Nyugtom van. Furcsán idegen ez az érzés, de mégis jobban érzem magam az elmúlt időszakban. Nem mondom, hogy teljességgel elmúlt minden félelem a lelkem mélyéről, de Sangilakkal már jó ideje nem találkoztam, az üzlet alakítgatása és a Kodával való intenzív foglalkozás valóban jót tesz. Lefoglal, kevesebb időm marad gondolkodni. Mondhatnánk, hogy veszélyes terepen járok, de valljuk be: valamivel bátrabban kószálok a falkaterület peremén úgy, hogy tudomásom van arról, hogy Yee már értekezett a helyi Alfával. Igazán nem szeretnék vérontást ezen a csodálatos délelőttön. Kár volna elrontani, igazán. Őszintén szólva nem szeretem a járművekkel való közlekedést, de ahogy sétám alatt erre a kiváltképpen kedves vasútra bukkantam, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy jegyet váltsak rá és elfoglaljak egy jelentéktelennek tűnő helyet az utolsó kocsiban. Induláskor összedörzsöltem a tenyereimet, elfojtott izgatottsággal várva, vajon merre visz a szerelvény? Száz és száz modern mese regéli el a csodás vonatok történetét, ott van például az a villámfejű őrzőtanonc is, ha jól tudom, neki is köze van valamiféle vasúthoz. Talán erre az egy órára engem is messzire repít majd a valóságtól, miközben otthonom fái közt kacskaringózunk. Persze sajnálom, hogy egyedül kell töltenem az utat, de Abigail dolgozik, és egyébként is, hirtelen támadt ötlet volt, az inspiráció pedig minden bizonnyal hamvaiba holt volna bele, ha várakoznom kell egy utólag invitált társaság jöttére. Kissé eltátott szájjal forgatom szemem és fejem ide-oda. A kerekek csattogása kellemesen birizgálja a hallójáratomat, kalapáló szívemmel egy ritumusra ver. Az első kocsiban felsíró emberkölyök sokkal kevésbé zavarja nyugalmamat, mint a hozzám közelebb ülő két fiatal tinédzser közszemlére tett nyálcseréjének halk cuppogása, de ezen túl tudom tenni magam. Már lassan negyed órája kattogunk és füstölünk és robogunk a vadon kertjében, amikor elunom magam, és szóba próbálok elegyedni tő- és szembeszomszédjaimmal. Roppant intellektuális személyként felfestve magamat a helyi érdekességekről beszélek, mesélek, olyan lelkesedéssel, hogy nincs merszük vagy éppen szívük félbeszakítani, rám szólva, hogy hagyjam őket csendben szemlélődni. Épp a helyi vadállományról folytatok lelkendező eszmecserét (vagyis inkább eszmeosztást), amikor jóval előttünk emberalakot pillantok meg. Te jó ég, hát miért sétál valaki a sínek mentén, amikor akár fel is kapaszkodhatna! Hisz ez veszélyes... Közelebb érve azonban ismerősen érintenek a halovány, ám egyre erősödő energiák, a széljárás hozta illatok, és ha lehet ilyet mondani, a szívemben még nagyobb derű uralkodik el, mint amit az utazás kiváltott. Hát élsz! Tupileknek legyen hála, tényleg életben maradtál. Az őrzőférfi megtartotta a szavát. - Elnézésüket kell kérjem, mindazonáltal nagyon örülök, hogy megismerkedtünk! - pillantok körbe riadt s unott arcok közt, akikhez eddig szavaimat intéztem, majd felkelek ültömből, persze ez csupán újabb értetlenségre ad okot - Nem tudják véletlenül, hogy tudom jelezni a leszállási szándékomat? Nézek körbe arcokat fürkészve, nyomógombot keresve, de csak azt a tájékoztatást sikerül kapnom, hogy húzzam meg a vészféket, ha indokoltnak érzem, de akár le is vetődhetek a vonatról, mert hogy az nem fog magától megállni, csupán ha visszatér az induló állomásra. Mivel vészelyzet nem áll fenn, így goromba dolog lenne megzavarni utastársaim nyugalmát ezzel, úgyhogy nem marad más választásom, mint leugrani a vonatról. Azt hiszem, hogy a férfi, aki ezt tanácsolta, valójában csak ugratott. Legalább is a döbbenet érzését kiszagolva szívéből, csupán erre tudok következtetni. - Minden jót! Intek még utoljára, miközben az egyik tartórúdba kapaszkodva kilépek a vagon peremére, hogy valóban leugorjak, és Sarah előtt úgy nagyjából tíz méterrel érjek guggolva földet. Ahogy felegyenesedek, még hátra fordulok, az utánam bámulóknak széles mosollyal integetek - milyen kedvesek! -, aztán hasonló arckifejezéssel a maga egészségében tündöklő nőstényre pillantok, és leporolom a sötétkék pólómat. Izgatottá leszek. Megismer talán? Emlékszik rám? - Sarah! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy látlak! Indulnék meg felé sietősen, ámbár abba bele sem gondolva, hogy a viszont látás esetleg csupán belőlem vált ki hasonló intenzitású örömöket.
Úgy döntöttem, hogy a ma délutánomat Nicholas társaságában töltöm, ne unatkozzon annyira szegény. Fene a kényelmes pofámba, természetesen autóval furikáztattam el a fenekemet a hegyimentő állomásig. Persze nem érkeztem üres kézzel, ám ezúttal nem is whisky-t hoztam meglepetésként, elvégre van, aki dolgozik, nem szabad olyankor inni. Szóval egy termosznyi forralt borral a mancsaim között caplattam befelé, hogy feldobjuk kissé az unalmas órákat, hogy a műszakja végeztével valami érdekesebb program után kutassunk. Persze elszámítottuk magunkat, merthogy mégsem voltak annyira unalmasak azok az órák, alig ücsörögtem ott egy ideje, még egy bögrével sem ittam meg az amúgy baromi jól sikerült forralt borból, amikor Nicholast szólította a kötelesség, kénytelen volt magamra hagyni. Hogy a turistáknak is pont ilyenkor kell bajba keveredniük! Mindegy is, mondtam Nicholas-nak, hogy sétálok kicsit, kizárt dolog ugyanis, hogy a popómon ülve várjak rá ki tudja meddig, amíg sikerül visszajönnie. Úgyhogy fogtam magam és szépen elindultam, befelé az erdőbe, csak úgy szimplán sétafikálni, mindenféle cél nélkül. Mert néha ilyen is kell. Egészen véletlenül bukkantam rá a vasúti sínekre, hallottam már az itt közlekedő kisvasútról és hát mivel látni még nem láttam, így elindultam a sínek mentén, bízva abban, hogy hamarosan felbukkan, vagy ha nem is, hát valami értelmes helyre eljutok. Csak van ennek valami állomása! Vagy tévedek? Mikor is költöztem ide? Már több, mint egy éve, így elég szégyen, hogy ilyen kérdések is felmerülnek bennem, de hát ez van, eddig még nem igazán mozgatta meg a fantáziámat a kis sihuhu. Csak sétálok és sétálok, bámészkodom, majd megunva kicsit a dolgot cigarettára gyújtok. Szégyen, vagy nem szégyen a természet lágy ölén bagózni, magasról teszek rá. Bocsika, de az ilyen dolgok már baromi régóta nem érdekelnek. Felizzik a szál vége, eltűnik a bőrdzseki zsebében a gyújtó, a szabad kezemmel együtt. Baromi vicces belegondolni, hogy pöfékelve sétálok a sínek mentén, mint valami gőzmozdony, csak kicsiben. Na jó, ez fáj, te jó ég, pedig elméletileg a borból forralás közben a java rész alkohol elpárolog. Meghallom a vonat jellegzetes hangját, így hát kicsit félreállok, elvégre mégsem szeretném, hogy elcsapjon, így nézem végig, ahogyan elrobog mellettem, nyilván a benne ülők kicsit idiótának néznek, amiért itt sétálgatok, de nem igazán érdekel. Bámulok a vonat után, így nem kerüli el figyelmemet a kis zavargás, majd az, hogy az egyik ürge öngyilkos akar lenni. Nagyon nem hat meg a dolog, amúgy sem halna meg ilyen kis eséstől, csak ha szerencsétlenül esik, legfeljebb eltöri pár csontját. Máris érdekes a műsör! Annál inkább azzá válik, amikor a fickó guggolásban, sikeresen ér földet, felegyenesedve pedig még integet is! Már éppen felnevetnék az egészen, amikor felém fordul és leporolja a pólóját. Nem is a felsője érdekel, hanem az arca! Pillanatok alatt fagy le a mosoly a képemről, még a szám is elnyílik kissé, felvillannak az emlékképek, a fájdalom, a hangja, a vér jellegzetes fémes aromája… Hirtelen nem tudok mit kezdene a helyzettel, csak állok és bámulok, mint aki kísértetet látott, képtelen vagyok megmozdulni, csoda, hogy levegőt nem felejtek el venni. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha ismét összefutnék azzal a farkassal, aki megmentette az életemet, de valahogyan mindig elhessegettem a gondolatot. Miért is? Pontosan azért, mert az életemet köszönhetem neki. Soha nem tartoztam a hálálkodós fajta emberek közé, nem szerettem olyan állapotba kerülni, hogy segítségre szoruljak. És itt nem csak holmi csip-csup dologról volt szó, hanem az életemről! Killian az életemet mentette meg, pedig ő sem volt túlságosan jó állapotban. Az, hogy valaki az én érdekeimet teszi a sajátjai elé, akár még az életét is kockára téve értem.. hát teljes mértékben új dolog volt. Érthető hát - szerintem legalábbis -, hogy tartottam a pillanattól, amikor ismét összefutunk. Nem tudom, hogyan álljak ehhez az egészhez, mit mondhatnék. Köszönjem meg? Az mégis.. hogyan nézne már ki? Te jó ég, hova lett a cigim? Észre sem vettem, hogy a nagy csodálkozásban még azt is elejtettem. Megmozdulok, mintha csak valami szobor elevenedne meg, észreveszem a földre pottyant csikket, egy gyors mozdulattal taposom el, már csak az kellene, hogy felgyújtsam az erdőt. - Killian! - próbálok valamiféle mosolyt erőltetni az arcomra, a pajzsommal nem is vacakolok, elvégre van némi emlékem arról, hogy igencsak idős, szóval nem jelentene túl nagy gondot, arról nem is beszélve, hogy a játszótéren történtek után minek kellene pajzs? Elvégre ott sem volt, azok után meg már… - Igazán hatásos belépőt választottál - célzok itt az előbbi kis akciójára, amikor is kiugrott a vonatból. Egek, kiugrott egy vonatból! Próbálom zavartságom palástolni, pedig elég az arcomra nézni.. Zavart mosoly, fogalmam sincsen, hogyan tovább, ciki vagy nem, de legszívesebben kereket oldanék. Bizony, velem is előfordul néha, legyen akármilyen gázos és szégyellnivaló a dolog.
