, hogy nem egy részeg disznó erőszakoskodása révén akartam volna mélyebben elmerülni ebben a témában. Vettem egy sütit, és lassan elrágcsáltam, egye csak meg, amit főzött a szavaival, én is képes vagyok kellemetlenné varázsolni a pillanatot, ha elszúrják a jó kedvemet. Neki sikerült, szóval most durcizom egy keveset, mint valami ovis. Nem mintha ettől jobban érezném magam, egyáltalán nem, csupán tényleg úgy érzem, hogy most tényleg túllépett valamiféle képzeletbeli határt. - Tök jó fej, bár nem ilyennek képzeltem, olyan fiatalnak tűnik, nem hinné el róla senki, hogy van egy tizennyolc éves lánya. Anchorageban lakik, elég messze, de azt mondta, meg fog látogatni. Szuper lakása van, de egyedül él, bár attól még lehet valakije, erre nem kérdeztem rá. Szerintem jól fogadta ezt a van egy lánya dolgot, legalábbis az elején egy kicsit ki volt akadva, de aztán tudtunk normálisan beszélgetni. Darálom le végül, bár már közel sem akkora lelkesedéssel, mint amennyivel azelőtt tettem volna, hogy előállt azzal a marhasággal az erőszakról. Ez van, tökéletesen elszúrta a kedvemet. - És miért történt volna bármi is? A főnököm, az ember nem csinál semmi olyasmit a főnökével, nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy mi lenne, ha esetleg… kevésbé lennék jókislány, de hamarabb tudtam meg, hogy a rokonom, mintsem bármi ilyesmire sor kerülhetett volna.
-Láttalak igen, de nem beszéltünk valami sokat. Ott voltál de..... - fájt! Isten látja lelkem fájt! A megunt és eldobott játék kellemetlen, szívbe markoló érzése lett enyém ezekben a hetekben. Az egykoron kedvelt de már varázsát vesztette plüssmackóé, akit gazdája egykoron le sem rakott, magával cipelt mindenhová, beszélt hozzá, öltöztette. Most pedig? Az ágy sarkában gubbaszt napokon, heteken át. Felé sem néz senki, még a mellőzött helységbe sem lépnek be. Pedig a mackó várja, az ajtó kilincsét bámulja napestig és tovább, hátha megmozdul és belép rajta rajongással szeretett gazdája. Felkapja, magához öleli, fülébe suttogja szereti. Csak egyszer, utoljára akarja az érintését és hangját, de nem kaphatja meg többé soha. Így éreztem magam, elhanyagolva, megunva. Sárba dobva és bele is taposva. Nem mintha én nem tettem volna ugyan ezt nagyon sokszor Sienna kárára. Amikor meglett a Mustang talán hetekig fel sem hívtam, meg ha valami pasi volt a dologban. De persze ezen esetek fel sem tűntek, hiszen akkor nem én voltam a szenvedő alany. Nem nekem tűntek a másodpercek hosszú, unalmas óráknak. -Tudod, nagyon is jól tudod, hogy dilis vagyok. Így szeretsz nem? És egyébként is..... héééé... most meg mi a... Szent ég, basszameg! Ne haragudj! Én is felkelek az ágyról és Sisihez lépek. Próbálom megsimítani arcát, bár most már igen kicsi esély van rá, hogy hagyni fogja. Most is, mint már oly sokszor abba a hibába estem, hogy az előtt járt a pofám, mielőtt végig gondoltam volna mit is mondok. Fogalmam nem volt róla mit élhetett át és mivel is jár egy hasonló eset. Talán férfira sem lesz képes nézni egy jó ideig, vagy talán soha sem? ~Nissy te idióta ribanc!~ Nem éreztem hasonlót és talán nem is akartam. Ugyan ezt mondtam, de nem így van. Mindig és csak akkor érintettek, amikor én is jónak láttam és senki de senki nem tépett gyümölcsömből, csak ha én kínáltam meg. Végighallgatom a beszámolót, amely lehetett volna sokkal színesebb. Részletesebb és mosolygósabb ha nem cseszem el az iménti benyögésemmel az egészet. Minden esetre nagyon örülök Sienna sikerének, hiszen simán ki is penderíthette volna az apja, vagy éppen kételkedhetett volna a lány igazában, de úgy hallom nem tett semmi ilyesmit. Ami bizony mindenképpen siker, legalábbis az én szememben az lenne. Sisiében? Most nem tudom, hiszen oda a jó hangulata. Nem győzöm magamban szapulni a hülyeségemért. -Van képed róla? Persze ha megmutatod.... Kéérlek Sienna! Bocsáss meg! Nem akartam, nem tudtam, nem gondolkoztam. Próbálom megérinteni a kezét. Ha engedi az enyémbe temetem. Bűnbánó, hatalmas őzike szemekkel meredek rá. Talán megbocsájt nekem, ha nem.... azt nem fogom lelkileg kiheverni, talán soha. Imádom őt és nem akartam megbántani. -Elmenjek most? Hagyjalak egyedül? Gondolom most egy jó darabig nem kérsz belőlem.
Tudom, hogy nem olyan ez számára, mint remélte, azaz, valamiért biztos vagyok benne, hogy rosszul esik neki, és bántja a dolog, nem csak a viselkedéséből kifolyólag, amúgy is feltűnt már. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudok több felé szakadni, pedig isten bizony megtenném, ha képes lennék rá. Hiszen ezer örömmel tölteném a napjaimat Nissyvel, s persze apával is, aztán szeretném őket áttáncolni is, valamint tanulni az érettségire már most. Abszolút fogalmam sincsen arról, melyik kezembe harapjak, néha nincs olyan döntés, amit meghozva a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad. - Annyira mindegy, Nissy... Sóhajtok fáradtan, nem vagyok képes azt mondani, hogy nem haragszom, egyszerűen szemétségnek tartom ezt a fajta megnyilvánulást, és még ha el is hanyagoltam, szerintem ezt nem érdemeltem. Annyira igaz az a mondás, hogy azok képesek a legnagyobbat belénk rúgni, akiket a legjobban szeretünk… Nem akartam arra az estére gondolni, és ha a fene fenét eszik is, akkor sem fogok róla beszélni. Megtörtént, kész, Duncan kényszeríthetett akkor, hogy kimondjam hangosan, és most Nissynek is elmondtam, de többet nem fogom kiejteni a számon. Nem élek tagadásban, tisztában vagyok vele, hogy mi történt, de attól még nem kell állandóan erre gondolnom. Most valóban nem akartam, hogy hozzám érjen, talán ezért is menekültem először a sütibe, nem is tudom. Egyszerűen csak el szerettem volna felejteni ezt a húzását, mint nagyjából minden alkalommal, amikor nem normálisan viselkedik. Nem akartam észrevenni ilyenkor, mintha attól hamarabb elmúlna az agymenése. Aztán persze elkezdtem mesélni, mert nem akartam, hogy ilyen semmilyen módon váljunk el, vagy akármi, ha már eljött ide, legalább egy kevés értelme legyen. - Nem, nincs képem róla, egyelőre közel sem jutottunk el oda, hogy fényképeket cserélgessünk, vagy csináljunk egymásról, de egyszer biztos megismered majd. Elmosolyodtam, említettem apának azt is, hogy milyen jó fej az én barátnőm, hogy eljött velem ide, és hogy majd bemutatom neki is, de azt hiszem, most vagyok olyan szemét, hogy ezt nem osztom meg vele. Nem érdemli meg. Igen, én is tudok ilyen lenni, különösképp akkor, ha ennyire belemásznak a lelkembe. Istenem, csak most gondolok bele, hogy valószínűleg felhívtam volna aznap éjszaka, hogy kisírjam magam neki, ha Duncannal nem kocsikázunk órákat Anchorageba. Így utólag belegondolva úgy hiszem, jobban jártam, hogy nem úgy alakult. A kezemet azért nem húzom el, és persze tudja jól, hogy úgysem tudok senkire sokáig haragudni, főleg rá nem, úgyhogy hamarosan végül mosolyogva bólintok. Nincs gond, a szőnyeg alá seprem, mint az összes többit, mániákus problémakerülő vagyok egyébként is. - Ne beszélj ostobaságokat. Hova mennél? A fél délutánt süti sütéssel töltöttem, a minimum, hogy eszel belőle. Biccentettem az asztal felé, ezzel jelezve, hogy részemről elfelejthető a kis incidens, és tudhatja, hogy felemlegetni sem fogom sose. - Na de mesélj már te is! Te jobban érdekelsz, mint a saját sztorijaim.
