Nagyon nem kellene itt lennem, de mégis itt vagyok, pedig kivételesen nem kerestem a bajt. A visszatérésem óta nem, azóta pedig, hogy már letettem a drogot hála Jennifernek és Davidnek, illetve Balthazarnak, azóta pedig még inkább próbáltam helyes úton maradni. Könnyen ment volna? Nem, egyáltalán nem, hiszen a kínzó hiányérzet továbbra is megmaradt, ahogyan teljesen az étvágyam se tért vissza, de legalább annyira csapzottan se nézett ki a farkasom, mint anno a kezdetek kezdetén, amikor úgy döntöttem, hogy leteszem a szert. Persze, még talán most is könnyedén hozzányúlnék, de nem tehetem meg. Muszáj kitartanom, miközben egyre nehezebb megbirkóznom a mardosó bűntudattal a tetteim miatt, amiket a függésem alatt követtem el. Kíváncsi vagyok, hogy valaha el fog-e múlni az az érzés, hogy úgy kívánom még mindig a drogot, mint más esetleg a kávét, vagy a cukorkát, amikor elvonási tünetei lépnek fel. Néha még kicsit megremegtem emiatt, ahogyan képes voltam rosszul is lenni, vagy még elég gyakran hangulatingadozásaim is voltak, de azt mondják idővel jobb lesz, ahogyan egyre inkább kitisztul a szervezetem, az elmém és a lényem is annak a káros szernek a hatása alól. Az pedig, hogy még most is néha megremegtem csak jobban segített az egész színjátékban. A ruhámat vérszínezte, de szerencsére nem az enyém és nem is én okoztam valakinek a vesztét az egyik fura állapotomban. Szerencsére hamar megtanultam, hogy mostanában néha jobb bezárkóznom órákra, vagy napokra a lakásba, ha éppen annyira mélyre süllyednék még mindig az elvonások miatt, de egyre jobban ment ennek is a kezelése a hetek múlásával. Idővel talán még jobb lesz. Magam sem tudom, csak reménykedek. - Hölgyem, hallja amit mondok?! – s közben meg is érint, mire riadtan rezdülök össze. – Sajnálom, nem akartam megijeszteni. A kollégák felhívták azt a hölgyet, akinek megadta a számát, hamarosan itt lesz és Ön is mehet, rendben? Csak még lenne majd pár kérdésünk. – kérdezte meg a férfi barátságosan, mire csak bólintottam egyet, majd elvettem tőle a gőzölgő bögrét, hiszen már eléggé benne voltunk az éjszakában. Hajnali egy vagy kettő lehetett? Ki tudja, de valaki pont ezt találta az ámokfutáshoz a legjobb időpontnak. Nekem meg sikerült pont abba a boltba besétálnom, amit valami őrült ki akart rabolni, csak végül lövöldözés lett belőle. Jahh, megvan annak is az átka, hogy nem bírok mindig mostanában egyhuzamban aludni, ez is gondolom valami mellékhatása lehet az egész leszokási folyamatnak. - Rendben van, de már elmondtam mindent, amit tudok és ami történt. A kamerákon is láthatják, hogy bejött az a férfi, a pénztáros nem akarta odaadni a bevételt, mire véletlen elsütötte a fegyvert. Aztán egy férfi önkényes hős akart lenni, mondhatni ő fogta fel a golyót előlem. Az ő vére szennyezte először a ruhámat, majd mivel rajta nem lehetett segíteni, miután ijedten elfutott a férfi a pénztároshoz siettem hátha meg lehet még menteni. Nem moshatnám meg végre magam? Meg voltak ott mások is, biztosan jobban tudnak segíteni, mint én… – kérdeztem meg remegő hangon, ahogyan egy egyszerű nő tenné. Nem ez volt az első alkalom, hogy valakinek a vére borított, de most volt talán először az, hogy amiatt, mert segíteni akartam valakinek. - Természetesen, de előbb még egy-két adatot szeretnénk felvenni. – szólalt meg ismét eléggé türelmesen az illető, de amikor megláttam Jennifert, akkor könnyedén löktem arrébb, hogy hamarosan a barátnőm karjai között landoljak. Összefogni már nem fogom a vérrel, hiszen régen rám száradt. Gondolom, hogy mennyire örülhet annak, hogy éjszaka közepén pont az őrsre kell jönnie, de legalább remélem, hogy nem hiszi azt, hogy én kevertem valami bajt. Fogalmam nincs, hogy mit mondhattak neki a telefonban.
Az ember általában azért nem számít arra, hogy az éjszaka kellős közepén majd valaki fel fogja hívni. Különösen nem arra, hogy a rendőrség lesz az. Én azért mindig mindenre fel voltam készülve, hiszen bármikor szüksége lehetett segítségre az egyik falkatagnak, akár hajnalban is. Ezért is volt bekapcsolva éjszakánként a telefonom, amit természetesen ott tartottam magam mellett. Mikor ma a megszokottól eltérően tényleg meg is szólalt, hirtelen ugrottam egyet. Egyből éber lettem, mert az első gondolatom az volt, hogy valakivel baj történt. Mi más is lehetne egy ilyen késői órán? Minden normális gondolkodású egyénnek ez lenne a benyomása, szóval egyből kaptam is fel a készüléket. Az újabb ideghullám csak akkor ért el, amikor bemutatkozott a hívó fél, és közölte, hogy a rendőrségről telefonál, és történetesen ő maga is rendőr. Elképzelésem sem volt arról, hogy mégis kivel és mi történhetett. A legrosszabbtól tartottam, ám csakhamar kiderült, hogy erről szó sincs. Egy kisebb méretű szikla azért mégiscsak leesett a szívemről, miközben felkeltem és már kapkodtam is magamra a ruháimat. Meg sem álltam az őrs épületéig. Mondjuk úgy, hogy már elég jól ismertem, és akár csukott szemmel is odataláltam volna. Hogy ezt ki miképp értékeli, az már nem az én dolgom. Amúgy is elég régóta laktam már a városban ahhoz, hogy minden kis zugot ismerjek, és remekül eltájékozódjak. A lényeg, hogy gyors léptekkel szökelltem fel a lépcsőn, és torpantam meg odabent. Nem sokan voltak, páran lézengtek csupán, gondolom az éjszakai ügyelet. Kék íriszeim gyorsan mérték fel a terepet, energiáim azonban máris az ismerőst keresték, és csakhamar meg is találták. - Hölgyem! – valószínűleg már többször szólhatott hozzám a pult mögött ülő, mert ezúttal erélyesebben, türelmetlenül csendült a hangja. – Segíthetek valamiben? – tette fel ismét a kérdést, amikor felé fordítottam a fejemet. - Már nem, köszönöm! – feleltem sietve, és meg is indultam az egyik irányba. Magamban csak azon imádkoztam, hogy nehogy valami drogügyletről legyen szó. Szépen haladt Chloé az úton, de mindig történhet olyan, ami miatt elgyengül az ember. Én bíztam benne, de a pakliban akkor is benne volt, és féltem, hogy bekövetkezik. Ha pedig így lesz, akkor ugrott az esélye egy ideig a csatlakozásra, és azt nem bocsátottam volna meg magamnak, az tuti. Amikor végül ténylegesen is megláttam őt, diszkréten jeleztem az érkezésem egy intéssel, bár valószínűleg már jóval korábban felfedezett ő is. Úgy tűnt, hogy nincs baja, és a tudata is tisztának látszott így távolról. Remek! Sóhajtottam is egyet, miközben figyeltem a mozdulatsort, majd a karjaimba vetődését. - Jól van, semmi baj! – öleltem magamhoz szorosan, megnyugtatóan simogatva a hátát, a haját. – Azt mondták, hogy érted kell jönnöm, és már mehetünk is! – mondtam kicsit hangosabban, majd suttogva tettem hozzá. – Ugye ez nem a te véred? – kérdeztem, még mindig magamhoz szorítva. Csak pár pillanattal később eresztettem végül el, és fordultam a rendőr felé, Chloé vállait átkarolva. – Igaz már nincs más teendőnk, biztos úr? – elbűvölő mosolyt villantottam, ami még a szedett-vedett ábrázatom ellenére is bejött. Engedélyt kaptunk a távozásra. - Gyere, menjünk! – húztam magammal a barátnőmet, és már csak akkor szólaltam meg ismét, amikor emberi hallótávolságon kívülre kerültünk. – Mi az ördög történt? Nem mondtak semmi értelmeset, csak hogy azonnal jöjjek ide, meg valami tanúvallomást vesznek fel… - nem voltam mérges, vagy számon kérő. Inkább csak értetlen.
Már nagyon vártam azt, hogy végre megszabadulhassak ettől a helytől, ahogyan arra is, hogy végre legalább a kezeimről, vagy arcomon lévő vért lemoshassak. Fogalmam sincs, hogy tényleg ez a szokás, hogy nem hagyják azt se, hogy az embert megtisztítsák, vagy magát tisztítsa meg, vagy ez most csak valami rendkívüli dolog lehetett, mert annyira el akarják kapni azt, aki megölt két embert. Bár én attól nem tartok, hogy újra ölne. Eléggé éreztem azt, hogy berezelt és baromira nem így tervezte a dolgokat. Úgy gondolta, hogy kirabolja a boltot és kész. De hát nem mindig úgy jönnek össze a dolgok, ahogyan tervezzük. Mondjuk kicsit ironikus volt, hogy amíg simán lecsukhattak volna, addig egyszer történt meg, bár akkor se saját hibámból, vagyis nem teljesen és most se amiatt voltam itt, mert én tettem valamit, hanem sokkal inkább amiatt, mert rosszkor voltam rossz helyen. Komolyan a karma mostanság lehet, hogy annyira nem csíp, magam sem tudom. Megérzem Jenny energiáit, ahogyan az illatát is, így eléggé hamar kiszúrom, hogy itt van és ezért pedig eléggé hálás vagyok. Remélem, hogy nem túlzottan haragszik amiatt, amiért az éjszaka közepén ide kellett jönnie. Hívhattam volna Davidet is, de valami dolga volt, s emiatt nem is volt otthon, így érthető, hogy nem akartam zavarni benne. Így szerintem annyira nem meglepő, hogy Jennyt hívtam, hiszen benne is megbízok teljesen, ahogyan az ex/jelenlegi férjemben. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes kifejezés ránk, mert viseljük a gyűrűt, de az inkább jelkép a részünkről, hogy még mindig összetartozunk. Hivatalosan viszont nem vagyunk férj és feleség. Könnyedén fúrtam magam az ölelésébe, hiszen ennyi év után is képes volt kicsit felzaklatni ez az egész, meg a vér elegendő volt ahhoz, hogy a múltam démonait előcsalogassa. Főleg, hogy a halál szaga is társult hozzá. – Bocsi, hogy iderángattalak. Remélem, nem baj, de Davidnek valami dolga van, így nem akartam zavarni és nem tudom ki mást hívhattam volna, mint téged. – mondom neki őszintén, hiszen tényleg olyan számomra, mint egy nővér. A kérdésére csak megráztam nemlegesen a fejemet, hiszen nem az enyém volt. Ha enyém lenne, akkor vélhetően ennyire virgonc se lennék, legalábbis remélem, hogy az én vérem nincs sehol, mert igazából annyira nem is foglalkoztam azzal, hogy esetleg bárhol megsérültem a nagy kalamajkában. - Még egy dolog. Ezt alá kellene írni. A vallomása, illetve a név és az elérhetőség is megtalálható rajta. Nyugodtan fussa át még egyszer, aztán mehetnek is. – mondta kedvesen a rendőr, majd sietve átolvastam, majd pedig alá is firkantottam, hiszen jó pár évvel később Tawny Vaidya nem is fog létezni, vagy lehet már hamarabb is. Ki tudja. Végül sietve köszöntem el én is és követtem Jennyt a kijárat felé. - Először nem kereshetnénk valami olyan helyet, ahol legalább a bőrömről lemoshatom a vért? Szerintem úgy nézek ki, mint aki most szabadult egy horror filmből, legalábbis úgy érzem magam. Akár még a Chena is megteszi, ha nincs más. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében, majd amolyan barátilag kicsit továbbra is belekaroltam, ha esetleg elengedte volna a kezemet. Persze csak akkor, ha nem zavarta. - Nem tudok mostanában aludni. Gondolom ez is az elvonások miatt van, még mindig annyira hiányzik, mint amikor a kávésok nem ihatnak kávét. Borzalmas, s nem bírtam meglenni otthon, így gyakran megyek sétálni mostanság, de most valami miatt betértem az egyik boltba. Azt hiszem amiatt, hogy inkább csokit nyamogjak, mintsem ostobaságot csináljak. Tudod, alvás zavar, hiányérzet és étvágytalanság eléggé jellemző, aztán valami őrült bejött és fegyvert rántott. Véletlen meglőtte a pénztárost, majd a közelemben lévő pasi hősködni kezdett, aztán elsült újra a fegyver. A vére meg rajtam landolt, aztán meg segíteni akartam a másiknak, de elkéstem. Szóval ezért a sok vér. Szerintem én nem sérültem meg, vagy ha igen, akkor nem lehet súlyos. – vagy csak az eddigi adrenalin miatt nem éreztem volna? Fogalmam sincs. – Köszönöm, hogy jöttél! – pillantottam rá hálásan, hiszen tényleg hálás voltam érte.
