- Nem kell mindenkinek fegyverrel járnia, elég csak egynek, neked pedig pont a közelében lenned, mint akkor a bankban. Emellett az, hogy fegyver, eléggé tág fogalom. Ahhoz, hogy rablótámadás áldozata légy, elég egy földről felkapott termetes kő. Bármiből lehet fegyver. Szükség esetén még a kabátodból vagy a sáladból is. Ha valaki így tölti az életét, az csakhamar megtanulja becsülni a természet adta lehetőségeket. Sokan esnek abba a hibába, hogy csak a szó szerint fegyvernek tekinthető tárgyakat akarják használni a másiknak való ártásra, vagy éppenséggel védekezésre. Viszont az ilyenek elég hamar elhullanak. Még egy marék homok is jelenthet fegyvernek, bármennyire is tűnik első ránézésre hülyeségnek... aztán ha az ellenfél nem lát miatta, akkor jönnek csak rá, hogy hoppá, ez mégiscsak használ. Találékonyság kérdése az egész, mint mondtam pár perccel korábban. - Na, az már kiindulási alapnak bőven jó. Általuk jóval egyszerűbb megismerni az idősebbeket. Főleg ha valaki kölyök, akkor előbb utóbb akarva-akaratlanul is bele lehet futni a teremtőjébe, ha nagyon fiatal, akkor meg pláne. Szóval ez volt az én tanácsom, de ha már vannak ismerősei, akkor már előrébb van, mint gondoltam. A kis magánakcióm pedig eléri a várt hatást, jót mulatok magamban, ahogyan vörösödik és puffog magában. A farkasom is elégedett morgást hallatott odabent, jelezve, azért még nem mentem ki én se a gyakorlatból. Viszont úgy tűnik, a szavaim nem elegek arra neki, hogy meggyőzzem. Hát rendben van lányom, én azt már most eldöntöttem, hogy ha még egyszer nyelvet öltesz rám, azt már nem fogod megúszni egy puszival. Szóval erre már nem is mondok semmit... csak egy kacsintást küldök felé, hogy én megtartom majd a szavam ezzel kapcsolatban, de ezt leszámítva... majd beszéljenek a tettek. A születésnapját pedig megjegyzem, tényleg elég közel van már, ami azt illeti. - Meg kell találni azt a részét, ami neked is az épülésedre szolgál. S ellenállni annak, ami rombol. A legegyszerűbb az lenne, ha megváltoztatod a romboló tényezőt, de lássuk be, ez nem célravezető. Nem mindenkinek áll jól, ha meg akarjuk változtatni. S sokan nem is képesek rá, ha kényszernek érzik a nyakukban...
Vérszag terjengett az éterben, szakadó anyag hangja töltötte be a környéket, ahogyan a két farkas egymásnak feszült és ölte egymást a tisztáson. Nem volt egy statikus verekedés, fel alá köröztünk, kicsit megnehezítve a fiatal őrző dolgát abban, hogy egyenes úton oda tudjon szaladni a lányhoz. Hiába a csata heve, az emberrabló kolléga észreveszi, mire készül Naomi és felé lendül... ne, ha nem kapnám el a torkát ezt kihasználva és vágnám be a susnyásba, hogy utána vessem magam. Így el tudják hagyni a csata helyszínét. Elhalnak a távolban a dulakodás hangjai, percek telnek el, a távolság egyre csökken Naomi és az állomás között... ám hamarosan csörtető hang üti meg a fülét, ahogyan egy megtermett farkas lohol a nyomába, a tőle telhető legnagyobb sebességgel, rohamosan csökkentve a kettőjük között levő távolságot. ~Hozd vissza a vacsorámat te szuka!~ - teszi a mentális üzenet tisztába azt, hogy voltaképpen ki is eredt a nyomába.
- Én nem akarok bármiből fegyvert csinálni. Sőt, igazából semmiből sem akarok. Nézd el, hogy egyelőre ez még ennyire idegen dolog a számomra. Viszont az is tény, hogy nem kell magyaráznia, mi minden lehet fegyver, tavaly a vörös holdkor a tóparton fetrengve egy kővel tudtam leverni magamról Alice-t, de nem vagyok felkészülve még arra, hogy sokszor legyen ilyesmire szükségem. Hiú ábránd ugyan, de remélem, nem is lesz rá sokszor szükségem. - Ez igaz. Bólintottam, hisz Connor révén ismertem meg Fayet és Jyotsanát is, akinek még mindig nem merném hangosan kimondani a nevét, mert félnék, hogy rosszul ejtem ki, és az nagyon kínos lenne. A puszi, meg a fenyegetőzés után inkább már tényleg nem mondok semmit, bár valóban nem hiszem, hogy lekapna úgy igazából, de kísérteni nem fogom a sorsot, kivéve persze akkor, ha nem tűnik fel ez a bevett gesztus a részemről, mert sokszor már észre sem veszem. - Meg aztán, van, amit nem is lehet megváltoztatni. Jelen esetben, inkább akiről beszélünk, de ennél nyíltabb nem akarok lenni, de a téma felfüggesztésre is kerül, tekintettel arra, hogy egy vadállat erőszakkal kiszakít egy gyermeket az anyja kezéből, ez számomra olyan, mint bikának a vörös posztó, rögtön ugrom is, hiába őrültség, eszemben sincs elgondolkodni azon, hogy talán nem kellene. Bármiből fegyver… Alig pár perccel ezelőtt ecseteltem, hogy nem így akarom szemlélni a világot, most mégis rákényszerülök… Egy kislánnyal a karjaimban nem fogok azzal foglalkozni, hogy vannak elveim, csak az számít, hogy ne legyen baja. A terv pillanatok alatt megfogalmazódik a fejemben, de kell hozzá mázli is, meg az, hogy a mögöttem loholó farkas ne lassítson, és amint elérne minket, ránk is vesse magát. - Ne nyisd ki a szemed, jó? Csak… ne nyisd ki, minden rendben lesz, ígérem. Hallom a lépteit, minden mancsérintés a talajon visszhangot ver az elmémben, még egy kicsit, még pár pillanat, nekem az utolsó kell, a leges legutolsó, amikor már majdnem késő. Kivárok, türelmes vagyok, tudom, hogy a saját életem is veszélyben lehet, de most nem az az elsődleges. Most… Lelassul a világom, ahogy a földre vetem magam, mintha csak elesnék, felmarva a földről egy ágat, érintésem nyomán egy pillanat alatt ezüst övezi, ez volt az első varázslat, amire Mandy megtanított, remekül megy. A kislányt védem a testemmel, és hónom alatt már dugom is hátra az ágat, hogy a farkas egyenest az ezüstön landoljon, jobban mondva, inkább rajtam, a hátamon, érzem, ahogy a karmait belém vájja, felkiáltok a fájdalomtól, de egyúttal azt is érzem, hogy az ág nem kerülte el a vele való találkozást. Nem tudom, mennyit ér ellene, csak azt, hogy többre nem vagyok képes, de ahhoz meg kell ölnie, hogy eljusson a kislányhoz. A sajátomat nem tudtam megvédeni, de másért még megtehetem. Ahogy a könnyeim elmaszatolódnak az arcomon, és úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, úgy érzem egyre inkább azt, hogy elszáll az erőm, a hátam sajog, és másra már nem vagyok képes, csak szorítani a karjaim védelmében megbújó kislányt, próbálok nem összeroskadni, és eltartani magam a földtől a farkas súlya alatt, hogy ne nyomjuk össze, de már iszonyatosan remegnek a kezeim.
(10 pont – 3 pont (páncél) - 2 pont (valami ezüst) = 5 pont )
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Oh, én elnézem neked. De az élet nem fogja. Ezt garantálom neked. Valahol látszik, hogy teljesen más körülmények között szocializálódtunk. Orosz vagyok, gyerekkorom óta kemény életre voltam nevelve és az is segített engem a megfelelő irányba terelni. A kalandor lét megacélozza még jobban az embert, elvégre a találékonysága és a társai nélkül hamar elhal, s senkinek se fog utána hiányozni a világon. Ezzel szemben a velem szemben ülő még éppenhogy csak belekóstolt az élet dolgaiba. Mondjuk más társam kevésbé lenne ennyire elnéző... ahogy Rachellel éppenséggel én se bánok kesztyűs kézzel, mióta a Farkaslakban élünk és nevelem őt az új élet kihívásaira.
A farkas mint az őrült, kinek letépték a muszájkabátját, úgy zakatol Naomi után. Elvették azt tőle, melyet magáénak érzett, melyet kinézett magának. Vissza akarta venni, úgy érezte, jár neki, azaz övé, emberfia/lánya nem veheti el tőle. A düh gyakorlatilag elvette a maradék józan eszét is, nem gondolt más potenciális veszélyre, csak a cél lebegett a szeme előtt, amelyet azóta dédelgetett magában, hogy idemerészkedett a város közelébe. Megízlelni a helyi kínálatot, mindezt a falkát kijátszva, teljesen titokban, hogy aztán eltűnhessen, trófeájával együtt. De megzavarták, volt képe annak a kettőnek közbeavatkoznia és most dühös volt... őrülten dühös. Érezte az őrző erejét, nem tartotta potenciális veszélynek, könnyű prérdának szánta, tomboló vágyainak kiélésére. Nem számított hát rá, ami történt vele a következő pillanatban. Elrugaszkodott a földről, mikor megfelelő távolságba ért, hogy leverje a lányt a lábáról... sebessége és elhatározása bosszulta meg magát, ahogyan Naomi hasra vetette magát és instant karót fabrikált másodpercek tört része alatt. A farkas csak akkor kapcsolt, mikor már késő volt és beleugrott a "karóba". Az ezüst, mint forró kés a vajon, hatolt át a kemény bőrön és vétette le alig pár centivel a szívet, de még így is elmetszett egy-két artériát. Óriási ordítás töri meg az erdő csentjét, a farkas kapálózik, de csak még jobban belefúródik ezáltal az ezüstözött ágba. A lány felé csap, de a fájdalom miatt nem tud megfelelően célozni és ahelyett, hogy leszakítaná Naomi fejét, csak az bal orcáját karmolja végig karmai hegyével, vér vegyül a sós könnyek közé. Dühös, fájdalmas morgás hagyja el a száját, ahogyan most a szájával csak le. Az idő lelassul, ahogyan a vérben forgó szemek és a tűhegyes fogak közelednek, nyáltócsa fröccsen Naomi arcába. Egyre közelebb és közelebb jön, mint ha egy örökkévalóságnak tűnne, lehetőséget biztosítva, hogy elinduljon az a bizonyos élet film... de aztán...
