Ambiciózusnak, örökké elégedetlennek született. Sosem éri be kevéssel, de a majdnem minden pont elég neki. A mindennel már komoly felelősség is jár, ahhoz pedig kicsit sem fűlik a foga.
Önző, egoista, nem izgatja mások jóléte. Már jó ideje csak azért él, hogy ő maga élvezze az életet. Imádja a bonyodalmakat, ahol ő felbukkan, ott többnyire már alapjáraton sem nyugis a helyzet, de a megérkezése hamar tovább borzolja a kedélyeket, és ő ezt maximálisan kiélvezi. Tudja mit ér, tudja mire képes, de néha, csupán mert nem szereti a lehetetlent, a saját határait is hajlandó próbára tenni. Vigyázni kell vele, lehet, hogy olyan szituációba is belemegy, ami nem feltétlenül az győzelmével ér véget, de veszíteni nem szeret, ez teszi igazán kemény, veszélyes ellenféllé, és persze a múltja…

185 cm magas, szíjas izomzatú, egyébként átlagos testalkatú férfi, ránézésre a harmincas évei közepén. A haja az évszak napsütéses óráinak számától függően ingadozik a sötétszőke és a barna között. A szemei barnák, az öltözködése hangulatfüggő, a bőre világos, az ujjai hosszúak, zenészhez illők.

Farkas alakjában a bundája egyszerű, rajzos szürkefarkasé. A hasán, az állán fehér, a hátán, a fején sötétszürke, az átmenet a kettő között ezüstös, a fülein enyhe vöröses árnyalattal. A kevésbé nyúlánk farkasok közé tartozik, a pofája hegyes, a szemei sárgák.

A születésemben nem volt semmi örömteli senki számára, ahogy különleges sem. Nem is csoda. Miért örülnének még egy éhes szájnak ott, ahol a többinek sincs mit enni? 1682-ben, Oroszországban a parasztok helyzete mondhatni kilátástalan volt.
Augusztus 24-én láttam meg a napvilágot Voronezh-ben, hetedik gyerekként. Két nővérem, és négy bátyám volt, a szüleim pedig a kevés lábasjószágból és a földből próbáltak megélni.
Nem tudok semmi jót mondani a gyerekkoromról. A család összes többi tagja helyett nekem jutott az ambíció, a szabadságvágy, és az örökös elégedetlenség. Már egészen fiatalon sem voltam hajlandó beletörődni, hogy az élet csupán ennyi a számunkra, mikor mások lovon, hintón járnak, szép ruhákat hordanak, és az urainknak mondják magukat.

Mivel a hasonlóak vonzzák egymást, könnyen, és hamar találtam „rossz” társaságot magamnak, akik megtanítottak rá, hogyan használhatom ki a kiskapukat. Nem voltak ők sem bűnözők, csak elkeseredett, éhes parasztok. A legtöbbjük vagy lebukott és börtönbe került (esetleg elhunyt idő előtt), vagy egyszerűen megszökött, és a kozákok között vált láthatatlanná.

Az én időm akkor jött el, mikor nem is számítottam rá. Szinte épp csak betöltöttem a tizenhatot, mikor a Voronezh partjai melletti erdőben eljöttek értem. Először azt hittem lebuktam. A vadorzást nem szerették az urak, felkészültem hát, hogy iszkolok, amint meghallottam az első ágreccsenést, de nem volt alkalmam elfutni.
Nem tudtam, hogy keríthettek be, de mégis körülálltak. Nem voltak ismerősek, a sötétben nehéz is volt kivenni a vonásaikat. Még nem akartam feladni, felkészültem, hogy foggal-körömmel fogok védekezni, de nem azért, mert bátor voltam. Csak elkeseredetten rettegtem. És akkor felhangzott az első öblös nevetés. Ismerős volt, megkönnyebbültem. A gazdája okított engem csapdát vetni, sötétben lopakodni a zsákmányért.
Ő mesélt rólam a kozák csapatnak, akikhez a szökése után csapódott, és akkor este, értem jöttek.
Nem ellenkeztem, mentem magamtól. A legerősebb mágnesnél is jobban vonzott ennek a népnek a szilaj szabadsága, amit nem adtak fel soha. A bátorságuk, az életük…