„Annyira mindegy Nissy” Nem több ez, mint három kibaszott szó, de mégis. Az elsővel felmetszette mellkasom, a másodikkal puszta kézzel nyúlt be a szívemért és a harmadikkal kitépte azt, hogy a földre dobhassa. Magam előszeretettel alkalmaztam a lelki terrort, az érzelmi zsarolást és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nem is rosszul. Hasonlóan voltam védtelen azonban, ha saját fegyverem fordították felém. Sebezhető, védtelen voltam ellene és Sienna az utolsók között volt, akitől erre számítottam volna. Sokkolt az eset és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Próbáltam megragadni minden szalmaszálat, pontosan ezért próbáltam érinteni, megsimítani arcát. Nem hagyta, igazából nem is vártam mást. Ez volt a kegyelemdöfés, az utolsóként bevitt szúrás. -Annyira sa... -motyogom elhaló hangon. Isteni szerencsém van, hogy az apa téma kissé kilendíti Siennát ama elfoglaltságából, hogy rám haragudjon. „Egyszer megismerem” Talán soha nem voltam ettől ilyen messze. -Facebook? Esetleg? Felteszem a számomra alapvető kérdést. Hátha sikerül meglesni pár jól elkapott pillanatot és mi tagadás eléggé kétkedve fogadom, hogy Sienna apja annyira fiatalos lenne, mint amilyennek beállítja. A keze érintését nem tagadja meg tőlem, ami nem volt az a díjnyertes ötlet, ha jobban belegondolunk. Hiszen ezzel az érintéssel ha csak egy pillanatra is, de újra nyeregben érzem magam és eddigi bűntudatomat szorgos kezek próbálják kisöpörni. A sértettség kezei és most egy ilyen megnyilvánulással biztosan olyan sebet ejtenék Sisi lelkén, amely talán sosem forrna össze. Nem tehetem, nem hagyhatom hogy így legyen, csak az utóbbi napokra kellett visszagondolnom. Olyan elesettnek, magányosnak éreztem magam nélküle, egyszerűen tennem kell a dühöm ellen. De egyedül nem megy, soha nem ment. -Hogy hová mennék? Vissza a hotelba tovább csinálni a semmit, vagy reptér és irány haza. Csak akkor van értelme az ittlétemnek, ha veled lehetek...... Kimehetek a mosdóba? Ha Sienna megmutatja hol az említett hely pár percre magára hagyom, hogy aztán új emberként térjek vissza, jó pár fokkal nyugodtabban. Ha nem, úgy veszek egy sütit és ismételten, mint már oly sokszor megbizonyosodom róla, hogy barátném egy igazi kis konyhatündér. Elismerően bólintok a süti ügyében Siennára, finom mint mindig. -Mit meséljek? Velem nem történt semmi említésre méltó. Hacsak... - meredek a plafonra, mint valami súgógépre - hacsak nem, hogy megismerkedtem egy sráccal a plázában. Helyes fiú, csak kicsit nyámnyila. - mondom ki a szavakat és ezen közben egy kacér vigyor kezdeményei rajzolódnak ki arcomon. Nem az emléknek szólnak, sokkal inkább annak a ténynek, hogy sikerrel lettünk túl az incidensen Sisivel. Ugyan a megoldás sokkal inkább az ő érdeme mintsem az enyém, de kellően egoista vagyok ahhoz, hogy ez ne jusson el a tudatomig. -Ja, és történt még valami. Leüvöltötte egy fickó a hajam a szállodában. Kicsit meg is cibált, pedig csak zenét hallgattam fürdés közben. - gondolok vissza a szomorú esetre, amely a bimbódzó mosolyt egy csapásra letörli képemről. -Ezt dobta a gép. Neked lett egy szexi főnököd, engem meg megtépnek. Persze ha bármelyikünk tudná, hogy egy és ugyan arról a pasiról beszélünk, hát nem mondom letennénk a hajunkat. De ez a felismerés egyenlőre titok marad előttünk.
- Facebook? Fogalmam sincs, nem kerestem rá, eszembe sem jutott eddig, ha gondolod, te megteheted... Ugyan én is fenn voltam azon a közösségi oldalon, régen ott tartottam a kapcsolatot Shinyval, de úgy ennyi, sokat nem csacsogok rajta, időm sem lenne rá. - Daniel Corvin a neve. Fűztem hozzá, ezzel pedig kezdjen csak azt, amit szeretne, én biztos nem fogok rákeresni, látom élőben, az nekem elég. Mondjuk, így küllemre akár fenn is lehet, elég kapós pasinak gondolnám, bár elég bizarr úgy gondolni az apámra, hogy jól néz ki, csak úgy, mint a főnökömre, aki amúgy meg a nagybátyám. Egész szerencsés genetikailag a családfánk, úgy tűnik. - Én nem szeretném, hogy hazamenj, próbálom megoldani, hogy több időm legyen, de nem olyan egyszerű. Persze, menj csak nyugodtan, a folyosó végén balra, szemben a wc van. Ha esetleg az is kellene neki, közben azért próbálom szégyellni magam, amiért magányosnak érzi magát miattam, de még mindig nagyon zavar, amit mondott, épp ezért nem sikerül tökéletesen átéreznem a dolgot, de szerintem nem is baj, mert még mindig nem érzem, hogy igaza lenne, régen is volt, hogy a sulin kívül hetekig nem találkoztunk, és az nem miattam volt. Tudom, hogy idegen város, de Nissy pont nem az a fajta, aki ne élne meg a jég hátán is. Mindig olyan erős, és magabiztos, annyira fura, hogy szüksége van rám, valahogy ez sosem tűnt fel még ennyire. - Na, az tök jó. Én például nem ismerkedtem meg semmilyen fiúval, már az osztálytársainkon kívül, de ők valahogy nem jönnek be. És találkoztok még? Kérdezek rá rögtön, mert én is kíváncsi vagyok rá, hogy mi zajlik körülötte, még akkor is, ha úgy tűnik, nincs így, nagy tévedésben van, egyszerűen csak most, hogy nincs mellettem anya, minden sokkal nehezebbnek tűnik az életemben. - Micsodaaa? Megcibált? Ez mennyire barbár dolog már, mégis ki tesz ilyet? Nem is értem… szépen is lehet szólni, hogy halkítsd le a zenét. Igen, Nissyt ismerve nagyon is sejtem, hogy nem épp halkan szólt, de az eddigiek után nincs kedvem erre konkrétan rákérdezni, még a végén azt hinni, hogy úgy gondolom, az ő hibája. Az, hogy valakinek elege lett, az bizonyosan, bár azért ez a cibálás tényleg erős dolog. - Azért, az a szexi fönök elég morcos úgy alapjáraton, kicsit nehéz felvidítani, bár én mindig próbálkozom, volt már rá példa, hogy rám mosolygott. Szerencsére apa nem olyan morcos fajta, fura is, hogy testvérek, szerintem jellemileg nem hasonlítanak túlzottan, persze lehetséges, hogy korán ítélek. Sóhajtottam fel, és egy sütit a kezembe véve visszaülök végre az ágyra. - Nyílt egy táncsuli, szerintem be fogok iratkozni, hogy ne maradjak le a balettben sem, az nagyon ciki lenne. Mondjuk, a próbán a munkához, mindig azt műveljük, de azért csinálnám csak úgy simán is.
-Naná, hogy gondolom! - mosolygok barátnőm szemébe. Nekem ez volt evidens és értetlenül fogadom, ha másnak nem az. Sisi ugyan soha nem volt az a világhálón csimpaszkodó, legalábbis amikor együtt voltunk nem kapta elő kényszeredett mozdulattal telefonját, hogy pötyöghessen egy pár sort. Ebben nem hasonlítottunk. Egy új ismeretséget azzal, és minden esetben azzal koronáztam meg, hogy legalább ráírtam Face-en. -Sienna! Te tudod a legjobban, hogy szívtelen és főként egy önző kis dög vagyok. Ezért akarok és mindig is ezért akartam könnyíteni az életeden, hogy többet lehessünk együtt. Na jó, persze nem csak ezért, de talán ez mozgatott leginkább. - teszek töredelmesen vallomást, de tudom jól Sienna ezeknek a dolgoknak tudatában van. Hiszen nyitott könyv vagyok előtte, mint ahogyan ős is előttem. Legalábbis így hiszem. -Na akkor mosdó, aztán megnézem apukádat. Pááá – dobok puszit, majd kistáskámat nyakon ragadva indulok meg nagy hévvel abba az irányba, amerre irányított. A méterek egyre elnyúlnak, mintha az áhított ajtó egyre messzebb és messzebb lenne, de végül csak elérem. Illedelmesen kopogok, hátha van bent valaki, végül benyitok. Kulcs nincs a zárban, nem is akkora baj. Hisz nem fürödni készülök. Táskámban kezdek kotorászni, de amit keresek csak nem akad kezembe. -Na mi lesz??! Hol a picsában vagy?? - motyogom magamnak, legalábbis nagyon remélem, hogy más nem hallja ezen szavakat. Kezd úrrá lenni rajtam a pánik, nagyon nem találom azt, amit keresek. Mikor már azon vagyok, hogy a földhöz vágom a táskát és jó alaposan megtaposom végre kezembe akad a tégely. Remegő kézzel tekerem le a fedelét és kotrok ki belőle egy pici sárga pirulát és egy nagyobbacska... nem, inkább két nagyobbacska rózsaszínűt. Csak nem leszek rosszul. Ha mégis, majd ráfogom a nemevésre. Méregerős szerek, szinte azonnal hatnak és kölcsönöznek egy szempillantás alatt hamis nyugalmat és jókedvet. Most nagy szükségem van mindkettőre, egy hajszálon múlt a mai este és nem akarom még egyszer elcseszni. Hideg fej kell és sajnos ez nekem nem megy segítség nélkül. Lenyelem a bogyókat és a csapból iszom rá vizet. Még nem megyek vissza, csak egy perc kell még. Megtámaszkodom a mosdóban, ujjaim lilává válnak, olyan erővel szorítom a porcelánt. Kész, mehetek vissza, és el is indulok barátnőm szobája felé. Benyitok, ezúttal kopogás nélkül. Táskám a fotelba vetem, persze csak az után, hogy telefonom magamhoz vettem volna. Leülök az ágy szélére és vadul masszírozni kezem a kijelzőt. Gyakorlott mozdulatok ezek, amennyit én a telefonom basztatom nem is csoda. Egy szempillantás alatt bár fut is a keresés a Sisi által megadott névre és városra. Daniel Corvin, Anchorage. -Mi a picsa..... a kurva mindenit! Egyetlen találat és amit látok? Te jó ég! Ő lenne Sienna apja? Hiszen ez a pali még nincs harminc se. Vagy az oviban csinálta. Te szent szar, mekkora ötlet volt két nyúlbogyót lenyelnem. Ha nem tömök magamba annyi mérget, mint amennyit most küszöbön állna egy dühroham. Hogy lehet ilyen apja? Nekem miért nem ilyen fiatal a faterom? Basszameg! -Ő az? Nem gépeltem el? - mutatom felé a telefonról ránk mosolygó arcot – Te Sienna, mi lenne, ha..... mindegy, felejtsd el! - majdnem kimondtam, hogy „mi lenne ha jövő héttől anyunak kellene szólítania” de szerencsémre lenyeltem a mondatot. Az előbbi eset után ez volt a legbölcsebb, amit tehettem, meg aztán mostanság eléggé kiszámíthatatlan Sisi reakciója az anya-témára. Gyorsan váltok is, de persze még pár pillanatot csorgatom a nyálam, majd elteszem a telefonom. -Hát, nem is tudom. Talán találkozunk. - nem osztok meg vele többet Thomasról, hiszen a megismerkedésünk körülményei nem tartozik azon dolgok közé, amiről szívesen dicsekszem. Összetörtem mint a lehulló pezsgős pohár és Sienna erősnek tart és tartott mindig. Nem akarom ezt lerombolni benne. -Valami balfasz, aki meg volt sértődve, hogy mertem zenét hallgatni nap közben. Nem éjszaka, fényes nappal. Hát most mond meg, milyen ember az ilyen. Ki tudja hol itta szét a fejét este, nappal meg nyavajog.... és persze neki esik az első védtelen nőnek, akit talál. Kisbabás mosoly formálódik arcomon, mikor meghallom azt, ami eddig is nyilván való volt. Meg aztán az előbbiek miatt is jó ötletnek tűnt kicsit fényezni Siennát. -Nem született még olyan ember, akinek te ne tudnál mosolyt csalni az arcára. Na jó, a ráncigálós mogorva seggfejnek a hotelből, talán neki nem, de mindenki másnak igen. Táncsuli? Nem mondod. Oda viszont el kell kísérjelek. Nekem és senki másnak! És nincs vita! Értettem? Rámarkolok a sütire, amely tényleg különösen finom lett. Sienna és a tánc. Ezt látnom kell, egyszerűen ott kell lennem és kész.