Tudtam, hogy most egy ölelésre volt szüksége, valószínűleg nekem is arra lett volna. Nem rajongtam különösebben a rendőrkapitányságokért, legyen az bármilyen kicsi is, a városra való tekintettel. Annak idején, még évekkel ezelőtt nem egyszer fordultam meg itt. Vagy engem kapcsoltak le gyorshajtásért, vagy Darrent és a fiúkat kellett kivinnem innen. Mindenesetre néhányan már ismerősként köszöntöttek, noha újabban jó útra tértem. Vagy jobbra, nézőpont kérdése. - Ezért ne kérj bocsánatot! - szóltam rá, bár erélyesség nem volt a hangomban. Megsimogattam kicsit megnyugtatásképpen a fejét, hátha jelent valamit. - Bármikor nyugodtan felhívhatsz, ha szükséged van rám. Ezt már megbeszéltük! - az meg teljesen mindegy volt, hogy milyen apropóból szorult a segítségemre. Ha elgyengült a függősége miatt, éppen úgy felhívhatott, mint például most. Nem tudtam ugyan még mindig, hogy miért hozták be, de hamarosan úgyis meg fogom tudni, és ez elég volt egyelőre. Szigorúan pillantottam a rendőrre, amikor megzavarta a beszélgetésünket, de végül nem mondtam egy árva szót sem. Szerintem elég volt egyetlen pillantást vetnem rá ahhoz, hogy kitalálja, mi járhat a fejemben. - Még visszamehetünk az itteni mosdóba, ha gondolod. Vagy merre szeretnél menni? Komolyan a folyóban akarod megmosni magad? - vontam fel a szemöldököm, bár ha arra vágyott, én nagyon szívesen leviszem a partra. Én is mentem már bele, hiába volt jéghideg a vize, de itt talán kultúráltabb a mellékhelyiség, és valószínűleg még szappan is lesz, ami egy kicsit azért segíti a vér eltávolítását a bőréről. Még ha nem is tökéletesen, de jobb lesz egy fokkal, és szerintem most pontosan ez volt a lényeg. Megértettem, hogy meg akart szabadulni tőle, én is így lennék ezzel. - Nekem is volt ilyen időszakom! - bólogattam, ahogy belekezdett a történet előadásába. - Ezt nagyon jól tetted, büszke vagyok rád! - mosolyodtam el elégedetten, megszorítva kicsit a kezét, amivel belém karolt. - Jó technika szerintem, ha inkább mással foglalod el magad, akkor nem agyalsz azon, hogy mi hiányzik annyira. - vélekedtem, és mivel sejtettem, hogy a lényeg csupán most jön, így gyorsan lakatot is tettem a számra. - Ó, értem! Azért örülök neki, hogy nem a tiéd. - nyugtáztam végül a hallottakat, egy egyszerű bólintás kíséretében. - Már biztosan elkezdtél regenerálódni, de szerintem éreznéd. A farkasod mindenképpen jelzett volna valamiképpen, legalábbis szerintem. - vezettem tovább kifelé, már ha nem akart mégis az itteni mosdóba menni, mert akkor ráfordultam arra a folyosóra, amerre a tábla jelezte. - Meghaltak? - kérdeztem végül némi szünetet követően, mivel erről eddig nem ejtett szót. Mindig sajnáltam azokat, akik efféle értelmetlen halált haltak. Olyan szomorú volt, de hát az emberek már csak ennyire múlandóak. Egykor mi is azok voltunk, még ha hajlamosak vagyunk elfelejteni, akkor is. - Ugyan! Hamarosan talán megint falkatag leszel, ha minden jól megy. Bár nem ezért tettem meg érted, hanem amúgy is jöttem volna. Te is értem jöttél volna... - mosolyogtam rá, legalábbis reméltem, hogy így van. - Akarsz inni egy kávét, vagy enni valamit? - volt még nyitva gyorsétterem, ha esetleg arra vágyott volna. Én egy BigMacet, vagy egy sajtburgert simán be tudtam volna nyomni.
Jennifer szavaira csak bólintottam, hiszen tényleg nem éppen a legjobb időpontban kerestem, de itt volt és csak ez számít. Ahogyan mondani szokták az igaz barátok a bajban is megmutatkoznak, ahogyan részben ez most is igaz volt. Lehet, hogy nem voltam komolyabb bajban, de vélhetően lett volna olyan, aki rám nyomja a telefont azért, mert ilyenkor merik zaklatni. Sietve írtam alá, miután átfutottam a papírt, hogy végre mehessünk, mert nem rajongtam az ilyen helyekért. Jobb elkerülni, mint esetleg bármi miatt a rendszerbe kerülni. - Annyira nem, de igazából bármi jöhetne, ami segít megszabadulni ettől a mocsoktól. Bár a ruhámon nem sok minden tud majd segíteni. – mondtam egy apró sóhajjal, hiszen nem voltam olyan, aki egy ruha miatt hisztizni akarna, de azért se rajongtam, hogy az is merő adta vér lesz. Mindegy, majd otthon kidobom. – Akkor inkább menjünk vissza, hátha azzal is sikerrel járunk. – inkább megyek egy mosdóba, mint ilyenkor a Chennába, meg amúgy is. Ha nem muszáj, akkor nem fogom belevetni magam egy olyan hideg vízbe. Még akkor se, ha farkasként azért jobban bírjuk az ilyen dolgokat. Higiénikusabb is, meg talán a kézszárítóval is lehet kicsit szárítani akár a hajam végén, mert ha jól láttam, akkor azt is valahol vér borítja. Még szerencse, hogy annyira nem vagyok rosszul a vér látványától, mert különben már a rendőrök is évtizedeket öregedtek volna. Aztán pedig könnyedén kezdtem el mesélni, ha pedig időközben elindultunk vissza, akkor követtem Jennyt, hiszen lehet, hogy ő jobban tudja merre is van az a mosdó, ha pedig nem, akkor leszólítottam az első arra járót, hogy segítsen nekünk. Amikor pedig megszólalt a barátnőm, akkor egy halovány mosollyal néztem rá. – Tényleg? Hogy-hogy? – kérdeztem rá érdeklődve arra, hogy ő miért nem bírt aludni egykoron. Bár ha nem szeretné elmondani, akkor nem fogom faggatni. Inkább csak meglepődtem, de nem is értem, hogy miért, hiszen olyan régóta él, így biztosan sok minden történt már vele és sok mindent kellett „megemésztenie”. – Lehet, de fogalmam sincs, hogy mennyire fogom ezt még bírni. Szerintem néha már David is agyvérzést kap attól, hogy alig eszek valamit. Szinte étvágyam nincs semmihez, meg még eléggé hullámzó a kedélyállapotom is. A tündéritől egészen a túlzott hárpián át. – s egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. De majd csak sikerül egészen jól lennem. Mindenki hitt ebben, így nekem se volt más választásom, meg tényleg reménykedni akartam, hogy egyszer csak enyhébb lesz ez a hiányérzett és a megviseltség. Csak bólintottam, hiszen vélhetően így lenne, de az is lehet, hogy észre se vettem volna a jelzést ebben az állapotban. Mindegy is, hiszen nem érzem azt, hogy bármim is fájna, így az én vérem nem lehet magamon, meg a golyó tudtommal nem is jutott át a testem, mert azt szerintem eléggé megéreztem volna. – Igen, sajnos. – mondom kicsit szomorúan, hiszen lehet, hogy nem ismertem, de attól még a halál sose lesz könnyebb. Kedves férfinak tűnt, már jártam abban a boltban és egy idióta elvette csak úgy az életét. Bár én is megtettem máshol, másokkal ezt. S még a mögé se akarok rejtőzni, hogy igazából nem is emlékszem arra, hogy miként tettem meg. – Akkor előbb nézzük meg a mosdót és a vér eltávolítást, amennyire lehetséges és utána mehetünk valami nyitva lévő kajáldába. Mihez lenne kedved? – kérdeztem meg kedvesen, hiszen én szerintem maximum egy kis krumplit fogok kérni, mert megint nem érzem magam éhesnek, meg talán egy kávé jó lesz, de majd eldöntöm, mire odaérünk. S mivel vélhetően ő többet fog enni nálam, így inkább ő döntse el, hogy hova is menjünk.
- Hát, igen. Ha nagyon szeretnéd, megpróbálhatjuk majd valahogyan kiszedni belőle, de túl sokat nem jósolok neki. Talán a csomagtartóban lesz nálam néhány holmi, általában vész esetére be szoktam dobálni ruhákat. Ha szakadna átváltozásnál, vagy ilyesmi... - magyaráztam neki, miközben minden porcikámmal arra vágytam, hogy elmenjünk erről a helyről. Félreértés ne essék, nem volt semmiféle fóbiám a rendőrségekkel szemben, egyszerűen csak az éjszaka közepén nem akaródzott tovább maradni, mint amennyit muszáj volt. - Jól van! - bólintottam végül, amikor sikerült kitalálni, hogyan tovább. - Szerintem jobb lesz itt, mint kint, és talán még szappant is találunk. Ebben nem vagyok teljesen biztos, de hátha! - valószínűleg túl derűlátó voltam ebben a tekintetben, de attól még kellene lennie az efféle helyeken rendes felszereltségnek. Szerintem máris jobban érezte volna magát, ha egy kicsit lemoshatja legalább a bőréről a rászáradt vért. Tudtam én, hogy a magunk fajta ilyen tekintetben nem finnyás típusú, de attól még senki sem szereti érezni magán. Kivéve néhány elvetemültet, de mi ugyebár nem közéjük tartoztunk. - Mondtam, hogy voltak nekem is nehéz időszakaim. Nem feltétlenül emiatt nem tudtam aludni, de gyakran forgolódtam én is álmatlanul egy időben. Nem a legjobb, amikor semmit nem tudsz kezdeni magaddal, és a várva várt álom sem jön a szemedre. Kikészíti a szervezetet rendesen, és le is merít egy idő után. - vélekedtem, miközben rátaláltunk a mosdóra, valahol két folyosóval arrébb. Még jó, hogy ezen a szinten is volt egy, így nem kellett legalább felfedezőútra indulni az egész épületen belül. - Semmi gond, szerintem ő igyekszik tolerálni, na meg azt is tudja, hogy miért van ez így! Idővel könnyebb lesz, viszont az étvágytalanságod engem is aggaszt! Szerintem el is viszlek most valamit enni, hátha sikerül pár falatot beléd diktálnom, ha már így kibújt a szög a zsákból! - jelentettem ki, miközben türelmesen vártam, hogy megmosakodjon, ha idő közben már odaértünk a megfelelő helyre. Biztos voltam benne, hogy egy kicsit segíteni fog, legalább a közérzetén a részleges tisztulás. - Hát, azért sajnálom... - sóhajtottam én is, a halál sohasem volt könnyű. Szerintem akkor sem, ha számunkra ismeretlen emberről volt szó. Mindig megrázó, mindig szomorú. - Mármint enni? - fél oldalammal a falnak dőltem, úgy néztem őt. - Nekem teljesen mindegy, szerintem inkább neked kellene dönteni, neked megy nehezebben. Nekem jó a hamburger is, vagy a kínai kaja. Bár lehet, hogy inkább hamburgerest fogunk nyitva találni ilyen későn, esetleg árulnak még szendvicset is. Van egy hely nem olyan messze. - gondolkoztam hangosan. - Segítsek? - ajánlottam fel kedvesen, hátha szüksége van rá. Persze én is tudtam, hogy nem fog kijönni a ruhából, de átnézhettem, van-e a bőrén még folt, amit ő maga nem látott, vagy érzett esetleg. - Aztán megnézzük a kocsiban mit találunk, szerintem egy a méretünk. - méregettem őt, még ha fogyott is most egy kicsit.
