- Ööö, rendben. feleli felajánlott megszólítás kapcsán, majd leül. Még mindig kényelmetlenül feszeng, látszik a tartása merevségén és azon hogy összekulcsolja a kezeit (nem akarva idegesen dobolni az ujjával). Bármilyen hivatalban kényelmetlenül érzi magát, mert itt teljesen más emberek dolgoznak, mint ő: tanultak, kulturáltak, és tisztában vannak a rendszer működésével. -Igen, persze, szólíthat. válaszolja. A kedvességet egyelőre nem tudja mire vélni. Talán a helyiek tényleg nem annyira kemények, mint sokat megélt társaik New Yorkban és L.A.-ben. Vagy csak ő kapott ki egy rendesebbet. - Igen, ismerem a procedúrát, egyszer már végigcsináltam. mondja, de ez látszik is abból, hogy az adminisztrációhoz szükséges összes papírt összegyűjtötte és magával hozta úgy, ahogy azt kell. Az utolsó kérdésre is számított, úgyhogy máris előadja betanult válaszát. - Nekem semmi végzettségem, de úgy tudom, hogy errefelé mindig akad munka a magamfajtának. Gyárak, fakitermelés, meg effélék, tudja. És elegem volt a nagyvárosokból. Túl sok a figyelemelterelés. Meg a kísértés - gondolja, de nem mondja ki hangosan.
Érzem a feszültséget a nagydarab, marcona pasas felől és valahol talán meg is értem. Nem először találkozok olyannal, aki most szabadul, ő pedig nem először kerül ki a "nagyvilágba" mozgó céltáblával a hátán, mely azt hirdeti: "Ültem X évet, rossz ember vagyok, kerüljetek!" Az előítélet mocsok egy élőlény. - Köszönöm. - Biccentek aprót a megnevezés kapcsán, majd elkérem a papírokat is tőle, mert muszáj, hiába "kapaszkodik" beléjük úgy, mintha utolsó mentsvárai volnának. Közben persze nem hagyom beállni a kínos csendet. - Nézze, Robert. Nem tudom, hogy az előző felügyelője miféle ember volt, de én nem szándékozom úgy kezelni, mint aki véres rongyot visel a nyakában. Inkább úgy szeretnék önhöz hozzáállni, mint az emberhez, aki kapott egy újabb esélyt az újrakezdésre. Valószínűleg nem sokan lesznek velem hasonló véleményen, de én bizalmat szavazok önnek. Ne éljen vissza vele és akkor nem kell erről a ... lazább kapcsolatról lemondani egyikőnknek sem. - Aprót biccentek is mellé. - Tekintsen rám úgy, mint az első olyan emberre Fairbanksben, akihez bizalommal fordulhat, ha problémája van és ne úgy, mint egy felügyelőre. Gondolja, menni fog? - Jelenik meg apró mosoly ajkaim szegletében, ahogy végre felé tekintek a mondandóm végéhez érve. A nyomtató felzakatol a háttérben, fájdalmas hanggal szedve be a papírt magába, majd monoton tak-tak-tak kíséretében "szennyezi be" tintával. A lapjaimat kiteregettem előtte, mintegy az egyetlen fontos játékszabályt is lefektetve. Nem, tényleg nem akarja eljátszani a bizalmamat, melyet megelőlegezek neki, ebben biztos lehet. Ha mégsem, van pár referenciaszemély az életfogytiglanosok között, akik szívesen mesélnének róla, mennyire pitbull természetű tudok lenni, ha valaki átcseszi az agyamat. De persze, álljunk mindenhez pozitívan kezdetben! - Értem és ez jó kezdetnek is hangzik. Tényleg szóljon, ha segítség kell bármiben. Ez egy kis város, sok az ismerős mindenfelé, nem csak a rendőrség berkeiben, hála az égnek. Bele is zakkannék, ha csak velük tudnék beszélgetni... - Nevetem el magam rövid kacajjal, miközben felállok és a nyomtató tálcájából kiveszem a papírokat és Robert elé teszem könnyed mozdulattal meg egy toll társaságában. - Ezt kellene aláírni. Kávéval vagy üdítővel megkínálhatom esetleg? - Mert én innét és bunkó mód csak most jut eszembe kínálni, nem akkor, mielőtt leült volna. Na ezen se tudok már javítani... biztos totál kezdőnek és amatőrnek néz.
Kellemes meglepetés a nő kedvessége. Túlzás lenne azt állítani, hogy Roberttel eddig még soha senki nem volt kedves. Csak éppen ő maga nem volt olyan ember, aki ezt a kedvességet értékelni tudta korábban. Az elmúlt években változott meg a helyzet, de mivel a megváltozás első nekifutásra csúfos kudarcba torkollott, mondhatni évek óta vár egy kedves szóra. De talán éppen ezért, még nem tudja azt bizalmatlanság nélkül fogadni. - Köszönöm. Feleli egyszerűen, de ezt legalább komolyan is gondolta. - Szólni fogok, ha úgy adódik. Ezt már nem annyira, de persze ki tudja, mit hoz a jövő. - Nem kérek semmit, köszönöm. Feleli még, miközben aláírja a szükséges iratot. - Ha esetleg adna egy telefonszámot, amin elérhetem... mondja még, és előhalászik a zsebéből egy használt, szerényebb okostelefont. Idegen tőle ez a készülék, mert amikor bevarrták a San Quentinbe, még mindenki normális gombokat nyomogatott, de mire kijött, már csak érintőképernyőket. De nincs mit tenni, ezt is meg kell tanulni. Mostanra már legalább tudja, hogy mit hogyan kell megcsinálnia, így csak a gépelés jelent neki problémát.
Nem is várom el, hogy bizalmat szavazzon azon nyomban nekem. De kezdetnek jó lehet, ha látja: nem mindenkire illik a "fakabát" jelző a rendvédelem berkein belül, s hogy lehet velem beszélni, ha problémája akad. A többi... az majd alakul remélhetőleg! Nevezzenek naivnak, de hiszek abban, hogy az emberek képesek megváltozni. Egy ideje hiszek már ebben, mert én is változtam. Teljesen mindegy, milyen okból - egy emberért, egy célért, az elismerésért, önmagunknak való bizonyításért... de Robert is megérdemli az esélyt a változásra.
Aprót biccentek, mikor közli, nem kér semmit, én azonban kiszólok az egyik gyakornok kollégának, míg Robert a papírok aláírásával van elfoglalva, hogy hozzon már nekem egy kávét, legyen oly kedves. Aztán fordulok a férfi felé. - Persze, ez csak természetes! Ezen kívül itt az irodában általában ilyenkor, délelőtt talál meg, többnyire nyolctól kilencig. De az a biztosabb, ha felhív. - Természetesen bediktálom a számomat neki, s kérem, csörgessen meg, hogy én is elmenthessem az övét. Közben arra is van gondom, hogy én is aláírjam a papírokat, s a férfi által hozottakkal együtt a frissen kinyomtatott és szignózott "lejelentkezés" egy példányát átnyújtsam neki, miután elmentettem a számát. - Időnként majd még zaklatom kezdetben, hogy hol is tart az életben, mert jelentenem kell, de mára ennyi lett volna. Isten hozta Fairbanksben, Robert! - nyújtom a kezemet kézfogásra, mintegy zárásként a kis találkozónkra. Nem szeretném lerázni, de ma még az egyetemen is akad dolgom, na meg Anchorage-ba is át kellene ugranom egy másik pártfogoltnak a körmére nézni, mielőtt kiesik a bizalmi körömből.
// Részemről ez volt a záró, köszi a játékot! Remélem még lesz lehetőségünk összefutni. Sőt, biztos... //
Nehézkesen bepötyögi az új telefonszámot a mobiljába (a készülék is idegen neki, az érintőképernyő pláne, és ráadásul kicsik a betűgombok az ő zömök ujjainak), aztán engedelmesen megcsörgeti a nőt, így hamarosan Roxannak is ott szerepel a kütyüjében az ő száma. - Értem. bólogat, sőt, be is írja a telefonba azt, hogy mikor hívhatja a rendőrtisztet. Ez megint beletelik pár percbe, de Robert direkt gyakorol a géppel, mert meggyőződése, hogy ez is része a társadalomba való visszailleszkedésnek. Még talán nem is téved ezzel nagyot. Végül csak zsebre vágja az utált készüléket, és átveszi a papírjait. Ez egész gyorsan és zökkenőmentesen ment, már-már kellemes volt. Roxan miatt mindenképpen, a nő jól ellensúlyozta az egyébként gyűlölt helyzetet. - Köszönök mindent. mondja búcsúzóul, majd pedig megy, hogy ne tartsa fel tovább Roxant, na meg hogy mielőbb kívül legyen az ajtón.
