Szavaira már semmit se reagálok, mert ha én gyerekes vagyok, akkor ő meg őrült. Olyan, akinek elméje talán már ketté hasadt. A farkasa és ő eléggé külön utakra evezett, vagy legalábbis a tettei eléggé ezt sugallják. Talán ha ujjai nem fonódnak torkom köré, akkor én se vetem neki úgy magamat, mintha nem is új lenne a farkasom.  Egyszerűen csak az volt az utolsó csepp a pohárban, azt már a farkasom se tűrhette el, hogy harc nélkül megadja magát valakinek, aki oly sok fájdalmat tépet fel legbelül. De némely harc már rég eldől, mielőtt kialakulna. Éreztem, hogy nem ölhetem meg, de még se számított. A düh és a fájdalom elegye körbeölelt és ők uralták a tetteimet, elmémet és még a szavaimat is. Hiába volt itt pár nap múlva Karácsony, hiszen a bennem lakozó jóság, szeretet egy pillanat alatt szűnt meg létezni és még a következménye se érdekelt. Nem voltunk túlzottan bent az erdőben, de annyira a peremén se, hogy a kíváncsi szempárok lássák azt, hogy mi is történik itt.
A fájdalom minden egyes harapásnál, karmolásnál belém hasított, de igazán csak akkor adtam jelét, amikor oldalam egy darabja bánta a dolgot. Nyüszítettem, de az iránta érzett harag még ezt is képes volt tompítani, eléggé tompítani ahhoz, hogy a lábamat védjen, hátrébb tántorodjak, majd újra megpróbáljak támadni. Ahogy mondani szokták, ha az adrenalin túl erős, ha túlzottan teng bennünk, akkor a fájdalom nem számít. A támadásom nem ért célba, helyette újra megszédültem, majd hamarosan a nyakamra fájt a foga, mintha tényleg a halálomat akarta volna. Egy-két karcolást tuti, hogy oda is beszereztem, de sokkal inkább első lábaim, arcom bánta a nyakam elleni küzdelmet, hiszen a maradék erőmmel azon voltam, hogy kivédjem, védjem a nyakamat, de arra már nem volt erőm, hogy az újabb támadását megússzam. Az egyik hátsó lábam hangosan reccsent, s nem csak a farkasom nyüszített már, hanem talán fájdalmas sikolyom Matt elméjében csenghetett. Szavak helyett, csak egy sikoly. Rúgtam, harcoltam, hogy kiszabaduljak, de már a világ egyre inkább forogni kezdett. Hátráltam, figyeltem őt, majd éreztem, ahogyan a testem megremeg…
A gyönyörű tarkaság eltűnt, csak én maradtam ott ádámkosztümben. A lábam hasogatott, fájt, ordítottam volna legszívesebben, miközben mellkasom lüktetet, de arcom, kezem, vállam és nyakam vonala se volt kivétel ez alól. A testem úgy nézett ki, mintha most törték volna ripityára, mintha csak a textília helyett vérrel akartak volna ruhát adni rám. Kezem oldalamra siklott, mintha azzal képes lettem volna visszafogni a vérzést, másik kezemet remegve nyújtottam a farkasa felé, a szemeimben talán pontosan ugyanaz az érhetetlenség ült, mint amikor először pillantottam meg a farkasát, mint amikor először fúrtam arcomat a bundájába. De a szemeimben ott ült a fájdalom és egy igen halovány szeretet, amit egykoron felé éreztem, majd a következő pillanatban egyszerűen minden elsötétült. Már nem éreztem azt, hogy a hó miként akar betakarni, már nem hallottam azt, hogy körülöttem lévő fehérséget a vérem miként színei minden egyes vérem cseppjével pirosra. Egyszerűen csak a sötétség maradt és talán a beletörődés, hogy eljött a vég. Talán megöl, vagy magamra hagy, ki tudja már, hisz ha senki nem talál rám, akkor hamarosan elvérzek és tényleg újra a húgommal lehetek…. Ki tudja, hogy mit akar, hiszen nem akart megölni, de még is nyakamra támadt kétszer is, az életem már tényleg az ő kezében van, ahogyan egykoron is az övében volt…

|| Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem!

Karácsony, karácsony... úgy tűnik, a világnak eme távoli sarkát sem kerüli el a karácsonyi őrültek háza. Igaz, annyira talán nem vészes a helyzet, mint New Yorkban, de akkor is... még mindig nem voltam oda ezért az óriási nagy nyüzsgésért és tömegnyomorért minden üzletben. Igaz, túl nagy ajándékozósdit nem terveztem, azonban voltak páran, akiket mást nem, némi aprósággal szerettem volna meglepni az ünnep alkalmával, ezek némelyike pedig kimondottan helyspecifikus volt, már a beszerzést tekintve. Így esett, hogy miután a hétvégén megjártam New Yorkot, ma Anchorage-ba vezetett az utam - igaz, jó sok km meg utazás ilyen kevés napra, de inkább előbb tudjam le őket, mintsem halogassam az utolsó pillanatig.
Még csak alig egy-két órája érkeztem meg a városba, a belvárosban leparkolva jártam sorra a kiszemelt üzleteket, amikor a telefonom egy pittyenéssel jelzett. Elsőre azt hittem, hogy Erinnek vagy Naominak jutott eszébe még valami, hogy mit vigyek majd haza, de amikor megláttam Prim nevét a kijelzőn, hirtelen nem tudtam mire vélni... Igaz, azt említettem neki múltkor, hogy karácsony előtt még járok erre, de miután nem tudtam, meddig maradok, nem beszéltük meg biztosra, hogy találkozzunk...
Azért megnyitottam az üzenetet, de ahogy sietve átfutottam a sorokat, csöppet sem lettem nyugodtabb, sőt... kimondottan rossz érzés lett úrrá rajtam. A baj csak annyi, hogy igaz, nyáron sokat jártam a városban, de a földrajzával nem igazán voltam tisztában, így aztán sietve leszólítottam egy-két járókelőt, némi útbaigazítás végett, aztán már indultam is a megadott címre. Lehet, hogy csak valami csapda, de mégis ki akarna pont engem csapdába csalni? Ha viszont nem... akkor egy percet sem akarok vesztegetni, mert gondolom, nem azért írta Prim azt, amit. Csak abban reménykedek, hogy ha sms-t írni még volt ereje, akkor olyan rossz nem lehet a helyzet. Hittem én...
Autóval megyek, ameddig az utak engedik, aztán kipattanva a kocsiból gyalog indulok meg gyors léptekkel az egyik túraösvényen, amerre a helyiek mondták. Hamarosan rá is bukkanok egy rozzant viskóra, remélhetően arra, amelyikről az üzenet szólt, el is kezdem szólongatni Primet, egyre hangosabban, de semmi reakció...  Így végül úgy döntöttem, gyorsabb, ha mágiához folyamodok, így miután megidéztem a Keresés varázslatot... nos, először csak a fejem fogva vettem tudomásul, hogy valami vérfarkas igen sűrűn megfordul ezen a környéken... de aztán, ahogy eltávolodva a háztól leírtam egy nagyobb kört, végül sikerült rátalálnom egy frissebbnek tűnő nyomra, ami az erdő sűrűje felé vezetett, így ezen indultam el.
Néhány perc, és ahogy kiszúrom a távolból a havon virító vérvörösséget, egyből szaporább tempóra vált a szívem is az adrenalinnak köszönhetően. A sietős lépteket futásra váltom, ahogy megindulok felé, magamban pedig azon szurkolok, hogy csak ne Prim legyen az... de úgy tűnik, nincs ilyen szerencsénk, amikor pedig elszakadva a temérdek vértől és sérülésektől realizálódik bennem, hogy ezek az ő vonásai, egy pár pillanatra teljesen lefagyok a látványtól - hogy aztán, ahogy a vér jellegzetes, fémes szaga visszaránt a valóságba, már térdelek is le mellé, elsőként is a pulzusát ellenőrizve a nyakán.
Még él... igaz, alig érezhetően, de érzem az életet jelző lüktetést, de egy pillanatra ismét elbizonytalanodom... itt nem maradhatunk, az biztos, ahogy az is, hogy sürgősen orvosi segítségre lesz szükség, mert az én tudásom ide édes kevés, de... abban már kevésbé voltam biztos, hogy ilyen állapotban egyáltalán túlélné az utat... hová is? Vérfarkas, így a kórház kizárva... marad tehát a teremtője és az őrzői szaktudás.
Gyorsan kikerestem a telefonomból Wendy elérhetőségét, ha jól emlékszem, ő a helyi kirendelt gyógyító, és rányomtam a hívásra... ha felveszi, akkor már mondom is neki, hogy mi a helyzet, meg hogy sürgősen segítségre lenne szükség, ha meg nem... hát, akkor is mondom, csak épp hangrögzítőre, mialatt megidézem a gyógyítás varázslatot, és nekilátok, hogy a legsúlyosabbnak tűnő, Prim oldalán lévő sebén gyógyítsak annyit, hogy szállítható állapotba kerüljön.
- A fenébe is Prim, tarts ki! Meg ne merj halni nekem, mert... - mert... mert... mert azt nem teheted meg, és kész. Ameddig bírom szuflával, addig megpróbálom minél jobban ellátni a mágiámmal, hogy aztán a kabátomat ráterítve felkapjam, és elinduljak vele vissza az autóhoz...
Azért ha a ruhái a közelben vannak, mást nem a lakáskulcsért áttúrom őket gyorsan, aztán már csak menet közben, jó pár méterrel arrébb szúrtam ki egy másik mobiltelefont is a közelben, amiért lehajolok, de aztán már tényleg nincs megállás, amíg vissza nem érek az autóhoz. Miután Primet biztonságba helyeztem a hátsó ülésen, már lépek is a gázra, hogy a lehető leggyorsabban érjek vissza vele a házukhoz - még jó, hogy nem sokkal ezelőtt megejtettem azt az éjszakai látogatást, most legalább tudtam, hogy merre kell jönni! Reméltem, hogy Rhyd otthon lesz, de úgy tűnik, ma valahogy hiába minden remény, nem igazán kedveznek a dolgok semmiben sem...
Leparkolok a házuk előtt, és néhány perccel később már a be is jutok a lakásba, így vagy úgy - kulccsal, vagy cipőtalppal berúgva a bejárati ajtót, most az érdekel a legkevésbé, csak felnyalábolom a sérült nőstényt, és megindulok vele a szobája felé. Ha pedig végre az ágyában fekszik, én is lehuppanok az ágya szélére egy pillanatra szusszanni, mielőtt kitalálom, hogyan tovább... Előkeresem a zsebemből azt a másik telefont is, és végigpörgetem Dr. Winter névjegyzékéig, értesítve a történtekről, akár szóban, akár hangpostán, vagy sms-ben... utána pedig, jobb híján várok, hogy megérkezzen az erősítés, meg időről időre ellenőrzöm Prim pulzusát. Az biztos, hogy amíg valaki megbízható alak nem érkezik, akinek nyugodt szívvel bízhatom a gondjaira, addig nem mozdulok egy tapodtat sem, még ha szilveszter éjszakáig is itt kell dekkolnom hozzá.