Igazából, ezt nem nagyon mondtam még Nissynek, meg úgy senkinek, de nekem sosem volt szuper telefonom, ilyen okos féle, mert hát, pénzünk nem volt ilyesmire, számítógépem sem volt sosem, egyszer anyával egy teljes évig spóroltunk, ha karácsonyra meglepjük magunkat egy laptoppal. Azóta is megvan, nagyon vigyáztunk rá, és még mindig tök jól működik, el is hoztam magammal, lévén az összes dolgunk egy raktárban végezte, de ott sem maradhatnak sokáig, fogalmam sincs, mi lesz velük. Az egész életem úgy, ahogy van, befér egy garázs méretű raktárba, na nem ám olyanba, mint amilyen a szuperhősöknek van hatezer autóval, csak egy kicsibe, amibe éppen elfér egy darab roncs. - Tudom, ismerlek, én így szeretlek, de te is ismersz, és tisztában kell lenned vele, mert épp annyiszor mondtam el, hogy nem fér bele, egyszerűen én arra lettem nevelve, hogy meg kell dolgoznom mindenért, amim csak van, és kérlek szépen, hagyjuk ezt ennyiben, mert nem szeretnék megint ezen témázni. Annyira fölösleges, úgyis mindig ugyanoda lyukadunk ki, ő nem érti, hogy miért nem, én meg azt nem értem, mit nem ért rajta. Mások vagyunk, máshonnan jövünk, néha nem értem, hogy miért akarja még mindig egy olyan lány barátságát, mint amilyen én vagyok, de sosem fogok rákérdezni, egyszerűen inkább nem szeretném tudni. - Rendben! Engedem útjára, miért is tartanám vissza, sokat jár a mosdóba, olykor azt hiszem, ott ereszti ki a gőzt, vagy valami ilyesmi, de valamit tuti csinál, mert utána mindig tök másként viselkedik. Már arra is gondoltam, hogy akkor mond el minden szutyoknak a tükörbe bámulva… de azért remélem, nem tesz ilyet. Én addig iszok egy kicsit, meg átnézem a beosztásomat, kilencre megyek be dolgozni, de még így is van vagy három óránk, mire el kell indulnom. Kicsit fura egyébként egy olyan helyen melózni, az meg talán még furább, hogy annak ellenére szeretem, ami történt velem. Elvagyok a saját kis világomban, amíg vissza nem jön, aztán abban sem lesz köszönet, ahogy reagál. - Hé, hogy beszélsz? Ha ezt az unokatesóm hallaná, már zsibbadna az egész arcod... Csóválom meg a fejem, de nem mondhatja, hogy én nem figyelmeztettem. Csak megvonom a vállam. Nekem is van szemem. Épphogy kinézném belőle a harmincat, esetleg egy harmincötöt, de mindkét esetben nagyon fiatalnak kellett lennie, amikor anyával összegabalyodtak, egyszer úgyis meg fogom kérdezni, hogy tulajdonképpen mennyi idős, mert nem nagyon tudom összerakni a mozaikdarabokat. - Igen, ő az. Mondjuk, biztos a genetika, engem sem néz senki tizennyolcnak, a múltkor valaki azt hitte, általános iskolás vagyok. Olyankor azért sírhatnékom támad. Próbálok nem nagyon foglalkozni a kiakadásával, de nehezen megy, csak felvont szemöldökkel nézek rá, hogy vajon mit akart még mondani, de inkább nem kérdezek rá, van az úgy, hogy okosabb, ha Nissy gondolatai ott maradnak a fejében. Még a végén megint a lelkembe mászna. Sokszor megteszi, de a legtöbb esetben már fel sem veszem, tudom, hogy nagyon érzékeny vagyok, és nem akarom, hogy megint a fejemre legyen olvasva. - Csak talán? Nem baj, ha nem akar többet látni, az az ő baja. Mosolygok rá, minden őrült dolga és kiszámíthatatlansága ellenére Nissy egyike volt életem legfontosabb személyeinek, és szerettem volna, ha jól alakulnak a dolgai, őszintén kívántam, hogy egyszer majd tényleg boldog legyen, tudom, hogy most nem volt az, amióta ismerem, sosem éreztem boldognak. - Védtelen nő? Te? Ne butáskodj… el tudom képzelni, hogy hozzávágtad azt, amint a zenét hallgattad… Egyébként, én sem értem, hogy miért zavarta ez nappal, de sok az intoleráns népség sajnos. A következő szavaira szemérmesen elmosolyodom, és kissé zavartan hajtom le a fejem. Fura egyébként, mert előbb-utóbb tényleg elérem, hogy visszamosolyogjanak rám, bármilyen kemény dió is legyen valaki, és többnyire nem is kell nagyon megerőltetnem magam, Duncannél sem kellett, egyszerűen csak önmagam voltam. - Hogyne, persze, majd betelefonálok, hogy mikor tartanak balett órákat, és hogy van-e még szabad hely, vagy összegyűlt-e egyáltalán egy csoportra való, aztán mehetünk. Mindenképpen szükségem lenne rá, hiányzik, hogy csak a balettre koncentrálhassak… Nekem ez volt az életem, és az, amennyi az Orpheumban jutott belőle, szinte semmiség volt. - És hogy kiengeszteljelek az elmúlt hetekért, mondja egy napot, és akkor elmegyünk oda, ahová te szeretnél, és azt csináljuk, amihez neked van kedved. Hibásnak ugyan nem éreztem magam, de attól még úgy voltam vele, hogy nem szeretném rossz kedvűnek látni, és szerintem fel fogja villanyozni, hogy belerángathat valamilyen őrültségbe…
-Csak nem az uncsitesód is jeles szappanharcos? - vonom fel a szemöldököm miközben teszek egyértelmű utalást rá, hogy bizony Sienna is jó néhány esetben tett egyértelmű ígéretet a szám kimosására. Persze soha nem tette meg. Még csak az kellett volna. Nagy lófaszt genetika, egyszerűen szerencsés vagy bogaram. De ez a fickó.... még most sem tértem teljesen magamhoz. A mérgek áldásos munkájának eredményeként továbbra is mosolygok és nem törődöm ama nyilvánvalóval, hogy szó nélkül elcserélném a magam hatvanas látszatát keltő apjára. -Az vicces lehetett, ezen ne sírj kedveském. Tőlem már vagy egy éve kutya nem kérdezte meg cigivásárlás közben sem, hogy „Nagykorú vagy már?”. Pedig hol van az még. Öregnek nézek ki? Szerinted is? A kérdés túl elhamarkodott volt. Ez volt az, amire nem akartam választ kapni, ennek megfelelően meglehetősen rémült képet vágva meredek Siennára. Neki ebben is szerencséje van. Ötven évesen is úgy fog festeni, mint egy huszonöt éves, én pedig.... bízhatom magam a gondviselésre és a botoxra. Jellemző, ebben is nála az előny. A Tom témában nem szeretnék többet mondani. Érzékeny pont és úgy tűnik, hogy szerencsémre Sisi nem nagyon feszegeti. Fordított esetben persze addig erősködnék, amíg meg nem tudom az összes apró részletet és világossá válik számomra minden egyes árnyalt foltocska. De ez most nem az a helyzet. Ez nekem kellemetlen, még szóba hozni is. -Igen, védtelen virágszál, pontosan. - emelem fel kissé a hangom, hogy aztán újra szelídebben folytathassam. - Semmit nem vágtam hozzá, meg aztán kissé elesettnek érzem magam itt. Nincs meg a hazai pálya előnye. A szemérmes kis mosoly, és ami kiváltotta.... a falnak tudnék ilyenkor menni. Nekem ez sosem ment jól, pedig nagyon szeretném, ha enyém lenne ez a képesség. Az, ahogy egy sorozatgyilkost is képes lefegyverezni pusztán azzal, ahogy a cuki kis pofájával rápillázik kettőt. A legkeményebb kőszikla is vajként olvadozik, amint elveszik a két boci szemében. Nekem ez miért nem megy és miért nem ment soha? Hogy a búbánatba csinálja? És az az egészben a leginkább dühítő, hogy még csak nem is szándékosan teszi. Teljesen spontán, megerőltetés nélkül. Maga a személyisége ilyen. Ááááá. -Bele fog férni az idődbe? - kérdezek rá nyíltan. Hangomon hallhat némi indulatot és persze nem ok nélkül. A tánciskola bezzeg belefér. Rám meg alig van ideje. Persze az ő szemszögéből érthető a dolog, tudom mit jelent számára a balett, de megengedem magamnak, hogy játszam egy kicsit a sértettet. Persze ez sem tart sokáig, köszönhetően a gyógyszereknek és a következő ajánlatának. Az iménti durcás pofim semmivé lesz egy pillantás alatt és helyét egy gonoszkás mosoly váltja fel. Az a mosolyom, amelyet Sienna már jól ismerhet és pontosan tudhatja is, hogy ez számára semmi jót nem jelent. -Vigyázz mit ígérsz nekem hercegnő! Tudod jól, ismerhetsz. Ezt tűzzel vassal, de betartatom veled! Ismét a plafonra. Valami nagyon agyamentet, valami polgárpukkasztót kell kitalálnom. Olyasmit, amire nem is gondolna, amit nem tenne meg saját akaratából. És az isteni szikra villámként hasít belém. -Helyreigazítás. Tűvel és vassal! Merthogy tetováltatni megyünk kicsikém! Felvarratjuk a nuninkra egymás nevét! Kellően otthon érzem magam ahhoz, hogy töltsek az ananászléből. Sienna nem túlzottan rajong érte, javíthatatlan almafan. Szóval minden bizonnyal amúgy is nekem szánta. Egy jóízűt kortyolok belőle, majd tekintetem barátnémra mered, vajon mit szól a felvetésemhez.