Igazán nem állt szándékomban senkit felzaklatni vagy lehengerelni a "belépőmmel", ez tűnt praktikusnak, így megtettem. Még mindig sokkal jobb így, mint mondjuk úgy, hogy begurulok az állomásra, aztán visszaszaladok hozzá. Persze biztos, hogy úgy is rátaláltam volna, de felesleges lett volna plusz köröket futni, nem? Eleinte nem igazán tudom hova tenni a súlyosan ránk nehezedő döbbent zavart, ami Sarah felől cirógatja a bőrömet. Egy ideig azt gondolom, hogy biztosan csak a leugráshoz nincs hozzászokva, aztán viszont érezhetően nyomatékossá válik, hogy itt bizony többről van szó. - Ejnye! Feddem meg a cigaretta eltaposása után, és a felé közeledő lépteim kissé az oldala mellett állnak meg, hogy a lábai mellé guggoljak. Egy zsebkendőt veszek elő, és szépen belegöngyölöm a csikket. - Ó, szóra sem érdemes. - egyenesedek fel végül, visszalépve Sarah elé - A világért sem szerettelek volna szem elől téveszteni, ha már így keresztezték egymást az útjaink. Hangom vidámságából kicsendül valamiféle bizonyosság, egyfajta hit abban, hogy talán oka volt annak, hogy ezidáig nem sodort egymáshoz minket az élet. És ez a bizonyosság hamarosan alkohol, szegfűszeg és Keelut illatban öt formát az orrcimpáim között. Figyelembe sem veszem Sarah kényelmetlenségét, cseppet sem udvariatlanságból, pusztán azért, mert egyelőre jobban izgat az, hogy miért érzem ennyire intenzíven a fiamat a nőstényen. Ráncba rándul a homlokom bőre, ahogy szárnyra kapnak a szavaim. - Te jóban vagy Nicholasszal. Jelentem ki teljes bizonyosságot árasztva, bár megvallom, kissé nehezen jön a számra ez a név, hiszen eddig csupán egyszer ejtettem ki ezt a nevet a számon úgy, hogy a kölykömre hivatkoztam. Valószínűleg a hangsúlyomból érzékelhetetlen, hogy ez most az én szememben pozitív vagy negatív tény lehet-e, de egyelőre maradjon is így. Egy lépést elhátrálok tőle. - Ne vedd zokon a közeledésemet, de már jó ideje vágytam arra, hogy találkozzunk. Hogy magam is meggyőződjek róla, hogy élsz, bár megeskettem a férfit, aki végül magával vitt. Hogy vagy? Cseppet sem érzem úgy, hogy hálásnak kellene lennie, vagy hogy én mentettem volna meg az életét. Éppen ezért az érdeklődésem sem kíván semmiféle babért learatni, sőt, inkább saját lelkem szeretném megnyugtatni általa. Hiszen embertelen, leírhatatlan fájdalmat kapott tőlem, holott talán nem is lett volna helyénvaló védenem az irhámat Alignak haragjával szemben. Főleg nem úgy, hogy közben valaki olyat küldök a halál szélére, aki a legkevésbé sem érdemelte volna meg. - Nem tudom, hogy merre tartasz, de elkísérlek egy darabon. Tudom, sokkal illendőbb lett volna engedélyt kérnek tőle, de olyan rég vártam már erre a találkozásra, hogy képtelen vagyok betelni azzal, hogy csupán üdvözöljük egymást, aztán ki-ki megy a maga dolgára. És egyébként is, Alapító volnék, eképpen pedig azt tehetek, ami csak kényelmes.
Nem reagálok semmit sem arra, hogy megfedd azért, mert eltapostam a cigarettát, az meg pláne nem érdekel, hogy leguggol és felszedi. Csupán aprócska sóhajom kíséri, ha neki így kényelmesebb, legyen hát. - Igen, jóban - bólintok szavaim mellé, enyhén ráncolódik homlokom, hiszen nem tudom kivenni a szavaiból, hogy ez a megjegyzés pozitív, avagy negatív. A kérdés persze bennem is felmerül, hogy vajon honnan ismeri a hímet és egyáltalán miért megjegyzésre méltó az, hogy jóban vagyok vele. További részleteket azonban nem osztok meg vele, kérdez majd, ha szeretne, egyelőre azonban semmit nem tudok róla azon kívül, hogy lényegében majdnem megölt, aztán pedig megmentette az életemet. Ez alapjáraton bizalomra adhatna okot, azonban sajnos nem nálam, emiatt pedig a részletesebb beszámoló is elmarad. - Betartottad az ígéreted, amiért igazán hálás vagyok. Lehet, hogy nem vár köszönetet, mégis úgy érzem, valamit mondanom kell. Ha csak ennyit, akkor csak ennyit, de szeretném a tudtára adni, hogy hálás vagyok neki. Ő sem volt túl jó állapotban, mégis az én életem helyezte a sajátja elé, ami mindenképpen pozitív. - Most már jól. Helyrejöttem, mind fizikailag, mind a családi kapcsolataimat nézve - rövid és tömör válasz, mégis minden benne van. Meggyógyultam és visszakaptam azokat, akik fontosak számomra. Persze eddig is itt voltak, de most teljesen más a helyzet. Közelebb engedtem őket magamhoz és az eredmény csodálatos. Még nekem is szükségem van arra, hogy érezzem, szeretnek, még akkor is, ha ezt az esetek többségében képtelen vagyok kimutatni. Ilyen a természetem, túlságosan büszke. - Nem tartok semerre. Kiugrottam sétálni kicsit, hogy elüssem az időt - nem hiszem, hogy takargatni kellene a valóságot, nem is lenne érdemes. Ezúttal is tömören és talán kissé titkolózva is válaszolok, de addig nem kívánok mélyebben belemenni ebbe a Nicholas-témába, amíg nem tudom, miféle kapocs van köztük, ezért nem is mondom hát, hogy tulajdonképpen tőle jövök és hozzá is megyek majd vissza. Viszont ha ezután is rám bízza a vezetést, akkor induljunk, haladok tovább a sínek mentén, vagy befelé az erdőbe, nekem igazándiból mindegy, azért jöttem, hogy elüssem az időt és álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy pont most fogok összefutni vele.
Különösebben nem veszem zokon, hogy a bűntudat leghalványabb jelét sem mutatja azért, mert én szedem össze a csikket, amit eldobott. Bezzeg ha Surával állna szemközt, biztos lehetne benne, hogy megdorgálja érte - persze csak ha a nőstény továbbra sem vesztett a természet iránti végtelen odaadásából. - Ezt jó tudni. Csupán ennyivel illetem a "beismerését", és valami haloványan derengő tudálékos hálával azért, hogy végső soron ez is a felszínre került. Azonban hacsak nem kérdez további miértekről, úgy nem boncolom tovább a kérdéskört. Ez egy külön történet lesz. - Őszintén szólva megkönnyebbültem, hogy így lett. Felesleges lenne azzal dobálózni, hogy amit én megígérek, azt be is tartom. Mert ezt általában a körülmények nem teszik lehetővé. Ezért sem szoktam különösebben ígérgetni, hiszen általában rajtam kívül álló okok miatt majd' mindegyik meghiúsul. Nem valami bőbeszédű, és igazán szeretném tudni, hogy ez azért van, mert tart tőlem, nem bízik bennem, furcsának találja a helyzetet vagy éppenséggel azért, mert ő természeténél fogva ilyen. - Helyes, helyes. Abszurd, hogy az én felé tanúsított, kitörően gyermeki örömöm micsoda falakba ütközik. Így hát, amikor végül semleges választ ad, elindulok vele, szép csendben kullogva. Nem invitált, de nem is utasított el, amit végső soron vehetek akár úgy is, hogy nem bánná, ha még együtt töltenénk némi időt. Bár az eddigi tapasztalatok alapján meglehet, hogy csak csendes andalgás lesz belőle... Ami nem baj, szeretem a csendet. Ritkán van alkalmam élvezni a fejemben őrültem pörgő világ hatása alatt állva. Amíg sétálgatunk, egyszeriben csak megint ott találom magunkat, vérgőztől párásan a játszótér szegletében, egymás karjai közt. Fogalmam sincs, hogy mennyi mindenre emlékszik, én azonban kirstálytisztán fel tudok idézni minden percet, minden szót, minden történetet, amivel próbáltam az élet peremén tartani őt. Talán el is ragadtatom magam, hiszen még így a pajzsomon át is kiszivároghat felé valami indokolatlanul kellemes szeretetenergia, aminek a közvetítése cseppet sem tudatos részemről. - Teljesen megértem, ha nem szívesen gondolsz vissza rá. - szólalok meg végül is - Senki sem szereti magát gyengének és elesettnek látni. - fogalmam sincs, hogy ez jelent-e számára valamit, de valami azt súgja, hogy talán nem járok olyan messze a forró kásától - Vigasztaljon a tudat, hogy én is az voltam. Kevésen múlott, hogy nem haltam bele én is. - persze nem kérdezte, hogy én hogyan éltem meg ezt az egészet, és talán egy aprócska bűntudatkeltési szándék is lappang a mondandóm mögött, kifejezve, hogy jól esett volna az érdeklődése, de nyolcszáz felett a farkas csak ne duzzogjon túl látványosan az ilyesmin, nem igaz? - Mennyire vagytok jóban? - váltok témát egészen hirtelen, mintha nem is lenne lényeges a Vörös Holddal kapcsolatos röpke kikacsintásom - Nicholas és te. Kérdezem egészen jókedvűen, és talán joggal mondhatná, hogy semmi közöm hozzá, mégis bízom abban, hogy a két kellemetlen téma közül talán a kevésbé kellemetlent fogja választani. Hiszen másról beszélni még mindig könnyebb, mint saját magunkról.