A kis csapat még annál is több volt, mint hinni mertem volna. Jól szervezett falkának bizonyultak, és vérfarkasként is maradtak, akik voltak. Katonák, akiknek lételeme a háború, de önként döntenek, ki mellé állnak. (egek, hogy megrémültem, mikor megláttam életem első vérfarkasát!) Akkor tizenhat éves fejjel paradicsomnak hittem a kozák falkát, az előttem kitáruló lehetőségeket mindennek.
Összehasonlíthatatlanul jobban éltem, mint azelőtt. Az első évet megszenvedtem, kemény volt a kiképzés, minden szempontból. De utólag hálás voltam érte, és a mai napig hiszem, hogy inkább javamra vált, mint bármi más. Hazaértem, igazi családom lett.
Persze a régit nem lehet csak úgy kitörölni. Tizennyolc évesen a mentorom kíséretében hazalátogattam az alfa engedélyével. Borzasztó volt látni, hogy semmi nem változott, ők pedig egyszerűen beletörődtek. Segíteni akartam, megmutatni, hogy van kiút. Ezért eshetett meg – naiv gyerek voltam még -, hogy a középső bátyámat, Anisim-et „véletlenül” beharaptam. Akkor még nem tudtam, mekkorát hibázok.
Más választás nem volt, a mentoromnak el kellett hoznia őt is, hogy az alfa döntsön. A vezetőnk tombolt, a bátyám rémültem, meghunyászkodva, mit sem értve húzta meg magát, én és a mentorom pedig kegyetlen büntetést kaptunk, amit nagyon sokáig nyögtünk még utána.

Mozgalmas évek következtek, a háborúknak pillanatokra sem szakadt vége. Hol a lengyelek, hol a törökök, hol pedig a tatárok ellen harcoltunk. A bátyám pedig szinte semmit nem fejlődött. Nekem is be kellett látnom, hogy teljesen alkalmatlan. Mélyen csalódtam. Aranytálcán kínáltam a lehetőséget, ő pedig fülét-farkát behúzva meglapult, és nyüszítve bújt a falka mögé.
1715-ben az alfa türelme elfogyott, és megölte Anisim-et. Eszeveszett keserűségemet és a lelkiismeretem idegtépő vonyítását a háborúk ürügyén rendezett véres mészárlásokkal próbáltam elfelejteni. Giccses szófordulattal élve, vérbe fojtani.
Lassan de biztosan sikerült is. A vérrokonaim egyszercsak megszűntek létezni számomra. Soha többé nem néztem feléjük, nem is hallottam róluk semmit.

Az évek szinte észrevétlenül teltek. Folyamatosan akadt háború, ahol jól megfizették az időközben komoly hírnévre szert tett kozák csapatokat, így minket is.
Csak a politikai nyomás erősödött körülöttünk. Nem tetszett a nagyhatalmaknak, hogy függetlenek vagyunk…
Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy változik a világ, szorul a hurok, de a falka segített elhallgattatni a kétségeim.
Rengeteg csatában vettünk részt, többek között 1772-ben Nagy Katalin cárnő csapatainak segítettünk a Pugacsov vezette parasztfelkelés hírhedten véres elfojtásában, majd a törökök ellen vezényeltek miket. Ott ért minket utol Lengyelország megszűnésének híre. A kozákok sosem felejtették el a lengyeleknek amit elkövettek ellenük, így aztán hatalmas ünneplés követte a hírt, olyan részeg talán azóta sem voltam.

