Calling;; 2016.10.26., 08:01 PM, Wednesday ───── Where the hell are you? Ily<3 ─────
Későre járt már, de hát mégis csak farkasok vagyunk, meg amúgy se volt gond azzal a megnevezéssel, hogy éjjeli bagoly vagyok. Lassan haladtam az erdőben, miközben minden apró neszre figyeltem, hiszen nem akartam senkit se megzavarni, de úgy éreztem, hogy egy séta nem árthat. Kicsit szükségem volt kimozdulni az elmúlt időszak eseményeinek köszönhetően. Nem folytam bele, hiszen nem láttam értelmét. Inkább csak csendes megfigyelő voltam, ami nem jelentette azt, hogy minden egyes apró lépéssel egyetértek, de hát nem is erről szólt a dolog. Sose voltam olyan, aki csak úgy bele akarna folyni mások dolgaiba. Könnyedén szemeltem ki magamnak egy ágat és hamarosan már azon is csücsültem. Egészen szép kilátás nyílt a kicsit messzebb elterülő völgyre is, majd hamarosan már előhalásztam a telefont. Itt még volt térerő, szerencsére. Jó volt kicsit egyedül lenni és hallani a saját gondolataimat, nem pedig csak mások beszédét, amit olykor-olykor eléggé nehéz volt kizárni. Régóta nem hallottam már valakiről, így úgy gondoltam, hogy ideje próbát tennem és elérni őt, ha már ő nem adott életjelet. Pedig megígérte. Reménykedtem abban, hogy csak belemerült az élet örömeiben, mintsem baj történt vele. Csengett és csengett, mire végre valaki felvette. - Sœur? – csak ennyit mondtam, és ha meghallottam az ismerős hangot, akkor kicsit megnyugodtam és könnyedén kúszott mosoly az arcomra. Fogalmam sem volt arról, hogy éppen merre jár, vagy mennyi lehet ott az idő, de ha nem lenne alkalmas, akkor úgyis le fog rázni vagy csak kinyomta volna a hívást. Az sms annyira semmilyen lett volna, emiatt is döntöttem a hívás mellett. - Tu me manques… - csak ennyit mondtam még franciául, hiszen nem volt gondom ezzel a nyelvvel se. Ennyi idő alatt elég sok mindent megtanul, hiszen mégis csak több, mint 400 évem volt rá. Ezek után pedig vélhetően angolul folytatódott a beszélgetés, vagyis mindegy is volt. Közben pedig ügyeltem arra is, hogy milyen neszeket hallok, hiszen nem csak a saját fajtánk járhat erre, hanem más ragadozok, vagy erdőlakok. Nem akartam én senkit se megzavarni, de nem is beszéltem túl hangosan, hiszen a természetet mindig is tiszteltem. Számomra sokkal többet jelentet az erdő, mint egy zajos, de néha sokkal kényelmesebb metropolis.
Több órányi buszozás több, mint elegendő lenne számomra, mind a kényelmet, mind az időtartalmat nézve, ám sajnos még igencsak messze jártam a célomtól. Nem megérkeztem, csupán átszálltam, s hála a kiszámíthatatlan közlekedésnek, akadt pár szabad órám, mielőtt a következő menetrend szerinti járat befutna. Unalmamban csak a közeli kirakatokat bámulom a kihalt utcán, alszanak már az embere ilyenkor, legalábbis a többsége, aki meg nem, jó eséllyel az is otthon van, nem pedig az utcákat járja. Csend és nyugalom, az utóbbi időben annyi adrenalin dübörgött az ereimben napi szinten, hogy szinte már jól esik ez a kis pihi. - Hallo? - jelentkezek be a telefonban jellegzetes francia akcentussal, amikor pedig meghallom az ismerős hangot, a döbbenettől kissé elkerekedik a tekintetem. Dolgozik bennem némi lelkiismeret-furdalás, hogy az ígéretemmel ellentétben milyen régóta nem hallattam magamról, de... nem csak a lustaság az oka. - Toi aussi. - válaszoltam csendesen, mielőtt visszakérdezhettem volna - Et ça va? Minden rendben? Történt valami, vagy... - Miért kerestél? Csak mert rég beszéltünk? Elhalkul a hangom, ahogy sietve körbenézek, megbizonyosodva arról, egyedül vagyunk. Mást legalábbis nem érzékelek a közelemben, igaz, az óvatosság sosem árt.