... hirtelen megtorpan. A farkas agyarai alig centikre vannak a vékony nyaktól, de mégse mozdul közelebb. Riadalom költözik a vérben forgó szemekbe, ahogyan a farkas jobba és balra kapja a fejét. Mint ha keresne valamit... mint ha nem látná azt, ami alatta van... mint ha eltűnt volna valami... ahogyan a következő pillanatban megremeg a bokor és egy árny vágódik ki. Teljes lendületből csapódtam neki a másik farkasnak, leütve őt az ereje végén álló Naomiról, a csattanást még talán Fairbanks-be is lehetett hallani. Beletörik a farkasba az ezüst, tovább fokozva a fájdalmát, ahogyan nyakába mélyesztem az agyaraimat és úgy szorítom a földre, folyamatosan erősítve harapásomat a rángatózó fajtársamon... ránehezedve minden súlyommal... cseppet sem rejtegetve, mi a szándékom...
Nem sok esélyt adtam volna a dolognak, még ha meg is tudom sebezni, célzás nélkül, akkor sem gondolnám, hogy arra elég, hogy kiiktassam. Nekem már az is elég lenne, hogyha lelassítanám, talán akkor… Te jó ég, mi lehet Nicholassal? Remélem, nem lett komoly baja, nem hittem volna, hogy le tudja győzni ez itt. Érzem, hogy a faág beleékelődik a rajtunk landoló dögbe, szerencsém, hogy az ágak sosem úgy törnek, hogy csiszolt egyenes a végük, hanem többnyire hegyesek kissé, így egyszerűbb, nekem csak ellent kell tartanom, hogy ne tolja el az ezüstté vált ágat, de abba eléggé belefeszülök, talán csak az mozgat már, hogy a kislány megússza, még ha nekem nem is sikerül. A farkas ordítása elevenembe hatol, eltaláltam, te jó ég, nem hittem volna, hogy képes vagyok rá, és mégis. Érzem, ahogy a vére a hátranyújtott kezemre folyik, legszívesebben most azonnal lemosnám. Látom a szemem sarkából, hogy felém csap, és bennem már az fogalmazódik meg, hogy ezek életem utolsó pillanatai. Belesajdul a szívem, hogy máris itt kell hagynom Mayát, és hogy már soha nem lesz lehetőségem Jackson szemében kijavítanom a hibámat. Az utolsó könnyeim már róluk szólnak, de ő, a kicsi még él, csak iszonyatosan rémült, és fogalma sincs, mi történik vele. Talán amíg velem húzza az időt, valaki segít, bárki… könyörgöm. Ne kelljen már most meghalnia, olyan fiatal, még el sem kezdődött az élete. Mégsem hunynak még ki a fények, ellenben öt karomnyom végigmetszi az arcomat, de most az a legkisebb problémám, hogy ezzel foglalkozzak. Nem érdekel, a kiserkenő vérem sem, csak lázasan gondolkodom, mit tehetnék még, egyszerűen semmi sem jut eszembe pluszban. Már koncentrálni sem tudok igazán, az én vérveszteségem sem kevés. Nem áll meg ennyinél, hallom, ahogy csattognak a fejem mellett az agyarai, érzem a vesztem, haragosan, fájdalmasan lehunyt tekintettel várom a vesztemet, csak kerülj elő addig Nicholas, vagy bárki, a kislányt mentsd meg. Egyszer már láttam ezeket a képeket, amikor a Chenában pillanatról pillanatra fogyott a levegőm, és már alig volt vissza valami, a tudatom szökött volna el, egyetlen hajszál választott el a haláltól. Most megint felvillannak, de kegyes ez a sorstól, az ember jobb szereti a szép képeket nézni a távozás előtt, minthogy megélje ezt a szörnyűséget. Épp Maya frissen született kis arca siklik elém, amikor elkapja a fejét, pillanatokkal később pedig eltűnik rólam, nem tudom, mi történik, nem akarok felnézni, félek, basszus, nagyon. Pedig meg kellene védenem a kicsit, meggyőzni, hogy tényleg nincs baj, de képtelen vagyok rá. Nem véres kezemmel megsimogatom az arcát, érzem, hogy többre nem vagyok már képes, de altatódalt énekelni bármikor tudok. Sírós hangom is lassan tovasuhan, ahogy próbálom mindkettőnket lenyugtatni egyszerre, noha meglehetősen elvetélt ötletnek tűnik. Úgy sajnálom, hogy ennyire gyenge vagyok… Előkaparom a zsebemből a telefonomat, látom, ahogy az arcomról könnyel vegyes vércsepp hullik rá, a remegés rázza a testemet, mindenem fáj, a kislány is sír, hallom a kétségbeesett kis hangját, csak még rosszabb tőle az egész. Kicsúszik a kezemből, remegő kézzel nyúlok utána, telefonálnom kell… muszáj, hívnom kell valakit, hogyha mi nem boldogulunk, akkor legyen, aki képes rá.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Forrt a vérem, tombolva szabadítottam a világra mindazt, mely bennem kavargott. Azt a rohadt fürge mindenit, hát nem képes volt ez a kis görcs kicselezni és eliszkolni előlem?! Hát a franc essen belé, ezt velem nem lehet eljátszani! Engem nem tesz lóvá egy ilyen senkifia szemétláda, legyen akármennyire meg benne a Jégvihar öröksége. Hirtelen megint a régi időkben éreztem magam. Megint, mint egykoron vándor koromban, loholtam a prédám után. Egy farkas után, aki elvetette a sulykot, aki rálépett a tyúkszememre, aki túl messzire ment. Gyilkos vágyak törtek utat, Ikina energiái vadul szikráztak, ahogyan a farkasom is vért akart. Rajtam is eluralkodott a dühöm. Megúszta volna annyival, hogy elcibálom a falka elé és majd az atanerk mond ítéletet felette... megúszta volna ennyivel... de nem, nem tudott nyugton maradni és még rá is szedett a rohadékja. Nem volt szándékomban kegyelmezni innentől kezdve, ahogyan farkasom alakját felvéve loholtam, mint egy megveszekedett vadállat. Tudtam, hova kell mennem, mi a cél, éreztem a préda bűzét... ahogyan hirtelen a forrás megtorpant és... ez vér? Nem mondom, hogy aggódtam volna Naomiért ebben a felindult állapotban, de szagoltam már eleget az emberek vérét ahhoz, hogy egy gondolat megfoganjon a tudatomban. Bajban van. Ez még csak tovább korbácsolta az indulataimat, ahogyan még jobban felgyorsultam. Ikina megrázta magát, ahogy apja erejét felhasználva illúzióba lökte a farkas tudatát, elrejtve előle a bajban levő őrzőt... egyszerű illúzió, de épp elég arra, hogy elterelje a figyelmét... én pedig megérkeztem, letaroltam, mint egy elszabadult vonat, méterekre taszítva a farkast. Azonnal rákaptam a nyakára, kihasználva, hogy hirtelen azt se tudja, mi történt... az illúzióját pedig kegyetlenül változtattam meg. Felerősítettem a fájdalmát. Nem volt elég nekem, hogy az agyaraim marják a nyakát, kínozza a beletört ezüst - amiről csak annyit tudtam, hogy valahol megsebezte őt a lány -, még rátettem egy lapáttal. Kapálózott, próbált szabadulni, de a viháncolásnak csak az lett az eredménye, hogy az agyaraim még jobban belefúródtak a húsba, egyre könnyebbé vált összeszorítanom. Ránezehedtem a testére, megnyomva azt a pontot a testén, ahol láttam a sebet még a becsapódásom előtt, újabb fájdalomhullámot váltva ki belőle. Vonyított, szűkölt, kapálózott, vért öklendezett fel, feltépte karmaival a húsomat... hogy aztán egy hátborzongató reccsenéssel érjenek össze a torkán az agyaraim és tépjek egy hatalmasat. Reccsent a csont, szakadt a hús, vér spriccelt a levegőbe, ahogyan elszakadtak az erek. Torkának jelentős része lifegett a pofámban, melyet úgy hajítottam félre, mint mások a szemetet, a farkas pedig haláltusáját járva fetrengett a földön. Hátrébb álltam, tudtam, itt a vége. Ezt már nem fogja tudni visszaregenerálni. Egy trollnak talál menne, de neki aligha. Energiáiból sütött a kétségbeesés, a halálfélelem, a rettegés, a felismerés, hogy vége van... a kapaszkodás az életbe. Aztán rávetettem magam a már félhalott, utolsókat rúgó farkasra... másodpercek múlva elhátráltam tőle... vége volt. Diadalittasan emeltem a pofámat az égbe, hosszú vonyítást küldve meg az erdő lakói felé. A vér édes ízét éreztem a számban, valamelyest oltva azt a szomjat, melyet már hónapok óta megvontam magamtól... így telt el jópár perc, míg hagytam, hogy kimenjen belőlem az adrenalin, visszaessem a pulzusom, ha nem is teljesen nyugodt, de békésebbé válva. Utána fordultam csak meg, hátat fordítva az időközben emberré visszaalakult farkasnak, visszatérve a két nőneműhöz. Láttam a lányon, hogy fél tőlem, de nem törődtem vele, ahogyan alig két méterre leültem tőlük. Éreztem Naomi arca felől a vérszagot... a mágiával átitatott vérszagot... csábító volt... de szerencse, hogy valamivel volt oltani a szomjamat. ~Őszinte leszek veled, Naomi. Nem vagyok jótékonysági szervezet. Szoktam segíteni azoknak, akik úgy érzem, hogy rászolgáltak, de az eszenciáimat nem szoktam csak úgy adogatni másoknak. Ki kell érdemelni, mert minél idősebbek vagyunk, annál erősebb... ma viszont mutattál nekem valamit, ami megfontolásra késztetett. Fiatal vagy és még gyenge a farkasokhoz képest, de mégse gondolkodtál. Nem latolgattál, azonnal a veszélybe vetetted magad, hogy megmentsd a lányt. Túl vakmerő döntés volt, ha nem vagyok itt, halott vagy, de nem érdekelt. Tetted, amit tenned kellett... atyám pedig pedig egykoron megtanított egy fontos leckére. Tisztelem az őrzőket, Naomi... tisztelem őket azért, amit tesznek. Nem azt, hogy embereket védenek... hanem hogy magukat áldozzák fel, ha kell. Ennek fényében, Naomi Sharp... halljam, mire van szükséged.~