Végül, évszázados háborúskodás után 1781-ben Patyomkin parancsnoksága alatt elfoglaltuk a Fekete tenger vidékét. Oroszország itt intett búcsút nekem, igaz még nem ekkor. A háborúk folytatódtak, de a nyomás is erősödött. Egyre inkább csapdában éreztem magam, már nem láttam olyan betörhetetlennek és szilajnak az én drága, kozák népemet. Végül, 1792-ben az Iassy-i békével tettem le a fegyvert, és döntöttem el, hogy nem harcolok többé az orosz birodalom mellett. A törökök belenyugodtak, hogy kiszorulnak a térségből, és a háborúk valahogy megváltoztak.
Hajtott a vérem, úgy éreztem, a családom megalkuszik, én pedig sosem voltam az a fajta, akinek a majdnem mindennél elég akár csak egy kicsivel is kevesebb.

A falka elengedett, én pedig elbúcsúztam a családomtól. Tudtam, hogy hiányozni fognak, és azt is, hogy közel száz év után, életemben először, igazán egyedül leszek. Talán, ha megpróbálnak visszatartani, maradtam volna még akár harminc, negyven évet is… Talán… De ők elengedtek, én pedig mentem.
Három évig jártam a világot, megfordultam a németeknél, a magyaroknál, és a franciáknál is. 1796 tavaszán érkeztem meg Angliába, ahol másfél évet töltöttem el, mielőtt hajóra szálltam volna, hogy Amerikába utazzak.

Abban az időszakban már sok kalandvágyó, vagy éppen csak a vérben úszó országából menekülő látta Amerikában az Ígéret földjét, így aztán többedmagammal érkeztem meg a bostoni kikötőbe, és gond nélkül el is vegyültem. Senki nem kérdezett semmit.
És az Újvilág valóban igazi paradicsomnak bizonyult a magamfajtának. Volt pénzem, amit költhettem anélkül, hogy kérdőre vontak volna miatta, és persze letörhetetlen ambícióm, fékezhetetlen tettvágyam.
Vásároltam egy farmot, de a gazdálkodás két hónapig sem kötött le, hát az embereimre bíztam a munkát. Gondolom megloptak, de nem érdekelt. A szenvedélyem az akkoriban felbukkanó gőzhajók iránt lángolt fel. Valamiért lenyűgöztek, így aztán a gőzhajózásba fektettem a maradék pénzemet, és mivel az üzletág szépen fejlődött, én zavartalanul járhattam a vidéket.
Így sikerült rábukkannom egy helyi falkára. Csak akkor tudatosult bennem, mennyire hiányzott valójában a magamfajta társaság. Az alfájuk engedélyével hozzájuk csapódtam. Amennyire láttam, őket is inkább a fajtársak közelsége hozta össze, mint bármi más, a falka szerkezete elég laza volt, bár a hierarchiát szigorúan betartotta mindenki. Csupán a tagok valahogy nem lélegeztek úgy együtt, mint az előző falkámban.
Az évek futottak, a politikai ellentétek éleződtek, míg végül, 1861-ben kirobbant a polgárháború. Addig is részt vettem a legtöbb elérhető csatában, indián háborúban, de ekkor lendültem igazán elemembe. Észak és Dél egymásnak feszülése szinte már a régi szép időket hozta vissza.
Nekem északon voltak az érdekeltségeim, így velük küzdöttem (a rabszolgatartás nekem túl nagy kötöttséget jelentő felelősség lett volna, ennyi volt csupán az oka). Volt aki csatlakozott a falkából, és akadt, aki inkább távol maradt.

A falka életében az első fordulópont akkor következett be, mikor az alfa rémhíreket hallott a gőzhajós vállalkozások jövőjéről, és parancsba adta, hogy a falka valamennyi tagja szabaduljon meg az érdekeltségeitől. Azóta sem tudom, miért nőttek annyira a szívemhez a gőzhajók, de eszemben sem volt engedelmeskedni. Az csak rátett még egy lapáttal, hogy ezt a fajta alárendeltséget nem viselem el. Eddig nem voltak nagy horderejű viták, így béke volt. Talán egyszerűen otthagytam volna őket, de a háborúval együtt tombolt egyre inkább az én vérszomjam, indulatom is, és tudtam, bíztam benne, hogy le tudom győzni az alfát. A kihívás meglepte, de természetesen nem is volt kérdés, hogy elfogadja-e.
Nem tagadom, megfizettem az árát, de győztem. Alfa lettem, ami addig nem is jelentett terhet, míg a polgárháború véget nem ért. Akkoriban a csaták megfeleltek közös programnak a farkasaimmal. Össze sem tudnám számolni, hány ütközetben vettünk részt.
Aztán 1865-ben véget ért a háború, és kitört a béke. Egyre nyűgösebb lett a falka figyelme, és hogy mindenki tőlem várt tanácsot, útmutatást, segítséget. Önzőbb vagyok annál, hogy másokat vezessek, ahogy függetlenebb annál, hogy másokat kövessek. Mindenesetre nem volt jobb ötletem, hát maradt minden a régiben.