- Rendben, köszönöm előre is, vagy csak akad valami üzlet, ami még nyitva van és van valami ruhájuk, de akár előtte haza is ugorhatunk. – mármint nem tudom mennyire jó ötlet, mert ha David otthon lenne már, akkor tuti, hogy utána nem mennénk már menni, mert kötve hiszem, hogy csak úgy elengedne miután véres ruhában hazaállítottam. Akár ott van Jenny, akár nincs. - Azért csak akad kézmosó, az is jobb, mint a semmi, vagyis remélem itt jobban ügyelnek a higiéniára, mint a legtöbb plázában és étteremben, vagy gyorskajáldában. - Nem voltam valami lelkes, de ilyen helyzetben ki lenne az? Késő volt, fáradt voltam és megviselt kicsit, mellé még itt volt ez a sok vér is rajtam. Jó, nem ez az első alkalom, hogy vér borít, meg amúgy is egy fenevad él bennünk, így nem is utolsó lesz, de akaratlanul is eszembe jutatta azon szobákat, amiknek a falát vagy az ágyát vér borította… Fogalmam nem volt arról, hogy mit tettem, hiszen legtöbb esetben nem is voltam tudatomnál, amikor történek. Inkább csak a farkasom akart megvédeni, mintha az emberi én haszontalan és gyönge lett volna. Így érthető, hogy még inkább meg akartam szabadulni ettől az emberi vörös nedűtől. Lehet van olyan, aki élvezni azt, ha vér borítja, de én nem voltam ilyen. - Igaz-igaz, mondtad. – értek vele egyet, de egy ilyen helyzetben nem könnyű mindig mindenre visszaemlékezni. Meg jelenleg eleve azon voltam, hogy nehogy valami zűrt kavarjak, mert még mindig nem voltam fényesen, így eleve óvatosabbnak kellett lennem, hiszen ha a farkasom elszabadul, akkor abból tuti nem kerekedne semmi jó se. – Ohh, ne is mond. Teljesen zombinak érzem már magam, de még se bírok még mindig aludni, hiába a bárányszámlálás. Egyszerűen csak fekszem és szenvedem amiatt, hogy nem tudok elaludni, se végre kicsit kipihenni magam. – mondom neki egy kisebb sóhaj keretében, hiszen még mindig azért valamennyire kínzó fájdalom gyötör, de most még mellé ez is. Egyszerűen rohadtul pocsék. Talán egyszer majd vége lesz ennek az időszaknak és minden vissza fog állni a normális kerékvágásba, legalábbis nagyon remélem. - Persze, tudja, de attól még semmi se könnyű. Néha nehéz felejteni, túljutni a múltárnyain, de gondolom idővel jobb lesz minden, nem? – s zavaromban még kicsit meg is piszkáltam az ujjamon virító gyűrűt. Nem keltünk újra egybe, ez a régi gyűrűnk volt. Inkább csak az összetartozást és az újra kezdést szimbolizálta, mint bármi mást jelenleg. – Annyira szerintem nincs miért aggódni. Ez normális, legalábbis azt hiszem. Annyira azért nem merültem el a dolgokban. – rántottam meg a vállaimat, mintha tényleg semmi lényeges nem lenne. Mehetünk enni, de azt nem garantálom, hogy én enni is fogok-e, mert a kényszerből evés sose volt a kenyerem. - Rendben, akkor odamegyünk, ahova mondod. Te jobban ismered a város. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, majd bólintottam, hogy nyugodtan segíthet. Sietve engedtem meg a vizet, majd a kéztörlőkből párat benedvesítettem, nyomtam rá egy kis szappant, hogy utána elkezdjem levakarni az arcomról a vért. – Látsz még máshol? kérdezte meg percekkel később, mert elméletileg mindenhol végeztünk már, de jobb biztosra menni mielőtt ránk hívnák a zsarukat a véres kinézet miatt.
- Hát, nem tudom... - húztam el a számat, mert én nem voltam olyan biztos abban, hogy lehet még kapni ruhát ezen a kései órán. Bár nyilván soha nem lehet tudni manapság. - De ahogy neked kényelmesebb, ha szívesebben lennél a sajátodba, akkor először haza viszlek. - ajánlottam fel, mert nekem aztán nem tartott semmiből. Azok után, hogy már amúgy is felébredtem, bárhová elvittem, ahová szerette volna. Jó ideig úgysem fogok tudni visszaaludni újra, de nem bántam annyira. - A rendőrök? - csak horkantottam egyet, hogy ezzel fejezzem ki a véleményem a zsarukról. Néhányszor meggyűlt már velük a bajom, ezt kár lett volna tagadni, úgyhogy eleve nem gondolkodtam pozitívan velük kapcsolatban, ezért is volt szent meggyőződésem az, hogy nem ügyelnek ezek a higiéniára, meg úgy semmire sem, ami nem fontos nekik. De szerencsénk azért még lehetett, ez legalább a látogatóknak fenntartott mosdó volt, talán nem fogyasztották még ki a heti adagot. - A gyógyteákkal próbálkoztál már? - jutott eszembe, miközben elértük a mosdót. Kinyitottam az ajtót magunk előtt, és csak akkor zártam vissza, ha ő is bejött utánam. - Azt mondják, hogy szokott használni, de talán az őrzők is tudnának kotyvasztani valamit. - vetettem fel. Történetesen pont egy őrzővel élt egy fedél alatt, ő biztosan tudna szerezni, ha azt kérné tőle élete szerelme. Szerintem ez nem is volt olyan rossz ötlet. - Meg valahogy meg kell találnod az egyensúlyt, bár tudom, hogy milyen nehéz... - sóhajtottam együtt érzően. Kellett volna, hogy rendesen étkezzen, igyon, legyen egyfajta napi rutinja. Talán a testmozgás is segítene egy kicsit, ám mindezeket csak magamban vettem számba. - Persze! A múlt már örökre múlt marad, hiába kísért időnként az emléke. Idővel elhalványul majd, és könnyebb lesz vele együtt élni. Legalábbis nálam így volt. Néha eszembe jutnak a rossz dolgok, és akkor szomorú vagy frusztrált leszek, de tudom, hogy az többé már úgysem tér vissza. - ilyen szempontból remek dolog az idő. Nem ismétlődhetett meg, és ez nekem olykor vigaszt nyújtott, még ha nem is túl nagyot. Szerintem Chloénak is erre kell majd koncentrálnia, és akkor talán ő is elfogadja mindazt, ami történt vele. Már úgysem lehet változtatni, a legjobb tehát a jövőbe tekinteni. Ha ideadta a felsőjét, akkor megpróbáltam kicsit javítani a helyzeten, de sokra nem mentem vele sajnos. A vér elég makacs folt, általában nem szokott már kijönni, ha valamibe beleeszi magát. Márpedig ez száradt rá az anyagra addig is, amíg a rendőrök kihallgatták a mellettem ácsorgó nőstényt. Gondolataim közben már azon jártak, hogy merre vihetném el enni, amikor kizökkentett a kérdésével. Felé kaptam a tekintetem, és gyorsan felmértem az arcát. - Talán még itt van egy kicsi... - azzal egy rongyot magamhoz vettem, és a füléhez közel megdörzsöltem finoman. - Azt hiszem, hogy rendben vagy. - jelentettem ki végül elégedetten. - Viszont a felsődről ez sajnos nem mondható el, úgyhogy adok neked egyet. - közöltem nemes egyszerűséggel. - Mehetünk? - ha benne volt, akkor megindultam kifelé, hogy aztán a parkolóban máris a kocsi tágas csomagtartójában kezdjek el kotorászni. - Nézd csak, próbáld fel ezt! - ajánlottam neki az egyik ruhámat, amit megtaláltam itt hátul, vésztartaléknak dobtam be még korábban.
- Ha nem találunk valahol nem ennyire véres ruhát, akkor lehet, hogy célszerűbb lenne, mert a végén kihívják ránk a zsarukat. - forgattam meg a szemeimet, hiszen az emberek képesek rá. Nekem meg semmi kedvem ilyen állapotban visszajönni, mert már így is veszélyesnek érzem néha magamat az elvonási tűnetek miatt, amik állandóan gyötörnek és égetnek még mindig belülről. Jennifer reakciója eléggé egyértelmű volt, hogy nem a szíve csücskei az rendőrök. Nekem se voltak azok, de nem is csoda azok után, hogy nem éppen egyszer festette a vér színe a hotelszobákat véresre és hasonlóak. Persze mindig sikerült kibeszélnem a dolgokat, ha éppen gyanúba keveredtem, de szerencsére legtöbb esetben közelükbe se mentem. Most se csináltam semmit. Rosszkor voltam rossz helyen. Gondolom David igazán fog örülni… - Ittam már mindenféle teát, de az igazat megvallva nem akarok semmilyen csoda löttyöt. Egyszer már engedtem, hogy Balthazar is kotyvasszon valamit és segítsen a leszokásban. Most nem akarok. Muszáj normálisan túl esnem ezen, nem könnyíthetem meg állandóan a helyzetemet. Így talán kisebb az esélye annak, hogy ismét szerhez akarjak nyúlni. – feleltem óvatosan, mert részben jó így, másrészt egyszerűbb lenne úgy, de most nem akartam megkönnyíteni a dolgomat. Talán ostobaság és Jenny se fog egyetérteni velem, de szerencsére ez az a dolog, amit nem erőltethetnek rám. Nekem kell lejönni róla és nem nekik. Ha jobban érzem a hiányát, a szenvedést, akkor talán kisebb az esélye, hogy a vállamon olykor-olykor ülő kisördög rá tudna venni arra, hogy újra hozzányúljak és belőjem magam. – Idővel talán menni fog az egyensúly megtalálása is, de most először ezt éljem túl és utána jöhet a következő akadály. – pillantottam rá egy halovány mosoly keretében. Idővel lesz ez még szélesebb mosoly is, de most fáradt és nyűgös voltam, meg szenvedtem is. - Tudom, de most annyira nehéznek és bonyolultnak tűnik minden. És ekkor picit lepillantottam a gyűrűmre. Egykoron megvolt mindenen, olyan dolgok, amikre gondolni se tudtam azok után, ami történt velem. Aztán hirtelen minden megváltozott és mire észbe kaptam volna, egyszerűen elveszítettem mindent. – legalábbis így éreztem. Az pedig, hogy idővel majd jobb lesz… Hát nem tudom. Az, ami emberként történt velem még mindig túlzottan kihatott a jelenemre és féltem attól, hogy eltelhet még több száz év, de akkor is meg fog határozni engem. A gondolkodásomat és a viselkedésemet is, mert nem véletlenül haltak meg az elmúlt évtizedek alatt mellettem annyian. - Köszönöm. – csak ennyit mondtam, amikor arcomról leszedte az utolsó vért cseppet is. – Majd lesz másik. – rántottam meg a vállaimat, majd követtem őt egyenesen az autójához. – Szerintem nagy lesz… - kezdtem bele, amikor felém nyújtotta az egyik felsőt. Végül mégis belebújtam, mert jobb, mint a sajátom, de tényleg az volt. Mondhatni eléggé hosszan leért nekem. Alacsonyabb voltam nála. – Jobb, mint az. – rántottam meg végül a vállaimat. – Akkor megyünk enni? – kérdeztem meg tőle barátságosan, majd ha igen volt a válasz, akkor csak követtem őt és hagytam, hogy az este tovább sodorjon valamerre. Jó érzés volt egy kicsit kiszakadni a gondolataimból és valakivel megbeszélni azt, hogy mit is érzek, meg tudni azt, hogy rá is számíthatok még.
|| Ez részemről záró lenne, ha nem írsz már semmi olyat. Úgyis azt beszéltük, hogy valami frissebbet kezdünk majd. ^^ Köszönöm a játékot, nagyon élveztem és remélem hamarosan jöhet a folytatás!
