Ahogy minden évben idén is megrendezték az Alyeska fesztivált, csak hogy idén kivételesen a szervező falkánk egyik tagja volt. Már csak e miatt is úgy döntöttem, hogy idén is ellátogatok a fesztiválra. Tudtam, hogy sok falkatársunk részt vesz a fesztiválon. Így sokkal családiasabbá varázsolták az egészet. Most kivételesen nem öltöztem be, mint két évvel ezelőtt. Bár gondoltam rá, hogy ismét előveszem a régi ruhámat, de végül elvetettem az ötletet. Nem is nagyon terveztem azt, hogy sokáig maradok. Csak körbenézek és már megyek is haza. Így munka után terveztem be a fesztivál meglátogatását. A helyszín nem változott, a tömeg is hasonló volt az eddigiekhez, viszont maga a fesztivál...Szinte tátva marad a szám a látványtól. Lynx aztán rendesen kitett magáért... Ilyet összehozni nem lehetett valami könnyű. El is határozom magamban, hogy erről majd megírom én a cikket, hiszen ismerem a szervezőt, a legtöbb résztvevőt, így könnyen kikérdezhetem őket a témával kapcsolatban. Kylenak biztosan tetszeni fog az ötletem. Ahogy minden alkalommal most is a bazársornál kezdem el a nézelődést. Hátha találok valami újdonságot. Eddig mindig vettem valami apró kis emléket a fesztiválról, idén sem tervezem ezt kihagyni. Szép lassan haladva a bódék előtt meg is pillantok egy igen érdekes tárgyat. Egy kis szobor csontból kifaragva, ami egy nőt és egy farkast ábrázol. Azonnal kezembe veszem és közelebbről is szemügyre veszem. Mintha magamat látnám és a kis nőstényt. Azt hiszem az idei emléktárgy is megvan!
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Jöttem vegyülni. Semmi extrém tervem nincs azon kívül, hogy szétnézzek kicsit a fesztiválon. Ez amolyan kötelező éves program, mint a Halloween, vagy a Hálaadás. Alaszkában nincs olyan sok ünnep, de ez eléggé kiemelkedő ahhoz, hogy én is rontsam kicsit a levegőt. Elég hamar találtam az árusoknál valami olyan játékot, amit a mai fiatalság már nem tud annyira értékelni, mint a régi… pontosabban már nem tudja őket annyira lekötni, mint a régieket, mert manapság sokkal izgalmasabb dolgokat is megtapasztalnak. Nevetséges összegre alkudtam le a fából készített yo-yo-t, amire majd ha végleg ráunok, az a sors vár, hogy Cézár vegye kezelésbe. Seccperc alatt összeszereltem – végül is csúnya lenne, ha egy ilyen egyszerű kis szerkentyű kifogna Párizs néhai egyik legjobb bűvészén -, a dobozát meg ki is hajítottam a legközelebbi kukába. A gumihurkot az ujjamra akasztottam, aztán nekiálltam játszani a yo-yo-val, miközben másik kezemet zsebre csúsztatva tovább nézelődtem a vásárban. Az évszakhoz képest viszonylag enyhe volt az idő, vagy mondjuk úgy, hogy a hidegtűrő képességemet nem túlzottan tette próbára. Elég volt most csak a farmer a bakancs, az egyik bélelt fekete bőrkabátom, ami alá az egyik kedvenc világosszürke pólómat vettem fel. Még ajándékba kaptam hét-nyolc évvel ezelőtt, de eddig nem sokszor volt rajtam, mivel hajlamos vagyok leenni a ruhámat, ezért meg tényleg kár lenne, ha pecsétes lenne. Ahogy sétálgatok, nyakig leeresztett pajzsom fölött ismerős energiák érnek el hozzám. A kabátom belső zsebéből előhúzom a napszemüvegem, majd felpöccintem az orromra, és az energiafolyamot követve a nőstény nyomába eredek. Amikor felbukkan a szöszi hajkorona, egy kicsit lelassítom a lépteimet, majd gondolva egyet… az orrom alatt vigyorogva hajítom el vízszintes mozdulattal a yo-yo-t (mintha kavicsot akarnék kacsáztatni a vízfelszínen), s amint a nőstény tomporának pattan, már vissza is rántom, hogy a kezembe érkezve köré zárhassam az ujjaimat. Amennyiben Isa megfordul, pofátlan vigyorral az arcomon bökök a mellettem vattacukrot zabáló öt év körüli kölyök irányába. - Ő volt! Láttam! – Kenem a gyerekre az egészet, aki csak értetlenül bámul fel rám, mivel nem ért angolul. Valami turistaféle lehet, s szemei ferde állása alapján Vietnámból érkezhetett.
Bár sokan vannak, de mégis olyan nagy a nyugalom és boldogság. Mindenki örül annak, hogy idén is megrendezték a fesztivált és eddig, bár fél füllel hallgatóztam csak, de csak is dicséreteket hallottam. Lynx nagyon is jo munkát végzett. Büszke lehet magára! Szerencsémre nem kell sokáig nézelődnöm a portékák között, mert hamar megtalálom azt a tárgyat (hátsó), amit haza is szeretnék vinni emlékbe. Miután alaposan szemügyre veszem ki is fizetem az árát, hogy elrakva azt tovább álljak.
A következő állomásom egy édességekkel teli stand. Nos én is nőből vagyok, aki imádja a finom édességeket, így hát itt is szépen megállok, hogy körbenézzek a kínálaton. Nem is nagyon figyelek a környezetemre, bár annyit azért megéreztem, hogy leginkább emberek vannak körülöttem, halványan érzem más farkasok jelenlétét, de azzal sem igen foglalkozom mert tudom, hogy sok falkatag van, akik részt vesznek a fesztiválban. Így hát teljes nyugalommal nézegetem a finomabbnál finomabb édességeket, mikor hirtelen egy apró ütést érzek a fenekem környékén. Csak fejemet fordítom meg, hogy láthassam ki is van mögöttem. Ekkor jelenik meg Elvis arca. Már ebből tudom, hogy nem az a kis kölyök volt ott mellette. Szép lassan visszafordulok pár mondatot váltok az eladóval, rámutatok pár édességre, majd kifizetem a finomságokat, amiket két zacskóban meg is kapok. Csak ez után fordulok meg teljesen és indulok el Elvis és a kisgyerek felé. Arcomra egy kedves mosolyt varázsolok, ahogy odaérek hozzájuk. Először a kis srácra pillantok és át is adom neki az egyik zacskó édességet, majd megsimogatom a fejét. Nem is kell több neki már el is rohan, hogy megmutathassa az anyjának mit is kapott. Ezek után tekintetem az "érett" férfira téved. -Szép estét Elvis! ... Úgy látom te csöppet sem változtál!... Amíg én távol voltam... Meg is lepődtem volna!-Szélesedik ki mosolyom. Ő az a személy, aki örökké egy nagy gyerek marad... De ez sosem baj, ha a megfelelő pillanatokban komoly is tud lenni. -De tudod nem szép dolog másokra mutogatni, főleg nem ártatlan gyerekekre... Megnézhetem?-Azzal már nyújtom is felé a kezem, hogy odaadja szépen azt amivel eltalált.