Nem vagyok képes megnyugodni, értelme sem lenne, hiszen még nem tűnt el a probléma forrása. Ezért lehet az is, hogy a kezem még mindig remeg, alig bírom felvenni a telefont, de annyira már tudja, hogy feltérdelek, továbbra is magamhoz szorítva a gyermeket. Remélem, egyhamar még nem találnak meg minket, mert a kislánynak sajnos emléktörlés kell, mihamarabb. Ezt zaklatott, még a zokogás utóhatásait szenvedő fejjel is tudom. Előbb a kötelesség, utána kidőlhetek. Először Jackson jut eszembe, de azt hiszem, ha valamikor, hát ma nincs kedvem hallgatni, hogy mennyire hülye vagyok, amiért kockáztatom az életemet annak ellenére, hogy most kaptam vissza a lányom. Épp ezért Pandát hívom fel, szerencsére felveszi, de bármit is mondjon, én elég szűkszavú és konkrét vagyok. - Crooked Railroad végállomás, vérfarkas támadás, négy éves forma kislánynak emléktörlés, nekem gyógyító. Siessetek. Azzal ki is nyomom, mielőtt ismét kicsúszna a kezemből, csodálkozom, hogy még nem dőltem saját dugámba, Istenem, képzelem, mennyire ráhoztam most a frászt, de gondolhatja, hogyha a halálomon lennék, nem tudnék telefonálni, vagy éppen nem ezt mondtam volna, hanem hogy nagyon szeretem, örülök, hogy megismerhettem, és köszönöm a barátságát. Egyelőre búcsúzni még nincs okom, bár fogalmam sincs, mennyi vért vesztettem, de szerintem olyan sokat nem, hogy elájuljak, bár ki tudja, mennyire vagyok sokkos állapotban, lehet semennyire, meglepően összeszedettnek érzem magam a rettegésem ellenére, nem is tudom, mintha az, hogy őrző vagyok, és alapvetően pont ilyenekre készítenek fel, sokat segít a helyzetemen, főleg most, hogy senki agyarai nem csattognak a fejem felett. Igyekszem kizárni a hozzánk eljutó hangokat, és monoton mozdulatokkal ringatom a szipogó kislányt, aki csak azt hajtogatja, hogy anya, anya, anya. - Mindjárt visszaviszlek anyukádhoz. Ezt nem ígérem meg, mert egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy felállni képes leszek, plusz, ilyen állapotban emberek közé nem kellene mennem, mert túl sok kérdésre adnak okot a sérüléseim. Elcsendesedik minden, lépteket hallok, majd felismerem Nicholas alakját. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, nem tudom, mit csináltam volna, ha ő marad alul. Szégyen, nem szégyen, de nem érdekel, mi lett a másikkal, bármit is kapott, megérdemelte. Kislányokat nem eszünk vacsorára. A hím szavaira nehéz koncentrálnom, látszik, hogy fejben már kezdek távolodni, pihenésre lenne szükségem, bár nem merítettem ki minden erőmet, de a sírüléseim pluszban gondoskodnak róla, hogy egyre nehezebb legyen összerakni a képet. Olyan sokat beszél, hogy mire a végére ér, elfelejtem az elejét, csak annyi marad meg belőle, hogy amúgy összességében egész pozitív, és az utolsó, mire van szükségem megmarad teljesen, szerencsére. - Bőr, köröm, haj vagy nyál. Emberi alakból. Bocsánatkérőn nézek rá, de nem megy már bővebben, csak szeretnék lefeküdni a földre, és kialudni a történteket, mert kezd lecsapódni bennem, hogy tulajdonképpen mennyire megviselt az egész… - Köszönöm. Ennyit azért még hozzá bírok csapni, bár előre miért is köszönök bármit, de ha már megkérdezte, bízom benne, hogy teljesíteni is fogja az óhajomat. Utána pedig már nincs más, mint megvárni az enyémeket, idő kérdése, és jönni fognak, remélem, minél hamarabb.
Szabadnapos lévén épp az egyetemen ücsörgök a Krónikák termében, egy újabb kötegnyi dokumentumot olvasva a memóriahabos kispárnám társaságában, még egy bögre kakaót is szerváltam idefelé jövet a konyhából, hátha segít jobban ébren tartani. Francokat segít, este is alig bírtam aludni, meg némelyik akta olyan unalmas, hogy csoda, hogy nem aludtam még be felette, tiszta egyetemi hangulat. Fel sem tűnik, hogy a krónikásunk is a teremben mászkál, csak akkor kapom fel a fejem, amikor megkocogtatja a vállamat, hogy hívatnak... Mivel nem tudom, mennyi időt fog igénybe venni a dolog, így hagyom mindent úgy, ahogy van, csak megyek, ahová küld... igaz, addig sem jutok el, mert Savannah már út közben elcsíp a folyosón, hogy csipkedjem magam, akció van! Nem kell sok, és felbukkan egy másik, korombeli őrző mellettünk, a kis duónkhoz csapódva harmadiknak. Azért vicces, hogy így hónapok múltán is akadnak még olyan arcok, akikkel eddig sikeresen elkerültük egymást. Egy gyors bemutatkozás, és valahonnan, mint ha ismerős lenne a neve, de nem is foglalkozok vele különösebben, csak mutattam az utat a parkoló felé, miközben a szőke mágus elregélte, hová is megyünk. - Ne haragudj, de te miért is jössz velünk? Ha már nem tudsz vezetni, nem vagy gyógyító, és nem is az emléktörlés miatt...? - fordulok a vörös kollegina felé már a kocsiban ülve, ahogy ráadom a gyújtást, majd el is indulunk a kisvasút megállója felé. Hogy kettőjük közül ki hová ül, nekem édes mindegy, amíg nem tudják jobban, hogy vezessek, vagy épp merre lenne a rövidebb út... Ahogy megérkezünk, hagyom a lányokat előre sietni, addig is előbányászom a kötelező elsősegélydobozt a csomagtartóból, hogy azzal menjek utánuk. Nem valami full-extrás valami, de így, hogy nincs velünk gyógyító, talán még hasznát vehetjük. Tudja a fene, Savannah-t mennyire fogja leszívni az emléktörlés, valamennyire meg én is konyítok az elsősegélyhez, bár ha vészhelyzet szintű lesz a helyzet, ott nekem se sok hasznomat fogja venni Naomi.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Őszintén szólva mikor Naomi megemlítette, hogy mire van szüksége, meg se fordult a fejemben, hogy én fogok neki donorul szolgálni. Még Kate-nek is meg kellett küzdenie azért, hogy megkaphassa az eszenciámat az egyik korai tetoválásához, így hát várható volt, nem leszek valami adakozó első hallásra. Oké, bírtam a kiscsajt, de azért van egy határ annak, hol kezdődik mások kiszolgálása és hol a haverkodás. Valahol ez az, ami a vérfarkast megkülönbözteti a "kutyától", ha értitek, mire gondolok. Van egy tartásom, talán ezt néhányan megkérdőjeleznék, de valóban volt. Szóval eléggé sanszos volt, hogy a lány üres kézzel megy haza. A sors fintora, hogy pont egy "tragédia", pontosabban egy "majdnem tragédia" volt az, mely előrébb vitte Naomi ügyét. Valószínűleg ha ez az idióta nem dönt a rablás mellett, akkor így lett volna. De nem ez következett be. Megláttam azt Naomiban, ami meggondolásra késztetett. Még ha erősen parkolópályán is voltam mostanában, de harcos vagyok, küzdelemben és vándorlásban éltem le az életemet. Becsülni tudtam azok, akik harcra adják a fejüket, főleg, ha tudják, esélyük sincs. A szolgálat teljesítése viszont mindig kötelez, ezt mindenki tudja, aki megjárja a csatateret, akármilyen seregben. Szóval nem ragozom tovább, úgy döntöttem, Naomi megérdemli az eszenciámat. Meghallgattam, lehet kissé érzelemmentesen az állapotát nem véve figyelemben, mire van szüksége. Csendben ültem ezt követően egy darabig, míg átgondoltam, hogyan tovább. Aztán újra talpra álltam és közvetlenül Naomi mellett foglaltam helyet. Majd ott változtam vissza közvetlenül előtte emberré, nem is törődve azzal a ténnyel, hogy talán a mezítelenség feszélyezné. - Tartsd a kezed. S előre szólok, ha nem elég erős a gyomrod, másfele hányj. Az egész eszencia adási manőver két lépésből állt, az első annyira még nem volt gyomorpróbáló. Tarkómhoz nyúltam és kitéptem egy maroknyit a sörényemből, a hajszálakat pedig beleszórtam a lány kezébe. A következő, amely igazából amolyan kettő az egyben akció volt, már inkább véresebb. Bal kezem mutatóujjának felső ujjperce volt az áldozat. Másik kezem két ujján nőtt karommá a köröm, majd úgy ahogy volt, belemártottam az ujjamba. Arcom se rezdült, ahogyan nekiálltam húzni, folyamatosan vágva át a bőrt, szöveteket, ereket, majd végül elroppant a csont is. Halk nyögést hallattam, mikor elvált az ujjperc az ujjamtól, a leszedett testrész pedig szintén ott landol a kezében... persze ha megérzem a hányingert, akkor kivárom, míg elmúlik, mert azért túl értékes ez ahhoz, hogy csak úgy találkozzon Mr. Foxxal. Mindegy, a lényeg, hogy odaadtam neki. Utána azonnal vissza is változtam farkassá. Viszont valami ingerelt, ahogyan a kislányra emeltem a tekintetemet. Még mindig ott volt bennem a méreg a történtek miatt és a félelem, amit a lány táplált irántam, eléggé cseszte a csőrömet. Közelebb mentem a lánykához, aki még mozdulni se tudott, annyira meg volt ijedve a nem mindennapi látványtól, sok volt már neki ez az átváltozásdi. Közvetlen közelről bámultam a szemeibe, egészen addig, míg hirtelen el nem kezdett laposakat pislogni, majd kidőlt oldalra, bele Naomi ölébe. Elaludt, ahogyan az álmosság érzetét keltettem benne. Mint aki jól végezte dolgát mentem megint arrébb, mert a vérszag közvetlen közelről megint túl csábító lett. Pár méterre heveredtem le, fejemet a mancsaim közé téve és vártam. Megvárom, míg ideér az erősítés.