- Azt próbálják meg! Többet nem jövök be ide, amíg nem muszáj! - nyilván érte megtettem, de ezt leszámítva, amikor csak lehetett, akkor elkerültem a kapitányságot. Nem rajongtam soha a rendőrökért, maradjunk annyiban, ráadásul volt időszakunk, amikor igencsak sokat jártak a sarkunkban. Én sem mindig voltam ennyire rendes, jól szituált hölgyemény, mint amilyen az utóbbi két-három évben lettem. Chloé talán még emlékezett is rá. Azt ugyan nem mondanám, hogy árnyéka voltam a régi önmagamnak, de határozottan más lettem, jóval visszafogottabb. Nem rajongtam annyira az új énemért, de talán még eljön majd a pillanat, amikor kitörök ebből ismét. - Nem is azt mondtam, hogy csoda lötty, csak hátha segítene... - mondtam továbbra is, mert szerintem egy próbát azért mindenképpen megért volna, akármennyire tiltakozott is ellene. - Pedig nem hiszem, hogy rossz döntés volt. A segítséget nem árt elfogadni, bárhonnan, vagy bármilyen formában érkezzen is. Én melletted állok, de egy tea lehet segítene a nyugodtabb éjszakákban, és akkor a szervezeted is helyrejönne valamelyest. Pihenned muszáj, és így nem tudsz. - egyébként nem értettem vele egyet abban, hogy ne könnyíthetné meg a helyzetét. Miért ne tehetné? Így is elég szörnyű volt, mégis igyekezett helytállni. Legalább ennyi enyhítés igazán lehetett. - Rendben! De tudod, hogy nem vagy egyedül ezzel az egésszel. Van olyan, aki melletted áll a harcban! - mosolyodtam el, és itt nem csupán magamra céloztam, bár nyilván első sorban arra gondoltam, hogy rám számíthat, ha kellek. Komolyan gondoltam, és szerintem nem egyszer bizonyítottam azóta, hogy próbált leszokni. Nagyon büszke voltam rá, még ha nem is mondogattam állandóan, csupán néha érzékeltettem vele, hogy így van. Ha másként lett volna, valószínűleg már régen feladtam volna én is. - Persze, amikor benne vagy egy helyzetben, az mindig bonyolultnak tűnik akkor. Aztán visszatekintve már más a helyzet. - bölcselkedtem. Nem akartam én megmondani a tutit, csupán a véleményemnek adtam hangot. - De gondolj arra, hogy most újra van esélyed rájuk. - biztatóan mosolyogtam rá, hiszen a volt férje ismét az élete részévé vált, és ez szerintem határozottan pozitív. Még mindig megvoltak közöttük az érzések, amikor annak idején, vagy legalábbis gondolom, hogy így lehetett. Másképp aligha támogatta volna ennyire a volt feleségét, ő meg nem élt volna vele egy fedél alatt. - Szerintem is! A célnak megfelel egy kis ideig. - nézegettem én is a felsőt rajta, már a kocsi mellett ácsorogva odakint. - Naná! Mostanra tényleg megéheztem! - nevettem el magam, aztán intettem a fejemmel, hogy üljön be. Majd én átveszem az irányítást, és ha tiltakozna, akkor is belé fogok tömni valamennyi szilárd élelmet, mert szüksége volt a testének némi üzemanyagra. Másképp nem lehet túlélni egy ilyen nehéz időszakot, amikor ennyire igénybe van véve mindenféle téren. Én csak megpróbáltam megkönnyíteni, ha már azt nem tudtam elérni, hogy csak úgy csettintésre elmúljon minden rossz.
// Én is nagyon szépen köszönöm a játékot!!! és akkor a továbbiakat majd egyeztetjük!! //
A busz már legalább 5 perce elment, de én még mindig ott álltam a buszmegállóban a kicsit nagyobbacska hátizsákommal, amiben minden benne volt, amire szükségem lehet és ami elegendő legalább pár napra. Egyébként is Chicagóban hagytam a cuccaim nagyrészét, miután pedig beléptem a seregbe, utána meg még kevesebb cuccom lett, így nagyon nem is tudtam volna mit hozni magamon kívül. Újra mély levegőt vettem, így a hideg kicsit kellemetlenül érintet, de hát ezt is meg lehet szokni, nem? Kész szerencse, hogy még nem esett le a hó, mert szeretem, sok mulatságos dolgot lehet benne tenni, vagy vele, de most még nem vágytam rá. Előbb essünk túl ezen. Vajon tényleg örülni fog? Örül, ha újra lát? Igazából azt hiszem nem is az elveszett családom egy része miatt voltam itt, hiszen tudtam idejöttek, hanem leginkább egy személy miatt voltam képes betenni a lábamat eme hideg és rideg vidékre. Sokat nem kutakodtam utána, annyit tudtam, hogy még mindig rendőrként dolgozik, így az utam elsőre odavezetett. Hátha szerencsém lesz, hogy ott találom. Rövid ideig kint ácsingóztam és figyeltem az épületet, energiákat, vagy bármi ismerőst kutattam, de inkább úgy éreztem, ha sokáig állok egyhelyben, akkor félig-meddig belőlem lesz a jégcsap. Hiába vagyok farkas, sokkal melegebb időre számítottam és azt hiszem nem is az itteni vidéknek megfelelően voltam öltözve a vékonyka kabátommal. Ha a külsőm miatt nem bámultak meg, akkor a kicsit lenge öltözetem miatt biztosan. Csizma, farmer, kicsit hosszabb pulcsi és egy vékony kabát rá, bár a pulcsi se volt igazán meleg. Máshol talán ősszel használják, itt meg gondolom már vastagabbat szokás hordani. Ahh, majd legközelebb. Sietve kaptam el az egyik rendőrt, hogy az egyik ismerősöm bent van-e, amikor kiderült, hogy igen, akkor pár perc győzködés után sikerült elérnem, hogy szóljanak neki, hogy valaki keresi, de semmit se mondjanak rólam. Szeretném meglepni, hiszen egy régi jó barát és évek óta nem láttuk egymást, így ne adjanak neki táppontot, mert úgy oda lenne a meglepetés. Ezt valahogy elfogadták, hiszen sok hozzám hasonló lány, vagy nő nem éppen szaladgál a világban. A táskámat a falnak támasztottam a lépcső mellett, a pajzsom fel volt húzva, hiszen nem akarok én se súgni. Amikor pedig kilépett a főbejáraton, akkor sietve szólaltam meg. - Csokit vagy csínyt? – direkt mondtam másképpen, mint kellene, de a csínyek jobban illettek hozzám, mire pedig feleszmélhetett volna, addigra már repültem is és kisebb ugrást követően már a nyakában is voltam. Na jó, a kezem volt a nyaka körül, ahogyan rávettem magam. Vélhetően nem dőltünk fel, bár hirtelen nem tudom melyik lehetett külső szemmel furább az, ha feldöntöttem és rajta landolok, vagy ha kicsit inkább majom módjára lógtam rajta. Nem mintha engem annyira érdekelt volna, vagy belegondoltam volna abba, hogy netán kínos helyzetbe hozhatom őt, inkább csak hoztam a lüke formámat és aszerint cselekedtem. – Hiányoztam? – kérdeztem mosolyogva, mintha tényleg a világ legtermészetesebb módja lett volna így a tudtára adni, hogy visszatértem. Jó, néha a hév tényleg el tud kapni, de hát egyszer élünk, akkor meg miért álljunk be a sorba? Legyünk egyediek és így legalább tuti nem akart lekaratézni, vagy mit tudom én mit csinálni, netán lelőni, mert a felé reppenő vörös loboncos és az ilyen idióta köszönési módot vélhetően hamar összerakta a fejében, hogy ki is landolt „rajta”.
Nem mondom, hogy olyan rettentően meglepődtem, hogy valaki keres és látni szeretne, az már annál inkább felkeltette az érdeklődésemet, hogy semmiféle támpontot nem kaptam az érkező személyét illetően. Ha a falkából keres valaki, általában telefonál előre, vagy megmondja a nevét, most viszont csak annyit tudok, hogy valaki keres. Se a nemét, se a nevét és semmiféle más információt nem kaptam a kollégától, aki a hírt hozta, úgyhogy homlokom ráncolva hagytam ott az asztalt. Vállamra kanyarítottam az egyenruhához tartozó vastagabb kabátot, előhalásztam egy szál cigit a zsebemből, mert ha már kimegyek az utcára, akkor már kellemest a hasznossal, elszívnék egy szál cigit is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az a valaki, aki odakint vár rám, pont az a valaki lesz. Foxie-ra számítottam a legkevésbé, első lefagyásomban csak nagyon lassan jutnak el a szavai a tudatomig, akkor meg már válaszolni sincsen időm, mert egyből megindul felém és rámugrik. Szerencsére nem dőlünk fel, szép is lenne, ha edzett farkas létemre ennyi ledöntene a lábamról, de a lendület egy hátrafelé megtett lépésre kényszerít, miközben automatikusan emelem a karjaimat, hogy megtartsam a kis nőstényt, dereka-háta köré fonva a karjaimat. - Foxie! - kiáltok fel meglepett hangom, amikor végre sikerül felfognom, mi is történik. Ez komolyan megtörténik? - Nincs rajtad jelmez, szóval felejtsd el a csokit - reagálok az előbbi kérdésére, hangomba pedig nevetős él lopózik. Nagy jókedvemben még meg is pörgetem a lányt, hogy aztán letéve e földre simítsak két felkarjára, ezzel tolva őt el egy picikét magamtól, hogy szemügyre tudjam venni. - Csak most, hogy felbukkantál érzem, hogy igen, eszméletlenül hiányoztál! - szalad széles vigyor a képemre, hogy aztán nagy örömömben megint magamhoz öleljem, szorosan fonva köré karjaimat. Mint aki valami eksztázisba került. Farkasom vidáman döfködi meg orrával a nőstény nyakát, nem víve túlzásba a vidámkodás fizikai megjelenítését, de határozottan ő is örül a régi ismerős viszontlátásának. - Ez most tényleg megtörténik, vagy csak képzelődöm? - csóválom meg a fejemet, mert egek, tényleg elmondhatatlanul örülök a lánynak. - De.. mégis mit keresel itt? Tudtommal ez a fagyos vidék anno sem vonzott túlzottan - szalad ráncba a homlokom, hiszen amikor én jöttem, neki is felajánlottam, hogy tartson velem, de nem élt a lehetőséggel. Most azonban mégis itt van, én meg hirtelen azt sem tudom, hova legyek nagy örömömben. Az sem tűnik fel, hogy a kifelé jövet előhalászott cigarettát már akkor elejtettem, amikor Foxie a nyakamba ugrott, de nem véletlenül marad figyelmen kívül, hiszen valami sokkal, de sokkal érdekesebb dolog vonta magára a figyelmemet.