*Szerintem sok idő telt el azóta, hogy Faibanksbe érkeztem, de ezt csak tudat alatt érzékeltem. Annyi dolgom volt, hogy az idő úgy illant el mellettem, hogy észre sem vettem. Csak abból tudtam mennyi idő telhetett el, hogy az állásom New Yorkban már nem volt meg és néha ránéztem a naptárra a telefonomban. Asztali nem volt. Tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt az idő múlása, csak az új ismeretségek iránti hiányom magasodott bennem, mikor a felújítás közben napról-napra Amandára és Naomira gondoltam. meg persze a nagyijára. Amanda azonban velem szemben lakott, ennek ellenére mióta ideérkeztem és befogadott az első éjszakára, nem igazán találkoztunk. Neki sok dolga volt a városban, nekem meg a házban és a környékén. Amikor ráértem volna lődörögni, ő nem volt otthon, gondolom amikor Amanda ért volna rá, én tapostam Fairbanks utcáit. Furcsa, szembe szomszédokként többet kellett volna találkoznunk, de ez valahogy nem jött össze. Ezért gondoltam az újabb, sikertelen reggeli látogatás alkalmával, hogy meg kell látogatnom ott, ahol biztosan van. Elindultam hát a városba a szép, de öreg piros furgonommal a városba, majd a pékség felé vettem az irányt. Vettem egy tálca édes és sós croissan-t, becsomagoltattam, és hozzácsaptam még egy-egy forró csokit is. Mielőtt kihűlt volna a csoki, megtaláltam a rendőrség épületét és beléptem. Ebédidő előtt pár perccel időzítettem az érkezésemet és reméltem, hogy Amanda nem lépett le előbb. Idefelé jövet már kinéztem egy helyet ahol kényelmesen és jókedvűen elfogyaszthatjuk a magammal hozott péksüteményeket. A pulthoz léptem és rámosolyogtam a recepciósra.* -Szép napot! Amanda Bishopot keresem, itt dolgozik. Rebecca Morgan vagyok. Tudna neki szólni kérem? *Annyira udvarias voltam, amennyire csak lehetett egy rendőrségi recepció előtt. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű bejutni, de azzal is megelégedtem volna ha csak telefonon kapcsolják nekem, vagy ő lejön elém.*
A mai napom eddig viszonylag eseménytelenül telt. Ha nem fut be semmi olyan hívás, akkor egész nap az irodában fogok ücsörögni, és papírokkal szöszmötölök majd. Ez nem mindig volt rossz, ráadásul a napom nem is csak emiatt alakult viszonylag jól, hanem azért is, mert reggel a hőmérő higanyszála egy kicsit fentebb kúszott, mint az elmúlt napokban bármikor. Most már az is csoda volt, hogy tizenöt fok fölé ment a hőmérséklet, én mindenesetre nagyon boldog voltam ettől az apróságtól. Igen, tudom, nekem aztán nem nehéz örömet okozni. Szóval, javában az internetet böngésztem, hogy honnan rendeljek ebédet, vagy hová menjek el gyorsan bekapni valamit, amikor megcsörrent az asztalomon lévő telefon. Ráérősen vettem fel a kagylót, aztán némi csoki rágcsálás közepette szóltam bele. A recepcióról szóltak fel, hogy jött hozzám valaki. Amint meghallottam a nevet, azon nyomban meg is örültem a hírnek, és közöltem, hogy máris megyek le. Csak utána kezdtem el gondolkozni és megijedni, amikor felálltam az asztalom mellől, és vetettem magamra egy futó pillantást a tükörben. A sálat gyors mozdulattal igazítottam meg a nyakamban, azzal már ott sem voltam. Kivételesen ma elegánsabb ruhába bújtam, bár leginkább a magas sarkú dobta fel az összhatást, ami most ütemesen kopogott, ahogyan a métereket egymás után magam mögött hagytam. Viszonylag hamar le is értem, nagyjából két percet vett igénybe az egész, maximum hármat. Ajkaimon azon nyomban széles mosoly jelent meg, amint megláttam a rám várakozó szembe szomszédomat. - Hát, szia, Becca! Micsoda kellemes meglepetés! – azzal minimálisra csökkentettem a kettőnk közötti távolságot, és nyomtam két üdvözlő puszit az arcára. – Mi járatban vagy? – érdeklődtem máris, aztán a fent eszembe ötlött gondolatot muszáj volt szavakba is öntenem. – Ugye nincs semmi baj? – kérdeztem kissé gyanakvóan. Bármi történhetett volna, amiért be kellett jönnie hozzám. Lehet, hogy nem is barátként érkezett, hanem a rendőri segítségemre lenne szüksége. Nos, az előbbi esetnek sokkal jobban örülnék, már csak azért is, mert akkor nem lenne ma még több dolgom. Meg persze azt sem akartam, hogy bajba keveredjen. - Gyere fel nyugodtan az irodámba! – invitáltam magammal, hogy ne itt mindenki füle hallatára tárgyaljuk meg a dolgokat. – Köszi, Jane! – csaptam oda barátságosan a recepciós pultra, amikor újra elhaladtam mellette, ráadásul még egy mosollyal is megajándékoztam a nemrég nekem telefonáló hölgyeményt. – Erre! – már mutattam is az utat, hol előre nézve, hol a vállam felett hátrapillantgatva, hogy a vendégem követi-e a tempómat. Azért nem száguldoztam, ráadásul alacsony is vagyok, a lábaim jóval rövidebbek, az meg csak a pláne, hogy a magas sarkak ugyan nagyon csinosak, de lelassítják az ember lányát. Ezért nem megyek én ma terepre, bár a biztonság kedvéért mindig van itt nálam lapos talpú cipő is. Sohasem lehet tudni…
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*A hölgy a pult mögött bájos volt és kedves, azonnal Amandáért szólt a telefonon, majd közölte, hogy hamarosan itt is lesz. Igazából többre számítottam, hogy majd magyarázkodnom kell miért keresem és pontosan ki is vagyok Amandának, de erre nem volt szükség, szóval kellemesen csalódtam. Mosolyogva megköszöntem, ahogy a helykínálást is a pulttal szemben lévő bőrkanapéra tekintve, de végül nem ültem le, inkább lassan körbesétáltam és megnéztem mindent. Még sosem jártam rendőrségen annak ellenére, hogy volt már egy ügyem ami a közreműködésüket igényelte. Az az eset a kirablásommal és az életmentő taxissal. Szerencsére nem történt bajom és a nyomozó is az otthonomban keresett fel ha az aláírásomra volt szüksége. Anya szerint mást is akart azért járt a nyakamra többször a kelleténél, de végül ha volt is ilyen irányú gondolata, az nem bontakozott ki. Mikor Amanda megérkezett, épp szemben álltam vele valahol a pult közelében és azon merengtem, hogy beleharapjak-e a zacskóban illatozó croissanok egyikébe vagy mégis inkább várjam meg. szokás szerint nem reggeliztem és mostanra már elég éhes voltam, de aztán győzött az önmegtartóztatás és Amandát is megpillantottam. Akaratlanul is végigpillantottam rajta, a mosoly kiszélesedett az arcomon és ott is maradt a két puszi közben is, a zacskót és az eldobható tartóba tett papírpoharakat eltartottam magamtól, nehogy valami bajuk essen. Amanda észvesztően csinos volt, elegáns, visszafogott, de mégis volt egy kis plusz ami első látásra feldobta a megjelenését. Én a szokásos lapos sarkú bőrcipőmet viseltem a szokásos, évek alatt kopottá nyűtt farmerommal, egy hosszú ujjú, nyersszínű vékony pulóverrel és egy farmermellénnyel. Táskát most sem hoztam magammal, minden apró kis kártya, kocsi kulcs és némi készpénz elfért a zsebeimben, másra meg nem volt szükségem.* -Szia Amanda! Örülök, hogy örülsz, reméltem, hogy ebédidő előtt nem foglak zavarni…..nem, nincs semmi baj, csak gondoltam megetetlek. *Kicsit megemeltem a kezemben lévő csomagokat mutatóba, de még nem árultam el mi van bennük. Amanda máris nekiindult visszafelé én meg kénytelen voltam követni, bár azt reméltem nem a négy fal között fogunk beszélgetni, a rendőrség épületétől nem messze már kinéztem néhány padot.* -Az irodádba? Mit szólnál odakint egy üres padhoz? Persze ha itt kell maradnod nem gond. Beszélgetni bárhol lehet. Tényleg nem zavarlak? Már régóta tervezem, hogy meglátogatlak, de valahogy mindig rosszul választottam ki az időt és nem voltál otthon. Persze fel is hívhattalak volna, hogy megkérdezzem, de ha már szomszédok vagyunk…és egyébként sem volt eddig medveveszély…….forró csoki és croissan. Édes és sós. *A végén újra „meglobogtattam” a zacskót és a két poharat, hátha kedvet kap hozzájuk.*
