Rowen O'DowoodIn Memoriam KARAKTERINFORMÁCIÓK ◯ Kor : 222
◯ HSZ : 124
◯ IC REAG : 157
|
Rowen O'Dowood // Pént. Dec. 30, 2011 5:08 pm | |
|
Karakter teljes neve: Rowen O'Dowood Becenév: Rowen, Row Álnevek (és eredetük): Rowen Allwright, (Mary Allwright nyomozó volt, sokat tanult tőle Rowen) Ö Felix Quennel (Élő férfi volt, az 1900 évek elején élt, ő volt az egyetlen Rowen által meggyilkolt személy, akit tisztelt) Faj: Vérfarkas Falka: Őslakos Titulus: Tark Nem: Férfi Kor: 210 Születés helye és ideje: Wasilla, 1801; átváltozás: 1834 Foglalkozás: Rendőr Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: "Villámok" - Tipvigut, a jégvihar (saját erőből)
Apa: Allan O'Dowood (ember, elhunyt) Anya: Julia O'Dowood (ember, elhunyt) Testvérek: Violet O'Dowood (Vérfarkas, de Rowen úgy tudja halott)
Egyéb hozzátartozók: Jennifer Hathaway (vérfarkas, meghalt)
A külvilág felé rendkívül óvatos, gondosan megtervezett normalitás mögé rejti veszélyes énjét. Vonzódik a rendőrséghez, és a médiához, ha teheti figyelemmel követi a tevékenységüket. Magas intelligenciával rendelkezik, hihetetlen módon tud bánni az emberekkel, manipulatív, és ez teszi igazán veszélyessé. Nem hisz a földöntúli érzelmekben. Előfordul, hogy gondolatmenete, pillanatnyi cselekedete megtörik az őt érő, vagy körülvevő feszültségtől; különböző kényszeres cselekvései vannak. Nem tudja mitévő legyen egy-egy szociális helyzetben. Motiválják az eredmények, motiválják az akadályok. Erélyes, érzéketlen, türelmetlen, öntelt, bosszúálló, manipulatív, és kiszámíthatatlan. Végletekig próbál ép ésszel gondolkozni. Nem igényli a szeretetet, mások közeledését ridegen elutasítja. Hiányzik belőle az empátia képessége. Nincs tekintettel senkire és semmire, ha az érdekei úgy diktálják. Tele van elfojtott belső problémákkal, melyek néha felszínre törnek. Saját világképe és saját törvényei szerint él.
Jelenleg világosbarna, félhosszú, ápolatlan és kócos haja van. jelentéktelen semmitmondó szemeinek színe sötétbarna, melyek alatt sápadt szürke karikák húzódnak.
~177 évvel ezelőtt~
Dr. Alex Palmer pszichiáter, két nyomozó –Tim Francis és Alex Grant- kíséretében végigsétált az intézet hideg, homályos folyosóján. Hallottam őket. Hóna alatt aktát szorongatott, miközben benyitott az egyik betegszobába. A betegszobában a mennyezetbe épített lámpa égett, s megvilágította a puritán helyiséget. Ágy, asztal, és szék. Jobb kéz felől vécécsésze. Az ágyon, egy megviselt arcú, ápolatlan hajú férfi feküdt, fehér ruhában. Én voltam az, néha mint ha kívülről látnám saját magamat. A nyíló ajtó zajára felkönyököltem, de nem ültem fel teljesen. - Jó estét Mr. O'Dowood. – köszönt Palmer, miközben átsétált a kicsiny szobán, és lehuppant a székre. - ’ Estét, Dr. Palmer. Mi szél hozta? És kik ők? - Hideg, Mr. O'Dowood. Rohadt hideg szél, ha mondhatom ezt. Tombol odakinn a hóvihar. Ezek itt Francis és Grant nyomozók, a rendőrségtől. Szeretnének elbeszélgetni önnel. - Igen, persze. Kaphatnék egy napilapot? - Nos, talán megoldható, Mr. O'Dowood. Talán megoldható. De most mindenesetre, szeretném, ha mesélne a nyomozóknak arról, mi is történt önnel. - Mindent tudnak nem? Jó néhány alkalommal elsoroltam már. Grant megigazította a fekete nyakkendőjét, majd bólintott. - Nagyjából. De őszintén szólva, mi személyesen szeretnénk hallani a történetét. Szemem cinikusan villant. - Történt valami? Palmer zavartan köhécselt egyet, és megigazította az orrán a szemüveget. - Én, azt hiszem, magukra hagyom önöket. Ha, kell valami, kint leszek a nővérszobában. Francis leült velem szembe, a székre, keresztbe vetette a lábát, kezeit pedig, az ölébe