Nagyon reméltem, hogy sikerült eléggé szépen kérlelnem és cukin nézni – hiszen ha már egy aranyos katicabogárra hasonlít az ember-, akkor azért hasznát is vegye már, ne csak azt, hogy mindig mindenki őt nézni. Régóta nem zavar már, hogy a vöröslő hajkoronám miatt, vagy a szeplőim miatt megbámulnak. Sőt, olykor egészen mulatságos tud lenni, ahogyan elfelejtik még a szájukat is becsukni, vagy annyira elbambulnak, hogy képesek egymásnak sétálni, vagy széknek, pultnak. Komolyan, mintha valamiféle ufót látnának. Mindegy is, hiszen most nem akartam túlzottan elmerengeni, inkább csak az ajtót fürkésztem, hogy amikor kilép rajta a régi ismerős, akkor, mint akit ágyúból lőttek ki olyan gyors legyek. És szerencsére össze is jön, azt meg inkább megtartom magamnak, hogy majdnem valaki más karjában is landoltam korábban, mert előtte még egy-ketten kisétáltak azon az ajtón. Pedig szerintem még ebédidő se, így inkább dolgozzanak, ne ki-bejárkáljanak. Amint célt értem a lábamat nemes egyszerűséggel fonom a dereka köré, a kezemet pedig a nyaka köré, hogy véletlenül se ejtsen le. Az pedig totálisan kimegy a fejemből, hogy ezzel akár kicsit pletykák tárgyává is tehetem a kollégái között, hiszen akad olyan, aki megáll, vagy éppen az ablakból lógva figyeli az eseményeket. Az én kis majomölelésemet ő is viszonozza normálisabban, mire még szélesebb mosoly kúszik az arcomra. - Aloha Mike! – viszonozom a köszönését kicsit talán túl lelkesen is, de hát hiányzott a feje, az hogy valakinek az idegein táncolja, aki ráadásul még el is viseli. Tegyünk valami őrültséget, majd legyen hozzá egy B terv, ami a lekenyerezés volt. Szerencsére legtöbb esetben működött is. – Ugyan már, önmagamat adom, ez nem elég jó? Vagy katicabogár? – pislogok a lehető legcukibban, hogy a csoki akkor is járna, de természetesen csöppet se gondolom komolyan. Még egy kisebb nevetés is elhagyja ajkaimat, pláne amikor megpörget. Hamarosan viszont le is rak a földre és kicsit még távolabb is kerülök tőle. Amikor szemügyre vesz, játékosan megforgatom a szemeimet. Mint amikor a nagyik végre látják az unokájukat és szemügyre veszik őket, totálisan ahhoz hasonlít. Már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor egy befelé tartó, vélhetően kollégája megszólal. - Nem is mondtad Cooper, hogy emiatt volt ennyire fanyar a mosolyod, mert a vöröskéd távol volt. - mondja röhögve és még valamit mormol, majd eltűnik az ajtó mögött. Én csak jót nevetek rajta, de lapozzunk is. Pláne, hogy nem tudom ő mennyire tudja az ilyeneket még mindig poénnak venni, így jobb lesz nekem is kicsit talán moderálnom a viselkedésemet. Nekem sose volt ezzel gondom, de azt is tudom, hogy eléggé fura szerzet vagyok a többséggel szemben. - Aha, most lebuktál! Szóval eddig fel se tűnt a hiányom, akkor a büntetésed legyen majd valami őrültség! Kitalálom, te meg végrehajtod! – játékosság könnyedén kicsendül a hangomból, hiszen imádok másokat is belevonni az őrült tetteimbe, dolgaimba. Pláne így, hogy még okot is ad arra, hogy kiszabjak rá „büntetést”, de annyira is ismer, ha nem akarja, akkor majd nem lesz belőle semmi se. Inkább csak megint túlpörögtem. Amikor pedig ismét magához ölelt, akkor egyszerűen elvesztem az ölelésében és még egy puszit is nyomtam az arcára, ha már az korábban lemaradt. – Elhiheted, hogy nem délibábot látsz, bár szerintem itt nem is létezik ilyen. De ha sokáig ácsorgunk kint, akkor lehet hamarosan csak egy jégszobor lesz belőlem. – mosolygok, fülig ér a szám. Legszívesebben futnék, bolondoznék, táncolnék, mert kicsattanok az örömtől, de helyettem a farkasom kicsit kevésbé szolidabban viszonozza a másik köszöntését. Odafúrja a fejét, a mancsaival tapogatja, mintha át akarná ölelni, majd játékosan meg-meglöki, mintha játékra akarná hívni a régi ismerőst. - Már értem, hogy miért a déliekre mondják a meleg vendégszeretet. – ugratom továbbra is, bár tény és való, hogy én fázom. Nem ehhez vagyok hozzászokva és mindegy, hogy farkas vagyok-e, vagy nem. Lehet nekünk ez az egyik defektünk, hogy nem bírjuk a hideget. – Valaki feneke idefagyott, így sok választásom nem volt, hogy idejövök-e vagy nem. Gondoltam, ha már te idefagytál, akkor hozok egy kis napsugarat is, vagy éppen tűzet, hogy kiolvadj. – utalok itt a vörösségemre, hiszen sokan mondták régebben azt, hogy a tűzlánya, meg a tűzhajú. Gyorsan hadartam el, közben pedig felkaptam a közepes méretű hátizsákomat is, annak reményében, hogy valami melegebb helyre meginvitál. Azzal se támadnám le, hogy maradnék, ha szeretné. Nem, inkább hozza fel ő, vagy majd idővel. Másfél év eltelt, nem rontunk ajtóstul a házra, csak majmostul.
Üdítő volt látni a lelkesedését, amivel az irányomba viseltetett, azt hiszem, elég régen örültek már nekem ennyire és most rettentő nagy szükségem lenne az ilyesmire. Nem is meglepő, hogy ennyire könnyen feloldódom én is, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hova legyek a nagy örömtől. - Senki sem mondta, hogy ez nem elég jó, de ez akkor sem jelmez - nevettem fel röviden, mielőtt megpörgettem volna és letettem a földre. Tudom, hogy nagymamásnak tűnik a dolog, ahogyan végigmérem, mintha csak azt nézném, minden testrésze megvan-e, történt-e valahol valami aprócska változás is, a nagy szemlélődésből pedig a kolléga hangja szakít ki. - Ahha, kössz, Riley, de csak azért, mert féltékeny vagy, még nem kell beszólogatni - viszonzom a nevetést, az ilyesmit fel sem veszem, sosem vettem, eztán sem fogom, a őrsön amúgy is így mennek a dolgok. - Ajajj, igen, azt hiszem lebuktam - nyomorgattam meg kicsit a tarkómat, mert most már kár lenne mentegetőzni és arra hivatkozni, volt elég problémám az elmúlt másfél évben. - És semmi vétó jogom nincs a büntit illetően? - grimaszoltam aprót, mégis ott bujkált a játékosság a szavaimban, a gesztusban is. Remélem azért ésszerű keretek között maradunk, mert az utóbbi időben elég felelős pozícióba kerültem ahhoz, hogy ne ugorjak már fejest minden őrültségbe, amibe szeretnék. Ölelése jól esett, a kapott puszi nemkülönben, ennek okán pedig levakarhatatlan mosoly költözött a vonásaimra. Mint egy jóllakott óvodás, komolyan! - Igazság szerint még műszakban vagyok, szóval csak az Őrsre tudsz bejönni és a vendégtérben tudunk leülni. De egy teát tudok hozni neked, ha gondolod, hátha segít átmelegedni - ajánlom fel máris a lehetőséget és ha elfogadja, akkor indulhatunk is befelé. - Nekem is jó sok időbe telt, mire hozzászoktam ehhez a zord és fagyos időjáráshoz - fűztem hozzá, hiszen láttam rajta, hogy fázik, anno, mikor én idejöttem, hasonló volt a helyzet, pedig nyár eleje volt már akkor majdnem. - Jól van, piszkálódj csak tovább nyugodtan - pöcköltem orron, hangomban nevetős él bujkált, mely egyértelműen arra utalt, hogy a legkisebb mértékig sem veszem magamra a szavait. - Épp most kínáltalak teával, mivel biztosítsalak még meleg vendégszeretetemről? - ha már piszkálódunk, akkor én sem fogok kimaradni a buliból. Hiába jöttem északra, azért a humorzsákom még nem fagyott be. - Ahw, határozottan jól hangzik, jól fog jönni az a hozott napsugár - és azt hiszem, nem csak nekem. - Hozhatok akkor egy teát? - vezetem be őt az egyik kisebb terembe, ami a várakozó helyiség mellett van, itt kényelmesen ellehetünk egy kicsit. Ha kért teát, akkor pár percre el is tűntem, hogy aztán két gőzölgő bögrével térjek vissza. Átnyújtottam neki az egyiket, majd ledobtam a vastag télikabátomat. - Mesélj, mik a tervek? Csak átutazóba jöttél beugrani kicsit, vagy van esély arra, hogy rábeszéljek, itt maradj? - csapok le egyből erre a roppant mód nem elhanyagolható dologra. Én ajtóstul rontanék a házba, mert igazán boldoggá tudna tenni, ha azt mondaná, maradna, vagy legalább gondolkozik rajta kicsit.