Azt nem mondom, hogy az első napjaim zökkenőmentesen mentek, de egészen jól haladok. Legalábbis véleményem szerint. Hogy kívülről milyennek látszik ez az egész, azt már nem az én tisztem megítélni. Kaptam szobát az egyetemen és az edzői állás megszerzése is egészen jó úton halad. A lejelentkezés is simán megtörtént, azóta részt veszek a közös edzéseken és igyekszem legalább a Harcos-társakkal megismerkedni első körben, aztán majd jöhet a többi. Azaz a többiek, pardon. Kora délutánra járhat az idő és jobb dolgom nem lévén úgy véltem, ideje ellátogatni a Fesztiválra. Szeretem a szépet és a művészetet, a jégszobrok pedig érdekesnek tűnnek, ráadásul bízom abban, hogy esetleg a sors lesz olyan kegyes, hogy pont a mai napon fogja az utamba fújni drága húgomat. Igazán kellemes találkozó lenne pont egy ilyen fesztiválon összefutni és nagyon nagy szerencse - vagy inkább szerencsétlenség? -, hogy mindketten éppen a mai napot választanánk arra, hogy megtekintsük a művészet ezen ágának alkotásait. Persze nem iszom előre a medve bőrére, hiszen az is lehet, hogy egyedül fogok bandukolni a szobrok között, soha nem lehet tudni. Pontosan ezért üzentem Lil-nek is, hogyha esetleg van kedve, akkor jöjjön, én egy darabig most egészen biztosan itt leszek, hiszen sok a szobor, ráadásul a bazársoron is végig szeretnék menni, elvégre nem ártana egy kicsit otthonosabbá varázsolni a szobámat. Férfiból vagyok, tudom jól, mégis szeretek az ilyen dolgokkal elpepecselni és igenis energiát fordítok arra, hogy a környezetemet csinosítsam. Na jó, haladjunk. Terveim szerint először a szobrokat szerettem volna megnézni, de elég volt elsétálni a bazársor mellett, hogy rájöjjek, bizony változni fog a terv. A forgatag egészen magával ragadott, a hangulat vonzó volt, túl sok ember pedig nem lézengett errefelé, így hát a feltehetőleges délutáni nyüzsgést kikerülve vetettem bele magam a nézelődésbe. Ezen az oldalon még kevesebb volt az ember, mint a túloldalon, én pedig már az első árusnál leragadtam. Mindenféle aprócska szobrot árult, inuit indiánok, jégszobrok kevésbé olvadós, kicsinyített másolatai, farkasok, medvék, szarvasok, különlegesebbnél különlegesebb alkotások széels választékát kínálva a pulton. Itt kezdtem el nézelődni, hogy keressek valamit a húgomnak, egészen pontosan a farkasokat vettem szemügyre, mert nehogy már neki ne vigyek vásárfiát, az hogy nézne ki? A célzást pedig biztosan érteni fogja, mindenféle kísérő szöveg nélkül is.
Feljöttem fesztiválozni. Előző évben is tetszett a rendezvény, már csak azért is, mert az újdonság varázsával hatott, ami itt fogadott, idén pedig Lynx előadására is el terveztem menni. Addig viszont a bazársort jártam meleg kabátban, kényelmes csizmában, s élveztem, ahogy fel-felbukkant, majd elcsitulva eltűnt egy-egy farkas energiája, megborzolta mágiával átitatott aurámat. Őrzőkkel is összefutottam, ám volt némi tartózkodás a kedvességem mögött. Alig árnyalatnyi, így csak az vehette volna észre, aki nagyon ismert - vagyis Kyle, akivel szemben azonban ilyesmit nem mutattam volna, legfeljebb mérgemben. Gyanútlanul bolyongtam, ismerős arcok bukkantak fel itt-ott, ami nem volt meglepő, így különösebb megütközést nem váltottak ki. Szóba elegyedtem néhányukkal, majd könnyed búcsút intve sétáltam arrébb, el-elkalandoztam egyik-másik árus portékájánál, a jégszobrok felé araszoltam, ám végül úgy döntöttem, hogy azokat később veszem szemügyre. Egészen addig megingathatatlannak tűnt a halvány derű, amivel ezt a napot eltölteni szerettem volna, amíg apránként a bazársor vége felé nem értem. Kevesebb ember mászkált erre, az apró szuvenír-választék is szegényesebb volt. Akartam venni valamit innen is, némi öröme legyen mindenkinek ebben a fogvacogtató hidegben. Csakhogy a jó szándékomat pofon törölte egy újabb ismerős arc, amit egyáltalán nem kellett volna itt látnom! A világ másik felén inkább, itt semmiképp. Megtorpantam, gyomrom görcsbe rándult, egyetlen porcikám se kívánta a társaságát, ám késő, már észre vett, innentől pedig a hátraarc egyenlő lett volna a gyáva megfutamodással. Gyerekes dac kerített a hatalmába, az a fajta, ami szinte megtiltotta, hogy bármilyen téren is a bátyám kezére játsszak, gúnyos elégedettséget csikarjak ki belőle. Felszegtem kissé az állam, úgy folytattam megkezdett utamat, egyenesen felé. Úgy éreztem magam, mint aki minimum háborúba vonult, szinte hallottam a filmes aláfestőzenéül szolgáló katonai indulót. Mi tagadás... nem örültem volna egy hadtestnyi háttértáncosnak. - Javíts ki, ha tévedek, de nekem úgy rémlik, hogy még nem telt le az öt év - szólalta meg, amikor kényelmes hallótávolságon belülre értem. - Lucas -fanyar mosoly, kabátzsebbe bújtatott kéz. A leghalványabb jelét se mutattam, hogy akár egy futó öleléssel vagy kézrázással üdvözölni akarnám. - Miért jöttél Fairbanksbe? Legszívesebben inkább azt mondtam volna, hogy "remélem csak átutazóban vagy", viszont ennyire mégsem kéne az orrára kötnöm, hogy mennyivel jobban érezném magam, ha mondjuk egy kontinens választana el tőle. Ez nem undor volt. Csak annak az egészséges távolságnak a megtartási vágya, ami eddig nagyon szépen működött.
Így teljesüljön minden kívánságom! Komolyan mondom, ennél csodálatosabban még csak nem is alakulhatott volna ez a mai nap! Legalábbis most még így gondolom, aztán ki tudja, mi lesz, ha jobban belemerülünk a dologba. Kedvesnek cseppet sem nevezhető bájmosoly jelenik meg az arcomon, amikor kiszúrom drága húgomat, érződik rajta, hogy erőltetett, mégis szükségszerű. Integetek neki, amikor találkozik a tekintetünk, jöjjön csak bátran, csak nem lesz olyan gyáva, hogy hátat fordítva magamra hagy és inkább biztos menedékbe kerül. Vagy mégis? Nem, hála égnek nem, szép lett volna, lehet le is tagadtam volna, ha képes ilyesmit megcsinálni. - Nem, egyáltalán nem tévedsz - rándul meg szám sarka -, csupán gondoltam, ideje változtatni a hagyományokon és kipróbálni valami újat - megvonom a vállam, hátha bejön ez az új, ha meg nem, akkor így jártunk. Biztos, hogy nem lesz zökkenőmentes, sőt. Mindenesetre én élvezem a kialakult helyzetet. - Lettie - biccentem meg a fejem, egy futó pillanatra felötlik bennem a kísértés, hogy odahajolok és arcon csókolom, ha már ilyen kedvesen zsebre vágta a kezeit és elzárkózott mindennemű öleléstől. - Ne már, Lettie, hát így köszöntöd régen látott bátyádat? - teszem fel a kérdést, hitetlenkedő arckifejezéssel, noha előtte hiába játszom meg magam, pontosan tudja, hogy mi az igazság. Élvezem ezt az egészet, roppant mód jól szórakozom. - Minden bizonnyal azt reméled, hogy nem maradok sokáig, de ki kell ábrándítsalak… Maradásom hosszabb idejű, amíg a Protektorátus át nem helyez, addig bizony Fairbanks hűvös levegőjét fogom élvezni - figyelem az arcát, minden rezgésére kíváncsi vagyok, vajon mennyire fog neki tetszeni a helyzet? - Úgyhogy békélj meg a gondolattal, mostantól sűrűbben fogod látni a képem - vigyorodom el gúnyosan, szúrva még oda az utolsó szavakat. Aztán mintha mi sem történt volna, visszafordulok az áruk felé, hogy két farkast emeljek fel, nagyjából ugyanolyan a színük, mégis kis különbség lelhető fel közöttük. - Éppen neked válogatok vásárfiát. Mit gondolsz? - emelem kettőnk közé, szemmagasságba a két figurát - Melyik hasonlít jobban Casimire-re?