//Mivel itt annyira nem köt az IC idő, folytathatnánk, ha van még kedved hozzá //
- Elhiheted, hogy én is - mintegy mellékesen jegyzem meg csupán. Elég kellemetlen volt magamhoz térni, először azt sem tudtam hol vagyok. Az Álmodót kerestem, hol van, hova lett mellőlem, mert abban egészen biztos voltam, hogy neki köszönhetem azt, hogy élek. Ám nem volt sehol és nehéz volt beismerni, de jó ideig furdalt a kíváncsiság, vajon mi lett vele, hiszen nem csak én szenvedtem. - És ahogy látom, veled is minden rendben. - Fizikailag, természetesen. Azt nem tudom, lelkileg hogy áll, ez a része már nem is igazán érdekel. Mondjuk ha azt nézem, hogy kiugrott a kisvasútból! Na jó, ezt inkább nem nézem. Nem beszélek sokat, mert zavar ez az egész helyzet. Akárhányszor csak rá nézek, mindig eszembe jut az az éjszaka, a megannyi fájdalom, a kétségbeesés, a halál szele.. Ugyanakkor ott van a rengeteg történet, amit megosztott velem, a tudat, hogy küzdött értem, holott nem is ismert. Nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egész helyzetet. Csak zavaromat növeli a pajzán át szivárgó energia, így olyan ritka pillanataim egyikét élem meg, amikor szinte teljesen össze vagyok zavarodva. Milyen emberi, milyen őszinte reakciók… Persze, hogy nem szívesen gondolok vissza rá. Szerintem egyikünk sem. Nagyon is telibe trafál, az ajkaimat elhagyó apró sóhajjá változó nyögés is ezt tanúsítja; teljes mértékben igaza van. Gyűlölöm, amikor gyenge és elesett vagyok, amikor egész egyszerűen rászorulok valaki segítségére. Más helyzetben egyáltalán nem vigasztalna a tudat, hogy ő is az volt, hogy ő is kis híján belehalt. Ez a helyzet azonban nagyon is más. Neki köszönhetem az életem. Az ilyen dolgok pedig, rideg természet ide, vagy oda, még nekem is eszméletlenül sokat jelentenek. Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy valamiképpen reagáljak rá, hogy megmutassam legalább egy parányi darabkáját annak a tiszteletnek és hálának, amit az irányába érzek. A témaváltás azonban mellkason csap és komolyan elgondolkodom, hogy melyik téma a kellemetlenebb. - Ez bonyolult - homlokom ráncolva pillantok rá - De miért is érdekel? Ismered? - életmentés ide, vagy oda, akkor sem igazán ismerem ezt a hímet. Nicholas pedig olyan téma, amiről Yvonne-nal sem tudtam már a legelején beszélni. Idő kellett hozzá. Egy Vörös Hold kellett hozzá. Várom hát a válaszát, tekintetemből azonban egyértelműen kiolvashatja, amint választ kapok, én is hasonlóképpen teszek majd.
Gőzöm sincs, mikor és hogyan támadt ama elvetemült ötletem, hogy feljövök a hegyekbe, és majd a kisvasúton ücsörögve felveszem a tájat. Úgy gondoltam, hogy így elég szép, festői táj fog elém tárulni, és ez tényleg olyasmi, amit érdemes megörökíteni. Repülőgépre ezért nem ülnék, már kicsire, személyszállítóból nem látszik semmi igazán, túl messze van. Szerintem így tökéletes lesz, legalábbis remélem. Addig mindenképpen így gondoltam, amíg nem éreztem, hogy legalább két réteg ruhát lazán el tudnék még viselni. Ilyenkor már állandóan 10 fok alatt van a hőmérséklet, hát még idefenn. Szerintem kacérkodunk a nullával, következésképp elég hamar arra a következtetésre jutottam, hogy ez rettentően ostoba ötlet volt, de most már kénytelen vagyok végigmenni az úton, aztán valamiképp le is jutni a hegyről. Remélem, van valami gyorsabb megoldás, mint a kisvasút, de attól tartok, hogy nem igazán. Mindenesetre túlélem, nagylány vagyok már, de az tuti, hogy legközelebb minimum két kabátot veszek, ha ingerenciám támad megjárni ezt az utat. Fázósan ücsörgök hát az egyik padon, és dideregve pislogok ki, olykor felvéve egy-egy szép snittet a hegyekről, környezetről, állatokat sajnos nem csípek el, pedig az is tök jó lenne. Mondjuk, magamat ismerve csoda, ha nem siklik ki a vonat, mert az aztán még szép lenne. Szerencsére azonban ilyesmi nem történik, valóban nem hiányozna az életemből még egy ekkora szívás pluszban. Úgyhogy meg is érkezünk szerencsésen a végállomásra, egy derűs női hang rögtön biztosít minket arról, hogy a kis étteremben, ami üzemel az állomáson, isteni kávét adnak, és fél óra múlva indul visszafelé a vonat. Nem örülök annyira, hogy itt kell dekkolnom fél órát, de sebaj, ez legyen a legkisebb problémám. Egy rövid felvételt készítek a vonatról álló helyzetben, majd a környék fáiról, aztán elindulok az említett helyiség felé, remélem, jól be van fűtve, mert majd megvesz az isten hidege.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Nos... igazából az idejét se tudom annak, mikor mozdultam ki a hegyről utoljára csak úgy, céltalanul. Magától értetődő okból rengeteg időt töltök a kölykömmel, szinte egész álló nap ott vagyok a közelében, készítve fel őt a nagybetűs farkas életre. Szerencsére úgy tűnt, hogy jól választottam meg a kölykömet. Mint minden esetben, az első lépések most is nehezek voltak, de Rachel megbirkózott eddig az elé görgetett akadályokkal. Mondjuk a legutóbbi Holdtölte nem biztos, hogy a kedvenc időszaka lesz, gondolom én. Hiába, még emlékszem a kezdeti időkre. Ahogyan porrá törtek a csontjaim a Hold hívó hatására, fetrengtem kínomban a földön, várva, hogy vége legyen már az egésznek... már ha nem vesztettem el az eszméletemet a kíntól, vagy uralkodott el rajtam a farkasom és a háttérbe száműzte a tudatomat, onnantól ő vészelve át a történéseket. Igen... a kezdeti idők mindig nehezek, az átváltozás pedig még hosszú évekig nem lesz egy zökkenőmentes folyamat. De mint mondtam, a kölyköm megbirkózik vele. Tán megváltozott az elmúlt években, de egy valami megmaradt: a kitartását semmi se nyomhatta a háttérbe. Viszont én ezen a napon úgy döntöttem, hogy teszek egy kis egészségügyi sétát. Mégse foghatom a nap 24 órájában Rachel kezét, elvégre felnőtt nő volt, még ha gyermek is egy új világban. Szóval úgy döntöttem, hogy adok magamnak pár órányi időt, az esti edzés előtt és járok egyet. Ahhoz képest, hogy csak úgy elindultam valamerre, jópár kilométer megtétele után civilizált területre értem, a kisvasút állomásához. Na, komolyan mondom, ennél nagyobb véletlen a világon nem létezik... aham, gondoltam én, egészen addig, míg az állomás területére lépve ismerős illat ütötte meg az orromat. Okkké, na ez a véletlen még übereli az előzőt is. Nem volt nehéz dolgom észrevenni Naomit, ahogyan éppen felvételt készít a vonatról, majd elfordul tőle és elindul az épületek felé... nekem pedig... hát nem tudom, rossz hatással van rám a kiscsaj, mert megint gonoszság jut eszembe. Vigyorogva nyúlok ki felé a vérvonalammal. Ahogy sétál a kiszemelt helység felé, egyszercsak érezheti, hogy valaki megfogja a kezét és finoman meghúzogatja a ruhája ujját, mint ha csak fel akarná hívni magára a figyelmet. - Hé, csajszikám, meg tudnád mondani, merre van a legközelebbi répafarm? Mikor odanéz, pontosabban lenéz a bizonyos illetőre, azt kell tapasztalnia, hogy egy nagyjából mellkasáig érő Tapsihapsi húzogatja a ruhája ujját kíváncsi tekintettel, miközben répát majszolva néz rá kérdően. Mint ha csak a meséből lépett volna elő, úgy áll a rajzolt alak a valós térben. Én pedig ezt a kis lekötöttséget kihasználva sétálok Naomi mögé. - Hogy's mint Piroska?