Nonó tudja, hogy tegye az emberbe vastagon az ideget. Úgy remegett a kezem, miközben felkaptam a telefont és tájékoztattam Dimit - tudom, talán a Protektort kellett volna, de amennyire szociális tudok lenni egyes helyzetekben, annyira suta a többiben, így maradt az ismerős szám, s a reménykedés, hogy kókadt időérzékű és rendszeretetű mentorom fel is emeli azt a nyamvadt készüléket - hogy kezdtem megérteni mit érezhetett Prue, amikor kezdtek rajta elhatalmasodni a betegsége tünetei. Sietve kapkodtam a csülkeimet - pontosabban vitettem volna el magam az egyetemhez Claudedal, hogyha nem tartottam volna attól, hogy lebeszél kamikáze-túrámról (így taxit hívtam inkább magamnak, lévén vezetni nem tudok) - és nem sokkal később már a bemutatkozástól szállhatott le minden szál hajam. - Én vagyok az, aki nem mászik mindennap a lelkébe. Egyébként meg engem hívott Nonó, szóval megyek. Jegyzem ráeszmélve, hogy kivel is beszélek. Nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne akarjak leosztani Jacksonnak egy pofont barátnői szolidaritásból. - Egyébként meg mágusnak tanulok, fogd fel szakmai túrának. A bemutatkozás a nagy szemtelen idegbajban felőlem elmarad, nyelvembe harapva pattanok be a hátsó ülésre a kocsiba, mert az ziher, hogy nem fogok a barátnőszomorító paprikajancsi mellé ülni. Hacsak nem kényszerítenek. - Hajts gyorsan, a polgármester lánya a barátnőm, elintézi a rendőröket. Morgom az orrom alatt, észre sem véve, hogy nagyon nem ez a helyes viselkedés. Azt meg elfelejtem, hogy évek óta nem találkoztunk már Danával és egyébként is micsoda baromság ilyet mondani? Gratulálok P.S., így kell kinyírni az előmeneteledet és a kompetenciáidat egy pillanat alatt. Az fel se tűnt, hogy be nem mutatkoztam még.
Dimi szólt, hogy bajban a haza - mikor nem? - bár ez most csak Naomira korlátozódott. Felüdülés, én mondom, már pattanok is a kurva füves süti mellől, hogy végre megint terep munkát végezhessek. Azt még mindig jobban szerettem, mint a négy fal közötti munkát, egyébként Jaxnek is megígértem még a múltkor, hogy ha lesz valami, amihez többen kellenek, akkor magammal rángatom. Ennél jobban nem is időzíthetett volna, így sietősen rabolom el a Krónikák Terméből. A folyosón trappolva befut Pandora is, teljes a kis csapat. Nekem mondjuk minimum egyikükre mindenképp szükségem volt, ha Naomi komolyabban is megsérült és még valamit el kell végeznem helyben a törlésen túl, nem tudom, mennyire leszek vezető képes állapotban. - Ha egész úton ezt fogjátok játszani - szálltam be én is a "beszélgetésbe", miközben betettem magam az anyósülésre -, inkább maradjatok itt mindketten. Nem voltam se parancsoló, se mérges, de ha már feladat van, akkor arra tessék koncentrálni teljes erőbedobással.
Felérve egyből kiszállok és Naomihoz indulok. A fekvő farkasra csak egy hosszabb pillantást vetek és kedvesen rámosolygok. Nem úgy tűnik, mint aki bajt kevert és a mancsa is vérzett, amire kissé összevontam a szemöldököm. Tekintetem tovább siklott a nem messze alvó kislányra, majd Naomira kaptam. A kezében tartogatott ujj láttán előkaptam pár zsebkendőt a kabátomból, amire az arcát nézve... szükség volt. Még egy percig tartogatja és szerintem összecsuklik. - Legyen inkább nálam? - Sose nyúlnám le, ismert, de jóval többet dolgoztam ilyesmikkel, mint ő és ha bólintott, akkor eltettem egyelőre a zsákmányát. A bizsergető energiákból ítélve tényleg szép fogása volt, viszont engem most jobban érdekelt a kislány. Jax és Pandora úgyis el tudják látni valamelyest Naomit, a gyerek emlékeivel viszont nem bírnának.
Az emléktörlés szerencsére nem tartott sokáig és hála a jó égnek, túl hosszú időtől sem kellett megfosztanom a kislányt. Egyszerűen visszavezettem őt addig a pontig, amíg még minden rendben volt, aztán kellemesen elvarrtam az egészet, mintha mi sem történt volna. Megsimogattam a fejét, kissé bele is facsarodott a szívem, utána viszont visszamentem Nicholashoz - igen, már tudtam, kihez volt szerencsém -, és leguggoltam elé, hogy megnézzem a mancsát. - Legalább altattad volna el a váltásod előtt, fene a pedofil fejed - zsörtölődtem, mert basszuskulcs! Szerencsétlen kislány, ha nem létezne ez a varászlat, több tucat traumával lenne már gazdagabb. - Mutasd kicsit - nyúltam a mancsáért és ha adta, akkor elállítottam a vérzést és rásegítettem a gyógyulásra, hogy könnyebben és hamarabb nőjön vissza. Tudom, hogy neki ez semmi sérülés, nem is azért tettem, mert attól tartanék, hogy elvérzik. Miután a törléssel és némi gyógyítással végeztem, visszasétáltam Naomihoz megnézni, mennyire szorul mágikus segítségre. A karmolások szerencsére akkora orvosi szaktudást nem igényeltek, ebben még nekem is volt gyakorlatom és gondolom kitisztították, fertőtlenítették a sebeit. Ha szüksége volt rám, akkor az arcát és a hátát is gyógyítottam. Az én erőmmel szinte teljesen be tudtam gyógyítani percek alatt, ám azért csak "szinte", mert mégis egy vérfarkas okozta a sérüléseit. - Ha pihentem kicsit, még egyszer körbejárlak és nyomuk sem lesz - mosolyogtam rá. Éreztem, hogy már nem voltam olyan fitt, mint amikor elindultunk, de messze voltam még a kimerültségtől. Így is akartam maradni, ami azt illeti, ezért is mondtam inkább a későbbi ráadást.
//50 pont /-20 pont, törlés / -3 pont gyógyítás Nick / -3 pont, gyógyítás Naomi arca / -3 pont, gyógyítás, Naomi háta; maradt 21 pont//
A beálló csöndben csak a kislány haját simogatom, mert jobb ötletem nincs, és ez talán idővel megnyugtatja majd. Aztán meglehetősen sután pislogok Nicholasra, amikor a hányást emlegeti. Nos, ötletem sincsen, hogy mire gondolhat, mert nekem az is bőven elég lenne, ha kapok pár hajszálat, abban meg nincs semmi undi. Ekkor még nem vagyok tudatában, hogy bizony nem árthat visszaváltoznia emberré, és a varázslatosan visszakerülő ruhát még senki sem találta fel vérfarkasok esetében. A vérmaszatos arcomon annyira nem látszik, hogy pillanatokon belül kezd el vadul lángolni a képem, ahogy elkezd meztelenkedni. Jobb napjaimon biztos megjegyezném, hogy amúgy cirka két és fél éve nem láttam meztelen pasit, szóval vigyázzon, még a végén ráugrok. Nem, nem tenném meg, már nem vagyok az a fajta, aki ebbe öli az érzelmi sivatagot, ami benne húzódik. Most már nincs is róla szó, sőt, már-már túl sok is az az érzelem, ami bennem dúl. A hajjal nincs gond, de amikor felfogom, hogy mit próbál csinálni, első körben a kislány arcát döntöm a mellkasomnak, és próbálom befogni a füleit is, mert ennek a hangja is egészen hátborzongató lesz szerintem. Én magam annyit teszek, hogy nem nézem, amíg csinálja, mert félek, ha megtenném, semmi sem mentene meg egy kiadós róka szöktetéstől, így viszont megúszom a dolgot. A hanghatásoktól attól még a hideg futkos a hátamon, és biztos vagyok benne, hogy ilyesmit sem akarok soha többé az életben látni. Párdon, hallani. Oké, megtiszteltetés, hogy ad az esszenciájából, de ez nekem akkor is szörnyen sok egy napra. Ami azt illeti, szerintem egész évre is az lenne. Amikor végzett, kinyújtom a kezem, akkor már nem kell betapasztanom a kislány fülét, és folyamatosan mantrázom magamban, hogy basszus, oda ne nézz, oda ne nézz, mert holt biztos, hogyha meglátok egy ujjat a tenyeremen, akkor az eddig megőrzött eszméletem igen hirtelen fog elpárologni. Szegény gyermek, amennyire meg akartam kímélni az ilyesmitől, annyira nem sikerült. Úgy sajnáltam, hogy már ilyen fiatalon bele kell nyúlni az emlékeibe, és módosítani azokat… Megcsóváltam a fejem, de az tény, hogy az elaltatása - gőzöm sincs amúgy, hogy csinálta Nicholas, - jó ötlet volt. Bár, megtehette volna az átváltozása előtt, és akkor legalább azt nem kellene törölni, de ezen már nem fogok fennakadni. Időben nem sok mindent kell módosítani, törölni, talán így nem lesz annyira gázos. Ekkor követem el azt a hibát, hogy a tenyerem felé fordítom a tekintetemet, már épp megnyugodnék, a kislány is alszik, a másik farkas valószínűleg halott, de amint meglátom Nicholas ujját, pillanatok alatt áll tótágast a világ, és azon nyomban elájulok. Öröm az ürömben, már ha ezt lehet annak nevezni, hogy legalább a tenyerem görcsösen záródik össze az ujjon és a hajszálakon, a kislány pedig mellém gördül, így fekszünk nagy romantikusan a fűben. Az emléktörlésre szoruló, meg a több sebből vérző, bár kétségkívül az arcomat átszelő karomnyomok azok, amik első pillantásra bárkinek feltűnnének.