Amikor meghallom az ismerős hangot, akcentust, akkor széles mosoly kúszik az arcomra, hiszen olyan régóta nem láttam már és nem is hallottam róla. Jó érzés volt tudni, hogy legalább él és vélhetően nem is esett semmi baja, mert akkor talán azt kihallanám a hangjából. Nem állt szándékomban megenni azért, mert nem hívott, még ha azt is beszéltük meg. Sose voltam olyan. - Ha te nem keresel, akkor én csak úgy nem kereshetlek? – kérdeztem vissza játékosan, majd újra egy pillanatra elhallgattam, amikor neszre lettem figyelmes, de elég hamar kiderült, hogy csak egy szarvas döntött úgy, hogy elrohan a közelemben. – A kérdésedre meg eléggé relatív lenne a válaszadás, hiszen az túlzás lenne, hogy minden rendben van, de nincs nagy baj se. – csak ennyit mondtam tömören, hiszen a relatív dolgot úgyis érteni fogja, hogy mindenkinek mást jelent az, hogy rendben van-e minden. – Te jól vagy? Merre vagy? – kérdeztem meg kissé aggódva, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy merre jár. – Hiányzol és aggódom érted, Odile. – ismertem az új nevét, hiszen együtt változtattunk részben nevet és egy darabig együtt is utaztunk, de nem tudtam rávenni arra, hogy teljesen eljöjjön velem haza. – Nélküled már ez a hely se annyira jó. – vallottam be, hiszen ha Ryder se itt találtam volna meg, akkor biztosan tovább állok. Főleg az „újdonságok” miatt. De itt volt Ryder és Kristin is, bár néha megfordult a fejemben az, hogy talán ideje lenne tovább állnunk, de itt van az otthonunk, az enyém pedig ott, ahol az övéké.
- Je suis désolée. - szusszantam a telefonba némi lelkiismeret-furdalással, mert tudom, hogy illet volna már korábban jelentkeznem, de... zsúfolt volt az elmúlt időszak. - Hát ez nem hangzik valami bíztatóan, remélem, te is tudod. Mesélsz magadtól is, vagy harapófogóval kell belőled mindent kihúzni? - kérdeztem vissza halkan nevetve, a következő kérdésekre meg csak hümmögtem egyet. - Oui, most már egész jól. Épp buszra várok. - sejtem, nem épp ilyen helymeghatározásra gondolt, de ismer már - Egyébként közelebb, mint gondolod. Nem, azért még nem Alaszka, mielőtt megkérdeznéd! - pontosítok sietve, mielőtt még félreértené, vagy hamis ábrándokba ringatná magá. - Te is nekem. Aggódni meg felesleges, tudod, rossz pénz nem vész el. - jegyzem meg derűsen - És putain, kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni, mire megszokom az új nevem. Mindig ez van! De legalább ezt is lehet ugyanúgy becézni, mint az előzőt. - gondolkoztam hangosan. - Naná, hogy nem. Mert szerény személyem ilyen nagyot dob a színvonalon. - vigyorogtam a telefonba, még ha nem is láthatta a vonal túloldalán. - De most komolyan, mi történt? Az áprilisi őrültek háza már gyakrabban jelentkezik? Vagy ismét bevezették a szesztilalmat? - komolytalankodtam egy sort. Nem tudom, mire is gondolt pontosan, de van egy olyan érzésem, hogy ha neki nincs ínyére valami, az nekem még annyira sem lenne.