Én nem szúrtam ki, hogy farkas van a közelemben, semmi különös nem szokott történni velem ilyenkor, ha nem ismerek valakit, akkor nem fogom tudni, hogy ő micsoda, már csak azért sem, mert egyelőre semmiféle varázslatot nem ismerek, amivel beazonosíthatnám őket. Ettől kevesebbnek ugyan nem fogom érezni magam, de néha tényleg jól jönne. Mindenesetre nem kifejezetten számítok meglepetésre, annál inkább ér váratlanul, hogy valaki meghúzgálja a ruhám ujját. Esküdni mertem volna rá, hogy senki nem jött utánam, de ezek szerint meglehetősen nagyot tévedtem. Rögtön meg is fordulok, mert nem tehetek róla, de némi paranoia van bennem az ilyen hirtelen megjelenő személyeket illetően, és közben jut el a fülembe a mondandója, ami több elemét tekintve se nagyon fér a fejembe, egészen addig nem is tudom hová tenni a dolgot, amíg meg nem látom Tapsihapsit, akkor aztán kénytelen vagyok heves nevetésben kitörni, és csak megcsóválom a fejtem. Sejtem, hogy ez csakis illúzió lehet, és én egyetlen személyt ismerek, aki ebbe a vérvonalba tartozik, bár, ez még nem feltétlenül vonja magával, hogy róla is van szó. - Attól tartok, több ezer mérföldnyire, ami azt illeti, igencsak eltévedtél. Nem fázol? Kérdezem továbbra is derűs arckifejezéssel, elvégre, Tapsihapsi nem éppen arról híres, hogy olyan nagyon túl volna öltözve bármikor is. Mellesleg, én is fázom, szóval akkor aztán ő… Tudom, tudom, rajzfilmfigura, és csak képzelem, de attól még mókás csacsogni vele. Én aztán tényleg minden zöldségben benne vagyok. Számíthatnék rá, hogy ez csak valamiféle elterelés, és nem biztos, hogy túl jól járnék az esetek nagy részében, hogy ezt inkább szórakoztatónak találom, mintsem elkezdenék amiatt aggódni, hogy esetleg ártani akar nekem valaki, azért a Tapsihapsi. Amikor megszólal mögöttem az ismerős hang, annak ellenére is összerezzenek, hogy immár biztos vagyok benne, hogy ki az. Meg is fordulok rögtön, kissé durcás tekintettel, és már vágom is csípőre a kacsóimat, akár egy hisztizni készülő öt éves. - Neked ez a hobbid, ugye? Rám hozni a frászt… És… tudtommal egy farkas sem utazik a Nagyimra, úgyhogy nem vagyok Piroska. Nesze neked fogd meg jól, ki is nyújtom rögtön a nyelvemet rá, de alig egy pillanatra, nem kell, hogy még egyszer összetapizza nekem. - Voltam már jobban is, köszönöm kérdésed. Hát te? Kérdezek vissza, és kissé didergősen dörzsölöm meg a felkarjaimat. Nem felétlenül szeretnék sokáig kinn ácsorogni, de bunkó sem leszek, gőzöm sincs, akad-e dolga, vagy éppen ráérne egy kis vörössel meginni egy forró teát, vagy tudja a fene, mit.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Kedves bolyhos, füles barátunk kissé türelmetlenül topogott a lábával, miközben várta a választ. Ha lett volna órája rajzolt kezén, biztos nézegette volna, de az a bosszús tekintet is elég volt, mikor Nonoka elkezdett nevetni. Nem érezhette úgy, már ha létező valami lenne, mint ha valami vicceset kérdeztek tőle, de erre ez a vöröske meg nevet és fejcsócsál. Tapsi megrágcsálta a répáját, picit ideges gesztust mutatva ezzel, de aztán meghallotta a választ, mire felsóhajtott. - Fázni, én? Csajszikám, néz már rám, ez tömör bunda nem kínai műkabát. Nyáh, de engem átvertek, a brosúra azt írta, itt egymást érik. Na szép, kellett nekem nyúlnak alkottatni. Bezzeg a Dodó! Annak elég a nokedli is, hogy akadna a torkán. Néha őszintén elgondolkozok azon, nekem honnan jönnek ezek az elmeroggyant ötleteim, ami például ide is vezet. Ami például oda vezet, hogy egy amúgy fiktiv mesehősből csináljak hús-vérnek tűnő, élő-lélegző lényt. Lehet annak idején túl sokat láttam a Space Jam című filmet, vagy valami hasonló lehet a háttérben, elvégre abban volt ez a megvalósítás... vagy akár mondhatnám a Roger Nyúl a pácbant is... naja, az se egy utolsó felvetés. Na mindegy, akárhonnan is jönnek ezek a beteg ötleteim nem ártana elgondolkodnom rajta, hogy előnyös-e... de, előnyös, hogy a rákba ne lenne az? Gyerekes olykor, de előnyös. Szerettem, hogy van egy ilyen idióta oldalam és nem fásulok bele a 300 évesek életébe, vagy fulladok bele a morcosságba. Meg legalább Naomi nevetett egy jót. Mindenesetre megközelítettem a vöröskét és hátulról köszöntem rá a magam módján. - Aha, bezzeg amikor rád adtam a köpenyt nem ellenkeztél. Bocsi Vöri, de nekem te már csak Piroska maradsz... ne nyújtogasd a nyelved mert bekapom. Már megint. Komolyan mondom, ezek a mai fiatalok annyira tisztelik az idősebbeket, mint arab terrorista a felrobbantandó épületet. S ha tényleg sokáig játszik a tűzzel... nos, hűséges típus vagyok, de egy ártatlan lekapás azért még belefér. Már amennyire én ártatlannak vagyok nevezhető... évszázadok óta nem. - Kösz, nincs okom panaszra - vonok vállat. - Na, de gyere, mielőtt megfagysz itt és a társaid elítélnek gondatlanságból elkövetett őrzőfagyasztásért. Azzal rátettem a kezem Naomi vállára és elkezdtem terelgetni a közös helyiség irányába. Miért szereti állandóan játszani mindenki a hőst, amikor nem bírják a hideget?
Szórakozottan figyeltem a nyulat, akinek a meséin felnőttem, határozottan újszerű élmény volt egyébként egy ilyesfajta illúzió, bár sokban nem volt részem, sőt, konkrétan eddig csak abban, amit Nicholas generált azzal a tüzes köpennyel. Az mondjuk igencsak menő mutatvány volt, Tapsihapsi sem rossz, bár határozottan más kategória. - Oké, bocsi a feltételezésért. Emelem meg magam mellett megadóan a két kezemet, mert biza nincs mit tenni, ne bosszantsuk fel Tapsihapsit, közben belül majd megpukkadok, de érzéseim szerint csóri megsértődne, szóval inkább csak magamban teszem. - Viszont a nokedli nem terem csak úgy magában, azt meg kell csinálni. Sokáig azonban nem kell azon lamentálnom, hogy vajon ki is volna az, aki szórakozik az agyammal, mert pluszban még a frászt is rám hozza, azt kell mondjam, jellemző, mert bár nem találkoztam vele sokszor, de ahhoz épp elég volt, hogy leszűrjem a megfelelő következtetéseket ezzel kapcsolatosan. - Vöri és Piroska, roppant mód kreatív vagy, de komolyan. Egyébként meg már mondtam, hogy ez olyan ösztönös dolog, nem tudom visszafogni. Nem is akarom, ha úgy tetszik, kapja csak be, rosszabbul én nem fogom érezni magam, majd jól felfújom az arcom, hogyan is képzeli, de hogy ezért bárki felé kényelmetlenül érezzem magam utána, az már esélytelen. Merthogy nyilván nem akarom, hogy bekapja a nyelvem, hiszen nem érdekel olyan formán, és én sem őt, csak bosszút akar állni. Viszont én szeretem ezt a kicsit pofátlan oldalamat, és nem fogok megválni tőle. Ez részemről nem tiszteletlenség, de ha más annak veszi, azzal nem tudok mit kezdeni. - Nem a te hibád lenne, hanem a hidegé, azt meg aligha lehet elítélni. Említem meg csak úgy mellékesen, mert az csak az én döntésem, hogy itt állok még mindig, és nem siettem be. - De azért értékelem ám a tapintatot. Mondjuk, ha nem akartam volna menni, érzéseim szerint akkor is kellett volna, legalábbis az érintéséből erre következtetek, na de mennék amúgy is, szóval nincs ezzel gond. - Szóval Tapsihapsi mi? Nagy kedvenc? Vigyorodom el, s mikor beérünk, úgy érzem, hogy megint kezdenek létezni a végtagjaim. Hú de jól fog esni egy forró tea. Megyek is rendelni egyet, aztán keresek helyet, ahová le lehet ülni, most kicsit megtelt a hely a rostokoló kisvasút miatt.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Tapsi barátunk tovább rágcsálja a répáját, ami ki tudja, hogy a manóban nem akar elfogyni, mert amilyen idegevő állandóan rágcsál. Mondjuk, nyúl, mi lenne olyan meglepő ezen? Elvégre, azok állandóan rágnak valamit, ha kell ha nem... egek, sose legyen nyulam. - Jééé, nem mondod csajszikám. Azt hittem nokedli odúban teremnek és úgy kell levadászni őket a Nokedli-szezon idején. Izé már amúgy is befürdött a kacsaszezonnal meg a nyúlszezonnal. Na, de ne lehessen azt mondani rám, hogy csupán az illúzióim takarása mögött bujkálok, megmutatkozok csakhamar a vöröske előtt. Kaján mosoly jelenik meg a képemen, mikor megérzem, hogy megugrik tőlem a vérnyomása. Hát hiába, megjelenik a semmiből egy megtermett hím, akiről azért lehet tudni, hogy előszeretettel szórakozik mások fejével, akár mocskos dolgokat is elplántálni a fejükben, feltüntetve azt saját gondolatként. Igen, szerintem én is megijednék, ha csak úgy hirtelen a semmiből rám köszönne egy ilyen. - Miért, szívesebben lennél Vörica? - vonom fel az egyik szemöldökömet. - Tartok tőle nem csak tőled lesz ösztönös. Na tessék, nem beszélünk öt perce se kb, de már most kiütközik, hogy amúgy miért bírom a csajt. Szoktam morogni a mai fiatalokra a pimaszságuk miatt, de amúgy nagyon üdítő a társaságuk. Nem viselkednek úgy az emberrel, ahogyan jó képet mutathassanak magukról, lásd seggnyaló kategória. Nem, ez sokkal jobb, sokkal őszintébb a másiktól, megmutatja igazából, milyen is belül. Bár egy vöröstől el is lehet várni, hogy legbelül egy kisördög legyen. - S ki miatt nem is mentél be eddig a melegre? - kötöm az ebet a karóra. Ne nézzél már madárnak kiscsaj, láttam ám, merre indultál. Bár ki tudja, lehet így folytatom a végén még magától bemenekül. Azt meg értékeld is, mert nem mindenki részesül benne. Vagyok olyan mocsok hogy ne osztogassam két kézzel. - Nem mondanám, csak megvalósítottam a legelső gondolatot, ami eszembe jutott, általában így szoktam. Bááár... okké, azt hiszem sok volt a Spacejam a múltkor. Szerintem ennél lököttebb már nem lehet a szemében, szóval miért ne tegyek ilyen kijelentéseket. Beérve én intek Nononak, hogy keresek helyet és hamarosan sikerül is találnom egy szabad asztalt. Egy kis nyikhaj be akarta előlem foglalni, de egy morgósabb pillantással adtam tudtára, hogy jobban teszik, ha máshol keresgél. Szóval ledobtam magam, kényelmesen hátradőltem a székben és jobb híján a plafont bámultam, míg megjött a Vöröske. - Na és mesélj, hogy haladsz az utadon? Jobb lesz ilyen kódszavakban beszélni erről a témáról, azért elég sokan vannak itt rajtunk kívül és amit meg lehet hallani, azt meg fogják hallani, mondta Murphy...