Viszont mindez nem tartott olyan sokáig, hamarosan már a fűszálakkal szemeztem, pedig de jó lett volna másnap délig aludni… Észreveszem őket, és valamiért nagyon kínosnak érzem, hogy így látnak, nagy nehezen ugyan feltápászkodom, de olyan hívogató a föld, legszívesebben azonnal visszadőlnék. Nem teszem meg, de Sava kérdésére egy nagyot nyelve bólintok, és megkapja az ujjat, meg a hajcsomót is. Utána jobbára csak csöndben tűröm, hogy csináljanak velem, amit akarnak, mert a gondolkodás nekem már nem igazán megy. Az egyetlen, ami érdekel, hogy a kislány él, és a sokk alatt valahol nagyon is büszke vagyok arra, hogy egy kevés közöm azért van a dologhoz. Ha fertőtlenítenek, akkor párszor biztos, hogy felszisszenek, de jobbára igyekszem lehunyt szemekkel, csendben tűrni. A kisírt szemeim egészen egyértelműek, és a remegésem sem múlt el, szóval az első adandó alkalommal, amikor már nem vagyok annyira vérmaszatos, Panda nyakába borulok, de csak rövid ideig, mert nem akarok megint bőgni. Jackson sem értékelné, ha megint úgy kellene látnia, és ha valami nem hiányzik, az az, hogy megint emiatt szívja a véremet. Mikor Savannah visszatér, felpillantok rá, és csendben, lehunyt szemmel viselem, bár egész jól esik, olyan kellemes meleg, ahogyan használja rajtam a gyógyítást. Érzem, hogy máris jobb a helyzet, belegondolni is szörnyű. hogy enélkül mennyi ideig tartana meggyógyulnom. Ha szóra bírnám nyitni az ajkaimat, biztos, hogy megkérdezném, megmarad-e majd a nyoma, bár azon se parádéznék, mert megérné. Sava azonban megválaszolja a fel nem tett kérdésemet is, amire biccentek, részemről oké, olyan vagyok, mint valami rongybaba, megyek, amerre visznek. Remélem, hogy a felbolydulást elsikálták a vasút végállomásánál, mert sajnos túl sokan látták a lányrablást, de nem tudom, mit módosított Savannah, lehet egyszerűbb volt a rablást benne hagyni, és valaki megmentette az illetőtől. Nekem ez már mindegy, biztos megoldotta, felnézek rá, kétlem, hogy tudna bakot lőni. Az mégsem füves süti… Amikor végül távozóra fogtuk, még egy erőtlen mosolyt küldtem Nicholas felé, és reméltem, ha találkozunk még a jövőben, annak nem ilyen menete lesz…
//Nagyon szépen köszönöm, Nicho, nagyon élveztem, örök hálám, és a beugrósoknak is //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Igazából sejtenem kellett volna, hogy ez lesz a vége ennek a rögtönzött öncsonkításnak, de még így is megjelenik a fejem mellett egy mangacsepp képletesen, mikor meglátja az ujjamat a kezében és kidől, mint az oroszok a vodkatúladagolástól... létezik ilyen egyáltalán... aha, igen, létezik, már emlékszem... pontosabban nem emlékszem... áh, mindegy! Szóval elég érdekes kép fogadhatta az érkező őrzőket, amikor odaértek hozzánk az erdőben. Már messziről megéreztem a szokatlan mágia koncentráltságot, ami egyedül az ő jelenlétükre utalhat, a szagukról már nem is beszélve, így nem túlzottan lepett meg a díszes társaság megjelenése. Azért meg kell hagyni elég gyorsan ideértek, szó ami szó. Bár el is lehet várni tőlük, szó szerint lehet az ilyesmi élet-halál kérdése, még ha itt már nem állt fenn ennek a lehetősége. Tehát milyen kép is fogadhatta az érkezőket... és alaposan megtépett férfi tetem, jóformán hiányzó nyakkal és szétszabva... egy véres arcú, ájult őrző... egy fekvő farkas, aki éppen igyekszik megszabadulni a benne felgyűlt adrenalin maradékától is... és mindezek tetejében egy békésen durmoló kislány, csak hogy teljes legyen az idilli csalid kép... nem. Micsoda sztori, atyám teremtőm. S én csak ki akartam jönni, szellőztetni a fejemen az elmúlt hónapok után... erre? Újabb strigula a halállistámon. Na mindegy. Meg se mozdultam, mikor megérkeztek az őrzők, lustán figyeltem őket. Törődjenek csak a másik kettővel, én beolvadok itt szürke bundámmal a nagy szürke semmibe. Semmi dolgom nem volt innentől gyakorlatilag, csak akkor kerültem kicsit előtérbe, mikor a rangidős, gondolom én a korából, odajön hozzám. Hát a pofám leszakad, komolyan! ~Bocs szivi, nem volt kívánságműsor és a felvilágosítást se lehet elég korán kezdeni~ - reagálok Sava szavaira*, majd hagyom neki, csinálja csak, amit akart, nekem is kellemesebb így innentől kezdve. - ~Kösz~ Na, legalább ennyi, nem kell morognom amiatt, hogy itt megmentem a napot és cserébe csak fejreolvasást kapok. Legközelebb ellenkező esetben maradok a váróban is iszogatom tovább a teámat... bakker, nem is ittam teát! Na mindegy, majd otthon. Közben magához tért Naomi is és ahogy láttam a friss halálközeli élmény meg a kimerültség volt a legnagyobb baja innentől. Hát rendben van, rám már nincs szükség, ahogyan talpra álltam. ~Itt hagyom nektek a tetemet. Semmi kedvem átcibálni az erdőn, szóval, fogjátok fel ezt előkarácsonyi ajándéknak. Aztán jövő karácsonyig csend legyen~ - címzem a szavaimat Sava-nak. Átnézek aztán Naomira még pont elkapom az erőtlen mosolyt. Ajj, ne erőltesd. ~Keress meg, ha megkaptad a tetoválásod.~ Megráztam a bundámat, majd vakkantottam mindegyiküknek köszönésképpen és elbandukoltam az erdő mélye felé. Utam arra vezetett, ahol mérgemben alakot váltottam és ruháim foszlánya maradt... óóóóóó, cseszd meg... ahányszor eljátszottam már ezt, azt hiszem mehetek ruhát vásárolni...
//*szóóóóóóóóóóóóvicc XD
Én is köszöntem a játékot és enyém volt a megtiszteltetés. Aztán csak ügyesen a továbbiakban Köszönet az érkezőknek is... te pedofilozó, ezért még számolunk XD//
- Ja, így már értem, te vagy a kis... khm, barátnője. - jegyzem meg cinikusan, majd sietősebbre is fogom a lépteim, mielőtt még Savannah kedvet kapna hozzá, hogy lekeverjen egy taslit kifogásolható viselkedésemért cserébe. - Értettem, értettem... - sóhajtok végül kelletlenül a szőkeség közleményére, kénytelen-kelletlen szájzár-üzemmódra átállva. Nem túl sok sikerrel, mert ahogy a vörös megint rákezd, én sem bírom megállni, hogy ne vágjak vissza egy "Tényleg? Nekem meg a kollégám..." beszólással. Ettől függetlenül nem fogok gyorshajtani, könnyen beszél a hátsó ülésen, nem az ő jogosítványát kockáztatnánk vele. Az út további részén nem igazán vagyok beszédes kedvemben, csak miután megérkezünk és a lányok Naomi segítségére sietnek, indulok utánuk az elsősegélycsomaggal, meg egy flakon ásványvízzel, majd amíg Savannah intézi az emléktörlést és a bundás delegációt, addig én a sérültünk mellett segédkezek. Legyen akármilyen rossz is a viszonyunk, azért valahol szíven üt a látvány, hogy milyen állapotban kell viszont látnom Naomit, és bár gondolom, miután másra sem vágyik, mint hogy én pátyolgassam, maradok a segítő jobb Pandora mellett. Legyen szó fertőtlenítésről, vagy a vérmaszatok letörölgetéséről, minden kötekedés és megjegyzés nélkül adom, amire épp szüksége van, vagy épp támasztom a sérültünket, mielőtt még beájulna és eldőlne oldalra, mint egy zsák krumpli. Ha Savannah visszaért, akkor a háttérbe húzódva átadom neki a terepet, amíg gyógyít, addig inkább körbenézek én magam is itt a kisvasút-állomás környékén, korábban még úgy sem jártam erre... Amikor pedig végeznek, szó nélkül kapom fel Naomit a földről és viszem a kocsiig, egyszerűbb és gyorsabb is, mint egymásra támaszkodva támogatni. Ha még bárkinek bárki elintézője akadt, akkor azt már a kocsiban ülve vártam meg, kivéve, ha kimondottan szüksége volt a segítségemre valakinek, akkor jó gyerek módjára mentem... Utána azonban már tényleg nem volt más, mint visszamenni az egyetemre - vagy ha volt bármi egyéb kérdés-kérés-óhaj-sóhaj, akkor akár hazafurikáztam a lányokat is, hadd legyen gyereknap nekik, ha már így elszaródott a délután.