Örültem Beccának, szó se róla, egyszerűen csak nem számítottam rá, hogy éppen itt fogunk találkozni. Ezért is fordult meg a fejemben, hogy talán azért jött, mert valami gondja van, és a segítségemre szorul. Persze akkor valószínűleg nem zacskóval meg papírpohárral érkezett volna, de ezt elsőre igazából fel sem fogtam. Csak akkor, amikor már megöleltem és eltartotta magától, hogy ne legyen belőle probléma. Jól érezte, tényleg képes lettem volna kiboríttatni vele, ami itt a munkahelyemen elég kellemetlen lett volna. Hadnagyként ugyanis nem lenne túl jó, ha látnák, hogy milyen kis szerencsétlen tudok lenni. Jó, volt már rá példa, de hála istennek itt kevésszer fordult elő hasonló. - Akkor jó, egy pillanatra már megijedtem! – nevettem fel most már sokkal felszabadultabban, hogy megtudtam, nem a segítségemre van szüksége. – Ó, és mi finomat hoztál? Igazán figyelmes vagy… - ismertem be, miközben a zacskó tartalma felé ácsingóztam. Nem tudtam, hogy mi lehet, de határozottan finom illata volt. Mondjuk illat alapján nálam a reggeli szokott lenni, de igazán nem akadékoskodtam, ha már gondolt rám a kedves szembe szomszédom. Ez tényleg nagyon rendes volt tőle, és igazán meglepett, mert jóban vagyok én a többi körülöttem lakóval is, de még egyik sem volt ilyen kedves hozzám. - Nem, dehogyis zavarsz, nekem is van ám ebédidőm! – legyintettem egyet, hogy ezzel igazán ne törődjön. Tényleg örültem neki, hogy meglátogatott, de még mindig meglepő fordulatnak találtam. – Kint elég hideg volt, mikor jöttem. Ilyenkor itt már nagyon becsapós, könnyen meg lehet fázni. Biztos, hogy ki akarsz ülni? – kérdeztem kicsit aggodalmasan, kitekintve egy pillanatra a folyosó egyik ablakán. Nem, még mindig nem tűnt szimpatikusabbnak az időjárás, mint amikor legutóbb kinéztem az ablakon. – Az irodámban sem zavar minket senki… - tettem még egy utolsó próbálkozást, de ha ragaszkodni fog hozzá, akkor nyilván kimegyek én vele szívesen, azon ne múljon. Felveszem a kabátomat és kész, de ilyenkor valahogy már csak akkor szerettem kint járni, ha nagyon muszáj volt. - Igen, nyugodtan felhívhattál volna – bólogattam mosolyogva, de hát annyi baj legyen. Közben szép lassan oda is értünk az irodámhoz. – Gyere csak be! – invitáltam beljebb a helyiségbe, hiszen mindenképpen jönnie kellett, akkor is, ha esetleg mégis kimegyünk. A kabátom ugyanis itt volt, anélkül meg nem fogok egy tapodtat sem menni ebben az őszinek sem nevezhető időjárásban, az is biztos! – Hm, jól hangzik! – dünnyögtem az orrom alatt. Eddig észre sem vettem, hogy éhes lennék, de most már diszkréten korgott a gyomrom a kaja hallatán. - Egyébként jól vagy? Hogy haladsz a házzal? Kívülről nem sok szokott látszani – érdeklődtem kíváncsian. Amúgy sem szokásom leskelődni mások után, ha egy mód van rá.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Teljesen tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ami a zacskóban bujkált, nem épp ebédre való, de amikor megvettem, önzőmód magamra gondoltam és én jobbára azt eszem ami kéznél van. Nem figyelem az idő múlását, sem azt, hogy mit „szoktak” enni az emberek reggelire, ebédre és vacsorára. Ha gondoltam is Amandára és az éhségére, az teljes mértékben kimaradt a figyelmemből, hogy milyen napszak is van. De! A szándék a fontos, mondta mindig az anyukám és én ehhez tartottam magam. A croissan jó lesz ebédre is ha valakinek még egy tál meleg ételre sincs ideje. Az érdeklődésre kinyitottam a zacskót és megszellőztettem az illatokat, végül Amanda orra alá tartottam a zacskót.* -Eddig nem fáztam, de a furgonnal jöttem és ha nehezen is indul be szegénykém, a fűtés még kiváló benne…..de ha gondolod….nekem az iroda is megfelel, legalább megnézhetem hol dolgozol. *Semmi kifogásom nem volt a munkahelye iránt, csak szerettem mindent a szabadban intézni. New York-i voltam, házak útvesztőjében nőttem fel, de talán épp ezért imádtam a szabadban lenni. A fák és bokrok között várakozó padokon ücsörögni, nézni ahogy az előmerészkedő madarak felcsipegetik a morzsát, szagolni a friss és tiszta levegőt. Az utóbbi talán még érthető is, a parkban érezhetően tisztább volt a levegő, itt Fairbanks-ben viszont hidegen friss és élvezetes, szinte mindenhol, csak a falak között nem. Viszont egy kicsit kíváncsi is voltam hol dolgoznak a rendőrök, még soha nem volt alkalmam – szerencsére – megszemlélni miként végzik a munkájukat és persze Amanda személye is különleges volt. Beleegyeztem hát abba, hogy az irodájába menjünk, nem volt olyan nagy áldozat, tudat alatt rosszabbra számítottam, mondjuk arra, hogy egyáltalán nem fog rám érni, mert a munkája maga alá temeti. De nem így történt, szóval mindegy volt hol jövünk össze. Utána mentem hát, kezemben a finomságokkal, melyek eredetét közöltem is.* -Nem szeretem a telefonokat, főleg az üzenetrögzítőket. Inkább próbálkozom személyesen százszor mint egyszer telefonon. *belépve az irodájába alaposan körülnéztem, mintha valami kincs után kutatnék, de nem találtam semmi különöset. Iroda volt a maga nemében klasszikus, de Amandáé volt és kész.* -Jól bizony. Sós és édes, amelyiket szeretnéd. Gondoltam feldobom az ebédszünetedet…..A nagyi háza? Egész jól haladok vele annak ellenére, hogy a munkás akit felfogadtam, egyik napról a másikra eltűnt. De legalább a munka javát elvégezte. A gazt eltakarította és néhány bútor is lekerült a padlásról. Viszont nem maradtam segítség nélkül. Találtam egy lelkes bútortologató kutatót aki segített. *Robert ment és Killian jött. Fairbanks ontotta magából a segítőket. Noha tényleg csak Amanda miatt jöttem és azért mert otthon sosem találtam amikor kerestem, most eszembe jutott, hogy tényleg segíthetne. Ezt azonban nem akartam azonnal szóba hozni, úgy is csak most jutott eszembe, várhat még. Ha hellyel kínált, leültem és kezdtem kicsomagolni a magammal hozott ebédnek valót. A poharakat az asztalra tettem, még elsőként. A benne lévő csokoládéital még forró volt.* -Sikerült barátkoznom is és rengeteg titokra leltem ami megfejtésre szorul és időbe telik. Szóval még egy ideig a szembe szomszédod leszek. Ha kutyapesztra kell, csak szólj nyugodtan. *Imádtam a kutyákat és a cicákat, meg amúgy minden állatot, és szívesen vendégül láttam volna Amanda kutyusát amíg ő dolgozik. Legalább Boe-nak is lenne társasága. Másrészt nekem is.*
Örültem, hogy végül mégis az irodában maradunk, mert nekem tényleg elég hűvösnek tűnt még reggel az időjárás, bár a mostani időponthoz képest korán jöttem, olyankor meg tényleg még rosszabb szokott lenni. Ez teljesen normális, ettől függetlenül mégsem akartam kint tölteni az időt, majd a kutyával elmegyek sétálni, és akkor úgyis kénytelen leszek a hidegben csámborogni. Ez ilyen sajnos, benne van a pakliban a téli időszakban. Mert itt szerintem nem létezik olyan, hogy ősz, a nyárból egyből át szoktunk ugrani a télbe, a nulla fok körüli hőmérséklet ugyanis nálam határozottan télinek számít. - Pedig akkor már sokkal hamarabb is találkozhattunk volna! – ingattam a fejemet rosszallóan, de azért az arcomon ott volt egy kedves mosoly, hogy ne érezze magát úgy, mint egy leszidott gyerek. Nem ez volt a célom, egyszerűen csak örültem volna neki én is, ha már előbb sikerült összehozunk egy találkozót, de mint ahogy ebből az esetből is látszik, ami késik, az nem múlik! Végül mégiscsak megtalálta a módját, hogy rám bukkanjon, úgyhogy most nyugodtan elkölthettük együtt az ebédet az irodámban, aminek az ajtajához mostanra oda is értünk. Egyből beinvitáltam, majd amikor én is beléptem, akkor becsuktam magam után, hogy ne nagyon zavarjanak, ha lehet. - Sikerült! Meglepődtem, hogy itt vagy, azt hittem valami baj történt… - vallottam be őszintén. – Ülj csak le nyugodtan, van itt több szék is, amelyik szimpatikus! – mutogattam körbe. – Nyugodtan pakolj le róla, ha esetleg van valami rajta – kettőn ugyanis volt néhány irat, egy másikon a táskám, szóval, ha éppen azok tetszettek meg neki, akkor egészen egyszerűen arrébb kellett rámolnia és kész is. – Ez igazán jól hangzik! – bólogattam a hallottakat követően, ajkaimon biztató mosoly ült. – Ha kell, én is szívesen segítek a pakolásban, miért nem szóltál már előbb? Tudom, nem szereted a telefont, de néha hasznos! Segíthetnék az apróságokban… vagy munkásokat találni – soroltam, miközben kényelmesen elhelyezkedtem, és az egyik pohár után nyúltam, ha már így elém lett téve. Még jó meleg volt, ezt szeretem! - Ezt örömmel hallom! – utaltam a barátkozásra, aztán óvatosan belekortyoltam a forró csokiba. Tényleg meleg volt, de már kezdett iható állapotúvá válni. – Hm, ez nagyon finom! – böktem Becca felé a poharammal barátságosan, mintha koccintani akarnék. – Köszönöm, ez igazán kedves tőled, bár nap közben általában alszik – legyintettem a kutyám említésére. – És mesélj, miféle titkokra sikerült rábukkannod? A nagymamáddal kapcsolatos? – kíváncsiskodtam. Egyrészt szerettem ezeket a dolgokat kinyomozni, másrészt civilként és őrzőként is az volt a feladatom, hogy felderítsek bizonyos rejtélyeket, titkokat. Mindezek tudatában szerintem egyáltalán nem volt meglepő a feltűnő érdeklődésem a téma iránt. - Persze mondd meg nyugodtan, ha nincs hozzá közöm, azt hiszem szakmai ártalom! – emeltem fel mind a két kezemet megadóan, aztán a mozdulatsor a zacskóban végződött, amiből kivettem egy sós süteményt, és jóízűen bele is haraptam. Még friss volt, szinte ropogott.