- Hmm, már rég kínoztak meg, így lehet inkább az utóbbit választanám. – kuncogtam el magam, hiszen csöppet se gondoltam komolyan, de vannak olyan dolgok, amikről nem lehet csak úgy beszélni különféle okok miatt és ez is olyan volt. Már éppen kérdeztem volna, hogy idetart-e, amikor megelőzött a válaszával, így kicsit szomorú sóhaj hagyta el az ajkaimat. Hiányzott és nem is kicsit, de úgy néz ki, hogy még a távozásunkban is hasonlítunk. Egykoron én pattantam meg minden szó nélkül, most meg ő tette meg. Tényleg lehet néha össze kéne kötni minket. - Remélem, hogy egyszer erre felé is fogsz tévedni és újra láthatom a szőke buksidat. – cukkolom kicsit őt, hiszen egyikünk se panaszkodhat, ami a hajunk színét illeti, meg a vicceket, de ránk sose volt igaz egyik se. Mi eszünk azért a helyén volt, még ha néhányan esetleg mást is gondolnának. - Szerintem tökéletesen illik hozzád, de árult már el nekem, hogy honnan is csented ezt a nevet. Netán valami megihleted, vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy valaki? – cukkoltam még kicsit tovább őt, hiszen tényleg hasonló volt, mint az előző, de mégis jól illett hozzá, hiszen tudtam mit jelent. – Annyira meg nem lehet vészes, én teljesen más nevet kaptam, de már egész jól hallgatok rá. – kuncogtam el a dolgot, mert eleinte még fura volt, amikor valaki Daisynek hívott és megesett, amikor nem egyből pillantottam a megadott irányba, mintha csak nem hallottam volna. - Ez így van, nélküled a buli se buli, de legalább Ryder itt van még. És úgy néz ki, hogy nem éppen egy morgós medve lett belőle. – avattam be kicsit a dologba, hiszen ő is tudta jól, hogy miként léptem le több, mint két évtizede a hím mellől, így nem kis csoda lett volna ennél hűvösebb fogadtatás. - Nem, dehogy! Néha az alma se éppen lehet ízletes. Hmm, szerintem keresnem kell majd másik zöldségest is, mert most már jön a tél, így nem minden gyümölcs az igazi. – csak ennyit mondtam, amiből vagy leesett neki az, hogy valami nagy változás történt, váltás, vagy csak kapcsolt, hogy nem lehet erről csak úgy beszélni. Másrészt meg lehetett érteni szó szerint is a dolgot, mert igazat mondtam, meg imádtam a gyümölcsöket és a zöldségeseket is. Ez elég sokan tudták rólam. - Apropó, ha már busz, akkor merre is viszed a csinos kis fenekedet? – kérdeztem vissza egy korábbi információra, hiszen azt sose várnám el tőle, hogy jöjjön vissza a városba, vagy a falkába, mert ha nekem nem tetszik teljesen a helyzet, akkor neki se tetszene. Önző pedig nem vagyok ilyen téren. Én annak örülök, ha ő jól van és boldog.
- Szörnyű vagy, mondták már? - kérdezek vissza a fejemet csóválva, ahogy meghallom Daisy hihetetlen válaszát, amikor azonban a következő szavait hallom meg, csak hallgatok, sokat mondóan. - Ha gondolod, küldhetek róla fényképet. De ha lehet, hogy mégsem kell olyan sokat várnod rá, hogy élőben is megcsodáld. - jegyzem meg sejtelmesen. - Igazából valaki... A legutóbbi repülőutamon valami balett-fanatikus mellé szólt a helyjegyem, és miután megtudta, hogy hívnak, egész úton A hattyúk taváról áradozott... Gondoltam, ha már úgy is nevet kell változtatnom, miért ne? Legalább ugyanúgy lehet becézni, mint az előzőt. - meg csodálatos új vezetéknevemet is egyszerűbb kimondani laikusok számára. Nem mint ha annyira érdekelt volna a dolog, ha valami nagyon cirfa vezetéknévbe szeretek bele, minden gond nélkül váltottam volna arra, még ha rajtam kívül senki se tudja kimondani... de lévén jelen pillanatban ilyen nem volt, maradtam az egyszerűbb mellett. - Képzelem. Nekem minden névváltás furcsa, de egész jól meg lehet szokni. - értek egyet vele, azt meg el tudom képzelni, milyen bonyodalmakat okozhat. - Ryderből? Jellemre vagy kinézetre? Mert azzal a borzalmas szakállal még így is elég medvés. - vallom be, igaz, nem az én dolgom, hogy hogy néz ki, ha neki így esik jól... Daisy meg majd megneveli, ha nem tetszik neki. - Ó, vagy úgy... savanyú a szőlő? Belülről rohad az alma? Meglepték a muslicák? - folytatom a virágnyelven társalgást, igaz, túl konkrét dolgokat nem sikerül megtudnom belőle, de azért sejtem, hogy hol lehet a kutya elásva... - Előre. Északra. - feleltem derűsen, hisz korábban már utaltam rá, talán nem kell túl sokat várnia a viszonttalálkozásra - De egyelőre még csak Kanadába. Aztán majd ha ott leszek, meglátom, merre tovább. - vallom be.