// Köszöntem a lehetőséget, én ennyi voltam Balra el... //
- Ha én is ez alapján járnék most el, máshonnan is szereznénk belőled esszenciát - mosolyogtam a hímre bájosan. Tényleg az voltam, ennyire könnyen ő azért nem tud felbosszantani, a köszönetet is könnyed biccentéssel fogadtam. Amikor viszont ránk akarta sózni a hullát, akkor megéreztem, hogy nem feltétlen tudja azt, hányadán is állnak itt a dolgok amúgy. - Pedig jobb lesz, ha kedved lesz hozzá, Nicholas - szóltam a farkas után, mielőtt kereket oldhatna. - Ha ez az elő-karácsony nálad, a rendesből inkább nem kérnék. A halott farkas tökéletesen használhatatlan esszencia, úgyhogy ha azt akarod, hogy én vagy mi takarítsunk ilyen szinten utánad, vagy adsz még magadból, vagy te leszel az, aki jövő karácsonyig elfelejtheti a segítséget. - Takarítunk farkasok után így is eleget, és tény, hogy ez is a dolgunk, de nem azért élünk-halunk, hogy trancsír-ex-farkasokat nyaljunk fel a földről a közjó megőrzése életében. Ráadásul nem fogok halottaskocsit csinálni abból az autóból amivel Jax hozza-viszi a kislányát. - Egyébként ha nincs kedved cipelni, fel is falhatod - vontam vállat. Tudom, hogy alkalmasint esznek embert, ilyesmivel már nem tudnak hanyatt vágni. Akárhogy is, kismilló lehetőség van a hulla eltüntetésére, ha neki nem megy, intézem én, de annak is meglesz az ára, mert ez a "biznisz" már nem közte és Naomi, hanem közte és köztem zajlik. Én pedig nem tartozom neki - egyelőre - semmivel, hogy olyasmit végezzek el, ami neki a hallottak alapján csak kedvhiány kérdése. Számító dögnek tűnhetek, de ha nem lennének ilyen húzásaim én lennék Teréz Anyu, ami hivatásnak bizony kedves, viszont haladás tekintetében ostobaság. Tárgyilagos voltam és türelmes, ha úgy döntött, hogy nem takarított, akkor előre küldtem az aprónépet, míg én elintéztem a hullát, bezsebelve egy újabb farkastól egy tartozást - vagy esszenciát, válaszától függő. Ha ő takarított, akkor pedig tényleg nem volt semmi dolgunk itt a továbbiakban és miután Naomit elláttuk, visszamentünk az egyetemre.
Szemet forgatok, de egy nálam jóval magasabb szintű mágussal épp mágustanoncként nem fogok szájalni. Engedelmes kiscsikóként csak magamban füstölgök a hátsó ülésen és egyetlen egy megjegyzést teszek egész úton, nem többet. Még szerencse, hogy Jackson is tudja tartani a száját, és nem fűzi tovább a gondolatmenetemet, így tényleg nem kell leennem a nyelvemet útközben. Aggódom Naomiért, bár ez nem mentség semmire. Mindig nagy volt a pofám, nem tolhatom a nyakába, hogy az smse miatt haraptam az exe seggébe. Valószínűleg amúgy is megtettem volna, mert tele van a hócipőm azzal, hogy állandóan csak sír miatta Nonó. Miért nem tudja nem megtiporni? Ilyen és ehhez hasonló költői kérdésekkel kötöm le magam egészen addig, amíg oda nem érünk a helyszínre, ahol is aztán igyekszem ott segíteni, ahol tudok. Ha mágusként is veszik valami hasznomat, akkor úgy segítek, de egyébként maradok a támasznál. Megölelem Naomit, amilyen sérülését el tudom látni józan, őrzőségtől mentes ésszel, azt megteszem, s közben igyekszem folyamatosan mosolyogni rá, mert azt mondják, hogy a mosolynak gyógyító ereje van. Mondjuk ez így lehet, hogy hülyeség, de a lényeg, hogy szeretném elvonni a figyelmét erről az egészről, távol tartani őt az őrületes helyzettől, s ha az kell, hogy én legyek a válaszfal, hogy én vonjam úgy ölelésembe, hogy ne lásson semmit abból, aminek a részese volt, akkor az leszek. Enyhén szólva meglep Jackson lovagiassága – oké, ő az egyetlen férfi közöttünk, de valahogy nem is tudom, adok ennek a felkapom és viszem esetnek részéről valami plusz színezetet magamban – de mint ahogy eddig se nyitottam ki a szám, maximum Nonóhoz beszélve, most sem szólok semmit. Elvégre aki miatt jöttem, annak segítek, a többi meg nem érdekel. Most nem érdekel. De nem esküszöm rá, hogy utólag nem fogok köpködni egy kört Jacksonra, ha megint „randizunk”.
//Rövidke magamkiírása, köszönöm, hogy a részese lehettem. //
Ez aztán egy mozgalmas nap volt. Lassan indult el, mert megengedtem magamnak, hogy jó későn keljek fel, a kávét is csigatempóban öntsem le a torkomon és szinte semmit se csináljak délelőtt. A gépet bűvöltem, előkészítettem pár dolgot egy melóhoz, ami tervben van, de mg nincs lefixálva. A weblapszerkesztők élete már csak ilyen, hol akad megbízás, hol nem. Éhen halni nem fogok, mert megdolgoztam azért, hogy legyen mit a tejbe aprítani, munka nélkül is eléldegélnék még sokáig. Valamit viszont csinálni kell, mert az unalom csak odahajszolna, ahol már egyszer jártam: a pisztoly rossz végére. Fogalmam sincs, hogy meg tudnám-e húzni a ravaszt. Legutóbb nem sikerült. A délutánt itt a hegyen töltöttem jó nagyot sétáltam, igyekeztem szokni a várost. Még hosszú idő kell hozzá. Nem lesz valakiből hegylakó csak úgy. Szép hely amúgy, egy rakás fa, meg természet, meg viszonylag békés emberek. Itt nem morognak magukban az utcán, mint egy nagyvárosban. New York tele volt olyanokkal, akik lekésték a buszt és csak úgy a levegőbe mondták bele a szidalmaikat, panaszaikat vagy a piacon menet közben ismételgették, hogy mit kell venni. Nem őrület, csak társas magány. Azt én is ismerem, de a csendesebbik verzióját. A sétát egy kiadós zabálással koronáztam meg és utána már csak ráérősen jöttem ki ide az állomásra. Fekete szőrmekabátom zsebeibe dugom a kezemet, hogy ne fagyjon le. Állítólag most még istenes az időjárás, hegyhez képest is. Nekem ez is kellemetlen. Arcomat csípi a hideg, akárhogy helyezkedek, nem találok szélvédett helyet. A váróba nem akarok bemenni, inkább itt toporgok. A várakozó embereket figyelem. Egy piros anorákos kisgyermek szalad ki az egyik sarok mögül. Önfeledten fut, egy 6-7 éves apróság nyugalmával. A szüleit sehol nem látom, aggódó szemű felnőtteknek nincs nyoma, csak a hideg nézelődők tekintete kíséri az útját. Többek között az enyém. A futkározó kislány rosszul lép és összeakadnak a lábai. Szépen hasra vágódik, pont egy csinos, talán hozzám hasonló korú, pontosabban a kinézetem alapján sejthető korhoz közelítő lány lábai előtt. Muszáj odamennem, mert azt nem bírom nézni, ha egy gyereknek baja lesz. Sír, mint akin átment a vonat. Remélem, nincs komoly baja. Arcomon nem sok érzelmet látni. A lényegre szorítkozom. Meg kell nézni, ki kell kérdezni és esetleg dokit hívni. Meg a hülye szüleit, akik engedték rohangászni egy vasútállomáson. Akár a vonat kerekei alatt is végezhette volna. - Szia! Hogy vagy? Hol ütötted meg? - kérdezem a gyerektől. Rámosolygok, mert azt szeretik a kicsik, megnyugszanak és könnyebben beszélnek idegeneknek is. A sarok mögül látok egy nagyon érdeklődően kileső borostás fickót. Pocakos, lusta alkat, tátott szájjal. Tuti, hogy ő az apa. Felnézek a lánykára is, akinek a lábai előtt guggolok. A gyermek a szemeit törölgeti és felül. Állni még nem akar, csak sír. Nem válaszol, a könnyei nem hagyják. - Segítesz talpra állítani? - kérdezem a nőt. Egyedül is megoldhatnám, de nem játszom itt a fitnessbajnokot. El kell fogadni a segítséget és ha ketten teremtjük le a közeledő apukát, akkor talán legközelebb elővigyázatosabb lesz.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Kihitte volna, hogy képes vagyok eltévedni? Azon kívül, hogy nem ebben a városban születtem, azon kívül eddig úgy ismertem, mint a tenyeremet. Erre tessék, most azt se tudom, hol vagyok. Csak az embereket nézem, akik úgy merednek rám, mintha szellemet látnának. Oké, gipszelt kéz, márkás rongyok és a sebhely nem valami összeillő, tudom. Régen rá akartak beszélni, hogy tüntessem el, viszont én megtartottam, hogy lássam, néha kockázat mikkel járhat. Anya megmondta, hogy jöjjek el egy tejért, és nem tudom, hogy keveredtem a vasúthoz. Négy év és ennyit változik az egész hely? Megingattam a fejem, és úgy döntöttem nem vagyok hajlandó átverekedni magam törött kézzel a tömegen, megvárom, hogy oszoljon a tömeg. Mellesleg talán okosabb lett volna egy lapos talpú csizmát felhúzni, nem Los Angeles-ben vagyunk. Hiányzik a napfény, meleg és a tenger. Helyette a hegyek és a jeges szél maradt. Három napja még nem hittem volna, hogy ennyi ruhában eltévedek a városomban. Magam elé meredve gondoltam mindenre, csak nem figyeltem arra, ami körülöttem történik. Megráztam a fejem és pontosan ezzel egy időben egy kislány terült el a lábaim előtt. Mint minden gyerek ő is hangos sírásba tört ki Sóhajtva érintettem meg a halántékomat, a mindennapokban nincsen különösebb bajom a gyerekekkel, sőt gyermekorvosi pályán is gondolkodtam, viszont ma úgy érzem, hogy felrobban a fejem. Olyan intenzíven lüktettet. Reméltem, hogy a szülők elő kerülnek, és akkor kap gyógyító puszit. Anya is mindig ezt a trükköt vetette be. Hamarosan meg is érkezett a lányka anyukája, elég fiatal, de nem az én jogom pálcát törni felette. Aztán csak lopva figyelem a történteket, végül leesik a tantusz, a lány nem is ismeri, csak oda szédelgett hozzá. Jobb napjaimon biztos én is ugrottam volna, de gipszelt kézzel nem sok mindenre vagyok alkalmas. Maximum leugrani a boltba egy tejért, aztán eltévedni útközben és belekavarodni a forgalmas vasúti megállóba. - Persze. – bólintok, majd az ép kezemet nyújtva a lányka kezét megfogva próbáltam lábra állítani, csak ne akarjon ellenkezni, mert az nekem fog fájni és akkor még morcosabb leszek. Amire szerintem semmi szűkségünk. - Minden rendben? – nézek a kicsire, talán már megszokásból, de ha már én is be lettem vonva, akkor miért ne? Legalább nem fogok mindent elfelejteni, már ha ezzel a kézzel valaha is műthetek.