ejtette. - Nos, igen. Így is mondhatni. Felültem az ágy szélére. Ajkamon keserű mosoly csillant. - Valaki meghalt. – nem kérdés volt ez, hanem kijelentés. Francis bólogatott. - Igen. Így van. - Azt mondták paranoid skizofrén vagyok, s ezért hoztak ide. Dilisnek néznek. Most meg az eredeti verzió érdekli? Francis felsóhajtott. - Nos, nézze. Igazából engem nem győz meg a vallomása. Grant nyomozó ragaszkodott, hogy mindenképp beszéljünk önnel. Úgyhogy, legyen szíves, ne pocsékolja az időnket. Vettem egy mély levegőt, majd visszafeküdtem az ágyra. Néhány, elnyújtott pillanatig hallgattam a kinn őrjöngő, sikoltozó szelet, majd belekezdtem a történetbe.
Egy éve házasodtam össze Jenny-vel. Fiatalok voltunk, talán kicsit felelőtlenek, de tombolt közöttünk a szerelem. Ő huszonkét éves volt, én huszonöt. Akkoriban még a belvárosban laktunk. Volt egy kis lakásom, a panelrengetegben, az ötödik emeleten. A környék koszos volt, sok hajléktalannal. De valahogy mégis biztonságosnak tűnt. És a kilátás is egész szép volt. Aztán Jenny terhes lett. Úgy láttuk jónak, hogy elköltözzünk egy kisvárosba, ott ahol jobb a biztonság, és szebb a környék. Nem akartuk, hogy a gyerek rossz társaságba keveredjen. Mindenki tudja, milyenek a nagyvárosok, és képtelenség mindentől megóvni a gyereket. Már csak magamból kiindulva tudom, ha valamit ki akar próbálni a gyerek, azt kipróbálja, akár tud róla a szülő akár nem. És ezt a rizikót nem vállaltuk Jenny-vel. Egy-egy szál cigivel, vagy ne adj Isten sörrel, az ember még elnéző.
- Ne térjen el a tárgytól Mr O'Dowood – vágott közbe Francis.
- Elnézést. Túl sok minden motoszkál a fejemben. A lényeg, hogy miután berendezkedtünk az új lakásba, hogy is mondjam, érdekes dolgokra lettem figyelmes a környéken. Egyszer láttam egy embert átváltozni valamivé. Azt hittem csak a hallucinogén szerek hatása. Néha éltem velük, szükségem volt kikapcsolódásra. Biztos a szüleim miatt volt. Tudják, anyám meghalt túladagolásban. Akkor öt éves voltam, én találtam rá, nem volt szép látvány. Az apámról inkább nem beszélek, egy szadista állat volt. De megint eltértem a tárgytól. Szóval az az ember, vagy olyasmi átváltozott, és a szomszédom nem sokkal később nyomtalanul eltűnt. Teliholdas éjszaka volt, ebben biztos vagyok. Aztán a feleségem … Kimaradozott otthonról, majd eltűnt napokra. Hiába próbáltam hívni, nem tudtam elérni. Aztán két hónap múlva megjelent, hozzám vágta, hogy elvetélt. Teljesen elborult az agyam, biztosan megértik. Nem engedtem ki a házból amíg nem kapok válaszokat. Sokat kutakodtam, sok dolgot megtudtam, és kezdtem gyanítani, hogy mivé vált. Betegesnek gondoltam akkor, de hittem benne. Végül.. Telihold volt, Jenny erősködött, hogy mennie kell, de én nem engedtem. Lehet, hogy nem hiszik el, de átváltozott, én akkor már hittem benne, tudtam hogy lehet megölni az a szörnyeteget amivé vált. De megelőzött… Megharapott az a bestia. Az egészben volt valami misztikus. Valami bódító, amitől az akaratom egyszerűen megbomlott, mint egy kopott rongydarab. Éreztem, hogy átjár valami. Nem tudnám elmagyarázni. Mintha valami belém mászott volna. Mint amikor egy bogár bemegy a ruha alá, és az ember igyekszik kiszedni. Éreztem, hogy valami, mintha növekedne bennem, vagy legalábbis manifesztálódna. Ez a gondolat szakított ki a bűvkörből. Nem lehetett más esélyem. Egy ezüst ollót belevágtam Jenny… a farkas nyakába, majd a szívébe. És nyöszörögve, menekültem a szobaajtóhoz. Haldoklott. A szíve bő sugárban lökte ki testéből a vért, befestette a párnát, a falat, s folyt le, lehetetlen kanyarokkal a földre. Menekülni kezdtem. Kiszaladtam a szobából.