Hat évet szenvedtem így végig, míg 1871 májusában találkoztam egy angol lánnyal, és életemben először, halálosan szerelmes lettem. A következő évben feleségül vettem Lacey-t, a falkát egyszerűen a bétámra hagytam, eladtam a farmot, vettem egy másikat a hegyek lábánál az erdő közelében, és odaköltöztünk.
Nem titkolhattam örökké, mi vagyok, de miután kiderült, csupán egyetlen egyszer beszéltünk a témáról, és többé nem került szóba. Nekem eszemben sem volt beharapni a feleségemet, ő pedig nem vágyott farkassá válni.
Életem legnyugodtabb harminckét évét köszönhetem Lacey-nek. Boldog voltam mellette, és ő nem korlátozott semmiben. Szeretett, én szerettem, és ennyi elég is volt nekünk. Magam sem tudom, hogy nyugtatta le a mindig forrongó, elégedetlen véremet, de sikerült neki. 1901-ben betegedett meg, majd egy évre rá meg is halt. Csak negyvenkilenc éves volt…

A halála után megint fellángolt bennem a nyugtalanság, hajtott, űzött tovább a vérem. A hosszú évek nyugalmát még vadabb balhékkal igyekeztem ellensúlyozni.
Nem kellett túl sokáig magamnak keresni a bajt, ugyanis hamarosan kitört az első világháború. Ez a fajta hadviselés már távolról sem az a fajta volt, ami kedvemre való, de nem maradhattam ki belőle...
A szesztilalom felháborított, így aztán belekeveredtem a szeszcsempészetbe, és a maffia által monopolizált szerencsejáték ügyletekbe is.

Egy újabb falkához csapódtam, itt már komolyabb volt az összetartás, és nehezebb volt bekerülnöm is, de hát ha egyszer hiányoltam a magamfajtákat…
A sok újdonság, mint például a film, vagy a motorizálás, vagy éppen a jazz megerősített abban a hitemben, hogy átélni a történelmet megbecsülendő kiváltság. Világéletemben érdekelt minden újdonság, minden tágabb keretet adó találmány, így aztán ebben az időszakban volt mit megfigyelnem, élveznem, és tanulnom.

A világgazdasági válság az én anyagi helyzetemet is megingatta, mikor a helyzet kezdett normalizálódni, ismét komolyan láttam neki a munkának, hogy legyen miből semmit sem csinálnom.
A Második Világháború már nekem is sok volt, nem igazán vettem részt benne, leginkább csak az eseményeket kísértem figyelemmel. A háborúk nagyrészt elültek, az én figyelmem is más irányba fordult. Ez alatt a néhány évtized alatt annyi mindent kipróbáltam, hogy felsorolni sem tudnám. Legálisat, és illegálisat egyaránt.

Az ezredfordulón eldöntöttem, hogy ismét itt az ideje a változásnak, és kiváltam a falkámból. Ez az elszakadás ment a legnehezebben, mert az alfa nem szívesen engedett, de végül magam mögött tudhattam őket is.

Azóta Amerikát járom, keresem a zűrös helyeket, és elhihetitek… remek a szimatom a balhéhoz. A chicagoi fülest követve lett az úticélom Fairbanks. És hogy ott mi lesz?
Az még a jövő zenéje, de azt hiszem, én élvezni fogom…