Ne tedd, azt teszed, amit tenned kell, hogy másokat megóvj. Rendben, várni fogom és ott leszek.
Onatah
Nem hittem volna, hogy ennyire korán kell majd búcsút vennem és hiába volt minden ígéret Rydernek, mert újra meg fogom szegni. Újra el fogok "tűnni" és Ő ismét csak utólag fog szembesülni vele, de nem tehetek mást. Bármennyire is fájt a tudat, hogy hamarosan itt a vég, attól még az utolsónapjaimon is arcom gondatlan marad, és mosoly fog ülni, hiszen boldognak szeretném őt és barátaimat látni.
───── These then are my last words to you. Be not afraid of life. Believe that life is worth living and your belief will help create the fact ─────
Talán gyűlölni fogsz, dühős leszel a világra, vagy éppen csak úgy fogod érezni, hogy elárultunk, de reménykedek abban mélyen a szívemben, hogy rájössz arra, hogy nem tettük, mire a levél végére érsz. Felkelthettelek volna, de még se tettem. Önző lennék, amiért órákig ültem melletted és figyeltem, ahogyan alszol békésen mit sem sejtve arról, hogy reggel már csak egy levél fog várni rád? Nem kizárt, viszont még se akartam, hogy ostobaságot tegyél, vagyis inkább én, hiszen talán nem tudtam volna elmenni és megtenni azt, amit meg kell, mert láttam volna íriszeidben a néma könyörgést. Talán nem is sejted, de újra él - még ha nem is sokáig - és örökké élni fog a szívünkben, ahogyan remélhetőleg én is a tiédben. Pár hete találkoztam vele séta közben, de a viszontlátás és a közelgő április oly sok rejtélyt hordozott magában, amit én se sejtettem elsőre. Szerettem volna elmondani, de nem tudtam, hogy miként tehetném. Kötött az eskü, kötött az, hogy boldognak akartalak látni önző módon és úgy elsétálni, hogy még utoljára érezhettem gyengéd érintésedet, láthattam az íriszeidben csillanni a boldogságot, amit én csaltam bele; elveszni akartam a jelenben és a múltban... a boldog pillanatokban, hiszen oly sok gyötrelem kijárt már neked, nekünk és a világnak, hogy úgy éreztem ez a pár nap boldogság még kijár nekünk… Talán többé nem látsz, de örökre veled leszek, a szívedben, a lépéseidben és farkasodnak köszönhetően általa is. Sok minden történt velünk. Olykor boldog, míg máskor fájdalmas percek fonták körbe életünket, de mai napig emlékszem, amikor először láttalak, amikor először lelt a hajnal az ölelésedben. Talán sokan nem értették volna, hogy miért tettem, amit, de mindig is úgy éreztem, hogy megvan benned az erő és szelídség, ami minket jellemez. Valószínűleg a soraimat olvasva még mindig nem érted, hogy miért nem vagyok itt vagy csak félsz bevallani magadnak, de én hittem benned, ahogyan ő is. Tudom, hogy mekkora erő lakozik benned, hogy a legfájdalmasabb pillanatokban, amikor úgy érzed, hogy nem bírod tovább és nem akarod talán az életet, azt, amit egykoron neked adtam, akkor is