Ha a pofátlan szórakozás fájna, Lucas most fába szorult féreg módjára üvöltene. De nem fáj - sajnos. Vettem egy nagy levegőt, de hogy kiabálási vagy lehiggadási célzattal, azt élből meg nem mondtam volna senkinek. Mivel nem voltunk magunk, így inkább az utóbbi mellett voksoltam, az mégiscsak jobban illik egy felnőtt nőhöz, aki képes uralkodni magán. Legalábbis az esetek többségében, Lucas azonban azzal az egyedi képességgel született, hogy bármilyen körülmények között képes volt egy szempillantás alatt felnyomni a vérnyomásomat az egekbe. Még csak különösebb ok se kellett hozzá, ami még inkább bosszantott, ezzel a lendülettel pedig mérföldekre kerültem a tökéletes lenyugvástól. - Nem volt az olyan rég, mint szeretném - szúrtam oda reményeim szerint, ám akár talált, akár nem, a következő szavaival játszi könnyedséggel licitált rám. Éreztem, ahogy lassan megnyúlt az arcom a döbbenettől. - Tréfálsz, ugye? - szökött ki számon a két szó, mint aki a halálos ítéletére kérdezett rá. Kellett pár másodperc, mire túl tudtam lépni első döbbenetemen és összeszedtem a gondolataimat, logikusabb mederbe tereltem őket. - Ki kell ábrándítsalak, ha úgy akarom, ugyanolyan keveset találkozunk. Nem Fairbanksben lakok. - Hiányzott a diadal édes íze, mivel pontosan tudtam, hogy tulajdonképpen Williamen és Dimin múlt, Anchorage meddig maradhat az otthonom. Bár ezek után ha valamilyen oknál fogva idetoloncolnának, azonnal hatállyal kérném az áthelyezésemet egy másik protektorátusba. Le akartam törölni valahogy azt az önelégült vigyort az arcáról. Utáltam, hogy mindig ő volt nyeregben, én pedig minden egyes találkozás alkalmával a kishúg szerepébe kényszerültem, ami mellette annyira rám ragadt, hogy képtelen voltam kikaparni magamat belőle. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában volt, hogy élvezte. Gondolataimból kérdése és az elém emelt két kis figura zökkentett ki. Szemöldök ráncolva néztem hol a farkasokat, hol Lucast, próbáltam a tekintetében olvasni, abban a gunyoros derűben, ami csak úgy sütött belőle. Az egymástól távol töltött sok idő hátránya ilyenkor mutatkozik meg: nem tudtam semmit se leszűrni, mert alig ismertem. - Nyilván az, amelyiket visszataszítóbbnak találod - feleltem hűvös távolságtartással. Miféle játék ez? - Te adod, válaszd ki magad.
//100. IC hsz ím a tiéd - mindketten tudjuk, hogy nem érdemled meg >.< <3//
- Hííjj - húzom el a számat, mintha olyan nagyon fájt volna a kijelentése. Régebben minden bizonnyal jobban megviselt volna, azóta történt egy s más. - Látod, nem akarsz látni, hát felbukkanok. Ha hiányoznék, akkor minden bizonnyal nem játszanának a Szellemek ilyen tréfát velünk - ismételten megvontam a vállam, persze, hogy ezt is megpróbálom rákenni. Mondjuk ez a részemről inkább csak ugratás és hajhúzogatás, egyelőre semmi komoly, csupán örülök a viszontlátásnak. - Úgy nézek ki? - nevetek fel röviden, le kellene fényképezni az arcát, mert ezt megérné mindenkinek látnia! Vagy legalább nekem, rossz napjaimon csak előkapnám és máris jobb kedvre derülnék. De mire a telefonomért nyúlnék, már változnak a vonásai, kár, legközelebb majd felkészülök előre. - Milyen kár - biggyesztem le a számat. - Tele fogom sírni a párnámat. Csak azért sem hagyom meg neki a diadal édes ízét, nem hagyhatom, hogy nyeregben érezze magát, mert ez most az én színrelépésem! Csökönyös vagyok és talán ostoba is, de nem érdekel. Túlságosan mélyre nyúlik vissza a fájdalom, hogy csak úgy kitéphessem magamból. Nem tudok fátylat borítani a múltra és úgy viselkedni, mintha valóban testvérek lennénk. Nagyon is jól emlékeztem arra, hogy nézett ki Casimir, hiszen fél éve, hogy a tulajdon kezemmel végeztem vele, Lilianne segítségével. Mégis szükségem volt egy újabb szórásra, ott érni a húgomat, ahol csak tudom, ahol fáj neki. És akkor még nem tudja, kié volt mindaz az esszencia, amit a nyáron küldtem neki. - Rendben, akkor legyen ez - teljesen mindegy, melyiket választom, az üzenetem minden bizonnyal átment. Átnyújtom a kedves, idős hölgynek a kiválasztott szobrot, kifizetem, ő pedig fehér papírba csomagolja, úgy adja vissza nekem. - Nos, drága húgom, fogadd tőlem sok szeretettel - adom át neki a kis szobrocskát, remélem azért nem fogja egyből a földhöz vágni itt, az árus szeme előtt. Kicsit kínos lenne. - Apropó! Megkaptad a csomagot, amit a nyáron küldtem? - fordítom felé ismét a fejemet, féloldalas mosolyomból egyelőre nem sokat szűrhet le, ugyanaz az a gunyoros derű árad belőle, mint az eddigi összes megszólalásomból és arckifejezésemből. Itt a kezemben a bomba és bármelyik pillanatban kész vagyok felrobbantani.
Hajszál választott el attól, hogy faképnél hagyjam. Nem azért, mert még mindig öklömnyire zsugorodott volna a gyomrom, ó, nem! Hanem azért, mert sztepp-táncot járt az idegeimen, amit meglehetősen nehezen viseltem el. Mégis fáradt, elgyötört keserűség szökött belém a hiány említésére - hiába szoktam hozzá, hogy cseppet sem vágytam a társaságára, hogy jobban éreztem magam nélküle, mégis rossz volt belegondolni, hogy idáig jutottunk. Úgy, hogy összeköt minket a vér, ami ellen az ég világon semmit sem tehettünk. - Majd vedd fel. Elteszem magamnak annak az emlékeztetőjéül, hogy te is érző lény vagy. - Telesírt párna... Nullás géppel nyírnám le a hajamat, ha emiatt ezt tényleg megtenné. Kiválasztotta az apró szobrot, s amíg fizetett, én a menekülő utakat vizsgálgattam, kifogásokat kerestem, lerázó szövegen agyaltam. Hiszen mindkettőnknek jobb a másik nélkül. Igaz, ő most roppant jól szórakozott rajtam, csakhogy egyszer ennek is vége szakad, a mogorva Lucast pedig ha lehetett, még kevésbé kedveltem, mint a gúnyolódót. Hatótávolságon kívülre szerettem volna kerülni, mire ehhez a fázishoz érkezne, azt hiszem, ez teljesen érthető volt. A "sok szeretettel" közben szkeptikusan felvontam a szemöldökömet, kis híján el is nevettem magam kényszeredetten, ám végül megráztam a fejem, kelletlenül átvettem a kis csomagot és kabátom zsebébe süllyesztettem. Majd valahol kidobom. - Megkaptam - feleltem szárazon. - Igazán hálás vagyok, amiért esszenciabeszerzésre is képtelennek tartasz - húztam fintor szerű mosolyra a számat. Arról pedig nem voltam köteles beszámolni, hogy Natannal micsoda orbitális kudarcot vallottam egy buta fogadás miatt. Nem-nem, bőségesen akadnak dolgok, amikről nem kell tudnia. - Szeretnél még valamit az orrom alá dörgölni? - érdeklődtem szinte bájosan mosolyogva. Annyira bájosan, ahogy a gazdasszony szokott a vasárnapi levesbe való csirkére.