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Szánom bánom bűnömet, tényleg az én hibám, hogy nem jöttünk előbb össze és még a rengeteg dolgomra sem foghattam. Végül is csak a házzal voltam elfoglalva, mert még munkám sem volt, és egyelőre nem is kerestem. Volt még egy kis tartalékom ami anyámról maradt rám, nem az én érdemem ez sem, ő gyűjtögette, és a lakásbérleten is spórolni tudtam. A New York-i lakás előre ki volt fizetve, még két hónapig azzal sem kellett törődnöm, ennyi időm volt, hogy eldöntsem mi lesz velem és a nagyi házával.* -Igazad van, rossz szomszéd vagyok, nagyon rossz szomszéd. *Bűnbánatom kiült az arcomra, szenvedő képet vágtam, aztán elmosolyodtam ahogy Amanda is. Örültem, hogy nem haragszik rám, az első napomon kedves volt és vendégszerető, alig ismertem de már tudtam milyen házban lakik, ismertem a kedvenceit és együtt forró csokiztunk. Az irodában kerestem egy helyet magamnak, minél közelebb Amandához, csak néhány iratot kellett átrendeznem a székről az asztalra, és a csomagomat is le tudtam tenni miután magamhoz vettem egy sajtos péksüteményt.* -Szerencsére nem történt semmi különös….vagyis rossz. A legszükségesebb bútorok lekerültek a padlásról és ha néha átkukkantottál azt is láthattad, hogy a dzsungel ki lett fésülve. *Kerítésem és kapum még most sem volt, csak két oldalt a sövény, de nekem így is megfelelt. Már látszódott a házhoz vezető kövekből kirakott járda, ami egyébként el is ágazott a terasz és fészer felé, de ez csak akkor derült ki miután Robert megtalálta és felszabadította a gaz rabsága alól.* -Akartam, már gondoltam rád és a markos legényeidre, de egyik reggel nagy bátran kimentem futni az erdőbe és ott találkoztam egy igazi lovaggal, aki megmentett a farkasoktól, hálám jeléül pedig meghívtam másnap reggelizni. Killian még nálam is lelkesebb volt, úgy vetette bele magát a padlás titkaiba mint egy toronyugró. *Kicsit kiszíneztem, de a lényeg igaz volt. Beleharaptam a croissanomba és élveztem a sajt ízét ami belül még krémesen olvadt volt. Most valahogy a sósat kívántam meg, édesnek meg ott lesz a forró csokim amit hidegen is épp úgy imádok mint melegen. Amanda viszont azzal kezdte én a croissant emeltem koccintásra.* -Nincs mit, tényleg szívesen. A nagyival kapcsolatban egyre több titok merül fel. Jártam Naomi nagyszüleinél és Lauren nagyi mutatott nekem képeket a nagyi temetéséről….tudom, egy kicsit bizarr, de felismertem valakit az egyik képen. Mrs. Johnson két évvel ezelőttig New Yorkban lakott a házunkban, soha nem említette, hogy ismerné a nagyimat, anya viszont valamiért ki nem állhatta. Naomi is felismerte, ő is New Yorkban látta mégpedig a lánya iskolájánál. Tudtad, hogy Naominak van egy lánya? Fura, hogy sosem mesélt róla, pedig sokat beszélgettünk New Yorkban a könyvtárban….de magáról nem sok mindent árult el. *A kutya kérdést hamar lezártam, bár imádom a kutyákat és a macskákat és Amanda kedvencei tényleg édesek, sokkal izgalmasabbnak találtam azt a sok mindent amire eddig rájöttem. Csak úgy áradt belőlem minden szó és úgy tűnhetett, hogy lelőni sem lehet, pedig itt aztán az egész házban mindenkire minimum egy fegyver juthatott fejenként. Amanda mentegetőzésén is átsiklottam, elvégre azért jöttem, hogy dumcsizzunk, másról pedig egyelőre nem tudtam, csak a nagyimról és arról, hogy mi minden történt velem az ideérkezésem óta. Az arcomon rengeteg érzelem vonult át miközben beszéltem és kezemben a sütivel még hevesen gesztikuláltam is, szerencsére egyetlen morzsa sem került asztalkörüli pályára. Sokkal többet nem tudtam mondani, de elég izgatott voltam a semmihez képest. Vártam, hogy Amanda mit szól mindehhez. Bár nem hátsó szándékkal érkeztem, most eszembe jutott, hogy talán Amanda tudna segíteni a történet Mrs. Johnson pontján, de egyelőre nem említettem meg az ötletemet. Az is lehet, hogy nem is fogom.*
- Dehogyis, én ilyet nem mondanék! – szóltam rá kicsit nevetve. Azért bűntudatom lett egy kicsit, hogy ennyire a szívére vette, de reméltem, hogy nem tart sokáig. Én semmi rosszat nem gondoltam róla még véletlenül sem, sőt, éppen ellenkezőleg. Még mindig kedves és közvetlen nőnek találtam, akivel érdemes barátkozni és jó kapcsolatot ápolni. Valószínűleg én többet tudnék neki segíteni, mint fordítva, de sohasem lehet tudni igazán, hogy mikor fog ő feltűnni számomra a mentőangyal szerepében. Reméltem, hogy sosem fog belekeveredni semmi veszélyesbe, és csak apróságok miatt keres majd fel, hogy segítsek. - Igen, az nekem is feltűnt már – bólogattam egyetértően, mert az volt talán kívülről a leglátványosabb. Azt valószínűleg még azok is észrevették, akik sohasem találkoztak Beccával és nem tudtak a létezéséről sem. A dzsungel eltűnése viszont bárkinek szemet szúrt volna, így egyértelmű lett, hogy a háznak ismét van egy lakója. Szerintem a legtöbben furcsállták, de nekem semmi rossz nem jutott eszembe az újdonsült szomszédommal kapcsolatban. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy most már tényleg itt maradsz! – vigyorodtam el úgy, hogy az ne legyen sértő számára, de mégis érzékelje, hogy kedveskedek, csak viccelődök csupán. - Örülök, hogy végül adtál egy esélyt a városnak… - mosolyom mit sem veszített a ragyogásából, még akkor sem, amikor a forró csokoládét rejtő pohár után nyúltam, és finoman belekortyoltam. A kis nyíláson még mindig gőz szállt ki, de engem nem zavart. Nem égette meg szerencsére a nyelvemet, de nem sokon múlt, leginkább csak az óvatosságtól függött. Már olyan sokszor jártam így, hogy megtanultam odafigyelni, és nem egyből meggondolatlanul meghúzni az efféle melegített italokat. – Úgy hangzik, hogy nagyon izgalmas napjaid voltak akkor – állapítottam meg, bár mosolyom egy kicsit veszített a fényéből. A név ismerősen csengett nekem, nagyjából azt is tudtam, hogy kiről van szó, csupán valódi hátterével nem voltam tisztában. Talán csak egyelőre, talán sohasem fogom megtudni. Azzal viszont tisztában voltam, hogy farkas az illető, Beccát pedig féltettem attól, hogy belekeveredjen a világunkba. Valamilyen módon úgyis meg fog történni, de amennyire csak lehetett, késleltetni akartam. Talán jobban oda kellett volna rá figyelnem, de már úgyis teljesen mindegy, a baj megtörtént. - Ez tényleg furcsa… - állapítottam meg. Szegény azt sem tudhatta, hogy igazából ez mennyire furcsa. Nem volt nehéz kitalálni egyébként, hogy mi a titok nyitja, de neki nyilván nem beszélhettem sem őrzőkről, sem farkasokról. Azt viszont nagyon szerettem volna megtudni, hogy a nagyanyjának mi köze volt ehhez az egészhez. Nem rémlett, hogy őrző lett volna, de hát nem is ismertem személyesen, úgyhogy ez nem olyan hatalmas meglepetés. – Igen, tudtam, hogy van egy lánya. Én is ott voltam vele… - magyaráztam szinte már félvállról, mintha nem is lenne ez most lényeges információ. A többi dolgot ugyanis sokkal furcsábbnak találtam, ráadásul én ott nem vettem észre a nőt. Persze nem is tudtam, hogy keresnem kéne ismerőst, így nem olyan furcsa, hogy elkerülte a figyelmemet. Akkor egyébként is azon fáradoztam éppen, hogy segítsek megvigasztalódni Naominak, mielőtt teljesen széthullana. - Nem hiszem, hogy ez olyan téma lenne számára, amiről sokat szeret beszélgetni… - a mosolyom kissé szomorkás volt, mert én pontosan tudtam, hogy milyen nehéz időszakon ment keresztül a barátnőm. Végig mellette voltam, és pontosan ebből az apropóból lett őrző is belőle. Illetve emiatt fogadta el az elhívást, mert a Vörös Hold tehetett róla ugyebár, hogy egy újabb próbálkozásra sor került egyáltalán. – És ki az a nő vajon? Van ötleted? – tértem vissza inkább erre a témára, mert úgy sejtettem, hogy ez őt is jobban foglalkoztatja.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Igazából nem voltam én rossz szomszéd, de mostanában annyira lefoglaltak az újdonságok, hogy akaratlanul is félretettem a jó tulajdonságaimat a szomszédság terén. Amanda megértő volt és kedves és megérdemelte, hogy ezek után hálásabb szomszédja legyek. Máris tervbe vettem egy szombati csajos napot, akár Naomit is bevehetjük a buliba, ő is szereti az édességet, együtt áldozhatunk a bűn oltárán egy egész tálca süteménnyel.* -Te csak ne vigyorogj. -*Korholtam le a kezemben lévő maradék péksüteménnyel.