- Nem, ő inkább szájkaratés, én a helyedben vigyáznék vele. Nem akartam elképzelné, de ha ezt a két nőszemélyt összeereszteném, nagyjából abból állna a nap, hogy Shiny Nissy száját csapkodná, bár el tudom képzelni azt is, hogy Nissy pillanatok alatt nekiesne, akkor meg aztán jöhetne a cicaharc. Nem vagyok biztos benne, hogy meg kellene ismerniük egymást. - Dehogy is nézel ki öregnek, szerintem egyáltalán nem, tök szép vagyok, meg csini. Mondjuk néha kicsit felnőttesebben öltözködsz, lehet azzal téveszted meg a környezetedet. Gondolkodom el a dolgon, hisz más ötletem nem igazán van rá, ez viszont egészen egyértelműnek tűnik. Én a magam részéről csak mostanság kezdtem nőiesedni, és abszolút bizonytalan vagyok egyelőre a stílusomat illetően, kiforratlan, de majdcsak letisztul előbb-utóbb. - Az biztos, hogy nem olyan egyszerű itt, de tudod, ha nem sikerül változtatnom, és nem szokod meg itt te sem, akkor… nem fogok megsértődni, ha inkább hazamész. Nem várhatom el tőled, hogy egyedül itt éld a világod. Nagyon sajnálnám, és iszonyatosan hiányoznál, de az a fontos, hogy neked jó legyen. Nem mondom, hogy könnyen mondom ki, és talán erre is meg fog sértődni, pedig eszem ágában sincs megbántani, egyszerűen csak tényleg sajnálom, hogy nincsen több időm rá. - Őszintén, fogalmam sincs, nem hiszem, hogy bele fog, de valahogy meg kellene oldanom, illetve, talán ha nem lesz új műsor, akkor elég lesz kevesebb próba is a munkához, illetve a koreográfusom azt mondta, hogy a balett órákra is be tud majd nézni, és ott is átvehetjük majd olykor a dolgokat. Szóval tök rugalmasak, és én ennek nagyon örülök, másként nem tudom, hogyan menne a dolog. Néha úgy érzem, túlvállalom magam, de ez az utolsó évem, mindennek hibátlanul kellene mennie, hogy legyen esélyem megvalósítani az álmomat. Ő is tudja, meg nagyjából mindenki, aki ismer, hogy a Juilliard az álmom, és december elsejéig nekem le kell adnom a jelentkezésemet, meg kifizetni az ezzel járó költségeket, bár lövésem sincs, hogy fogom kiköhögni majd a tandíjat. Remélem, sikerül annyit összedolgoznom addig, elfogadni senkitől nem fogok erre egy garast sem, de bízom benne, hogy nem lesz ebből probléma, majd meglátjuk. - Annyira nem ijesztesz meg vele. Nem is hiszem, hogy túl sok kellemetlenséget akarna okozni nekem, aztán meg ki tudja. Nagyon remélem, hogy nem valami galádságot fog kitalálni, mert az nem nagyon jönne be, de majd meglátjuk. Aztán amikor meghallom az ötletét, tökre lesápadok, a tetoválás még soha életemben nem jutott eszembe, nem is csoda, mert eleve pénzem sincs rá, másrészt meg nem illik túlzottan az ilyesmi egy balerinához. Szerintem legalábbis egyáltalán nem. - Ugye ez a neves dolog csak a poén része volt? Ne haragudj, de még anya nevét sem tetováltatnám magamra. Az meg már csak a hab a tortán, hogy nekem erre nem futja, szóval szívesen elkísérlek, segítek kiválasztani a tetkót, meg mindent, fogom a kezem, amíg döfködnek a tűvel, de a tetkó részt kihagynám. Pislogok némileg kétségbeesettem, egy részem persze roppant menőnek gondolná az ilyesmit, de szerintem hihetetlen, hogy mennyire nem illene hozzám egy tetoválás. Ha meg valami finom kis csajosat választanék, tuti örökké a vérem szívná vele.
-Szájkarate? Úgy érted pofozkodós? Hm... már várom a találkozást. És valóban. Túl sokat hallottam az északi amazonról ahhoz, hogy most ne ismerjem meg. Persze lehet és az elmondottakból egyre valószínűbb, hogy nem leszünk egymásnak szíve csücskei, de ha Sienna szereti és miért is ne szeretné, hát én is megpróbálom majd a legjobb formámat és persze a legszelídebb szóhasználatomat adni. Meglehetősen jól esnek, már már lelket melengetnek a dicsérő szavak. Sokszor kaptam már hasonlót de Sisi szájából az egésznek valahogy más íze van. Ő az egyetlen, aki ezt minden hátsó szándék nélkül teszi és képes megtenni, így szavai felértékelődnek, nem is kis mértékben. -Tudod kicsim, ez szükségszerű. Neked ott vannak az őzike szemeid, nekem meg.... - nyomom kétszer-háromszor össze a műanyag csodáimat – nekem ez a fegyverem. És mi tagadás, tudom is használni őket. Félelmetes fegyverek ezek, hidd csak el. Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy rádumálom Sisit is a műcicire, de hamar letettem róla. Egyrészt sosem fogadta volna el, másfelől meg olyan érzésem volt, hogy irtózna a gondolattól is. Valahogy ő így volt jó, ahogy természetanya kiköpte magából. Nem kellett és talán vétek is lett volna változtatni rajta. Bár így oda egy dédelgetett álmom, hogy a mi duónkat hívják a srácok a hátunk mögött „négy hegynek”. A következő mondataira alaposan felhúzom a szemöldököm. -Ha ez csak duma, hogy húzzam el a csíkot...... - veszek egy mély lélegzetet – de tudom, hogy nem az. Közelebb lépek hozzá és az előbbi elutasítás után megpróbálom újra átölelni. Ha ezt hagyja, a homlokon csókolást is hagyni fogja. -Nekem az jó, ha látlak boldognak. Nem megyek innen sehová, csak ha elküldesz! Bocsáss meg Sisi! A durcázásért is meg azért, amit mondtam. Locsogtam szokás szerint, de megbántam, szörnyen megbántam! - Leülök az ágy szélére és próbálom kicsi kacsójánál fogva magammal húzni. Túlvállalta magát, ez világos volt eddig is. A balettórák csak hab lenne a tortán. Valahogy szeretnék segíteni rajta, de ez a fene nagy makacssága és büszkesége, ami nem hagyja neki, hogy elfogadja... az őrületbe tud kergetni. -Ezért szeretnék segíteni neked! Valahogy levenni a teherből a válladról..... Nem, csitt, most szépen tessék végighallgatni. Tudom jól, hogy egy kurva centet sem fogadnál el, de biztosan volna más módja is, hogy segítsek rajtad, neked. Csak gondolkodnunk kell. Tudom mit jelentenek neked az álmaid, és a te álmod az enyém is. Ha csak halványan megsejtené mennyire igaz ez és mennyire szó szerint igaz.... már mehetnék is a sárga házba. Szerencsémre ő nem olyan gyanakvó természet, mint én vagyok. Komolyan, ezt is úgy irigylem, ezt a „mindenki jó” hozzáállását az emberekhez. -Idéznélek kedvesem! „Oda megyünk, ahová te szeretnél és azt csináljuk amihez kedved van” Te mondtad pár pillanattal ez előtt és az ígéret szép szó! Oda akarok menni és ezt szeretném csinálni, és te ígéretet tettél, tehát nincs miről vitázni! Abból az egyből hajlandó vagyok engedni, hogy nem kell a punikád felett a nevemnek díszelegnie! De minden más adott és kötelező! És a neked ez miből futja dologra pedig.... mit szólnál, ha írnánk egy „tartozol nekem” cetlit?
- Egyértelműen pofozkodós, és én valahogy nem várom azt a találkozást. Holt biztos, hogy nem lenne túlságosan jó vége a dolognak, épp ezért nem is ragaszkodom hozzá, persze elkerülhetetlen lesz előbb-utóbb, de siettetni nem fogom. Alakul, ahogy alakul. Némileg zavarba jövök, amikor a melleit birizgálja, és félre is nézek, valahogy nem szeretem bámulni, pláne így nem, hogy teljesen kiemeli a dolgot. - Elhiszem, de én maradok az őzike szemeknél. Egyébként is nagyon szörnyen festenék ennél nagyobb cickókkal balett ruciban, szerintem pillanatok alatt lenne oda minden bájos mivoltom, mert egyszerűen az ilyesmi nem illik a hozzám hasonlókhoz. Az öleléssel már nincs semmi problémám, némileg tartottam attól, hogy megint sértésnek veszi a szavaimat, de most nem volt erről szó, így nekem sem maradt okom arra, hogy távolságtartóan viselkedjek, egyébként sem szerettem, ha róla volt szó. - Már hogy küldenélek én bárhova is? Ne butáskodj, és nem haragszom, nincsen semmi baj. Eszemben sincs sokáig haragudni rá, nem is tudnék, eleve nem vagyok haragtartó típus, de Nissy a szívem egyik csücske, szóval úgymond a szokásosnál is enyhébb elbírálásban részesül mindig. A csúnya szónál csak lemondóan csóváltam a fejem, mint szinte minden egyes alkalommal, úgy voltam vele, hogy úgysem fog leszokni róla, így már nem szóltam, de attól még nem tetszett. - Nagyon kedves tőled, hogy segíteni akarsz, de őszintén, fogalmam sincs róla, hogyan tudnánk megoldani ezt a dolgot. Szerintem csak meg kell szoknom, megvárnom, hogy letisztuljon a helyzet, aztán könnyebb lesz ez az egész. Most egyszerűen túl sok minden történt, érzelmileg is fel kell dolgoznom a történteket. Bíztam benne, hogy egyre jobb lesz, őszintén, mert szerettem volna több időt eltölteni vele is, meg persze apával is, úgyhogy muszáj lesz valami megoldást találnom, még egy ilyen beszélgetésre nem vágyom, mint ahogy ez kezdődött. Ilyenkor mindig egy igazi kis gyökérnek érzem magam, pedig alapvetően nem gondolnám, hogy ilyen vagyok. - Reménytelen eset vagy. Állapítom meg lemondóan, de azt tudja jól, hogy úgyis tartani fogom a szavamat, hiszen ismer. Az már egy egészen más kérdés, hogy abszolút nem örülök a dolognak, és fogalmam sincs, hogyan is fogom ezt fogadni, illetve elviselni, mert basszus, tetkó, nekem, te jó ég. Valami nagyon kicsi kell, és mivel méretet nem adott meg, ezért ezen a téren meg én fogok sunyulni. Most már eszemben sem lesz elfogadni semmiféle változtatást, azért teljesen palimadár ne legyek már. - Nem örülök neki, és nem szép, hogy így kihasználod a jóindulatomat, de nem fogok popsit csinálni a számból, szóval jó, elmegyünk tetováltatni. De… Csak oda vagyok hajlandó tetováltatni, amit én jónak látok, és hacsak nem leszek halálosan szerelmes egy mintába, akkor egész pici tetoválásom lesz csak. Ezt pedig itt és most elfogadod, különben kénytelen leszek szemen köpni a tükörképemet. Azt neki is tudni kell, hogy nem engedhetek meg magamnak valami hatalmas nagy tetoválást, egyszerűen nem esztétikus a balett ruha alól kilógó fekete tinta.