Igazából Tapsihapsi után a nem fogyó répán már nem sok értelme volna megdöbbenni, szóval nem is teszem. - Mondjuk, ennyi erővel nokedli odú is létezhetne. Jegyzem meg könnyedén, elvégre, mégiscsak rajzfilmekről lenne szó. Szóval amit a fantázia megenged az alkotónak... Nyúlszezon. Ezen megint vigyorognom kell egy sort, de nem említem, még a végén megcsapkod a répával, nem értékelném, annyira jó humorom még nekem sincs. - Ez elég hülyén hangzik. Legszívesebben Naomi lennék, elvégre az a nevem. Nyilván süthetem a dolgot, elvégre nem csak a hajam, de az arcom is nagyon sokat vöröslik, szóval nem mondhatni, hogy meglepő, de attól még úgy hívni nem muszáj, de sejtem, hogy magyarázhatnék róla naphosszat, akkor sem változna. - Tapsihapsi lebegteti itt előttem a répáját. Szerinted!? Nem bírom ki, fel kell nevetnem, mert igen, nagyon jól tudom, hogy ez hogyan hangzott, de hát istenem, a pikáns poénok nálam beleférnek, még akkor is, hogyha vörösödöm tőlük. Ettől kevesebb nem leszek, meg hát hiába nem vallom be, nagyon hiányzik, hogy együtt lehessek Connorral, de egyelőre nem képes visszafogni magát. Túl veszélyes, és ki tudja, meddig lesz még az. - Én igencsak régen láttam. Még kamasz voltam... Na erre inkább nem is gondolnék, mert a kamaszkorom borzalmas volt. S ami azt illeti, mostanság így is túl gyakran vág pofán, jobb szeretném egyszerűen figyelmen kívül hagyni, de az valahogy nem megy mostanság. - Mendegélek, a könnyebb részén már túl vagyok, most már csak nehezebb feladataim lesznek. Nem beszélve az esszenciákról, az első szintemhez kaptam úgymond grátisznak a sikeres vizsga mellé, de eztán nem így lesz. - Veled mi a helyzet? Ne vedd sértésnek, de nem nézel ki túl jól. Mármint, nem külsőre, úgy összességében, na... Érted. Szerintem lesír az emberekről, ha bajuk van, s persze a vérfarkasokról is. Nem mintha reménykednék abban, hogy válaszol, de egy próbát megért.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Némi rágcsálást követően: - Ennyi erővel répa lehetne minden ami kicsit is hasonlít az alakjára. Na mindegy. Szevasz csajszikám. Azzal Tapsi barátunk, néhány puffanós hang kíséretében, melyet a talpával hallat, eloldalog a távolba… hogy aztán én is meglepjem hátulról a leányzót.
Megcsóválom a fejem, amikor kikéri magának, hogyan is lehetne nevezni. Hát az eszem eldobom, még válogat is, nézze meg az ember. Mi annak idején örültünk annak, hogy ha kapunk valamit, nemhogy még nézegessük az árut mint a piacon. Ah, bakker, tényleg rohadtul öreg vagyok már, ha ilyen gondolatok fogannak meg a fejemben. A végén még olyan zsémbes leszek, mint azaz őskövület Victor Wainwright. - Bocsi, nem kívánságműsor, mondom ami eszembe jut. Akire már akasztottam valami becenevet az eléggé hirtelen felindulásból érkezett, szóval mondhatjuk ilyen szempontból, hogy szerettem a spontán dolgokat. Mondjuk aki már beleesett az illúzióimba valószínűleg ezt anélkül meg tudná mondani. Hiába, igazából ez valahol a magányos lét jelentette berögződésekből is ered. Elvégre, tudni kell rögtönözni, bár lehet ezt már… elmondtam egy pár féle módon körülbelül hatszázszor, szóval inkább nem ragozom tovább. Naomi megjegyzését hallva viszont most rajtam a sor, hogy nevessek egy jót. - Aha, szóval ha lebegtetik előtted a répát te megállsz. Értem. Magaslabdákat illik lecsapni, ha már Naominak felvágták a nyelvét és szereti ki is dugdosni. Amúgy elég durva hogyan ki lehet forgatni egy-két elszólást, megjegyzést, még ha eredetileg ártatlannak is szánják. Persze kell hozzá egy kellően perverz elme is, hogy vegye a lapot, vagy egyáltalán elkezdje a dolgot… bár nem árt a befogadás sem. Egek, már megint össze-vissza beszélek, tényleg kezdek meghülyülni. Mindenesetre hamarosan már odabent üldögéltünk, hogy az őrző nekiálljon kiolvadni. Na ilyenkor nagyon nagy előny, hogy farkas vagyok. Nekem a kinti hőmérséklet nagyjából olyan, mint a finn viccekben a -100 fok. - Túl az első vizsgákon meg felvarrásokon, nemde? Meg kell mondanom azért elég sokat fordult a világ a legelső találkozásunk óta. Gyorsan haladsz. Ha nem is voltam teljesen beavatott, Kate révén volt rálátásom az őrzők rendszerére. Hülyék lettek volna elárulni az őrzők, pontosan mi a metódus, de az unokámtól szerzett információk alapján voltak elképzeléseim, elvégre végig ott voltam vele a kezdeti időszakában. Egek, még jó, hogy nem vagyok őrző, nekem már abból a kevésből is elég bonyolult rendszer képe alakult ki. Bár lehet csak nem ismerem a teljes korképet és azért gondolom így. - Látszik mi? – sóhajtok. – Pár hónapja új útra állítottam az életem jó részét és emiatt alig mozdulok ki a Hegyről. Most is csak kijöttem szelőztetni a fejem, kellett egy kis levegőváltoztatás. Nem, egyáltalán nem volt teher a kölyökvállalás, csupán új kihívások, azokkal pedig eltart egy darabig, mire leszámol az ember. A magánéleti dolgok már inkább rányomják a bélyeget az emberre, de igyekszek szilárd maradni. Amúgy se gyakran engedem meg a teljes befordulás luxusát meg ennek hozadékát, de most főleg nem tehetem meg.
Csak legyintek, elég egyértelmű, hogy nem pendülünk egy húron a nyúllal, de ez olyasmi, amivel képes vagyok megbirkózni, szóval nem fog megviselni a dolog. Amikor elmegy, mosolyogva integetek, és biztosítom afelől, hogy remélem, minél hamarabb lel répaföldet, hiszen anélkül biztosan nem élet az élet. Én mondjuk megvagyok répa nélkül, minden lehetséges értelemben, de azt hiszem, ezt üdvösebb volna nem firtatni. - Ez már feltűnt többször is. Szemtelenkedek, hisz miért ne, nem fogom magam rosszabbul érezni azért, amilyen vagyok, mostanában egyébként is túlságosan gyakran fogtam vissza magam, és mondhatni állandó jelleggel így kell majd tennem Jacksonnal egy fedél alatt, így hát kiélem magam, amikor lehetséges, máskülönben szerintem meg fogok pukkadni. - Ha Tapsihapsi, akkor mindenképpen, ne mondd, hogy ez olyan hétköznapi dolog lenne. Amennyiben egy mutogatós bácsi tenné, sikítva szaladnék világgá, de szerintem ezzel a nagytöbbség így van. Nem mindennap elevenedik meg előttünk az emlegetett nyúl. Ettől még értem én, hogy a magaslabdát le kellett csapni, nincs is vele semmi bajom, némi pírtől eltekintve. Az meg már szériatartozék nálam, szóval kétlem, hogy bárki meglepődne rajta, aki kicsit is jobban ismer. - Tulajdonképpen már két vizsgám volt, és gőzerővel loholok a harmadik felé, nem tehetek róla, imádom. Mármint a mágiát, de ugyanígy érthető éppenséggel az őrző létre is, szóval ha esetleg nem lenne egyértelmű, és firtatná, úgyis fogok rá válaszolni, mert minek is tagadnám. Meg aztán, szerencsére jól is megy, eddig nem igazán kellett még megszenvednem semmivel, bár sejtem, hogy ami késik, nem múlik, s előbb-utóbb meg fog történni, de akkor sem esem majd kétségbe, mert gyakorlással bármit meg lehet valósítani. - Látszik. Bólintottam egy aprót, minek is tagadnám, úgyis rájönne, hogy hazudok, nekem sem kerek minden, de legalább Maya immár mellettem van, és ez az, ami kárpótolni képes bármi rosszért, ami történhet velem. Érte tényleg elviselek bármit, noha szerencsére eddig nem kellett ilyen téren megerőltetnem magam, legalábbis az együttlakás tekintetében, mert az első találkozásom Erinnel például majdnem robbanásra késztetett. - Egy kis levegőváltozás mindig jól jön, már ha engem kérdezel, de azért remélem, hogy helyrejönnek a dolgaid, vagy ha az nem is, legalább az új helyzettel megtanulsz együtt élni. Mondjuk, gondolom neked azért már könnyebben megy a változások megemésztése. Vagy ez inkább egyre nehezebb, ahogy--- idősödik az ember? Ő nyilván nem ember, de a vérfarkas szót nem fogom használni egy pihenő közepén. Egyébként, öregnek is gondolom, de én anno Dimitris korán is sokkot kaptam, pedig ő még nincs száz, szóval ez nem rá nézve degradáló, egyszerűen én vagyok még túlságosan fiatal, és nehezen emészthetőek nekem ezek a számok.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Vállaimat vonom meg nemes egyszerűséggel a szavait hallva. Most erre mit mondjak, olykor borzasztóan egysíkú tudok lenni, amikor a szokásaimról van szó. Na ezek mellett ellenben kreatív is, elvégre egy illuzionista ha nem tud hirtelen mit kezdeni a helyzettel az eléggé... ciki. Igen, talán ez a legjobb szó arra egy olyan esetében, aki képes életre kelteni a tudatában rejlő képeket, gondolatokat, az én koromban pedig mindezt minden komolyabb probléma nélkül. Csupán a saját begyöpösödésünk képes utat szabni a vérvonalunknak egy nálunk jóval idősebb farkas pajzsát leszámítva, így hát sosem árt foglalkozni az ilyesmivel. - Szóval a nyúlrépa hatásos eszköz ilyen esetekre. Ez megjegyzem, talán jól jön a későbbiekben. Hiába, én már csak ilyen vagyok, mindig újabb és újabb gonoszságokon töröm a fejem, ha találkozok a megfelelő áldozattal, akin elsüthetem a talonban levő dolgaimat... szegény Naomi pedig már így is volt jópárszor ez a bizonyos áldozat, úgyhogy igen, valószínűleg fog rajta csattanni még párszor ez, amíg kedvező visszajelzéseket kapok... bár akkor is, ha nem kedvező, elvégre az ilyeneknek valahol az is a lényegük. - Oh... hát akkor csak hajrá, minél hamarabb megerősödsz annál jobban helyt fogsz majd tudni állni a közeljövőben. Na és, minden készen áll a következő szinthez? Valahol mindig jó látni, mikor feltűnik a színen az ifjúság. Mondjuk én alapvetően inkább a kölykökre figyelek oda ilyen színen, de igazából mindez ráhúzható a fiatal őrzőkre is. Elvégre, ha már ilyen sokáig élek egy helyen, ahol jelen vannak az őrzők is nagy számban, elkerülhetetlen, hogy szembesülök az újabb és újabb generációval. S ezt jó látni... jó látni, amikor nem áll meg az élet és van minek folytatni. Bár jól lehet még Naomit is túl fogom élni deeee.... ah, inkább nem fogadok rá, csoda, hogy még élek. A megjegyzésére, mármint azon, hogy látszik rajtam, csak sóhajtottam egyet. Hát hiába, ha gond van az mindig tükröződik a másikon. - Az attól függ, milyen változás. A jót könnyebben, a rosszat... nehezebben. De tudod, ahogy idősödök, egyszerűen valahogy könnyebbé válik elfogadni azt, ami történik velem. Megjártam megannyi csatateret, túléltem rengeteg dolgot, ezek akarva-akaratlanul megacélozzák az embert és sokkal inkább a megoldást keresi a kesergés meg ilyesmik helyett. Inkább azon lepődök meg mindig, hogy akármennyire is tapasztalt vagyok, mindig beleszaladok olyan esetekbe, amik próbára tesznek, olykor pedig a késbe magába. Hát hiába... ez egy ilyen világ, vagy kibírod, amit szánnak neked, vagy vége van. Deja vu in the air... najó, egy nyelvész szerintem itt ölne meg ezért a vegyítésért, de... oké, lehet próbálkozni emberkék.