Épp egy műtétről jövök ki, amikor a nővér utánam hozza a telefonomat, azzal, hogy keresnek. Leveszem a műtős sapkát a fejemről és megköszönöm figyelmeztetést, majd átveszem a készülékemet. Amint elolvasom az üzenetet, ami ott vár egy vadidegen számról, rohanni kezdek. Nem vesződök az átöltözéssel, sötétkék nadrágban és pólóban – amit a kórházban rendszeresítettek és a szakorvosok ezt hordják, következésképpen én is – rongyolok ki a parkolóba, miután felmartam a kulcsaimat és futtában közöltem az egyik rezidensemmel, hogy el kell mennem. Műtétem mára nincs több, a bent fekvőeket pedig az alám beosztott rezidens is képes ellátni, így nincs aggódni valóm a hirtelen távozásom miatt. Bár, ha máshogyan lennének a dolgok, valószínűleg, akkor is hasonló tempóban és módon rohannék haza.
Nem sokat foglalkozok azzal, hogy szinte végig a megengedett sebességnél gyorsabban jövök és a házunkhoz érve hirtelen fékezem le a gépjárművet. Kiszállva abból magamhoz rántom az orvosi táskámat és már szaladok is be a házba. Érzem Prim energiáit – baromi pocsék, ami csak azt jelenti, hogy nagyon nincs jól – és egy ember szaga is az otthonomban terjeng. Rajta volt Prim hatalmas plüssén is, így van némi fogalmam arról, hogy ki is lehet nálam.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat az emeletre farkasom gyorsaságával, így talán egyetlen szívdobbanásnyi időt, ha igénybe vesz, mire a kölyköm hálójában termek.
- Mi a fene történt? – mordulok farkasom morgását is az emberei szavak közé engedve. Orromba kúszik a vér fémes, jól ismert szaga és az ágyat megkerülve veszem szemügyre Primet. Ha esetleg a fickó valamivel le- vagy betakarta, azt egyetlen rántással távolítom el, hogy így mérjem fel mi is a helyzet. Mindegyik közül az oldala a legsúlyosabb, noha látszik, hogy erről már valaki gondoskodott. Orvos vagyok és nem is mai csirke ahhoz, hogy tudjam, mágiával bírták a szöveteket arra, hogy gyógyulni kezdjenek. Most azonban nem foglalkozok az ebből leszűrt információkkal, egyszerűen csak nekiállok ellátni a sebet a legjobb tudásom szerint és bekötözni. Ezután jön a lába. A csont eltört, röntgen nélkül is tudom, főleg azért, mert látszik és mert érzem is, ahogy jobban körbe tapogatom ujjaimmal. Ezt helyre kell tenni és lehetőleg még azelőtt, hogy rosszul forrna össze, így ráfogok a megfelelő módon és szavak nélkül rántom a helyére, a mozdulatot pedig hangos reccsenés kíséri. Ez azonban nem az újra eltörő csont hangja, hanem azé, hogy helyre tettem. Ellátom az itt lévő sebet is és bekötözöm. Aztán jön a többi sérülése is egymás után. Nem nagyon foglalkozok az itt lévő fickóval, hacsak nem ad rá okot, hogy rá figyeljek Prim helyett.
Mikor végzek azzal, amivel tudok és megtettem mindent, amire képes vagyok, betakarom Primet és megsimogatom a haját, majd egy homlokpuszit is kap – tisztára szentimentális lettem, mióta teremtő vagyok – majd az idegen felé fordulok.
- Egyébként te meg ki a franc vagy? – fojtott hangom, ridegen szegezem neki a kérdést és mielőtt még válaszolhatna – ha egyáltalán szándékában áll a dolog – intek neki a fejemmel, hogy kijjebb lehet fáradni Prim szobájából. Neki egyelőre pihenésre van szüksége és nem arra, hogy itt őrködjenek felette. Egyébként is, azaz én dolgom és nem másé.
Ha kifárad, akkor megyek én is és behúzom az ajtót magam után. Mivel nem érzem, hogy farkas lenne – Látó vagyok, előlem aztán takargathatná, úgyis rájönnék – feltételezem, hogy nem ő kapta szét a lányomat, így pedig felesleges és ostoba dolog volna neki esnem, hogy talán ő felel azért, ami Primmel történt.
- Ha jól sejtem, te írtad az sms-t. Köszönöm, hogy értesítettél. – ha nem is szívélyes a hálám – sokkal inkább érdes és kelletlen, de legalább őszinte –, de kimondom.
- Tudod, hogy ki felelős ezért? – nem óhajtok bájcsevegésbe elegyedni vele, talán megérthető ez a történteket figyelembe véve, de azt mindenképpen tudni szeretném, hogy ki tette ezt Primmel. Leginkább azért, hogy utána mehessek, ez azonban már nem tartozik a tejfölösképű orrára.

Azt érzékelem, hogy valaki befutott, a hangokból és a vehemenciából ítélve valószínűleg Prim teremtője lehet... És pillanatokon belül be is bizonyosodik, hogy jól tippeltem, amikor azonban nekem szegezi a kérdést, csak a karomat széttárva közlöm, hogy jót kérdezett, azt pontosan én sem tudom. Ennek ellenére amennyit igen, azt megosztom vele, ignorálva a morgását.
- Nem sokkal ezelőtt kaptam egy üzenetet tőle, hogy menjek a Chugach-hegységbe a kabinházhoz, mert nagyon sürgős... és mire odaértem, már ilyen állapotban találtam rá. Vagyis nem ilyenben, valamivel rosszabban. - zártam rövidre a csevejt, ellépve az ágytól, átengedve a terepet a dokinak.
Amíg ellátja Primet, a szobában maradok, ha szüksége van segítségre, akkor szó nélkül követem az utasításait, ellenkező esetben csak a háttérbe húzódva figyelem, ahogy dolgozik - azt hiszem, ennyit azért kiérdemeltem azzal, amit tettem, meg amúgy is, ha zavarok, majd mondja...
Azért titkon remélem, hogy nem rontottam túl sokat a helyzetén azzal, ahogy hazahoztam, bár a doki testbeszédéből ítélve nem élet-halál kérdés a dolog, csupán nagyon ramaty állapotban van. A törött láb helyrerakásánál akaratlanul is eszembe jutott, ahogy nagyjából másfél éve az én lábam volt majdnem ilyen rossz állapotban. Igaz, nekem ennyi helyen nem tört csontom, de nem is vagyok vérfarkas. Ettől függetlenül ahogy meghallottam a helyreillesztés jellegzetes, reccsenő hangjait, a hideg is végigfutott a hátamon, még ha be se vallanám másnak.
Amikor felőlem érdeklődik, már épp válaszolnék, amikor meglátom a jelzését, és egy sóhajt követően kelletlenül kikullogok a szobából, mielőtt még vetnék egy utolsó pillantást Primre - mert ki tudja, mikor találkozunk legközelebb, pláne, ha ilyen apatigris módjára viselkedik a teremtője.
- De imádom, hogy mindig a rossz hírek hozóján akarják számon kérni a történteket... Egy régi ismerőse vagyok még New Yorkból. - feleltem röviden-tömören, az ő hangneméhez illő stílusban, mert voltunk már sok minden a másiknak, de hogy az utóbbi pár találkozásunkat követően pontosan hányadán is állunk egymással... még nem teljesen tisztázódott le - Egyébként Jackson Carter. Ön műtötte a húgomat még nyáron... - mutatkoztam be kicsit bővebben, hátha így jobban be tud határolni a nagy ismeretségi hálóján.
- Szívesen. Gondoltam, hogy a Teremtőjeként jó, ha minél előbb tudomást szerez róla. - feleltem, ezzel részben leleplezve magam, de... gondolom, abból, hogy ilyen állapotban találtam Primre és nem egyből a mentőket ugrasztottam hozzá, vagy ahogy elláttam, sejtheti, hogy nem hétköznapi civillel van dolga. Ahogy én is tudok róla, hogy ő is vérfarkas...
- Azt nem. Érthető okokból nem igazán volt időm körbenézni... - intettem a fejemmel Prim szobája felé - De hazafelé még szeretném útba ejteni a helyet még egyszer, hogy kiderítsem. Gondolom, ha megtudok valamit, maga is tudni akar róla? - kérdezek vissza tárgyilagosan, mert látszik a pasason, hogy mennyire kiakadt a történtek miatt... nem csodálom, én is.
- Egyébként mennyire súlyos az állapota? Sok idő, amíg rendben jön? - terelem vissza Prim felé a szót, mert vérfarkas, azzal én is tisztában vagyok, hogy fizikailag teljesen rendbe fog jönni, pláne, hogy egy orvossal él együtt. A kérdés inkább az, hogy mennyi időre van szüksége hozzá.