-Én pedig várom. Csak nem félted valamelyikünket? - vigyorodom el gonosz mód – Ha valóban pofongyár, akkor őt nem kell féltened én pedig..... tudod jól, csalánba nem üt a mennykő. Nem kerülheti el figyelmem kislányos zavara. Még ezt is képes aranyosan csinálni. Egyszerűen képtelenség olyat mondani vagy tenni, amiből nem képes a lehető legjobban kijönni és még csak meg sem erőlteti magát. Egész egyszerűen ilyen és kész. Még csak fel sem fogja, abszolút nem tudatosan teszi. Ha csak belegondolok, hogy efféle külcsínyekkel hol tartanék most..... Sokan mondták már, hogy „a barátnőd nagy talány”. Én azt mondanám, hogy egy kiaknázatlan lehetőség. Egy elfecsérelt porhüvely, amelyet csak egyszer kellene uralnom, egyetlen röpke pillanatra. Sokszor kacérkodtam már eme gondolattal. Ez a test, az ő teste ötvözve saját elmémmel, szándékaimmal és gondolataimmal....Félelmetes, amit képes lehetnék elérni vele és adnám oda mindenem és áldoznék fel százakat ezért az egyetlen lélegzetvételnyi időért. Elűzöm eme bűnös gondolatokat és elmerülök az ölelésben. Kedvesen megcirógatom barátnőm haját, valóban nagyon sajnálom a meggondolatlanul kimondott szavakat és örülök a megbocsájtásnak. Lecsüccsenek és magamhoz veszem az ananászlevem. Megnyugvóan tudatosul, hogy ezúttal lemondott a szájmosásról, persze nem hagynám és amit akkor mondanék, ha ne adja ég mégis megpróbálná.... ahhoz még Al Capone összes mosodája sem lenne elég. -Hogy a fenébe ne akarnék segíteni. Erre valók a barátok, nemde? Hát jó, hagyjuk akkor, hogy letisztuljon a víz a poharadban, de utána tartunk egy brain-stormingot. Ígérd meg, hogy ha tudok megengeded, hogy segítsek! Voltak pillanatok, mikor Sienna kifejezetten idegesített és még abban a lehetetlen esetben sem segítettem volna neki, ha például egy mocsárban fuldokol az én kezem ügyében meg számos készség, melyekkel kihúzhatom. Olyankor csak derültem a nyomorán, elesettségén és valamiféle revans, jogos büntetés érzete kerített hatalmába. Mintha okkal történne minden és a helyzet, amiből nem vagy csak nehezen tud kimászni az égiek által rárótt kereszt, mely alatt kilehelheti lelkecskéjét. De persze és szerencsére ez volt a ritkább. Most is segítőkészebbik, a Terézanyás Nissy állt, jobban mondva ült a szobában, aki ha kell saját testét árulná csak azért, hogy barátnője ne szenvedjen hiányt. -Még hogy én reménytelen eset, bagoly mondja.... Tudom én mi a bajod a tetkóval. Ismerlek már annyira. A balettruhát félted, mi?? Meg hogy kilátszik alóla! - jegyzem meg és minden bizonnyal fején találom a szöget. - Ha rajtam múlna, magát a ruhát tetováltatnám rád.... nyugi, csak viccelek, fel ne húzd magad! Régi vágyam volt, de mint semmi mást sem, ezt se akartam egyedül. Nem a tűtől való félsz és nem is az esetleges fájdalom miatt. Sisinek ott kellett lennie és osztoznia benne. Nem tudom miért, de így kellett lennie! -Na jó! - szögezem le, mint valami kegyet osztó császárné – Te választasz mit szeretnél és hogy hová! Nehogy köpködnöd kelljen a tükröt. Szóval? Mához egy hétre?
- Leginkább mindkettőtöket, aztán magamat, valahogy nem tudnám, melyik kezembe harapjak. Egyrészt azért nem, mert Nissyt imádom, az egyik legfontosabb ember az életemben, másrészt nagyon is meg tudnám érteni Shinyt, hogy szájon csapja a stílusa miatt, néha szívem szerint én is megtenném. Szerencséje, hogy én sosem voltam egy agresszív kismalac, és beérem azzal, hogy finoman szólok. - Persze, persze, ha tudsz segíthetsz, bármiben, csak pénzt nem kérek. Tudja jól, hogy vagyok ezzel, ez sosem fog megváltozni, főleg most, hogy még munkám is van, s bár a Juilliardra gyűjtök, de ez sem elegendő ok számomra ahhoz, hogy bármit is elfogadjak tőle, az azért vicces, hogy lassan én érzem kellemetlenül magam azért, hogy visszautasítom az ilyen felajánlásokat, de tudom jól, hogy utána túl sokáig rágnám magam azon, hogy nem kellett volna elfogadni, és nekem ez nem éri meg. A balettruhás poénon elnevetem magam, majd legyintek felé egyet. - Úgy csinálsz, mintha nem érteném a viccet, értem én, szerintem még a humorom sem olyan botrányos, szóval felfogtam, és tetszett is. Öltök rá nyelvet szemtelenül, de aztán hamar visszatérek a komolyabb vizekre. - Egyébként így van, nem volna túlságosan esztétikus, ha kilátszana alóla, másrészt pedig azért sem vagyok kifejezetten oda, hogy valami agyontetovált kopasz gengszter tűkkel szurkáljon. Tényleg kicsit para a dolog, el bírom viselni a fájdalmat, de ha nem muszáj, akkor kihagyom, ez meg nem lenne muszáj, attól eltekintve persze, hogy Nissy igencsak visszaélt a jóindulatommal. Úgy tűnik, hatványozottan figyelnem kell arra, kinek mit mondok. - Majdnem, lehetne inkább vasárnap? Szombat este dolgozom, és friss tetkóval szerintem kicsit fájna. Tudom, hogy azt mondtam, akkor, amikor te akarod, de egy napra egy szadizás azért bőven elég még nekem is. Persze, ha még mindig az egy hét múlvához ragaszkodik, akkor el fogom viselni, de reménykedtem benne, hogy ebben legalább tesz egy kis engedményt.
//Akkor ez amolyan zárócska a részemről, és akkor a tetkós lesz a következő! Dobok egy pm-ecskét is! Köszönöm szépen a játékot, imádtam, szokás szerint! //
-Nem lesz baj! Imádni fogjuk egymást. Édike leszek és ha egy kibaszott puskát dugnak a seggembe és azzal kényszerítenek, még akkor sem hagyja majd el egy kurva csúnya szó sem a pofám. Természetesen kacsintok a mondandóm végén. Nem valószínű, hogy túlságosan megnyugtattam volna, de persze nem is ez volt a célom. Az egészséges félelem első találkozásunktól csak előnyére válik majd Sisinek. És mint mindig, most is a legtöbbet teszem meg az ügy érdekében. -Jó, rendben! Itt és most megfogadom neked, hogy egy büdös vasat sem kapsz. Így megfelel? - mosolyodom el kedvesen. Hangom is mentes minden indulattól, így tudnia kell, hogy ez is egy vicc a sok közül. Mondjuk megnézném a képét, ha ezek után odadobnám a kocsikulcsot valami olyan szöveggel, hogy : ~jó, pénz nincs de itt a Mustang, add el és lesz fél millád~ Ezt csak azért nem lépem meg, mert imádom azt a kurva kocsit. Túl jól ismerem Siennát és biztosan csak elvörösödne mint a rák a fazékban, de ha mégis bezsebelné az autót, hát itt helyben halnék kínhalált. -Nem is mindig! - öltök rá nyelvet. Persze nem csoda, hiszen másutt van az a képzeletbeli küszöb nálunk, ami elválasztja a tréfát a komolyságtól. Vannak dolgok, amit Sisi már komolyan vesz én pedig még mindig képes vagyok viccet csinálni belőle. Mondjuk ez érthető is, annyi mindenen ment át szegénykém az elmúlt hetekben. -Ezért kell a ruhát rád festeni! Az alól nem látszana ki semmi. De komolyra fordítva a szót..... Amit jónak látsz azt varratsz! De már nagyon régóta szeretném és nem maradhatsz ki a jóból te sem. Majd meglátod, imádni fogod...... Agyontetovált kopasz gengszter???! Játékból ugyan, de veszek pár igen mély levegőt sóhajtozásnak ható nyögdécselés kíséretében. Kezem ökölbe szorítom, mint akit görcs kínoz és ilyetén nyomom pocimhoz, hogy öklöm mindvégig összeszorítva találjon utat lefelé, egészen térdemig. -Hagyd abba kérlek – játszom el a levegő kapkodást – tudod jól, hogy a tetovált kopaszgengszter a gyenge pontom. Nade legyen, akkor jövő vasárnap! Felkelek ültömből és kiiszom a maradék ananászlevet. Megigazgatom az ülésben és az iménti kis műsortól kiráncosodott nadrágom, majd barátnőmhöz lépek. -Hagylak most pihenni. Gondolom ma is dolgozol. Én meg kefélek egyet, ha már felcsigáztál a kopasz yakuzákkal. Pá édes! - nyomok puszit a homlokára – Akkor hétfőn a suliban. Sarkon fordulok és kilibbenek a szobácskából, le a lépcsőn. A bejáratnál még egy hangos – Örültem, viszlát – is elhagyja torkom, majd pár pillanat múlva már a Mustangban ülök és görcsösen szorítom a kormányt. Egy hangos üvöltéssel intek búcsút az indulataimnak, majd egy olyan elindulást produkálok az idő közben jócskán besötétedett alaszkai estében, hogy egy abroncskereskedőnek az egy jó pár órás fellációt okozna.