*- És ne merészeld azt mondani, hogy „Én megmondtam.” Egyébként, igen maradok, de az idő még korántsem biztos. Az esélyt megadtam, most a város jön. *Mosolyom mutatta, hogy jókedvű vagyok és semmilyen negatív érzelem szikrája sem lobbant fel bennem. Amanda tudta és nem is értem miért makacskodtam. Persze nem könnyű egyik napról a másikra változtatni a dolgokon, azzal, hogy idejöttem és maradtam, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, a barátaim, a megszokott környezet, az otthonom ahol felnőttem mind New Yorkban maradtak, hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban és elveszettnek is éreztem magam itt az isten háta mögött. Be kellett illeszkednem, be kellett rendezkednem. Egyik hozta magával a másikat s bár már gondolatban nem voltam ellene, nem akartam véglegesíteni a dolgot, nem akartam minden hidat felégetni magam mögött. Viszont olyan voltam mint egy véreb, ráéreztem a szagra és addig nem nyugszom míg ki nem derítem a teljes igazságot. Szóval amíg a nagyi titkaira nem derül fény, maradok. Ha a város addig képes lesz egészen magával ragadni, akkor még tovább.* -Igen, izgalmasak voltak és érdekesek. Úgy vettem észre, hogy itt az emberek nagyon közvetlenek és segítőkészek. *Egonról még nem is beszéltem. New Yorkban eszembe sem jutott volna megtenni azt amit Egonnal megtettem. Alig öt perce ismertem és elmentem vele fagyizni, alig egy órája és már a moziban ültünk, majd a film után együtt sütiztünk. Egonnak azonban semmi köze nem volt a nagyimhoz, így egyelőre nem említettem meg. Csak mellékesen kérdeztem meg Amandát, hogy tud-e Naomi lányáról, biztos voltam benne, hogy tud róla, elvégre barátnők voltak. Az egészből, minden biztos pont hiányában is azt szűrtem le, hogy Naomi valamilyen módon elveszítette a lányával a kapcsolatot, Naomit ismerve akaratán kívül és gondoltam, hogy ezért nem szívesen beszél róla. Végül is mi nem voltunk – eddig – szívbéli barátnők, de talán ez majd idővel változik. Hagytam is Naomi lányát és Amanda kérésére a titookzatos Mrs. Johnsonra koncentráltam. * -Nem, fogalmam sincs, viszont abban mind egyetértettünk, hogy engem figyelt a nagyim kérésére. Miriam nagyi tudott rólam, egy fényképe biztosan volt rólam, mert Lauren nagyi említette. Egy óvodás kép. És akkoriban tűnt el szem elől, mikor a nagyim meghalt. Én jóban voltam vele, sokat beszélgettünk, így utólag már érthető is miért kérdezett rólam olyan sokat. Akkor csak egy kedves, pletykás néninek gondoltam. Anya viszont ki nem állhatta, mindig dühös volt ha kiderült, hogy leálltam Mrs. Johnsonnal beszélgetni. Aztán Mrs. Johnson egy napon elbúcsúzott tőlem és azt mondta, hogy Floridába megy. Azóta nincs hírem róla. Mindenhol feltűnt ahol nem lett volna helye és kapcsolatban volt a nagyival, de nem árulta el, hogy ez így van. Még azt sem, hogy él a nagyim, pedig kérdezett róla és tudta, hogy egyik nagyszülőmet sem ismertem. Tudta mennyire rossz érzés ez nekem, mégsem árulta el, hogy ismerte Miriam nagyit. Szóval nem tudok róla semmit. Gondoltam talán megkérem az egyik barátnőmet New Yorkban, hogy nézzen utána, hátha meghagyta a címét a ház gondnokánál, de még nem beszéltem vele. *Hát röviden és hosszan ennyi volt amit megtudtam. Mindent elmondtam Amandának, pedig nem is ezért jöttem el hozzá. Volt egy kis bűntudatom, ezért elhatároztam, hogy többet nem beszélek a nagyimról Amandának. Elmartam a forró csokis poharamat és belekortyoltam, szerencsére már iható forróságúra hűlt. Azon merengtem hogyan tereljem másra a szót és milyen irányba.*
- Jó, akkor nem mondom! – emeltem fel a kezeimet, de ajkaim azért még mindig széles mosolyra húzódtak. – Szerintem azzal nem lesz probléma. Látod, én is itt ragadtam! – csak amit ő nem tudott, hogy nekem nem is volt választásom. Nem akartam elmenni innen, ez tény, de csak úgy kényem-kedvem szerint nem is tehettem volna meg, mert nekem a munkámon túl olyan kötelességeim voltak, amikről talán sohasem mesélhetek majd neki. Bár, Nonóról is ezt gondoltam, aztán tessék, most én vagyok a mentora és hamarosan vizsgázni fog. Ez az, ami még szintén nem fordult meg a fejemben közel egy évvel ezelőtt. - Igen, eléggé közvetlenek. Nekem is ez tűnt fel először, hiszen én is nagyobb városból érkeztem. Azt hiszem, hogy a kisvárosokban ez valamilyen kötelező viselkedésmód – nevettem el magam a gondolaton. – Legalább a filmekben ezeket jól ábrázolják… - tettem még hozzá csak úgy a viccelődés kedvéért. Annyi ilyen filmet láttam már, és itt ugyan nem tudott mindenki mindent a másikról teljes mértékben, de korántsem volt olyan nagy város, mint New York, ahol az ember talán még a szomszédjához sem szól hozzá, mert nem ismeri fel évek után sem. Ez olyan szomorú, úgyhogy kifejezetten szerettem Fairbanksben, hogy be lehetett illeszkedni ide. Nekem is meg kellett tennem annak idején, de szerencsére nekem az ilyesmivel sohasem voltak problémáim. Hittem benne, hogy Beccának sem lesznek, hiszen ő is elég barátságos teremtésnek mondható. - Hm… - elgondolkozva néztem magam elé. Az nincs kizárva, hogy tényleg megkérte ezt a titokzatos nőt Becca nagyanyja, hogy tartsa szemmel, az okokat viszont egyelőre nem láttam át, hiába szerettem volna rájönni. Ahhoz több információra lett volna szükségem, de én utána is tudok majd nézni az őrzőknél ezeknek a dolgoknak, hiszen informátorként jogom van belepillantani olyan aktákba is, amelyekbe mások nem biztos, hogy beleolvashatnának. Vannak azért előnyei is annak, hogy az információk megszerzése a dolgom. Pontosan ezzel foglalkoztam, és most is ezt kellett volna tennem, csak éppen szívességből. – Szerintem nem hagyta hátra a címet – jelentettem végül ki némi gondolkodás után. - Ha ennyire titkolózott előtted is, akkor nem hagyott maga után semmit, ami alapján megtalálhatnád. Nem kizárt, hogy tényleg Floridába ment, de az is lehet, hogy teljesen más helyre… - árultam el a véleményemet ezzel kapcsolatban. Abban az esetben pedig, ha a nő őrző volt esetleg, akkor bizony az is lehet, hogy áthelyezték valahová. Némi telefonálgatással talán juthatnék valamire, de ahhoz szabadidőre volt szükségem, amivel mostanság nem bővelkedtem. Első sorban az őrzői feladataimat kellett ellátni, csak utána jöhettek a privát dolgok. – Ha engem kérdezel, szerintem direkt nem árulta el neked, hogy kapcsolatban van a nagyanyáddal és ő tud rólad. Szerintem ő nem akarta, hogy megtudd, hogy életben van, és valamilyen oknál fogva szívesebben nézett téged távolról, tudva, hogy biztonságban vagy. Fogalmam sincs, hogy édesanyád miért döntött úgy, hogy kiszakítja őt az életedből, de látod, ő nem hagyta magát teljesen! Még ha ezért sok hazugságra és egy barátra volt is szüksége – ajkaimon megjelent egy kedves mosoly, mert bizonyára tényleg erről lehetett szó.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*El kellett ismernem, hogy Amandának igaza volt és van. Csak bólintottam mosolyogva arra, hogy ő is itt van még mindig. Lehet, hogy egy év múlva én is ezt mondom, de addig még sok idő telik el és minden bizonnyal egyetlen napom sem lesz unalmas. Pedig kisváros, mégis izgalmasabb mint New York, mert itt lehet élni, a szó legnemesebb értelmében.* -Vagy csak közelebb vannak egymáshoz az emberek, egymásra vannak utalva. Mindegy mi az oka, nekem tetszik. *Magamtól eszembe nem jutott volna, hogy ide jöjjek, vagy másik kisvárosba költözzek, bár voltak barátaim New Yorkban és sok időt töltöttem el velük, úgy éreztem alig két hét alatt is többet éltem és tapasztaltam mint eddig egész életemben. Valahogy kiteljesedett az életem.....nem is tudom.....talán a nagyim boldog lenne ha hallaná vagy tudná mit érzek már napok óta halványan, amit még nem mertem hangosan kimondani. Otthon érzem magam. Persze sok mindent helyre kell tenni még az életemben, de soha jobb helyet a küzdelemhez mint Fairbanks. Reménykedtem még valami apró kis szikrában a titokzatos Mrs. Johnsonnal kapcsolatban, de a lelkem mélyén ugyanazt fogalmaztam meg mint amit Amanda hangosan kimondott.* -Igen, itt tudom én is.-*mutattam a fejemre, majd utána a szívemre tettem a kezemet.*-csak itt nem akarom elfogadni. *Ha elfogadnám, akkor eldobnék magamtól minden reményt, hogy megtudjam az igazságot. ez nem egy kis semmiség volt, nem egy olyan sötét titok ami szégyenletes, éreztem, hogy annál sokkal több és Amanda egy mondata pont ezzel kapcsolatban ütött szöget a fejembe.* -Épp ez az amire én is gondoltam csak nem értem mitől kellett volna biztonságban tudnia. anya nem tartotta vele a kapcsolatot, engem szinte elrejtett előle, a nagyi meg távol tartotta magát tőlem. Mi lehet a háttérben ami veszélyes rám nézve?.....Még kimondani is fura. *Úgy éreztem magam mint a történet főhőse valami összeesküvés elméletben. Az egész egy nagy labirintus volt és nem találtam a kiutat. Azt viszont éreztem - magam sem tudom megmagyarázni ésszerűen - hogy a ház még rejteget előlem valamit és ezt kellett megtalálnom.