Amikor a lány válaszol, rá is mosolygok egyet, mert megérdemli. Pont egy sérült kezűt sikerült megtalálnom. Ennek nem annyira örülök, de ha egyszer itt esett össze a gyerek, miért menjek távolabb? Az élet sokszor egy pillanaton múlik. Ez nem az a helyzet, mégis érthető. - Köszi! Együtt a kislány hóna alá nyúlunk és segítünk neki felállni. Nem hisztizik, képes is lábra állni és hajlandó is, csak a szemeit törli és bömböl, mintha ezzel oldódna meg minden. Én is ilyen voltam, Apa és a tesók elmondása szerint minden apróság miatt eltört a mécses. Fura belegondolni, hogy mi lett belőlem. Most már a vállamat se rándítanám, ha ilyen történne velem vagy még rosszabb. Ami eljön, azt fogadni kell. A hiszti haszontalan, ezt nő létemre jelentem ki. A kislány még nem jut szóhoz, de bólogat. Felnéz a "nénire", a másik nőre. Nem zavar, hogy nekem nem válaszolt és hogy most sem velem foglalkozik. Irigység? Van bennem, de nem erre. Lassan alább hagynak a könnyek és a gyerek idegesen körülnéz. Papát hiányolja. A pocakos lassan ideér és ketten állunk a lánya mellett, jobban őrizve, mint ő, a szülő, akinek ez lenne a dolga. - Mi történt vele? - kérdezi a fickó eléggé bambán. Piros a feje, lehet, hogy sokat sétáltak és kiszívta a Nap, meg a nehéz, hegyi levegő. Én se vagyok épp a toppon, adtam a szervezetemnek. Megérteném, de ahogy a gyerekkel bánt, azt nem. Csípőre teszem az egyik kezemet, míg másikat a kislány hátán nyugtatom. Figyelek, nehogy elessen. A másik nő is "őrködik", szóval biztos nem lesz gond. - Apuka hagyta elszaladgálni, az történt. Ajánlom, hogy most már vigyázzon rá! Nagyon hiányolta... Szerencséje, hogy a vonat nem most jött. Csak azért nem fogalmazok durvábban, mert a gyerek hallja, mit mondok és ha előtte aláznám péppé apukát... Nos, nem tudom, mi lenne, a legkülönbözőbben tudnak reagálni. Nem jó ötlet. Apuka bólogat és biccent egyet, aztán elviszi a gyerekét kézen fogva. Köszönet semmi. Gratulálok. A kislány még mindig zavart, szavak nem hagyják el a száját, de ahogy távolodnak, 4-5 lépés után visszafordul és mindkettőnkre ránézve integet. Már előrébb jár, mint az apja. Én a nőre nézek és még egyszer mosolygok. Nyugodtan, higgadtan. Közben megnézem, az arcát, a testtartását. Valami bizonytalanság árad belőle. A szemeinél elidőzöm, aztán visszanézek a kijelzőre, amit már sokan bámulnak, mert lassan érkezik a szerelvény. - Köszi a segítséget! Bocs, hogy téged kértelek meg. Remélem, nem erőltetted meg a kezedet. Egyiket se. Ilyenkor előfordul, hogy hirtelen "másikkezes" lesz az ember és jól tönkre tudja vágni azt az oldalát is. - Te is arra a vonatra vársz, ami lemegy itt a hegyoldalon? - kérdezem, mert ugye két irány van és én lefelé készülök, vissza a városba.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Ez az apró szituáció nekem igen csak hasonlított Los Angeles-re, végre történt valami. Bár nem pontosan arra gondoltam, hogy egy gyerek törje össze magát, vagy raboljanak ki valakit. Csak annyira unalmas, ahhoz képest, amit én megszoktam ebben a négy évben. Szinte egy hét alatt nem történik annyi dolog, mint ott fél óra alatt. Persze most meg kell húznom magam, és nem mehetek vissza. Mellesleg úgy se dolgozhatok törött kézzel. Az apuka hamar ide ért, a kinézete alapján szerintem megdöntötte a saját rekord sebességét. Biztos kellemetlen lehet, hogy a gyerekedre nem tudsz figyelni, majd a következő percben két idegen nyalábolja fel. Kellemetlen, de hát, ha már csinált egy gyereket, kicsit oda is figyelhetne rá. Én meg sem szólalok, azt hiszem, a férfiak teszik, eleve félek hozzájuk szólni a történtek után. Nem hiszem, hogy a közel jövőben szeretnék férfival találkozni. - Ugyan semmi gond, én örömmel segítek. A véremben van. – legyintek, hogy ne akarjon nekem bűntudatot kelteni magában attól, hogy egy kezem alkalmas minden féle dologra. Én meg megszoktam, a zuhany alatt már fel sem tűnik. Talán csak akkor, mikor érzem, hogy fáj a súly alatt a kezem. - Nem volt olyan nehéz a kislány, hogy megerőltessem. Úgy is azt mondták, hogy majd kezdjem el erőltetni, hogy ne kössenek be az izmaim. – mosolyogtam rá, igaz nem most, így a legelején, de nem baj, legalább tudom, hogy otthon nem én fogok rohangálni a kutyák tápos zsákjával, mert ugyan csak nem bírom el. - Nem, én csak belekeveredtem a tömegbe. Szeretnék eljutni a boltba, azt hiszem tejért küldtek. – nevetve kerestem a cetlit, amire felírtam, hogy mit kell hoznom, de valószínűleg elejtettem, mikor a kicsinek segítettem. De nem baj, majd felhívom őket, ha beértem a boltba és elfogy a tömeg körülöttem. Nem vagyok biztos bene, hogy értenék is bármit abból, amit anyám mond. -Avery vagyok, ha már így sikerült találkozni. – mutatkozom be, hátha épp erre a vonatra várt, ami bepöfögte magát az állomásra. Amúgy gyanús nekem, hogy nem vettem észre, hogy a peronra keveredtem? Ennyire még sose sikerült elgondolkodnom.
Jellemző, hogy a nőket érdekli jobban a gyerek sorsa, nem az itt várakozó pasikat. Apukát kiosztom, egészen finoman. Lepereg róla, ahogy látom, nem hatotta meg a dolog. Amikor egy gyerek majdnem a nyakát töri és elveszíti a szüleit, akár időlegesen, az azért szar érzés. Ennyit még képes vagyok érezni. A lány nem sértődik meg, legalább ennyivel könnyebb a helyzet. A vérében van? Lehet, hogy orvosféle. Majd később rátérünk. Elég jó kórház van itt, úgy hallottam. - Hagyta is magát felállítani. Úgy könnyebb. Szóval már nem annyira friss az a kézsérülés. Lényegtelen amúgy, ez is csak egy ember a sok közül, ahogy én is az vagyok hivatalosan. - Tejért? Akkor szépen eltévedtél. Mosoly nélkül figyelem. Szórakozott kis leányzó. Igazából meglepődnék, ha a bevásárlólistát megtalálná. Szétnézek, de itt se látom sehol. Lehet, hogy éppen rajta áll. Én felemelem a sonkáimat, de alattuk nincs a papír. Megint a csajra nézek. Van benne valami érdekes. - Én meg tettem egy nagy sétát odafent. Síelnék is, de már nincs elég hó, úgyhogy beértem a hegyi levegő szivogatásával. Vállamat megrántom, mert azért nem vágott földhöz ez az egész. Amúgy is a farkasok terepét akartam inkább megismerni. - Gloria vagyok, szia! - mutatkozom be én is egykedvűen. A vonatra mutatok hüvelykujjammal a vállam mögé célozgatva. - Ez levisz a hegyről. Ott már találsz abc-t. Nem jössz? - kérdezem érdeklődően félrebiccentve a fejemet. Sokan leszállnak, az se megy gyorsan és a kiírás szerint is van még pár percünk, mielőtt indulna a szerelvény. - Nemrég érkeztél a városba? Én pár hete, New Yorkból. Megkérdezhetem, hogy mi lett a kezeddel? Közben ha elindulunk, akkor megyek mellette, karjaimat lazán lóbálva, felszegett fejjel. Az emberek a legkülönbözőbbek, utasok, kiránduló családok, megmagyarázhatatlan kinézetű arcok. Az a fickó a fejére tekert kockás sállal egy kicsit fura. Napszemüvegben. Ennyire azért nem tűz a nagy világító égítest. Farkaskát nem érzek, szóval most egy sima vonatozás következhet, döcögünk le a hegyről.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Találkoztam már jó pár emberrel a szakmám során és a valóéletben is, de a lány, aki itt állt előttem nagyon furcsa volt, mint egy anyatigris ugrott a gyerek után, most pedig úgy beszél velem, mintha a fogát húznák. De úgy voltam vele, ha nagyon idegesítem, ő le fog lépni, én pedig mehetek a dolgomra. Viszont, ha ő fog engem egyszerűen haza megyek és közlöm, hogy elfelejtettem miért indultam. Mindig is voltak menekülő terveim, jó, ha van. Mint például haza jönni. - Igen, de ki akarna itt ülni a hideg földön? – hogy nem bírom befogni a számat, egyszer jövök el egyedül otthonról, akkor is bajba keveredek. Mintha nem lenne semmi gondom. Megrázom a fejem és próbálom magam lefoglalni minden mással, csak ne kelljen beszélnem hozzá. - Megesik, a tömeg vonszolt magával, azt se tudom, hogy jutottam át a kapukon. – megvonom a vállam és a többieket nézem, de rá kell jönnöm, hogy már nincs menekvés, itt egy lány, nulla érzelmekkel, aki szerintem csak kényszerből beszél velem. - Biztos mondanak még havat, majd legközelebb. – legyintek, síelni szeretek én is, meg minden sportot a hóban, de most úgy nem vonzz, nem csak a kezem miatt, hanem úgy átlagban nem érdekel a sport, azt hiszem, fel kell, szedjek pár kilót, mert lassan zörögnek a csontjaim. Anyám aggódva nézett, mikor lekerült rólam a kabát, nem tudom, mitől retteget jobban, hogy vékony vagyok, vagy esetleg terhes. Szerintem most egyik sem esne jól a családnak. Szóval mindenképp ennem kell és sürgősen híznom. - De mehetünk, legalább ismerkedem a lenti világgal is. – most tényleg nehezemre esne csak a kérdésre válaszolni és nem kiegészíteni mindennel, ami felesleges és valószínűleg untatja is. De azt hiszem, vonzanak a lehetetlen emberek. - Itt laktam, de elköltöztem, most eljöttem meglátogatni a családomat. – válaszolok a kérdésre és próbálom megjegyezni azt a kevés infót, amit megtudok róla, majd az ütő is megáll bennem, mikor a kezemre kérdez. - Haza jöttem és üdvözölt a hegy, elestem az első jégen, ami az utamat állta. – legyintettem. Még szerencse, hogy nem mondtam neki, mióta is vagyok itt. Mert az annyira már kevésbé lenne hihető, mit szeretném. - Mi hozott New York-ból ide? – próbálom terelni a témát a kezemről és a sérüléseim körülményeiről. Nem akarok még itt is erre gondolni.