Amíg a fickó beszél, én addig Prim sérüléseit mérem fel és kezdem ellátni, csak akkor pillantok fel, amikor azt említi, hogy ennél rosszabb állapotban volt. Nem kommentálom a dolgot, csupán bólintok egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem és meg is köszönve a dolgot.
Innentől kezdve azonban addig nem szólalok meg újra, míg a kölyköm minden sérülését és törését be nem kötöttem és helyre nem raktam. Csakhogy megint nem várt látogató érkezik és jelen pillanatban nem vagyok épp nagyon vendégfogadós kedvemben, így amikor meghallom az autó ajtócsapódását és az idegen szagot a házamban – jó, Primen már éreztem az övét is – tekintetem kékje egy pillanatra átfordul a farkasom szemének árnyalatába, de azelőtt el is tűnik, hogy a nő belépne a szobába. Mikor szavak nélkül engedélyt kér segíteni, egy hosszú pillanatig csak figyelem, azt mérlegelve, hogy hagyjam-e neki, rajta érzem, hogy micsoda. Végül megszólal, nekem pedig néma bólintás a válaszom.
Ezt követően azonban még van némi mondanivalóm a férfi számára, de nem idebent a hálószobában.
Elégedetlenkedő megjegyzését eleresztem a fülem mellett, nem tudom, hogy mit várt, hogy majd körül ugrálom és keblemre ölelem, ha már úgy random módon itt van?! Nyilvánvaló, hogy tőle kérdezem mi van, mert abból, hogy a szobában volt, mire hazaértem, feltételezem, hogy nálam többet tud.
Amikor a nevét emlegeti és a húgát, összeráncolom a szemöldökeimet. Nagyon sok betegem van, akiknek nagyon sok hozzátartozójuk, így nem mindenki rémlik tökéletesen, pontosabban a gond az, hogy mindenki ismerősnek tűnik, de nem tartok számon minden arcot, aki a kórházban megfordul.
- Erin a húgod. – beugrik a neve és bár kijelentésként mondom, valahol kérdés is, hogy jól dereng-e vagy sem.
Bólintok egyet arra, hogy igen, erről mindenképpen szerettem volna tudomást szerezni, szóval hálás vagyok, hogy értesített. A szavaival pedig csak megerősíti a gyanúmat azt illetően, hogy nem szimpla ember, de nem teszem ezt most szóvá, mert szükségtelen, nem ide tartozik.
- Hálás volnék érte. – újabb bólintással helyeselek, miszerint igen, ha megtud még valamit, akkor örülnék, ha megosztaná velem is.
A kérdést hallva Prim szobájának ajtaja felé pillantok.
- Nagyjából két hét múlva már talpra fog állni. – döntöm oldalra a fejem, ahogy besaccolom az időt, majd visszafordulok felé és a kezemet nyújtom.
- Köszönöm, hogy hazahoztad és a segítségedet is. – elkezdte gyógyítani és idehozta, ezeket pedig nagyon is értékelem.
Részemről azonban a csevej nem nyúlna hosszabbra, vissza akarok menni a kölykömhöz. Elköszönök hát Jackson Cartertől és visszatérek Prim szobájába, amikor az őrző nő, már a hálóruhát adja a kölykömre.
- Rhydian Winter vagyok, egyébként. – szólalok meg, ha már a házamban van, akkor azt hiszem az lenne a minimum, hogy válaszként én is megtudjam az ő nevét. További beszélgetéshez azonban nincs kedvem, segítek hát lemosni a maradék vért Primről, és óvatosan az ágyneműt is áthúzom – anélkül, hogy a lányomat különösebben mozgatni kellene, leszámítva azt a kevés oldalra fordítást, ami szükséges – majd, amikor végzünk, ott maradok a szobában még egy kis ideig. Miután az őrzőnő is elment, alakot váltok és farkasommal kucorodunk Prim mellé.

//köszönöm a lehetőséget *-* és bocsánat, hogy csak most ment a reag //

So many years that we were one
So many things we've done
The memories alive
But most of me has died

And as I stand here by the grave
And the wind calls out your name
I know that time could never heal
The emptiness I feel

Nem akartam Matt-re gondolni, egyszerűen nem, de még se bírtam szabadulni az emlékek elől, az elől, ami pár hete történt. Nem voltam még mindig a legjobb formámban, amikor elhagytuk a várost, de nem bírtam volna tovább itt maradni. A házból átjáró ház lett és senki se örült annak, amit megtudott, hogy majdnem meghaltam, de ezen változtatni nem tudtam. Kivételesen el akartam csak menekülni a pillantások elől és a rémálmok elől, újra szabad akartam lenni és úgy érezni, hogy biztonságban vagyok, ezért is örültem annak, hogy Rhydian belement abba, hogy az új évet is már Párizsban töltsük el.
Alig, hogy megérkeztünk elkezdtem neki mesélni, hogy mi is történt a tisztáson és még inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy részben az egykori szerelmemnek köszönhetően maradtam életbe. Ő üzent Jacksonnak, hiszen én nem tettem, más meg aligha tehette… Nem volt ott senki se… Viszont ennek ellenére a rémálmaim okozója lett. Amikor pedig Párizsban elmentem ahhoz a széfhez, ahol az eddig készült fotókat, filmeket és negatívokat őriztem, akkor kezembe kerültek rólunk készült képek is. Éreztem, ahogyan a nem létező szőrszálaim is felállna,, majd pedig egyszerűen csak elégettem majdnem mindegyiket, amint lehetőségem volt rá, mintha ezzel képes lennék a démonaimat is megperzselni, pedig tudtam, hogy nem így van. Egy hetet pedig még New Yorkban is eltöltöttünk, de csöppet se bántam. Rhydian mellett úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, s így nem érhet baj. Nekem pedig ennél több nem is kellett. Egyszerűen csak biztonságra vágytam, amit nem volt könnyű mindig meglelni. Főleg, ha éjszaka riadtam ébredtem, de hinni szerettem volna abban, hogy egyszer vége lesz, egyszer Matthieu meghal és a démonaim ezzel együtt elpusztulnak, mert nem lesz mi táplálja őket… Nem kell attól tartanom, hogy egyszer csak újra beállít és befejezi azt, amit múltkor félbehagyott.
Nem túl sok kedvem volt hazajönni, de tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, ahogyan szép lassan vissza kell találni a normális kerékvágásba is. Az első éjszaka nem is történt semmi se, de a második napon…
A csengő megszólalt, sietve indultam el az ajtó felé, hiszen már megszoktam, hogy állandóan ajtót kell nyitni, de amikor megláttam a futár kezében lévő rengetek kék rózsát, akkor a szívem egy pillanatra megállt. Remegő kézzel írtam alá a papírt, majd vettem el a csokrot. Éreztem, hogy ez nem Jackson műve, hanem… Nem, az nem lehet!! zakatolt a fejemben, de még se tudtam elfutni… Nem ment, s ahogyan lassan elindultam befelé, akkor vettem észre egy levelet is.  Ha Rhydian beszélt hozzám, akkor nem kapott semmilyen választ se, mert teljesen sokkolt a virágcsokor, majd a levelet is remegő kézzel bontottam ki… Amikor pedig a végére értem, akkor a virágok kihullottak a kezeim közül és a földön értek végül célt, a papír pedig vele együtt hullott a földre, a kezemet pedig ajkaim elé kaptam, mintha csak valami sikítás szerűséget, vagy a félelmet szeretném benntartani.
- El kell mennünk! Mennünk kell! -  csak ennyit bírtam kinyögni, de láthatta rajtam azt, hogy nem vagyok önmagam. Egyedül képtelen lettem volna odamenni, de éreztem, hogy valami baj van. Egyszerűen csak remegett minden porcikám és úgy éreztem, hogy hamarosan nagy baj fog történni. Nem bírtam semmi mást kinyögni, s ha Rhydian kérdezgetett, akkor is csak ennyit motyogtam, egyszerűen átgázolva a virágokon, majd elkapva a kezét, hogy magammal vigyem, mint valami elmebajos. Sietve mondtam neki az utat, amikor pedig egyre közelebb értünk, akkor egyre inkább kezdett a szívem hevesebb ütemet járni. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, fogalmam sem volt.
Minden egyes lépéssel egyre inkább fülemben zakatolt a hó ropogása, miközben úgy remegtem, mint a nyárfalevelek a szélben. Szorosan Rhydian mellett sétáltam, de sietősen, hiszen egyre közelebb volt az időpont. Talán nem kellett volna idejönnöm, egyszerűen csak semmisnek kellett volna tekintenem azt a levelet, de nem ment. Ha egyszer szerettünk igazán valakit, akkor örökké fogjuk, még ha nagyobb részt már utáljuk is és legszívesebben kitépnénk a szívét, ahogyan egykoron ő tette a miénkkel… Szükségem volt támaszra, szükségem volt arra, hogy biztonságban érezzem magam és ezt jelenleg legfőképpen Rhydian tudta megadni számomra. Nem beszéltem, csak haladtam előre és előre, miközben egyre kisebb lett a hely közöttünk, mintha csak sétaközben is az ölelésébe akartam volna fúrni magamat.
Szép lassan pedig egy sziluett kezdett megjelenni, a lépések egyre lassultak, a szívem a torkomban dobogott, a pajzsom pedig nem volt felhúzva teljesen, így eléggé hamar megéreztem azt, hogy itt baj van… Baj lesz… A táv egyre kisebb lett, s egyre inkább kivehetővé vált, hogy nem más van ott, mint Matthieu, - pedig az illatát már régóta felénk sodorta a szellő, de még se érdekelt-, a kezében pedig fegyver volt.
A pillantásunk egymásra talált, a szívem újra kihagyott pár ütemet, majd egy üvöltés hagyta el ajkaimat... – Neeeeeeeeeeeeee!! – S ha Rhyd nem állított meg, akkor megpróbáltam odarohanni, de persze lehetetlen volt megállítani őt. Hiába kívántam a halálát, látni azt, ahogyan kioltja a saját életét olyan volt, mintha egy darabot belőlem is kiszakítottak volna. Ha Rhydian elkapott, akkor a karjai között vergődtem, miközben üvöltöttem, ahogyan a lelkemből újra egy darabot kiszakítottak. Majd pedig egyszerűen összerogytam könnyek közepette… Ha pedig nem kapott el korábban, akkor egyszerűen csak a két hím között rogytam a hóba, miközben könnyek áztatták az arcomat… Mind két esetben motyogtam közben…. – Megöltem… megöltem…- suttogtam úgy, mint aki hirtelen azt se tudja, hogy hol van. A világ egyre sötétebb lett, a vérének illata orromba kúszott… Majd pedig mindent elkövettem azért, hogy közelebb jussak a holttesthez… Ekkor tűnt fel a papír is, amit sietve téptem le, de elolvasni nem bírtam. Egyszerűen csak a földre rogytam és engedtem, hogy a testemet a sírás rázza meg, miközben a lelkem milliónyi darabra szakadt, hiszen azt akartam, hogy meghaljon, de a halálával  részben gyilkossá is tett, legalábbis úgy éreztem a pillantásának köszönhetően és a belőle áradó energiák miatt… Fogalmam nincs, hogy mennyi ideig lehettünk ott, ahogyan azt se tudom, hogy Rhyd miként volt képes összekaparni onnét, vagy esetleg miket mondott… Nem számított már semmi se, hiszen szép lassan az egész testemet a fájdalom járta át… Azt akartam, hogy meghaljon, de most meg… Újra egyszerűen úgy éreztem, hogy a sötétség ölel körbe…

|| Én is köszönöm ezt a rövid játékot!