* -Tudod ez az egész felzaklat és idegesít. Viszont nem fogom feladni, ha itt kell maradjak évekig, akkor is kiderítem az igazságot. Bármennyire is rossz, tudnom kell. És gondolj bolondnak de egyre inkább az az érzésem, hogy a titok nyitját nem egy eltűnt öreg hölgy jelenti, hanem ott van karnyújtásnyira tőlem a házban. Ha ízekre is kell szednem megteszem, de meg fogom találni. *Azt hiszem egy kicsit elragadtattam magam, mint aki mély álomból ébredt néztem Amanda szemeibe és elmosolyodtam. Persze ettől még az elhatározás, elhatározás maradt. Félretettem a korábbi gondolatot, miszerint megkérem Amandát, hogy vesse be a kapcsolatait és nézzen utána Mrs. Johnsonnak, inkább kellemesebb témára tereltem a szót. Voltaképpen ezért is jöttem el.* -Most, hogy viszonylag sikerült berendezkednem és van hova leültetni a vendégeimet és van miből megkínálni, örülnék ha viszonozhatnám a vendéglátásodat. Mit szólnál egy csajos estéhez nálam? Legalább láthatnád a nagyi házát teljes valójában és szépségében. *Idétlen vigyorral, reménykedve néztem rá. Szerettem volna legalább egy estét nem egyedül tölteni, nem mintha féltem volna a házban, de utáltam a magányos csendet, azt amit nem lehet zenehallgatással vagy filmnézéssel elűzni. Hosszú idő óta pedig most először fordult elő velem, hogy az olvasás sem kötött le. Legutóbb is eltelt egy óra könyvvel a kezemben úgy, hogy egyetlen szót nem voltam képes felfogni abból amit olvastam.*
Örültem neki, hogy jól érzi itt magát, igazából nekem is tetszett, hogy az emberek ennyire összetartóak tudtak lenni a közösségben. Én meg amúgy is tagja voltam egy sokkal kisebb, összetettebb csoportnak is, de ezt szintén nem árulhattam el neki sem most, sem a jövőben. Illetve ki tudja még, hogyan alakul. Valószínűleg elég sok természetfeletti lény fogja körülvenni, példának okáért máris itt volt Nonó meg az én kettősünk, és biztos voltam benne, hogy már farkasokhoz is volt szerencséje, csak éppen nem volt vele tisztában. Talán akkor egyből maga mögött is hagyná Alaszkát, amíg rá nem jönne, hogy ezek a lények máshol is ugyanúgy élnek a világban, akárcsak az emberek. Mindenestre egy kicsit kíváncsi lettem volna arra, hogyan reagálna erre az egészre. Biztosan kinevetne és jó pár méteres körzetben elkerülne engem. Megértettem, hogy miért nem akarta elfogadni a tényt, hogy a nő okkal tűnt el. Ez volt talán az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodott a nagyanyjával kapcsolatban. Szívesen segítettem volna neki, de ahhoz sokkal többet kellett kiderítenem erről az ügyről, és ez időbe fog telni a feladataim mellett. Az elhatározás azonban megvolt bennem, szerettem másoknak segíteni, és még feltűnő sem lenne, hiszen rendőr vagyok. A rendőröknek pedig sokszor az a dolga, hogy kiderítsenek bizonyos ügyeket, megtaláljanak eltűnt embereket. Ez a nő akár annak is volt tekinthető, hiába önként vonult el a világ elől. - Nem feltétlenül kell ennyire drasztikusan gondolkodnod, Becca! – mosolyogtam rá két falat között, amit aztán leöblítettem pár korty forró csokoládéval. – Nem biztos, hogy tényleges veszélytől akart téged megóvni, lehet, hogy egyszerűen csak magától az élettől. Tudni akarta, hogy jól vagy, hogy boldogultok az édesanyáddal, ha már valami miatt megszakadt kettejük között a kapcsolat. Lehet, hogy összevesztek, ő pedig így próbált része maradni annak, amiből ki lett zárva. Nem tudom, ezek csak ötletek… - gondolkoztam hangosan, de én tisztában voltam azzal, hogy talán tényleg valamitől meg akarta óvni, ahogyan Rebecca előadta. Arra is lett volna tippem, hogy mi jelentett rá veszélyt, de ezt nem vele kellett megbeszélnem, hanem nála sokkal hozzáértőbb személlyel. - Mindenesetre segíthetne a kiderítésében ez a bizonyos öreghölgy… - tettem hozzá somolyogva. Megértettem é, hogy idegesíti, de attól még úgysem lesz előrébb. Azért aranyosnak találtam, hogy ennyire belelovallta magát, néha én is pontosan ilyenné váltam, ha valami miatt nagyon lelkesedtem. Ez az ügy inkább csak felkeltette az érdeklődésemet, de nyilvánvalóan nekem semmi előnyöm nem származott volna abból, ha kiderítek egy-két dolgot. Csupán a szívesség és egy boldog arc látványa, amikor kiderül az igazság. Vagy inkább szomorú, ki tudja, hogy mi lapult a háttérben. Azért a témaváltás határozottan nem volt ellenemre, kényelmesen vissza is süppedtem a székembe, tovább falatozva a péksüteményekből. Leginkább most a sósból vettem, mert azt kívántam meg jobban. Az édes ital mellé már túl sok lett volna, azt hiszem, bár hála istennek az alakomat legalább nem kellett félteni. Nem sok hatvanöt éves mondhatta el magáról, hogy úgy néz ki, ahogyan én. Ezen a gondolaton kedvem lett volna nevetni, végül azonban legyőztem a késztetést, és csak bólintottam egyet. - Ez nagyon kedves tőled, elfogadom a meghívást! – egyeztem bele mosolyogva, gondolatban pedig máris azt terveztem, hogy Cathyt kire fogom bízni. – Kíváncsi vagyok rá, mit hoztál ki belőle. Biztosan nagyon otthonos már, de ha kell segítség új bútorok beszerzésében, szívesen elkísérlek! – ajánlottam fel nagylelkűen. Szerettem új házakat berendezni, a sajátom is az én ízlésemet dicsérte.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Ez az egész titok dolog kezdett árnyékot vetni az életemre, pedig ezért jöttem el ide. Az, hogy megörököltem a nagyi házát és „el kell adnom”, csak egy jó indok volt arra, hogy kiderítsem miért kellett távol töltenem tőle az életemet. Amanda először egyetértett velem, sőt ő mondta ki először, hogy a nagyi biztonságban akart tudni, de most finoman visszakozott. Számomra így úgy is _nagy titok_ szaga volt az egésznek és rákattantam. A történet fura volt és ha nem velem történik meg ez az egész, csak mástól hallom, biztosan nem gondolok szörnyűségre. Így viszont az újabb és újabb részletek egyre különösebbre festették le az egészet, ami csak további kutatásra sarkalt. Ha egyszer valamit elcsíptem nem engedtem, olyan voltam mint a jó véreb ha szagot fogott.* -Te mondtad az előbb, hogy biztonságban akart tudni. Mi más oka lehetett arra, hogy ha össze is veszett anyámmal, hogy ne mutatkozzon előttem, hogy beletörődött abba a ténybe, hogy halottnak hittem? *A kérdés után máris legyintettem. Éreztem, hogy túlságosan is rávetettem magam a témára, és nem ezért jöttem el Amandához. A Mrs. Johnson-ról való kutatás kérését is épp ezért tettem félre, nem akartam Amandát ezzel terhelni, ráadásul hiába volt az egyetlen támpontom az öreg hölgy, ahogy Amanda is mondta, nem láttam sok esélyt arra, hogy megtaláljam. Ha valaki el akar tűnni, ebben a fene nagy országban könnyedén megteheti. Még akkor is ha tényleg Floridába ment. Ezért is kanyarodtam vissza az eredeti témámhoz, amiért felkerestem Amandát. Szembe szomszéd volt, de valamiért nem sikerült úgy időzítenem, hogy otthon legyen, de szívesen jöttem be a városba is, hiszen volt még látnivaló bőven és ha tartósan itt maradok, nem hátrány ha tudom mit hol találok. A csajos este ötlete egy kicsit önző dolog volt a részemről, nem akartam egyedül lenni este viszont váratlanul sem szerettem volna Amandára törni az otthonában. Másrészt szerettem volna meghálálni amit az első napon tett értem, nem utolsó sorban kedveltem őt és szerintem remek társaság volt.* -Köszönöm, de van bútorom. Mind a nagyié volt, öreg, sokat megélt bútorok és mindnek emlék illata van. Még a pöttyös bögréi is megmaradtak. A szőnyegek meg, valami csodásak, mind indián holmi, szőttesek a falra, kis kézzel készült farkas figurák agyagból. Majd meglátod ha átjössz. *A nagyi háza és bútorai mesések voltak. Lehet, hogy csak az én számomra, de annál lelkesebb voltam és mindez segített félretenni Mrs. Johnsont és a titkokat. Beleharaptam a magam sütijébe és ittam rá egy korty…meleg csokit.* -Azt hiszem most már csak egy állásra lesz szükségem, mert hamarosan kifogyok a tartalékaimból. Killian megalkudott velem, hogy ha segíthet lepakolni a nagyi padlását, megszervez nekem egy állásinterjút a könyvtárban, de szerintem csak tréfált. Pedig jó lenne, legalább itt is azt csinálhatnám amit szeretek, de végül is mindegy hol találok helyet magamnak, a lényeg, hogy kapjak fizetést. *Csak mellékesen jegyeztem meg, egy ideje már foglalkoztatott a dolog, naponta számolgattam meddig húzom ki a tartalékból. Eszembe sem jutott, hogy Amandától kérjek segítséget, mielőtt hazamegyek beszerzek néhány újságot és otthon átlapozom az álláshirdetéseket. Killian ajánlatát nem vettem komolyan, nem mintha nagyotmondónak hittem volna, de a helyzet amikor előadta, egészében véve nem volt komoly.*
//Köszönöm a türelmedet és elnézést kérek a késlekedésért. :flower: //