//Én köszönöm, Sisi&Nissy mindig élmény :*******//
Régen volt már tavaly, s rég volt már nyár. Sok minden történt azóta, hogy elkísértem egy ismeretlen, fiatal lányt az Empire State Buildinghez, majd megjelentem indulásának hajnalában a szállása előtt, s megdobáltam a kollégium ablakát egy kővel. Mélyen a zsebembe kellett nyúljak, mert sikerült kitörjem az ablakot, de megérte. Nevetett. Nem számított, hogy valószínűleg nem velem nevetett, hanem rajtam. De ami ígéret, ha kimondatlan is, azt be kell tartani. Felvettem a macis pizsamát, abban mentem elé, elbúcsúzni. Azóta gyakran sms-eztünk, hetente egyszer fel is hívtam őt, mert azt éreztem, hogy nem elutasító. Aggódtam érte, mikor nem volt elérhető, összevesztem a főnökömmel, amikor nem akarta engedni felvenni a telefont, pedig láttam, hogy Sienna hív az eltűnése után. Érett már a felmondás, nem miatta történt. Pontosabban sosem mondtam, hogy mi volt az utolsó csepp. Mert ő volt, de nem úgy, hogy ő. New York szűk lett, vagy tág. Mindegy. A fontos, hogy nekiindultam volna mindenképp, de az, hogy az utolsó beszélgetésünk alkalmával nemes egyszerűséggel becsapta előttem a telefonos ajtót, s azóta semmilyen üzenetemre nem reagál beindította a bogarat a hátsómban. Kalap, kabát, felmondás, költözés, reptér. Aztán pedig egy őrült nő sodrófával, egy mérges szomszéd, aki szerint tapintatlan dolog olyat szólongatni a nevén, aki évek óta halott, majd pedig egy spájz belseje. Telefon a fülemen, mint valami pióca, épp csak nem a készülék szopkodja az én véremet, hanem én szívom valaki másét a vonalon keresztül. Hangom vidám, tudom, hogy kihallatszanak szavaim a kamrából, néha válaszol is a nő, aki betessékelt ide. Udvariasan mentem, nem arról van szó, olyan voltam, mint a Drakula halott és élvezi szőke nője, aki a vámpír hipnózisa alatt a szekrénybe sétált bele. Szeretem azt a filmet, de most nem érek rá ezen gondolkodni. Ha sikerrel zárul a hadművelet, akkor majd megnézzük Sisivel. Éljen az internet! - Szia! Tudom, már nagyon unalmas lehetek, de azért gondolom meghallgatsz, mert udvarias, kedves lánynak ismertelek meg. Tudod te, hogy milyen gyakori Alaszkában a vezetékneved? Ha nem tudnád, akkor most mondom, hogy a családodon kívül még legalább négy Davis él Fairbanksben, egy Anchorageban. A farbanksiek közül hármat meg is látogattam. Nos, nem voltak túl kedvesek. Az egyik házban egy idős hölgy nyitott nekem ajtót, s meglátva engem azonnal nyúlt is a sodrófája után. Azt sipítozta, hogy megrontottam az unokáját és takarodjak onnan. Hát nem tudom, én igazán nem rontottam meg még senkit az életben, viszont a néni annyira meggyőző volt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, jogos-e a haragja. Nem, nem az. Határozottan nincs szifiliszem, amivel gyanusított, s a kankót sem tőlem kapta el az unokája. Beszívom alsó ajkamat. Odakintről krákogást hallok. Eltartom számtól a telefont, kiszólok a spájzon kívülre. - Azt ígértem, hogy mindent részletesen elmesélek Siennának, mert különben nem hiszi el, hogy nem vagyok elmebeteg a rózsaszín babydollban télnek derekán. A kankó nem tartozik a minden közé? Szinte látom, hogy a nő odakint fintorog. Remélem, hogy nem a rendőrséget akarja hívni. Még sok mindent nem meséltem el. Visszaveszem a fülemre a telefont, Siennához beszélek tovább. - A nénikéd igazán bájos, óvja az erkölcseidet. Azt hiszem nem értékeli a humoromat, de persze nem hibáztatom, nem találtam a magam méretére babydollt, s a púderrózsaszín sem éppen az én színem. Lehet, hogy a kankót is ezért fogták rám? Nem érdekes! Sienna, kérlek! Megtennéd, hogy hazajössz, s kimenekítesz a spájzból? Éhes vagyok és nagyon csábít a meggybefőtt, de nem akarok visszaélni a családod vendégszeretetével. Charlotte néni nem hatalmazott fel arra, hogy egyek. Az oroszok helyett csak én vagyok a spájzban. Idézek a Tizedes meg a többiekből, ma ilyen filmbéli napom van. Bár jobb lenne, ha nem humorizálnék ennyit, a helyzet röhejes, de nem vicces. Viszont nem tudom visszafogni magam. Örülök, hogy itt vagyok, reménykedem. Valahogy úgyis kijutok. Rég aludtam már az őrsön, beleférne az is. - Boldogság! Kezdek éneklésbe. - Gyere haza! Késő van, gyere haza! A dal végén megszakítom a vonalat. Várok. Kelletlenül bólogatok arra, amit a néni mond kintről. A befőttjeiért az életemmel fizetek. Nos, harciasnak harcias, meg kell hagyni. Én meg éhes vagyok. - Esetleg egy kis száraztésztát ropogtathatok? Próbálkozom ezzel. Tulajdonképpen hálás vagyok, hogy nem hagy megfagyni hiányos és férfiatlan öltözékben odakint. De nem, tésztát sem ehetek. Lehet egy szív félig szőrös, félig szőrtelen? Ha lehet, akkor ezé a Mrs (?) Davisé az. Én meg szőrről inkább többet nem gondolkodom. Csak várom a szépszemű angyalom.
Nem bírtam túl jól a mai napot, nem szerettem volna suliban lenni, pedig ez nem jellemző rám, tulajdonképpen, amióta apa elmondta az igazságot, eléggé befordultam. Próbálok a lehető legtávolabb tartani magamtól mindenkit, és nem beszélgetek azokkal, akiket eddig megkedveltem, még Nissyvel is igyekszem kevesebb időt tölteni, valószínűleg hamarosan a hátamba állít egy kisbaltát a viselkedésem miatt. Na, ő pont akkor sem értené meg, hogyha tudná az igazságot, szerinte ez tuti valami csúcsszuper dolog lenne, hát szerintem nem az. Hála az égnek legalább a próbámon kicsit elterelődtek a gondolataim, és csak a tánccal foglalkoztam. Ott legalább úgy éreztem, hogy tökéletesen önmagam vagyok, és eszméletlenül jól esett, ahogy utána végigszaladtak a bőrömön a vízcseppek zuhanyzás közben. Én mindig így engedtem ki a fáradt gőzt, a baletthez menekültem, ha bánatom vagy problémám volt, ám most úgy éreztem, ez sem fog megmenteni ettől a helyzettől. Csak akkor néztem a telefonomra, amikor kiléptem az épületből, és elindultam hazafelé. Mély, bánatos sóhajjal vettem tudomásul, hogy Matt megint keresett. Hát miért nem hagyja, hogy legalább őt biztonságban tudjam? Őt, aki a közelben sincs? Nem is értem… Épp elég nekem megbirkózni azzal, hogy észveszejtően tahó módon nem válaszolok az sms-ekre és nem veszem fel a telefont azóta, még a hangüzenetek is tovább rontanak a helyzeten. A szokásos vicces hanghordozásába én most valami egész mást láttam. Alaszka? Anchorage? Fairbanks? - Kérlek, kérlek, mond, hogy a közelben sem vagy az ég szerelmére, te imádnivaló balfácán... Perlekedtem a telefonommal, noha aligha hallhatta az, akinek szántam, de valahogy muszáj volt az égbe kiáltanom aggodalmamat. Nem lehet, hogy most még őt is féltenem kell, ez egyszerűen nem igaz, menten kitépném az összes szál hajamat. Engem sírba fognak tenni a férfiak, pedig különösképpen sok közöm sosem volt hozzájuk. Ezen lehet nem volt túl okos dolog változtatnom. - Kivel beszélsz? Azt hiszem, teljesen dilis vagyok, elvégre, válaszolni nem fog, amikor aztán folytatja a nekem szánt mondandóját, megfagy az ereimben a vér, és elkezdek szaladni. Nem lakom messze, de jesszus úr isten, azonnal el kell onnan tűnnie. Talán figyelnek, és ha figyelnek, azt is tudják, ki jár arra, és bajba kerülhet, miattam. Ezt nem engedhetem. Közben ugyan hallom, hogy mit beszél, de nem hiszek a fülemnek, nem lehet, hogy tényleg ennyire dinka legyen, és rózsaszín babydollban feszengjen a nénikém házában. Nem is akarom elképzelni, hogy mit szólt ehhez Charlotte néni, és úgy sejtem, az is egy hajmeresztő történet, miként is került a spájzba, de ez most ráér. Hamarjában csapódik utánam az ajtó, már pár perce lecsengtek az utolsó dallamok, és nem értem, mit akar ezzel. Szerintem végérvényesen megőrült, lehetséges, hogy nem kellene állatokon tesztelt szereket használnia, vagy túl sok Ace Venturát nézni, remélem, visszajátszani nem fogja magát, az lenne a legalja. - Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Intézkedem! Lihegem Charlotte néninek, aztán már szaladok is a spájzhoz, hogy feltépjem az ajtaját, és azonnal becsörtessek, mint valami megveszett vadállat. - Te mégis mi a búbánatos isten haragját keresel itt? Bököm azonnal mellkason, nem foglalkozva azzal, hogy tulajdonképpen semmi jogom nincsen számon kérni semmiről, hacsak épp nem az, hogy a nénikém szemei még a gyémántot is keresztülhasítanák, ha ugyan valóban lézert lenne képes szórni belőlük. Beletelik jó pár másodpercre, mire tudatosul benne, hogy tényleg babydoll van rajta, és nem bírom ki, ezen nevetnem kell, de nagyon. Remélem, a gyanta azért befigyelt, máskülönben lábtájékon tutira nem elég szexi a látvány. - Ez… valóban babydoll. Komolyan megbolondultál. Állapítom meg gyorsan, aztán kipislogok, Charlotte néni épp a legkisebbig Davist veszi elő azért, mert a földhöz vágta a playstation konzolját, szóval egyik kezemmel Matt mancsa után nyúlok, a másikkal egy meggybefőttért, és nemes egyszerűséggel felrángatom a szobámba, amit nagyon nem akarok, de így holt biztos, hogy én ki nem engedem az utcára. Muszáj szereznem pár cuccot neki Logantől.