Majdnem megszólalnék, hogy mi van abban az esetben, ha veteránnak öltöztem, de sietve harapom el a nyelvemet, mielőtt kimondhatnám ezt a dolgot. Sok őrültséget tettem már, de valahogy ezt a dolgot most talán féltem bevallani, hogy merre is jártam az elmúlt időben, pedig előbb vagy utóbb tuti szóba fog kerülni. Örökké nem tagadhatok én se, vagy terelhetem a témát. - Már tudom, hogy mi hiányzott. Az ilyenfajta hímkommunikáció. – ugratom őt még mindig jókedvűen, mert pont nem ez a dolog törné le a fülig érő számat. Sőt, inkább jót nevettem rajta. – Nem lehet rossz arc, van humora. – pillantok mosolyogva a régi ismerősömre, miután a pillantásommal ismét őt leltem meg. Egyébként is, nem nekem kell hallgatnom még talán pár napig, hanem neki. Ő meg nagyfiú, meg fog vele birkózni. Viszont roppant kíváncsi lettem, hogy vajon tényleg csak hecc volt-e, vagy inkább valós megjegyzés a mosolyát illetően. Hmm, majd kiderítem, de most az a lényeg, hogy örül nekem. - Nincs, a bírák meghozták az ítélet egy részét, már csak a büntetés kiszabása van hátra. – rántottam meg a vállaimat angyali mosollyal, miközben az agytekervényeim már azon kattogtak, hogy mit is kellene kitalálnom a számára. Olyan kellene, ami tényleg jó buli lenne, emlékezetes, ugyanakkor őrültség is. Az se baj, ha netán más nem lesz a tanúja. Lehetne ez az újratalálkozásunk kis titka. - Úgy vigyorogsz, mint a tejbetök, vagy éppen aki most nyerte meg a főnyereményt. – bököm meg játékosan a puszit követően az orrát. De tényleg olyan, mint egy cuki kisfiú, aki most kapta meg a világ legjobb ajándékát. Azért jó látni azt, hogy még nem felejtette el, hogy miként is kell mosolyogni. - És nem tudsz elkéredzkedni? Vagy ha gondolod, megpróbálhatom a főnöködet is olyan zseniálisan levenni a lábáról, mint a titkos hírvivőmet is, aki szólt neked. – szavaim mellé pedig bevágom azt az arckifejezésemet, amivel még a legkőszívűbb egyedeket is képes voltam eddig megpuhítani. Mond azt, hogy lehetetlen valami és bebizonyítom, hogy nem. – Biztató, de te régebben se voltál egy fázós típus, vagyis emlékeim szerint. Mi meg? Jobb szeretjük azt, amikor meleg van, nem kell megannyi ruhát magunkra húzni, de a tea jöhet. – jobb, mint a semmi. Talán segíthet kicsit átmelegedni, meg ha már felajánlja, akkor gondolom annyira rossz se lehet, mint az oly sokszor hallott rendőrségen található kávék. Legalábbis arról mindig azt hallja az ember, hogy borzalmas. - Héééé, fitos nozit nem piszkáljuk, mert a végén még netán valaki megharap érte, vagy fenékbe billent. – löktem játékosan oldalba, ahogyan mellé értem megint és elindultunk befelé. Tudom, olyan vagyok olykor, mint egy komiszkölyök, de hát a vének ráérnek befelé fordulni, normálisan viselkedni. Valakinek kell helyettük is élni. – Nincs egy felesleges extrán meleg pulcsid? Valahogy az kimaradt a csomagomból. – kuncogtam el magam, mert máris lelki szemeim előtt láttam, hogy legalább kétszer, de nem kizárt, hogy akár háromszor beleférnék a pulcsijába, amilyen kis vékonyka vagyok. Könnyedén figyeltem a helyet, az embereket, akik szintén néztek, de nem érdekeltek továbbra se. – Történt valami? És igen, jól esne. - Hamarosan pedig jó kislány módjára ültem le az egyik székre, hogy ott várjak rá. Legalább az első napon, vagy legalábbis az első egy órában ne okozzak galibát. Én igyekszem, de majd eldől, hogy mennyire is jön össze. – Köszönöm. – vettem el a bögrét, hogy a kiskacsómban szorongatva várjam azt, hogy kicsit átmelegítsen. - Nem vagyok a nagytervek híve, hiszen ismersz. Szeretem a spontán dolgokat, felbolygatni mások életét. – hamiskás mosoly kúszik arcomra, hiszen az övével is megtettem, meg másokéval is az egykori falkánkban. Hirtelen olyan messzinek is tűnik, pedig csak másfélév telt el. – Attól függ, hogy teánál tudsz-e jobbat kínálni, hogy az én fenekem is ideragadjon vagy ne. – kortyoltam bele a teába óvatosan. – Nem rossz, de azért valljuk be édeskevés lenne, hogy itt tartson. – mosolyodtam el, hiszen tényleg érdekelt volna, hogy mivel próbál rávenni. Pedig tudtam, hogy maradnék, de ezt be se vallottam volna egyből. Sőt, a hecc kedvéért kinézem, hogy pár órát kérnék gondolkodási időnek is, majd ha végzett a munkával, akkor visszatérünk rá. Minden nő kéretheti magát olykor kicsit, nem? Bár az is tény, hogy én inkább ezt csak a hecc kedvéért tenném, mintsem véresen komolyan. - Egyébként sose hittem volna, hogy itt fogsz ragadni, vagy legalábbis reménykedtem, hogy valami melegebb éghajlatra átvándorolsz idővel. Mégis mi tart itt téged, netán valami nőstény? – lehet semmi közöm nem lenne hozzá, de attól még olyan voltam, aki felteszi azt a kérdést, ami éppen eszébe ötlik, vagy csak érdekli őt. Másrészt meg az esetek 90%-ban mindig van egy nőstény, aki miatt a hímek ott ragadnak valahol, vagy csak őrültségekre ráveszi őket. Meg ha tényleg van nőstény, akkor jó lenne tudni, hogy legalább vele ne akasszam össze a bajszomat, mert netán nem csípi az őrültségeket, amire ezt a hímet is még rá tudom venni.
- Ugyan már, ez semmi sem volt! - legyintettem prüszkölve egyet, hiszen ahhoz képest, hogy egyik-másik falkataggal miket szoktunk lenyomni, ez tényleg semmiség. Apró kis szurkálódás, habár abban biztos vagyok, hogy néhány napig még hallgathatom majd, hogy micsoda szépségre tettem szert. - Valóban nem rossz arc, de csak azt hiszi, hogy van humora - szalad szélesre a görbület a képemen. Látom magam előtt, miként fog ezen csámcsogni és miként fogja húzni az agyamat, úgy, hogy fogalma sincsen a dolgokról, az ilyen pedig eleinte vicces, de később már kevésbé. - Minő nehéz sors - megjátszottan biggyesztettem le szám szélét, hogy semmi vétójogom nincsen az ítéletet tekintve. Azért kíváncsi leszek, miféle őrültséget fog kitalálni, őt ismerve félhetek már most előre. - Még jó hogy! Túl giccses lenne, ha azt mondanám, te vagy a főnyeremény, szóval csak annyit mondok, hogy rettentően örülök neked! - nevetem el magam, grimaszolva egyet az orrba bökést követően. Még jó, hogy örülök neki, hiszen nagyon régen láttam és igen, valóban hiányzott a dinka kis feje. - Kétlem, hogy a főnököm bevenné, sajnos neki tényleg nincsen humorérzéke. Nincs már egyébként sok a műszakomból, utána pedig a tiéd vagyok! - biztosítom afelől, hogyha végzek, utána teljes mértékben az övé vagyok, akkor aztán pedig nyakunkba vehetjük a várost is akár. - Hát azért hidd el, idekerülve jócskán fel kellett újítanom a meleg ruha készletemet - most már hozzászoktam, de akkor valóban borzalmas volt. Szerintem megszokható, de nyilván nem megy mindenkinek olyan gyorsan. - Próbálja csak meg az a valaki ennek bármelyikét is - lököm vissza játékosan, pimaszul húzva féloldalas mosolyra a számat. Nem gondolom komolyan, hiszen nem tudnék ártani neki, de jobb nem húzgálni az oroszlán bajszát. - Ha szeretnél, a tea mellé kihozom a melegítőfelsőm a szekrényemből - ajánlom fel egyből, mert rajtam aztán ne múljon, nagyon szívesen odaadom neki, bármennyire is lógjon rajta az említett ruhadarab. - Itt mindig történik valami. És amilyen fagyosak tudnak lenni olykor a népek, tényleg kelleni fog egy kis napsugár - nem csak nekem, de szerintem a többieknek is jót fog tenni. Már persze, ha sikerül rábeszélnem, hogy maradjon. Jó lenne, nem is kicsit. El is tűnök addig a teáért, illetve a pulcsit is hozom, ha igényli, ha nem, akkor csak két FPD-s bögrével jövök vissza és nyújtom át az egyiket. - Tudom, de valamiért anno is ott maradtál a falkával - még azok után is, hogy elmúlt a veszély fenyegető része. - Én nem vagyok elég? - tárom szét a karjaimat, nevetve pillantva a kis nőstényre. - De lássuk csak, tudok kínálni egy kellemes kis lakást az enyém mellett, irdatlan nagy hómennyiséget, egy király szánkót mellé, sok-sok finom sütit és bízom benne, szerénytelen személyem is nyom azért valamit a latba - sorolom fel nagy komolyan az elsőre eszembe jutó dolgokat, habár egy pillanatig sem gondolom, hogy majd pont ezek fogják meggyőzni. Abban viszont biztos lehet, hogy győzködöm, ergo örülnék neki, ha maradna. - Nőstény? Ne már! - nevettem fel jóízűen. Már akkoriban sem voltam olyan, aki a komoly kapcsolatok híve lett volna. - Pofon egyszerű a válasz: a falkához való hűségem - kortyolok bele a teámba, arcom és hangom pedig teljesen komoly. Ez az igazság, ebben semmi vicc, vagy poénkodás nincsen. Ezért nem mentem még el, ezért próbálok a mai napig valamit kihozni ebből a süllyedő hajóból.
- Inkább élvezd, hogy irigyek rád. – pillantok rá játékosan, mert csöppet se gondoltam komolyan, de ha hülyeségről van szó, akkor nem kell engem se félteni. Mások azt gondolnak rólunk és fognak is, amit akarnak, nem az a fajta személy vagyok, aki túl sokat ad ilyen pletykákra. Mi tudjuk, hogy mi a helyzet és más nem számít. Amikor pedig lebiggyeszti játékosan az ajkait, akkor széles mosollyal terül el arcomon és kicsit még megrázom a fejemet is. Meg kell ünnepelni, hogy itt vagyok, meg úgy érzem, hogy régóta nem tett már őrültséget, így ideje lesz valami jót kitalálni. - Hmm, lehetséges, de tetszene. – kuncogom el magam, és szinte le se tudom vakarni az arcomról a mosolyat, vagy csak úgy csillognak a szemeim a jókedvtől. Hirtelen már annyira fáradtnak se érzem magam, mint amikor leszálltam a buszról. Tényleg nagyon hiányzott már, meg az is, hogy végre valakivel lehessen kicsit ilyen módon is csipkelődni szóban. - Kár, majd akkor máskor teszem próbába a helyiek humorérzékét és remek. Akkor ne szervezz semmi programot magadnak, mert az enyém vagy mára. – játékosan kicsit meglököm őt a csípőmmel, hogy közben végre elinduljunk befelé. – Hmm, akkor ezek szerint lenne miből adakoznod, ha nagyon fáznék? – pislogok ártatlanul, mert vélhetően eléggé lógnának rajtam a pulcsija és a többi meleg ruhája, de legalább alá lehet öltözni. Rétegesség, ezt a mai fiataloknak is a legtöbb szülő megtanítja. Szerintem ki fogom rabolni az egyik üzletet, amint lehetőségem lesz rá, mert tényleg jégszobor lesz belőlem, ha itt még ennél is hidegebb lesz. - Ezt vehetem kihívásnak? – csillan jókedvűen és tettre készen az íriszeim. Nem kell nekem kétszer mondani, mert biztos lehet benne, hogy csak poénból is megpróbálnám fenékbe billenteni. Harapni nem, az nem igazán vallana rám, de ezt ő is tudja. Meg sose akarnék neki igazán ártani, inkább csak szeretem a csínyeket. – Köszi, de lehet nem bújnék rendőrségi ruhadarabba. Még a végén mindenki hozzám jönne segítséget kérni, ha kimegyek innen. Talán ezt a pár órát túlélem így is, vagy majd elvihetsz vásárolni, ha netán maradnék. – húzom el picit először a számat, mert gondolom azon is van valami lógó, vagy írás, ha meg tévednék, akkor úgyis kijavít. Mert ha sima hétköznapi melegítőről van szó, akkor jöhet. Nem kell kétszer mondani. Egyébként is fura lenne a katonai egyenruha után, rendőribe bújni. Azt meg képzelem mennyi kedve lenne vásárolgatni velem, pláne, hogy tuti még azt is elhülyülném, egyébként is csak húzni akartam, nem komolynak szántam a dolgot. - Most megfogtál, mert nem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy inkább rossz. – ha kaptam pulcsit is, akkor közben belebújtam, megigazítottam a hajamat is, ha nem, akkor csak felhúztam a lábamat a székre és a bögrét továbbra is ölelgettem, hogy átmelegedjen a lefagyott praclim. - Volt olyan, akiért megérte maradni. – nem titkoltam sose, hogy a régi falkában is azt hiszem ő állt hozzám legközelebb, ha bármi volt, akkor hamarabb fordultam hozzá, mint a többi társamhoz. Hiába voltam azért másokkal is jóban. A kérdésére ártatlanul megrántom a vállaimat és angyali mosolyt villantok, hogy utána kíváncsian hallgassam az ajánlatát. – Hmm, a szánkó egészen csábító, remélem valami menő festéssel ellátott lenne. – huncut mosoly bujkál arcomon, mert úgy mondom, mintha az lenne a leginkább húzó erő mind közül, miközben vélhetően sejti, ha maradok, akkor az inkább részben miatta lenne és nem más miatt. Most nem is menekülök, vagyis az egész életem részben menekülés, de most senki sincs a nyomomban, így emiatt se kell aggódni. – A sütiket te csinálnád? Meg lenne rajtuk valami kedveskedő írás is? – játszadozom tovább, miközben komoly arcot vágok, mint aki mérlegeli a helyzetet. - Sose lehet tudni, így jobb biztosra menni, mert ennyi idő alatt is sok minden változhat. – tárom szét kicsit a karomat pár korty tea után. Legalább nem kell tartanom attól, hogy fejemet venné valami nőstény. – Remélem, megbecsülnek téged, mert ritka az olyan, mint amilyen te vagy. – legalábbis amilyennek ismertem őt, arról meg nem volt sejtésem se, hogy milyen helyzetben is van a falkánál, de valami azt sugallta, hogy feltört, de lehet, már én képzelődöm és megártott az agysejtjeimnek máris a fagy, de az biztos, hogy én drukkoltam neki. - Visszatérve a korábbi vesztegetésére, amivel azért jobb lesz, ha vigyáz Cooper hadnagy, mert megütheti a bokáját, választ kap majd a műszakja végén. Addig kicsit megnézem magamnak a várost, ígérem, nem keverek bajt. – tettem szívemre jelképesen még a kezemet is. Meg a megnézem a várost is inkább az lesz, hogy beülök valahova és melegedem. – Mennyi idő múlva is ugorhatok megint az "ölelésedbe"? – kérdeztem pont olyan hangerővel és pont akkor, amikor valaki benyit a helységbe. Nem keverek bajt, nem fogok, de az mostanra nem vonatkozott a fogadalmam. Meg hadd ugrassák kicsit, legalább megtapasztalom, hogy milyenek itt az emberek. Az illető pedig bocsánatkérés közepette sietve hagy magunkra, én pedig a legédesebb mosollyal fürkészem a hímet.