- Csak, ha Tapsihapsi is társul mellé. Azt, hogy ellenkező esetben mit váltana ki belőlem, inkább hagyjuk, jobb lesz mindkettőnknek. Én nem égek ronggyá, ő pedig nem élcelődhet rajtam. Nagyon örvendenék neki, ha nem kellene mellette folyamatosan lángoló arccal léteznem. Szerintem határozottan élvezi, én meg nem értem, miért jó ez bárkinek is. Ilyenkor nem csípem annyira sem a szeplőimet, sem a bőrömet, hiszen minden meglátjuk rajta. - Ez így van, meg aztán, okom is van arra, hogy minél hamarabb megerősödjek. Tudom, a kor is sokat számít, de azért nem árt, ha minél felkészültebb vagyok. Elsősorban Maya miatt fontos számomra, hisz őt meg kell tudnom védeni, bár, Jackson esélyesebben indulna, de még ő sem olyan régóta őrző szóval egyelőre meg vagyunk lőve ilyen téren. Az utolsó kérdésére csak elhúzom a számat, és sóhajtok egy nagyot, mert bizony gőzöm sincs, esszenciát miként fogok szerezni egy viszonylag idős farkastól. Kétlem, hogy a két szép szememért csak úgy adna bárki. - Ezt sajnos nem mondanám. Elméletileg már készen állok, de van olyan hozzávaló is, amivel még nem rendelkezem. Nem mintha olyan sok vérfarkassal találkoztam volna mostanában. Meg kellett volna csapolnom Faye hajkeféjét, amikor ott voltam náluk, de akkor még egyáltalán nem gondoltam ilyesmire. Meg aztán, valószínűleg pofám sem lett volna hozzá, meg ha megteszem, kiszagolják, és egy életre elásom magam. - Ez elég lehangolóan hangzik. Mármint, ez a kés dolog. Ezek szerint beleszaladtál. Sóhajtok fel bármennyire is csak felületes ismerősök vagyunk, azért senkinek sem kívánok rosszat, az nem az én műfajom. - Egyébként, értem, mit mondasz, bár én fiatal korom okán még nem jutottam el ilyen bölcs magaslatokba, én bizony megszenvedem a kellemetlen dolgokat, maximum megpróbálom palástolni, de sokszor az sem megy. Sóhajtok fel, engem aligha zavar, hogy olyan vagyok, amilyen, másik talán nem veszik ilyen könnyen, de azzal meg nem tudok mit kezdeni, nem fogok megváltozni a külvilág kedvéért.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Somolyogtam a bajszom alatt, semmi jót nem sejtetve a jövőre nézve. Igen, tudom, szörnyű alak vagyok, megkaptam sokszor életem során, de ennek ellenére mégis vagyok aki vagyok, keveset változtatva az ilyen jellegű szokásaimon. Nem tudom, egyszerűen élvezetet leltem abban, ha az ártatlanabb hölgyeket zavarba tudom hozni és látom az arcukat közben. Jó látni egyrészt a zavarukat ilyenkor meg, egyszerűen jelzi, hogy van még valamennyi ártatlanság ebben a világban... amiben talán én vagyok az egyik legártalmasabb tényező már jóideje, még ha mostanában nem is öltem meg senkit. - Amennyire tapasztaltam nálatok ugyanolyan fontos a kor tényező, mint nálunk. Ami viszont talán a legfontosabb, az az, ha minél hamarabb annyi tapasztalatot szerzel, amennyit lehet. Olykor egy jó ötlet sokkal többet számít, mint 50 évnyi erő. Mit ér a képesség, ha nem tudjuk, mire kell használni azt. Elég sok ellenfelem ezért harapott fűbe a harcaim során, mert egyszerűen nem tudták, mihez kezdjenek velem. Erősek voltak, nálam is erősebbek, de mellettem volt az, hogy tudtam, mit csináljak, hogyan lépjek fel ellenük... és végső soron ezért haltak meg. Alap nélkül még a legerősebb vár is összeomlik. Na viszont amikor kérdezek már látom, hogy valami nem teljesen kerek a dolgok alakulásával kapcsolatban. - Ejjj... pont a legkritikusabb tényező. Van már ötleted ezzel kapcsolatban? Hiába, mióta világ a vérfarkas világ egyszerűen az őrzők függenek tőlünk ilyen tekintetben... s nem csak azért, mert egyáltalán a mi létünk hívta őket is életre. Szükséges, hogy megszerezzék az eszenciánkat, anélkül nincsen tovább haladás, nincsen tovább erősödés, ergo nem tudják ellátni a feladatukat... ami éppenséggel az én fajtám megfékezése, ez valahogy eléggé paradox kör, elvégre magunk járulunk hozzá ehhez. Ugyanakkor ez a mi érdekünk is... ha van kontroll, úgy könnyebb azokat a farkasokat is kordában tartani, akik problémát jelentenek a területünkön. - Én mindig beleszaladok Naomi, akármilyen térről van szó. Sokkal inkább számít az, hogy ki tudod-e húzni azt a bizonyos kést - na a következő megállapításán viszont elnevetem magam. - Naomi, ha szerinted én bölcs magaslatokban vagyok, akkor nagyon el vagy tévedve. Nélkülözök mindent, ami bölccsé teszi az embert, mert akkor nem lépnék kétszer ugyanabba a pocsolyába. Voltaképpen, ugyanazt csináltam és csinálom én is, mint te... megszenvedem, ami történik velem. Csak így válhatunk igazán erősebbé. Bölcsebbé nem... de ellenállóbbá igen.
A hozzászólást Nicholas Strauss összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 27, 2015 12:41 pm-kor.