- Haha, milyen vicces vagy! - fogtam meg a hasamat, mintha valóban annyira nevetnék, hogy minderre szükségem volna. Legszívesebben megpaskolnám a vállát, tessék, most kapsz egy pontot, ez valóban jó volt. Érző lény… Hajajj, ha tudnád, mi mindent tudok én érezni, drága húgom! Összeköt minket a vér, valóban és tényleg szomorú, hogy idáig jutottunk, de én már régen túltettem magam mindezen. Volt idő, amikor fájtak a beszólásaim, amikor igenis rosszul éreztem magam amiatt, ahogyan bántam vele, hiszen mégiscsak a húgom! De változnak az idők, én is, ő is, az érzéseim. Sikerült elnyomnom a lelkiismeretem ezen a részét és habár még mindig fontos nekem és minden habozás nélkül lökném a hátam mögé, ha azzal megvédhetném, más egyebet nem teszek érte. A testvérem ugyan, de csupán a vér az, ami összeköt minket. Olyan kötelező dolog, melyet ha akarnánk, sem tudnánk eltörölni, pedig lehet mindketten jobban járnánk vele. Elteszi a szobrot, szuper! Szomorú lettem volna, ha egyrészt el sem veszi, vagy ha tényleg a földhöz vágja. Bár nem fűzök hozzá túl sok reményt, hogy a házáig is eljut, vagy ha eljut, akkor nem-e egy dobozban végzi a szekrény alján. Nem számít, én megcselekedtem, mit megkövetelt a haza, innentől Lettie-n áll a dolog. - Ostoba kislány… - válaszoltam fejet csóválva, minden bizonnyal nem aratok sikert a megnevezéssel, de nem hagyok neki időt arra, hogy reagáljon - Azt hiszed tényleg ennyire lebecsüllek? Egek… - forgatom meg a szememet, ez azért fáj. - Tudtam, hogy levelet kellett volna mellékelnem hozzá - sóhajtok egyet. - Mit csináltál vele? - szegezem neki a kérdést, tudni szeretném, mi lett a csomaggal. Kétlem, hogy megtartotta, ha már alapjáraton így áll a dologhoz. - Persze, hogy szeretnék! - válaszolom derűsen, egy időre félretéve a csomag témát, meghagyom a kis bizonytalanságban, remélhetőleg kellőképpen felpiszkáltam a kíváncsiságát ahhoz, hogy kellemetlenül érezze magát a témaváltás miatt. Had fúrja csak az oldalát az a bizonyos. - Csupán egy kérdés, mely a csomag címzése közben merült fel bennem. Milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy annak a nevét viseled, aki elszakított a családunktól? Aki tönkretett minket? - sehol a gúny, sehol a viccelődés, kő kemény igazság és súlyosan koppanó szavak. Nem vigyorgok, sehol már az előbbi gunyoros derű, csak a fájó múlt az, mi lelkem kapargatja, de nem engedek neki teret, megtettem akkor, mikor megtudtam, milyen néven fut ma. Tudni szeretném, mi vitte rá arra, hogy felvegye a Richmond nevet. Hogy felvegye annak a hímnek a nevét, aki mindent tönkretett. Aki mindent elvett tőlem.
Tekintetem határozott dühvel villant a megszólításra, a kikívánkozó szavakat azonban lenyeltem. Igyekeztem tartani magam, nem akartam itt patáliát csapni, főleg azért nem, mert ez egyébként egy szép és kellemes napnak indult. Amennyit lehetett, meg szerettem volna őrizni belőle, annak ellenére is, hogy kedves bátyám minden megszólalásával méterekkel ásta alá a dolgot. - A lefolyóba öntöttem és kidobtam. - Nem részleteztem, hogy a csont került a kukába, a többi a lefolyóba, bíztam benne, hogy volt még annyi esze, hogy magától is kitalálja. - Miért? Sose kérdezte, mivel mit tettem, ha nagy ritkán küldött valami életjelet, és ez fordítva is állt, éppen ezért furcsálltam a dolgot. Következő kérdésével viszont - számomra legalábbis - teljesen más vizek felé evezett, ezektől a váltásoktól pedig nem győztem pislogni. Hogyan jött most ez ide? Halk sejtés duruzsolt benne, kósza, megfoghatatlan. Hogyan is kapcsolódhatna az esszenciacsomag Casimirhez? Kellemetlen gombóc indult meg útjára a torkom felé. A megváltozott légkör és hangulat cseppet sem derített jobb kedvre, sőt, inkább fokozta bennem a menekülési vágyat. Ehhez értettem, elfutottam, ha fojtogatott a közeg, vagy egyszerűen csak kivetettnek éreztem magam. - Büszkén viselem a nevét - mondtam halkan, de eltökélten. - Tudom, hogy elszakított tőletek, de nélküle nem lennék itt. Nem lennék őrző, ahogy Lucas sem, nem maradt volna szalmaszál, amibe kapaszkodhatok a halva született kisfiam után. Talán kissé erős állítás, mégis igaznak hiszem, hogy én az életemet köszönhetem annak, akit ő annyira gyűlöl. Nekem nem adott okot arra, hogy így érezzek iránta, bármennyire is tűnjön ez árulásnak Ninával szemben. - Szeretettel gondolok rá. Habár a tekintetét és a vonásait nem tudtam olvasni, azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy ez a kijelentés miként érinthette. Durvábbat neki talán készakarva se tudtam volna mondani, s az élet iróniája, hogy pont azzal ütök a legnagyobbat, amivel nem akarok. Régebben a fél karomat is odaadtam volna azért, hogy ezt megértse a testvérem. Ma már fásultan könyvelem el, hogy ebből sose lesz közös nevező.
A lefolyóba öntöttem és kidobtam. Uralkodnom kell magamon, hogy ne vigyorodjak el, amolyan széles, elégedett ragadozómosollyal. Túl korai volna már most lelőni a poént és fényt deríteni minderre. Még kicsit húznám az időt, hogy nagyobbat szóljon a dolog, nem érdekel, hogy esetleg engem is magával ránthat. Vállalom a kockázatot. - Ó, semmiség, csak kíváncsi voltam - vontam meg a vállam, érdektelenséget színlelve, holott közel sem így álltam ehhez az egészhez és talán ez neki is átment, nem tudom, nem is érdekelt. A téma még úgyis elő fog kerülni, előtte azonban kíváncsi voltam arra, milyen érzés a Richmond nevet viselni. - Büszkén - nevettem fel, cseppet sem gúnyosan, inkább hitetlenül. Képtelen vagyok elhinni, hogy képes volt ezt megtenni. Azt tudom, hogy sejtése sincs mindarról, hogy velem mit művelt az a szemétláda, de annak ellenére, hogy Ninát megölte, képes így tekinteni a hímre… Nem tudom felfogni. - Lehet, hogy nem lennénk itt, ki tudja. Viszont megannyi ember itt állhatna mellettünk - tárom szét a kezeimet, kissé talán kétségbeesetten, hiszen nem tudom felfogni, miért nem érti ezt az egészet. Nem vagyok képes az ő szemével látni a dolgokat, ahogyan minden bizonnyal ez fordítva is igaz. Talán ez az, ami ezt az egészet táplálja kettőnk között - Kezdve például a tulajdon nővérünkkel. Nem fogok felsorolást tartani, de tulajdonképpen mindenkit, akit közel engedtem magamhoz, akit szerettem, aki fontos volt nekem, elvett tőlem. Lilianne-t is megkaparintotta volna, ha nem vetünk véget mindennek az egésznek. - Soha nem foglak megérteni, Lettie… - valódi fájdalom ült a tekintetemben és a szavaimban egyaránt. Szeretném, szeretném, ha nem civakodnánk, ha normális testvérek lennénk, de sajnos képtelen vagyok rá. Elárult. Nem csak engem, de a családunkat is. Féltékeny vagyok Casimir-re, mert neki megadatott az, amiben nekem nem volt részem. Ellopta a húgomat, elvette tőlem, neki részese lehetett az életének. - Casimir halott, úgyhogy mélyen őrizd meg róla az emlékeidet - megvetés érződött a hangomban, ő kellemes emlékeket őriz a hímről, míg nekem csak a fájdalom jutott belőle. Sejtem, hogy hitetlenkedni fog, így hát elérkezettnek látom a pillanatot, hogy az utolsó döfést is megejtsem. - Én magam végeztem vele. Az esszencia, amit tőlem kaptál, az övé volt.