Bíztam abban, hogy az utazással kicsit ki tudom Primet szakítani a karácsony előtt történtek forgatagából. Egyre több – számomra – tök idegen lepte el a házat, aggódással telve és bár annak örülök, hogy ennyien törődnek a kölykömmel, egy idő után a sok szánakozás kezdett kissé sok(k) lenni. Arról nem is beszélve, hogy míg pihennie kellett volna, tényleg egymásnak adták a kilincset, így ha Prim nem jött volna el velem, esélyesen megpróbáltam volna valamilyen módon lezárni a házat. Szerencsére erre nem került sor.
Párizsban lenni, nekem is hihetetlen érzés volt. Eddig nem is éreztem, hogy hiányozna a szülőföldem, most azonban tonnás súllyal nehezedett rám az érzés. Több, mint két évtizede élek Anchorageban és szeretem az ottani életemet, nagyon is, de francia vagyok, mindig is az voltam és anyanyelvemen beszélni, egyszerűen csak Párizsban lenni, semmivel sem összehasonlítható érzést jelentett…
Amikor Prim rosszul viselte az éjszakákat, mellé feküdtem. Farkasom szorosan bújt az övéhez. Igyekeztem megnyugtatni és mellette lenni, de közben nem megfojtani őt az aggódásommal, hanem inkább teret adni neki, bízva abban, hogy majd egyszer beavat abba, mi is történt karácsony előtt pontosan.
És ez a hazajövetelünk után meg is történt. Csendesen és figyelmesen hallgattam őt végig és akármennyire is az előző teremtője tett azért, hogy megmentse őt, eleve ő juttatta abba az állapotba. Nem mondtam neki, de kívántam, hogy az utamba kerüljön még és egy életre véget vethessek ennek az egésznek, kezdve a hím életével.
Hazajönni én sem vágytam jobban, mint Prim, de a nyaralásnak véget lett, más választásunk pedig nem maradt.
A konyhában vagyok, amikor megszólal a csengő. Már megint valaki… épp megforgatom a szemeimet és még válaszolok az iménti témával kapcsolatban, majd amikor megérzem Prim energiáiban a változást, eldobom a kezemben lévő konyharuhát és az ajtóhoz rongyolok.
- Prim, mi történt? Jól vagy? – mindkét karját megfogom és szelíden, de határozottan fordítom magam felé. Nem értem a rózsákat, de a levelet, amint megpillantom a földön, felkapom és elolvasom.
- Biztos vagy benne? – szusszanok, amikor már tisztává válik előttem is, hogy mi a fene folyik éppen.
A válasz azonban újra és újra ugyanaz. Mennünk kell. Szívem szerint visszafogtam volna, de talán most lesz esélyünk arra, hogy végre lezárjuk ezt az egész horrort, így végül átkarolva Primet indulok el vele a találkozóra.
Farkasom minden nyugodtsága ellenére idegesen jár fel és alá húsbörtönöm ketrecében. Félti a kölykét és ki akar szabadulni, egyelőre azonban visszafogom őt.
Nem kérdeztem Primet – láttam rajta, hogy nem tudna válaszolni – inkább csak egyre szorosabban vontam ölelésembe, ahogy éreztem erre az igényét séta közben.
Mire elértük a helyet és megéreztem a másik hímet, farkasom ellenséges mordulással jelezte, hogy bizony neki is lesz beleszólása itt a dolgokba.
Amint kiszúrtam a fegyvert, már tudtam mi lesz és Prim felkiáltásával együtt mozdultam én is, hogy megállítsam és magam mellett tartsam, szorosan ölelésembe zárva őt, de sajnos nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne láthassa mi történik.
A lövés hangosan dörren, egy csapat madár rebben fel egyszerre egy közeli bokorból. Egyre szorosabban fogom őt magamhoz és végül együtt rogyunk le a földre.
- Ssss. – csitítom őt.
- Nem Prim! – eltolom annyira, hogy kezeim közé foghassam az arcát.
- Nem te voltál! Figyelj rám; Ezt. Nem. Te. Tetted! – tagoltan beszélek hozzá, határozottan, de gyengéden is egyszerre.
Végül vele együtt sétálok közelebb a testhez. A papírt véleményem szerint itt kellene hagyni, de nem nekem szól, így nem az én tisztem erről dönteni. Karomba veszem Primet és így viszem haza, otthon pedig ágyba bújtatom, betakarom és addig maradok mellette, amíg igényli, a haját simogatva.

//köszöntem a lehetőséget //

*A környéken ez volt a legideálisabb helyszín, igaz, nem forgattam fel minden erdőrészt és nem néztem be az összes kő alá, elsősorban az időm szűkössége miatt. De mindenképpen sikerült egy decens házikót einstandolnom, olyat, amibe a jelek, nyomok és a környezet emlékezete szerint régóta nem jött senki, és nem is tűnik, hogy a közeli jövőben terveznének visszajönni. Ha mégis előfordulna, nos az leginkább szívás, de mondjuk úgy, arra is megvannak a megfelelő módszerek, ha az ember lehúz pár évtizedet az őrzők harcosaként.
A vérfarkasok gyors anyagcseréje miatt eléggé kapkodva kellett ideszállítanom a nőt, s még így is lehet, hogy halványan már a kocsiban elkezdi felfogni a külvilág ingereit, de még messze nem harcképes, amikor becipelem, és ledobom a pincében, ahol kialakítottam számára a fogadást.
Leszedem a nőről a cipőjét, csuklójára és bokájára bilincset csattintok: ezüst-acél ötvözetből készült, farkasbiztos darab: elég benne a keménység, hogy ne lehessen egykönnyen eltörni, ugyanakkor elég benne a nemesfém, hogy folyamatos fájdalommal gyengítse el a belezárt vadállatot. Ugyanebből az anyagból a nyakára is kerül egy pánt: ha netán alakot váltana, igen kellemetlen és fojtó ölelésében találná magát az égető ezüstnek. A rögzítés miatt Yetta legfeljebb felülni tud a fal mellett, felálláshoz nem engednek elég mozgásteret - teljesen nem béklyózzák meg, de nincs igazán helye lendületet venni az erőteljesebb mozdulatokhoz. A döngölt föld hideget lehel, fűtés híján itt is látszik a leheletünk gomolygása a levegőben. Szükség esetén le tudom bénítani a nőt, és egy csapdát is előkészítettem, szintén a biztonság kedvéért: innen nem megy sehová. A helyiség amúgy ki van takarítva és pucolva, elhordtam minden felhalmozott cuccot és lomot (nem játszunk Zs-kategóriás akciófilmet, hogy elöl maradt szerszámokkal valaki ügyesen kiszabadítja magát), csak egy gurulós zsúrkocsit hagytam bent, a nőtől legtávolabbi fal mellett leparkolva, amire már kipakoltam sokféle hegyes és éles eszközt; na meg egy széket, amire én telepedtem le, és figyelem komoran, szótlanul a némber eszmélését. Tulajdonképpen kedves vagyok: még nem bántottam.
Hangsúly a mégen.*

//Ne haragudj, amiért ilyen rettentően sokat kellett várnod rám. Mostantól előreláthatóan gyorsabb leszek Előzmény itt.//

Egy ideje már fogalmam sincs, hol vagyok, mi történik velem. Bizonytalanná vált tér- és időérzékelésem, az egyetlen, mi talán nem csal meg, az "szimatom", de már arra se fogadnék teljes bizonyossággal, ami azt illeti. Motorzaj - személygépkocsié - ül el, hideg tódul felém az erdő ismerős neszeivel és illatával.
Kinyitnám a szemeimet, de erőtlen vagyok, nem küzdhetek az erős kezek ellen, mik emelnek, sem a becsapódás finomságot mellőző ereje ellen, amivel földet érek. De legalább a biztos talaj  hűvösének érkeztével együtt szédülésem elül, gyomrom tartalma sem kívánkozik elő belőlem.
Pillanatok vannak csupán, teljes képpé össze nem álló kockák, kirakós-darabnak becézett érzések, s van, mikor végleg feladom a sötétség tehetetlensége ellen a küzdelmet, hagyva, hogy lehúzzon az édes tudatlanságba...
Nem úgy szervezetem a méreggel szemben! Lassan tisztul a fejem, s ezzel együtt a kép is. Valós a csontba markoló hideg, s az állott föld szagát sem csupán képzeletem szülte.
Nehezek a tagjaim, s noha Annakpok áldásának hála az ezüst nem igazán zavar, mégsem kellemes élmény, ahogy hirtelen feleszmélve az ember lánya felállna, de béklyóinak köszönhetően oly erővel zuhan vissza, csoda, hogy nem esek újfent kábulatba tőle, ahogy fejem koppan a hevenyész módon megalkotott padlónak.
Fájdalmasan morranva fordulok oldalamra, fejemet felemelve kissé igyekszem körbe tekinteni és akkor megpillantom...
- Te?! - Hangomban, s tekintetemben őszintén értetlen döbbenet ül meg. - Mi a f... Mit akarsz tőlem? - Lehet nem is tőlem akar, leszarom igazából, mert mindenhogyan rettentő kényelmetlen jelen szituáció, ahogy fetrengek előtte, mint valami rossz kurva, csak hogy felüljek legalább. Némileg kevéssé érzem kiszolgáltatottnak magam ugyanis, mikor ezt sikerül a béklyókkal kivitelezni végre.