A türelem mintapéldánya vagyok a spájzba állva. Ebben az is segít, hogy annyi itt a befőtt, hogy napestig csorgathatom rájuk a nyálamat, s míg mindről elképzelem, hogy megkóstolom, azzal is megy az idő. Szerencsére Sienna időben érkezik, így nem kezdem el nyalogatni a befőttes üvegeket kívülről. A nénikéje biztosan nem lenne boldog, ha még nyálat is kéne töröltessen velem. Bár, tulajdonképpen lehet, hogy feldobódna a helyzettől. Lehet, hogy ő is egy amolyan szadista nő, csak kedves szőke köntösbe van bugyolálva. Igazán nem tudhatom, nagy az isten állatkertje, s a szürke árnyalatai óta minden szende nőről el tudok képzelni mindent. Nem, nem mindegyikről. Siennáról igazából nem, illetve nem ilyesmiker. Brr. Beteg lenne, s bárminek is látszom a rózsaszín babydollban, beteg nem vagyok. Felderül az arcom, idült vigyorral a képemen fogadom a spájzba toppanó mentőangyalomat. Az sem lohaszt le a kedvemet, ismétlem a kedvemet, s nem egyebemet, hogy a fogadtatás részéről nem kifejezetten gyöngyvirágos. Bár a búbánatos isten haragja egész kellemes ahhoz képest, amit még mondhatna. Ettől csak a jóisten vetkőzik hálóingre, s arra meg igazán nem szólhatok egy rossz szót sem, hiszen én is éppen erre vetemedtem. Vajon Jézusnak az Atyaisten jobbján vagy balján jobban állna ez a szerelés? Talán a barnához jobban megy a púderrózsaszín, s nekem inkább zöldet kellett volna választanom, hogy kiemelje a hajszínemet. Majd legközelebb! - Azt éppen nem. Téged kereslek, de szigorúan csak nélkül. A csak téged kereslekben a csak lehetne ledegradáló is, hiába nem létezik ilyen szó. Hiszen a degradál az alapból lefelé irányuló húzást jelent. Szóval nincs csak. Téged kereslek. Örülök, hogy megtaláltalak! Mosolygok rá, mint a vadalma. Megkísérlek egy puszit nyomni az arcára, s talán nem lesz a képem vörös a pofonjától. Elköszönéskor is kapott, remélem ezzel nem érzi úgy, hogy átlépem az illendőség határait egy éléskamrában. Hiába éltem le 191 évet, azt nem tudom, hogy spájzban illik-e lányokat puszival üdvözölni. Kézcsók kellett volna? Elgondolkodva ezen térdre is vetem magam, s miközben azon örvendkedem, hogy a farommal nem vertem le egyetlen üveget sem hely szűkében, Sienna keze után nyúlok, hogy plátói csókot lehelhessek a kézfejére. Hogyha éppen ekkor lép ki a helységből, s rántana magával, akkor szépen végignyalom a nénikéje konyháját. De ezt is vigyorral teszem, s úgy pattanok fel, mint akinek ez a legtermészetesebb közlekedési szokása. - Valóban az! Jelentem ki büszkén, s meg is illegetem magam a buggyos éji ruhában, szexin felhúzva lábamat, mintha azt akarnám mutogatni. Nem, borotválásról szó sem volt, s bár nem vagyok egy gyapjas majom, azért a csini vörös lábszőreim unharmóniája is megcsodálható a rózsaszínt illetőn, nem csak hajamé. Ha innen nézzük, a lábszőrömhöz közelebb van a babydoll színe, mint a fejemhez. Cseppet sem szégyellem magam, úgy idétlenkedek, mintha otthon lennék. Nem biztos, hogy mindenki örül ennek, de Sienna hamar intézkedik, s már nemsokára csak előtte égetem magam. - Meg. Hagyom ennyiben, s lenyelem a megbolondultam folytatásául szánt értedet. Nem akarok ajtóstul rontani a házba. Annak ellenére, hogy a belépőm semmiképpen sem nevezhető komolynak, még nagyon komoly dolog miatt vagyok itt. Végigpillantok Siennán, mintha csak azt keresném, hogy van-e rajta valami sérülés. Nem tetszik a szag, amit érzek rajta. Túl familiáris. Vajon tudja, hogy farkasok közé keveredett vagy csak az én orrom csal? Nem vagyok még annyira öreg, hogy elveszítsem a szaglásomat, de ha van farkasvakság, lehet farkasszaglágképtelenség is, nem? Apropó! Miért nincs erre jobb szó? Aki nem lát, az vak. Akik nem hall, az siket. De aki nem érez szagokat az mi? Utálatos dolog, hogy kilométeres szavakkal kell körülírni mindezt. Bezzeg latinul! Anozima, fantozima, hipozima, parozima. Csupa érzékletes kifejezés! A holt nyelv tud valamit. - Aggódtam érted. Közlöm vele ilyen egyszerűen és cseppet sem nagyszerűen. Hangomban nincs semmi számonkérés, akkor sem, amikor folytatom. - Szerettem volna megbeszélni személyesen, hogy miért is nem beszélhetünk többé egymással. Pillantásom a befőttesüvegre siklik. - Miközben egy üvegből meggyezünk esetleg megtennéd, hogy elmondod az okokat? Kérek, nem utasítok. Hangom karcosságát csak az okozza, hogy bár sokaz éltem már meg, mégis kicsit izgulok. Nem biztos, hogy akarom hallani, ha elutasítása jogos és ésszerű. Egy férfinak csak ne fájjon semmi se!
- Azért, azt gondolhattad volna, hogy nem a spájzban fogsz megtalálni. Egyáltalán hogyan kerültél ide be? Berongyoltál, mint valami tank, aztán nem voltál hajlandó kérésre távozni? Vagy… hogyan kell ezt elképzelni? Charlotte nénit ismerve jó, hogy nem csapkodta meg a sodrófával, vagy valami hasonlóan kellemesen kemény tárggyal. Nem tudom hová tenni, mit keres itt, és nem megy ki a fejemből, hogy jobb volna neki, ha nagyon messze lenne tőlem. Manapság nem lehet éppenséggel életbiztosítás velem közelebbi ismeretségben lenni. A puszi jól esik, bár kicsit meglep, tudom, volt már rá példa, de majdnem egy éve nem találkoztunk, és így váratlanul ér, hiába, nem vagyok hozzászokva, hogy férfiak, már olyanok, akikkel nem állok rokonságba, puszival ajándékoznak meg. Sosem pofoznék meg senkit, legalábbis, nem nagyon tudom kinézni magamból, szóval ezúttal sem fenyeget ez a veszély. - Jaj ne, már megint? Sápadok le, nem tudok mit kezdeni ezzel a térdelős dologgal, esküszöm, életem legkínosabb élménye az lesz, mikor valaki azért térdel le, hogy megkérje a kezemet. Nem mintha jelenleg el tudnék ilyesmit képzelni, de ha valaha megtörténik, akkor tuti, hogy letérdelek majd az illetővel szemben, mert ez számomra valahogy túl sok. Azt hiszem, nagyon szerény vagyok én az ilyen megnyilvánulásokhoz. - Matt… megtennéd nekem azt a szívességet, hogy nem művelsz ilyesmit állandóan? Nem vagyok barbár, hogy padlót nyalassak vele, szóval csak akkor indulok el, s húzom magammal, ha már végre ismét a talpai érintik a talajt, s nem a térde. - Nem maradhatsz ebben, egyáltalán… Így jártad végig a várost? Hát akkor nem csodálkozom, hogy szatírnak nézett bárki. Elhűlve ecsetelem a dolgot, én nem is értem, komolyan, hogyan volt képes ekkora őrültségre, meg miért. Talán az önkifejezése egy formája ez, gőzöm sincs, de most nem ez a lényeg, valahogy el kell érnem, hogy többé ne akarjon látni… de… hogyan csináljam? Felfelé menet a szobámra mutatok, vonuljon csak oda be, nem hiányzik, hogy Jason kiszúrja, és elájuljon ijedtében, vagy esetleg valami végzetes károsodás érje fejlődő kis személyiségét, aztán én még teszek egy rövid kitérőt Logan szobájába, mert bármi miatt is van itt Matt, én így semennyire sem tudom komolyan venni. Szerzek neki egy macinacit, meg egy pólót, és amint visszaérek a szobámba, már nyújtom is felé. - Előbb öltözz át, kérlek. Én sosem utasítok, de talán a hangomat átitató lágy esdeklés megteszi a hatását, én addig kinn várok. Ha megtörtént, hát visszatérek a szobámba, ha nem, akkor is, bár jóval tüskésebben, mint addig. Felülök az ágyam szélére, törökülésbe húzva a lábaimat, és csak pislogok, mint hal a szatyorban, mikor kiböki, hogy aggódott értem. Zavartan tűröm fülem mögé egy kósza barna tincsemet, és a térdeimet kezdem vizslatni. Oké… és akkor most mit kéne csinálnom? Hogy győzzem meg róla, hogy minden rendben velem, ha nincs, és sosem szoktam hazudni? - Aranyos vagy, hogy aggódtál, de nem kellett volna, úgy értem, annyira azért nem ismerjük egymást. Bár távol álljon tőlem, hogy megmondjam, hogyan is kellene érezned. Istenem… fogalmam sincs, mit és hogyan mondjak, elszorul a torkom, és inkább a meggyet próbálom kibontani, de nem sikerül, s nem hoztam kanalat sem, hogy felfeszegessem a szélét, és megszűnjön a vákuum. Apa biztos seperc alatt kinyitná mindenféle erőlködés nélkül, de ő most nincs itt, ellenben Matt biztos megoldja. Na jó, nem tűnik kifejezetten erősnek, de ez a férfiaknál amolyan hiúsági kérdés, szóval nyújtom is rögtön felé. - Kinyitnád, kérlek? Máskülönben ebből nem eszünk. Szögeztem le, egy kis ideig még kerülgetve a forró kását, bár szívesebben húznám le a vécén, mert az igazságot úgysem mondhatom el, hazudnom sem szabad, következésképp nem fogok tudni olyat mondani neki, amivel valóban távol tudnám tartani. - Őszinte leszek, és semmit sem fogsz érteni, de… egyszerűen nem mondhatom el, hogy miért nem beszélhetünk. Sóhajtok fel kissé zavartan, ez az egész szörnyen megvisel, és szentül meg vagyok győződve arról, hogy jobb lenne, ha nem tudnék erről az egészről, de visszacsinálni már úgysem lehet. - Legyen elég annyi, hogy nem biztonságos manapság a közelemben lenni, és nem bírnám elviselni, ha bárkinek is miattam esne baja. Istenem, biztos, hogy ez nem lesz elég neki, és nem fog békén hagyni, és amiatt is aggódnom kell majd, hogy vele is történhet valami rossz. Én ezt annyira, de annyira nem akarom. Alig várom, hogy anyával elintézhessük a papírokat, és apához költözzek, akkor talán nem is találna meg…