Csend ülte meg a szobát. A történet véget ért. Innét már mindenki tudta a végét. A szomszédok kihívták a rendőröket, ők pedig, megtalálták a holttestet, két hónap múlva pedig elkaptak. - Köszönjük, Mr. O'Dowood, hogy időt szakított ránk. – mondta Grant, ahogy talpra szökkent. Nagyon érdekfeszítő volt a története. – kezet nyújtott. - Mr. O'Dowood … - kezdett hozzá Francis. – Egyvalamit áruljon el. Mit érzett, amikor megölte a nőt? Végigmértem a nyomozót, s aztán, lassan megfontoltan válaszoltam. - Nem ment nehezen. Csak egy lendület. Az olló túl könnyen hasított a finom húsba, semhogy felhergeljem rajta magam. A teste nem védekezett. Nem szólt egy szót sem. Nem tudtam bűntudatot, megbánást, vagy bizonytalanságot érezni. Francis megforgatta a szemeit. - Köszönöm a kimerítő válaszát, Mr. O'Dowood. További szép estét. - Viszlát. Megtennék, hogy megemlítik az újságot a dokinak? Grant az ajtóból visszafordulva biccentett. - Hát persze.
~Napjainkban~
Baszták megemlíteni, de a két héttel későbbi újságot már kint olvasgattam. Tömeggyilkosságról írt a pszichiátrián, és egy kép volt hozzá mellékelve, ami a kórházat örökítette meg, felette a gyönyörűen világító teliholddal. Szép éjszaka volt. - Látja egy ezt az újságot, Dorian? – kérdeztem a velem szemben lévő székhez kötözött férfitől. Ő bólintott, én pedig közelebb léptem hozzá és az orra alá dugtam, hogy bele tudjon olvasni a cikkbe. Élvezettel figyeltem, ahogy szemei elkerekednek és látványosan jut el a tudatáig, hogy belegyalogolt valamibe, amibe nem kellett volna. - M..maga… Hebegett össze vissza szerencsétlen, de egy ép szót nem tudott kinyögni. Szánalmas. Legalább szedje össze magát az utolsó perceiben, férfihez méltóan. - Igen? – kérdeztem, miközben a kint lógó, zölden világító táblát figyeltem, ami a bolt nevét volt kegyes neonzölden tudatni az emberekkel. - Igazam volt. Mindenben. – makogta remegve. Azért ült most abban a székben hátrakötözött végtagokkal, mert túl sokat kutakodott, és olyan mélyre ásott, ahonnan már nem juthat fel ember élve. Hogy hogyan jutott el odáig, hogy rájött, léteznek farkasok, azt nem tudom, de sikerült neki, és nem hagyhattuk, hogy tovább fajuljon a helyzet. Az alfa parancsa volt, hogy állítsam le a fickót, én pedig örömmel engedelmeskedtem. Nem sok élőlény van, akire kijelenthetem, hogy engedelmeskedek, de ő rajta van a rövid listán. Részben azért mert egyszer sikerült legyőznie. Akkor kerültem a falkába, mikor segítettem neki kiiktatni egy aktuális , ugymond ellenséget. A falkatársakkal nem volt gond eleinte, meg tudom játszani magam annyira, hogy bárkit manipuláljak, de végül csak kibukkant valódi énem, úgyhogy a normálisabbak, vagy akik annak tartják magukat igyekszenek távol maradni tőlem. Ki tudja, lehet hogy van rá okuk. Vagy egyszerűen csak gyávák. Kifaggadtam