// A háttérben futó "nem-jött-haza-az-asszony-időben" fedőnevű alakulat esetleges beléptijének ideje: 6 reag múlva //

*Ami azt illeti, nem nehezíti meg a dolgom, zokszó nélkül önti le torkán a "mérgezett" italt, s úgy bódul be tőle, ahogy az a nemlétező nagykönyvben meg van írva. A vigyoromat senki sem látja - talán jobb is. Még én is eszelősnek tartom magam ezekben a percekben, nemhogy bárki más. Nem finomkodok vele, épp ellenkezőleg: precíz és hatékony mozdulataim közepette is szánok rá töredékmásodperceket, hogy a kelleténél erősebben vágjam a földhöz, vagy szorosabbra húzzam a csavarokat. Persze a móka még el sem kezdődött.
Fejemet félrebiccentve, szinte érdeklődő szenvtelenség álarca alatt figyelem eszmélését. Bántani akarom, tisztán és egyszerűen ég bennem ez a vágy. Megbüntetni, visszaadni, bosszút állni - tök mindegy, mibe csomagoljuk, mert nem annyira a motiváció a lényeg, hanem a tett maga. A bizsergés az ujjaimban, amik alig várják, hogy kínt osszanak, a szinte elektromos pattogás a fülemben, buborékja csak akkor pukkanhat ki, ha a nő sikolyai töltik be a helyét. Érezni akarom a vée édeskés illatát, élvezni, hogy önkéntelen pánikreakcióval rezzen majd össze a legkönnyedebb érintéstől is. Le se tagadhatnám, hogy izgatott vagyok a helyettől; és mégis titkolom, egyelőre.
- Én. - Idegesít az értetlensége, de mivel jogos, így inkább hideg mosolyba görbítem ajkaim gúnyos biggyesztés helyett. - Yetta Nacrosh vagy, és nem ismersz, de én fél életemben téged kerestelek. - Kijelentés, nem várok semmiféle megerősítésre, mivel biztos vagyok a dolgomban. - Tisztázzuk rögtön a legelején: velem nem tudsz alkudozni, nincs semmi, amit felajánlhatnál magad helyett. Semmi mást nem akarok tőled, mint a szenvedésed és a halálod. A lassú és fájdalmas kínhalálod, amivel tartozol nekem. - Kiszámított lassúsággal peregnek a szavak a számból. Álmaimban ezerféle variációban lezajlott már ez a jelenet, s nehezemre esik választani, melyik verziót teljesítsem be, melyik lenne a legkielégítőbb. - De túl sokat beszélünk... - A zsúrkocsihoz lépek, féloldalasan: legalább a szemem sarkából mindvégig figyelem a nőt, el nem mulasztanék egy pillanatot sem. Remélem, hogy mostanra kellően fél. Remélem, hogy ő hamarosan fuldokolni fog a saját rettegése szagában. Ujjaim értőn zongoráznak végig a magamnak felsorakoztatott eszközökön, sorrendet mérlegelek: a könnyedebbtől dolgozzuk fel magunkat a legsúlyosabbakig? Vagy fordítva, előbb okozzak mérhetetlen kínt, adjam az enyhülés balzsamát, s amikor azt hiszi, hogy túl van a nehezén, mégis fokozzam tovább? Nehéz döntések. - Kár, hogy nem tudom, mik a legnagyobb félelmeid, Nacrosh - dünnyögöm, szinte csak magamnak, miközben megragadok egy kis üveget. Semmi veszélyes, csupán némi olaj van benne. Közelebb lépek, széles mozdulattal felé - rá - löttyintem a tartalmát, majd öngyújtót halászok elő, és felpattintom a fedelét. A láng nyugodtan lobban fel. - Szerintem ez nagyon fog fájni - vélekedek kedélyes mosollyal - és odahajítom a gyújtót. Annyi éghető folyadék nincs a nőn, hogy ennyibe belehaljon. De még a legkutyaütőbb kezdő is tudja, hogy mindenfajta sérülés közül az égésiek a legkínzóbbak.*

//1. reag, bocsiiii, imádlak ám   //

2.

- Rohadtul hízelgő, komolyan. - Vetem oda neki kelletlenül, de azt hiszem, igazán elnézhető ez most nekem, tekintve, hogy a helyzetem kissé szorult, ami a bokapereceket és csuklóbilincset illeti.
Ülő helyzetbe szenvedem magamat monológja közepette, térdeimet kissé felhúzva támasztom testemet. Amilyen drámai lassúsággal húzza el a szavakat, bőven van időm ficánkolni egy kört, hogy kivitelezni tudjam az előbb említett pozitúrát.
Mellkasom fel-le jár az erőlködés és a helyzet adta, bőrömön kellemetlenül bizsergő idegesség közepette.
- Hö? - bukik ki belőlem roppant úrinősen döbbenetem szava az övéit hallva és fel is fogva. Mi a franc?! Ki ez a férfi?
Ahogy távolabb lép tőlem némileg, úgy szólok utána.
- Már nem azért, de eddig csak te beszéltél és annak se sok értelme volt. - Szusszanok. - Ahogy mondod, nem tudom, ki vagy és mégis a véremet akarod. Ez kissé unfair így,... nem? Szerintem rohadtul összekeversz valakivel. - Mert olyan sok Yetta Nacrosh rohangál errefelé, valóban! Ezt azért én se gondolom teljesen komolyan, de egy próbát mindenképp megér, lévén az eddig elhangzottak nem igazán vittek közelebb a helyzet megértéséhez, legfeljebb azt tanultam meg egy életre, hogy ne igyak bele mindenbe, amit elém tolnak.
Dünnyögése elér, hisz farkas vagyok, érzékeim jóvallta fejlettebbek az övéinél.
- Mikre nem vagy kíváncsi... a melltartó méretemre nem kérdezel rá? Aztán befonhatnánk egymás hajá... - Reflexszerű a karjaimmal tett mozdulat keze irányába, mikor megérzem a benzines szagot, de ha el is érem, hogy kiverjem kezéből az üveget, azt érem el csupán, hogy némileg kevesebb jut a folyadékból rám és több a földre, falra köröttem. A következőket nem kerülhetem el vele.
A lángok hirtelen csapnak fel, elsőre talán fel se fogom, pár pillanatig még nem érzem a hőt, ám a munkában viselt pamutpóló azt kell mondjam, valóban remek nedvszívó képességekkel bír, mert olyan szépen magába itta az olajat, hogy a következőkben hasra kényszerítsen a zsigeri fájdalom. Teljes hátam, oldalam, s azon vállam, mely felől Harlan öntötte az "áldást", végig a karom, arcomba is belekap a láng. Mintha nem is kívülről égetne, hanem merő forróság és kín lenne testem...
A saját sikolyomtól visszhangoznak füleim, miközben égett hús szaga teszi vészterhessé a belteret.

*Egyébként tényleg az. Tulajdonképpen elérte, hogy egy nagyon is aktív öngyilkosságnak szenteljek nem egy, nem kettő, hanem közel négy évtizedet; célt és motivációt adott nekem mindezen idő alatt; és mindezt pusztán azzal, hogy nagyjából másfél perc alatt összeomlasztotta az életem. Valahol impresszív teljesítmény, és ha nem harcos lennék, valószínűleg gyomorforgatónak találnám az egészet. De az vagyok, úgyhogy válasz helyett inkább csak tanulmányozom, éberen, ugrásra készen. Nem úgy tűnik, mintha szükség lenne rá; nem úgy fest, mint aki képes lenne menten kiszakítani magát a bilincsekből. Legalábbis a ficánkolása bíztató számomra - el is eresztem a korábban megragadott koncentrációt, feltételezve, hogy nem lesz szükségem csapdára. Ha minden kötél szakad, a bénítás a mesterszavaim közé tartozik (és valljuk be, az elemi kapcsomat is nagyon kreatívan tudom használni), úgyhogy azt bármikor előránthatom a kalapból. A fájdalmas vonaglás hiánya egyben arra is felhívja a figyelmem, hogy valóban Fakírral van dolgom - ami azt jelenti, hogy az ezüst önmagában nem kínzóeszköz számára, ami egy újfajta kihívást jelent majd nekem. Az összekeverés felvetésére gúnyos szemöldökfelvonás az első reakcióm - hogyne, természetesen! -, de ha már itt vagyunk mindketten, akár beszélhetek is tovább. Neki egyelőre úgyis túlságosan felvágták a nyelvét - nem is rossz ötlet, ezt mindenképpen ki kell majd próbálnom rajta... na de vissza még a fősodorba, nem tartunk ott. - Hadd frissítsem fel az emlékezeted! 1978. - Szünet. Kutatom vonásait, várom a felismerés szikráját. - Augusztus tizennégy. - Magam sem tudom, milyen reakcióval lennék elégedett. Levegő után kapkodás? Elszörnyedés? Ugyan már! Egy ilyen szörnyetegtől aztán ítéletnapig is várhatnék ilyesmit. - A társaid Liann Nordell Heine és Ariadne Littlesmith. - Ennyiből már be kell tudnia azonosítani az esetet, akkor is, ha mindennaposak életében a civilmészárlások, ami valószínűleg nem így van, mert akkor alfa papa ide vagy oda, valamelyik protektorátus már levadászta volna az évek során. - Dereng már? - Beszéd közben teljesen felé fordultam, hogy lássam, minden agonizáló pillanatát lássam az arcán, amikor rájön, hogy miről beszélek, és miért kell most megfizetnie.
Az elmésnek szánt szövegelésére viszont már közel sem vagyok ilyen nyitott és befogadó, az csak simán és egyszerűen irritál, a csontom legmélyéig. Olcsó dumák, tehetetlen vergődés - tényleg ezért a nőért szenvedtem én annyit? Ha továbbra is ilyen passzív lesz, akkor közel sem érzem majd olyan kielégítőnek a bosszúmat, mint amilyennek álmaimban magam elé festettem a jelenetet. De hát hozott anyagból dolgozunk mindnyájan... Nem vagyok amatőr, és pontosan ismerem a láncok engedte hatósugarat, így nem állok elég közel, hogy kiverhesse a kezemből az üveget vagy hozzámérhessen (bár így a fröcskölés hatásfoka is alacsonyabb, de számomra éppen elégséges), jut rá a löttyből, az a lényeg. Belobbantja, kellően felfokozza a hőt, onnantól pedig jöhet a ruha és a haj.
Normális ember nem lelne gyönyörűséget abban, hogy valaki más éppen meggyullad és ég előtte, sem a kínsikolyokban, de valljuk be, az én lelkem már sötét mellékvágányokra siklott nagyon régen, és komor elégedettséggel tölt el mindez, noha nem igazán elég. Persze a bosszúban épp az a szépség, ami az ocsmányság is: sosem elég. Hagyom, hogy szenvedjen, sőt mi több, kezemet előrenyújtva meg is melengetem egy kicsit a lángoknál. Nekem dupla haszon ez a húzás, nem igaz?! Le sem tagadhatnám, hogy szélesen vigyorgok, mire az utolsó lángnyelvek is fáradt szisszenéssel kialszanak, valószínűleg a földön fetrengéstől elfojtva. - Tudod, a társaid szerencsésebbek voltak. Nem volt annyi időm felkészülni rájuk - magyarázom, szinte kedélyesen: Littlesmith mellett rájöttem, hogy a filmes klisé tényleg működik, és van abban valami plusz, ha beszélek az áldozathoz, miközben az kínlódik. Senki ne kérdezze a pszichológiáját, mert azt leszarom, de működik, az a lényeg. Visszatérek a kocsihoz, egy nagyobbfajta kést halászok el róla, és kihasználom, hogy a nő feltehetően mozdulni se nagyon bír az imént átélt fájdalomtól. (Persze, ez csak az én feltételezésem, és még tévedhetek is.) Megragadom az épebbik csuklóját, és a földre nyomom a kezét nyitott tenyérrel lefelé, miközben mellette guggolok. Tulajdonképpen szeretném, ha megpróbálna visszatámadni: az még izgalmasabbá tenné ezt az egészet. Ha azt akarnám, hogy teljesen nyugton maradjon, lebénítanám, de nem teszem: mondhatni, esélyt adok neki, hogy próbálkozzon. Vagy inkább csak az esély illúzióját, végtére én ép vagyok, ő sebesült, én szabadon mozgok, ő meg van bilincselve... a motivációink azonban közel azonos erősek. Ő élni akar. Én az elkerülhetetlen halálom előtt beteljesíteni egy utolsó, szent küldetésemet.
Ha nem próbálkozik semmivel, meglendítem a kést, és egy határozott csapással lemetszem előbb a hüvelykje felső ujjpercét, aztán a mutatót, és így tovább, egyenként.*

//3.//

4.