- Ez is igaz lehet, bár az ötlet sem ér semmit, ha valaki olyan gyengécske, mint én. Te simán megennél reggelire, szerintem észre sem venném. Azért, ha lehet, ne tett meg, nem esne túl jól… Szóval, az én esetemben még egyik sincs meg a másik nélkül, de türelmes vagyok, kivárom, van időm. Remélem, hogy van, mert a vörös holdak fényében fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mennyi az annyi. Nem gondolnám, hogy közel a vég, csak mondjuk úgy, hogy számolok a lehetőséggel, Fairbanksben senkinek nem ér sokat az életbiztosítása. - Nem nagyon, mert hát, kérni olyan kínos lenne, és egyébként sem hiszem, hogy adnának. Vagy mit tudnék egyáltalán felajánlani cserébe? Egy jövőbéli szívesség azért nagyon karcsú, meg aztán, egy erősebb, idősebb farkas aligha fog valaha is rám szorulni. Elvenni meg nyilván nem tudom, mert ahhoz meg túl gyenge vagyok. Szóval őszintén szólva meg vagyok lőve vele, bár mondjuk, te simán adhatnál pár kósza hajszálat, ha már ennyit szívod a vérem. Öltök rá nyelvet nevetve, noha nem gondolom komolyan, szerintem egyébként is esélytelen. Connortól simán kérhetnék, de ő meg nagyon fiatal, nem lennék túlságosan kisegítve vele. A volt főnököm is vérfarkas, de ő meg olyan félelmetes szerintem, hogy eszembe nem jutna megkeresni. Ó, ha tudnám, milyen sok köze van, vagyis volt, Nicholashoz. - Te ki tudod? Mert én a sajátomat nem. Nyeltem egyet, kissé le is sápadtam, mert bár eszembe sem jutott, hogy erről beszélni tudnék neki, de most kiszaladt, és már nem tudom visszaszívni. Inkább csak lehajtom a fejem. Túl sok minden történt mostanában, túlságosan fájdalmas ez az egész, én meg nem vagyok elég tapasztalt és edzett ahhoz, hogy álljam a viharokat. - Van egy tetoválásom… illetve na, több is van, de ez előtte született… Ami nem öl meg, az erősebbé tesz. És tudod, úgy néz ki, hogy én is másodszor léptem ugyanabba a pocsolyába, csak éppen nem látom pocsolyának, épp ez a baj. Mennyi idő kell, hogy elfelejtsünk valakit? Miért kérdezek tőled egyáltalán ilyeneket? Bocsánat. Most csak enyhén kúszott fel a pír a vonásaimra. Nem mindenkivel engedheti meg magának a bizalmaskodást az ember. Felsóhajtva kortyolok bele az italomba. Istenem, csak egy kis erőt kérek, hogy bírjam, hogy legyen lehetőségem megerősödni, felhúzni és áthatolhatatlanná tenni lelkem páncélját.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Gondolod? Egyszer volt alkalmam végignézni egy illegális meccset. Halálig kellett folytatni - közben mentálisan küldtem felé azokat az információkat, melyek nem számítottak közhasznúnak. - Egy viszonylag gyengébb, vézna fickó küzdött egy nagydarab, sok harcot megjárt, de éppen ezért arrogáns ellenféllel. Amúgy farkas mindkettő. Lehetett látni, hogy nem egy ligában vannak, a vézna végigszenvedte az összecsapást. Feltörölték a padlót gyakorlatilag vele. Aztán mikor ott tartottunk, hogy kiütötték volna... értsd, megölik megfordította a meccset és ő került ki győztesen. Fakír volt, elrejtett egy ezüsttört a nadrágjában és mikor meg akarták adni neki a kegyelemdöfést, előrántotta és belemártotta a másik szívébe, aki felé hajolt. A Dávid-Góliát tipikus esete. Ez működik ebben a világban is, csupán elég ügyesnek kell lennie. Ez még akkor történt, mikor gladiátorként harcoltam és vártam a következő összecsapásomra, így volt alkalmam végignézni a többiekkel együtt az összecsapást. Mindenki arra fogadott, hogy a másik fog nyerni, még én is rá tettem volna a pénzemet, ha lett volna, de mégse jöttek be a számításaim. Akkor tanultam meg ezt a leckét egy életre. Felvontam viszont a szemöldökömet, amikor végighallgattam az okfejtést. - Sosem tudhatod, kinek mire van szüksége. Úgy tűnhet, megvan minden, de mindig van valami, amire hiányzik, amire pont szükség lenne de nincs meg. Az élet szereti így alakítani a dolgokat. Meglepődnél amúgy, hogy mennyi mindenre képes egy egyszerű rákérdezés. Na aztán mikor megláttam kivillanni a nyelvét nem voltam rest beváltani a korábbi fenyegetésemet. Amennyire tőlem telt, felpattantam a székemről, áthajoltam az asztal felett, és akár visszahúzta már a nyelvét, akár nem, de rányomtam a sajátomat Naomi ajkaira. Ha kellett akkor kiléptem kicsit oldalra, mert nem akartam az asztalt felborítani. Maga a szájrapuszi nem volt hosszú életű, csak egy pillanatnyi, pont annyi, hogy felfogja, mi történik körülötte. - Persze az is igaz, hogy ki kell azt érdemelni, elvégre az ilyesmi nem karácsonyi ajándék. Visszahuppantam a helyemre, amolyan lesz ami lesz alapon, de azt nem mondhatja, nem szóltam előre... pár perccel ezelőtt, ami azt illeti.
A kérdését hallva elgondolkoztam, felnéztem a plafonra. - Ki kell húzni a kést. Tény, ha bent van, megakadályozza az elvérzést, de továbbra is roncsol. Ha nem tudnám, hogyan kell, már rég meghaltam, vagy beleőrültem volna. Tán úgy véled, nem tudod kihúzni, de képes vagy rá... vagy lehet, hogy félsz kihúzni? Mert az utóbbi esetén egy valamit a figyelmedbe ajánlok: kihúzni a kést nem jelenti ugyanazt, hogy el is dobod. Olykor a minket megsebző fegyver válik a leghalálosabb szövetségesünkké, vagy egyszerűen fogalmazva segít minket egy életen át. Egy olyan tényezőből készíteni erős várat, amiről úgy éreztük korábban, hogy fájdalmat okoz, az egyik legnagyobb feladat az életben. Elgondolkodó arcom rá vetült, mikor feltette a kérdést. Nem mondom, hogy szánalom ült a szürke szempárban, de megértés annál inkább. - Tudod, a létemnek van egy hozadéka. A regenerációm rendben tartja az agysejtjeimet, nem felejtek el semmit gyakorlatilag. Minden egyes emlékem tisztán megvan, mióta az eszemet tudom. Így nagyon nehéz felejteni... deee... úgy vélem, vannak személyek, események, melyek így is megmaradnának. Ha valaki igazán fontos volt az életedben, sosem fogod elfelejteni. Az emléke el fog kísérni egy életen át, ott lesz az agyad csücskében. Tán fájdalmat fog okozni, tán gyötörni fog, de talán erőt is ad egy nehéz napon. Mert ha nem felejted el, az csak azt jelzi, oszlop az életedben.
A téma kivesézését követően hirtelen felkaptam a fejemet, oldalra pillantva. Egy másodperc alatt bolydult fel az egész váróterem, miután egy eddig békésen iszogató férfi hirtelen felpattant, átlépett a szomszédos asztalhoz, ahol gyakorlatilag kitépte a pár éves kislányát egy anya kezéből. Azonnal kifele rohant vele, félrelökve mindenkit az útjából, nem bírták megállítani. Ki is jutott a váróból, kiabálások vegyültek az anya feltörő zokogásával... ahogyan ránéztem a nőre. - Farkas.
- Igen, ügyesség, oké, meg közben nem volt fair a késes pasas. Most mondhatod, hogy ez normális, a ti világotokban talán, és egyszer biztosan az enyémben is az lesz, de most még el sem tudom képzelni a dolgot. Tudom, hogy sok minden kell, hogy életben maradjak, de most még szeretném kicsit azt hinni, hogy nem erről fog szólni az egész életem, már hogy magamat és a szeretteimet védjem. Nyugalmat szerintem mindenki akar, ez tiszta sor, de olykor esélyünk sincs rá, nekem most nem jut ki belőle, és még csak nem is a vérfarkasok miatt, egyszerűen túl kusza az életem, és mikor ágyba kerülök, akkor is folyamatosan kattog az agyam, és esélyem sincs hamar elaludni. Aztán persze már olyan fáradt leszek, hogy sikerül. - Egyszerű rákérdezés… Lehet, hogy túlbonyolítom? Mondjuk, ettől függetlenül nem ismerek túl sok vérfarkast, hogy esetleg legyen merszem ilyesmire rákérdezni náluk. Nem, valahogy tényleg nem menne, mindenesetre egyelőre ezt napolom, majdcsak megszáll az ihlet, vagy valami hasonló. Nem is nagyon tudom, hogy lehet egyáltalán az ilyesmit megkérdezni. Tuti nagyon kellemetlen. Azt közel sem vettem komolyan, hogy tényleg bekapná a nyelvemet, de úgy tűnik, hogy nem rest megkísérelni, bennem meg az ütő megáll, amikor közeledik az asztal felett, de olyan szinten, hogy mozdulni se nagyon bírok. Érezni az ajkait az enyémeken meglehetősen zavarba ejtő, mert akármennyire is vagyok szemtelen, a szívem foglalt, a testem meg… na jó, azt hagyjuk, kár rágondolni is. - Ohh, ha neked ez jelenti a bekapod a nyelvemet, akkor továbbra is vígan nyújtogathatom a nyelvemet. Kuncogok, azért vörösödés van, de nem akkora mértékű, mint amennyire a frász kerülgetett, mikor tudatosult, hogy közeledik. Egy szájra puszival elvagyok, nincs benne semmi, de nem tudom, mi ütött belém, miért kísértem a sorsom, mert… semmit sem tudnék tenni ellene, ha valóban, igazából megtenné. Vagy netán más módon bosszulná meg a szemtelenségemet. Mégsem érzem úgy, hogy vissza kellene fognom magam, ami talán hiba, de az egekre, annyit hibáztam már életemben, nem oszt, nem szoroz. - És szülinapi? Mindjárt itt lesz. Gyengécske próbálkozás, tudom én, a születésnapom sem jelent igazából semmit, akkor minek, ha nem vagyok éppenséggel boldog. Annyira szánalmas, hogy nekem mindig az kell, amit nem kaphatok meg. Szörnyű némber vagyok, pedig Maya miatt minden okom meglenne a boldogságra, és talán menne is, ha Jackson meg nem lenne ennyire közel hozzám. - Én… nem tudom igazából, az biztos, hogy el akartam dobni, megpróbáltam, azt hittem, megtettem, de nem… tévedtem, és nem vagyok benne biztos, hogy tovább bírom a fájdalmat. Nem akarok én nyavalyogni, de valahogy ez jön ki belőlem az eszmecserénk folytán, mindenesetre bízom benne, hogy el fog múlni, ha nem hamar, de egyszer igen, nekem az is elég, csak legyen rá reményem. - Rohadt vaskos oszlop, ha engem kérdezel. Meglehetősen szépen beszélt, és még ő mondja, hogy nem bölcs. Nekem erről más a véleményem, de nem fogok erről tovább példálózni. Mindenesetre az világos, hogy ezek szerint a büdös életben nem fogom elfelejteni Jacksont, mármint, jó, oké, totálisan nem is akartam, mert nagyon fontos része az életemnek, de azért jó lett volna, hogyha legalább elsikkadhat a háttérben. Most már tutira nem fog, ha összeköltözünk, szóval mindegy is, valahogy majdcsak kibírom. A felbolydulás hallatán, láttán megfeszültem, főleg akkor, amikor tudatosult bennem, hogy egy kislány van a farkasnál. Nenenenene… csak ezt ne. Gondolkodás nélkül pattantam fel, egyáltalán nem számított, hogy gyenge vagyok, túl fiatal, és bajom eshetne, de már rohantam is ki az épületből, mert nem élhette át más lánya is azt, amit az enyémnek kellett. Odakint gondolkodás nélkül, a helyzet ellenére meglepően higgadtan idéztem egy páncélt a kislányra, ami sajnos nagyon kevés ideig fog kitartani, ha idős farkasról van szó, de egyelőre több, mint a semmi.