- A gyerekeknél előfordul. Inkább a hideg kő, csakazértis és nem állnak fel, ha hiszti van. Mondjuk ennek a kislánynak nem volt oka, hogy előttünk hisztizzen. Szépen körbejártuk. Tudom, hogy ez az unott stílusom nem mindenkinek jön be, sőt valakit taszít. Lehet, hogy meg kéne próbálni kicsit kevésbé őszintének lenni és némi életkedvvel tarkítani a társalgást. Jahhh... - Ez jó. Így kell kijátszani az ellenőrzést. Mosolygok rá egyet. Biztos nem ezt akarta kihozni belőle, csak egy kis törődést szeretne. Egyetértően bólogatok, hogy mondanak még havat. - Igen, de annyit nem, hogy megmaradjon és kitegyen egy sípályányit. Nem baj, van még idő, majd ősszel. Te szereted az ilyen sportokat? Veszélyes sportág, de van, akinek pont ezért tetszik. Nekem csak olyan mellékes. Nem rossz, nem is jó, egy a sok közül. - Oké! El is indulunk. Lesz egy útitársam, talán a végén kiderül, hogy nem is akárki. Hah, ja. Nekem szinte mindenki akárki. Emlékszem még azokra az időkre, mikor nem így volt. Sajnos ezek már sose térnek vissza. Biztos. - Akkor biztos jólesett újra látni az ősöket. Messzire költöztél? Család. Nekem nem nagyon maradt belőlük. A szülők szerintem halottak vagy már 90 fölött vannak, a tesókat meg félig-meddig én nyírtam ki. Ők is majdnem megtették velem. Ennek a csajnak szerencsésebb a családi háttere. Nem irigylem, csak én már elszoktam ettől az érzéstől. - Oh, sajnálom. Meg azt is, hogy így kérdeztem meg, mert kicsit megijedt. Súlyos téma, csak nem tudom, miért. Inkább hanyagolom. Van még ezer más dolog, amiről beszélhetünk most, hogy elfoglaltuk a helyünket. Jópofa ez a kis vasút, a gyerekkori élményeket idézi, pedig felnőtteknek készítették. - Egy kicsit nyugodtabb életet kerestem, olyat, aminek semmi köze a rohanó nagyvároshoz. Meg elég rossz környékek vannak arrafelé. Nekem is volt törésem, de azért, mert elkapott egy csoport suhanc... Ami nem New Yorkban volt, hanem korábban és nem is ilyen egyszerű, de legalább szolidarítok. Töréssel rendelkezők tartsanak össze. Nem akarok én bunkózni, próbálok kis életet vinni a szavaim mögé. Avery szemeibe nézek, aztán a fejemmel intek. - Tök aranyos ez a kisvasút, nem?
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
-Szerintem a kislány jobban megrémült attól, hogy idegenek segítik fel, mint sem az anyja, illetve az apja. – legyintek a jó kezemmel. Mivel tényleg elég meglepődött fejet vágott. Lehet én is csak nagyokat pislognék, hogy ki a fene akar hozzám nyúlni. Bár mikor ekkora voltam mindig Dylan közelében voltam, szóval más amúgy sem nyúlhatott volna hozzám. Mert valószínűleg neki jobban fájt volna, mint nekem az esés. Elég harcias bátyám van, be kell vallani. - Én még életemben nem csaltam, viszont nem tudom, hogy kerültem ide, azt se tudom, hogy mit mondjak. Talán kéne vennem jegyet. – mutogatni kezdek, mert úgy érzem megint rosszat tettem és nem fogok ebből egyhamar kiszabadulni. Talán a két év stressz , amiben éltem, vagy a megfelelés vágy. Már nem tudom hova tenni ezt a sok rossz érzést, ami bennem maradt. - Hát furcsa volt, de jó volt újra megölelni a családot. – válaszoltam elmerengve, ahogy apa ilyen örömteli arcot vágott, anyám pedig a meglepetéstől elsírta magát. Persze azonnal bűntudatom lett, de mit ért az egész, ha nem volt választásom, hogy egyik démonomat elűztem, de egészen egy másikig futottam. Szép volt Avery. - Nincs mit sajnálni, csak szerencsétlen vagyok. – vigyorodtam el. Mekkora hazugság, el se hiszem, hogy ennyire jól megy. Persze ez nem azt jelenti, hogy most aztán mindenkinek behazudok valamit. Inkább csak azoknak, akik nem ismernek, vagy a családomat. De mivel eleget beszéltünk róla, inkább figyeltem rá, mert hát érdekelt mi a története, ha már így egymásra találtunk, a szó legszorosabb értelmében. A mai napon csak ilyen emberekkel fújt össze a szél. - Oh. Nagyon sajnálom. – elkomorultam, ha nekem ekkora fájdalmam volt, egy állat miatt, akkor neki egy egész csoporttól? Ő meddig fekhetett, meddig kellet a súlyos gipszet cipelnie? Még belegondolni is rossz, hogy mi történhetett vele. - Igen csak kellemes látvány, biztos jó szórakozás már az is, hogy leérsz. – nevettem le magam. Biztos jó lesz kicsit kimozdulni és talán anyám is büszke lesz magára, hogy elhagytam, ha csak pár órára is a várost. Viszont a legnagyobb boldogsága az lesz, hogy visszamegyek, és együtt vacsorázhatunk, pont, mint régen.. csak Gabbie nélkül.
- Ja, ebben a korban még nem tudják, hogy legyenek úrrá a félelmen, ami bárki gúzsba tud kötni és nem ereszti, amíg el nem fonnyasztja. Én is nagyon sokszor féltem, majdnem ájulásig is jutottam. Nem derült ki, hogy elvesztettem volna az eszméletemet vagy nem, mert akkor fizikailag is kaptam. Egy gyereknek sokkal nehezebb. Na, mindegy, a kislány már rég eltűnt a sarok mögött, ideje tovább lépni. - Nem is azért mondtam. Csak a csalók tanulhatnának tőled. Még van időd, meg fent a vonaton is adnak jegyet, ha az jobb. Nyomatékosítom egy bólintással. Ennyit már én is tudok a kisvasútról, pedig ma látom először. Szeretem előre begyűjteni az infókat. - Az mindig jó - mondom egy mosollyal, mintha én még mindig ismerném ezt az érzést. Mikor nagyon eltűntem, akkor elő lehetett adni, hogy a családnál voltam. Avery nem árulja el, hová költözött. Annyira nem bízik meg bennem. Még puhítani kell, ha ki akarom húzni belőle. Ha már egyszer találkozhatunk, nem árt rendesen megismerni. - Szerencsétlennek érzed magad? Üdv a klubban. Jókat hallottam az itteni szálló étterméről, elmentem megenni egy jó lasagne-t és sikerült beletenyerelnem. A ruhámtól a padlóig minden csupa tészta volt, az étterem pedig tele vendéggel. Gyönyörű volt, elképzelheted. Ha már elmondta, mi történt vele, megosztok én is egy sztorit. Nem tartom magam szerencsétlennek, azt a hülye mozdulatot is direkt csináltam, de tulajdonképpen bárkivel megtörténhet, ha nem figyel. Az életem már más kérdés, egy rakás szar, mégse tartom magam szerencsétlennek. Csak néhány nagyon őszinte pillanatomban, azokkal viszont spórolok. - Nyugi, nem lett a legrosszabb vége. Élek és kaptam segítséget, mielőtt lerángatták volna a nadrágomat. Legyintek és Avery szemeibe mosolygok. Nem New Yorkban éltem át ezt, de akár ott is lehetett volna. Mocskos suhancok mindenhol vannak. A Nagy Almában géppuskatűz, utcai verekedés jutott, meg kóbor kutya. Lényegtelen is. Egy jó sztorit nem dobunk ki azért, mert nem igaz. Avery szavaira vele együtt nevetek. Megjátszás, szívből én nem szoktam kacagni, de ha kell, tudok. Most jót tesz. Mást ne húzzak már le! Néha megteszem, de általában észbe kapok. - Én körbejártam ma a hegyet, jó, nem az egészet. Nem is gondoltam, hogy ilyen szép a város. Remélem, innen is klasszul látjuk! Lassan nézek körbe, hogy özönlik a számtalan ember. A legtöbben még mindig jól be vannak öltözve és egymással társalognak, lazán, családiasan, barátiasan. Kevés gondterhelt arcot látok. Ez a hely kiűzi az emberből a nehéz bevásárlószatyrok és magas összegű számlák gondjait. Avery-re nézek és megint mosolygok, ahogy mellette ülve molyolok a táskámmal. - Mivel foglalkozol egyébként? Én weblapokat tervezek.
Kezdőlap
//
Köszönet az érkezőknek is... te pedofilozó, ezért még számolunk XD//
Balra el... //
//