- Miért ne? Ennyi finomság és édesség között emelnéd a hely fényét. Vigyorgok rá. A bók őszinte, bár kissé hevenyészett és én is érzem, hogy azért nem egészen ezt várta tőlem. Vagy talán pont igen, hiszen egyetlen komoly szót sem hallott még személyesen a számból. Telefonban igen, de az azért más. Általában személyesen én vagyok az idétlenség maga, mert így könnyebb elviselni az életet. Ennyi év után pláne úgy gondolom, hogy savanykásan nem lehet létezni, nem vagyok én keménycukor. Kemény igen, de cukor semmiképp. Meg erős, mint az oláh ecet. Vagy mégse. Ezer éve nem fitogtattam már a fizikai erőmet, konkrétan semmilyen téren. Edzeni kéne járjak, de a szájkarate teljesen kielégít az utóbbi időben. Bár a főnökömet néha szívesen lekenyereztem volna egy jobb- vagy balhoroggal. - Igazság szerint énekeltem a küszöbön és nem voltam hajlandó kérésre se abbahagyni, ezért a nénikéd úgy érezte, hogy jobb, ha elzár a szomszédok elől. Mint valami énekesmadarat a kalickába. Kedves tőle, nem? Ha tartanátok itthon ekkora ketrecet, szerintem tényleg bezár, s akkor most danászhatnék, mint Zazu Zordonnak. Lógnak a pálmafán a kókuszok, didlijódli, hjaj de elfeledtem a szövegeeeeet. Rákezdek, mint akinek muszáj. Énektanár sose lett belőlem, akik hallottak énekelni, azok valamilyen szinten érthetik, hogy miért. A hangom nem rossz, de még ebből is több eszetlenség süt, mint bármilyen más érzelem, így egy balladát sem tudnék síró röhögés nélkül interpretálni, az meg elég rosszul hangozna, hogyha a Börtön ablakában-tól röhögve borulna a közönség. Vagy mondjuk a Candles of the windből csinálnék bohócáriát. Eltonpapa nem lenne feldobva, s Diana hercegnő is a pupjára fordulna a földben, abban biztos vagyok. Fel se veszem azt, hogy a térdeplésem zavaró lehet. Hogyha szemetebb lennék az átlagnál, akkor direktséget lehetne feltételezni a mozdulatsor mögött. Nem vagyok viszont a taplógombák nemzetségének rokona, így azért most sokkal hamarabb pattogok fel, mint New York utcáin. - Bocsánat, biztos valami imádkozó sáska voltam előző életemben, azért van ez az örök térdelési kényszerem! Vakargatom meg vörös üstökömet némileg zavartan. Nem tudom megígérni, hogy nem művelek ilyesmit folyton, pláne azért nem, mert a folyton kifejezés eléggé felvillanyoz. Ez számomra azt jelenti, hogy lesz a Siennával való ismeretségemnek folytonossága, s nem itt zárjuk le az egészet. El nem tudom képzelni mi okunk lenne nem ismerni egymást többé. Eddig se martuk egymást, az út, amin járunk szerintem jó, de persze ha ő nem így gondolja, majd elmondja. Vagyis remélem, hogy nem mondja el, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem így gondolja. Hű, ebbe derekasan bezavarodtam. Talán ilyen mély térdelésben nem jut elég oxigén az agyamba. Fel is pattanok, de hamarjában. - Volt még nálam egy hátizsák is, de azt kint felejtettem a küszöbötökön. A nénikéd kategorikusan kijelentette, hogy nem hozhatom be, pedig biztosítottam róla, hogy elég kicsi ahhoz, hogy elrejthessem benne a gépkarabélyt. Nagy büszkeség csendül hangomban, lám igazi katonás férfi vagyok még talpig rózsaszínben is, hiszen nem kasztrálta belőlem a fegyverek ismeretét a babydoll. Kihúzom magam, feszítek, mint sarokban a keményített betyárgatya. - Óh! Biggyednek le szomorúan ajkaim. Megereszkedő vállal, megszidott kisfiúként állok Sienna előtt. A ruhák után nyúlok, összezuhanásomat nem is tudnám hathatósabban eljátszani. - Hát nem tetszem neked? Pedig direkt miattad vertem költségekbe magam! Próbálkozom nyafogós, kissé remegő hangon, de sanda felpillantásomban annyi játékosság csillan, amennyit csak elbírnak lélektükreim. Vidám szikrák pattognak felőlem Sienna irányába, mosolyt kívánva lopni ajkaira. Hátat fordítva öltözöm át, elvégre egy hölgynek nem illik mutogatni magam csak úgy. Hogyha kiment közben vagy be sem jött, akkor az ajtólapnak háttal művelem ezt a sztriptízt hátramenetben. Mint a müz-müz. Méhecske hátramenetben. Ennél nagyobb okosságot nem is tanulhattam volna a repülőn New Yorktól idáig. Szeretem, ha gyerekek ülnek mellettem. Mindig szórakoztatóbb velük az utazás. - Nem szokram fokmérőt alkalmazni az ismeretségeimhez. Éppen eléggé ismerlek ahhoz, hogy aggódjak érted és éppen elég kevéssé ismerlek ahhoz képest, amennyire szeretnélek még megismerni. Szólalok meg csendesen. Mosolygok, miközben beszélek, de a hangomban sokkal kevesebb a kisfiúkat idéző csintalanság, mint az előbbiekben. A földre telepszem, lótuszülésben. Az idegen mackóban úgy feszengek, mintha más bőre lenne rajtam. Bezzeg a babydollban otthonosan mozogtam, pedig még homokkal sem vagyok beszórva. Furcsa ez az érzés valaki olyantól, aki hosszú órákat töltött előszeretettel, módszeresen mások gönceiben. De azok jelmezek voltak, kellékek. Ez meg! Nem is tudom. Valaki más holmija, s teljesen normális, már-már tőlem idegen. - Hogyne! Veszem át az üveget, s teszem le magam elé a földre. Rásózok a tetőre ököllel, így adva egy kis egérutat a cúgnak, vákumnak, ki minek nevezi. Adni kell a látszatnak, ennyivel meg is teszem, aztán már csavarom is le a tetőt, s nyújtom Sienna felé az immáron nyitott üveget. Még mielőtt átadnám azonban, belenyúlok, s egy meggyszemet el is tüntetek a gambámban. - Bofi! Nyammogom meggyel telt szájjal, majd nyelek. - Olyan hívogató volt, nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Még jó, hogy lenyeltem a meggyszemet, így nem akad a torkomon. Ha nem ígértem volna meg Sisinek New Yorkban, hogy nem káromkodom a társaságában, akkor most kiszaladna belőlem ez-az. - Elég. Szólalok meg kissé beletörődötten. Nyílt tekintettel nézek Siennára, pillantásommal féltőn ölelem át, magamban pedig átkozom a világot. Eszerint tényleg nincs semmilyen szaglási rendellenességem. Már most utálom azt, aki kitette ennek a helyzetnek. Nem szabadna cipelnie azt a terhet, amiről úgy gondolom, hogy cipeli, ám melyről nem biztos, hogy kellene bizonyosságot szereznem. - De ugyan már! Csak nem lehet olyan nagy a baj. Elvégre nem vérfarkasok a haverjaid, ugye? Még szerencse, hogy amúgy is idétlen vagyok, így hogyha mellélőnék, akkor is felfoghatja a kérdésemet elmeháborodásnak. Annyit idéztem már neki vámpíros és egyéb filmekből, hogy ez igazán nem szúrhat szemet neki, ám a válaszából számomra sok minden kiderülhet. Vigyorgok, adva a látszatnak, de belül megindul bennem a méregfolyam. - Bízol bennem, ha szépen megkérlek? Fel kellett tegyem ezt a kérdést. Nem szándékozom megosztani vele a titkomat, de nem is akarok tágítani mellőle. Okosan kell játszanom, ha a végére akarok járni annak, hogy vajon igazam van-e. Most ebben a pillanatban úgy érzem, jobb lett volna ha egyszerűen csak a jellemem miatt, puszta emberi szeszélyből akar eltaszítani. Túlságosan ember. Nem akarom, hogy bizonyságot nyerjen: tisztában van a titkaival annak a világnak, melynek én is a része vagyok. El akartam mondani neki, de nem így. Nem most. Nem tehetem. Másért jöttem ide.
Kezdőlap
//