- Élvezem én, hidd el - szaladt félsóderos mosolyra a képem. Egy pillanatig sem kell aggódni amiatt, hogy ne élvezném az irigykedésüket. Mert azt azért meg kell hagyni, hogy Foxie a különlegességével együtt igenis vonzó nő volt, nem csodálkoznék, ha a poénkodós beszólások mellett irigykednének is rám a srácok. - Mondtam, hogy utána a tiéd vagyok, hogy szerveznék bármit is? - nevettem fel röviden, megcsóválva a fejemet. Ha már itt van, alap dolog, hogy a délután rá szánom, amúgy sem volt semmi eget rengető tervem, ha lett volna is, az is várhatna, mert Foxie most fontosabb nekem, ami azt illeti. - Lenne, persze. Ha azt szeretnéd, hogy lógjon rajtad és úgy néz ki benne, mint egy zsák répa, akkor persze - cukkoltam kicsit, de ennek ellenére tényleg nagyon szívesen adok kölcsön, ha szüksége van rá. Mivel én már nagyjából megszoktam a helyi időjárást, ezért nincs is szükségem annyi meleg cuccra, mint mondjuk tavaly télen. - Felőlem aztán - hanyag módon rántottam meg a vállaimat, rájátszva a mozdulatra. Nem sok esélye lenne ellenem, ami azt illeti, ezt hirdeti a mozdulat is, ennek ellenére mégsem tudnék neki önszántamból ártani. - Van nem rendőrségi pulcsim is, ha gondolod - szaladt feljebb egyik szemöldököm, mert ki mondta, hogy az egyenruhához tartozó melegítőfelsőt adnám oda? Van váltásruhám idebent, annak pedig részét képezi a melegebb holmi is. - Akár adok pulcsit, akár nem, akkor is szívesen elviszlek vásárolni - nem rajongok a nagy shopping körutakért, de ha csak néhány meleg holmiról van szó, akkor az simán belefér. A tea mellé hoztam így azt a szóban forgó melegítőfelsőt is, nehogy nekem itt megfagyjon, bár idebent azért elég jó idő volt. - Nem árulok el mindent, legyen valami meglepetés és felfedeznivaló neked is - kacsintottam a szavaim mellé. Persze, ha úgy dönt, hogy nem marad, akkor nem lesz mit felfedeznie. Mindenesetre nem szívesen öntöttem volna rá egyből a negatív szarságaimat a hely kapcsán, ha marad, úgyis megtudja őket, ha meg nem marad, akkor olyan mindegy. - Az a valaki most is itt van - jött egyből a válasz, hiszen ha akkor megérte miattam maradni, akkor most is meg kellene érje. Nem nagyképűségem mondatja velem, egyszerűen elég jó volt a kapcsolatunk már akkoriban is, így nem is nagyon merül fel bennem, hogy másra is érthette a szavait. - Ha ezen múlik, festek rá lángnyelveket, vagy rózsaszín tappancsokat, amit csak szeretnél - szélesedik a mosolyom, de nem tudnám eldönteni, melyik festés volna-e menőbb egy szánkó esetében. - Nem biztos, hogy jól járnál az én sütijeimmel, de ha kell, mindegyikbe rejtek valami személyre szóló üzenetet is - komolytalanság az egész, hiszen tudja jól, hogy nem fogok fakanalat ragadni. - Van, ami talán sosem változik - ha rajtam múlik, akkor legalábbis nem igazán. Nem voltam az a szerelem-párti, de nyilván nem fogom az orrára csapni az ajtót, ha egy nap bekopogtat. - Köszi - féloldalas mosoly szaladt a képemre. Jól estek a szavai és szívesen elújságoltam volna neki, hogy milyen magasra jutottam az elmúlt egy év alatt, de egyelőre (?) kóbor volt és nem akartam kiteregetni addig semmi komolyabbat, amíg nem tudom, marad-e. - Bátor ember vagyok, ne aggódj - egy kacsintást is kapott a szavaim mellé. Nem tartok attól, hogy megüthetném a bokámat, habár egy ilyen után azért eléggé elkenődnék, ha azt mondaná, nem marad, csak éppen erre járt és beugrott. - Délután ötkor végzek, addig pedig már csak kevesebb, mint két és fél óra van. Elleszel addig? - pillantok rá, mert szívesebben mennék már most vele, de a munka az munka, attól meg mondjuk nem tartok, hogy ne találná fel addig magát. - Cooper, nyomás, dolog van. Búcsúzz el a szerelmedtől - dugja be a fejét az ajtón Riley és nem bírja megállni, hogy ne szúrjon oda egy fricskát még a végére. Még egy pimasz kis kacsintást is megenged magának, mielőtt eltűnne. - Szólít a kötelesség. De ígérem, sietek és öttől a tiéd vagyok - lépek közelebb Foxie-hoz, hogy egy puszit nyomjak a kobakja tetejére és ha nincs több kérdése, akkor felkapva a kabátomat siessek Riley után.
- Nálatok sose lehet tudni, néha olyan a memóriátok, mint az aranyhalé. – cuki mosollyal nézek rá, azt meg biztosan érteni fogja, hogy a „nálatok” egyelő most a „férfiakkal”. De tényleg elég csak belegondolni, hogy olyanok, hiszen olykor még azt is elfelejtik, hogy miért ugrottak le a boltba és hoznak tök más dolgot, mint kellene. Nem mondom, hogy ő is ilyen lenne, de kihagyni egy lehetőséget, hogy ugrassam őt? Azt már nem. - Szerintem még úgyis megnyerném a helyi szépségversenyt. Előnyt kell adni a többi nőnek is, úgy legalább azt hinnék van esélyük ellenem. – kuncogást hallatok, hiszen én és a szépségversenyek. Szerintem hamarabb futnék világgá, minthogy egy ilyenen részt vegyek. Még elképelni is abszurd, meg feltételezni. Engem aztán nem zavar, ha lógna rajtam, legalább sok ruhát alá vehetnék, meg egyébként is otthon szerettem a laza viseletet. Anno már nekem is volt olyan pulcsim, ami pár számmal nagyobb volt, de olyan jól nézett ki, ahogyan kicsit nagyobb volt rám. Én szerettem, mindegy is. Amikor kapok pulcsit is a tea mellé, akkor sietve köszönöm meg azt is és nem kell kétszer mondani, hogy bújjak bele, mert szavak nélkül is megy. A lábamat felhúzom és lévén elég nagy, így a térdemre is ráhúzom azt és úgy figyelem, hallgatom a régi ismerőst. – Rendben van, csak aztán nehogy megbánd közben. – ezzel pedig már sejtheti, hogy vélhetően maradni fogok. Oké, nem vágtam rá egyből, hiszen fura lesz újra rendes falkához csatlakozni, de bízok Mikeban is, hogy olyan helyen maradt, ahol jó lehet, nem teljesen pocsék. Nekem pedig egyelőre ez elegendő ahhoz, hogy majd hűséget fogadjak az Alfának, ha eljutunk odáig. Lebiggyesztettem játékosan az ajkaimat, de végül bólintottam, hogy rendben van. Erre mondják mindig, hogy az apró betűs részt is olvasd el, de itt nem lesz éppen egyszerű, hiszen nem avat be. Majd rájövök én magamtól is, ha tényleg maradok. - Milyen magabiztos valaki, csak aztán nehogy pofára essen, hogy valaki inkább másra gondolt. – tudom, már csak a glória kellene a fejem fölé, annyira ártatlanul csendült a hangom, vagy éppen arcom mimikája is annyira angyali volt, de persze, hogy rágondoltam azzal, amit mondtam és ezt ő is pontosan tudta. Elég volt csak a reakcióját meghallani. Csak mosolygok a szánkós megjegyzésén, szerintem együtt a kettő lenne eléggé menő. Aztán még valami rendszámszerűt ráírni. Vigyázz, jön az őrült vörös, vagy El az útból jön a vörös! Nehéz volt megállni, hogy a saját hülyeségemen ne nevessek egy jót, de maradjuk komolyak, menni fog. Sütisre megrántom a vállaimat, mert aki nem tud sütni, az vehet is és tadaaa máris van „Isten hozott sütemény.” - Én mindig elvagyok, egy percet se aggódj értem. – ismét a szívemre tettem a kezemet, hogy én megpróbálok addig jó kislány lenni. A franc se gondolta, hogy pont egy olyan hímet sodor az utamba, akinek a vérét milyen remek érzés lesz szívni, húzni kicsit őt. Én tényleg megfogadtam, hogy igyekezni fogok jó kislány lenni, legalább erre a rövidke időre. Mosolyogva pillantottam a betoppanó férfira, majd még inkább elrejtőztem a kapott pulcsiban, hiszen tényleg nagyon jó meleg volt, meg legalább ismerős illata volt. Nem, nem úgy, de azért egy idegen helyen voltam, sose kellett félteni, de azért végre jó volt valami ismerőset is érezni, látni ennyi utazást követően. - Jövök érted. – motyogom, majd mielőtt elmenne elkapom a felsőkét és közelebb húzom, majd kicsit lefelé rángatom, hogy nyomjak egy puszit az arcára. Még rövid ideig maradok, de végül kibújok a pulcsijából is, hiszen nem biztos, hogy jó ötlet lenne egy falkatag illatát árasztani. Ha sikerül valakinek odaadnom, akkor remélhetőleg Mike is megkapta, ha nem, akkor csak elrakom a táskámba. Utána pedig irány a város.
| |
Neki dőltem a közeli korlátnak, vagy házfalnak és ott vártam arra, hogy kilépjen az épületből. Amikor megtörtént, akkor csak integettem neki, de szerintem anélkül is észrevett, hiszen a hajam olyan volt, mintha éppen égne valami. Én próbáltam jól viselkedni, az már máskérdés, hogy mennyire is ment, vagy éppen mennyire lehet levágós, hogy találkoztam az egyik falkataggal. - Szóval most merre? Láthatom azt a bizonyos szobát, ami ha nem tetszik, akkor segíthetsz az átalakításban, mert én olyan nagylelkű vagyok, hogy ezt is megengedem. Kérdezned se kell. – hangom játékosan csendült, ugyanakkor volt benne kellő komolyság is, hiszen most mondtam „neki igent”. Most mondtam ki a saját kis bohókás stílusommal, hogy maradok. Ezért is jöttem és remélhetőleg nem fogom megbánni. Bár ha ő itt van, akkor gondolom nem, mert régebben is szerencsés voltam, hogy pont őt döntöttem le a lábáról. Meg ott van Cukipofa is, akit még meg kell tanítanom a spontaneitásra és még ki tudja, hogy mások életébe milyen kis napsugarat hozhatok el... Nem hagyhatom cserben a fancsali mosolyával. Bár arról fogalmam sem volt, hogy mit is fogok csinálni a falkában. Mindig is olyan voltam, aki szeretett valamit tenni is, nem csak úgy el lenni a falkában.