A riadt értetlenség elsőre sokkal erősebben dolgozik bennem bármi másnál, ekképp a menekülést sem különösen fontolgatom, csupán kósza kísérletet teszek a láncaimtól való megszabadulásra - hasztalan erőlködés az egész; derék munkát végzett vele, akárki kovácsolta farkasbiztosra az ötvözetet.
Ami azt illeti, valahol még érdekel is a mondandója a pasasnak, mikor úgy fest, végre választ kapok ama kardinális kérdésre, hogy mégis mi a rákot keresek én egyáltalán itt, ebben a rendkívül kellemetlen helyzetben. De bár ne szólalna meg...
Az évszámra lefagy minden mozdulatom, ideges görcsben, bilincs fogságában is ugrásra készen feszes izmokkal kapok levegő után. Szívverésem megugrik, s bár jómagam napra pontosan meg nem mondom, a hónap megerősíti, nincs itt semmi tévedés kérem, ugyan arról beszél, mi elmémbe szökik, s kék tekintetemben riadtságként tükröződik a felismerés. - Tudatlanságomban is kegyetlen tett, mi azóta kísért viharos éjszakákon újra meg újra.
- Nem a társaim voltak, hanem a barátaim. - Szűrődött ki fogaim közül finom morgás keretében, hogy az ember önkéntelenül is odagondolt mögé egy úrilányos "Rohadj meg!"-et ráadásként.
Ő ölte meg vajon őket?... Hülye kérdés, persze, hogy ő volt! Apám sosem mondott a kelleténél többet barátnőim eltűnése kapcsán, épp olyan tojásokon lépkedve kezelte az egész ügyet, mint a balhé elsimítását, a tényt, hogy lényegében kapóra jött neki elvágyódásom a falkától. Ha nem így lett volna, lehet, puszta jószándékból száműz.
Mindent elsimított. Én nem tehettem semmiről, hisz nem emlékeztem semmire... - Ugyanakkor nagyon is én voltam oka az egésznek. S lám, most utolért az, kitől annyira óvott, minden erejével távol tartott volna.
- Ki a fene vagy te...? - Suttogom a felismerés közepette, alig kivehetően talán, mert a következőkben benzinszagú folyadék löttyen, én meg reflexszerűen verném ki a kezéből azt. Gyújtózsinór a pillanat, ha úgy tetszik, - szó szerint - mert a lángokkal együtt élni akarásom, életösztönöm is magasan csap fel, fájdalmas sikollyal szakadva ki belőlem.
El kell oltanom a lángokat. Ki kell szabadulnom a bilincsből valahogy. - Ez a két gondolat, mibe kapaszkodom, s mi vezérli némán is ösztöneimet, ahogy a testemet perzselő tüzet a padló nyirkos-földes hidegével igyekszem "oltani".
Hasamon fekszem, hangja kellemetlen folyamként kúszik fel tarkómon, jut el agyamig, s csak tovább fokozza szívverésem szaporaságát. A tűz okozta sebek lassan gyógyulnak, mélyek - de még így is jóval látványosabb lesz a felépülés belőlük, mintha mezei ember lennék. Most még minden mozdulat fáj, éget, hisz néhol csupán a hús, mi maradt testemen, az is szenes borzalomként "díszítve".
Ahhoz a rohadt kocsihoz lép... most jött el az én időm! Minden mozdulat fáj, újabb sebet hoz magával, de talán a kínokkal járó jellegzetes szisszenések, fájlaló sóhajok közepette nem tűnik fel neki (a filmes klisék vonalán maradva), ahogy a tűztől roncsolódottabb kézfejem hüvelykujját eltöröm a megfelelő ponton egy fájdalmasabb morranás közepette, fogaimat szorítva össze. Talán még egy-két könnycsepp is legördül, követve az előbbiek forró nyomvonalát, amerre megmarták arcomat.
Lihegve hasalok el, épp csak felsandítok rá tekintetemben harci tűz és félelem sajátos elegyével, mikor Harlan mellém lép.
Épebbik csuklómat ragadja meg - a balt - , így nem jelent akadályt, hogy kihúzzam a törött jobbikat a bilincs szorításából. Mindez további fájdalommal jár, melybe bele se gondoltam a helyzet hirtelensége közepette igazán. Így eshet meg, hogy alulról, a kiszabadulás lendületével érkező ütésem még csak el se éri a mellettem guggoló képét. Felordítok kínomban, de tudom, itt most nem lehet megállj, mert akkor oda a talán egyetlen lehetőségem...
Bízva abban, hogy kiszabadulásom ténye a kiadós pofon hiánya ellenére is kellő meglepetéssel bír, igyekszem kirántani karomat a férfi szorításából, ezzel megingatva egyensúlyát, s amennyiben sikerül úgy újabb ütést kísérlek meg rá mérni, ezúttal azonban a bilincs fémje által megtámogatott ütéserejű, épebb karommal.

*Szívesen elnézem küszködését, de az értetlenséget egyszerre találom bosszantónak és mulattatónak. Azt hinné az ember, hogy egy szörnyeteg számon tartja, ki mindenki pályázhat a fejére - de úgy tűnik, Nacrosh esetében annyi a jelölt, hogy nem is tudja hirtelen, ki lehet az aktuális nyertes pályázó. Épp ezért jelent olyan végtelen megelégedettséget, hogy végignézhetem, ahogy rájön végre, ahogy megdermed - a rémülettől? a felismeréstől? a várható rövid jövője iszonyatától? ki tudja... -, ahogy levegő után kapkod, ahogy kiszalad a maradék kis szín az arcából. Igen, kicsim, jobban teszed, ha rettegsz. Ha rajtam múlik, innen ki nem sétálsz nemhogy a saját lábadon, de senki másén sem. Még a hullazsákot sem érdemled meg, fejjel lefelé kell a maradékaidat elkaparni a földbe, úgy ám.
- Hát persze - szusszanok gúnyosan, még neki áll feljebb, hát az eszem megáll. - És gyakran jártál a barátaiddal ártatlanokat mészárolni?! - Ha nem az alfa kölyke lett volna, talán azonnal megindulhatott volna ellenük a hajtóvadászat. De neeem, aki kiváltságosnak születik, az az is marad, és megúszta mindhárom gyilkos, talán még egy ejnye-bejnyét sem kaptak a falkájuktól, talán még meg is simizték a buksijukat a jól végzett munka után. Okádék az egész. Hát legyen a nő kiváltságos a halálban is: egy bosszúálló őrző osztatlan figyelmét élvezheti ki. Nem sokaknak adatik ám meg ilyesmi!
- Valamikor férj és apa voltam. - Valamikor... egy másik, egy boldogabb életben. És most már semmi és senki vagyok. - Hála nektek, már egyik sem. Csak egy bosszűálló kísértet a múltból, Nacrosh. - Nyomatékkal ejtem a nevét, hangsúlyosan, nehogy elfelejthesse egy pillanatra is, ő az oka ennek az egésznek, miatta vagyunk itt mindketten, csakis ő tehet mindenről, dögölj meg, te ribanc.
Persze, ahhoz egy kis tűz kevés lesz, végtére a vérfarkasok szívós egy népség (szívósabbak, mint a mágiahasználók, tisztában vagyok vele, csak éppen nem érdekel), de attól még perverz élvezettel figyelem. Általában semmi izgatót nem találok más lények szenvedésében - inkább hideg precizitás szülte indulataimat katonaként is -, de akit személyes indokból vadásztam le, azzal kivételt tettem e téren is. Ennyi öröm végtére még a magamfajta elcseszett és örömtelen frátereknek is kijár ebben a hosszú életben. Hagyom, hogy eloltsa magát, hiszen még alig kezdtük el a mókánkat. Vergődjön csak, tényleg - fokozza nekem az élvezetet, fokozza a hatást, érezni akarom, hogy Katherine megkapja azt az elégtételt, amit érdemel. Valahol tudom, hogy hülyeség, hogy az én mindig melengető szavú és kisugárzású feleségem nem akarna bosszút és nem lelné kedvtelését még a gyilkosa szenvedésében sem, de nem érdekel. És azt hiszem, amilyen heves természete volt, minimum a gyermekeink haláláért bosszút akarna, ha magáért tán nem, de értük akkor is, ő is.
Hiába van rajta fél szemem, nem tűnik fel az ujjtörés, és a fájdalmas nyögést is betudom az égésnek, azonban tudom, hogy küzdeni fog az életéért. Mert egy bestia, egy vadállat, és ha sarokba szorítasz egy ragadozót, akkor az nem fogja megadni magát - meg azért is, mert egész életemet harccal töltöttem, legalább felét épp ilyen dögök ellenében, szóval mondhatom, hogy van velük tapasztalatom. Nem éppen öngyilkos típusok - és főleg nem azok a Nacroshhoz hasonló, elvetemült példányaik. Úgyhogy nem ér teljesen váratlanul az ütés, kissé ki is térek, bár olyan nagyon nem kell, a mozgáskoordinációja nem az igazi. (Nem meglepő.) Azonban én is elkövetem a magam hibáját, hagyom, hogy elégedett vigyor kússzon a képemre a fájdalmas üvöltés hallatán. Ostoba, amatőr hiba az érzelmeknek engedni egy harci szituációban, és ha egy ifjú harcost képeznék, taln el is törném büntetésül valamijét, mégis beleesek. Nacrosh sikeresen kirántja karját a szorításomból, ezzel pedig én seggreülök, ami nem éppen a legjobb. Azonnal a Bénítás szavát vakkantom - mesterszó, sok ezerszer használtam, ökéletesítettem, és bár érzem, hogy egy pillanatra meginog a mágia árja, a rengeteg gyakorlás meghozza gyümölcsét, és a koncentráció idejében helyrekattan. Érzem, ahogy az energiaszintem lecsökken, de azt is magabiztosan tudom, hogy mindkét kezét mozgásképtelenné tettem ezzel a varázslattal - nem azelőtt, hogy sikerülne lendületet vennie az ütéshez, úgyhogy az azért eltalálja a bal oldalon a pofámat, ha nem is teljes erővel. Felmordulok fájdalmasan és egy hátrabukfenccel eltávolodom tőle, guggolásba érkezem könnyedén, és figyelek néhány másodpercig mozdulatlan éberséggel, hogy meg is bizonyosodjak erről. Ha nem lett volna az a pillanatnyi hiba, biztosra venném, hogy még a szájzár is rákerült, de így valószínűleg az kimaradt a szórásból - nem mintha bánnám, beszéljen csak, nyögjön és sikítson, hallani is akarom a fájdalmát, nem csak látni.
- Tudod, ha súlyosan megégtél, mint te, akkor az idegek is sérültek, és így nehéz teljesen uralmad alatt tartani a mozdulataidat. Máskülönben talán sikerült volna elkapnod. Ami, elismerem, nem könnyű, szóval le a kalappal. Persze, egy magadfajta szörnyeteg igazán tisztában van a túléléssel, nem igaz? - Beszélek, míg a pillanatnyi adrenalinlöket nem normalizálódik nálam, és amíg felmérem a helyzetet. Aztán felállok, megint bezárom a távolságot és megint mellé ereszkedem. - Kész szerencse, hogy ez a varázslat csak mozgásképtelenné, de nem érzéketlenné tesz titeket. Hol is tartottunk? - Nem mintha nem tudnám, és a heves reakciója csak még inkább arra késztet, hogy véletlenül se hagyjam ki ezt a lépést. Visszatérek ugyanoda, ahonnan a kis akciója kibillentett: bal kezét leszorítva emelem a kést, hogy egszabadítsam néhány ujjpercétől. Kinyújtott karjával elég messze vagyok, hogy ha harapni próbál, arra feltehetően időben tudjak reagálni, a rúgás meg... hát, sok sikert, hogy a bokáira tett bilincsekkel sikerüljön neki kivitelezni.*