- Fogalmam sincs, Becca! Tényleg! – tártam szét a kezeimet tanácstalanul. Engem nem zavart, hogy ennyire beleélte magát ebbe az egészbe, mert valószínűleg én is ezt tettem volna, ha hasonló helyzetbe kerülnék. Nekem nem voltak ilyen ügyeim soha, ha meg mégis érdekelt valami, akkor addig nem nyugodtam le, amíg meg nem találtam a kérdéseimre a válaszokat. Én ilyen vagyok, ezért tökéletes nekem az informátor szerep. Remek érzékem volt ahhoz mindig is, hogy felfedezzek apró részleteket, lehetetlen összefüggéseket, és megszerezzek jelentéktelennek tűnő információkat. Igaz ez a régi életemre, és igaz a mostanira is. - Nem feltétlenül kell ebbe borús és rejtélyes dolgokat látni, hiába furcsa ez az egész. Ne vedd úgy a szavaimat, hogy a szó klasszikus értelmében mondta ma biztonságot… - próbáltam kicsit megnyugtatni és elterelni ettől a témától. Attól tartottam, hogy a nyomozgatásával lehet, hogy olyan részleteket ás elő, amiket nem lenne szabad. Amihez semmi köze nem lenne, és én mondom, még egy olyan ismerős, akinek emléktörlésen kell átesnie, nem lenne valami jó. Rosszul érezném magamat, Nonó is elég rosszul viselte, hogy vannak homályos pontok az életében még mindig. Még szerencse, hogy ő tudta előre és volt lehetősége rá, hogy jegyzeteket készítsen arról az időről, amit örökre el fog engedni, el fog felejteni. Azért a vendégség témaköre már jóval kevesebb feszültséget varázsolt a levegőbe, ez valahogy jobban tetszett nekem. Szívesen átmentem én, meg tudtam oldani, ha éppen nem fogok dolgozni. Az, hogy rendőrként vagy őrzőként értem ezt, egyre megy. A lényeg, hogy nem érek rá bizonyos estéken, de ezt majd úgyis előre meg tudom neki mondani, ha már valamilyen időpontban fogunk gondolkozni. Jobb biztosra tudni, és akkor úgy szervezem a dolgaimat én is, hogy mindenkinek jó legyen. - Jól van! – bólintottam mosolyogva. Az indián holmik és a farkasok említése azért némi feszélyezettséget okozott bennem, de talán csak véletlen egybeesés. Bár nem hittem az ilyesmiben, de sohasem lehet tudni. Ezen a vidéken bárkinek tetszhet ez a stílus, lehet, hogy Rebecca nagyanyját is teljesen magával ragadta és csupán ezért voltak ilyen berendezési tárgyai. Nem feltétlenül kell mindig belelátni mindenbe olyat, ami nincs is. – Érdekes ember ez a Killian… - dünnyögtem az orrom alatt, majd vettem egy újabb sós süteményt és haraptam belőle egy nagyobb falatot. Jóízűen megrágtam, majd miután lenyeltem, folytattam tovább a gondolatmenetemet. – Néztél már álláshirdetéseket? – érdeklődtem kíváncsian. – Az újságokban biztos rá lehet bukkanni valamire! – vetettem fel mintegy mellékesen. Én is simán meg tudtam volna neki szervezni egy könyvtári állásinterjút, de inkább távol akartam tartani az őrzők bázisától, amennyire csak lehetett. Így is elég furcsa volt ez az egész ügy, már csak az kellene, hogy bent üljön egész nap a kellős közepén ennek az egésznek. Már így is túl sok volt, ráadásul velem szemben lakott. Ha még belőle is őrző válna rövid úton, akkor elkezdenék aggódni, hogy az összes körülöttem lévőre én vagyok ilyen hatással.
// Ugyan... nem volt ez sok idő! //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Nem akartam Amandára borítani a bilit, de nekem olyan érzésem volt, hogy sikerült és ezért kellemetlenül éreztem magam. Ráadásul most épp váratlanul törtem rá amit az otthonában szerettem volna elkerülni, azt csináltam amit nem akartam. Ez csak most tudatosult bennem igazán, de hát velem már csak így történnek a dolgok, nem mintha érzéketlen lennék vagy udvariatlan, csak időnként szétszórt és figyelmetlen. Többek között ezért is szoktak velem apróbb balesetek történni. * -Jó persze, ne haragudj. Egy kicsit túllihegtem azt hiszem. *Megint legyintettem és zavartan elmosolyodtam. Ejtettem a témát, ami persze nem jelentette azt, hogy végleg félre is tettem. Magamat ismerve annyira a végére járok ennek az egész rejtélyes ügynek, amennyire csak lehet. Tisztában voltam azzal, hogy talán olyan dolgokra derül fény melyek fájdalmasak, esetleg valakit a családomból rossz fényben tüntetnek fel, de ezzel képes vagyok megbirkózni. A titkokkal és a bizonytalansággal nem. Örültem, hogy Amanda örül a csajos estének, rengeteg kérdésem volt hozzá egészen hétköznapi dolgokkal kapcsolatban, amit csak egy adag fagylalt vagy sütemény mellett képes megbeszélni egy nő, Amanda pedig hozzám képest temperamentumos volt, életvidám és remek humorú. Nekem pedig erre volt szükségem, hogy félre tudjam tenni egy időre a fülemben motoszkáló bogarat.* -Igen, elég mókás. *Ezzel azonban nem mondtam el mindent amit Killian-ról gondoltam, de nem is ő volt a téma magja. Egy újabb falat édes süti után válaszoltam Amandának, mind a mulasztásomat, mind a terveimet illetően.* -Még nem, de már gondoltam rá. Hazafelé menet veszek is egy kupac újságot, hátha. Azért….egy kis könyvesboltnak örülnék. *Ez volt a mániám, ráadásul azzal az egy könyvvel amit magammal hoztam az útra, jócskán elszámítottam magam. Egyetlen dolog hiányzott a nagyi házából. A könyv. Egyetlen könyvet sem találtam, ami furcsa tekintve, hogy külsőre és az eddig megismert tényekből a lelkére is hasonlítottam rá. * -Akár sikerül, akár nem, a könyvtárba szívesen ellátogatnék. Csak egy könyvet hoztam magammal és a nagyinak nem volt egy darab sem. Lassan elvonási tüneteim lesznek. *Kuncogtam egy sort, majd megittam a maradék csokimat. Közben már azt terveztem, hogy mivel vendégeljem meg Amandát. A forró csoki alap volt, és a süti is. Talán valami könnyű vacsora…*
Ha tudtam volna, hogy miféle gondolatok járnak Becca fejében, akkor egészen biztos, hogy rácáfoltam volna, és most azon fáradoznék, hogy megnyugtassam őt. Én azonban nem tudtam, úgyhogy teljesen nyugodtan ültem továbbra is. Mondjuk a téma éppen eléggé felpiszkált ahhoz, hogy majd ne hagyjam annyiban. Amint elment, biztos, hogy utána fogok nézni egy-két dolognak, munka után pedig az őrzős aktákat fogom átnézni. Sőt, talán még Richarddal is váltok néhány szót, olyan biztos, ami biztos alapon. Elég régóta volt már itt ahhoz, hogy talán ismerte Rebecca nagyanyját, én legalábbis ebben bíztam. Ha ennyiben hagynám az ügyet, biztos, hogy folyton a fejemben zakatolni megállíthatatlanul. - Semmi baj, majd megnyugszol idővel, egészen egyszerűen csak túl friss még most minden! – ezt igazából megnyugtatásnak szántam, még mellé egy mosolyt is kapott tőlem. Szerettem volna segíteni neki tényleg, de azt nem akartam, hogy a magánnyomozásaival esetleg veszélybe kerüljön az élete. Márpedig ebben a városban igazán nem volt nehéz bajba keveredni, ha az embernek egy kicsit is volt hozzá érzéke. Itt volt például Nonó, bár ő már jó helyen volt és biztonságban. Jelenleg sem volt semmi baja, hiszen egyből megéreztem volna a tetoválásunknak hála. - Végül is, így is lehet mondani… - bólintottam kurtán. Tudtam, hogy Abigail vőlegénye ez a Killian, tehát egészen biztos, hogy nem jelent nagy veszélyt Beccára, de sohasem lehet tudni, igaz? Én annyira nem ismertem őt, hogy feltétel nélkül bízzak benne, ráadásul azt is egészen különösnek találtam, hogy egy farkas mindenféle ellenszolgáltatás remélése nélkül, csak pusztán kedvességből segítene egy embernek. Szóval én inkább a furcsa szót használtam volna vele kapcsolatban. – Az egyik nagyon jó barátnőm vőlegénye – tettem hozzá, hogy ne lepődjön meg annyira, hogy ismerem őt. Azért a város ahhoz nagy volt, hogy minden egyes embert ismerjek, márpedig ő szóba hozott egyet és én egyből tudtam is, hogy kiről beszélt. - Van néhány a városban, bár sajnos szerintem nincs eléggé elhalmozva vele Fairbanks – nem mintha lett volna időm olvasni, de annak idején tényleg nagyon szerettem elmerülni egy-egy könyvben megírt történetben. Annak viszont már sok éve, de Rebeccának szívesen segítettem volna a munkakeresésben, ha tudok. Sajnos az volt a baj, hogy nem sokat tudtam a jelenlegi állásajánlatokról, mivel nekem nem volt rájuk szükségem. Néhánnyal csupán azért voltam tisztában, mert hallottam az emberektől ezt-azt. A pékségben, az őrsön, meg amerre csak jártam. A fülem nekem mindig nyitva volt, mindenféle elejtett megjegyzésre alaposan kihegyezve. Egy informátor esetében nyugodtan nevezhetnénk ezt az egészet szakmai követelménynek. - Ha gondolod, majd átviszek néhányat. Nekem vannak, de időm nincs olvasni. Egyébként ismerek néhány embert, aki a könyvtárban dolgozik, bár csak futólag… - az egy kicsit újfent gyanús lett volna, hogy ott is ismerem a dolgozókat. Főleg így a Killiant érintő téma után. – Mit vigyek majd magammal? És melyik nap menjek át egyáltalán? Csak mert akkor úgy igazítom a programjaimat – mosolyogtam rá, nehogy azt higgye, hogy nagyon sürgetni akarnám a döntéssel kapcsolatban.