Tudtam, hogy ezt sosem fogja bevenni a gyomra, nem fogja megérteni és amennyire jó lett volna, annyira nem várhattam el. Ezért sem szerettem vele találkozni, mert minden alkalom közel ugyanúgy festett: egyikünk sem engedett a maga igazából, álláspontjából, szemléletmódjából. Parttalan szélmalomharc volt egész, még csak arra sem jó, hogy újabb sebeket tépjünk a másikon, hiszen mindet feltéptük már. Hittem én. Ó, hogy milyen naiv tudok még mindig lenni! Láttam és éreztem a fájdalmát, a sajátom is volt. Nem tudom, hogy miért alakult így minden, jó ideje nem is gondolkodtam már ezen, nem kerestem az okokat, csak beletörődtem. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam neki. Sajnáltam, hogy csalódást okozott nekem. Ettől pedig egy illékony pillanatra feltámadt bennem a késztetés, hogy legalább megérintsem, valamiféle elkorcsosult bajtársiasságtól vezérelve, hiszen ugyanabban a csónakban eveztünk, csak az ellentétes irányba. Meg akartam simogatni röviden a felkarját, talán azt is felajánlottam volna, hogy a néminemű béke reményében inkább áthelyeztetem magam. Nem haragból, csak puszta logikából. Csakhogy ezt megbénították következő szavai... "Casimir halott..." Nem, az nem lehet. Ugye nem igaz! Szemem lassan elkerekedett, ám hamarosan a teljes zsibbadás omlott rám minden ürességével, amikor közölte, hogy ő maga ölte meg. Hogy az ő maradványait küldte el nekem. Amiktől aztán én olyan mostohán megváltam. Hallottam a szívverésemet. Ijesztően nyugodt tempóban dobogott, pedig a mellkasom épp teljesen össze akarta préselni. Mégsem változott semmi, az emberek ugyanúgy beszélgettek körülöttünk, a levegőt se szedtem kétségbeesettebben, az ég kék maradt, a hideg továbbra is csípte az arcomat, Lucas szavai pedig nem lettek visszaszívva, nem lehetett őket ki-nem-mondottá tenni. - Gyűlöllek - súgtam sivár hangon, a következő pillanatban pedig minden átmenet nélkül robbant ki belőlem a mágia. Mintha a hátamból indult volna a heves, tornádó erejű szél, ami közvetlenül mögöttem csapott fel és söpörte el a pillanat tört része alatt az útjába kerülő egy-két sátrat. A vászonanyag messzire szállt, de nem figyeltem az útját, a szél tombolva zúgott be a fák közé, csavarta ki gyökerestől némelyiket és tört le számtalan ágat, miközben szemem se rebbent, egyetlen tincsem se moccant. Tökéletesen kordában tartottam - személyi sérülés nem történt. - Remélem örülsz és elégedett vagy. - Egyenesen a szemébe néztem, az előbbi orkán a tekintetemben dúlt. - Tartsd magad távol tőlem és mindenkitől, akivel egy kicsit is jóban vagyok. Nem akarlak a közelükben látni, vagy megtudni, hogy egyáltalán szót váltottál velük, mert esküszöm, Lucas, nem állok jót magamért.
Talán elég lenne annyi, hogy egyszer, nyugodt körülmények között, tiszta fejjel leülünk és elkezdünk beszélgetni. Mindenki elmondja a saját nézeteit, hátha sikerül megértenünk, a másik mit élhetett át Casimir mellett. Én mindössze annyit érzékeltem Lettie-vel kapcsolatban, hogy az a korcs elvette tőlem, de hogy azután mi történt.. Fogalmam sincsen, csak annyit tudok, hogy a húgom soha nem jött vissza. Mintha megszűntem volna létezni. Emellett viszont neki fogalma sem lehet arról, hogy mi mindent szakított még el tőlem az a szemétláda. Ha talán tudná, lehet, hogy másként viszonyulna ehhez az egészhez és megértené, miért űzött annyi időn keresztül a bosszúm. És talán én is megérteném, miért gondol rá szeretettel és miért is ezt a nevet választotta magának. Talán. Ez itt a kulcsfontosságú szavacska ebben az egész maszlagban. Mindez azonban nem számít, mert jelen esetben nincsen nyugodt körülmény, se tiszta fej, amire számítottam, bekövetkezik. - Nem vagy vele egyedül… - válaszoltam ugyanolyan hangon, mint ahogyan azt az előbb a húgom kijelentette. De hogy pontosan mire is értettem? Arra, hogy én is így viszonyulok magamhoz? Vagy, hogy mások így viszonyulnak hozzám? Netán én is gyűlölöm a saját húgomat? Ha kérdezik, sem biztos, hogy választ tudtam volna rá adni, talán egy kicsit mindhárom. - Azonnal állítsd le magad - jelentettem ki teljes mértékben nyugodtan. Ahogyan az ő szeme sem rebbent, az enyém sem. Láttam már egy s mást, nem éppen egy ilyentől fogok rémülten sikoltozva elrohanni. Zsebre vágom a kezemet, tartom a szemkontaktust, nem törődöm mindazzal, hogy hány sátor repült el, vagy éppenséggel hány fa csavarodott ki a földből, netalán hány ember rohan körülöttünk sikítozva. Mi pedig állunk, egymással szemben, a külső világhoz képest mondhatni teljes nyugalommal. A tekintete pontosan az enyémnek az ellentétje volt, mindaddig, amíg végig nem mondta a mondandóját. Ahogyan befejezte, az enyémben is hasonló érzelmek jelentek meg, mint az övében, a düh lépett a felszínre, hirtelen tettem felé egy lépést, húztam ki egyik kezem, hogy a felkarjánál ragadjam meg és egészen közel húzzam magamhoz, arcunk vészesen közel került egymáshoz, érezhette a leheletemet a bőrén. - Nehogy azt hidd, hogy majd úgy fogok ugrálni, ahogyan te fütyülsz! Hiányzik a kis Casimir-ed? Ó, mindjárt elsírom magam! Te csak a szépet és a jót láttad belőle, de eszedbe jutott talán egyszer is, hogy vajon miért gyűlölöm annyira? Elvette a testvéreimet, az addig oké, talán még fel is tudtam volna dolgozni, amikor előkerültél. Csakhogy előkerültél és mintha nem is léteztem volna, pedig rohadtul ott voltam! És rohadtul vártam rád, de te számba sem vettél! - tör ki belőlem megannyi keserűség, sehol az előbbi gúnyosan játszadozó énem, most csakis a sértett, fájdalmakkal teli, dühtől szikrázó tekintetű oldalam jelenik meg. Túl sok mindent sűrítek ebbe a két mondatba, hiszen ott van benne mindaz, habár konkrétan nem soroltam fel, de benne van minden veszteségem, amit azután okozott nekem a hím, hogy Lettie előkerült. És ugyanakkor ott van az a sértettség is, hogy én vártam rá, de nem jött. Eleresztem és hátrébb lépek tőle, ha csak eddig nem csinált semmi olyasmit, amivel eltávolíthatott volna, bár nagyon bíztam benne, hogy nem. Szememben az igencsak gyáva húzásnak minősült volna. Megigazítottam a kabátomat és próbáltam uralkodni magamon. Nem hagyhatom, hogy a düh eluralkodjon rajtam. - Nem fogok begubózni és nem szólni senkihez, akivel jóban vagy, csak azért, mert te azt úgy kívánod. Jobb, ha már most elkezdesz megbarátkozni a gondolattal. Nem miattad jöttem, Lettie, ne ringasd magad ebbe a tévhitbe - nyugalom ül szavaimban s ezzel mintegy arra célzok, hogy nem azért érkeztem, hogy tönkretegyem az életét. Ha nem tart vissza, akkor az utolsó szavak elhangzása után hátat fordítok neki és folytatom a sétám ugyanúgy, mintha mi sem történt volna.