//5.
Mágia: Bénítás (mesterszó): 30-2,5=27,5//

[6.]

Hitetlenkedve, némileg elszörnyedve szavai hallatán, tekintek fel rá. Hát így állunk...?
- Azt hiszed, hogy mi ezt akartuk?! - Fakadok ki, s közben mellkasomra telepszik egy kellemetlen érzés, mely ott kísért az említett eset óta rajtam, bennem, levakarhatatlan bilogként.
- Fogalmunk se volt róla, mit teszünk! - Törik el hangom tónusa a sírás mezsgyéjét, mikor végre kiböki, mégis mi a franc köze van neki ehhez az egészhez. Bocsánatért kellene esedeznem talán, könyörögni neki, de tudom, nincsen bocsánat arra, ami történt - akár tisztában voltunk tetteinkkel, akár nem.
Én sem tudnék megbocsátani magamnak a helyében.
Szívverésem megugrik, bennem a farkas ősi ösztöne dolgozik a túlélésért - túlélésünkért - ott, ahol az emberi oldal talán feladná egy reményvesztett pillanat erejéig mindezt.
Csontom törik, hirtelen gyorsulnak fel az események ahogy kizökkentve egyensúlyából mozdulok, igyekezve minél messzebb kerülni tőle az igencsak behatárolt beltérben. Nem kifejezetten egyszer, ha az ember karjai úgy lifegnek vállból, mintha rongyból lennének csupán;élettelen csont és hús. Valahogy mégis sikerül féloldalasan fekvő pozitúrába keverednem, felhúzva térdeimet kissé. Sajnos - vagy épp nem sajnos, öncsonkítási hajlamom nincs - a lábaimmal nem tudom ugyan azt eljátszani, mint csuklómmal. Bokából kellene letépjem lábfejeimet hozzá, hogy ki tudjak szabadulni a bilincsekből.
- Kurvára nem ismersz! - Vetem oda neki szavaira, s elhúzódnék ugyan, de általa okozott defektemnek köszönhetően nemhogy elég gyors vagyok, lényegében szabad prédaként fekszik karom előtte a földön.
Lesújt, én pedig felsikoltok a fájdalomtól. A másodiknál már szidom is, mint kocsis a lovát és igen, képes vagyok fejéhez vágni azt is, hogy a neje egészen biztosan szégyellné, ha látná, milyen pszichopata gyökér lett a férjéből. Nem gondolom át szavaimat, ami azt illeti... de nem mindegy? Kevesebbért is vesztek már fejek - avagy ujjpercek esetemben - a történelem során.
A kín és fájdalom közepette vergődve leginkább a "partra vetett hal" kifejezéssel írható le mindaz a szánalmas látvány, amit nyújtok. Nem tudatos, de úgy fest, a helyzet elleni "tiltakozásom" közepette sikerül olybá lendületes mozdulatot tennem, hogy talpaim oldalában akadnak meg, egy rúgó mozdulat közepette lökném el magamtól, kibillentve egyensúlyából, de - pechemre - ezúttal szemfüles és esélyem sincs hathatósabb eredményt elérni.

// Bénítás hatóideje: gyengülés 10 perc/100 év (harcos esetében), azaz 60-16 perc= 44 perc Nem mintha... :") //

*Az elszörnyedést és annak kifejeződését magamban elégedetten nyugtázom. Az okát betudom annak, hogy rájött végre, mekkora szarba került. Helyes, féljél csak, te ribanc!
- Nyilván - rántom meg a vállam szinte nemtörődöm módon. Persze, majd letagadja, meg kifogásokat keres - ismerős lemez. És nem érdekel. Rohadtul nem érdekel, mivel racionalizálná, hogy embereket, hogy a feleségemet és a gyerekeimet megölte. Nincs feloldozás. Nincs felejtés. Tőlem legalábbis semmiképpen sem, én csak bosszút és kínt hozok rá. Ilyen egyszerű... - Aha, persze. - Még  ha igaz is lenne - ami természetesen abszurd és lehetetlen -, akkor sem jelentene mentséget. Tudatosan vagy sem, de megtette, és a tette megbocsáthatatlan. - Nyilván ártatlan vagy, akár a ma született bárányka. Mégis, kire mutogatnál ujjal, ki a felelős, kinek kell meghalnia, ha nem neked? - Nem tudom, de nem is akarom elrejteni a mélyen szarkasztikus élt a hangomból. Nem ez az első eset, hogy farkast ölök. És nem ez lesz az első, hogy az áldozatom mások bemártásával próbálná menteni a bundáját. A gond csak az, hogy ez még akkor sem működött, amikor nem személyes ügyről volt szó, úgyhogy... nincs szerencséd, babám!
Ettől függetlenül egész ügyes a nő, ezt muszáj elismernem magamban, ha csak egyetlen pillanat erejéig is. Nem eléggé, de azért majdnem sikerült elkapnia. Egyenrangú harc esetében bizonyára élvezettel teli kihívás lenne legyűrni. De nem érdemli meg, hogy egyenrangú félként megküzdjek vele. Dögöljön meg a ribanc, méghozzá lassan és fájdalmasan! A sikolyai sötét elégedettséggel töltenek el. Megrúg ugyan, de stabilan helyezkedtem el - így földközelben ez nem éppen nehéz -, így nem sikerül megint eltaknyoltatnia. Adok egy pofont, ha el nem húzódik, cserébe, és akkor felfigyelek rá.
Felmordulok dühömben, legalább olyan állatiasan, mintha magam is csak hozzá hasonló alantas farkas volnék. Azt akartam, hogy nyugtom legyen a nővel, hadd élvezhesse ki a jól megérdemelt jussát a gyilkosságáért, azt akartam, hogy megadhassam Katherine-nek, ami jár. És magamnak is. Lassú és fájdalmas halált szántam Nacroshnak, nem holmi elsietett, elkapkodott végzetet.
Amiből egyenesen következik, hogy az érkezőnek halnia kell.
Annyi időm van, hogy talpra álljak, amikor már ront is be rajta, mint egy dúvad, és abban a momentumban ízelítőt kapok az erejéből is: egyetlen kritikus pillanatra szinte letaglóz. Erős. Erősebb, mint Nacrosh - erősebb, mint én. És még csak fegyverekkel sem vagyok valami jól ellátva: a kés a kezemben nem közelharcra készült, nem a megszokott súllyal simult a tenyerembe, és nincs rá időm, hogy másikért kapjak. Mindegy. Attól még, hogy az esélyek nem kedvezőek, én tuti nem fogok meghátrálni - nincs vesztenivalóm. Mindig is tudtam, hogy ez lesz az utolsó küldetésem, az utolsó cselekedetem - így vagy úgy -, bár reménykedtem benne, hogy inkább a magam fajtája fog végezni velem, nem egy rühes bundás, de hát... nem sűrűn fordul elő, hogy valaki maga választhatja meg a halála módját. Én különben is elég aktívan dolgoztam érte már régóta, és cseppet sem félek tőle. A jelek szerint úgy fogok elmenni, ahogy az egy harcoshoz illik... úgy, ahogy már régen nem érdemelném meg.
Legyen!
Szívdobbanásnyi időm van csak dönteni, de nem nehéz, tényleg. A prioritásaimat már évtizedekkel ezelőtt meghatároztam, már azóta emészt a bosszúvágy és veszi el a józan eszemet, a túlélésre való vágyamat. Úgyhogy ahelyett, hogy szembefordulnék az ajtóval és a berontóval, visszapördülök Nacrosh felé, miközben a varázslat //Valami ezüst// szavát hadarom, és visszakézből belédöföm az ezüstté váló kést, teljes erőmből, rántok rajta egy nagyot, hadd roncsoljon minél többet, minél letálisabbat. Nincs időm méricskélni, célozni: így fordulhat elő, hogy "csak" a hasába megy a penge. Nem mondom, hogy elégedett vagyok magammal, de a semminél ez is több.
A következő pillanatban pedig kapom is a hímet, aki a pozíciómból fakadóan telibe kapja a hátamat, érzem a belém marcangoló karmokat, a hirtelen tudatomba robbanó, lélegzetelakasztó fájdalmat. Esélyem sincs időben reagálni - illetve lett volna, ha nem a nőstényre koncentrálok, de... nem bánom. Na jó, egy kicsit. Meg persze dühít a helyzet. De mit lehet már ezzel kezdeni?
Megkaptam az esélyem, és nem jól használtam, csak magamat okolhatom. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tenném meg, ami tőlem telik, így ha nyílik rá lehetőségem, akkor erőt veszek magamon annyira, hogy kirántsam az immár ezüstkést Nacroshból, és hátrafelé döfjek vele, remélhetőleg valahová a hímbe, de... eléggé lehetetlenek a nyerési esélyeim.
Legalább nem Nacrosh csinál ki. Sovány ugyan, de vigasz ez is.*