// Bocsi, most meg miattam csúsztunk nagyon, ne haragudj!!! //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Amandának igaza volt. Túl sok minden történt velem egyszerre. Tömény volt az élménycsomag és a sok titok, melyeknek a száma idővel csak nőtt. Ám mindez nem volt mégsem annyira rossz, nyugtalan voltam igen, és féltem is attól amit majd megtudok, ha megtudok, de másrészt jóleső izgalom is beburkolt. Azt hiszem a vadászathoz vagy a pecázáshoz hasonlítanám, a várakozás és a becserkészés izgalma felülírta a nyugtalanságomat.* -Biztosan így lesz, így van. Nem fogok becsavarodni. *A fejemet rázva nevettem. Néha talán szétszórt vagyok és figyelmetlen, de a problémák nem szoktak a fejemre nőni, és nem keserítenek el annyira mint a tehetetlenség. Másrészt bízom abban, hogy van megoldás, csak meg kell találnom a felé vezető utat. Minden bizonnyal nem az egyenes lesz a nyerő.* -Tényleg? Ó, megint kisebb lett a világ. Finom áfonyás muffint tud sütni. *Azt persze elfelejtettem mondani, honnan tudom ezt, de számomra nem is volt olyan fontos, hogy megmagyarázzam. Az sem tűnt fel, hogy szinte bárkit megemlítettem, ő ismerte az illetőt, elvégre régebbóta itt él mint én, ráadásul a közigazgatás berkeiben dolgozik, sok emberrel lehet dolga nap mint nap. * -Majd csak találok valamit, ezen a téren optimista vagyok. *Ráadásul nem válogatós, a munka az munka. Persze örülnék mint majom a farkának ha egy könyvtárban vagy könyvesboltban találnék állást, de ha nincs, akkor sem fogok a kardomba dőlni ha egy cukrászdában kellene felszolgálnom. Abba is bele lehet tanulni. * -Remek, azt megköszönném, bármit hozhatsz, könyvek terén mindenevő vagyok. *Erre sem lesz gondom egy ideig. Ráadásul Amandához könnyebben átmegyek az utca túlsó oldalára mint a könyvtárba.* -Csak magadat, vagy amit gondolsz, de én mindenről gondoskodom, és mond meg te mikor érsz rá, egyelőre te vagy a dolgozó ember kettőnk közül. Én még ráérek. *Előbb vagy utóbb találok állást magamnak, de nem reméltem, hogy olyan gyorsan sikerül, hogy keresztül húzza a számításainkat. Szóval Amandára bíztam az időpontot, én meg készülődni kezdtem, elvégre munkaidőben törtem rá. Felálltam, fogtam a magam szemetét.* -Szívesen maradnék még, de nem akarlak feltartani. Most megyek és veszek néhány újságot és a hozzávalókat a csajos estéhez, már ami nem romlandó. Hívj fel ha már tudod mikor jó neked, persze ha már most is tudod… *Megvártam a válaszát, aztán az ajtó felé indultam.*
//Semmi gond, előfordul másokkal is Már nincs sok hátra //
- Hát, ezt nem tudtam! – az aztán tényleg meglepő volt számomra, amikor egy férfi tudott sütni úgy, hogy a végzettsége ezt nem indokolta. Igazából inkább gyanakodtam arra, hogy Abi sütött, de ezt már inkább nem tettem szóvá, mert nem akartam lerombolni mindazt, amit Rebecca felépített magában a férfival kapcsolatban. Engem mindenesetre egy egészen kicsit aggasztott, ezért úgy döntöttem, hogy majd beszélek a barátnőmmel arról, hogy a vőlegénye miért jár egy nőnek segíteni csak úgy, aki ráadásul még ember is! Elég veszélyes volt, de ezt már nyilván négyszemközt fogom vele megbeszélni, nyugodt körülmények között. Becca meg amíg nem tudott semmit, addig volt igazán szerencsés. - Az jó, muszáj optimistának lenni. Nem akarom a kedvedet szegni, de itt nyilvánvaló okok miatt nehezebb munkát találni, mint egy New Yorkhoz hasonló nagyvárosban. Én azért szorítok neked, bármi van, szólj csak nyugodtan! – biztattam végül mosolyogva, a kissé lelombozó szavaim ellenére is. Én csak próbáltam kivételesen két lábbal állni a földön, bár ilyenkor rendszerint mindig valami rossz sült ki, hiszen olyan távol állt tőlem ez a viselkedés. Legalábbis látszólag mindenképpen, mert valahogy mindig átláttam a helyzeteket, ami azért erősen arra utal, hogy nem vagyok naiv és elvarázsolt teljesen. - Oké, akkor majd mindenképpen keresek valamit, megpróbálom nem elfelejteni! – ígértem meg. Tényleg szívesen átvittem pár könyvet, meg én a könyvtárból is bármikor kihozhattam valami egészen hasznosat, ha éppen ahhoz volt kedvem. Nekem azért egyszerűbb volt oda bejárnom, de ezt nem akartam elárulni, mert talán már túl sok lett volna, hogy én mindenhol bennfentes vagyok. Ami egyébként nem igaz, csak valamilyen furcsa véletlen folytán Becca mindig pont olyan helyekre jutott el és olyan emberekbe botlott bele, amiket, és akiket én is ismertem, méghozzá nem is olyan rosszul. Bár igazából nem is hiszek a véletlenekben! - Rendben, akkor majd meglátom. Nem szeretek üres kézzel menni sehová! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, úgyhogy én már döntöttem is azzal kapcsolatban, hogy viszek valamit mindenképpen. Azt még ugyan nem tudtam, hogy mit, és sütni egészen biztos nem lesz időm, de majd beugrom a boltba valamelyik nap. – Akkor mit szólnál a péntekhez? – vetettem fel az ötletet. – Munka után átugornék, ami nagyjából olyan fél hét, hét órát takar. Az jó neked? – kérdeztem mosolyogva, nézegetve a naptáramat. Erre azért volt hatalmas szükségem, hogy mindenféle apró információt észben tudjak tartani mindig. A fontos dolgokat nem felejtettem el, de a hétköznapiakat állandóan. - Nem tartasz fel, de menj csak nyugodtan! Örülök, hogy benéztél hozzám, Becca! – mondtam őszintén mosolyogva, miközben én is felálltam a helyemről és az ajtó felé indultam, hogy kikísérjem a szomszédomat. – És köszönöm az ebédet! – jutott még eszembe búcsúzóul. Egészen az utcáig kísértem, ott pedig szorosan összefogva magamon a felsőmet, integettem a távozó után.
// Köszönöm a játékot! Nem tudom, hogy írsz-e még zárót, de ha nem, akkor szólj nyugodtan és záratok én //
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egy kicsit meglepett az ahogy Amanda meglepődött Killian menyasszonyának süti sütési tudásán, nem tudtam, hogy félreértette azt amit mondtam. Természetesen én nem Killianra gondoltam amikor megemlítettem a finom áfonyás muffint, de mindennek a helyretétele majd egy másik történet része lesz. Ezen túllendültem, csupán egy szösszenet vlt és az állás sokkal jobban érdekelt.* -Igen, gondolom. Kisváros. Majd akkor kezdek el keseregni ha nem találok egyetlen hirdetést sem. *Ha már nagyon kifutok a pénzemből, még mindig visszamehetek New Yorkba, bár azt kudarcnak fognám fel, de a lehetőség adott, még ha nem is kapom vissza a régi munkámat. A barátaim pedig segítenek munkát keresni és találni, egyelőre New Yorkban még mindig több baráttal büszkélkedhetek mint Fairbanksben, de szeretném ha ez megváltozna. A várható könyveknek nagyon örültem, és egyben kíváncsi voltam arra, hogy Amanda milyeneket hoz majd, mert nem ismert még igazán, érdekes és izgalmas megtudni, hogy mit gondol felőlem. Tudtam azt is, hogy ha átjön hozzám, nem fog üres kézzel jönni, én sem tenném, de mégsem mondhattam meg neki mit hozzon, az nem vendéglátás lenne. * -Rendben, ahogy gondolod. *Ráhagytam, bólintottam s vártam mit válaszol az időponttal kapcsolatban. Úgy gondoltam majd később felhív és megbeszéljük, de nem így történt, máris tudta a választ én meg örültem, hogy sikerült megbeszélni.* -Remek! Nekem jó. Akkor ezt megbeszéltük. *Menni készültem, jobban éreztem magam így, hogy én indulok, mintha befutna egy hívás vagy egy kollégája az ajtón és elhívná. Összeszedtem magam és az ajtóhoz léptem, félig vakon mert közben Amanda felé fordultam, hogy elköszönjek.* -Ugyan, én örülök, hogy épp ráértél.....ó, az ebéd. Szívesen, egészségedre. További szép napot! *Szerencsére nem volt nehéz eltalálni Amanda ízlését és a forró csokival sem tudtam mellélőni. Odakint máris az emlékeim között élő újságos stand felé vettem az irányt, még egyszer utoljára hátrafordulva Amanda felé. Mosolyogva integettem neki, aztán a nyakamba vettem az álláshirdetések utáni vadászatot.*
//Írtam zárót. Köszönöm én is a játékot, nem sokára találkozunk.//
Kezdőlap
Sőt, biztos... //
vagy! //
//