Dühös voltam. Haragudtam rá és az egész világra, ha tehettem volna, mindent elsöprök azzal tomboló széllel. Mindent elvesznek tőlem azok, akik közé tartozok? Miért? Mi értelme van ennek? Annak, hogy lassan azt kívánom, bár sose ismertem volna meg a mágiát, bár ne bólintottam volna rá az elhívásra és ne lenne az az egyre terebélyesedő Életfa a hátamon. Gyűlölöd a vérvarkasokat, Lucas? Engem meg pont a magadfajták kergetnek hozzájuk. Tényleg nem volt még elég? Nem kaptam még eleget? Utasítását elengedtem a fülem mellett. Nekem ő nem parancsolt. Akkor hagytam abba, amikor nekem tetszett, amikor úgy éreztem, hogy legalább egy töredékét kiadtam mindannak, ami bennem kavargott. Annak a csalódott, keserves bánatnak és haragnak. Casimir halott. Casimirt megölte a bátyám. Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem és ökölbe szorítottam a kezem. A párom, a fiam, a nevelőm - mind az őrzők miatt. Bárcsak... Nem tudtam, mit kívánhatnék, hirtelen úgy éreztem, hogy nem maradt semmi, illetve megpecsételve láttam, hogy amim van, az is így fog elpusztulni. Mágiától, azok használóitól. Megfenyegettem emiatt, nem hagyhattam, hogy mindez bekövetkezzen, még akkor sem, ha épp Lucast tekintettem a legnagyobb veszélyforrásnak. Még volt mit veszítenem, ezért voltak a szavak, a bosszú ígérete még vele szemben is. Komolyan gondoltam, ezt pedig talán tényleg elhitte, amikor megragadta az alkaromat. Éreztem az erőt a szorításában, de ha tudtam, egyből kirántottam markából maga és azzal a lendülettel ütöttem pofon. Nem félelemből, hanem dühből, azért, mert legalább pár pillanatnyi fájdalmat akartam neki okozni. Nem ismertem az ő oldalát, ám jelenleg teljesen hidegen hagyott. Vádaskodására ha lehetett, még inkább elöntött a méreg. Nagyon ritkán húzott fel bárki vagy bármi ennyire, de neki valahogy mindig sikerült. - És mégis mi változott volna? - kiabáltam az arcába, immár meg se próbálva türtőztetni magam. - A szemed elé se mertem kerülni, erre nem gondoltál? Megszerettem a nővérünk gyilkosát és sajnáltam, hogy nyoma veszett, egyedül éreztem magam nélkül, ezt akartad hallani? Ezért kellett volna a közeledben lennem? Hogy minden nap érezzem a megvetésed és a saját bűntudatomban tobzódjak, remek volna, tényleg! - Elvittek egyébként is Seattle-be, nekem pedig így volt jó, sőt, mindkettőnknek. Ebben akkor még nem voltam teljesen biztos, most viszont tisztán láttam, hogy a lehető legjobb döntés volt akkor a Prescott által felkínált tanításhoz ragaszkodnom. Örömtelen, keserű nevetést hallattam arra, hogy barátkozzak meg a gondolattal. Ez nálam lefordítva olyan volt, mintha azt kérte volna, hogy barátkozzak meg a gondolattal, hogy úgyis mindent elveszítek. És az eddigi évek tanulsága alapján eleve úgy éreztem magam, mint aki vesztes helyzetből indult, hiszen ha korábban nem tudtam elkerülni a szeretteim elvesztését, akkor most miért lenne ez másképp? - Bárcsak egykének születtél volna. Értse, ahogy akarja. Értse mindenhogy. Ha nem maradt, úgy én sem, bár ezek után nekem is a legnagyobb vágyam lett minél messzebb kerülni tőle. Hazamenni és soha többé még csak a város közelébe se jönni, amíg Lucas itt van.
Nem hagyom, hogy kirántsa a karját, csupán akkor, amikor befejezem a mondandómat. Akkor viszont nem ellenkezem, csattan a tenyere, szinte kézzel fogható a fortyogó düh, a kettőnk között pattanásig feszült indulat. Tessék, Lettie, remélem, jobban érzed magad. A fejem a lendülettől kissé elfordul, úgy maradok, pár pillanatra beleragadok a mozdulatba, hogy aztán lehunyjam a szemem és úgy forduljak vissza, felé. Ökölbe szorul a kezem, ahogyan a szavait hallom, egy pillanatra elfog a késztetés, hogy vállon ragadjam és megrázzam, ugyan térjen már észhez! Hallja egyáltalán, hogy miket hord itt össze? Fellobban a düh, kis híján múlik, hogy nem esek neki a tulajdon húgomnak. Aztán egy pillanat alatt változik meg minden, mintha a felkavart szélvihar az én indulatom is elsöpörte volna… Üresség. Mérhetetlen üresség, nem érzek semmit, csupán a csalódottságot, a keserűséget. Üvöltenék, amiért nem ért meg, ugyanakkor mélyen hallgatnék is, nem szeretném vele megosztani a fájdalmamat, a megannyi kínt és arra sem vagyok kíváncsi, vele mi történt. Pedig lehet az lenne a legegyszerűbb, elmondani mindent és egész egyszerűen megbarátkozni a gondolattal, hogy ez van. De félek, túl messzire mentünk, hogy egy ilyen beszélgetés megoldja a problémánkat. Én már elengedtem a húgomat, elveszítettem valahol az elmúlt évtizedek során és nem akkor, amikor kiderült, hogy életben van, amikor kiderült, hogy Casimir-nél volt. Sokkal később. Én megadtam volna neked az esélyt, Lettie, hát nem látod? - Megvetés? - keserű, hitetlen nevetés tört elő belőlem, kétségbeesetten túrtam a hajamba és markoltam rá a tincsekre, hogy aztán leejtsem a kezeimet. - Komolyan gondolod? - halkan csendülnek a szavaim, enyhén hunyorítok egy szívdobbanás elejéig. - Komolyan azt gondolod, hogy képtelen lettem volna elfogadni a tényt, hogy mást választottál, hogy megszeretted? Kit érdekelt volna! Elfelejtettem volna, elhalványult volna, ahogyan annyi minden más is! Szükségem lett volna rád, Lettie! Én csak… én csak szerettem volna visszakapni a húgomat… - lehajtom a fejem, megnyíltam előtte. Zsebre vágom a kezeimet, aztán felemelem a fejemet, a tekintetét keresve. - Mindenkinek vannak álmai, nem igaz? De ahogyan látjuk, hogy egyszerűen nem teljesülhetnek be, szépen elengedjük őket. Én is megtettem ezt, pár évtizeddel ezelőtt. Nem akkor, amikor előkerültél. Nem, közel sem. De mit számít mindez? A múlt az múlt marad, akárhonnan is nézzük és van, ami nem változik - aprócska mosoly jelenik meg szám szegletében, villanásnyi időre bukkan fel csupán, mégis süt belőle a keserűség. Én tényleg szerettem volna. Akkor. Hogy most mit szeretnék? Magam sem tudom. Néhány mondat, néhány pillanat csupán, lehull a külső burok, ott állok előtte, mintha megtépáztak volna, mintha meztelen volnék. Megnyíltam előtte, úgy, ahogyan eddig szinte még soha, senkinek. Pillanatnyi szünetet hagyok csupán, aztán megmerevednek a vonásaim, megfeszülnek az eddig ernyedt izmok, visszahúzom a maszkot, a burkot, a falat, amelyet én magam építettem fel az elmúlt évtizedek során. Szerettem volna abban a hitben élni, hogy kapjak bármilyen sértést, bármilyen kemény szavakat, leperegnek rólam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer, bárki képes lesz még arra, hogy a tulajdon mondandójával ejtsem sebet rajtam. Bárcsak egykének születtél volna. Olyan erővel vágnak mellkason a szavai, hogy egy pillanatig valóban úgy érzem, minden levegő kipréselődött a mellkasomból. - Bárcsak… - ismétlem meg a szavait, hangom semmivel sem több suttogásnál. Ez volna hát a búcsú? Eljutottunk arra a szintre, hogyha konkrétan nem is mondtuk ki, de nyilvánvalóvá tegyük, hogy számunkra többé nem létezik olyan, hogy testvériség? A vér az összeköt, mindig is össze fog, de talán nem lesz olyan nehéz megfeledkezni a dologról, hiszen minden csak akarás kérdése, nem igaz? Menjen, ha menni akar, én a magam részéről inkább meg sem mozdulok, ha távozik, akkor végig követem a távolodó alakját. Egykoron testvérek voltunk, ma már csak két idegen. Élénken él emlékeimben a gyerekkor, az önfeledt kacagása, ahogyan a kertben kergetőztünk, vagy a könnymaszatos kis arca, amikor legszívesebben kézen fogtam volna és messzire húztam volna onnét, vagy egyenesen nekimentem volna annak, aki megbántotta. Mi lett belőlünk? Amint elég messze ér, én magam is hátat fordítok és elindulok, nincs kedvem többé ehhez az egészhez, a fesztiválhoz, a boldog emberekhez, akiknek nincsen jobb dolguk, mint itt szórakozni. Megírom Lil-nek is, hogy ne haragudjon, de muszáj visszamennem az egyetemre. Azt nem írom meg, hogy szeretnék vele beszélni, mert időre van szükségem, hogy végiggondoljam mindezt és hogy valamilyen módon kiadjam magamból az indulatomat. Majd utána valamikor. Addig azonban csendre és nyugalomra van szükségem. Magányra, amit az elmúlt évtizedekben már úgyis teljes mértékben megszoktam.