//Ennek gyorsan vége lesz, bocsi
Mágia: 27.5-2= 25.5 pont//

Állkapcsom megfeszül hanyag szavaira, levegőért kapkodó tüdőm ütemére figyelek, miközben tekintetem kékje sárgába fordul a torkomon felkapaszkodó keserűség és félelem érzetétől.
A bennem lakozó fenevadnak nincsen lelkiismerete, neki nem okoz álmatlan éjszakát a szörnyű tett évek óta. Az állati ösztön vezérelte egyetlen és örök törvény, mi döntéseiben irányít, s persze, olykor belepofázok én is, de apám megmondta annak idején: jajj annak, ki az ő vérvonalát megzabolázni képtelen. Törtető és birtokló, szabad lélek, mivel a farkas jár. Alfa kölyke, senki szolgája... s jajj annak, ki
- Nem vagyok ártatlan, de ez... nem ilyen egyszerű! - Fakadok ki, hangomba némi morgás élce vegyül, ahogy feltekintek a férfira. Jöhetnék most azzal, hogy a halál, a személyes bosszú nem megoldás, mert bár nekem kurvára mindegy lesz akkor már, ő sosem fog tudni túllépni a dolgon, ha eddig nem tette (mondjuk, akkor meg minek is pofáznék itt neki, nem igaz?) meg... de nem jövök, mert nem marad időm rá.
Fel se fogom, mi történik, hogy párom épp most rongyol bele az előbbi gondolatmenetembe - szó szerint - és húzza keresztül azt, semmivel viselkedve különbül Harlannál.
Ezt teszi velünk az őszinte szeretet és ragaszkodás...
Egy kissé őrültté válunk tőle mind.

A kés éles pengéje határozott mozdulattal szakítja át bőrömet, hatol mélyre testemben, hogy izmaim megmerednek, miként testem is a fájdalmas némaságban pár pillanat erejéig. Hiába tűröm jobban az ezüstöt  az átlag farkasoknál, gyógyulásom az efféle nemesfém által okozott sérüléstől nem lesz egyszerűbb, mint számukra. Ekképp vöröslő vérem fémes illatával töltve ki a teret bugyog fel belőlem, ahogy a kés tiszta sebet hagyva távozik testemből egy határozott mozdulatot követően. Odakapnék, elszorítva vérzésemet, amennyire lehet, de kezeim bénasága lehetetlenné teszi mindezt.
Fogalmam sincs, mennyi idő, míg elvérzek szépen csendben, dulakodás háttérzaja közepette, hát annak látványába kapaszkodom a földön hanyatt fektemben.
Sajnálom Harlan! Őszintén, s nem várva feloldozást a tettem súlya alól, mert nem érdemlem meg. Mégis kívánom, találd meg a magad megváltását és békéjét. Akár itt, akár odaát - sajátjaid oldalán.
Gondolatban búcsúznék páromtól is talán, de nem jönnek könnyedén a szavak... összeszedetlenek, szétcsúsznak bennem a gondolatok és forró könnyek képében csorognak le arcomon.
Félem a halált, mert pontosan ismerem mindazt az érzést, ami marad utánam szeretteimnek, kiket itt hagyok.

16/18+

Az ajtóval együtt tűnt el pajzsom, energiáim örvényével együtt pedig a vadállat is szabad utat kapott. Hagytam, hogy én magam váljak azzá, minden ízemben.
Valahol ott vesztettem el a tényleges kapcsolatot a világgal, amikor Yettát hasba szúrta. Minden, ami ésszerű, megfontolt és kegyes, tudatom mélyére zuhant...

Karmaim mélyen szántják fel hátát, a lendület visz magával, s mire a pillanat tört része alatt teljes testtel is belé csapódok, már félig átváltoztam. Hördülve morgok, nem látva, nem hallva - a világ teljes egészében beszűkül az alattam vergődő testre. Agyaraimmal szaggatom le ruháját, falatnyi húst tépve minden harapásnál, mialatt karmaim koordinálatlanul vájnak árkokat oldalába, karjaiba. Hadonászó keze hamar fogaim közé akad, s én úgy rángatom, akár veszett korcs a koncot. Zavart, hogy rántásaimba egész teste belemozdult, hát lapockájára tettem mancsom, hogy ezt cuppanó reccsenés kövesse, ahogy kifordult könyékből a karja. Fejemet vadul rázva-forgatva rántok rajta még párat, hogy elválasszak fel- és alkart egymástól, marcangolását vállánál, tarkójánál folytatom habzó szájjal.
Nem hallom, ha üvölt, nem hallom, ha jajgat... azt se észlelem, ha már nem moccan többé.
Fehér csont villant egyre több helyen, vértől iszamosan. Tömény vérszag tölti meg a szűk helyiséget, zsigerek, belsőségek bűzével társulva, de csak tépem továbbra is, ahol érem, durván fordítva hátára.
Van még benned élet? Akarom, hogy legyen. Egy cseppnyi, csak leheletnyi időre, amíg visszaváltott emberi arcom farkas szemébe nézel.
Hirtelen eszelős vigyorral szájon csókolom, nyelvem az övének nyomakodik erőszakosan - csókolni vagy rendesen, vagy sehogy -, a következő pillanatban pedig a váltás újabb hulláma alatt agyarrá nyúlt szemfogaimmal szaggatom le ajkait. Félig kéz, félig mancs végtagommal hasára marva tépem fel elölről is, a vér, amit eközben roncsolt torkából kóstolok szinte megrészegít.
Emberi és állati hang keverékén üvöltve vágok ököllel mellkasára, bezúzva bordáit, majd félresöpörve minden szilánkot az útból, szedem ki szívét. Semmit sem falok fel belőle, az éhség, ami mardos, ilyesmire nem terjed ki, de lassan jól lakok. Lassan nem marad cafat, amit apróbb részekre cincálhatnék. Enni? Ugyan, ne nevettess. Csak jobb szeretek biztosra menni, teljes munkát végezni.

//Nem írtam feltételesben a dolgokat, mert akkor az egész reagom egy merő "ha" lett volna. ._. Viszont ettől függetlenül, ahol úgy érzed, látsz / szeretnél rá esélyt, nyugodtan akassz meg.   //

*Persze, hogy megpróbálja kidumálni magát a helyzetből. Erre számítottam. A gond csak az... hogy nem tud érdekelni, sem meghatni. Még ha arról is lenne szó, hogy minden szava a szentírás, amit bármi kétely nélkül elfogadhatok igaznak, akkor is volna egy olyan aprócska probléma, hogy erre a bosszúhadjáratra tettem fel az életemet, ezért dolgoztam és ezért áldoztam fel mindent - nincs az az ok és érv és értelem, aminek kedvéért itt és most megállnék.
Tulajdonképpen csak és kizárólag szörnyetegek vannak most ebben a viskóban, nem vitás. Én tudom magamról, hogy az vagyok. Hogy Nacrosh mit gondol magáról, az meg nem számít.

Ahogy az sem számít, hogy ez volt és ez lesz az utolsó tettem. Őszintén? Ebben sincsen semmi meglepő.

Megérte. Kurvára megérte.
Talán ez az utolsó logikus gondolatom, már amennyire ez a gyomorba kúszó, zsigeri elégedettség, amit a húsba merülő késpenge és a fájdalom vonaglása vált ki belőlem, logikusnak nevezhető.
És még van egy kis dolgom, hogy a bosszúm teljes legyen. Nacroshnak meg kell halnia. Nacrosh nem kaphat orvosi ellátást. Úgyhogy le kell foglalnom a másik farkast.
Nem legyőzni, abban akkor is nehezen reménykedhetnék, ha szemtől szemben fogadtam volna a rám zuhanó bestiát, de így, hogy a karmai feltépik a hátam, pláne esélytelen lenne. A fájdalom azonnali és pokoli - olyasmi, amire nem lehet felkészülni, nincs az a kiképzés és edzettség, ami el tudná feledtetni, hogy éppen felszakad az a vékony réteg, ami elkülönített a világ egészétől, elmosva léted integritását. Lehet fokozatosan hozzászoktatni a testet, az idegrendszert, lehet megtanulni elfojtani a kín hangjait, még cukorba csomagolni is lehet, de az első pillanat sokkhatását soha nem lehet megspórolni és lerázni magadról.
Elakadó lélegzettel, íves görcsbe ránduló izmokkal nyögök fel, s csak akkor kapok észbe valamennyire, amikor már a földön vagyunk mindketten, elsodorva a lendülettől. Megpróbálok hátradöfni - valamibe beleszalad a penge, de fogalmam sincs, hogy egyáltalán hús-e, csont-e az, vagy csak a ruhába akadtam vele -, megpróbálom lerázni magamról, de a sűrű vérveszteség miatt máris gyengébb vagyok, s s veszik szürke homályba a látásom perifériája. Igazság szerint... talán nem is küzdök úgy, mint más helyzetben tenném. Hiszen nem igazán akarom túlélni ezt az összecsapást, és ha valaki nem győzelemre játszik... az azonnal veszített. De nem baj. Nem számít. Amikor elkapja a karom, s azzal a lendülettel hátamra is fordít, összeszorított foggal belé rúgok - kétlem, hogy egyáltalán érezné az ő állapotában... de legyen csak rám dühös, foglalkozzon velem, ne a nőstényével.
Azt az egyet nem adom meg nekik, hogy üvöltsek. Ráharapok a nyelvemre, görcsösen, és nem vagyok hajlandó kínlódó nyögéseknél hangosabban szenvedni, miközben elvérezni sincs időm a veszett bestia csontot roppantó harapásai között. Utolsó erőmmel Nacrosh felé fordítom a fejem, és minden ellenére diadalmas a tekintetem.
Nyertem.

Ezt kapd ki, világ.*

//tökéletes volt így is, Darren Köszönöm szépen a játékot és a lehetőséget! Yetta, remélem azért nem vérzel el teljesen *.* //