kérlek, hogy ne tedd. Ne fossz meg az egyetlen örökségemtől, amit hátrahagyok és attól a világot, hogy egy remek idomárt megismerhessenek… Nincs talán jogom ezt kérni tőled, de hidd el, hogy nagyobb erő lakozik benned és szükségük van rád. Sok fiatal tanulhat tőled, tovább adhatod azt, amit én egykoron adtam neked. Kérlek, ne tűnj el a világ elől. Inkább add tovább és légy bölcsebb, mint valaha mi voltunk. Tanulj a mi hibáinkból és őrizz meg a szívedben, ha egyáltalán kérhetek még ilyet. Sose leszel egyedül, mindig veled leszek, leszünk. Tudom, ez nem vígasztal és úgy érzed, hogy nem volt joga, jogom ezt tenni, de ezt kellett tennem. Ez volt a helyes, így védhettelek meg téged és családunk másabb tagjait. Sose fog talán megbékélni, de ha legalább pár évet nyertem nektek, akkor már megérte. Hiányzol, őrülten hiányzik, hogy most nem fogod a kezem, mint talán egykoron én tettem, amikor szükséged volt rá. Minden egyes lépés, mozdulat szinte fájó. Újra és újra bementem a szobába, hogy felkeltelek, de aztán rájöttem minden egyes pillanatban, hogy nem tudom mit mondhatnék. Ezernyi szó se fejezni ki azt, amit érzek, ami mélyen legbelül tombol bennem. Ezernyi szóval kérném a megbocsájtásodat, ha tehetném, de a boldogságodat idéző arccal akartam búcsúzni és nem pedig könnyekkel áztatott arccal és némasággal, hiszen képtelen lettem volna egyetlen egy szónál többet kimondani: Szeretlek. Mindig várni foglak! Kérlek, még ne most érkezz meg, hiszen neked még sok tennivalód van a Földön, a sajátjaink között… Ezt az áldozatot mindenkiért hoztam és sose feledj el minket… Tarts életben minket a meséidben és a szívedben. Kérlek, még ha jogom sincs hozzá, de bocsáss meg, amiért úgy sétálok a halálba, hogy nem tehettél semmit se ellene, de talán így kellett lennie. Nem kizárt, hogy még mindig úgy érzed, hogy megszegtem a szavamat, de nem tettem. Megígértem, hogy többé nem hagylak magadra minden szó nélkül és nem is tettem. Ez az én búcsúm, ez a levél, még ha képtelenség is lenne mindent leírni, amit érzek… Egy utolsó kérés, egy utolsó remény. Bocsáss meg, kérlek, és ne engedd, hogy a benne lakozó düh benned keljen életre, hiszen nézd meg, hogy mire volt képes Alignak dühtől és bosszútól átitatott szíve...
Örökre Szeretni foglak, óvni, vigyázni és várni rád! Onatah
Levelet egy-két helyen könnycsepp áztatta, majd még utoljára végigfutattam rajta a pillantásomat. Még mindig tudnék mit hozzáírni, de nem lehet, hiszen ideje indulnom. Ideje Anyám karjaiban örökálomra hajtani a fejemet. Gondosan hajtom össze a levet, majd egy borítékba helyezem és a párnámra teszem. "Ég veled Ryder!" suttogom eme párszót, mielőtt az örvénylő sötétség elrejtene kint, a szabadban, miközben lépteim egyre távolabb visznek és a szívem egyre nehezebbé válik.