// Ha nem volna más, akkor... Köszönöm! <3333333 //
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Félrebiccentett fejjel bámulok a nőstényre, majd ártatlan csivava fejet vágva felvonom a szemöldökeimet. Persze annak láttán, hogy az édességet a kölyöknek adja, és nem nekem enyhén szólva megsértődök. Én is szeretem ám az édességet! - Szép estét cukros néni! Én nem kapok simit? – Kérdezem meg pofátlan vigyorral a képemen. Szeretem szívni Isa vérét. - Miért tettem volna? Én így vagyok ellenállhatatlan, és tökéletes. – Húzom ki magam. Sose voltam önbizalom hiányos, és az álszerénykedés sem kenyerem. - Te se változtál túl sokat. Milyen az élet a Homo sapiens sapiensek között? – Hosszú létünk néhány rövidke hónapját négy lábon tölthette. Mennyei semmittevés! Engem nem rázna meg túlzottan, ha egy kis időre kivonnám emberi formámat ilyen módon a forgalomból, és négy lábon nyakamba vehetném a környező hegyeket és erdőségeket. Az már más kérdés, hogy Victor és a falka se örülne neki túlzottan, mert azért elég aktívan részt veszek a mindennapokban. - Senki se ártatlan. Csak a rossz kölköket nevelőintézetbe, a felnőtteket meg börtönbe zárják. – Vonok vállat. Én nem hiszek a gyermeki ártatlanságban. Egy gyerek is képes direkt módon gonosz lenni, és szándékosan ártani másoknak. Fürkész vagyok, elég könnyen kiszagolom az ilyesmit. Speciel ezt a kölyköt nem figyeltem meg magamnak jobban, felőlem aztán lehet a földre szállt Jézuska is. A yo-yo-mat a föld felé dobom, és mielőtt koppanhatna rajta, gyorsan visszarántom a tenyerembe, majd Isa felé nyújtom, de mielőtt odaadnám a kezébe, megszólalok. - Mit adsz érte? – Elővarázsolom a képemre a pofátlan vigyoromat, és hagyom ott tündökölni az arcomon. Valamit valamiért típus vagyok, de ez most inkább játékos heccelés a részemről, nem veszem vér komolyan az életet… - Csoki? Puszi? Simi? – Adok spontán ötleteket, majd a kis kacsójába ejtem a yo-yo-t.
Azt hiszem, még sosem ütöttem meg. Nem, vagy azért, mert kicsik voltunk még és meg se fordult a fejemben ilyesmi, vagy mert nem provokálta ki - egyébként sem szoktunk ilyen hosszasan beszélgetni, talán ezért sem fajultak még eddig a dolgok. Kifakadtam, amit egyáltalán nem bántam, bár mindennek évekkel korábban meg kellett volna történnie normális hangvételben, kevésbé viharos viszontlátás közben. Csakhogy az az idő már elmúlt, hiába kérném vissza minden egyes perccel egyre jobban. A tekintetéből tükröződő üresség még úgy is könnyedén felismerhető számomra, hogy ilyen ritkán találkoztunk. Hiszen engem is ugyanez az arckifejezés fogadott a fiam halála után minden reggel, amikor a tükörbe néztem. Legszívesebben elsírtam volna magam. Annyi hiba, Istenem, és már vissza se lehet csinálni, nem fogjuk újraélni, nem lehet eltörölni. Mit számít már, hogy akkor nem vetett volna meg, hogy szüksége volt rám, ha mostanra a szakadék rettentő szélessé vált? Elengedett álmok... Elengedtél, ugye? Nem mertem ezt a kérdést feltenni, mert bármit is felelt volna rá, mindenhogyan belém mart volna egyetlen szóval is, ahogy az iménti "vallomás" is mély sebeket ejtett. Éppen ezért én vittem be inkább még egy döfést. Maradjon meg a távolság, ez idáig is viszonylag jól működött, talán nem is kéne már rajta változtatnunk. Furcsa kívánság volt ez, aminek első szavát megismételve kapott tőlem egy alig látható mosolyt. Nem akartalak bántani, Lucas, sem azt, hogy csalódj bennem, vagy idáig jussunk, ezért gondolom úgy, hogy jobb lett volna neked egykeként. Fogalmam sincs, miken mehettél keresztül az elmúlt évek alatt, de legalább ettől megkímélődtél volna. Álszentség lenne azt állítani, hogy nekem nem lett volna könnyebb, így ez némi önzést is magában rejtett. Elhátráltam tőle, már nem tudnám megmondani, melyikünk fordult előbb sarkon, nem is számított. Egyszerűen otthagytuk a feldúlt helyet a szóváltás emlékével együtt.
Felvonom a szemöldököm és elmosolyodom Elvis kérdésére. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy megadjam e neki a simit, végül elvetem az ötletet. Ha kemény akarok maradni nem hagyhatom, hogy megpuhítsa a szívem. -Csak a jó gyerekek kapnak simit!-Kacsintok felé egyet, majd felnevetek a kijelentésére. Meg sem lepődöm már rajta. -Imádom a szerénységedet, és remélem azt akartad mondani, hogy én viszont sokkal szebb lettem... Tudom az erdőben eltölteni pár hónapot tiszta wellness. Nagyon békés és nyugtató. Ennyire kiegyensúlyozottnak még sosem éreztem magam, de bevallom őszintén azt is, hogy roppantul örülök annak, hogy visszakaptam emberi testemet és élvezhetem a modern civilizáció vívmányait.-Egyszer szívesen visszavonulnék ismét az erdő nyújtotta nyugalomba, de most egy ideig csak élvezni szeretném emberi felemet. -Azt hiszem egy kicsit eltértünk a témától. Igaz, hogy vannak olyan gyerekek, akik nevelő intézetbe valók, de igen is hiszek a gyermeki lélek tisztaságában, ártatlanságában. Csak a felnőttektől, a környezetétől függ, hogy meddig tarthatja meg ezt a tisztaságot... De nem akarlak ilyen témákkal untatni kedves barátom. Szóval hanyagoljuk is ezt, hiszen itt van a fesztivál, ami szerintem csodálatos lett.-Körbe is mutatok az emberekkel teli téren. Mosolyogva hallgatom őt végig, majd ismét kifut egy nevetés a torkomból. Ennyit is rég nevettem. Hiányzott. Egy aprócska mosollyal az arcomon hajolok közelebb a füléhez és suttogok bele szép lassan. -Tudod mit kapsz érte?.... Nos... Maradjunk annyiban, hooogy.... Nem kapsz érte pofont!-Kiszélesedik mosolyom, ahogy eltávolodom tőle. Igen is megérdemelne a kis huncut mozdulatáért azt a pofont, de most megkímélem őt, így csak átveszem a kis játékot és elkezdtem vizslatni. -Bevallom őszintén én sosem játszottam még ilyennel. Talán egyszer-kétszer láttam már egy-egy boltban, de sosem akadt a kezeim közé, így azt sem tudom hogyan is kell használni.-Egy több, mint kétszáz éves farkas vagyok. Sok mindent tanultam, tapasztaltam, de ez az apróság mégis kimaradt az életemből. Miután alaposan megvizsgáltam vissza is adom neki, majd felé nyújtom a nálam maradt cukorral teli zacskót.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
- Én jó vagyok. A fényviszonyok miatt nem látszik csak a glória a fejem fölött, de hidd el, ott van! – Bökök mutatóujjammal a fejem fölé, ahova oda kellene képzelnie a ragyogó glóriámat. - Sokkal szebb!? – Vonom fel mindkét szemöldökömet értetlenül. - Én nem hiszem. Mindig is maga voltál a tökély. Ha szobrot kellene emelni a tökéletes nőről, azt rólad mintáznák! – Én mindig is értettem ahhoz, hogy kell csapni a szelet a nőknek. Persze tudom ám, hogy az ilyet általában nem veszik komolyan, hiszen szörnyen kritikusak önmagukkal, de azért a hiúságukat titkon legyezgetik az ilyen bókok, és a nők nem szokták elfelejteni, ha valaki ennyire körüludvarolja őket. - Nyugodtan bevallhatod, hogy már hiányoztam, és alig vártad, hogy viszont láthass! – Pimaszkodok vigyorogva. A vigyorom még jobban szélesedik, amikor a fülemhez hajol. Hegyezem is rendesen a fülemet, és csóválom a képzeletbeli farkamat lelkesen mindaddig, amíg a szavai végére nem ér. Ekkor felhorkanok. - Ez gonosz volt. – Jegyzem meg ál-bánatos képet vágva. - Pedig igazán nem bonyolult. – Nem veszem el tőle, amikor visszanyújtja, hanem megmutatom neki, hogy kell. - Akaszd bele az ujjad a hurokba. – Összezárom a tenyerét a yo-yo körül. - Lökd el a föld felé, aztán hirtelen rántsd vissza a kezed. Ne vállból, hanem könyökből, vagy csuklóból, amelyik kényelmesebb. Próbáld meg. Addig vigyázok erre. – Kapom ki a kezéből széles vigyorral a cukorkás zacsit, és kikapva belőle egyet feldobom a levegőbe, aztán a számmal elkapom.