- Ez gonosz volt - megjátszottan biggyesztettem le a szám sarkát az aranyhalas, memóriás megjegyzésére, mert a magam részéről határozottan nem éreztem igaznak az állítást. Oké, persze előfordul, hogy valami kiesik, de kivel nem? A fontos dolgokat amúgy sem szoktam elfelejteni. - Hú, micsoda egót növesztettél az elmúlt másfél évben! - szúrtam oda pimaszul, mert habár vicc volt, azért a régebbi időkben akkor sem igazán volt rá jellemző ez a nagyzolós magabiztosság. Újdonság volt számomra, hát hangot is adtam neki. - Cahh, hidd el, elég kemény a fejem, hogy túléljem a pofára eséseket - nem egyszer estem már pofára, most is könnyedén túllendülnék rajta, de mivel nem érzem úgy, hogy valaki másra gondolt volna, ezért magabiztosságomnak van alapja. A régi chiagóiak közül már alig vannak errefelé, szóval ha akarna, se igazán tudna más miatt jönni. - Ismerlek, Foxie, afelől kétségem sincs, hogy feltalálod majd magad, de ne csinálj semmi őrültséget - nem akarom megütni a bokámat és szerintem ő sem, ami azt illeti. Pláne, ha esetleg fontolgatja a maradást, mert abban az esetben kellemetlen lenne egyből rossz ponttal indítani. Mindenesetre bíztam benne, szóval ennél több figyelmeztetésre nem is volt szükség, nagy, okos lány, meg fogja oldani a dolgot. Riley töri meg a nagy egymásra találásunkat, úgyhogy búcsúzni kényszerülünk, habár csak rövid időre is, szóval biztosítom őt afelől, hogy öttől tényleg az övé vagyok és még vásárolni is hajlandó vagyok elkísérni, ha szeretne némi meleg holmit beszerezni. Amikor elkapja a felsőmet, egy pillanatra a meglepettség vonásai jelennek meg az arcomot, de a pusziját követően széles, elégedett, örömteli mosolyra szalad a szám, az ajtóból pedig még visszaintek neki. Te jó ég, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni a felbukkanásának!
A levakarhatatlan mosoly akkor is ott ült a képemen, amikor a műszakom végeztével, immár civil ruhában kiléptem az őrs ajtaján. Tekintetemmel egyből Foxie-t kerestem és elég hamar volt kiszúrni a vöröslő haját. Szitált a hó, így a fehérségben még könnyebb volt a dolog. Szép látvány volt, meg kell hagyni, szerintem a vörös baromi jól néz ki a fehérrel karöltve. Felé irányítottam a lépteimet, szaporán szüntetve meg a kettőnk közé feszülő röpke távolságot. - Akkor maradsz? - kunkorodott feljebb a szám sarka, mert szeretném, ha egyértelműen kimondaná. Tudja jól, mit jelent falkához tartozni, tudja jól, hogy be kell hódolnia és ha tényleg rábólint, akkor talán azt is elárulom, milyen babérokra törtem az utóbbi időben. Mondjuk ahhoz nem tudom, mit fog szólni, ha előttem kell fejet hajtania, de előbb-utóbb minden bizonnyal úgyis kiderül majd.
- Látod-látod, megrontottak ilyen téren, vagy csak elkanászodtam nélküled. – öltök rá nyelvet játékosan, hiszen én se gondolom komolyan, ahogyan ő se gondolta. Hiányzott már nagyon is ez a fajta csipkelődés, nem is kicsit. És erre most még inkább kezdek rájönni. Afelől meg kétségem se volt, hogy nem egyszer esett már pofára és biztosan túlélné, de attól még nem bírtam megállni, hogy ne tegyem szóvá. Nahh, szerettem volna ha már most is érzi a törődést és felkészül arra, hogy nem sokat változtam az évek alatt, így lesz miért olykor talán a fejét fognia, ha maradok. Mármint számomra nem volt kérdés, ő pedig talán még nem vette tőlem 100%, hiszen nem mondta ki, csak sejtettem, hogy nincs kizárva nálam. Pedig, ha tudná, hogy megfogadtam, ha itt megtalálom és még meg is invitál, akkor biztosan maradni fogok, bármi is történjen. Akkor vélhetően fikarcnyi kételye se lett volna. - Nem fogok, ígérem. – most, legalábbis ebben a rövidke időben, amíg várok rá, mert nincs kedvem még nagyobb feltűnést kelteni, mint vélhetően tenném, de itt se akarok maradni. Számomra ez a hely túlzottan is nyomasztó volt, meg olyan érzés fogott el, mintha már előre lecsuktak volna a még el nem követett „bűneimért” is. Látom a meglepettséget az arcán, de nem teszem szóvá, ahogyan a mosolya se kerüli el a figyelmemet a puszit követően. Figyelem, ahogyan távozik és nem sokkal utána én is, hiszen nem akarok egy részt még több pletykát szegénynek, másrészt meg tényleg szívesebben ütöttem volna el az időt valami kisebb kávézóban, vagy kocsmában, hiszen legalább megfigyelhetem a helyieket is és láthatom azt is, hogy erre felé miként szokás élni.
Mosolyogva vártam rá és amikor megláttam, nem is volt kérdés, hogy sietős léptekkel indultam el irányába, hogy csökkentsem a távolságot. A hóesés különösebben nem zavart, maximum csak annyira, hogy még mindig baromira fáztam, tényleg kelleni fog valami meleg ruha. - Jajj, miként is felejthettem el, hogy a férfiaknak nyíltan kell kimondani az igent, mert különben nem értik. – forgattam meg játékosan a szemeimet, majd erőt véve a bolondos jellememen megálltam előtte mosolyogva, majd bólintottam egy határozottat először is. – Igen, maradok és annyira nem lehet rossz az Alfa se, ha te is behódoltál neki, így szerintem én is adnék egy esélyt. Egyébként is ezért vonszoltam a seggemet a jégverembe, hogy csatlakozzak, ha még itt talállak. – vallom be a részben talán nyilvánvalót, de ha kellett, akkor akár még többször is kimondtam azt, hogy igen maradok és behódolok, után pedig vártam arra, hogy mi is a következő lépés. Netán kihez kell menni és társai, vagy éppen mit mond. Közben pedig egyre több hó telepedet ránk is, ahogyan ott álltunk a rendőrség előtti téren.
- Jajj, miként is felejthetted el, hogy az ilyen ügyekben a nyílt kijelentések rendkívül fontosak? - passzoltam vissza a labdát, szándékosan használva az ő szavait a kérdésem elején. Igen, nyíltan ki kell mondja az igent és nem feltétlenül azért, mert máskülönben nem érteném. Szerettem volna hallani, hogy biztosra vehessem, hogy ő is kimondja, az elhangzott szavaknak nagyobb erejük van, mint a szép köntösbe burkoltaknak. Véleményem szerint legalábbis mindenképpen. - Nem, valóban nem rossz az Alfa, de ezekről majd később beszélünk - hiszen az egy jóval nagyobb témakör, ráadásul nem is itt, az utca közepén ácsorogva vitatnám meg a dolgot, nem utcatéma és mindenhol akadhatnak avatatlan fülek. - Ennek határozottan örülök! - kunkorodott még feljebb a szám széle, amikor közölte, hogy miattam jött. - Akkor a szobádat nézzük meg előbb? És utána vásárlás? Vagy fordítva? - mindenképpen kellenek majd a melegebb holmik, pláne így a tél kapujában ácsorogva, később csak még hidegebb lesz. - Gyere - indultam meg a parkolóban ácsorgó autóm felé, hogy beszállva indítsam is a motort, felcsavarva a fűtést a járgányon, mégse legyen olyan hideg. Amint az üvegek is átmelegedtek kicsit és nem veszélyeztetett az azonnali párásodás, indulhattunk is, Foxie előbbi válaszától függően vagy a pláza, vagy a társasház felé. - Remélem nem fogod megbánni a döntésedet - pillantottam rá a szemem sarkából. Örülnék neki, ha jól érezné magát errefelé a hideg ellenére is. Attól nem féltem, hogy ne illeszkedne majd be könnyen, de remélem hamar megtalálja majd a helyét közöttünk. Nekem egészen biztosan szükségem lesz rá, nem csak a pozitivitására, hanem az ügyes kezeire is. - Apropó, merre jártál az elmúlt két és fél órában? - érdeklődöm, mielőtt még elkezdeném beavatni a falkával kapcsolatos dolgokba. Azt majd a lakásomban egy forró teával, vagy kávéval a kezeinkben.
Játékosan megérintettem a homlokomat, hogy tényleg miként is felejthettem el, és hiába volt játékosság a korábbi szavaimban, vagy boldog mosoly ült a képemen, mert amikor ki kellett mondani a nyilvánvalót, akkor ott volt a komolyság is, mind a mondandómban, mind a pillantásomban. Komolyan gondolom azt, amit mondtam, hogy szeretnék csatlakozni, ha itt is akad egy olyannak hely, mint amilyen én vagyok. Számára egyáltalán nem árulok zsákbamacskát, meg még talán egy-két régi arcnak se, ha még akad itt közülük bárki is. Sietve bólintottam, hogy rendben van, hiszen én se vártam azt, hogy ennyire nyilvános helyen teregesse ki a lapokat, vagy avasson be jobban a dolgokba, hiszen sose lehet tudni, hogy éppen milyen illetéktelen fül akad a környéken. Főleg, hogy akadnak olyanok is, akik képesek elrejteni azt, hogy mik is ők valójában. – Akkor jó! Reméltem is, hogy így lesz! – mosolyom pedig automatikusan szélesedett ki és el se rejtettem, hogy mennyire is izgatott vagyok. Tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen is lehet erre az élet, milyen az Alfa, vagy éppen a többiek. Új hely, új szokások és új arcok, ez már eléggé jó volt amellett, hogy akadt egy régi arc is, aki mindig is fontos volt, még akkor is, amikor távol voltam. - Előbb a szoba és a szükséges dolgokat tegyük meg, utána ráérünk vásárolni, hiszen ruha csak akkor kell, ha tényleg maradhatok. – nem szeretek előre inni a medvebőrére, és fogalmam sem volt arról, hogy már igazából nyert ügyem van neki köszönhetően, vagyis valami olyasmi, vagy éppen még mivel fog sokkolni. Nekem se kellett kétszer mondani, sietve indultam el az autója felé, amikor pedig elértünk oda, akkor sietve dobtam be a táskámat a hátsóülésre. - Miért bánnám meg, ha itt vagy te is? Egyébként is ennyi hó egy helyen? Ne viccelj, majd feltalálom magam és belopom magam mindenki szívébe. – ártatlan mosoly, annál kevésbé volt ártatlan a pillantásom, hiszen ismer és szerintem sejti, hogy itt se fogok tudni megülni a fenekemen. Az anyós ülést könnyedén foglalom el. – O’Connorsba sikerült betévedtem és tudom, nem kellett volna, de nem kevertem bajt, csak az egyik helyi Morgót nyertem meg magamnak rövid időre, de láthatod, épségben vagyok és tényleg jó voltam. – teszem ismét a szívemre is kicsit a kezemet, hiszen tényleg jó voltam. Megígértem és be is tartottam. Nem szokásom megszegni a szavamat, az nagyon nem én lennék. Őszinteség párti vagyok.
Kezdőlap
//
|