(10 pont – 3 pont (páncél)= 7 pont )
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Ez a való világában is teljesen normális. Most gondold el, valakit megtámadnak az utcán. Fogja érdekelni szerinted a támadót, hogy egy öreg néni, egy védtelen kislány, vagy éppen egy gyerekét sétáltató anyuka? Ha valami bekattan a fejében, támadni fog, nem fogják érdekelni a fairplay szabályai, se semmi. Ilyen esetben pedig minden eszköz megengedett annak, aki meg akarja védeni magát, függetlenül attól, mi lesz a végeredmény. S megnyugtathatlak: attól a naptól kezdve, hogy magadra vetted a szolgálatot, erről fog szólni az életed. Már most erről szól. Minél hamarabb összetörik az üveggömb ebben a kérdésben, annál jobb. Eléggé naivitásra vall, ha valaki szeretné még megőrizni ennek a látszatát, de mondjuk igazából mit várok. Nono alig pár éve ismeri azt a világot, amibe én belenőttem, nemrég még a havi számlák jelenthették az egyik legnagyobb problémát az életben. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem lenne jobb már elveszejteni az ilyen tévhitet, mert a végén még túl hirtelen fogja érni az első pofon. - Most mondjam azt, hogy nő vagy és szokásotok mindent túlbonyolítani? - szívom kicsit a vérét. - Akkor ajánlott az ismerkedés. Ha mást nem legalább a fiatalokat ismerd meg. Hosszútávon jól veszi ki magát a dolog, ha a helyi farkasokkal kapcsolatban kiterjedt a kapcsolati hálója. Főleg akkor, hogy ha a mostanihoz hasonlóan eszencia hiányban szenved. Lehet találna egy adakozóbb kedvű fajtársamat aki gond nélkül beleegyezik. Keresni kell, ennyi... ahogy én is megtaláltam az utamat az ajkaihoz. Mit ne mondjak, volt valami csábító a lány ajkaiban. Valami... újszerű és kellemes, s igen, tudom, hogy most kaptam le először. Hm, lehet többet kéne, ő se ellenkezik... áh, Nicho, ne akarj te hűtlen lenni. Mindenesetre még közvetlen közelről vigyorogtam rá. - Vedd ezt jelzésnek, lesz ennél még drasztikusabb is, ha nem vigyázol magadra Vöröske - s ezúttal se volt semmi túlzás az ígéretemben. Módfelett élveztem ezt a játszadozást, még ha kissé gyerekesnek is tűnhettem a magam 350 éve tekintetében. Hiába, valahol éreztem hogy szükségem van hasonlóra, élcelődésre, villongásokra. Szóval... abszolúte partner vagyok benne, pláne, míg a másik is... mondjuk nem mint ha nagyon meghatna ha ellenkezne. - Ami pontosan mikor is van? - kérdezek vissza, elvégre hogy adjak ajándékot ha még ezt se tudom? Egynek nem volt rossz, azt azért el kell ismerni, legalább próbálkozik és nem békélt meg azzal, hogy az én bundámból aztán nem szerez magának alapanyagot. Az igyekezet mindig becsülendő, szokás mondani, csak hát én meg nem vagyok azaz adakozó féle. Még Kate se kapott tanonc korában olyan könnyen tőlem eszenciát. Amit viszont ezután mond... ajj, egek, miért van az, hogy még az ilyen fiatalok is tele vannak depresszióval? - Olykor tényleg hosszabb az a kés mint gondoljuk. Figyelj, ki kell bírnod. Mondhatod, hogy könnyen beszélek, de erősnek kell lenned. Nincs olyan, hogy nem bírom, nincs kiút, nincs megoldás. Előre kell nézned, keresned a megoldást... máskülönben véged lesz - magam is ezt követem már nagyon régóta. - Akkor ne filózz azon, hogy mikor fogod elfelejteni. Inkább azon törd a fejedet, hogyan tarthat meg téged ez a bizonyos oszlop. Az, hogy szép a monológ... hááát... egy írótól talán elvárható, hogy tudjon fogalmazni.
Hamarosan szembesült bennem, hogy hoppá, az asztaltársam fogta magát és kifelé iramodott. - Naomi, ne! Nincs es.... ó, bassza meg, hőspalánta. Talpra ugrottam én is és néhány embert talán a kelleténél nagyobb erővel félrelökve vetettem magam a lány után. Remek, annyira hiányzott ez a mai napomhoz, komolyan... átcsúszott egy farkas az ellenőrzésünkön a jelek szerint, remek. Pár másodperccel Naomi után értem ki a szabadba, de már csak a távolodó lány lobogó fürtjeit láttam, na meg a gyerekrablóét, ahogyan beveti magát a fák közé. Hát anyádat, komolyan. Megcsóváltam a fejemet, majd utánuk iramodtam. Miután már a fák között voltam gyorsítottam csak meg a futásomat, hamarosan beérve az őrzőt. Ránéztem futás közben... ajjj... miért, miért csinálom én ezt?! - Hagyd rám a farkast, vidd azt a kölköt biztonságba ha esélyed van rá! Azzal még jobban rákapcsoltam és eltűntem a lány szemei elől, beleveszve a fák sűrűjébe. Mikor legközelebb megláthatott, egy tisztásra ért, melynek közepén éppen két, egyelőre emberi alakban levő farkas tépte egymást a vérre menő küzdelmükben... a kislány pedig a tisztás túlszélén kuporgott, lábait átfogva, sokkot kapva bámulva maga elé...
- Oké, de a való világban, bár én nem így fogalmaznék, hisz az emberek nagy részének fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen hazugságban élnek, szóval, alapból sem jár mindenki kiskéssel, meg fegyverrel, hogy meg tudja magát védeni. Én például egyszer részese voltam egy bankrablási kísérletnek, szerencsére volt a közelben egy rendőrnő, és megoldotta a helyzetet, de bekaptam egy golyót a lábamba, azóta is ott van a nyoma. Akkor még nem voltam Őrző, mit sem tudtam erről a világról, és elég nagy traumaként éltem meg. Hónapokig nem voltam hajlandó utána a postára menni. Most már azért ez feloldódott bennem, persze Mandy is forszírozta, szóval már nem is jut eszembe túl gyakran, de most a szavai hallatán ez ugrott be, és azért még mindig nem gondolok rá szívesen. - Mondhatod, ez így igaz. Ezen nem fogok megsértődni, mert tisztában vagyok vele. Talán akkor is túlbonyolítanék mindent, hogyha nem nőből lennék, már csak jellememből adódóan is, de ezt nem lehet tudni, szóval nem megyek bele mélyebben. - Pont, hogy fiatalabbakat ismerek, jó, közülük sem sokat, de akadnak. Ott van ugye Connor, Payne, kicsit idősebbnek Prim, de egyiküktől származó esszenciával sem lennék túlságosan kisegítve, még akkor sem, ha ők egyébként valószínűnek adnának is. Na jó, utóbbi nem biztos, vele nem épp fényes a kapcsolatunk. Most így hirtelen nem is tudom, ismerek-e mást, ja dehogynem, hát Claude, Panda férje remek lenne, de tőle sem kérnék, nem szándékozom a közelebbi ismeretségeimet kihasználni, nem volna korrekt dolog szerintem. Connor Teremtőjétől biztos nem mernék kérni, nekem ő valahogy nagyon félelmetes, és persze ott van még Faye, ő talán még szóba jöhetne, de fogalmam sincs, mennyire neheztel azért, mert osztoznia kell velem Connor szeretetén. A szájra puszira, és a vigyorgásra azért kicsit felfújom az arcom a pirulás mellett. Ellenkezhetnék, pofozkodhatnék, de röhögve kapná el a kezem, még mielőtt elindítom a mozdulatot. Fölöslegesnek tartom, és nem is fogom visszafogni magam, csak azért, mert ez a következménye. Maximum majd elmesélem, hogy van, aki nem szívleli, ha nyújtogatom a nyelvemet. Tulajdonképpen senki, szerintem ha legközelebb Jackson el akarja majd kapni, akkor közölhetem vele, hogy még jó, hogy ő nem bekapni akarja. Azt hiszem, azzal is adnék a szarnak egy pofont… - Rendkívül ijesztő fenyegetés, mondhatom. Azért most rögtön, frissiben még visszafogom nyelvnyújtási kényszeremet, de percek múlva szerintem már nem igazán fog érdekelni, illetve kimegy a fejemből, mert valahogy nem tudom komolyan venni. - November 4. Ha már kérdezi, elmondom, nem titok, nem is nagy szám a szememben jó ideje, sőt, szerintem soha életemben nem volt az, hiszen olyan szülőkkel nőttem fel, amilyenekkel… Nem a szülinapom volt az év kedvenc napja. - Szóval használjam ki? De hogyan épüljek valamiből, ami inkább rombol? Pislogok nagyokat, mert tényleg ötletem sincs erre, de ha már ennyire belementünk a filozofálgatásba, akkor gond nélkül megteszem, hisz mikor, ha nem most. Kicsit felgyorsulnak az események, és nem is gondolkodom, még akkor sem, hogyha jó eséllyel fölöslegesen teszem, és senkin sem segít majd, hogy én ott vagyok. Egyelőre azonban ez nem merül fel, csak megyek, a kislányt látom magam előtt, hogy mit élhet át, és hogy nem akarom, hogy megtegye. Szeretném megelőzni, hogy emléktörlés legyen szükséges, de attól tartok, ez nem lesz lehetséges, nem hiszem, hogy jó szándék vezérelné a farkast. Egyáltalán mi vesz rá valakit, hogy ilyesmit műveljen? Fel nem foghatom. Érzem, hogy a varázslat megfogan, minden rendben van, legalábbis, egy rövid ideig védett a kislány, de hamarosan már fog rajta segíteni az én mágiám. - Jó! Kiáltottam utána, és a tisztásra érve az volt az első dolgom, hogy a kislány felé rohanjak, egyelőre még úgy tűnt, hogy nem láthatott semmi olyat, ami miatt bele kéne nyúlni a fejébe, úgyhogy amint odaértem hozzá, leguggoltam elé, hogy kitakarjam előle a két férfi képét. - Szia! Naomi vagyok! Visszaviszlek az anyukádhoz, jó? Nyújtottam felé a kezeimet, és könnyekkel küszködve kapaszkodott a nyakamba, bár nem voltam benne biztos, hogy tudja, mit csinál, talán a szelíd hang megnyugtatta, meg hogy szóltam, mi lesz, és biztosan nem vágyott most senki másra, csak az anyukájára. Megpróbáltam úgy futni vele visszafelé, hogy ne lássa őket, de szerencsém is volt, mert a mellkasomba temette az arcát. Talán rendben leszünk…
Kezdőlap
//