-Ne haragudj, de én csak az ördög szarvakat látom!-Mondom egy gonoszkás mosoly kíséretében. Még, hogy Ő olyan jó kisfiú lenne? Inkább egy igazi ördögfióka.A visszakérdezésére érdeklődve pillantok rá. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam ilyenkor valami nagyon szépet akar mondani nekem. És nem is lőttem mellé. A bokra kiszélesedik mosolyom, majd megrázom kicsit a fejem. -Drága Elvis. Te engem összetévesztesz egy huszonéves leányzóval. Bár a bókod igen kedves, de én már egy öreg csont vagyok, akit nem lehet ilyenekkel olyan könnyen elszédíteni.-Volt idő mikor ettől elolvadtam volna és a karjaiba zuhantam volna, de az rég volt, nagyon, nagyon rég. -Őszintén mondom, hogy hiányzott a lökött fejed és az érdekes humorod. Volt időm unatkozni és akkor bizony eszembe jutottál, hogy most biztosan kitalálnál valami ökörséget, amivel elűzöd az unalmat.-Füllentem neki kedvesen. Az valóban igaz, hogy eszembe jutott, de sokan mások is. A felhorkanására picit felnevetek. Ha komolyan tudnám venni még meg is tudnám sajnálni, de így csak jót derülök rajta. -Nos sosem a kedvességemről voltam híres!-Kacsintok felé egyet, majd figyelem őt ahogyan megpróbálja elmagyarázni a yo-yo lényegét. Arra, hogy kiveszi kezemből a zacskót és lop is a cukorkából csak egy haragos pillantást kap. Természetesen nem irigylem tőle, sőőt ha annyira szereti az övé lehet, de ne higgye azt, hogy olyan könnyen meglágyíthatja a szívem. -Szóval le, aztán fel!... Nem hangzik olyan bonyolultnak!-Azzal útjára is engedem a kis játékot és az utolsó pillanatban rántok is egyet, bár túl nagyra sikerül így a helyett, hogy szépen visszapörögne elrepül egyenesen Elvis feje felé. Az már csak tőle függ, hogy el is találja, vagy van olyan gyors, hogy elhajoljon előle.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
- Tényleg? Nem lehet, hogy ez a távollét nem tett jót a látásodnak? Talán elkezdtek romlani a szemeid, vagy hallucinálsz… - Tettetett aggodalommal a hangomban ejtettem ki a szavaimat. Még hogy én… ördög? Hallatlan! Én vagyok a megtestesült jóság, és szeretet. Még egy ilyen odaadó, kedves, önzetlen, segítőkész és lovagias férfiút nem pottyantott asszony a földre, mint én! Cöh! - Öreg csont, nem vén csont. – Vontam meg a vállaimat. Egyébként is… szeretem az érett nőket. Nem csak fiatalabbakkal volt dolgom. Oké, egy szottyadt emberi vénasszonyra nem másznék rá, ahogy a volt Tetoválómester se az esetem, de vérfarkas nőstényeknél nem számít a kor. Az összes ínycsiklandozó falat… bár a fakírok ritkán vannak az ínyemre. Velük ellentétben én egyáltalán nem szeretem az ezüstöt. Pláne szex közben nem vágyok az ezüst „cirógatására”. - Tényleg? Gondoltál rám? Na és mi volt rajtam? Vagy volt rajtam egyáltalán valami? – Hajolok hozzá bizalmas közelségbe, miközben a vonásait fürkészem. Ejj drága Belluska! Fürkész vagy te is… igazán tudhatnád, hogy minket nem lehet egykönnyen megtéveszteni. Érzem én a füllentés szelét, de nem sértődök meg miatta. Én se mondom mindig, mindenkinek az igazat. Sokszor elég az is, ha azt mondjuk, amit mások hallani akarnak. - Miért nézel rám olyan csúnyán? – Kérdezem úgy, mint aki nem is sejti, hogy olyat tett, amit nem kellett volna, közben pedig nem mulasztom el, hogy ne tömjem két pofára a nasit. Amikor a yoyo-val próbálkozik, és látom, hogy túl nagy a lendület, már el is mozdulok, mielőtt fejbe találhatna. - Hohó! Csak ne olyan hevesen! Érzéssel drága, érzéssel! – Próbálom okítani, mielőtt még valakinek az életét kioltaná… vagy kiverné néhány fogát. Az enyém visszanő, de másnak maradandó élményt okozhatna vele.
-Az régen rossz lenne. Milyen fürkész lennék rossz látással vagy hallucinálással? Akkor nem is lenne értelme tovább élni. Nem gondolod?-Mondom neki halál nyugodtan. Tudom ám, hogy az egész csak játék és én sem gondolom komolyan. A kérdésére kiszélesedik mosolyom, majd közelebb lépek hozzá, igen nagyon közel. Kezem a mellkasára helyezem, mélyen a szemeibe nézek, a hangomat suttogóra fogom… -Ooh… Az ég világon semmi sem volt rajtad, ott álltál előttem teljes egészében… és ami utána történt… Ah… az maga volt a gyönyör!-Az utolsó szóra igen közel kerülök ajkaihoz, majd hirtelen eltávolodom tőle és felnevetek. Drága Elvis emberedre akadtál. Remélem nem hitted, hogy mint kis ártatlan, szűzies lány elvörösödöm, kuncogok egy sort és úgy teszek, mint aki semmi Olyanra nem gondol. -Remélem cserébe meghívsz valamire.-Ha már ilyen galád mód elvette az édességemet és felfalja a zacskó egész tartalmát. A yo-yoval elkezdek szórakozni, de úgy tűnik nem igen nekem találták ki. Elsőre akkora lendülettel rántom vissza, hogy majdnem el is találom Elvist. Még szerencse, hogy igen gyorsak a reflexei. -Nem mutatnád meg nekem!?-Pislogok rá angyali ábrázattal. Közben ismét leengedem a yo-yo, de most annyira óvatos vagyok, hogy vissza sem ugrik, csak pörögni kezd a tengelye körül. Azt hiszem ezt a játékot nem nekem találták ki.
Kezdőlap
![Bazársor [K] I_vote_lcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_lcap.png){kind=small}
![Bazársor [K] I_voting_bar](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_voting_bar.png){kind=small}
![Bazársor [K] I_vote_rcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_rcap.png){kind=small}
![Bazársor [K] Tumblr_mdwswxl2Bs1qh502no1_500](http://https://38.media.tumblr.com/tumblr_mdwswxl2Bs1qh502no1_500.gif)
![Bazársor [K] F2o93](https://2img.net/h/oi59.tinypic.com/f2o93.jpg)
![Bazársor [K] 34825xf](https://2img.net/h/oi58.tinypic.com/34825xf.jpg)
![Bazársor [K] 52054-robert-downey-jr-gif-siRf](https://2img.net/h/img.pandawhale.com/52054-robert-downey-jr-gif-siRf.gif)
![Bazársor [K] Tumblr_o1u3jhFpgw1trbn0jo1_250](https://2img.net/h/68.media.tumblr.com/3fabe5796efb110c69a65923ace40dc8/tumblr_o1u3jhFpgw1trbn0jo1_250.gif)
![Bazársor [K] 2wq5ouh](https://2img.net/h/oi57.tinypic.com/2wq5ouh.jpg)
![Bazársor [K] Tumblr_nuov0c08Bu1t0u8w9o1_250](https://2img.net/h/49.media.tumblr.com/678bfa6ba963df80f4a74201ed92c481/tumblr_nuov0c08Bu1t0u8w9o1_250.gif)
Köszönöm! <3333333 //