a fickót, hogy tud e még valaki a dolgokról, amiket kiderített, de úgy tűnt megtartotta magának az információit. Eddig. De mostantól nem is nagyon lesz esélye hogy bárkinek is pofázzon a farkasokról. Ki lesz iktatva mielőtt még egyáltalán megfordulna a fejében a gondolat. - Igaza volt – feleltem újra a cégnevet fixírozva. Az állt rajta, hogy Dorians’. Pont így. Egy újságíró nem lehet ennyire gyökér. - Most mit akar velem tenni? – Végre egy értelmes mondat tőle. Becsülöm amiért nem szaladt tele a gatyája eddig. - Van fia, Dorian? - Ni-nincs. Ne bántsa a családomat, kérem. – Most már úgy tűnt mindjárt bőg. - Mért bántanám őket? Ha nyugton maradnak nem esik bajuk. – Az a rohadt tábla világítva szúrta a szemem. Dorians’. – Van bárki a családjában, akit még így hívnak? - Miért kérdi? - Csak válaszoljon már. – Nem csak hülye, de lassú is. - Nincs. Csak én vagyok. Előhúztam a pisztolyat, és erőteljesen megcsóváltam a fejem. A fickó hátrahanyatlott a székben, próbált szabadulni, miközben könyörgött és felesleges dolgokat ígért meg. Nem tudom minek töri magát, annyira nem lehet hülye, hogy azt hiszi, hogy majd megkímélem az életét, csak mert elbőgi magát. Az emberek annyira naivak, sosem értettem.... - Ne legyen türelmetlen, magára is sor kerül – vetettem oda mogorván. – De előtte… Kisétáltam az ajtón. Éjszaka volt, az utcák kihaltak, csak távolabb hajtott el egy kocsi, de azon kívül semmi. Felnéztem a neonzöld ocsmányágra, majd kibiztosítottam a fegyvert és belelőttem abba a kibaszott aposztrófba. Szikrázva hunyt ki az idegesítő fény, én pedig nyugodtan sétáltam vissza Dorianhez.Így már sokkal jobb. Nem tudtam koncentrálni. - Az aposztrófnak az s előtt a helye, nem utána. Nincs több Dorian, ergo nem Dorieneké, hanem csak a magáé ez a nyomorult pizzéria. Vagyis a tábla hibásan hirdette az üzlet nevét. És még maga az újságíró… Nem értette, fel sem fogta miről magyarázok. Még két másodpercet adtam neki, hogy a szemébe felgyúljon az értelem szikrája, majd mikor ennek apró jelét sem láttam, kapott egy szép nagy lyukat a fejébe.
Amiket szeret: A gyilkolás számára a legnagyobb élvezet. Szeret iszogatni, hozzá hasonló kaliberű emberekkel beszélgetni. Drogfüggő. A legtöbb általa meggyilkolt személynek kitépi a szemfogát, és elteszi „emlékbe”.
Amiket ki nem állhat: Nem szereti a fölösleges fecsegést. Kimondottan utál ismerkedni, és utálja ha mások megpróbálják ráerőltetni véleményüket. Gyűlöli a sírást, és ha valaki az érzelmeiről beszél.
Rövidtávú célok: Eddig egy egyszerű mezei rendőrként funkcionáltam, de régi vágyam, hogy nyomozó legyek.
Középtávú célok: „Gyűjteményemből” még hiányzik egy gyermek, lehetőleg emberként is 16 év alattiként átváltoztatott vérfarkas foga és persze a bűvös 300 feletti vénségeké.
Hosszútávú célok: Nem gondolkodom ennyire előre.
|
|