I'll miss you, best friend
───── “If you have a sister and she dies, do you stop saying you have one? Or are you always a sister, even when the other half of the equation is gone?”─────
Írni szeretnék, de nem tudom, hogy miként tegyem vagy éppen mit kellene mondanom, húgocskám. Ne nevess, nem azért, mert ne tudnám, hogy miként üssem le a billentyűket, inkább csak hirtelen minden szó értelmét vesztette, mintha képtelenség lenne kifejezni azt, amit elszeretnék mondani és érzek. Tényleg mindig ilyen nehéz volt búcsúzkodni? Bár csak itt lennél és az ölelésem beszélhetne helyettem, de nem vagy, én pedig némán bámulom ismét az éjszakába burkolózva a képernyőt. Szeretném megint azt mondani magamnak, hogy majd holnap este megírom, de többé nem tehetem. Nincs olyan, hogy holnap este, még több napfelkelte vagy éppen a horizont alá bukó aranyló kör. Már csak emlékek maradnak, amelyeket talán örökre a szívedben fogsz őrizni és egyszer talán másoknak elmesélni. Nem kértelek a sorstól, vagy talán titkon mindig is áhítoztam egy testvér iránt és aztán jöttél te, vagy inkább én? Ki tudja, hogy melyikünk is forgatta fel jobban a másik életét, de azt tudom, hogy szerencsés lehettem amiatt, hogy ismertelek és a barátomnak tudhattalak. Szerencsések azok, akiket közel engedsz magadhoz. Ne, még mindig nevess, mert nem ittam semmit se, pedig talán akkor gyorsabban pötyögném eme sorok, de helyette van könnyes fátyol, amelynek köszönhetően olykor minden elmosódik és múltban való merengés, amelyek mosolyt csalnak arcomra eme késői órákban is. Kérlek, ne aggódj, hiszen egyszer minden könny elapad, ahogyan olykor a madarak dalolása is abbamarad. Nem tudom merre jársz, de tud, hogy mindig is szerettelek és felnéztem rád. Örökké az emlékeimben fogsz élni és vigyázni fogok rád, ha megadatik egyszer ez nekem. Valószínűleg nem érted, hogy miért írom ezt, de hallgass a szívedre biztosan megsúgta már. Ne, ne hullajts értem könnyeket, inkább mosolyogj a világra, hiszen attól még a virágok is életre kelnek, az emberek mosolyra „fakadnak” és szebb hely kicsivel ez a káoszos világ. Élj helyettem, élvezd az életet és ne hagyd, hogy mások kétséget ébreszthessenek benned. Mindannyian hibázunk, de ennek ellenére különleges vagy és csodálatos. Még sok dolgot megtehetsz és az idő múlásával, ha kérhetek egyáltalán ilyet, de add majd tovább a benned lakozó csodát. Sokat tanulhatnak tőled mások, így ne dobd messzire a kulcsot, amivel talán elzárnád a lelkedhez vezető utat, de ne is add oda akárkinek. Légy megfontolt és bölcs, mint oly sokszor voltál már. Miért beszélek ilyen furán? Mert egyszer minden dallam elhalkul, míg végül az utolsó dallamok is elhalnak és nem marad más csak a csend... Ez az én utolsó estém, ideje hogy kövessem a Társaimat, akik már régóta várnak rám az örök vadászmezőkön. Ezt kell tennem, hogy esély legyen arra, hogy a világban újra helyre álljon a rend. Nem tudom, hogy sikerülni fog-e, de a remény hal meg utoljára, nem? Én szeretnénk abban hinni, hogy holnapra egy új nap virrad erre a vidékre, egy békésebb és szebb lesz… Elmondanám, hogy miért, de talán te is tudod, ha nem, akkor Ryder majd egyszer elmeséli. Kérlek, kérlek csak vigyázz rá és segítsetek egymásnak, ha a világ túl sötétnek tűnne.
Örökké a szívemben őrizlek egyetlen húgom és szeretni foglak az idők végezetéig. A másik Lacroix
Sietve nyomok a küldésre, mielőtt kitörölném az egészet, majd a gépet kikapcsolom, lehajtom a tetejét és a házra ismét csend telepszik. Talán túl nyomasztó csend is, miközben a sötétség ölel körbe a nappaliban. Maradnék, de már nem lehet. Mennem kell, csak még egy utolsó pillantást, még egy utolsó emléket, mielőtt eljönne az utolsó búcsú ideje, ahonnan többé már nem lesz visszaút.
───── 2017. december 29., péntek ~ Darren részére─────
Szia! Szeretnék kérni valamit, azt mondtad, hogy hozzád fordulhatok, ha bármi van. Szeretném meghúzni magam nálatok, lehet végleg, lehet csak pár hónapra, ha van még hely a családodban egy vén számára is.
Daisy
Tudom, hogy fel is hívhattam volna, de ilyenkor mindig mindenki elfoglaltabb, emiatt is döntöttem az üzenet mellett, hiszen nem akartam zavarni, ahogyan azt se akartam, hogy bárki kihallja azt, hogy nemrég éppen sírtam. Amíg pedig vártam a válaszra csak ismét körbenéztem a kivett motelszobában, hiszen ennyi volt. Vége lett valaminek és valami új kezdődött el. Ha nemet mond Darren, akkor se lesz semmi, akkor talán újra nekivágok a világnak.
Kezdőlap
